Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



Csehy Zoltán–Polgár Anikó (szerk.): A mittelszolipszizmus terei

Tőzsér Árpád életműve (poszt)modern kontextusban. Media Nova M, Dunaszerdahely, 2017, 192 p. Az ezredforduló tájékán jelentősen felgyorsult Tőzsér Árpád műveinek recepciója, s a legújabb időkben...
Bővebben

Részletek

Tőzsér Árpád életműve (poszt)modern kontextusban. Media Nova M, Dunaszerdahely, 2017, 192 p.

Az ezredforduló tájékán jelentősen felgyorsult Tőzsér Árpád műveinek recepciója, s a legújabb időkben ennél is jobban szaporodnak a költői, napló- és esszéírói, drámaírói véna pulzusszámolói, vizsgálói. Kétségtelen, nagy formátumú, saját hangját, hangjait erősen hallató szerzőről van szó. Ha – eltekintve a legkülönbözőbb folyóiratokban megjelent, Tőzsérről szóló tanulmányoktól – csak a konkrét köteteket nézzük, az első nagyobb összefoglalót Pécsi Györgyi monográfiája jelenti (Tőzsér Árpád, 1995), s ugyanebből az évből származik Alabán Ferenc munkája is (Két költő nyomában. Az élményekben születő költői valóság) Tőzsérről és Cselényi Lászlóról. Pécsi Györgyi jobbára leíró jellegű monográfiája fölött eljárt az idő, bár aki a Tőzsérről szóló irodalmat ezzel kezdi, nem bánja meg. A nagy fordulatot Németh Zoltán tanulmánykötet jellegű monográfiája jelenti (Az életmű mint irodalomtörténet. Tőzsér Árpád, 2011), ezt jól kiegészíti a maga szerény, de fontos dolgozataival az Opus Könyvek sorozat ötödik darabja (H. Nagy Péter összeállítása: A kontextus végtelensége. Tanulmánykötet Tőzsér Árpád 80. születésnapjára, 2015).

Ez a mostani, teljesen friss tanulmánykötet is Tőzsér 80-asának apropóján született, amint erről az előszóban a szerkesztők tájékoztatnak: egy konferencia előadásainak szerkesztett változatával van dolgunk. (A két kötetben négy tanulmány fedi egymást, a 2015-ösben és ebben a mostaniban is megjelentek.) Van azonban a mostaninak két színesítő blokkja: az egyik egyetemisták dolgozataiból merít („a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén tanuló, tehetséges egyetemi hallgatók legjobb irodalmi tárgyú dolgozataiból nyújt át egy csokrot: a mai egyetemi diákközeg így jelzi, hogy Tőzsér Árpád egykori munkahelyén továbbra is színvonalas, irodalomra érzékeny munka folyik.” – 5. p.), a másik Mozaikok a Tőzsér-recepcióból címmel kínál négy oldalon színes idézeteket Tőzsérről.

A Tőzsér-tanulmányok sorát Reményi József Tamásé kezdi (Tőzsér Árpád exterritóriuma) a költő beskatulyázhatatlanságát tartja fontos szempontnak, miközben „ösztöneiben is hagyja működtetni (…) korábbi énjeinek kitéphetetlen darabjait”. (10. p.) Egyik legkedvesebb Tőzsér-verse a kitüntetett pozíciójú Sebastianus mondja című, mely szerinte nem is „válasz” (H. Nagy Péter megállapítása), hanem egyenest feleselés, vita.

Bedecs László tanulmánya („Mindenütt a kudarc a végső…”) szintén időrendi sorrendben közelít a Tőzsér-versekhez, s kiemeli, hogy a szerző „képes volt saját életművén belül összebékíteni egymással vitázó poétikákat”. (19. p.) Szintén idézi az emblematikus Sebastianus mondja c. verset. Az Adalékok a nyolcadik színhez címűt az életmű másik kulcsversének tartja. Természetesen ennek kapcsán szól a Faustus Prágában című Tőzsér-drámáról is. „Tőzsér nagyon sokat, régóta és filozofikus érdeklődéssel foglalkozik a halállal” – állapítja meg (23. p.)

„A papír partján” – ez már L. Varga Péter tanulmánya, mely három alfejezetben taglalja a genezisek, az archívum és a „köztesség” materializálódásának tárgyát; az alfejezetek beszédes címei: Költői filozófia és (poétikai) határhelyzetek: közelítések a Tőzsér-lírához; Filológia és archívum – az önmagát alkotó múlt hangjai; „A papír partján” – a materializálódó köztesség poétikái. A Sebastianus mondja c. vers számára is megkerülhetetlen. Ő is H. Nagy Péter híres (és paradigmaváltó) elemzésére támaszkodik, majd az alábbi következtetésekre jut: „A gyűjteménybe emelt költemény címének módosulása tehát egy sajátos pozíciójú interpretáció fényében is olvasható, a hermeneutikai kommentár a vers szuverén világától nem választható el. A korábbi, archivológiai szóhasználattal élve, az archívum az anyagszerű közlések közti átjárhatóságot affirmálja, s ebből a párbeszédből táplálkozva módosítja határait is. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a köztesség állapota ennek az elmozdulásnak is köszönhető, és a vers tropológiája és anyagszerű megjelenései egymást kölcsönösen tartalmazzák/tükrözik.” (37. p.)

  1. Nagy Péter tanulmánya (Materiális törések és/vagy architextusok. Két Tőzsér-vers a katalógusversek kontextusában) a modern és mai katalógusversek hatástörténetét vázolva két Tőzsér-verset helyez el a vázolt kontextusban: a Sebastianus (miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták), valamint az Utómodern fanyalgás a szlovákiai magyar irodalom tárgyában címűt. Az elsőt Vida Gergely Egy Sebastianus-flashforward c. versével veti egybe: „Vida Gergely verse úgy zavarja össze a Tőzsér-vers nyelvtanát és szabályos szerkezetét, hogy a felvillantott előrefutás (flashforward) az aposztrophéban előidézett materiális töréssel megváltoztatja a Sebastianus-mítoszhoz való hozzáférés mediális komponenseit.” (45–46. p.) A második példaversben „a »szlovákiai magyar irodalom« úgy lesz a szöveg allegóriája, hogy specifikumát és identitását megbontja a világirodalmi hálózat”. (47. p.) Végül így összegzi második példaversének elemzését: „Tőzsér ehhez hasonló művei azzal érik el hatásukat, hogy amit prózai diskurzusként tartalmaznak, azt ugyanott költői retorikával kibillentik. Ez a mediális-interdiszkurzív eljárás – szerencsére mindmáig jellemző maradt Tőzsér Árpád költészetének.” (48. p.)

A szerb Tőzsér címmel Orcsik Roland az alcímbe foglalt (Az identitás karneválja Tőzsér Árpád Szomak című költeményében) tárgyban adja közre olvasatát. A dolgozat a nemzeti identitást, az „anyaországi” és a „határon túli” (kisebbségi, többségi, világirodalmi) fogalmakat járja körül, valamint Tőzsér több identitású közép-európaiságát, s megállapítja: ha „Tolnai Ottó »vidéki Orfeuszként« határozza meg a verses identitását a Wilhelm alteregóján keresztül, ennek nyomán Tőzsérét vidéki Euphorboszként jellemezhetjük.” (55. p.) A Szomak című Tőzsér-vers hátterét három életműben látja: Zrínyiében, Petriében és Tolnai Ottóéban. A szomak szóról írva azt állítja, hogy „puszta zenei formaként hat a műben”. (61. p.)

