A pozsonyi Új Szó és az 1956-os magyar forradalom – A forradalommal szembeni propaganda a szlovákiai magyar pártlapban

A csehszlovákiai sajtó 1956 őszén kivétel nélkül a kommunista állampárt hivatalos álláspontját hirdetve írt a szomszédos Magyarországon történtekről. A hatalom elsőszámú és kiemelten kezelt propagandaeszközének a pártsajtó számított, amely tevékenységét a pártvezetés a forradalom leverését követően rendkívül pozitívan értékelte. A propagandagépezet szerves részét képezte az 1948-ban alapított pozsonyi Új Szó is, amely az egyetlen magyar nyelvű napilapja volt a kommunista Csehszlová­kiá­nak. A lap, noha magyar nyelven, Szlovákia magyar lakossága számára jelentették meg, a kommunista diktatúra négy évtizede alatt jobbára nem a kisebbségi magyarság, hanem – a cseh nyelvű prágai Rudé právohoz és a szlovák nyelvű pozsonyi Prav­dához hasonlóan – az állampárt szócsöve volt. Főszerkesztői tisztét 1955 márciusa óta Dénes Ferenc, a magyar kisebbség egyik legszervilisebb politikai reprezentánsa töltötte be, akit 1954-ben a Szlovák Nemzeti Tanács egyik alelnökévé is megválasztottak, 1955 áprilisában pedig helyet kapott Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) Központi Bizottságában is.

Az SZLKP KB kiadásában megjelenő Új Szó 1956-os szerepvállalása két vonatkozásban különbözött a cseh és a szlovák pártlapétól. Egyrészt abban, hogy propagandájának nem az ország többségi nemzetei, hanem a magyar kisebbség irányában kellett hatnia, aminek különlegességét az adott helyzetben az jelentette, hogy ezt a propagandát a Magyarországon, vagyis a kisebbség anyaországában zajló eseményekkel szemben kellett kifejtenie. A másik különbség az volt, hogy a lapnak ezúttal nem csak hagyományos olvasóközönségét, azaz a szlovákiai magyarságot kellett megszólítania és befolyásolnia, hanem magyarországi terjesztésre szánt különszámai révén Magyarország lakosságát is.

Az alábbiakban az Új Szó forradalom alatti, részben pedig a forradalom vérbe fojtását követő számaiban megjelent írások segítségével annak számbevételére vállalkozunk, hogyan reagált a lap a Magyarországon történtekre, s milyen módon jelent meg a hatalom forradalommal szembeni propagandája a lap hasábjain.1

 

1. A pártvezetés és a forradalommal szembeni propaganda meg­szervezése

Az október 23-i budapesti történésekről értesülve másnap azonnal összeült Prágában, s 26-áig naponta ülésezett Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) KB Politikai Irodája, amely több intézkedést hozott az általa – a szovjet vezetéssel összhangban – „ellenforradalmi puccsként” értékelt felkelés csehszlovákiai továbbterjedésének megakadályozása, valamint a forradalommal szembeni propaganda megszervezése érdekében. A prágai pártközpont amellett, hogy határozatokat hozott a csehszlovák–magyar határ megerősítéséről, a belügyminisztérium fegyveres erőinek és a népi milícia harckészültségbe helyezéséről, elrendelte a sajtó, különösen a főszerkesztők megfelelő instruálásának szükségességét is, hogy a lapok a „helyes irányvonalat” kövessék Magyarországgal kapcsolatban. Az ideológiai kampánynak a magyarországi „ellenforradalom” elítélése mellett elsősorban arra kellett irányulnia, hogy a párt politikájának helyességét, Csehszlovákia gazdasági eredményeit, valamint a Szovjetunió és a többi népi demokrácia iránti rendíthetetlen barátságot hangsúlyozza.2

Prágából október 26-án egyúttal Pozsonyba küldték Bruno Köhler KB-titkárt, a prágai vezetés egyik legdogmatikusabb tagját, hogy személyesen irányítsa a szlovákiai propagandamunkát, s ügyeljen rá, hogy a szlovák pártvezetés a prágai központ irányelvei szerint járjon el. Prága aggodalmai azonban alaptalanok voltak. Az SZLKP KB Irodája már október 24-én leállította a magyarországi sajtótermékek behozatalát, az egyes szlovákiai kerületekbe kiküldte a KB osztályvezetőit, hogy azok a helyszínen személyesen irányítsák a propagandamunkát, a kerületi és járási pártbizottságokon pedig készültséget hirdetett, s elrendelte, hogy az egyes járásokban helyezzenek készenlétbe olyan magyarul beszélő pártaktivistákat, akik felhasználhatóak lehetnek a propagandamunka során.3

Köhler megérkezését követően, az ő vezetésével, a szlovák pártközpont, a biztonsági szervek és a hadsereg képviselőinek részvételével jött létre a szlovák pártvezetés mellett az a bizottság, amely a helyszíni információk alapján a forradalom egész ideje alatt operatív módon irányította az állami és pártszervek tevékenységét. A bizottság egyenesen Karol Bacílek első titkár irodájában ülésezett, tagjai pedig részt vettek az SZLKP KB Irodájának tanácskozásain is. Az SZLKP KB keretén belül október 28-án egy olyan propagandaközpontot is létrehoztak, amelynek a Magyarország felé irányuló „legális és illegális” propagandát kellett irányítania. A propagandaközpont élére, nyilván nem véletlenül, egy magyar nemzetiségű KB-tagot, Lőrincz Gyulát állították, aki 1949. évi megalakulása óta a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, vagyis a Csemadok elnöki, 1955-ig egyúttal az Új Szó főszerkesztői tisztét is betöltötte, s 1953-ban helyet kapott az SZLKP KB-ban is. A csoportban fenntartottak két helyet a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Szlovákia területére menekült funkcionáriusainak is. A sajtó és a rádió, valamint a Magyarországon terjesztendő propagandaanyag kiadásának irányítását végül egy különálló sajtóbizottságra bízták. (Marušiak 2005, 191–193. p.; Barnovský 2006, 30–31. p.)

Az Új Szó forradalom alatti számai is a pártközpont szigorú felügyelete alatt készültek. Azokat egy, a lap szerkesztőségén belül létrehozott, négy-öt főből álló operatív csoport állította össze. Publikálni kizárólag a pártközpontból kapott anyagokat lehetett, olyanokat, amelyek korábban már a központi pártlapban, a Rudé právoban is megjelentek, vagy pedig a Csehszlovák Sajtóiroda (Československá tlačová kancelária, ČTK) szigorúan cenzúrázott hírei voltak. Önálló, saját munkatársaitól származó írás gyakorlatilag alig jelenhetett meg a lapban. A nyomás előtti első levonatokat rendszeresen be kellett vinni a párt sajtóosztályára, ahol a szövegeket le kellett fordítani és felmutatni, hogy melyik írás honnan, milyen forrásból származik. (Molnár 2010, 101. p.)

