L. Juhász Ilona: „Mi magyar dolgozók mindig Benne bíztunk” Két jelképes temetés a személyi kultusz idején
Az államfők, vezető politikusok halálát és temetését a 20. század folyamán (is) általában országosan elrendelt gyász kísérte, és a sajtóban is kiemelt szerepet kapott az elhunytak méltatása. A korabeli lapoknak köszönhetően pontos képet nyerünk például Ferenc József osztrák császár és magyar király 1916-ban bekövetkezett halálát követő történések minden mozzanatáról. Az elhunyt uralkodó méltatása, majd a temetésről szóló beszámolók és a műkedvelő versírók alkalmi költeményei egyaránt megjelentek a lapokban. A regionális sajtóban egyebek között arról is tájékoztatták az olvasókat, hogy az adott megyét kik képviselték a temetési szertartáson, közzétették a hivatalos küldöttség névsorát is, s valamennyi felekezet templomában istentiszteletet tartottak az uralkodó emlékére. A temetést követően részletesen beszámoltak a temetés lefolyásáról, s általában közölték az elhangzott beszédeket is. Annak ellenére tehát, hogy rádió ekkor még nem volt, a lakosság kisebb-nagyobb mértékben közvetve vagy közvetlenül részese lett az országos gyásznak, és az uralkodó temetésének részleteit is megismerhette.
A rádió, majd a televízió elterjedésével a nemzeti/országos gyász is új dimenziókat kapott. Tanulmányomban a személyi kultusz virágzása idején 1953 márciusában csupán néhány nap eltéréssel elhunyt két kommunista vezető: a szovjet Joszif Visszarionovics Sztálin és a csehszlovák Klement Gottwald halálával és temetésével foglalkozom, adalékokat közölve, milyen formában jelent meg a nemzeti gyász Csehszlovákia magyarlakta falvaiban, illetve mit őrzött meg ebből az utókor emlékezete. Az alábbiakban az 1953-ban megjelent korabeli szlovákiai magyar sajtó híranyagának felhasználásán túl három faluban: a gömöri Rudnán valamint a mátyusföldi Alsó- és Felsőszeliben végzett kutatásaim során gyűjtött anyag alapján mutatom be a témát.
Joszif Visszarionovics Sztálin (1879–1953)
Joszif Visszarionovics Sztálin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke és a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára 1953. március 5-én hunyt el. A lapokban is megjelent hivatalos orvosi jelentés szerint halálát agyvérzés okozta. Adatközlőim zöme azonban úgy vélekedett, hogy „eltették láb alól”, s nem is március 5-én, hanem jóval korábban hunyt el, csak valamilyen okból nem akarták nyilvánosságra hozni:
Sztalint megmérgezték, azért halt meg, mert már sok ellensége volt neki, már nem akarták, hogy ő legyen a vezető, hát eltették láb alól.1
Sztalint megölték, mer már más akart a helyére ülni, ezér csak későb monták be a hírt, hogy megbeszéljék, ki veszi át a helyét. Előre ki vót minden tervelve.2
Úgy halotam, Sztalint el keletet teni láb alól, ki keletet nyírni, mer már sok elensége vót, oszt azok mérgezték meg.3
Már igen útba vót a töbi komunistának, már nem mehetet úgy a dolog az oroszoknál, ahogy aztat ő csinalta, vége keletet vetni enek, amit csinalt, de oszt utána se let job a népnek.4
A hivatalos temetés és gyász Csehszlovákiában
A szocialista tábor más országaihoz hasonlóan a temetésig Csehszlovákiában is országos gyászt rendeltek el. A korabeli lapok tanúsága szerint a pártszervek utasítására a gyász rövid időn belül különféle külsőségekben is megnyilvánult. Az épületeket az alkalomnak megfelelően kidíszítették, a középületeken a fekete gyászlobogókon túl Sztálin gyászkeretes fényképe is megjelent. Feldíszítették az elesett szovjet katonák emlékműveit, valamint a köztéri Szálin-szobrokat is. A temetésig az egész országban tilos volt a zenés összejövetelek szervezése, beleértve a lakodalmakat is, sőt a színházi előadások, filmvetítések és más kulturális események is elmaradtak. A rádióban elsősorban Sztálinnal és a Szovjetunióval kapcsolatos műsorokat közvetítettek, amelyekben elsősorban pótolhatatlan érdemeit és nagyságát méltatták.
A munkahelyeken és az oktatási intézményekben egyaránt nagygyűléseket tartottak, s Sztálin érdemeinek felsorolásán túl fontos pontja volt ezeknek a részvétnyilvánítás írásbeli kifejezése, azaz a részvétnyilvánítási ívek vagy emlékkönyvek aláírása is. Később a járási pártbizottság aktivistái ezeket országszerte összegyűjtötték, majd – ha hihetünk a híreknek – Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságához juttatták el, ahonnan az ugyancsak a sajtóban megjelent hírek tanúsága szerint Moszkvába küldték tovább ezeket.
Sztálin halála természetesen a Csehszlovákiában megjelenő szlovák lapok mellett a magyar nyelvű sajtóban is központi téma volt, s egyebek között Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának magyar nyelvű napilapja, az Új Szó, valamint a Csemadok5 Központi Bizottsága által kiadott Fáklya című kultúrpolitikai lap is külön Sztálin-számot jelentettek meg. A különszámok tartalma nagyjából megegyezett,6 s természetesen az ország területén megjelenő valamennyi lap az elhunyt fekete gyászkeretes fényképével közölte a halálhírt.