Csehy Zoltán tanulmánya (Pillanatképek a tükörteremből. Kalandtúra a Félnóta és az Imágók szövegei közt), mely konkrét verseket elemez, egyebek mellett leszögezi: „a Tőzsér-életműnek vannak nagy töréspillanatai, olyan radikális helyzetei, amikor őrá kell figyelni, és őt kell kommentálni.” (65. p.) A Félnóta fele egy Bach-kantáta mentén szerveződik, a másik fele „valóban »nótás«, azaz főként a rím, a humor, a keresetlenségnek álcázott kosztolányis artisztikum jegyében fogant”. (65. p.) Az Imágók egyik verse (Penetráns ritornellek) kapcsán megjegyzi: „A Tőzsérnél megszokott nyelvben létezésre apelláló metapoétika itt testpoétikává alakul át.” (73. p.)

„Szétritkult éppen megkötött Énem” címmel Nagy Csilla nyelv és identitás kérdéseit boncolgatja a Csatavirág és a Fél nóta kötetek kapcsán. Szerinte a Tőzsér-költészet „legnagyobb erénye az, hogy a versekben felhasznált szövegek és motívumok (…) mindig termékenyen mozdítják elő a jelentés szerveződését”. (76. p.) Szerinte ebben a költészetben „az összegzés újragondolást, poétikai szempontból egy részben megváltozott alapállást is jelent”. (78. p.)

Érzéki és érzékeny dimenziók Tőzsér Árpád két versében címmel Korpa Tamás a Finnegan halála és a Panem et circenses című verset elemzi. Végkövetkeztetése: a Finnegan halála és a Panem et circenses „vázlatos olvasása arra hívta fel a figyelmemet, hogy ez a poétika számos esetben drámai átrendezések és közvetítések tárolójává, tartalmazottjává és folyamatává válik. Mindez pedig nincs ellentmondásban Tőzsér Árpád lírai életművének olyan sokszor hivatkozott kívánalmaival, mint a stiláris eredetiségeszmény igenlése és a saját művel szemben támasztott végleges letisztultság elvárása”. (82. p.)

Mizser Attila „a fa még ott nyújtózkodott a fában” (A Mittelszolipszizmus terei című tanulmányának homlokterében a Mittelszolipszizmus c. kötet áll. „Kundera, Musil, Kafka, Hašek, Havel, Hrabal, Konrád – talán ez az a névsor, amellyel Tőzsér Mittel-tematikáját leginkább összefüggésbe lehet hozni” – írja. (84. p.) Végül erre a következtetésre jut: „a hagyomány, a tradíció sosem független attól a személytől, aki megéli, vagy adott esetben megírja azt. A saját testéből kivetkező szlovákiai magyar költő figurája egyszerre kétféle módon reflektál erre a tapasztalatra. A leírás elkerülhetetlenné teszi, hogy a korpusz és torzók mint objektumok (mint az ábrázolás tárgyai) legyenek részesei a történetnek, és ezzel együtt a költészetnek. A testéből kilépő, transzcendentálódó, elmékké váló szlovákiai magyar költő pedig már csak a tudat számára, más költők, más szlovákiai magyarok, más közép-európaiak számára hozzáférhető.” (86. p.)

Mészáros András Filozófia és irodalom – filozofikus irodalom címmel világirodalmi példákkal (Sade márki, Kundera, Sterne, Diderot, Musil) indítja tanulmányát, melyben két kötetre fókuszál (Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról, valamint a Leviticus); az elsőről megállapítja, hogy „Mittel úr a Kant előtti, klasszikus metafizikát álmodja vissza, azaz az ő szolipszizmusa nem más, mint mítoszteremtés”, a másodikról pedig, hogy „a filozófia nem úgy jelenik meg [benne és a Tőzsér-oeuvre-ben], ahogy azt maga Tőzsér proklamálja, hogy tudniillik a filozófia tartalmai az irodalomban ne jelentésként, hanem jelként működjenek”. „Itt is igazat kell adni Németh Zoltánnak, hogy Tőzsér »illusztrációként használ fel filozófiai és irodalomelméleti téziseket«” – összegzi gondolatait, ismét Németh Zoltánra hivatkozva. (92–93. p.)

Petres-Csizmadia Gabriella tanulmánya (Én-reprezentációk Tőzsér Árpád Szent Antal disznaja című naplójában) több tételben elemzi a Tőzsér-naplók címbe választott darabját – ez egyébként a naplósorozat első darabja. A dolgozat fejezetcímei: Az én mint a családi identitás hordozója; Az én mint a kollektív identitás hordozója; Az én mint a másik; Az irodalmon keresztüli énreprezentáció; Az én mint test. Összegezve megállapítja: „a naplóíró a bejegyzések során folyamatosan problematizálja személyes identitását, az ént gyakran az ön-eltávolodás, idegenség, másság távolságából szemléli, és leginkább akkor közelít az énkohézió felé, amikor valamilyen tágabb csoporton keresztül artikulálja önmagát. Az énreprezentációk sokszínűsége azonban a bemutatott identitásvállalásokkal nem merül ki: a terjedelmi korlátok miatt nem térhettem ki például az én kívülállóként való prezentálásának bemutatására vagy a naplóíró szubjektum önreflexióira sem.” (100. p.)

Szüfrazsett írónők, menzeszszagú irodalmi műsorok (Tőzsér Árpád naplóinak nőképe) címmel Polgár Anikó a kötet talán legizgalmasabb dolgozatával szolgál: a Tőzsér-naplók konzervativizmusára, művészi stilizációjára, patriarchális jellegére világít rá: „érdemes megvizsgálni a férfi narrátor sarkító, kirekesztő, a nőket a férfitekintet tárgyaként megjelenítő kijelentéseit.” (103. p.) Idézett példái a beszűkült gondolkodás, konzervatív megjegyzések, sommás kijelentések szemléletes tárházai: „A naplók nőportréi szerintem inkább szúrósak és bántóak, s többnyire a megértés igénye nélkül készültek” (106. p.), de idézi a voyeurizmus, a nyelvi vaskosság, a kifejezés durvasága stb. példáit is. Megjegyzi: „a naplóírás, de különösen a naplóolvasás örök dilemmája marad: hol a határ az ízléstelen turkálás és a mások tükrébe nézés döbbenete között.” (108. p.) Tőzsér, állapítja meg az elemzés, a nőben nem szellemi, csupán testi potenciált lát.

  1. Tóth Anikó tanulmánya (Az olvasó Tőzsér) folytatja a sort; sorra idézi és észrevételezi „az irodalommal való foglalatoskodás (s benne természetesen az olvasás) szinte minden tevékenységformáját (…): a költő, a szerkesztő, a műfordító, a kritikus, az esszéíró című szakaszok azonban nem egymást követve kínálkoznak vagy tárulnak fel, hanem ravaszul egymásba nyílnak”. (111. p.) Legnagyobb teret az „értelmező” Tőzsérnek biztosít, majd leszögezi: „Tőzsérnek a tudományos regisztert poétikus elemekkel vegyítő esszéi, kritikái, tanulmányai azon túl, hogy a kortárs magyar és a közép-európai irodalmak számos életművét, szövegét hozzák dialógushelyzetbe, felfedik a tőzséri alkotóműhely folyamatait, vívódásait is. A szenvedélyesen olvasó Tőzsér a folyvást megújuló költő Tőzsérhez kíséri el a befogadót.” (115. p.)