 

2. A forradalom kitörése és a november 4-i szovjet intervenció közötti időszak

A csehszlovákiai napilapok, köztük az Új Szó is, október 24-én még úgy jelentek meg, hogy az előző napi budapesti eseményekről egy szóval sem emlékeztek meg. Az egyedüli kivételt a Rudé právo jelentette, amely ugyan a Magyarországon történtekről szintén nem számolt be, de terjedelmes vezércikkében már ott találhatóak azok az elemek, amelyek a későbbiekben a forradalommal szembeni propaganda vezérmotívumai lesznek, vagyis a csehszlovák társadalom egységének, Csehszlovákia gazdasági sikereinek, valamint a Szovjetunió iránti hűség és barátság fontosságának hangsúlyozása.4

Az Új Szó – akárcsak a többi napilap – először október 25-én adott hírt a Buda­pesten történtekről. A pártpropagandára jellemzően előbb közölte a párt állásfoglalását, mint magát a hírt, így igyekezve befolyásolni az olvasó véleményét az eseményekkel kapcsolatban. A lap címoldalán kapott helyet a Rudé právo – lényegében a pártvezetés álláspontjának tekinthető – némileg aktualizált5 előző napi vezércikke, s csupán a harmadik oldalon, a külpolitikai rovatban a ČTK hivatalos jelentése, amelynek a többi napilaphoz hasonlóan a Komoly események Magyarországon címet adták.6 A sajtóiroda rövid összefoglalója azonban csupán néhány kiragadott részletet közölt az október 23-án és 24-én történtekből. Megemlítette a zavargások tényét, amelyeket „ellenforradalmi elemek szítottak” azzal a céllal, hogy megdöntsék a népi demokratikus rendszert, ismertette Gerő Ernő párt-elsőtitkár rádióbeszédét, az MDP vezetésében végrehajtott változásokat, beszámolt Nagy Imre miniszterelnöki kinevezéséről, a statárium kihirdetéséről és a szovjet csapatok felkéréséről a rend helyreállítására, legvégül pedig, azt sugallva, hogy hamarosan helyreáll a rend, leszögezte, hogy „sikeresen folyt az ellenforradalmi bandák felszámolása”.

A történtek előzményeiről, az október 23-i tüntetés céljairól és okairól a sajtóiroda hírei természetesen mind ekkor, mind a későbbiekben hallgattak. Az olvasókhoz így a legcsekélyebb információ sem juthatott el sem az egyetemi diákság október 22-én megfogalmazott követeléseiről, sem az október 23-i tüntetés részleteiről, sem pedig a fegyveres összetűzések kialakulásának körülményeiről és fejleményeiről. Az Új Szó külpolitikai rovatában a forradalom egész időtartama alatt, általában hasonló címekkel (például A magyarországi események, Jelentés a magyarországi helyzetről, A magyarországi helyzet, Mi a helyzet Magyarországon?) sorra láttak napvilágot a sajtóirodának a magyarországi történésekről beszámoló jelentései. Ezek azonban, a pártvezetés elvárásainak és utasításainak megfelelően, mindvégig rendkívül szelektíven bántak a Magyarországról érkező hírekkel: azokat a hatalom aktuális érdekei szerint hol elhallgatták, hol pedig kiemelték és felnagyították.

Az első napok hírösszefoglalóira mindemellett a bizakodó hangnem volt jellemző. A ČTK hírei általában a rend sikeres helyreállításáról és az „ellenforradalmi bandák” felszámolásáról tájékoztattak. Az Új Szó október 28-i száma például egy már a címében is derűlátó híradásban (A népi demokrácia Magyarországon megszilárdítja hatalmát) kész tényként közölte, hogy „Budapesten letörték az ellenforradalmi gonosztevők ellenállását”.7 A sajtóhírek október végéig folyamatosan javuló képet tártak az olvasó elé: október 29-én egyebek között a budapesti fegyveres csoportok folytatódó sikeres felszámolásáról, 30-án az üzletek kinyitásáról, 31-én a budapesti hidak szabaddá tétele mellett egyes vidéki városok üzemeinek és a tanítás újraindulásáról számoltak be.

Nagy Imréről és október 27-én kinevezett új kormányáról a sajtó kezdetben szintén kedvező, vagy legalábbis semleges képet tárt az olvasó elé. Az Új Szó október 28-i számában megjelent – már idézett – híradás például az új kormány összetételének közlésekor nem kommentálta azt a tényt, hogy abban egykori kisgazda politikusok (Tildy Zoltán és Kovács Béla) is helyet kaptak, a lap másnapi vezércikke pedig egyenesen örömét fejezte ki a kormány megalakulása fölött, „amely a magyar dolgozó nép valamennyi rétegét képviseli”.8 A Nagy-kormány és az MDP Kádár Jánossal az élen újjáalakuló új vezetésének elfogadását jelezte a CSKP KB-nak az MDP Központi Vezetőségéhez, valamint a csehszlovák kormánynak a magyar kormányhoz intézett, s a sajtóban is közzétett október 29-i levele is. A két levél üdvözölte az új magyar vezetésnek a vérontás megszüntetésére tett intézkedéseit, egyben meggyőződését fejezte ki, hogy sikerül megvédeni a népi demokratikus hatalom érdekeit.9

A magyarországi események és Nagy Imre megítélésében a magyar miniszterelnök október 30-i bejelentését követően állt be gyökeres fordulat. Nagy bejelentését az egypártrendszer felszámolásáról és a kormányon belüli szűkebb kabinet létrehozásáról, amelyben az 1945-ös koalíciós pártok képviselői is helyet kapnak, a sajtóiroda híre úgy értékelte, hogy az „a magyar munkásosztály és Magyarország egész dolgozó népe ügyében egy lépést jelent visszafelé”.10 Hasonlóan fogalmazott a sajtóhírhez fűzött kommentár is, amely szerint ezzel a lépésével a magyar kormány eltért a munkásosztály vezető szerepéről szóló lenini elvtől, a szociáldemokrata párt tervezett felújításával pedig megzavarta a munkásosztály egységét.11

A sajtóhírek és a hozzájuk fűzött kommentárok november első napjaiban már egyre növekvő aggodalommal írtak a magyarországi események alakulásáról, s egyre negatívabb képet festettek a magyarországi helyzetről. Mindez természetesen nem választható el a szovjet pártvezetés október 31-i döntésétől az újabb szovjet katonai beavatkozásról. Ettől fogva egymást követték a híradások a különböző emigráns csoportok, „fasiszta elemek”, „horthysta tisztek” és egykori nyilasok szervezkedéséről és visszatéréséről Magyarországra, a hazai és a külföldi „reakció” szövetkezéséről és a munkásosztállyal szembeni „féktelen terrorról”. A fent idézett kommentár szerint mindezek az események azt bizonyítják, hogy „a magyar munkásosztály és az egész dolgozó nép jól megszervezett, nyugatról támogatott ellenséggel került küzdelembe”.

A sajtó támadásának első számú célpontjai a kisgazda politikusok és Mindszenty József hercegprímás voltak. Az 1947-ben emigrációba kényszerített, s a forradalom napjaiban Ausztriába érkező Nagy Ferenc egykori miniszterelnököt úgy mutatta be, mint a „Horthy-féle fasiszta burzsoá csoportok” és a „reakciós népellenes politika” képviselőjét. Kovács Béláról, az új földművelésügyi miniszterről tudni vélte, hogy Budapesten Nagy Imre leváltásáról folytat tárgyalásokat, az agrárkörök azonban nem értenek egyet az ő miniszterelnöki jelölésével, s szívesebben látnák Nagy Ferencet a miniszterelnöki székben.12 A fogságából szabadult Mindszenty Józsefet „a magyar népi demokrácia megátalkodott ellenségének” nevezte, akinek Budapestre érkezése szintén „az ország reakciós erőit erősíti”. Tudomása volt a sajtónak arról is, hogy bizonyos körök Nagy Imre kormányát egy új, „fasiszta kormánnyal” kívánják felváltani, a miniszterelnöki székbe pedig „a sötét vatikáni reakció képviselőjét”, Mindszenty bíborost ültetnék.13 Kijutott a támadásokból végül többek között ifj. Horthy Miklósnak is, aki Eisenhower amerikai elnökhöz intézett táviratában kérte a magyarországi forradalmárok támogatását, Habsburg Ottónak, amiért kijelentette, hogy Magyarországnak vissza kellene adni a Szent Koronát, valamint a Mindszenty-perben 15 év fegyházra ítélt Esterházy Pál hercegnek, aki fogságából szabadulva állítólag azért érkezett Budapestre, hogy „megkísérelje visszaszerezni latifundiumait”.14

