Michal Stehlík: Slovensko. Zemĕ probuzená
Michal Stehlík: Slovensko. Zemĕ probuzená, 1918–1938. Praha, Academia /Edice První republika/, 2015, 196 p.
Rövid, ismeretterjesztő formában összefoglalt sorozat megjelentetését kezdte meg 2015-ben a cseh Academia kiadó az első Csehszlovák Köztársaság történetéről. Arról az első húszéves együttélésről, amit politikatörténeti prizmán keresztül szemlélve talán legjellemzőbben és tömören a „se veled, se nélküled” megállapítással lehetne összefoglalni. A sorozatot és annak immáron első részében megjelent kiadványát, indítói és szerzői elsősorban nem a szakmai, hanem a jelen cseh olvasóközönségének címzik.
Nyitányul a bemutatott történelmi korszak elején közössé formált ország kisebbik területi részét felölelő szlovák országrésznek a sok szempontú történetét foglalta össze Michal Stehlík történész. Stehlík történelem és szlovakisztika szakon végzett a prágai Károly Egyetemen, amely intézménynek az oktatója is maradt. Szakterülete a 20. századi cseh történelem kutatása.
A könyv tömör bevezetése és összegzése között tizenkét rövidebb és egy hosszabb fejezetre tagolódik, amihez kronológiai summázat, három tucat munka felsorolásával a témához használt irodalom lajstroma, illetve a kiadványban bemutatott gazdag képanyag forrásjegyzéke kapcsolódik.
Könyvének már a bevezetőjében (egyben első fejezetében) felhívja az olvasó figyelmét arra a kettősségre, ami az egész korszakon át az ország nevében is megjelölt két nemzet egymáshoz és a létrehívott új, közös államhoz fűződő viszonyát jellemezte. Ugyanis amíg a csehek modern történelmük kulcsfontosságú momentumaként tekintettek és tekintenek az 1918. október végi eseményekre, addig szlovák oldalon e politikai és egyéb szempontú azonosulás értékelése nem feltétlenül ilyen felhőtlen és egyértelmű. Ugyancsak értékelési különbözet jellemzi a két államalkotó nemzetnek a csehszlovák nemzeti gondolattal való teljes körű összefonódását – hiszen, amit az egyik fél természetesnek tekintett, azt a másik már korántsem vélte annyira nyilvánvalónak. Számos egyéb, a közös csehszlovák állam első húszéves történetét befolyásoló vagy terhelő fontos kérdésre is próbál választ keresni a szerző, vagy egyszerűen csak rámutat azokra a fejlődési elmozdulásokra, amelyek a húsz esztendő során végbementek.
Második fejezetének címválasztása, egyebek mellett – „Horní Uhry? Slovensko?” – jelzi azt a terminológiai többletet, ami a történeti Magyarország megjelölésével kapcsolatban megtalálható mind a cseh, mind a szlovák (és más szláv) nyelvben.1 Emellett, kivonatosan, felsorolja azokat a sérelmeket, amelyek az e területen lakó szlovákságnak – politikai, nemzeti öntudati, kulturális stb.– elmaradottságát okozták 1918 előtt. Így, az általánosságban megállapított és hangsúlyozott túlzott magyarosítási tendencia mellett, felsorolódik az ismert sérelmi trilógia: a szlovák iskolák bezárása; az 1907-es Apponyi-féle iskolai törvény; a csernovai sortűz. Ugyanilyen rövidséggel ír a szlovákság korabeli belső – 1918 előtti – viszonyairól. Bár, véleményem szerint, ez túlzott leegyszerűsítése a korántsem egyszínű történelmi valóságnak, de a kötet terjedelmi korlátai bizonyára nem tették lehetővé a hosszabb fejtegetést.
A bemutatott korszak politikatörténetét tömörítő harmadik és negyedik fejezetében összefoglalót nyújt a húsz év válogatott eseményeiből, indulva a kezdeti nehézségektől és megérkezve az 1939-es márciusi befejezésig. Az első világháború kitörése után meginduló, a szlovák területek valahová (cári Oroszország, cseh–szlovák–lengyel együttműködés vagy akár meglévő keretek közötti újragondolása mellett) történő integrálódásának elméleti (a korábbi múltból sem hiányzó) felvetéseit is érinti. Mindeme koncepciók vagy gondolati kísérletezések mellett lehetséges alternatívaként kezdetektől fogva szervesen ott élt a közös állami lét koncepciója is. Ennek egyik lelkes és befolyásos szorgalmazója, egyben tevékeny képviselője a köztársaság első elnöke, T. G. Masaryk volt, valamint az Észak-Amerikában élő csehek és szlovákok körei.