Múltfeldolgozás a kortárs magyar irodalomban címmel Németh Zoltán az 1945 utáni magyar irodalom múltról való beszédének jellegzetességeit, emblematikus műveit veszi sorra, szemléletes és hosszan kígyózó sorban. „Mint látható, a kortárs magyar irodalom múltszemléletében sajátos színt jelentenek azok a művek, amelyek nem a magyarországi történelmi tapasztalatokra reflektálnak, hanem a szomszédos államok helyzetére, illetve az itt élő magyar kisebbségek emlékezetére” – írja. (120. p.) Németh Zoltán szerint „a kortárs magyar irodalom a múlt értelmezését leginkább a nemzeti sors traumái felől építi fel és innét intéz provokatív kérdéseket az olvasónak”. (121. p.)

Dusík Anikó tanulmányának címe: Műfajok határán: Faustus Prágában (A Faust-téma megjelenése és néhány variációja Tőzsér Árpád szövegeiben), tárgya pedig a Tőzsér-dráma (Faustus Prágában) az előzményeivel (Adalék a nyolcadik színhez) és „a végjátéknak tekinthető” Keresztút c. Tőzsér-verssel együtt, figyelembe véve magyar és világirodalmi beágyazottságát.

Szabó Klaudia Tőzsér Árpád szlovák fordításai címmel a műfordító Tőzsért vizsgálja, különös tekintettel fordításgyűjteményére (Mintha erdei állat volna és angyal) és a Holan-fordításaira, kiegészítve a vele készült interjúkban és a naplóiban a fordításról vallott nézeteivel. A Vélekedések a „szlovák” Tőzsér Árpádról fejezet a szlovák szerzők (konkrétan irodalomtörténészek és -kritikusok) Tőzsér-olvasatát tekinti át. A Tőzsér Árpád fordításszemlélete és a Tőzsér Árpád viszonya a szlovák nyelvhez a naplók tükrében fejezetek tovább árnyalják a képet.

Rövid summázat: terjedelmi okokból csak ennyire futotta. A kontextus azonban nagyon fontos, tehát e könyv írásairól csak akkor kapunk plasztikus képet, ha teljességükben olvassuk őket. Fontos viszont a kötetegész kontextuális tere is: tehát mindenkinek olvasásra ajánlom a könyvet. A Tőzsér-híveknek azért, mert újabbnál újabb szempontokkal egészítheti ki a szerző műveiről való ismereteinket, a költészetével (naplóival, más könyveivel) csak most ismerkedőknek pedig ennél jobb (velős és szakszerű) bedekkert nem is ajánlhatnék.

 

Rövid URL
ID4729
Módosítás dátuma2021. június 17.

Szá­munk szer­zői

Angyal Béla (1958) helytörténész (Gúta, Szlovákia) Bajcsi Ildikó (1985) doktorandusz (Eszterházy Károly Főiskola, Eger, Magyarország) Bauko János (1970) nyelvész (Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, Szlovákia) Fülöp...
Bővebben

Részletek

Angyal Béla (1958)
helytörténész (Gúta, Szlovákia)

Bajcsi Ildikó (1985)
doktorandusz (Eszterházy Károly Főiskola, Eger, Magyarország)

Bauko János (1970)
nyelvész (Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, Szlovákia)

Fülöp László (1944)
nyelvész (Kaposvári Egyetem, Kaposvár, Magyarország)

Kontra Miklós (1950)
nyelvész (Károli Gáspár Református Egyetem, Magyarország)

Kolláth Anna (1954)
nyelvész (Maribori Egyetem, Maribor, Szlovénia)

Liszka József (1956)
etnológus (Selye János Egyetem, Komárom; Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja, Komárom, Szlovákia)

Misad Katalin (1961)
nyelvész (Comenius Egyetem, Pozsony, Szlovákia)

Molnár Miklós (1952)
tanár (Hungarolingua Language School, Magyarország)

Szűts István Gergely (1977)
történész, levéltáros (Veszprém Megyei Levéltár, Veszprém, Magyarország)

Rövid URL
ID2965
Módosítás dátuma2021. június 17.

Keserű József: Bevezetés az irodalomtudományba

Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 2016, 92 p. „Egyre gyakrabban találkoz[unk azzal a vélekedéssel], hogy csupán az ún. kemény tudományok (vagy más néven természettudományok,...
Bővebben

Részletek

Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 2016, 92 p.

„Egyre gyakrabban találkoz[unk azzal a vélekedéssel], hogy csupán az ún. kemény tudományok (vagy más néven természettudományok, mint például a fizika, a kémia, a biológia vagy a kozmológia) számítanak igazi tudománynak, míg az emberrel foglalkozó diszciplínák (az irodalom, a történelem, a filozófia stb.) nem.” (7. p.) – olvashatjuk Keserű József legújabb kötetének, a Bevezetés az irodalomtudományba című munkának rögtön az első bekezdésében. A bölcsészszemmel kissé demoralizálónak ható nyitány után azonban megnyugtató folytatás következik: „Mint – remélhetőleg – látni fogják, az, amit tudományos gondolkodásnak hívunk, az irodalommal való szisztematikus foglalkozás során is kimutathatóan jelen van.” (7. p.) Ez a könyvismertető egyebek mellett azért is íródott, hogy a szerző „reményeire” reflektáljon, és felvillantson néhány meghatározó mozzanatot abból a rendkívül széleskörű információbázisból, amit a munka magába integrál. Mint az a Bevezetésben is olvasható, a kötet az ’50-es, ’60-as évekig tárgyalja az irodalomtudomány eredményeit – írója az azóta eltelt időszakkal egy külön munkában kíván majd foglalkozni –, s elsősorban irodalom szakos egyetemi hallgatóknak készült, tehát tankönyvként is hivatkozhatunk rá. De olyan tankönyvként, melynek megírása során mintha végig a neves természettudós, Richard Dawkins tanácsa lebegett volna a szerző szeme előtt: „Ne beszélj nagyképűen! Próbálj fellelkesíteni mindenkit a tudomány költészetével; magyarázataid legyenek olyan egyszerűek, amennyire azt a tisztesség megengedi, ugyanakkor ne kerüld el a nehéz kérdéseket! Különös figyelemmel igyekezz azoknak magyarázni, akik maguk is erőfeszítéseket tesznek a megértés érdekében!”[1] A Bevezetés az irodalomtudományba kétségkívül ebben a szellemben íródott, hiszen rendkívül közérthetően, s ami talán még inkább hozzájárul a sikerhez, nagyon szellemes tónusban értekezik tárgyáról, de úgy, hogy közben az egyes irodalomtudományi irányzatok kulcsfogalmait kellőképp mélyrehatóan tárgyalja, az általa kínált szórakoztató példák révén pedig kétségkívül könnyen megjegyezhetővé is teszi azokat. A munka épp ezért a hallgatókon kívül bátran ajánlható mindazoknak, akik autodidakta módon érdeklődnek az irodalomtudomány iránt, hiszen a szűk száz oldal végére érve ők is úgy érezhetik majd, mintha épp abszolváltak volna egy érdekfeszítő előadás-sorozatot. Ha azonban e sorok olvasója irodalmat tanul, úgy fokozottan ajánljuk a munka beszerzését, hisz általa egy – olvasóbarát terjedelméből adódóan könnyen elrejthető – szuperfegyver kerül a birtokába. S hogy miféle küldetésekben is lesz használható pontosan? Lássuk!