Az üzletek kinyitásáról, valamint az üzemek és a tanítás újraindulásáról szóló korábbi híreket a Budapest romhalmazzá válásáról, a Szabad Nép székházának feldúlásáról, az üzemek, hivatalok, üzletek és iskolák zárva tartásáról szóló híradások váltották fel. A sajtó szerint „a budapesti utcákon (…) égnek a könyvmáglyák”, a „burzsoá pártok” és lapjaik újjáalakulásának az a célja, hogy „a legerélyesebben harcolhassanak a szocialista elvek, valamint a munkások és parasztok vívmányai ellen”, a helyzet pedig azért fajulhatott idáig, mert az MDP vezetősége a döntő pillanatokban nem állt feladata magaslatán.15

Nagy Imre és kormánya november első napjaiban szintén kezdett a sajtó támadásának kereszttüzébe kerülni. Az Új Szó november 3-án A magyar kormány sajnálatraméltó lépése címmel közölte a ČTK hírét arról, hogy a magyar kormány november 1-jén azonnali érvénnyel felmondta a Varsói Szerződést, s ezzel „egyre inkább meghátrál az ország reakciós erői elől”.16 A kormány kérését pedig, hogy az ENSZ közgyűlése tűzze napirendjére Magyarország kérelmét az ország semlegességének a nagyhatalmak általi garantálásáról, a lapban megjelent kommentár „hallatlan tettnek” és a szocialista eszmék nyílt megsértésének minősítette.17

A magyarországi eseményekről beszámoló hírekhez fűzött kommentárok november 1-jétől váltak mindennapossá az Új Szóban. A kommentárok azonban nem a lap munkatársainak, hanem kivétel nélkül Čestmír Suchýnak, a Rudé právo publicistájának tollából származó írások voltak, olyanok, amelyek Új Szó-beli közlésük előtt egy nappal már a központi pártlapban is megjelentek.18 Miután az Új Szóban erre semmiféle utalás nem történt, a lap olvasóinak sejtelmük sem lehetett arról, hogy valójában nem is a magyar, hanem a cseh pártlap kommentárjait olvassák.

Az Új Szó – a többi csehszlovákiai laphoz hasonlóan – esetenként a „baráti országok” sajtótermékeinek írásait is ismertette a magyarországi eseményekről. Október 29-én például a moszkvai Pravda és a leningrádi Izvesztyija egy-egy írásával foglalkozott. Az előbbi a magyarországi „népellenes kalandot” az „imperialista nagyhatalmak hosszas felforgató tevékenysége” eredményének értékelte, az utóbbi pedig Varga Béla „reakciós magyar emigránst”, a magyar Nemzetgyűlés 1947-ben emigrációba kényszerített kisgazdapárti elnökét sejttette a Magyarországon történtek mögött.19 November 3-án a belgrádi Borba szerkesztőségi kommentárját ismertette, amely szerint „a klerikális és reakciós elemek, sőt Horthy hívei” a magyarországi fejleményeknek szocialistaellenes irányzatot akarnak adni, másnap pedig a pekingi Zsenmin Zsipao vezércikkét, amely a szovjet kormány október 30-i nyilatkozatát méltatta a szocialista tábor országaihoz fűződő kapcsolatainak új alapokra helyezéséről.20

A Csehszlovák Sajtóiroda híreibe és a kommentárokba olykor nyugati hírügynökségek (például a francia AFP, a nyugatnémet DPA és a brit Reuters) és lapok (a francia Libération, az osztrák Bildtelegraph, a nyugatnémet Süddeutsche Zeitung és Frankfurter Neue Presse, valamint az amerikai New York Times) híreit is beépítették. Ezt azonban természetesen csakis abban az esetben tették, ha ezekkel a hírekkel az „ellenforradalomról” és a népi demokratikus rendszer ellen szőtt „imperialista összeesküvésről” szóló téziseket erősíthették.

A szakirodalom véleménye szerint a forradalommal szembeni csehszlovák propaganda tudatosan élesztette a cseh és szlovák lakosságnak a magyar revizionizmus fel­éledésétől való félelmét is, s a felkelést igyekezett olyan nacionalista mozgalomként beállítani, amely területi igényeket támaszt Magyarország szomszédjaival szemben. (Blaive 2001, 296–299. p.; Szesztay 2003, 71. p.; Janek 2007, 189–190. p.) A cseh és különösen a szlovák sajtóban valóban megjelentek a magyar revíziós törekvések feléledésével foglalkozó írások,21 az Új Szóban azonban csupán minimális nyomát találjuk ennek. A lapban a forradalom egész időtartama alatt mindössze két – ráadásul a Rudé právoból átvett – írás utalt a magyar irredentizmus állítólagos feléledésére. Az egyik szerint a felkelők jelszavai között ott találhatóak a Szlovákiát és Erdélyt is magában foglaló Nagy-Magyarországot követelő jelszavak, a másik pedig a felkelők soproni és miskolci rádióállomásaival szemben fogalmazta meg a revizionizmus vádját.22

A sajtóiroda Magyarországon történtekről beszámoló híreinek terjedelme a forradalom egész időtartama alatt jelentősen eltörpült mind a vezércikkek, mind pedig az ugyancsak nagy teret kapó hűségnyilatkozatok terjedelme mellett. Az Új Szóban a forradalom napjaiban megjelenő vezércikkek – a kommentárokhoz hasonlóan – általában a Rudé právo előző napi számából átvett vagy aznapi számában megjelenő szerkesztőségi cikkek voltak.23 Amíg azonban erre kezdetben rendszeres utalás történt, egy idő után ez elmaradt, azt a tévhitet keltve ezáltal az olvasókban, hogy – akárcsak a kommentárok esetében – a magyar pártlap önálló írásait olvassák.

Amint arra a vezércikkek címei (például Határozottan és biztosan, Az egész ország egységesen a párt vezetése alatt, A helyes út, A legszilárdabb barátság, Egy emberként, a párt vezetésével!, A szocializmus ellenségei nem érnek célt, Népünk legyőzhetetlen egysége, Éberség – napjaink parancsa!) is utalnak, mindvégig kiemelt helyet kapott bennük az éberség, az egység, a lakosság kormány és párt iránti hűségének, Csehszlovákia és Magyarország eltérő gazdasági helyzetének, valamint a Szovjetunió iránti megbonthatatlan barátság hangsúlyozása. Ez utóbbit az egyik szerkesztőségi cikk a következő határozottsággal fogalmazta meg: „A Szovjetunió iránti kapcsolatunk több mint barátság. (…) Népünk még egy ujjal sem enged ehhez hozzányúlni, éppen úgy, mint ahogy senkinek sem enged kezet emelni forradalmi vívmányainkra. Egységes és el van szánva egységét minden körülmények között, minden módon tettel is támogatni. Vegye tudomásul ezt mindenki, aki külföldről meg akarná kísérelni a lehetetlent, mindenki, aki ezt még nem vette tudomásul.”24

A forradalommal szembeni propaganda egyik legfontosabb elemét az ún. hűségnyilatkozatok képezték, amelyek nem csak a forradalom napjaiban, hanem annak vérbe fojtását követően is valósággal elárasztották a csehszlovák lapokat, köztük az Új Szót is. A csehszlovák társadalom egységét és a kommunista párt melletti kiállását demonstrálni hivatott hűségnyilatkozatok elfogadására szervezett kampány keretében, egyenesen a pártvezetés utasítására és irányelvei szerint került sor. A különböző munkaközösségek – általában a párt által kiküldött instruktorok jelenlétében megrendezett – gyűlésein elfogadott határozatokban a magyarországi „ellenforradalom” elítélése és a magyar nép iránti szolidaritás kifejezése mellett kulcsszerep jutott a csehszlovák kormány és pártvezetés, valamint a Szovjetunió iránti lojalitás kinyilvánításának.