A magyar nyelvű lapokban is megjelentek Sztálin kimagasló érdemeit és nagyságát méltató különféle műfajú írások és versek, mint például Gály Olga A szíve itt marad, Dénes György Örökké él7 című alkalmi versei. Az Új Szó című napilapban a temetést követően jelent meg a többi között Dénes György költő tollából Rozsnyó dolgozóit még egységesebbé kovácsolják ezek a nehéz napok címmel8 egy „helyzetjelentés” amelyben a korabeli propaganda elvárásainak megfelelően „beszámolt” róla, mit jelentett a dolgozó nép számára Sztálin és az általa képviselt eszme, s milyen fájdalommal töltötte el a lakosságot e pártvezető halála. Különféle „spontán” olvasói levelek is megjelentek a lapokban, ezek szerzői mély sajnálatukat fejezték ki Sztálin halála miatt, azonban elsősorban „elévülhetetlen érdemeit” méltatták, illetve kifejezték a kommunista párt győzelmébe vetett hitüket és a párt iránti elkötelezettségüket. E „spontán”, a propaganda, a párthűség bizonyítására szolgáló levelek valójában felsőbb utasításra születtek.9 Egy példa a Szabad Földműves című hetilapból:
Még jobban összetartunk.
Nagy szomorúság érte a világ dolgozó népét. Minden békeszerető ember figyelme Moszkva felé irányul, ahol eltemették legjobb barátunkat.
Községünk dolgozói is mély gyászt éreznek szívükben. Könnyes szemű emberek, fiatalok és idősebbek, nők és férfiak állnak Sztálin elvtárs emléke előtt. Koszorúkat helyeznek el azon ember képénél, aki mindannyiunk őszinte barátja volt.
Ha a családban meghal az édesapa, akkor minden családtag szíve együtt dobban és összeforr. Így van ez Sztálin elvtárs halálánál is. Sztálin az egész világ dolgozóinak édesatyja volt. Ezért most még jobban összetartunk, még határozottabban harcolunk Sztálin elvtárs ügyéért. Még jobban magunkévá tesszük Sztálin bölcs tanítását. Kiépítjük hazánkban a szocializmust, és megtörhetetlen védelmezői leszünk a békének.
Sütti József – Perbete10
Sztálin jelképes temetése Csehszlovákiában
A központi gyászünnepséget március 9-én a csehszlovák fővárosban, Prágában tartották, amit egyenes adásban közvetítettek a rádióállomások. Ez alatt az idő alatt, ahol ez nem ütközött technikai akadályba (pl. kohók) – szünetelt a munka is. Ugyanebben az időpontban az ország valamennyi településén jelképes temetést tartottak, amelyeknek helyszíne a települések központi helye, vagy a kultúrház, esetleg más, több ember fogadására alkalmas középület volt. Az iskolákban is gyászünnepséget tartottak. Több településen, falvakban és kisebb városokban egyaránt szabadtéri jelképes temetést rendeztek, annak ellenére, hogy március elején még eléggé hideg volt az idő, ezekre általában kivezényelték a helyi oktatási intézmények tanulóit is. A ravatalon helyezték el a gyászkoszorúkat, a fekete textíliával bevont falra vagy állványra, esetleg a ravatalra pedig Sztálin gyászkeretes fényképe került. A gyárak, bányák és különféle üzemek fegyveres alakulata, a Népi Milícia tagjai egyenruhában és fegyverrel a kezükben vettek részt a gyászünnepségen. A korabeli felvételek tanúsága szerint az ifjúsági szervezetek (az úttörők, valamint a Szocialista Ifjúsági Szervezet) tagjai is egyenruhában vonultak ki a jelképes temetésre. Ahogyan az a temetéseken lenni szokott, a polgári lakosság fekete ruhát viselt. A Népi Milícia tagjai az úttörőkkel, illetve a Csehszlovák Szocialista Ifjúsági Szövetség tagjaival együtt általában díszőrséget álltak a ravatal mellett mindaddig, amíg a Prágában rendezett jelképes temetés rádióközvetítése véget nem ért.
A gyászszertartás ideje alatt bezártak az üzletek, vendéglők stb., majd a befejezését követően egy percre országszerte leállt a közlekedés is,11 felzúgtak a szirénák, a mozdonyok fütyültek stb.
Klement Gottwald (1896–1953)
Klement Gottwald, az első csehszlovák munkáselnök, illetve Csehszlovákia Kommunista Pártjának elnöke Sztálin halálát követően 9 nappal hunyt el. A halál okaként tüdőgyulladást állapítottak meg. Ezt egyebek között azzal magyarázták, hogy megfázott Sztálin temetésén Moszkvában. A lakosság körében azonban az a vélekedés is elterjedt, hogy Sztálin temetésén megmérgezték, s ez a lassan ható méreg okozta halálát:
Úgy halotam, hogy Gottwaldot az oroszok teték el láb alól, őt is meg Sztalint is. Ő olyan mérget kapot, amitől későb let roszabul, hogy senki se gyanakogyon az oroszokra, pedig ők vótak a tetesek. Hiába is írták az újságok, úgyis mindenki tuta, hogy mér halt meg, csak nem vót szabad beszélni róla, de úgyis tuta mindenki, mer hát mér halt vóna meg olyan hamar. Igen furcsa dolog vót ez, de hát nem lehetet elene teni, ki tugya mér nem vót jó az oroszoknak Gottwald? Hát így vót ez bizony, Gottwaldot bizony megmérgezték, ez az igaság…12
Halála után Csehszlovákiában a gyász és a jelképes temetés körülményei szinte ugyanolyanok voltak, mint Sztálin halálát követően. Az épületeket feldíszítették, felkerült rájuk Klement Gottwald gyászkeretes képe, a sajtó ugyanúgy reagált, mint Sztálin halálának idején, külön Gottwald-lapszámok jelentek meg.13 Közölték a betegsége lefolyásáról szóló orvosi jelentést is. A magyar nyelven megjelent sajtóból ezúttal sem hiányoztak az alkalmi versek és a „spontán” levelek sem. Ezek szerzői általában ugyanazok voltak, mint Sztálin halála esetében, sőt a „spontán” levélírók között is akadt ismerős név, mint például a gútai Molnár Gézáé.14 Az elhunytat dicsőítő versek sem hiányoztak, lásd például Dénes György Szívünkben hordjuk tanításod című költeményét.15
A díszítőelemek között Klement Gottwald gyászkeretes képe mellé odakerült Sztáliné is. A gyászbeszédekben Sztálin érdemeit is méltatták, hangsúlyozva az óriási veszteséget, amely e két politikus halálával érte a szocialista országok népeit. A korabeli lapokban közölt felvételek és hírek, valamint az adatközlők tanúsága szerint Gottwald gyászkeretes fényképén túl a mellszobrát is elhelyezték a jelképes temetés helyszínén. A központilag előirányzott kellékeken kívül valószínűleg több helyen más díszítőelemekkel is kiegészíthették a jelképes temetést, a felsőszeli községi krónika bejegyzése legalábbis erre enged következtetni. Ebben a faluban helyet kapott egy prágai várat ábrázoló festmény is, amelyet kimondottan erre az alkalomra készített egy helyi mesterember.16 A jelképes temetés résztvevői a rádióból ezúttal már egy valódi temetés közvetítését hallgatták meg Prágából. A részvétnyilvánítási íveket és könyveket ugyanúgy összegyűjtötték, mint Sztálin halála esetében, ezek célállomása ezúttal Prága volt.