A Bevezetés – Az irodalomtudomány természete című nyitányban Keserű az alapoktól indít, s az irodalomtudomány fogalmát járva körül voltaképpen arra a kérdésre keresi a választ, miféle tudomány is az egyáltalán. Hiszen az elsősorban a természettudományokat jellemző verifikálhatóságnak és ismételhetőségnek nem tesz eleget: Kafka Gregor Samsájának szörnyű féreggé való átváltozása kétségkívül nehezen támasztható alá – persze az esemény nem is hazugság és nem is tévedés, csupáncsak fikció –, és egy regény elolvasása sem lesz kétszer ugyanolyan, mindig újabb és újabb vonatkozási pontokat és rétegeket fedezünk fel benne. „Sőt, talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy egy irodalmi mű annál gazdagabb, minél több jelentésréteggel rendelkezik – miközben a szerzőnek nem kell tudnia ezek mindegyikéről.” (14. p.) Ellenben az irodalomtudomány teljesíti a tudományok tárgyra, fogalmi apparátusra és módszertanra vonatkozó kritériumait. Ezt követően a szerző magának az irodalomnak a mibenlétére kérdez rá, ami egy időben változó fenomén, hiszen egyes szövegek idővel irodalmivá válhatnak – például a barokk főurak levelezése –, míg mások elveszthetik irodalmi értéküket. S hogy mitől válik egy szöveg irodalmivá? Mi a gond az iskolában megtanult előfeltevéseinkkel, az ábrázolás, a szerző és az élmény elvével? Keserű mindezeket terítékre helyezi, s nem felejti el eloszlatni az ihlet misztériumát belengő ködöt sem, hisz „A Dunánál című ódát József Attila felkérésre írta a Szép Szó című folyóirat egyik számához. Ha a költő megvárta volna az ihlet pillanatát, lekési a lapzártát és nem készül el a vers (vagy nem ez a vers készül el). Az úgynevezett »külső« körülmények azonban jelentős mértékben beleszóltak az alkotás folyamatába, de ezt – azt hiszem – egyikünk sem bánja.” (14. p.)

Az Alapfogalmak című részben Keserű az irodalom működését befolyásoló intézményi dimenzióról értekezik, majd az olyan kulcsszavakkal, azok (ki)alakulástörténetével, illetve problematikájával ismertet meg bennünket, mint amilyen a szerző, a és a befogadó, mely triumvirátus adja az irodalom kommunikációs formájának kereteit. A recepció fázisainak, az olvasásnak, a megértésnek, az értelmezésnek és az alkalmazásnak egymásból kibomló kvartettje adja a fejezet egyik fő szakaszát. Az irodalomnak kétféle létmódja van, ezek pedig a világszerűsége – amit ábrázol – és a szövegszerűsége, azaz nyelvi létmódja – ahogyan ábrázolja tárgyát. Az értelmezés tudománya, a hermeneutika az antik szövegek nehezen érthető szakaszainak – kissé sejtelmesebben fogalmazva: titkainak – felfejtését célzó műveletként jelent meg, de mára a korszerű irodalomtudomány fundamentumát értjük alatta: a voltaképpeni szövegelemzést. Ez utóbbi nem az egyes művekről alkotott véleményünket foglalja magába, hanem épp ellenkezőleg, csakis olyan állításokat tűr meg, amelyek az opusok egyes szöveghelyeivel alátámaszthatók. Egy irodalomtudományi elemzésnek éppúgy ezen az alapon szükséges működnie, ahogy egy általános iskolai irodalomóra interpretációinak is. A fejezet zárásaként Keserű József a mimészisz és a kánon kulcsfogalmait tárgyalja, mely utóbbi azon művek összességét jelenti, amelyeket egy adott közösség fontosnak tart. Előbbit Platón és Arisztotelész alapvető művészetértelmező munkáinak fényében körvonalazza, az arisztotelészi felfogást támasztva alá, miszerint: „a történetíró arról ír, ami megtörtént, a költő viszont arról, ami megtörténhet. […] A költő olyan dolgokról is beszél, amelyek nem láthatóak, s amelyeket éppen az irodalmi műalkotás tesz láthatóvá.” (28. p.)

A modernitás című fejezet a legkorábbi korok és világfelfogásuk tükrében szemléli az irodalom és irodalomtudomány alakulástörténetét. A transzcendens dimenzióban mozgó, szimbolikus gondolkodásmódú ókor és középkor még jórészt kollektív, szóbeli élményként élte meg az egyes irodalmi műveket, a reneszánsz humanista kultúra, a világ felfedezése és a Gutenberg-féle könyvnyomtatás azonban egy újszerű univerzumot nyitott meg az ember előtt. A modernitás, a racionalizmus kora ez, melyhez az embernek át kellett esnie néhány traumán: elfogadni, hogy nem a Föld a világ közepe (Kopernikusz), hogy az ember nem a teremtés koronája (Darwin), és hogy még önmagát sem uralja teljes mértékben (Freud). Az irodalomtudomány is ebben a korban nyer teret, talán épp Hegel provokatív kijelentésével: a művészet mára végérvényesen halott. „Hegel felfigyelt arra, hogy a műalkotások egyre inkább rászorulnak arra, hogy beszéljenek róluk és értelmezzék őket. Ez segít ugyanis abban, hogy felismerjük lényegüket.” (36. p.) Ebben van kulcsszerepe a művészetfilozófiának, az irodalomtudománynak. A modernitás berkein belül alakul ki a történeti gondolkodás, a nemzeti kánon, s az irodalom mint önkifejező és önreflexiós eszköz elve.

A premodern irodalomtudomány című rész a korabeli hermeneutikát, a pozitivizmust és a szellemtörténetet taglalja. Az ókori alapokon álló premodern hermeneutika a szöveget grammatikai és allegorikus interpretáció alá veti, azaz éppúgy felfejti az idő homályába veszett kifejezéseket, ahogy a szövegek mögöttes jelentéstartalmaira is kitér. A hermeneutikát Schleiermacher tette univerzálissá, a mindennapi beszélgetésekre is kiterjesztve a vizsgálat lehetőségét. Nála nyelv és gondolkodás elválaszthatatlanul fonódik össze, s már nem az egyes szöveghelyek magyarázatáról, hanem a megértés általános elméletéről van szó. A részekből megérthető egész, s az egészből levezethető részek ún. hermeneutikai köre a megértést mint lezárhatatlan folyamatot jelöli. A 19. században létrejövő irodalomtudományi pozitivizmus a korban megizmosodó természettudományok (ráhatása) okán a mérhetőnek vett vonatkozási pontokra helyezte a hangsúlyt, a mű helyett a szerzőre, s a mű keletkezésének kontextusára koncentrált, mely szemlélet még ma is jellemzi irodalomoktatásunkat. Történelmi-társadalmi hátteret, szerzői szándékot, műszerkezetet és költői eszközöket, illetve eszmei mondanivalót vizsgáltak. A szellemtörténet elsőrendűen a pozitivizmus adathalmozásával fordult szembe, s a szintetizálásra és integrálásra helyezte a hangsúlyt, azaz hogy minden vonatkozásnak egy nagy, személyfölötti rendszerben kell kijelölni a helyét. Mint megfogalmazták, amíg a természettudományoknak a magyarázatra, addig a szellemtudományoknak (bölcsész tudományok) az értelmezésre kell koncentrálniuk. Szerintük a műalkotások akkor válnak naggyá ha „olyan emlékezetes jellemeket és helyzeteket teremtenek, akikben és amelyekben önmagunkra ismerhetünk”. (47. p.) A szöveg nem csak Én-ből (szerző), hanem Nem-énből is áll, személyfölöttiből, hisz az egyes alkotók a formákat éppúgy öröklik, ahogy gondolataik is mások előzménygondolataira íródnak rá, menthetetlenül.