Az egyes vállalatok, gyárak, üzemek és szövetkezetek munkaközösségeinek nyilatkozatai gyakran a tervteljesítéssel kapcsolatos kötelezettségvállalásokat és felajánlásokat is tartalmaztak, amelyeket október utolsó és november első napjaitól kezdődően már nem csak a magyarországi események kapcsán, hanem gyakran a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” közelgő évfordulójának tiszteletére, valamint a szuezi válsággal összefüggésben tettek. Amint azt az Új Szó november 29-i száma közölte, a felsővámosi egységes földműves-szövetkezet (efsz) tagjai például azt vállalták, hogy a sertéshúsbeadást az év vége helyett december 10-ig, a tejbeadást december 1-ig teljesítik, a losonci téglagyár dolgozói pedig azt, hogy az év végéig terven felül 470 000 nyerstéglát, 56 000 késztéglát, 37 500 tetőfedő cserepet és több ezer más terméket gyártanak összesen 145 000 korona értékben.25

A pártközpontba november közepéig összességében mintegy tizennyolcezer hűségnyilatkozat érkezett, (Kaplan 2005, 465. p.) s október 26-ával kezdődően – a többi napi- és hetilaphoz hasonlóan – az Új Szó egyes számai is tucatszám közölték vagy ismertették őket. Az egyes nyilatkozatokat gyakran hangzatos szalagcímek fogták össze. A lap október 27-i száma például a Munkások, parasztok, értelmiségiek egységes hangja: Hűséggel a párthoz és a szocializmushoz – gyűlölettel az ellenséggel szemben cím alatt a pozsonypüspöki efsz tagjainak, a kassai Magasépítészeti Vállalat dolgozóinak, a kassai vasút-igazgatóság vasutasainak, a nógrádszentpéteri és az ötösbányai bányászok, a Csehszlovák Írószövetség pártszervezetének, a Csehszlovák Néppárt vezetőségének, a prágai Műszaki Főiskola és a Károly Egyetem diákjainak, október 28-i száma pedig Népünk szilárdan tömörül a párt és a kormány köré címmel a brünni Klement Gottwald Gépgyár és az eperjesi Křížik-Dukla Üzem dolgozóinak, a Csehszlovák Tudományos Akadémia műszaki–fizikai intézete alkalmazottainak, valamint a kalondai efsz tagjainak nyilatkozatait, illetve kötelezettségvállalásait ismertette.

Az Új Szóban közzétett vagy ismertetett hűségnyilatkozatok köre csupán minimális mértékben különbözött a cseh és a szlovák lapokban közzétett nyilatkozatokétól. Az talán természetes, hogy amíg a cseh lapok elsősorban a csehországi, addig a magyar napilap – a szlovák lapokhoz hasonlóan – a szlovákiai munkaközösségek nyilatkozatairól számolt be. A leglényegesebb, de feltűnőnek korántsem mondható különbség azonban az volt, hogy az Új Szó némileg nagyobb teret szentelt a magyarlakta területekről érkező nyilatkozatoknak, s alkalmanként utalt a munkaközösségek tagjainak magyar mivoltára is. Ez történt egyebek között az érsekújvári Elektrosvit vállalat nyilatkozatának közzététele során, amelyhez a lap a szlovák Pravdával ellentétben hozzáfűzte, hogy „az üzemben a dolgozók legnagyobb része magyar nemzetiségű”,26 vagy a kalondai efsz leveléről szóló tudósításban, amelynek már a címébe is belefoglalták, hogy „magyar nemzetiségű szövetkezeti tagok” tiltakozásáról van szó.27 Mindemellett viszont az is előfordult, hogy az Új Szó a Rudé právora hivatkozva tudósított olyan magyar nemzetiségi hűségnyilatkozatokról – Gice és Dunamocs község lakosainak, a komáromi állami gazdaság dolgozóinak, valamint a párkányi és az érsekújvári tizenegy éves középiskola tanulóinak leveleiről –, amelyekről korábban a központi pártlap is megírta, hogy azok magyar nemzetiségű polgárok nyilatkozatai.28

A magyarországi „ellenforradalmat” elítélő hűségnyilatkozatok, egyben a hatalom iránti szervilizmus egyik legtipikusabb példáját a Csemadok KB Elnökségének október 29-én elfogadott, majd az Új Szó másnapi számában közzétett felhívása szolgáltatta, amellyel már csak a Csemadoknak a magyar kisebbség életében betöltött szerepe miatt is érdemes kissé behatóbban foglalkoznunk. Vitathatatlan, hogy az 1949-ben alapított kultúregyesület tevékenységében időnként kisebbségi érdekképviseleti törekvések is érvényesültek, vezetése azonban az ötvenes években, így 1956 őszén is sokkal inkább képviselte az állampárt, mint a kisebbségi magyar közösség érdekeit. (Simon 2006, 45. p.)

A Csemadok-központ szervilis magatartása megmutatkozott már a csehországi lengyel kisebbségi vezetők kapcsolatfelvételi szándékára adott válaszában is. A Lengyel Kulturális és Művelődési Szövetség tisztviselői október 24-én azzal a szándékkal látogattak el a Csemadok pozsonyi központjába, hogy az esetleges közös lépésekről egyeztessenek a magyarországi eseményekkel kapcsolatban. A Csemadok vezetői azonban a felajánlott együttműködés elől elzárkóztak, s kijelentették, hogy határozottan elítélik a Magyarországon történteket.29

Az október 29-i állásfoglalás előzményei közé tartozik az is, hogy a Csemadok KB Elnöksége három nappal a forradalom kitörését követően egyszer már ülésezett, akkor azonban semmiféle állásfoglalást nem fogadott el a történtekről, s noha kizártnak tartjuk, hogy ne foglalkozott volna velük, az október 26-i elnökségi ülés jegyzőkönyvében minderről semminemű feljegyzés nem maradt fenn. (vö. Szesztay 2003, 42. p.) Az egyesület Elnöksége végül azt követően fogadta el a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozatát, hogy október 29-én az SZLKP KB Irodája elrendelte vezető tisztviselőinek összehívását, s instrukciókkal ellátását arra nézve, milyen munkát fejtsenek ki a magyar lakosság körében a magyarországi eseményekkel kapcsolatban.30

A Csemadok KB Elnökségének az Új Szó október 30-i számában közzétett, majd 31-én a Rudé právo által is ismertetett nyilatkozata mindezek után rendkívül éles szavakkal ítélte el a magyarországi felkelést, mint „a nemzetközi reakcióval szövetkezett ellenforradalmi bandák népellenes kísérletét”, céljaként pedig azt nevezte meg, hogy újra gyárosokat, földbirtokosokat, bankárokat, grófokat és bárókat ültessenek a magyar nép nyakára. Állásfoglalása lényegi részében a Csemadok vezetése a csehszlovákiai magyar dolgozók lojalitásáról biztosította a CSKP-t és a csehszlovák kormányt, Cseh­szlo­vákia magyar lakosságát pedig felszólította, hogy „még odaadóbban, még határozottabban” tömörüljön a kommunista párt köré, s „ápolja és védelmezze” a Szovjet­unióhoz fűződő szövetséget.31 A Csemadok-központ nyilatkozatát hamarosan az egyesület pozsonyi, nyitrai, besztercebányai és kassai kerületi elnökségeinek, illetve értekezleteinek hasonló tartalmú és hangvételű határozatai követték.32