A jelképes temetések a lakosság emlékezetében
Az általam kutatott három település községi krónikái közül csupán a Felsőszeliben találtam bejegyzést Sztálin és Gottwald halálára vonatkozóan. Mint más üzemek, szövetkezetek vagy települések esetében, Felsőszeliből is küldöttség utazott Prágába, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága utasítására személyesen és a magukkal vitt koszorúkkal is kifejezzék részvétüket a település lakossága nevében. A községi krónikába az alábbi sorokat jegyezték be:
1953. március 5-én 9 óra 50 perckor nehéz betegség után elhunyt Jozef Visszarionovics Sztálin, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége minisztertanácsának elnöke, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának titkára.
A világ dolgozói személyével elveszítették védelmezőjüket. A polgárok és a helyi iskolák tanulói méltó ünnepséggel emlékeztek meg az elhunyt J. V. Sztálinról. Az elhunyt nagy Sztálin temetése 1953. március 9-én volt. Felsőszeliben a temetési gyászünnep a falu főterén valósult meg. A jelenlévők meghallgatták a rádióban a Moszkvából közvetített adást, amelyet J. V. Sztálin temetése alkalmából közvetítettek. A halál napjától az egész ország területén állami gyász volt elrendelve.
…Még el sem múlt a világ dolgozóinak J. V. Sztálin miatt érzett gyásza, s már egy másik szomorú hírről szereztünk tudomást. A Pravda [Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának lapja] március 15-én megjelent számában a következő hír jelent meg: „Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága a legmélyebb gyásszal tudatja a csehszlovák néppel, hogy 1953. március 14-én délelőtt 11.00 órakor Klement Gottwald, a Csehszlovák Köztársaság és Csehszlovákia Kommunista Pártjának elnöke rövid, de nehéz betegség után elhunyt.”
A felsőszeili Helyi Nemzeti Bizottság17 gyásztermében katafalkot állítottak fel, amelyen részvétnyilvánító könyvet helyeztek el. A sok koszorú és virágcsokor, amellyel elhalmozták, a lakosság Klement Gottwald, csehszlovák köztársaság személye iránti nagy szeretetéről tanúskodott.
1953. március 17-én egy delegáció koszorúkat vitt a prágai várba, ahol elbúcsúztak a nagy halottól. A delegáció tagjai voltak: Pavel Divičan, az EFSZ18 elnöke, Nagy Sándor, Szlovákia Kommunista Pártja helyi szervezetének elnöke és Kertész Rudolf, a felsőszeli EFSZ legkiválóbb dolgozója.
1953. március 19-én 13.00 órától volt a Csehszlovák Köztársaság elnökének, Klement Gottwaldnak a temetése. Felsőszeliben a főtéren az EFSZ előtt volt felállítva a katafalk az elhunyt köztársasági elnök, Klement Gottwald mellszobrával. A háttérben a prágai várról készült festmény volt látható.
A festést Lachata Milan, az asztalosi munkát pedig Fečkovič Štefan és Bočkay Adam végezte. Sztálin és Gottwald elvtárs gyászünnepségén több mint 2000 személy vett részt. A gyászünnepségen Pavol Divičan, Nagy Sándor és Hegedűs József mondott beszédet. 19
A sajtóban megjelent hírek és beszámolók nagy jelentőséggel bírnak a kutatás szempontjából, ugyanis mind Sztálin, mind pedig Gottwald halálára, illetve a jelképes temetésekre a három kutatott településen csupán az idős korosztály képviselőinek kis része emlékezett, többen közülük csak egy-egy mozzanatra. Egy rudnai adatközlő kivételesen aránylag részletesen beszámolt az akkori eseményekről:
Hát én nem igen emlékszek pontosan, de vótak olyan könyvek, vagy mik, olyan papírok oszt azt keletet mindenkinek aláírni, osztan elviték ezeket az oroszoknak, talán egész Moszkvába viték, olyan stafétával vagy mivel, mind május kilencedikekor szokták it nálunk régeben… A temetésen it a faluba vót valami ravatal, osztan a katafaldon20 ot vót a képe Sztalinak, meg olyan őrségféle is vót, a milicisták inen a bányából vótak felőtözve aba az egyenruhájokba, ami nekik van, meg a puskájok is velek vót, apám is ot vót, mer ő is milicista vót it a bányán. Oszt a népnek meg az iskolásoknak is ki keletet gyöni oda, oszt mindha rendes temetésen letek vóna, apám szokta emlegetni, hogy leveték a kalapot is az emberek, meg rendesen fekete ruhájok vót, mink meg talán pionyír ruhába vagy mibe vótunk, mer úgy keletet meni, oszt mink is ot gyászoltunk. Meg a mikrofonból21 lehetet halani a temetést, oszt adig ot keletet leni. De oszt, hogy hova kerűlt a koporsó, nem tudom, az is lehet, hogy csak kőcsönbe vót Rozsnyóról oszt, későb temetek bene valakit. Már nem emlékszek ezekre pontosan, már régen vót, meg gyerek vótam, de emlegeték az öregebek, monták valóba, vótak akik még könyeztek is, biztos pártból vótak, komunisták vótak, oszt úgy keletet nekik csinalni, vagy maguktól könyeztek vóna, oszt az is lehet, hogy sajnálták Sztalint, ki tugya… Hát így vót ez a Sztalin temetése, hogy gyászolni keletet, gyászolták a faluba, mer így keletet, akor ez így vót. Én még fiatal vótam, iskolába jártam ide Rudnára. Hát én töbet eről nem tudok mondani, mer régen vót, oszt nem emlékszek mindenre, pedig apám szokta emlegetni, hogy mi vót akor, milyen cécó…