A modern irodalomtudomány egyre inkább a művet állította fókuszba a kontextus helyett, és az irodalmat nem a történelmi változások követőjeként prezentálta, hanem mint ami saját törvényszerűségek mentén szerveződik. Ezen felül „egyre inkább nyilvánvalóbbá válik, hogy a nyelv nem egyszerűen eszköz, amelyet tetszés szerint alakíthatunk, illetve kényünkre-kedvünkre használhatunk, hanem önálló léttel bír”. (49.) Keserű a fejezeten belül értekezik az orosz formalizmus jellegzetességeiről, mely nem csak a radikális dekontextualizálást vitte véghez – az értelmezésfolyamatról leválasztotta a szerzőt –, hanem a formát helyezte a műértelmezés centrumába. A tinyanovi konstrukciós elv értelmezésével az irodalom megújuló jellegére világít rá, a folyamatos változásra, arra, hogy az egyes korok elvárásainak megfelelő irodalmat mindig megbolygatja valami – sok esetben a perifériáról érkező – nóvum, ami bár először érthetetlenként, idegenként vagy akár alantasként hathat, idővel mégis az új irodalmi alfa fundamentuma lehet. Az interdiszciplináris közegbe íródó alternatív vagy zsánerirodalom izmosodása innen nézve többletértelmet sejtet. A formalizmushoz hasonlóan az angolszász Új Kritika az irodalom autonóm tanulmányozására szólít fel, elhagyva a történeti hátteret, a keletkezési körülményeket, a morális üzenetet, a szerző és a befogadó szándékát s érzéseit, illetve kerülve a parafrázist. A nyelvészetalapú strukturalizmus már az irodalmi határokon is túl hat. Saussure mutatott rá a nyelv kettős természetére, elválasztva az általánosnak is mondható langue-ot, a nyelvet az individuális parole-tól, a beszédtől. A parole voltaképpen a gyakorlatban működő langue, a strukturalisták pedig ez utóbbira koncentrálnak. Őket elsősorban nem az érdekli, hogy mit mond, hanem hogy hogyan mondja azt a mű. A fejezet Jacobson kommunikációelméletének taglalásával zárul, mely éppúgy a strukturalizmus terméke.

A kötetet záró, A posztmodern irodalomtudomány című fejezet kiindulási pontja a következő: „A posztmodern egy mindent átfogó világmagyarázat helyett az egymással rivalizáló kis elbeszéléseket, […] az egymásra lefordíthatatlan nyelvjátékokat helyezi előtérbe. Hangsúlyozza a jelentés pluralizmusát és a diskurzusok heterogenitását. […] [A] jelentés totalizálhatatlansága ahhoz járulhat hozzá, hogy érzékenyebbé válunk a különbségekre. A posztmodernben fontos szerepet játszik a korábban elnyomott társadalmi rétegek (a nők, a homoszexuálisok, a gyarmatosítottak stb.) nézőpontjának figyelembe vétele.” (63. p.) A szövegszakasz ebből az általános alapvetésből kiindulva járja körül a posztstrukturalizmus, a posztmodern hermeneutika, a recepcióesztétika és a dekonstrukció irodalomtudományi irányzatait.

Keserű József Bevezetés az irodalomtudományba című munkája maradéktalanul teljesíti a szerző és a mi reményeinket is: sikeresen igazolja az irodalom tudományosságát, mely fogalom ha kétpólusúként értelmeződik is – kemény és lágy –, ezek – a homo sapiens sapiens szempontjából legalábbis – éppen annyira elválaszthatatlanok egymástól, mint az irodalom két létmódja, a világ- és a szövegszerűség, a „mi” és a „miként”.

 

Baka L. Patrik

[1] Dawkins, Richard: A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása. Ford. Ortmann-né Ajkai Adrienne. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2001, 7. p.

Rövid URL
ID2741
Módosítás dátuma2019. április 29.

Horváth Kornélia: Fejezetek a kortárs magyar líráról

Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 2016, 128 p. Horváth Kornélia legújabb kötete, a Fejezetek a kortárs magyar líráról című monográfia öt meghatározó, még nyitott...
Bővebben

Részletek

Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 2016, 128 p.

Horváth Kornélia legújabb kötete, a Fejezetek a kortárs magyar líráról című monográfia öt meghatározó, még nyitott magyar költői életmű kapcsán értekezik, kitérve Géczi János, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Tóth Krisztina és Turczi István munkásságának lényegi kérdéseire. Az egyes fejezetek nyitányában rendre egy nagytotált kapunk az alkotók teljesítményéről, majd a szerző egy választott verseskötet poétikai és retorikai vizsgálatát végzi el, vissza-visszautalva a korábbi teljesítményekre, s rendkívüli érzékenységet mutatva az intertextuális kapcsolások iránt, melyek révén nem csak az egyes életművek, s nem is csak a magyar lírai hagyomány, hanem a teljes világköltészet dinamizálódik. A munka nyelvét a verstani terminológia szervezi, így a költészet mestersége iránt elméleti szinten érdeklődők, a verselemzés fogásait tanulmányozók számára is hasznos segédkönyv lehet. Horváth Kornélia kötete azonban nem elégszik meg az egyes esettanulmányokkal, hiszen amint azt az Előszóban meg is fogalmazza, a „monográfia némileg túl is mutat a címben rögzített tematikán, amennyiben értelmezői közelítésmódjának elméleti alapjait is viszonylagos részletességgel fejti ki. Eme teoretikus megalapozást az első, Költészet és retorika című, valamint a versciklus és a verskötet poétikai és kompozicionális szerepét elemző utolsó fejezet hivatott bemutatni.” (7. p.) Az alább következő bekezdések sorra veszik a monográfia egyes fejezeteit, igaz, azok zavarba ejtő sűrítettsége, be nem vallott teljességre törekvése és a líra- s irodalomelmélet szövevényére való folyamatos reflexiói – melyek, tesszük hozzá, az abban való eligazodást is megkönnyítik, az egyes iskolák és irányzatok kardinális gondolatainak pontos kiemelése révén – csak azt teszik lehetővé, hogy felvezessük, egy-egy mondattal érzékeltessük és igazoljuk a monográfia jelentőségét.