 

3. A forradalommal szembeni propaganda az Új Szóban november 4-ét követően

A forradalom bukását a többi csehszlovák sajtótermékhez hasonlóan az Új Szó is lelkesen ünnepelte. A lap november 5-i számának első oldala – a cseh és a szlovák pártlap előző napi rendkívüli kiadásával megegyezően – A magyar nép letörte az ellenforradalmat szalagcím alatt tájékoztatta az olvasókat az „ellenforradalom” vereségéről.33 Címoldalon közölte a szovjet harckocsik által hatalomra juttatott Kádár János ún. forradalmi munkás-paraszt kormányának felhívását is, amit egyebek között azzal a valótlan alcímmel vezetett fel, hogy „Nagy Imre áruló kormánya lemondott”.34 A forradalomellenes propagandában Nagy Imre alakja ekkorra már egyöntetűen árulóvá lépett elő. Amint azt az Új Szónak a Rudé právoból átvett vezércikke is megfogalmazta: Nagy Imre „a nép aljas árulója” és „a munkásosztály pártjának likvidátora” volt, aki „eladta magát a reakciónak”.35

A magyarországi vagy Magyarországgal kapcsolatos hírek a november 4-ét követő napokban és hetekben továbbra is hosszú ideig a vezető sajtóhírek közé tartoztak. Az Új Szó naponta közölte a sajtóiroda tudósításait a magyarországi helyzet konszolidálásáról, az élet normalizálásáról, a rend és a nyugalom helyreállításáról, a károk felszámolásáról, Budapest újjáépítéséről és az áruhiány megszűnéséről, karácsony közeledtével pedig a budapesti üzletek állítólagos jó ellátottságáról.36 November végétől kezdődően egyre többet cikkezett az Új Szó a Nyugatra menekült magyarok súlyos helyzetéről, kiszolgáltatottságáról és hazatérési szándékáról is.37

Természetesen figyelemmel követte és örömmel üdvözölte a lap a Kádár-kormány és az új állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) megszilárdulását is. Közölte egyebek között az MSZMP ideiglenes Központi Bizottsága december eleji ülésének az október 23. utáni események okairól és előzményeiről hozott határozatát,38 december közepén pedig napokon át jelentette meg a Kádár-kormánnyal szembeni ellenállást vezető, ezért feloszlatott Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot lejáratni igyekvő, a munkástanács és a „külföldi reakció” közötti kapcsolatokat „leleplező” cikkeket.39 A szovjet katonai beavatkozás után a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imre és társai sorsáról ezzel szemben hallgatott. Csupán Nagy Imréék november 22-i elrablását követően – a TANJUG jugoszláv hírügynökségre hivatkozva – közölte, hogy a csoport tagjai elhagyták a nagykövetséget és „visszatértek otthonaikba”, majd a Magyar Rádióból vette át azt a nyilvánvalóan hazug hírt, hogy saját kérésükre (sic!) elhagyták Magyarországot és november 23-án Romániába „utaztak”.40

Nagy teret kaptak a sajtóban a csehszlovák állami és pártvezetésnek a Kádár-kormány gazdasági és politikai megsegítése érdekében hozott intézkedései is. Az Új Szó november 7-én számolt be a „Magyar Népköztársaság dolgozóinak megsegítésére” létrehozott Szolidaritási Alapról, majd másnap címoldalon közölte a Szlovák Nemzeti Front KB Elnökségének az adományok gyűjtésére vonatkozó felhívását is.41 A lap ezt követően – általában a Segítjük a magyar népet cím alatt – heteken keresztül szinte naponta hozta a híreket a különböző csehszlovákiai munkaközösségek, ipari és mezőgazdasági dolgozók adományairól és felajánlásairól, de folyamatosan tájékoztatott a Szovjetunióból, Lengyelországból, az NDK-ból, Kínából, Mongóliából és a többi szocialista országból Magyarországra érkező gazdasági segítségről is. November 16-án beszámolt a csehszlovák adományokat szállító első vonatszerelvény komáromi útnak indításáról,42 s 3-4 napos rendszerességgel közölte a Szolidaritási Alap 999-es folyószámláján összegyűlt pénzadomány összegét is, ami november 17-én 6,6 millió, november 28-án 23,5 millió, december 27-én pedig már 55,2 millió koronát tett ki.43 Magyarország gazdasági megsegítését szolgálta végül az a 90 millió koronás csehszlovák kormánysegély is, amelyről az Új Szó november 15-én címoldalon tudósított, a Kádár-kormány politikai támogatásának demonstrálását pedig a Viliam Široký miniszterelnök által vezetett csehszlovák kormányküldöttség november 15–16-i budapesti látogatása, amely ugyancsak a lap vezető hírei között kapott helyet.44

Továbbra is gyakoriak voltak az „ellenforradalom” hazai és külföldi szervezőit pellengérre állító írások, akiket általában a volt gyárosokban és nagybirtokosokban, a „horthysta tábornokokban”, egykori kisgazda politikusokban és az „amerikai imperialistákban” találtak meg.45 Számos írás ecsetelte az „ellenforradalom” rémtetteit, foglalkozott a lap a nyugati rádióállomások, elsősorban a müncheni Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja felelősségével, s „leleplező” írásokat közölt a vöröskeresztes szállítmányokkal Magyarországra csempészett fegyverekről is.46 Támadásainak egyik első számú célpontja továbbra is – a szovjet megszállást követően a budapesti amerikai nagykövetségen menedéket találó – Mindszenty József hercegprímás volt, aki „csak ott folytatta, ahol 1948-ban abbahagyta”, s „a hitleri Németország visszatértében látja egyetlen reményét”.47

A többi csehszlovák sajtótermékhez hasonlóan folyamatosan figyelemmel követte az Új Szó a magyarországi helyzetről zajló ENSZ-vitát is, amelyet a Szovjetunió és a Kádár-kormány tiltakozása ellenére tűztek a világszövetség közgyűlésének napirendjére, s amelyet a sajtó úgy értékelt, hogy az csupán a közvélemény figyelmének elterelését szolgálja a szuezi kérdésről, másrészt durva beavatkozást jelent Magyarország belügyeibe.48 Már november 29-én bejelentette az Új Szó, hogy a magyar kormány egy ún. fehér könyv kiadására készül a magyarországi eseményekről, majd – miközben a cseh és a szlovák pártlap csupán annak ismertetésére szorítkozott49 – december 15-én megkezdte az Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben címmel megjelent kötet folytatásos közlését is.50

A Magyarországgal foglalkozó írások száma november második felében kezdett némileg csökkenni, s bár december közepén, a Kádár-kormány „rendteremtő” akcióinak kezdetén ideiglenesen ismét megnőtt, számuk december végére a korábbiak töredékére esett vissza. Az Új Szó hangja és a lapban megjelent írások tartalma mindazon­által a forradalom leverését követően sem tért el jelentősebb mértékben a cseh és a szlovák pártlap írásaiétól. Kisebb terjedelménél fogva nyilvánvalóan kevesebb cikket közölhetett Magyarországról, azok azonban túlnyomó többségükben továbbra sem a lap munkatársainak tollából származó szövegek, hanem a ČTK hírei és a cseh Rudé právoból átvett írások voltak.