Osztan Gottwald temetése is így vót, mind a Sztaliné, de az a kultúrházba vót, oszt a színpadon vót a ravatal, vagy csak katafald, már nem is igen emlékszek. Ara emlékszek, hogy kép is vót akor is, a Gottwaldnak is ot vót a képe a Sztalinével együt. Azt mongyák, hogy az oroszok teték el őtet láb alól, valami méregfélét itatak meg vele otan, Moszkvába, mikor a Sztalin temetésén vót. Oszt azért halt meg ő is olyan hamar. Hát neki is ilyen cécót rendeztek, mer hát ő is fontos ember vót, mint Sztalin, csak ő nem vót orosz, ő iteni elnök vót, hát úgy ilet, hogy neki is ilyen temetése legyen, nem csak Sztalinak, igaz-e?22
Egyik adatközlőm Alsószeliben a következőképpen emlékezett:
Sztálin halálakor, vagy amikor Gottwald meghalt, már nem is tudom, volt megemlékezés meg temetés, kint tartották, a rádióból hallgatta mindenki a temetést, mert közvetítették. Volt rendes ravatal meg koszorúk is, no meg talán, ha jól tudom, üres koporsó is, de ebben nem vagyok biztos. Úgy tudom, addig ott kellett lenni, amíg vége nem volt a közvetítésnek. Van is fénykép még róla valahol, de már nem tudom megmondani, kinél láttam. Lehet, hogy a polgármesternél még megvan. Ki kellett vonulni az egész falunak, meg alá is kellett írni a könyvet.
Kérdésemre, hogy mi lett a könyv sorsa, az adatközlő nem tudott pontos választ adni. Egy másik alsószeli adatközlő a szülei elbeszéléséből szerzett tudomást a jelképes temetésekről, azonban már nem emlékezett az elbeszélés minden mozzanatára:
Emlékszek rá, mer hallottam anyáméktól, ők szokták emlegetni, hogy nagy ünnepség volt, amikor meghaltak, Sztálin is és Gottwald is, mert mindenkinek el kellett menni, mert ravatalt is felállítottak, meg még koszorúk is voltak, rendesen, mint a temetéseken… Nem tudom, utána hova tették a koszorúkat. Én nem emlékszek rá, hogy koporsóról beszéltek volna, úgy tudom, szobrot tettek ki, meg a képét, neki [Sztálinnak – L. J. I. megj.] is meg Gottwaldnak is. Az lehet, hogy még talán meg is van valahol. Meg arra is emlékszek, hogy nem volt szabad addig se lagzit, se más mulatságot rendezni addig, míg meg nem volt a temetés. És a szirénák is szóltak, meg talán a vonatok is fütyültek, amikor a temetés volt. Már nem emlékszek mindenre, amit akkor hallottam, elfelejtettem sok mindent már. Pedig valamikor anyáméktól mindent tudtam. Meg nem is tudom pontosan, hogy más volt-e Sztalin temetése, mint a Gottwaldé. Lehet, hogy egyforma, mert egymás után haltak meg, talán Gottwald egy évvel később. Már nem tudom pontosan.23
Felsőszeli adatközlőm is csak töredékesen emlékezett a két temetésre:
Igen, volt temetése Gottwaldnak meg Sztálinnak itt nálunk, Szeliben is. Egyszerre haltak meg, ugyanabban az évben. Rendes temetést rendeztek nekik, mint mikor valaki meghal. Volt ravatal, meg koszorrúk is. Onnan tudom, hogy van róla kép is, valamikor láttam is. Gondolom, máshol is voltak ilyen temetések. Itt Szeliben ki kellett menni a faluba a főtérre és ott hallgatta meg mindenki a rádióból a temetést, a beszédeket. Talán itt nálunk volt beszéd is, de erre már nem emlékszek, nem tudom pontosan.24
A díszítésként elhelyezett zászlók kapcsán Krasznahorkaváraljáról Rudnára férjezett egyik adatközlőm története szerint gyerekként a magyar zászlót is ki akarták tenni díszítésként:
Amikor Sztalin meghalt, ara van nekem egy emlékem, majdnem kikaptam othon Sztalinér. Tudod, csinaltak olyan ravatalt a kultúrházba, kidíszíteték, meg minden. Ez egy vasárnap délután vót. Oszt vót egy fiú, aki gyakran eljárt hozánk míg inaska vót, egy csöpet szegényeb vót, igen szerete apát, meg ő is szerete, mintha csak egy rokon gyerek let vóna. Ökrökel kijárt apával, meg szeretet vele szántani, szeretet nálunk járni. Elég az hozá, hogy későb oszt komunista let, de mindig kitartot az apámnál, akor is, amikor mások elene fordultak. Akor még legény vót amikor Sztalin meghalt. Sétáltunk mink jányok ot a mauzóleom fele. Oszt kereset. Monta, hogy már öszejárta az egész falut miatam. Kérdeztem, hogy mér kereset, hát monta, hogy agyam oda neki a magyar zászlót, mer tuta, hogy nekünk van othon magyar zászlónk. Azt mongya, ad ide a magyar zászlót, mer kel Sztalinak a temetéséhez dísznek, mer cseszlovák zászló van, de magyar nincs. Én nem tutam, hogy az még bűn is lehet, hogy odadom. Hát persze hogy odatam, ot vót a komódba a zászló, fogtam, odatam neki, oszt ő elvite a kultúrházba dísznek.