A kötet első, Költészet és retorika című fejezetében a szerző a két jelzett területnek, azok hol közeledő, hol pedig távolodó viszonyának ered a nyomába. A munka az alapoktól kezdve járja körül tárgyát, Arisztotelész poétikát és retorikát elválasztó vélekedésétől kezdve, Platón és Georgiász egymásnak ellentmondó nézetein át a modern kor felfogásaiig jutva el. Szó esik a 20. századi retorikacentrikus μ-csoportról és Paul de Manról, a művészet metaforaalkotásában újjászülető világot dicsőítő Nietzschéről, és a teremtő képzelőerő nagyságát hangsúlyozó Ricoure-ről is. Mint megtudhatjuk, Miller a műben egy kiegészítő metavilág, egy hiperralitás megjelenését látja – „Egy irodalmi mű nem valamely már létező valóság szavakkal történő imitációja, mint azt sok ember hiszi, hanem ellenkezőleg, egy új, kiegészítő világ, egy metavilág, egy hiperrealitás teremtése vagy felfedezése. Ez az új világ behelyettesíthetetlen hozzátételt jelent a már létező valósághoz.”[1] (23–24. p.) –, míg Gadamer szerint az irodalmi alkotás a szó önreprezentálódása, ahol a hangzás és a jelentés párbajoznak, s az előbbi győzedelmeskedik. A mélyreható elméleti áttekintés után a szerző Nagy László Ki viszi át a szerelmet című alkotását elemzi, kitérve annak mitikus, biblikus és folklorisztikus utalásrendszerére, és a versben kulcspozícióba jutó „ha” szintaktikai és kompozicionális értelmezhetőségére, melyek után a mű ritmikájára és hangzásszerkezetére világít rá. Az elemzés végére egyértelmű lesz: Nagy László opusa bőven nem retorikus-meggyőző költemény csupán.

A monográfia első esettanulmánya, a Géczi János költészetéről és a Jutunk, de mire, édes úr? című kötetéről már a nyitányában jelzi azt a képzőművészet és költői aktivitás, kép- és szövegteremtés, vizualitás és irodalom adta kettősséget, amely végig meghatározója volt a vizsgált költői életműnek. Szó esik a szerző kiállításairól, avantgárd képzőművészeti albumairól, majd a képversről, mely kardinális alkotásformája a szöveg- és képfragmentumok áramlása által szervezet, főként korai Géczi-lírának/művészetnek: „Géczinél a szó sokkal inkább tekintet, mint hang, inkább látvány, vizualitás, »betűjáték« vagy képvers mint vers.” (36. p.) Horváth Kornélia kötetről kötetre haladva szemlélteti azt a változást, amely során Géczi az avantgárd, interart megoldások felől a „klasszikusabb” verseskötetekig jut el, kiteljesítve a szabadversben rejlő lehetőségeket. A Jutunk-e, s mire, édes úr? című, górcső alá helyezett kötet már mint verbális-nyelvi, nyelvi-ritmikus produktum elemezhető, ciklusai nem csak a költő által olyannyira kedvelt rózsa-tematikát prezentálják, de címeik révén intertextuális kapcsolásokat is létesítenek, pl. József Attila és Radnóti felé. A kötet címadó alkotása ezen felül – a Géczire korábban egyáltalán nem jellemző – keretes szerkezetével a Szózatot és a Himnuszt is megidézi, a versszakonként ismételt záró sort pedig csupán egy helyütt megbontó „szín” kifejezés implikálásával maga színjátszásának lesz önreflexiója, ami főként az azonos szófajiságra és ragrím-konstrukcióra építő vers tükrében lesz érthető. A költemény ugyanis ezek révén imitálja a magyar vers archaikus, középkori megszólalásmódját, ami nem az eredetiségben, hanem a szigorú törvényszerűségekben találta meg a maga világfelfogását.

A Turczi István költői nyelvéről című szövegben a választott lírikus műveinek nyelvi és textuális sajátosságai kerülnek reflektorfénybe. Horváth Kornélia sorra veszi Turczi versesköteteit, azok legfőbb jellemzőit, egyszersmind a költői életmű egyes állomásai közti összefüggésekre is odafigyel, amikor e költészet folytonosságát kutatja. Turczi István lírájáról elmondható, hogy azon dimenziók felkutatására vállalkozik, amelyek az alkotó személyiségének kialakulását meghatározták, legyen szó a világnézetéről vagy épp az érzelemvilágáról. Turczi ezen dialogikus, szintetizáló versalkotás felől mégis a költészet belső összefüggéseire enged rápillantanunk. „Úgy gondolom, az életmű egyik változatlan poétikai jellemzője abban a tendenciában mutatkozik meg, amely a verset korábbi szövegek inskripciójaként, deformációjaként és transzformációjaként működteti, s amelyik a textusok eme összjátékából kíván létrehívni egy – a poligenetikus eredet okán – mindig másként szerveződő szövegvilágot.” (50–51. p.) – állapítja meg a szerző. Az első Turczi-kötet, a Segédmúzsák fekete lakkcipőben Hajnóczy szó-motívumai, Szilágyi Domonkos textuális hálói, Pilinszky mágikus-mitikus nyelve felé emel függőhidakat, de telített József Attilától és Szabó Lőrincztől származó intertextusokkal is. A fejezet záró szakaszában Horváth Kornélia az elemzett kötetet Weöres Sándor és Petri György ráhatása felől vizsgálja. Turczinál „a költői (azaz a versbeli, a »szövegi«) én más költők szövegeibe »hal bele«, miközben verse, amelybe a lírai beszélő nyelvileg és textuálisan beíródik, más költők szövegeiből épül fel”. (52. p.) S bár a nő-tematika meghatározó, mégis „a nők Turczi költészetében mindössze »segédei«, helyettesítői az »igazi« múzsának, az ihletnek”. (54. p.)

A Kányádi Sándor munkásságára koncentráló fejezet már a legelején megjegyzi, egy ilyen sokarcú líra szűk megragadása igen nehéz feladat. Kányádi költészete az erdélyi magyar megmaradás és megtartás felől is termékenyen elemezhető, mégis, az esztétikai elváráshorizont számára Kányádi regionális kötődésének legfontosabb hozadéka az erdélyi nyelv művészi kiaknázása. Kányádi lírája két pólus, a külső, a szövegen kívüli körülményekre reflektáló, s a szöveg belső összefüggéseit művészien kiaknázó oldalak mentén választható ketté, melyek közt kétségkívül ott lüktet egy köztes, igen termékeny határsáv. A monográfiaszerző Kappeller Rita megállapítását igenelve[2] két fordulatot jelöl Kányádi írásművészetében: a ’60-as évekre tehető versnyelvi szemléletváltást, minek eredményeként a szerző a szabadvershez fordul, illetve a műfajpoétikai szemléletváltást a ’70-es, ’80-as években, ami alatt a műfaji határok rendszeres megkérdőjelezése, bizonyos tekintetben azok „paródiája” értendő, melyekkel párhuzamos a nyelv autopoétikus működésmódjának előtérbe kerülése. „Kányádinak a műfajokhoz és a különféle műfajformákhoz mint »szabályrendszerekhez« való viszonya a határozott elhatárolódás viszonya, ami nyilvánvalóan bizonyos mértékig az adott történelmi-politikai és kulturális létkontextusra való metaforikus utalásként is értelmezhető.” (63. p.) Állítását a szerző a Sörény és Koponya című kötet ciklusainak és verseinek (műfajtani) elemzésével igazolja, ahogy az intertextualitás egy nem posztmodern működésére is rávilágít, mely nem a jelentés elhalasztásával, hanem annak kompozicionális integrálásával él.