 

4. Az Új Szó Magyarországon terjesztett különszámai

Amint arra már utaltunk, az Új Szó 1956-os szerepvállalása nem merült ki a Szlovákia magyar lakossága felé irányuló propagandában, s a lapot magyarországi terjesztésre szánt különszámai révén a Magyarország felé irányuló propagandába, a magyarországi szovjetbarát erők támogatásába is bevonták. A kezdeményezés pontos hátterét nem ismerjük. Visszaemlékezésében Zsilka László, a lap egykori publicistája is úgy fogalmaz, hogy nincsenek hitelt érdemlő adatok arról, vajon a különszámokat kizárólag a csehszlovák pártvezetés kezdeményezésére, esetleg magyarországi kérésre vagy pedig szovjet utasításra jelentették-e meg. (Zsilka 1994, 24. p.)

A rendkívüli számok megjelentetése október 28-án kezdődött, s december 2-ig tartott, miközben ismereteink szerint összesen huszonöt számuk látott napvilágot átlagosan ötvenezer példányban. Kiadásukban egyetlen alkalommal, november 12–19. között állt be hosszabb, nyolcnapos szünet, ezen kívül csak november 4-én, 24-én és 26-án maradt el a kiadásuk.51 Az egyes számok általában kétoldalasak voltak, kivételt csupán az „ellenforradalom” vereségét hírül adó november 5-i egyoldalas, valamint a november 7-én és 25-én megjelent négyoldalas számok jelentettek. Ez utóbbiak bővített terjedelmét az októberi forradalom évfordulója, valamint a moszkvai Pravda kétoldalas szerkesztőségi cikkének a közlése52 indokolta.

A különszámok tartalmilag alig különböztek a rendes lapszámoktól, s javarészt azok Magyarországgal foglalkozó írásaiból összeállított válogatások voltak. A Csehszlovák Sajtóiroda hírei mellett – természetesen a forrás megjelölése nélkül – megjelentek bennük a Rudé právoból átvett vezércikkek és kommentárok éppúgy, mint a hűségnyilatkozatok, köztük a Csemadok október 29-i nyilatkozatának a kivonata is.53 Előfordult, hogy a különszám önálló, a rendes lapszámban nem közölt írással jelentkezett,54 ez azonban inkább kivételnek számított, s szövegei általában a rendes lapszámokból egy az egyben átvett vagy összeollózott írások voltak, amelyeknek gyakran még a címén sem változtattak. Többször közöltek ugyanakkor olyan, az „ellenforradalmárokat” kifigurázó gúnyrajzokat, amelyek a lap szlovákiai számaiban nem jelentek meg.55

 

1. kép. Gúnyrajz az Új Szó 1956. november 1-jei különszámából

A november 5-i egyoldalas rendkívüli szám Győzött a magyar nép! című vezércikkével és A munkás-parasztkormány megsemmisítette az ellenforradalmat című írásával üdvözölte az „ellenforradalom” vereségét. A későbbi számokban helyet kaptak egyebek között a Magyarország megsegítésére tett felajánlások, a magyarországi helyzet konszolidálásáról beszámoló tudósítások és a magyarkérdés ENSZ-vitája, de olyan, a rendes számokban nem közölt anyagok is, mint például a szovjet katonai parancsnokságnak a Magyarország dolgozóihoz, a magyar katonákhoz és tisztekhez intézett felhívása, valamint november 6-i 1. számú parancsa a fegyverek beszolgáltatásának és a kijárási tilalom elrendeléséről.56

Az már korábban is előfordult, hogy a rendkívüli lapszámok Magyarországgal szorosan össze nem függő híreket jelentettek meg például a lengyelországi helyzetről vagy a szuezi válságról, ezek száma és terjedelme azonban idővel meghaladta a magyarországi hírekét, amelyek november második felében – a rendes lapszámokhoz hasonlóan – kezdtek egyre inkább kiveszni a lapból. Ekkor paradox módon már az általános világpolitikai, valamint a csehszlovák belpolitikai és gazdasági hírek uralták a magyarországi különszámokat is, s nem ment ritkaságszámba az sem, hogy azok az akkor zajló melbourne-i olimpiai játékokról közöltek terjedelmes tudósítást.

A Magyarországra szánt lapszámok a szerkesztőségen belül is szűk körben, egyenesen Dénes Ferenc főszerkesztő irányításával készültek, tartalmukat pedig – a lap rendes számaihoz hasonlóan – előzetesen megvitatták a pártközpont ideológiai osztályá­val. Az egyes lapszámok természetesen elsősorban Magyarország északi, határ menti megyéibe, közülük is főleg Komárom és Nógrád megyébe jutottak el. Magyarországra juttatásukat illegális úton oldották meg, általában megbízható pártemberek hordták, illetve csempészték át őket a határon, miközben a feladattal, már csak nyelvismeretük okán is, nagyrészt szlovákiai magyarokat bíztak meg. Az átcsempészett lapok egy részét egyszerűen szétszórták a határ menti településeken, másik részük elosztásáról pedig baráti kapcsolataik révén gondoskodtak. Zsilka László olyan nem hivatalos értesülésekről is beszámol, hogy a különszámokat állítólag csehszlovák repülőgépek szórták szét Észak-Magyarország területén. (Zsilka 1994, 24. p.)

Az Új Szó különszámainak magyarországi fogadtatása – több forrás egybehangzó véleménye szerint is – elutasító volt. A felkelők a kezükre került csehszlovákiai ügynököket ellenségesen fogadták, őrizetbe vették és kiutasították az országból. Jól példázza mindezt a lap Magyarországra csempészésében részt vevő két somorjai körzeti zootechnikus, Juricin Imre és Nagy János esete. Juricin és Nagy a somorjai járási pártszervezet megbízásából október 28-án, a délelőtti órákban a Somorja melletti Körtvélyes és a magyarországi Doborgazsziget között csónakkal kelt át a Dunán. Magyarországon azonban mindketten a felkelők fogságába estek, akik az Új Szó náluk talált 6 500 példányát elkobozták, őket pedig – hazatérésük utáni beszámolójuk szerint – azonnali kivégzéssel fenyegették. A magyar határőrség egyik hadnagyának közbenjárására ettől elálltak, de megkötözve a dunakiliti laktanyába szállították és kihallgatták őket. Végül másnap a hajnali órákban mindkettőjüket visszakísérték a Duna partján hagyott csónakjukhoz és lehetővé tették a hazatérésüket.57

A különszámok kedvezőtlen magyarországi fogadtatását további források is alátámasztják. A Szabad Nógrád című Nógrád megyei napilap egyik írása például már október 30-án felháborodását fejezte ki a magyar felkelést „ellenforradalomnak” bélyegző október 28-i különszám tartalma miatt,58 két nappal később pedig a balassagyarmati járási rendőrkapitányság forradalmi katonai tanácsának ülésén emeltek kifogást az ellen, hogy Csehszlovákiából olyan sajtótermékek kerülnek át Magyarországra, amelyek az ottani eseményeket „fasiszta ellenforradalomnak” minősítik. (Á. Varga – Pásztor 2001, 120–121. p.; Á. Varga 1996, 138. p.) A már többször idézett Zsilka László szerint az Új Szó szerkesztősége még hónapokkal a forradalom leverését követően is kapott olyan leveleket Magyarországról, amelyek írói szennylapnak nevezték a különszámokat. (Zsilka 1994, 25. p.)