No, de oszt amit utána halgatam! Apám jól megszidot, hogy hogy csinalhatam ilyet, hogy adhatam ide a magyar zászlót. Még jó, hogy nem let bajunk miata.25
Egyik rudnai adatközlőm – aki a temetések idején körülbelül az alapiskola 8. osztályába járt – emlékezetében más adatközlőkhöz hasonlóan összemosódik a két temetés:
Iten a kultúrházba vót, Gotwald temetése, de Sztalinét nem tudom. A milicisták is ot vótak felsorakozva, őrséget áltak, apám is köztök vót, azt tudom, oszt rendesen minden úgy vót, mind a temetésen szokot leni, csak it nem vót halot. Be vót szerelve a rádió is, oszt onan halgaták a temetést, ami Prágába vót akor. Nagy cécó vót akor, beszélték, hogy valakinek a lagzija is elmarat, máskor keletet megtartani, mert nem vót szabad lagzikat se csinalni akor, csak utána, mikor már eltemeték. Beszélték, hogy a pionyírok is ot vótak fent a színpadon, mind ahol a bányáról a milicisták a ravatal melet, ot keletet nekik őrséget álni, rendesen az uniformájukba vótak. Meg vót olyan könyv is, amibe be keletet írni mindenkinek, olyan részvétkönyv, amit oszt utána elvitek a pártra. Nagy felhajtás vót akor a Gotwald meg biztos a Sztaliné is így vót, mer beszélték, hogy neki is vót, oszt hát akor ő vót az isten. Én gyerek vótam akor, iskolás vótam, Rozsnyóra jártam a Zlatá ulicára [Arany Utcai Alapiskola], az szlovák iskola vót. Ot mink is halgatuk a temetést az iskolába, csendbe keletet leni, örültünk, hogy nem keletet tanulni. Meg osztan ithon beszélték, hogy vót ez iten Rudnán, oszt onan tudom, mer én akor nem vótam ithon, iskolába vótam.26
Egy idősebb adatközlőm maga is részt vett a jelképes temetésen, azonban a gyűjtés idején már nagyon halványan emlékezett az akkori történésekre, s az ő emlékezetében is összemosódott a két esemény:
Már nem is tudom, hogy pontosan hogy is vótak ezek a temetések, meg azt se tudom, mikor is haltak meg Sztalin meg Gotwald, de tudom, hogy egymás után, mer halotam, hogy megmérgezték őket, csak Gotwald Sztalin temetésekor kaphata a mérget, mikor a Sztalin temetésén vót, csak nem halt meg mingyár, csak oszt mikor hazagyöt, igen hamar meghalt. A kultúrházba vót a temetése, oda keletet meni az embereknek, oszt hangszóróból keletet meghalgatni a temetést, úgy emlékszek tele vót a kultúrház, meg a milicisták is ot vótak rendesen puskával az egyenruhájokba. Meg rendes ravatal is vót, mind a temetésen, csak halot nem vót, de úgy vót minden megrendezve, mintha valóba let vóna halot.27
A személyi kultusz e két jellemző képviselőjének temetése a gyűjtés idején már erősen kikopott az általam megszólaltatott adatközlők emlékezetéből, a három település közül egyikben sem találtam olyan személyeket, akik aránylag átfogóan s részletesen beszámoltak volna a két politikus halálához és temetéséhez kötődő korabeli események minden főbb mozzanatáról. Az emlékezetükben csak töredékeiben maradt meg, s néhányan csupán azért emlékeztek jobban, mert a szüleik vagy ismerőseik később is szóba hozták ezeket a temetéseket. E három településen végzett kutatásaim során nem vált egyértelművé, hogy valóban mindegyikben volt-e koporsó Sztálin és Gottwald jelképes temetésén. Az is elképzelhető, hogy adatközlőim csupán a ravatal miatt asszociáltak a koporsóra. A korabeli sajtóban sem említenek koporsót, ezért a téma további kutatása több más településen is egyebek közt ennek tisztázása érdekében is kívánatos lenne. Előfordulhat ugyanis, hogy akadtak olyan települések, ahol valóban elhelyeztek koporsót a ravatalon, ebben az esetben viszont jó lenne azt is megtudni, mi lett a sorsa annak a bizonyos koporsónak. A kérdések megválaszolására több településen végzett további kutatásokra lenne szükség, a jelképes temetéseken készült képanyag áttekintése alapján bizonyára megbízhatóbb információkhoz juthatnánk, azonban több településre kiterjedő kutatásra eddig nem volt lehetőségem.