A Tóth Krisztina lírája és a Síró ponyva című kötet igazolja a választott költői teljesítmény újszerű lírai megszólalás- és szövegszervezési módját, amelyet a befogadói horizont felé tovább erősít a pozitív értelemben vett közérthetőség is. Tóth Krisztina munkásságát jellemzi a dalformaszerűség, a keresztrímes jambusi verselés, a közvetlenséggel operáló versbeszéd, a költői formák – például a szonett variációinak – kitüntetettsége és a helyenkénti intertextualizáció. A Síró ponyva című kötetet elemezve a szerző nem csak az imént felsoroltakat igazolja, de azon állítását is, miszerint Tóth Krisztina lírája par excellence későmodern költészetként értékelendő. A tanulmányban Tóth-, Kosztolányi-, Weöres- és Pilinszky-idézetek integrálása mentén egy rövidke kitekintés olvasható a versírás mikéntjének folyamatáról is, a legfontosabb mégis a választott kötet ciklusainak, a Macabre-nak, az Ikrek helycseréjének és az Őszi kéknek az elemzése lesz, melyek dinamikáját mintha az egyre erősödő szövegközi utalásrendszer generálná.

A Kovács András Ferenc (KAF) lírájára koncentráló fejezetben egyértelművé válik, „hogy itt olyan, az irodalmi formák hagyományával sajátos párbeszédet létesítő költészettel van dolgunk, melynek dialogikus orientációja hangsúlyozottan kezdeményező jellegű, nem pedig passzív befogadó pozíciót valósít meg”. (89–90. p.) KAF lírája a költészet kultúrateremtő szerepének kereséseként, egyszersmind akarásaként is prezentálható. A lírai én ezekben a szövegekben lokalizálhatatlan: hol előtérbe kerül, hol tökéletesen kivonja magát a versbeszédből, máskor pedig egyszerűen csak meghatározhatatlan. Horváth Kornélia az Adventi fagyban angyalok című kötet elemzésére koncentrál, melynek szövegjátékait egzisztenciális alapokon nyugvónak értékeli. Az egyes versek visszatérő „témája” a versírás maga, de találkozunk itt olyan, a valóság által ihletett ciklussal is, amelyben a szerző kislányainak címzett (ál)gyermekversek kapnak helyet, de olyannal is, amely egy fiktív orosz költő, Alekszej Asztrov műveit gyűjti egybe; az utóbbi életrajzát közlő KAF-kommentárnak minden részletét, s az orosz kultúra szegmenseit magába implikáló verseit a keleti-szláv kultúrában ugyancsak jártas kötetszerző mélyrehatóan vizsgálja. Vitathatatlan azonban, hogy a sűrítő, mnemotechnikán alapuló, a különböző kultúrák szimbiózisát színre vivő KAF-líra kapcsán végezhető el az egyik legszerteágazóbb intertextuális kutatás is – ez sem marad el.

A monográfia záró fejezete A versciklus és verskötet elméleti, történeti és műfajpoétikai jelentőségéről (A magyar költészet példáival) című írás Jonathan Culler a költészet két, egymással szembenálló szövegképző elvéből, az aposztrophikus és a narratív (másként történetmondó) erőből indul ki, az előbbi mellett kötelezve el magát, mondván, a költészet számára a történetmondás inkább csak eszköz, míg az aposztrophikus elv, azaz a megszólítás, a lírai beszélő nem külső hallgatóknak szánt megszólalása evidencia. A tanulmány próza és líra eltérő működésére, a versritmus és a narratíva viszonyára, a versciklusok és verseskötetek bizonyos értelemben narratívaként való működésére is kitér, antik és napjainkbeli példákkal támogatva meg állításait – Horváth Kornélia bizonyos tekintetben a versciklus jelenségének történeti áttekintését tárja elénk. Konklúzióként pedig kijelenthető: „a nagyobb szerkezeti egységbe helyezés mindenkor biztosít a költeménynek egy tágabb, s ezért narratív jellegű értelmezői keretet, de ez a »keret« a modern, XX. és XXI. századi költészetben a legritkábban működik »valódi«, történetként érthető narratívaként, inkább csak egy potenciális történet jellemző pontjainak, főként pedig az ehhez a lírai beszélő felől kapcsolódó érzéseknek, értelmezéseknek és magyarázatoknak a soraként válik értelmezhetővé a befogadó számára.” (117. p.)

Horváth Kornélia Fejezetek a kortárs magyar líráról című monográfiájának poétikai és retorikai elemzései nemcsak a választott életművek pontosabb, újszerű megértését kínálják az érdeklődő olvasónak – a rész felől az egészre engedve rálátást –, hanem az egyes esettanulmányokból levonható közös lírai jegyek felől jól kirajzolhatóvá teszik azt az irányt is, amely felé a legfrissebbnek is mondható magyar költészet tendál. A szerteágazó, egyszersmind mély értelmezési keretet igénylő tanulmányok igazolják, hazai líránk teljesítménye méltán járul hozzá a világköltészeti könyvtár gyarapodásához.

 

Baka L. Patrik

[1] Miller, J. Hillis: On Literature. London & New York, Routledge, 2002, 18. p. Idézi és fordítja Horváth Kornélia.

[2] Vö. Kappeller Rita: Versszemlélet és műfajjáték Kányádi Sándor lírájában. In Boros Oszkár–Horváth Kornélia–Osztroluczky Sarolta (szerk.): „… kettős egymást-tükröző világban”. Poétikai formációk a késő és a posztmodern magyar lírában. Budapest, Gondolat, 2015, 59–85. p. Különösen: 63–64. p.

Rövid URL
ID2740
Módosítás dátuma2019. április 29.

Zsolt Horbulák: Finančné dejiny Európy

(história peňažníctva, bankovníctva a zdanenia). Bratislava, Wolters Kluwer, 2015, 276 p. A Wolters Kluwer Kft. gondozásában látott napvilágot 2015-ben Horbulák Zsolt Európa pénzügyi története (pénztörténet,...
Bővebben

Részletek

(história peňažníctva, bankovníctva a zdanenia). Bratislava, Wolters Kluwer, 2015, 276 p.

A Wolters Kluwer Kft. gondozásában látott napvilágot 2015-ben Horbulák Zsolt Európa pénzügyi története (pénztörténet, banktörténet és adózástörténet) című munkája, melynek jelentősége abban rejlik, hogy alapos szakmai felkészültséggel igyekszik eltüntetni a téma mélységeiben rejlő fehér foltokat.

A szerzőről annyit kell tudni, hogy Pozsonyban született, általános- és középiskolai tanulmányait lakhelyén, Párkányban végezte. Első egyetemi diplomáját, történelem–magyar szakos tanári oklevelét, a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsésztudományi Karán vette át. A következőt közgazdász marketing szakirányból a Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetem Kereskedelmi Karán szerezte. Doktori disszertációját a Comenius Egyetem Bölcsésztudományi Karának Világtörténeti Tanszékén védte meg.