A különszámok elhibázott frazeológiájára hívta fel a figyelmet az SZLKP KB Irodájának november 9-i ülésén a szlovák pártvezetés egyik tagja, Jozef Valo is. Véleménye szerint az Új Szó Magyarországon terjesztett számai nem jelentenek túl nagy segítséget, s azzal, hogy az általános magyarországi szovjetellenes hangulatban „azonnal a Szovjetunióval kezdik”, csak azt érik el, hogy az emberek azonnal széttépik a lapot. Valo ezért azt javasolta, hogy a különszámokat a továbbiakban már ne jelentessék meg,59 miután azonban Karol Bacílek, az SZLKP KB első titkára kiállt a lap további magyarországi terjesztése mellett, a különszámok november 9-ét követően is megjelentek. Azt, hogy a lap különszámai a szlovákiai magyarság körében sem váltottak ki osztatlan szimpátiát, a korabeli csehszlovák belügyi jelentések bizonyítják. A belügyminisztérium pozsonyi kerületi igazgatóságának november 5-i jelentése szerint például a Csemadok somorjai helyi szervezetének ülésén a pozsonyi küldött jelenlétében élesen bírálták az Új Szó illegális magyarországi terjesztését és azt olyan „piszkos akciónak” nevezték, amelynek célja „Magyarország lakosságának félrevezetése”.60

A Magyarország felé irányuló csehszlovák propagandáról alkotott teljes képhez hozzátartozik, hogy az nem merült ki az Új Szó különszámaiban. Ezeken kívül az Új Ifjúság című pozsonyi ifjúsági hetilap négy különkiadását is átjuttatták Magyarországra húszezres példányszámban,61 az ugyancsak Pozsonyban megjelenő Dolgozó Nő című nőmagazin háromezer példányát, valamint két plakátot, egyenként tízezer példányban, Dél-Szlovákiából pedig november 3-tól, illetve 4-től kezdődően több magyar nyelvű rádióadó sugározta a szovjetbarát propagandát Magyarország felé.62 A propagandaanyag kiadásában az egyes kerületek és járások is részt vettek. A kassai kerületi pártbizottság például saját kezdeményezésére tízezer darab röplapot, valamint két plakátot adott ki és juttatott át Magyarországra, mindkettőt százezer példányban. (Pešek 1993, 439. p.) A röplapok és plakátok kiadásában részt vett többek között a nyitrai kerületi, valamint a zselizi, a párkányi és a komáromi járási pártbizottság is, utóbbi a járási földműveslap egy különszámát is átjuttatta Magyarországra.63 1956 decemberében, miután a magyarországi nyomdák dolgozói a Kádár-kormány elleni tiltakozásul sztrájkba léptek, Kassán nyomtatták ki az Észak-Magyarország című Borsod-Abaúj-Zemplén megyei napilap néhány számát, miközben a lap Magyarországra juttatását és terjesztését Grósz Károly, a megyei pártbizottság vezetőségi tagja intézte. (Balassa 2014, 42. p.)

A forradalom vérbe fojtását követően, 1956–1957 fordulóján felmerült, hogy „a magyarországi haladó erőknek” nyújtott segítségben érdemeket szerző személyeket és munkaközösségeket állami kitüntetésben részesítik. Az SZLKP KB Irodája a 66 személy, illetve munkaközösség kitüntetésével számoló javaslatot 1957. március 15-én vitatta meg. A kitüntetésre javasoltak között szerepelt többek között Lőrincz Gyula, a Csemadok elnöke, az Új Szó, az Új Ifjúság és a Csehszlovák Rádió magyar adásának szerkesztősége, valamint az „ellenforradalommal” szembeni propaganda szervezésében és a propagandaanyag Magyarországra juttatásában szerepet vállaló több pártmunkás, köztük a fent említett Juricin Imre és Nagy János is.64 Az előterjesztett javaslatot a pártvezetés előbb átdolgozásra visszaadta, majd 1957 júliusában – arra hivatkozva, hogy hasonló kitüntetéseket Magyarországon sem adományoztak – levette a kérdést a napirendről, de kimondta, hogy az arra érdemeseket más címen és más alkalommal kell kitüntetésben részesíteni.

Az Új Szó megjutalmazására az 1957. szeptember 21-i sajtónap alkalmából kerítettek sort, amikor Antonín Zápotocký köztársasági elnök a lap szerkesztőségének a Kiváló munkáért kitüntetést adományozta.65 A kitüntetést a szerkesztőség hivatalosan „a csehszlovákiai magyar lakosság körében végzett sikeres nevelő és szervező tevékenységéért” érdemelte ki, a szlovák pártvezetés által előzőleg megvitatott és jóváhagyott javaslatban azonban egyértelműen a lap 1956-os szerepvállalásának a méltatása dominált.66 Zsilka László szerint Dénes Ferenc főszerkesztő állítólag a magyarországi pártszerveknél is kezdeményezte az Új Szó 1956-os tevékenységének elismerését, azok azonban a megkeresésre soha nem reagáltak. (Zsilka 1994, 25. p.)

 

***

 

Az Új Szó 1956-os szerepvállalásából és a lap által is terjesztett pártállami propagandából az az egyoldalú a kép bontakozhat ki, hogy a szlovákiai magyarság – akárcsak a csehszlovák társadalom egésze – lojális maradt a rendszerhez, s elítélte és elutasította a magyarországi „ellenforradalmat”. A csehszlovák társadalom valamennyi rétegének, közte a magyar lakosság párt melletti kiállását állapították meg a CSKP KB és az SZLKP KB 1956. decemberi ülései is, amelyek a magyar kisebbség forradalom alatti magatartását rendkívül kedvezően értékelték. (Popély 2006, 63. p.)

A hatalom által sugallt egyoldalú képet azonban nagymértékben árnyalják a már említett korabeli csehszlovák állambiztonsági jelentések, amelyek jóval összetettebb képet nyújtanak a csehszlovák társadalom hangulatáról és a Magyarországon történtekről alkotott véleményéről. Az ország lakossága ezek szerint nemzetiségtől függetlenül nem csak érdeklődéssel, hanem szimpátiával követte a határ túloldalán történteket. A jelentések szerint a magyar lakosság körében a forradalom első napjaitól kezdődően megnőtt a magyar nyelvű rádióadások – a budapesti Kossuth Rádió vagy akár a müncheni Szabad Európa Rádió magyar adása – iránti érdeklődés, gyakori volt a magyar himnusz eléneklése, halottak napján pedig a magyar világháborús emlékművek és a honvédsírok megkoszorúzása. Előfordult, hogy az üzemi munkások és szövetkezeti dolgozók, vagy akár egyes magyar középiskolák diákjai is megtagadták az „ellenforradalmat” elítélő nyilatkozatok aláírását, a szovjet beavatkozást követően pedig a magyar diákok több helyütt gyászszalagot viselve jelentek meg az iskolákban.67

Azt, hogy magában a kommunista párt magyar nyelvű szócsövében, az Új Szóban sem ment minden zökkenőmentesen, maga Dénes Ferenc főszerkesztő is kénytelen volt elismerni az SZLKP KB 1956. december 12–13-i ülésén elhangzott felszólalásában. Dénes az Új Szó „ellenforradalom” alatti tevékenységét összességében pozitívan értékelte, nem hallgathatta el ugyanakkor, hogy a lap szerkesztőségének is voltak munkatársai, akik „meginogtak” és „nacionalista jelszavak hatása alá kerültek”. Voltak, akik „üdvözölték Nagy Imre visszatérését”, s a magyarországi eseményeket „nemzeti forradalomnak” és „igazságos felkelésnek” tartották. Eszmei alapállásukat a szlovák írószövetség magyar tagozatának ülésén fogalmazták meg, s rá akarták bírni az Új Szó szerkesztőségét, hogy tegye közzé határozatukat, amelyben – Dénes szavai szerint – élesebben ítélték el az MDP egykori vezetésének hibáit, mint „az ellenforradalom barbár-fasiszta tetteit”.68