Elképzelhető, hogy több, az 1989-es rendszerváltást követően megjelent szépirodalmi alkotásban is szó lehet az említett politikusok temetéséről. Sztálin temetésével kapcsolatban Hunčík Péter28 Határeset címmel megjelent önéletrajzi ihletésű regényében29 az alábbi adalékot találtam:
Eltemetjük Sztálint, aztán megoperáljuk a fiát, mondta mosolyogva a főorvos úr, és megpaskolta anyám fenekét. Merthogy épp aznap volt a nagy Sztálin temetése Moszkvában. De nemcsak ott temették el őt, hanem mindenütt a világon, ahol szerették és tisztelték Sztálin elvtársat és a nagy Szovjetuniót. Úgyhogy a mi főterünkre is kitettek egy vörös lepellel letakart üres koporsót, benne Sztálin elvtárssal, a város minden polgárának el kellett mennie a koporsó előtt, és egy mély főhajtással búcsút kellett venni Sztálin elvtárstól. Aztán egy nagy papírlapra mindenki felírta a nevét, és másnap különrepülőn szállították Moszkvába a csehszlovák polgárok aláírását, hogy a szovjet elvtársak ne maradjanak egyedül a gyászukban. Még apámat is behozták traktoron a pusztáról, hiába mondta az elnöknek, hogy ilyenkor nem mehet, mert épp ellenek a juhok.30
Soóky László egyik művében ugyancsak szó esik Sztálin temetéséről.31
Zárszóként
Amint arról a bevezetőmben is szóltam, az általam megkérdezett idősebb korosztályhoz tartozó adatközlők nagy része csak nagyon halványan emlékezett a két politikus temetésére, a fiatalabbak – koruknál fogva – nem hallottak róla, és a családban sem volt téma. A két politikus halála óta eltelt több mint fél évszázad aránylag nagy időtáv, ezért nem csodálkozhatunk, hogy jelentősen elhalványult az adatközlők emlékezete e jelképes temetésekkel kapcsolatban. Ott, ahol a szülők később emlegették ezt a két eseményt, részben megmaradt gyerekeik emlékezetében. Az írott források, elsősorban a sajtó segítsége nélkül ma már nehezebben tudnánk rekonstruálni a korbeli eseményeket. Más témáim, köztük a temetkezési és temetőkultúra kutatása során is általában azt tapasztaltam, hogy sokszor a közvetlen hozzátartozók még az őket közvetlenül érintő történéseket is hiányosan őrizték meg emlékezetükben, így nem csodálkozhatunk, ha Sztálin és Gottwald jelképes temetése különleges jellegük ellenére sem maradtak meg olyan mértékben az emberek emlékezetben, mint egy közvetlen hozzátartozó vagy tragikusan elhunyt fiatal személy temetése. E tény is arra figyelmezteti a kutatókat, hogy egy-egy téma kutatása során ne csak a múltra, hanem a mindenkori jelenre is, s nem utolsósorban ne csak a paraszti (falusi) kultúrára koncentráljanak, hanem egy komplex kép megrajzolására törekedjenek, a halál és temetés témáját is sokkal tágabban értelmezzék. Az általam tárgyalt témát a temetéseket követően, illetve még pár évtizeddel ezelőtt is sokkal plasztikusabban lehetett volna bemutatni.
Melléklet
…A lakosság mindenhol már pénteken reggel elkezdte J. V. Sztálin emlékének tiszteletét azzal, hogy J. V. Sztálin szobrait, a szovjet hadsereg hőseinek emlékműveit, az épületeket, ablakokat, hivatalokat stb. gyászt kifejezően díszítette. Rögtön a gyászhír vétele után összegyűltek a munkahelyeken a dolgozók, hogy kifejezzék végtelen fájdalmukat és gyászukat, amelyet a szeretett J. V. Sztálin elvtárs elhalálozása okozott. Ezekről a gyűlésekről részvétíveket és táviratokat küldtek a CSKP [Csehszlovákia Kommunista Pártja] Központi Bizottságának. A csehszlovák kormányhoz tízezrével érkeztek a táviratok és leveleket, amelyeket tovább küldtek Moszkvába.
[…] Március 9-én a temetés napján délelőtt Csehszlovákia minden városában és községében sok millió polgár jelenlétében gyászünnepséget tartottak, amelyen a csehszlovák rádió is közvetítette a gyászünnepség műsorát. Ezeket az ünnepségeket az internacionáléval fejezték be, amelynek felhangzásakor ágyúsortűz hangzott el, fölzúgtak a gyárak szirénái, fütyültek a lokomotívok és a hajók és minden forgalom megállott. A gyászünnepség alatt minden üzemben, hivatalban, üzletben és más munkahelyeken szünetelt a munka. Az ünnepségeken részt vettek az összes fegyveres alakulatok tagjai is. Az egész köztársaság minden iskolájában ugyanakkor szintén gyászünnepségeket tartottak.
J. V. Sztálin elvtárs halála a temetése napján minden színház- és filmelőadás, hangverseny és egyéb kultúrrendezés szünetelt…
(Új Szó, 1953. március 14. 1. p.)
Sztálinunk velünk marad.
Március hatodikán reggel rettenetes hírt hozott a rádió. Meghalt Sztálin elvtárs, a mi drága édesapánk, a mi vezető csillagunk. Ki volt Sztálin? Miért olyan drága az Ő neve a világ dolgozói számára? Azért szeretjük Sztálin elvtársat olyan kimondhatatlanul, mert egész életét a dogozók ügyének szentelte. Sztálin elvtárs értünk dolgozott. Győzelmesen vitte előre Lenin zászlaját. Sztálin a béke. Mindig kiállt a béke mellett, mert nem gyilkolást, hanem boldog életet akart a világ dolgozói számára. Sztálin elvtárs nagy hadvezér. Saját barlangjukban fojtotta meg a hitleri fasizmus szolgáit, azokat a fenevadakat, akik a Szovjetunió ás más béke és szabadságszerető nép életére törtek, Sztálin hatalmas tanítónk. Úgy tanított, hogy azt mindenki megértette. Írásait megértette az egyszerű paraszt ember is, akinek csak két elemije volt. Megértette Őt a munkás, a fiatal, az öreg egyaránt. Sztálin a mi nyelvünkön beszélt. De megértették szavait a kapitalisták is. Tudják, hogy Sztálin elvtárs az ő általuk kizsákmányolt népek szabadságáért is küzdött. Ezért rettegtek tőle.
Sztálin elvtárs eltávozott tőlünk. Eltávozott, de mégis él. Él a hatalmas kommunista pártban, amelyet a maga formájára kovácsolt, és a szovjet haza óriási sikereiben, él a szovjet katonákban, él az egész világ összes békeszerető emberének szívében.
Mély gyász van szívünkben. De nem csüggedünk. Hűen és elszántan haladunk Sztálin útján. Még jobban ragaszkodunk pártunkhoz és még határozottabban harcolunk a békéért. Erre szent esküt teszünk drága édesapánk ravatalánál.
Molnár Géza
Gúta
(Szabad Földműves, 1953. 3. 15., 6. p.)
„Mi magyar dolgozók mindig Benne bíztunk”
Kimondhatatlan mély fájdalom van a szívünkben. Meghalt Gottwald elvtársunk, hőn szeretett vezérünk és tanítónk, Gyászunk annál inkább is nagy, mert hiszen Sztálin elvtárs halála okozta seb még be sem gyógyult.