Stehlík a legterjedelmesebbre nyúló (4.) fejezetben, hogy az ismertetési szétfolyást elkerülje, csupán a politikatörténet néhány momentumát és az államjogi kapcsolat szempontjából meghatározó korabeli szlovák reakciók csomópontjait veszi sorra. E reakciókból, szűkebben fogalmazva autonómia-tervezetekből három is volt a tárgyalt időszakban – 1922-ben, 1930-ban és 1938-ban.
A szlovák oldalon a háborút közvetlenül követő időszakban megerősödni látszó baloldali áramlatok mellett rövidesen fel- és megerősödtek a nemzeti kérdés gondolatkörét mind hangosabban feszegetők és képviselők körei. Ebben a radikalizálódó folyamatban válik a 20-as évek elejétől egyre szilárdabbá és erősebbé az Andrej Hlinka vezette Szlovák Néppárt. A centralista törekvések ellen fellépő Néppárt a szlovák országrész politikai pártpalettájának legerősebb szereplőjévé izmosodott a korszakban. A soraiba tartozó nevesebb személyek sajtóban megjelenő írásaikban már a fiatal republika első éveiben a szlovák autonómiáról szólva tudatták nem titkolt elképzeléseiket.
Ugyan a központi hatalom (Prága) részéről több ízben történt az együttélésnek valamiféle kozmetikázása (pl. közigazgatási), az sosem tett eleget a vezető szlovák politikai elit elvárásainak. Így a belső szlovák nemzeti szemszög összeférhetetlen maradt az összállami csehszlovák szempontokkal, ami mindvégig feszítette a két nemzet közötti viszonyt. Stehlík e momentumok kapcsán (is) felhívja az olvasó figyelmét arra a nem hanyagolandó jelenségre, hogy éles különbséget kell tenni a két többségi nemzetnek egymáshoz, illetve a közös állami léthez fűződő viszonyában, majd annak radikalizálódó képviseletében az 1920-as és 1930-as évek között.
Az 1930-as évek haladtával mind erőteljesebben bontakozott ki az autonómiára irányuló igény. A centralista prágai politika mégsem mutatott különösebb hajlandóságot ezen igények felülvizsgálatára, hanem ennél veszélyesebbnek ítélték az ország – magyar és német – kisebbségeinek oldaláról érkező megnyilvánulásokat.
A politikatörténeti ismertetést nagyon röviden az 1938 és 1939-ig kitolódó események összefoglalója zárja, ahol a nemzetközi porondon bekövetkezett változások sodrában a szlovák országrész először autonómiát (1938. október 6.), majd 1939 márciusában a Harmadik Birodalom bábáskodásával önálló állami létet nyert.
E leghosszabb fejezetét hosszabb-rövidebb, a főszövegtől betűtípusával is elkülönülő magyarázó szövegkockák egészítik ki, melyekben a korszak neves személyeiről, politikai pártjairól ír röpke összefoglalókat.
Stehlík eme részek után, könyvének további fejezeteiben, az önálló állami léthez tartozó megannyi fontosabb részterület rövid bemutatását, általános összefoglalóját adja. Általános ismertetőt ad a gazdaság, iskolaügy, egészségügy, kultúra és művészetek, a hadsereg helyzetéről, de foglalkozik a szabadidővel és sportélettel ugyanúgy, ahogy a nemek között ebben a korban meginduló változásokkal is.
Az szlovák országrész vallási (7. fejezet) felekezeteinek összefoglalója mellett említést tesz a korszakban meginduló lassú szekularizációról is.
Tarka színfoltot ad Stehlík könyvének a vidék és város, falu és város összehasonlítását bemutató rövid (10.) fejezete, illetve annak érzékeltetése, hogy a korszakban lassú morzsolódás indul az addig markánsan jelenlévő különbségekben, és hagyományos mellett megjelenik az új.
Az érintett korszak iránt érdeklődő közönség egy rövid, de mégis sok mozzanatot felvonultató munkát vehet Michal Stehlík könyvével a kezébe. (Pusztán gondolatébresztő lehet csak azon eltöprengeni, hogy a két – cseh és szlovák – nemzetet összekötő vagy inkább a különélésüket erősítő momentum volt-e jelen közös államuk kialakításának kezdetén, illetve további, közös történelmük folytatás során?)
Csehek és szlovákok, mellettük számottevő nemzeti kisebbségek: egy politikailag közös országgá gyúrt új állam lakói voltak, bizonyos helyzetekben mégis merőben másként élték és ítélték meg egymás vélt vagy valós sérelmeit, esetleg azokat figyelmen kívül hagyva képviselték saját álláspontjukat – mindezek a történések is az első Csehszlovák Köztársaság történelmének a részei.