Az Új Szó szerkesztőségének munkatársai közül utóbb többeket el is bocsátottak a laptól. Egyikük Mács József volt, akinek ügyét 1957. március 8-án a legmagasabb fórumon, az SZLKP KB Irodájának ülésén is megtárgyalták. Mács ugyan hivatalosan egy 1957. januári rádiónyilatkozata miatt kapta meg a felmondást, elbocsátásának indoklása azonban hosszasan ecsetelte az „ellenforradalom” alatti „bűneit” is. Ezek közé tartozott egyebek között az, hogy jelen volt az írószövetség magyar tagozatának fent említett ülésén, amelyen az írók olyan állásfoglalást fogadtak el a magyarországi eseményekkel kapcsolatban, amely nem felelt meg a hatalom elvárásainak. Ennek közzétételét az Új Szó elutasította, Mács azonban azt mindenáron közölni akarta, s ezért éles harcot folytatott a lap szerkesztőségében.69

Annak természetesen a legcsekélyebb esélye sem volt, hogy a cenzúra, illetve a pártközpont által felügyelt és irányított csehszlovákiai lapokban, köztük az Új Szóban a magyarországi „ellenforradalom” hivatalos értékelésével ellenkező vélemény napvilágot láthasson. Az Új Szó szerkesztőségében történtek ugyanakkor az egyik legékesebb bizonyítékát szolgáltatják a szlovákiai magyar pártlap által is terjesztett pártállami propaganda hamisságának.

 

Források és irodalom

Levéltári források

Slovenský národný archív, Bratislava (Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony)

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska

 

Korabeli sajtó

Pravda (Pozsony)

Rudé právo (Prága)

Új Szó (Pozsony)

 

Szakirodalom

Á. Varga László (szerk.) 1996. 1956 Nógrád megyei kronológiája és személyi adattára. Salgótarján, Nógrád Megyei Levéltár.

Á. Varga László – Pásztor Cecília 2001. Az 1956-os forradalom Nógrád megyei okmánytára II/1. Salgótarján, Nógrád Megyei Levéltár.

Balassa Zoltán 2014. A cenzúra története Csehszlovákiában 1918–1992. A magyar sajtószabadság lehetőségei. In Apró István – Paál Vince (szerk.): A határon túli magyar sajtó Trianontól a XX. század végéig. Fejezetek a magyar sajtószabadság történetéből. Budapest, Médiatudományi Intézet, 11–56. p.

Barnovský, Michal 2006. Maďarská revolúcia roku 1956 a Slovensko. In Ivaničková, Edita – Simon Attila (szerk.): Maďarská revolúcia roku 1956 a Slovensko. Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Somorja – Pozsony, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete, 25–40. p.

Bílek, Jiří – Pilát, Vladimír 1996. Bezprostřední reakce československých politických a vojenských orgánů na povstání v Maďarsku. Soudobé dějiny III., č. 4., 500–511. p.

Blaive, Muriel 2001. Promarněná příležitost. Československo a rok 1956. Praha, Prostor.

Gáspár Tibor 2003. Az 1956-os komáromi diákok. Valóság, XLVI., 6. sz., 99–100. p.

Janek István 2007. Csehszlovákia. In Békés Csaba (szerk.): Evolúció és revolúció. Magyarország és a nemzetközi politika 1956-ban. Budapest, 1956-os Intézet – Gondolat Kiadó, 178–203. p.

Kaplan, Karel 2005. Kronika komunistického Československa. Doba tání 1953 – 1956. Brno, Barrister & Principal.

Kiss József 2006. 1956 ősze Szlovákiában. Fórum Társadalomtudományi Szemle, VIII., 3. sz., 3–20. p.

Marušiak, Juraj 2005. Maďarská revolúcia 1956 a Slovensko. In „Spoznal som svetlo a už viac nechcem tmu…“ Pocta Jozefovi Jablonickému. Bratislava, Veda, 183–227. p.

Molnár Imre 2010. 1956 hatása és következményei Csehszlovákiában. In Zombori István (szerk.): Az 1956-os magyar forradalom hatása a környező országok egyházaira. Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség – Historica Ecclesiastica Alapítvány, 93–103. p.

Pernes, Jiří 1996. Ohlas maďarské revoluce roku 1956 v československé veřejnosti. Soudobé dějiny III. č. 4., 512–526. p.

Pešek, Jan 1993. Maďarské udalosti roku 1956 a Slovensko. Historický časopis 41., č. 4., 430–442. p.

Popély Árpád 2006. A szlovák pártvezetés és az 1956-os magyar forradalom. In Ivaničková, Edita – Simon Attila (szerk.): Maďarská revolúcia roku 1956 a Slovensko. Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Somorja – Pozsony, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete, 57–74. p.

Popély Árpád (szerk.) 2014. Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948–1956 közötti történetéhez II. Válogatás a prágai magyar követség és a pozsonyi magyar főkonzulátus magyar kisebbséggel kapcsolatos jelentéseiből. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Simon Attila 2006. A szlovákiai magyarok és az 1956-os forradalom. In Ivaničková, Edita – Simon Attila (szerk.): Maďarská revolúcia roku 1956 a Slovensko. Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia. Somorja – Pozsony, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete, 41–55. p.

Szesztay Ádám 2003. Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében 1956–1962. Az ötvenhatos forradalom hatása a kelet–közép-európai kisebbségpolitikára. Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadói Kör.

Vajda Barnabás 2006a. A pozsonyi magyar pedagógiai iskola 1956-os fekete szalagos akciói. In Szesztay Ádám (szerk.): Együtt. Az 1956-os forradalom és a határon túli magyarok. Budapest. Lucidus Kiadó, 177–195. p.

Vajda Barnabás 2006b. Csehszlovákia álláspontja a magyarkérdés ENSZ-vitájában 1956–1957-ben. Fórum Társadalomtudományi Szemle, VIII., 3. sz., 33–45. p.

Zsilka László 1994. Nem kért segítség. Dimenziók, II., 1. sz., 22–25. p.

---

 

Árpád Popély: The Bratislava Új Szó and the Hungarian Revolution of 1956. The Anti-revolutionary Propaganda in the Hungarian-language Daily of the Communist Party of Slovakia

The study analyses the involvement of the Bratislava Hungarian daily Új Szó during the Hungarian revolution of 1956. We attempt to review how the paper reacted on the events taking place in Hungary, and in what way was the propaganda of the power against the revolution presented on its pages. Új Szó—similarly to the Czech and Slovak papers—has condemned the „counter-revolution” in Hungary, but original articles written by the editorial board members were allowed to appear in the newspaper very rarely. Its items were taken over one-on-one from the press agency or from the Czech-language central party daily Rudé právo. But the involvement of Új Szó in 1956 had not exhausted in the propaganda targeted to the Hungarian minority of Slovakia, as the paper, through its special issues to be distributed in Hungary, had also been engaged in the propaganda towards

 

---

 

Árpád Popély 94(439)”1956” The Bratislava Új Szó and the Hungarian Revolution of 1956. 323(439)”1956” The Anti-revolutionary Propaganda in the Hungarian-language 070.431(437.6)(=511.141)”1956” Daily of the Communist Party of Slovakia Keywords: Hungarian Revolution of 1956. Czechoslovakia. Communist Party of Slovakia. Hungarian Minority. Press. Új Szó.