Ki volt Gottwald elvtárs a dolgozók számára és ki volt számunkra, hazánk magyar dolgozói számra?
Gottwald elvtárs bátran vezetett bennünket a szocializmus építésében. Megmutatta, hogyan kell eltiporni az ellenséget, és hogyan kell erősítenünk, szilárdítanunk pártunk sorait. A magyar dolgozók számára Gottwald elvtárs különösen drága. Mikor a benesi, majd a Szlánszky és Huszák féle burzsoánacionalizmus a legjobban tombolt, akkor is Gottwald elvtársra irányult tekintetünk. Ezekben a nehéz időkben is tudtuk, hogy a reakció szarva le lesz törve, mert pártunkban bízhatunk, amelynek élén a mi drága Gottwald elvtársunk állt. Reményünk valóra vált. 1948 dicsőséges februárjában Gottwald elvtárs vezetése alatt legyűrtük a reakciót. A dolgozók saját maguk vették kezükbe sorsuk irányítását. Ekkor hazánk magyar dolgozói számra is új élet kezdődött. Teljes egyenjogúságot kaptunk. Ezt Gottwald elvtársnak köszönhetjük. Azóta minden út nyitva számunkra. Vannak magyar iskoláink és fejleszthetjük tudásunkat, mely tartalmában szocialista, de formájában nemzeti. Ezért szeretjük ennyire Gottwald elvtársat.
Az ő nagy nevét visszhangozzák szocialista építkezéseink, a bányák, a kohók, az ő nevét dicsőíti minden, ami hazánkban szép. Gottwald elvtárs vezetett be bennünket a békeszerető népek nagy családjába és Ő mutatta meg, hogyan kell a békéért harcolni.
Neki köszönhetjük, hogy falvainkban új életet élhetünk, hogy nem kell többé a kulákokra és más kizsákmányolókra dolgoznunk éhbérért. Ezért felejthetetlen számunkra Gottwald elvtárs és ezért teszünk erős fogadalmat, hogy az általa kijelölt úton tovább haladunk és győzelemre visszük zászlaját. Még szorosabban tömörülünk pártunk körül, melyben Gottwald elvtárs szelleme örökké él.
Molnár Géza
Gúta
(Szabad Földműves, 1953. 3. 28., 2. p).
Mikus Sándor: Két nagy temetés és az emberek.
(Részletek)
Amikor hírül hozták az újságok Sztálin halálát, a tóduló emlékek között újra felkongtak bennem a szavak s úgy tűnt, mintha élő szóval mondta volna: „A paraszt meg hallgat, hallgat, közben ellátja kenyérrel a világot…”
Pár nappal később, amikor láttam a nagy halott iránti tiszteletet, a gyász őszinte kifejezését, egyszerre felderengett bennem valami, amit csak úgy tudtam megmagyarázni magamnak, hogy a szlovákiai magyar paraszt, a szlovákiai magyar paraszt is már rálépett az új útra, s ezen haladva megérezte Sztálin halálában a veszteséget. Persze, ez sokkal több, mint ahogy azt egyszerű szavakkal ki lehet fejezni.
A fél világ gyászba borult. Mindenki érezte, hogy Ő volt az, aki félévszázadon keresztül hordta a szívén a világot s végső szívdobbanásáig, keze utolsó mozdulatáig dolgozott az emberi társadalom újjáteremtésén. Az emberek, akik csak néha veszik észre, hogy mennyire megváltoztak, hogy mennyire új világ új emberei, hogy mennyire megváltozott viszonyuk a családhoz, a faluhoz, az államhoz, az egész világhoz, egyszerre csapásnak érezték Sztálin halálát.
A faluban a falu embereivel együtt hallgattam a temetést a rádión keresztül, együtt vettem részt velük gyászünnepségükön. A kultúrteremben jelképes ravatalt állitottak fel Sztálin mellszobrával. Előtte való napon különös gonddal szereltek be rádiót ebbe a terembe. Reggel nyolc órára az egész falu összegyűlt. Ahogy jöttek, csöndesen köszöngettek egymásnak s leültek. Halkan beszélgettek, csak időnként lehetett hallani egy-két köhintést. Megható volt látni a tisztesen feketébe öltözött öreg parasztokat, öregasszonyokat. Ilyen tisztességgel csak vagy esküvőre, vagy temetésre mennek a falusi öregek. Azzal a méltósággal, ahogy a lócákon ültek és hallgattak ezek a bölcs öreg parasztok, csak egyszer-kétszer találkoztam az életemben.
[…] Nem egyszerű haláleset volt számunkra Sztálin elhúnyta. Viselkedésükön meglátszott, hogy történelmi jelentőségben áll előttük a halál, ami az egész világot megrázta. A temetés óráiban az öregek, akik már csak otthon üldögélnek, feketébe öltözve mennek el a gyászünnepségre, a fiatalabbak meg – az állami birtok és a szövetkezet dolgozói – a földekről jöttek be, hogy egy se hiányozzon közülük, hogy egyikük életéből se hiányozzanak azok a megrázó percek, amikor Sztálin koporsóját vállukra emelik leghűségesebb munkatársai.
Az öregasszonyok könnyeztek, az öreg parasztok meg hallgattak lehajtott fejjel. Kiborotváltan, fehér ingben, fekete ruhában ültek és hallgatták a rádió gyászzenéjét. Egy csomó ősz, vagy deresedő fej, egy csomó ölbetett kérges parasztkéz, egy csomó tiszta parasztszem, egy csomó keserű élettapasztalat ült a nagy ravatal előtt s elgondolkodva hallgatta a rádióból kiszűrődő gyászzenét és a búcsúbeszédeket. Egy fiatal asszonyka, akinek két év körüli karon ülő kisgyereke elkezdett sírni, ijedt, szinte bocsánatkérő piros arccal futott ki gyermekével, hogy ne zavarja az ünnepséget s megható volt, ahogy kint az ablak előtt beszélt hozzá:
– Kisfiam, nem szabad sírni, csöndben légy. Sztálin bácsit temetik most. Ilyenkor csöndben kell lenni, tudod-e?
Nem értették a gyászzenét se, a búcsúbeszédet se, de a gyász méltó volt hozzájuk, mert megérezték, hogy a halott hozzájuk tartozik…
Akkor értettem meg s éreztem át nagyon mélyen, hogy Sztálin meg a nép között, hogy Sztálin meg a szlovákiai magyar paraszt között is elszakíthatatlan kapcsolat van. A kapcsolat számtalan nagy és kis esete között egyszer Sztálin ezt úgy fejezte ki, hogy: „a paraszt meg hallgat, hallgat, közben ellátja kenyérrel a világot.” A paraszt pedig – a szlovákiai magyar paraszt is – úgy, hogy Sztálin temetésén mint hozzátartozója temetésén jelenik meg. Magatartásukon ott érződött az emberi méltóság új érzése, hogy a gyász az ő gyászuk, s hogy a temetés az ő tiszteletadásukkal lehet nagy, s ez olyan büszkeséggel töltötte el őket, mint az, amikor falujuk, rokonuk, családjuk halottjának gyászolói az ő részvételükre, gyászukra számítanak. S olyan bánattal, olyan elgondolkodóan vettek részt benne, mintha az ő közösségükből temettek volna valakit.
[…]
Napokkal később, amikor egy újabb szomorú hír terjedt el, hogy meghalt Klement Gottwald elvtárs, hasonló érzésekkel találkoztam ugyanazon emberek között. A faluban a nemzeti bizottság irodájában egy emlékkönyvbe írta be a falu népe a nemzeti gyász napjaiban gyásza kifejezését. Negyedóránként nyílt az ajtó, gyerekek, asszonyok, férfiak: falu emberei léptek be rajta, leültek az irodaasztal mellé és írták az emléksorokat a könyvbe. A harmadik napon délelőtt – a temetés előtt pár órával – egy hetven év körüli öreg parasztember nyitott be. Egy ideig senki ügyet sem vetett rá, tanácstalanul álldogált, kalaplevéve. Bizonyára kérni akarta azt a könyvet, amibe Gottwald elvtársnak az emlékére írta, amibe az ő menye is irt. Amikor öreges bizonytalan tájékozódással rájött, hogy előtte éppen abba a könyvbe ír két asszony, odaállt ő is az asztalhoz…
„Sok szeretettel küldöm tiszteletemet Gottwald elvtárs halálára, fájdalmasan értesültünk elnökünk haláláról. Béke hamvaira” – jöttek a sorok az öreg hetvenéves paraszt keze alól. Miközben irt, nagy fehér bajusza alatt reszketett frissen borotvált ráncos álla. Végignéztem rajta. Nagy fekete félkabátja, kopott, tiszta fekete nadrágja, gondosan fényesített ráncos csizmája, agyonmosott fehér ingje és a kalapja, mind ünneplő ruhadarabok. Viselkedése is ünnepi.
– Eljöttem én is – mondja – beleírni ezt-e. A menyem tegnap volt, de engem nem irt alá. Hát elgyöttem én. Az este szóltam éppen, hogy aláirt-e engem? Azt mondta, hogy nem. Mert úgy van az, hogy a meny az nem gondol úgy az emberrel, mint a feleség. Az meg már nem él. Azért jöttem oszt én el, mert én sem akartam kimaradni.
Igy viselkedtek az emberek, a falusi dolgozók Sztálin és Gottwald halálakor. Ezek az emberek egyre jobban feszítik le magukról a paraszt elnevezést, az évszázados név burkát, de egyúttal gondolkodásmódjának régi formáját is… S ez a parasztság, – amely meg tudja különböztetni a múltat a jelentől azzal, hogy életét napól-napra új módon rendezi be, amely ma belép a szövetkezetbe, részt vállal közös dolgaink irányításában… ez a parasztság Sztálin halálát veszteségnek érzi, s a nehézségeket már az új paraszt gondolkodásával és érzésével viseli, ez a parasztság egyre jobban azon az úton van, hogy az új gondolkodás, a világhoz való új viszonya teljesen eltöltse a lelkét.
(In Új hajtások. Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája.
Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, Bratislava 1953, 30–35. p.)
Irodalom
L. Juhász Ilona 2002. Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum, 2002, 243 p. /Lokális és regionális monográfiák, 2./
L. Juhász Ilona 2016a. Két pártpolitikus szimbolikus temetése Csehszlovákia falvaiban a személyi kultusz idején. Joszif Visszarionovics Sztálin és Klement Gottwald. In Diptichon. Tanulmányok Bartha Elek tiszteletére. Bihari Nagy Éva–Keményfi Róbert–Marinka Melinda–Kavecsánszki Máté szerk. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 166–179. p. /Studia Folkloristica et Ethnographica, 65./
L. Juhász Ilona 2016b. Dodatky k symbolickému pohrebu dvoch komunistických vodcov – Josifa Visarionoviča Stalina a Klementa Gottwalda. Fórum spoločenskovedná revue, 23–35. p.
Ilona Juhász L.
„We, Hungarian Workers Have Always Trusted in Him.” Two Symbolic Funerals at the Time of the Cult of Personality
Joseph V. Stalin, Soviet Prime Minister and General Secretary of the Central Committee of the Communist Party of the Soviet Union died on 5 March 1953. Nine days later he was followed by Klement Gottwald, the first Czechoslovak worker-president, head of the Czechoslovak Communist Party. On the days when the funerals of the two leading politicians were taking place, symbolic funerals were held on the command of the Communist Party in the municipalities of Czechoslovakia as well. This study—based mainly on a recent collection carried out in the municipalities Dolné Saliby, Horné Saliby and Rudná, and on the contemporary press coverage—recalls how the national mourning manifested itself in the municipalities and what externals characterized the two symbolic funerals. It touches upon, inter alia, the “spontaneously” written letters published in the contemporary press, examines the memories of the informants on the contemporary events and shows what information was recorded in the chronicles of the three examined villages on those days.