Horbulák Zsolt tudományos tevékenységét még egyetemi évei alatt kezdte. Eleinte a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézetének tudományos segédmunkatársa volt, főiskolai közgazdász diplomája átvétele után a Szlovák Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumában történészkurátorként dolgozott. Később Pozsonyban az exeDC informatikai társaságban adatbázis-kezelőként tevékenykedett, mely a Reuters hírügynökség beszállítója volt. Éveken keresztül az Új Szó napilap közölte heti rendszerességgel írásait. 2011-től a Pátria rádió élő adásában külső szakértőként folyamatosan szerepel. 2010/11-ben főiskolai oktató, majd a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltárosa. 2013 februárja óta mostanáig a Trencséni Alexander Dubček Egyetem Gazdasági és Szociális Tudományok Karán adjunktus. A győri Széchenyi István Egyetem Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskolájának 2012 óta levelező doktorandusza.

Horbulák Zsolt publikációs tevékenysége korábban a történelemtudomány kérdéseire irányult, majd a közgazdaságtudomány került a középpontba. Győri tanulmányainak megkezdése óta disszertációja kidolgozása mellett, más témákban több tucat tanulmány szerzője, ill. társszerzője. Emellett három további kiadvány társszerzője, és két monográfia szerzője. A nevéhez fűződik még egy szlovákiai általános iskolai tankönyv magyar fordítása, további kettőnek pedig a nyelvi korrekciója.

Első benyomásra azt gondolhatná a tisztelt olvasó, hogy pénzügytörténetet tanulmányozni rendkívül unalmas dolog lehet. A tárgyalt könyv felütése azonban rögtön magában rejti ennek a feltételezésnek az ellenkezőjét. Ha szemügyre vesszük a könyv szerkezeti felépítését, az egyes fejezetek formai és lényegi megközelítését, máris közelebbinek érezzük ezt az első ránézésre száraznak tűnő financiális eszmefuttatást.

A szerző három témakörbe csoportosítja mondanivalóját. Egymáshoz szervesen kapcsolódva a pénztörténet, a banktörténet és az adózástörténet részterületeire kalauzolja el az olvasót. Még azt a fogódzót is felkínálja, hogy tematikailag, kronológiailag és földrajzilag is rendszerezi a közlésre szánt anyagot. Teszi ezt olyan könnyedséggel és szakmai alázattal, hogy az is élvezettel olvassa, aki egyáltalán nem jártas a pénzügyi világ szövevényes rendszerében.

„Egyszerűbb a pénzről írni, mint megszerezni azt; és azok, akik megszerezték, kinevetik azokat, akik a pénzről csak írni tudnak”

Voltaire

Ahhoz, hogy magát a pénzügyi rendszert megértsük, meg kell ismernünk a pénz létrejöttének körülményeit. Arra irányítja figyelmünket a szerző, hogy a pénz nemcsak az üzlettel függ össze, hanem az adományokkal, az isteneknek bemutatott áldozatokkal és a büntetésekkel is. „A pénzügyi rendszer kialakításánál fontos szerepet játszottak olyan jelenségek is, mint pl. az állam általi adókivetés, vagy a katonáknak történő zsold fizetése.” Hozzáteszi, hogy a pénz feltalálásánál nagyobb szerepet játszott a külkereskedelem, mint a lokális cserebere.

Figyelemfelkeltő a szerző azon nézete, miszerint a pénz története egyenlő az infláció történetével. Mindig létezett ugyanis különbség az érme névértéke és áruértéke között. Horbulák szerint épp az infláció volt a gazdagság elosztásának az eszköze. A nagyobb érmék értéke ugyanis – mellyel a gazdagabb réteg rendelkezett – kisebb mértékben csökkent, mint a szegényebb réteg által használt kisebb érmék értéke.

„A pénznek nincs halála, a pénz örökkévaló, és az iránta érezhető imádat határtalan.”

Edgar Lawrence Doctorow

Kevés dolog van a világon, amely jobban tudná érdekelni az embereket, mint a pénz. Olyan tulajdonról van ugyanis szó, amely sosem képes az embereknél kiváltani az elégedettség érzését. Bármennyi van is belőle, az ember mindig többet szeretne.

„A pénz jön és megy, a különbség csak annyi, hogy könnyebben megy, mint ahogyan jön.”

Comenius

Horbulák könyvének legnagyobb részét a pénz- és érmetörténet foglalja el. A szerző érzékletesen világít rá arra a tényre, hogy a gazdasági gondolkodás tárgya valójában a pénz. De még mielőtt elérkezne a pénz részletes bemutatásához, egy izgalmas időutazáson vezeti át az olvasót. Mezopotámiából és az ókori Egyiptomból indul ki, mikor a pénzügyeket, pontosabban gazdasági ügyeket még valóságos pénzeszközök hiányában intézték az emberek. A görög világ volt az, amelyik életre keltette a pénzt, hogy aztán hihetetlen karriert fusson be az évezredek alatt. „Vitán felüli, hogy a pénzrendszer fejlődése az i. e. 7. évszázadban felgyorsult. A pénzérme – görögül nomisma – Kis-Ázsiában született. Felfedezése azonban nem lett volna lehetséges a mezopotámiai fém fizetőeszközök hiányában, melyek az élénk gazdasági és kulturális kapcsolatok révén jutottak a térségbe. Kis-Ázsia lakosságának elsősége azonban egyértelmű, ráadásul nekik köszönhetően ismerkedett meg a pénzérmékkel az egész akkori civilizált társadalom.”

Idő-pénz barangolásunk következő megállója már Európában van. A Római Birodalom volt az, amelyik meghatározó szerepet játszott a pénzügyi rendszer elterjedését illetően. Konstantin császár pénzreformja az erős aranyfedezetű pénz megalapozását jelentette. Majd a bizánci fizetőeszközöktől eljutunk a középkori dénárok és garasok világába, míg a tallér típusú újkori fizetőeszközök tárgyalásánál a tőzsdék világába is betekintést nyerünk. Horbulák ezt André Kostolany, „minden idők legnagyobb tőzsdemágusa” példáján keresztül mutatja be nekünk. Ez a rendkívül tehetséges tőzsdeguru és spekuláns Kosztolányi Endre néven született Budapesten, és mellesleg Teller Edével járt gimnáziumba. Életének legnagyobb részét Franciaországban és Németországban töltötte, de élt az USA-ban is. A magyar származású pénzügyi zseni nagy népszerűségnek örvendett világszerte. A pénztörténetről szóló fejezetet a mai Szlovákia területén használt pénzeszközök kialakulása és fejlődése zárja, természetesen rámutatva az Árpád-kori dénár-, valamint a korabeli magyar pénzverés kezdeteinek „arany” korszakára is. Így jutunk el Károly Róberttől a Habsburg bankcédulákon át egészen a csehszlovák koronáig.

„Ginesthe trapezitai dókimoi!” – vagyis: „Bankárok, tisztességesnek kell lennetek.”

Názáreti Jézus Krisztus

A második fejezetet a pénzkölcsönzésnek és a bankrendszernek szenteli a szerző. Rávilágít a bankrendszer lényegére, bemutatja a bankintézetek fajtáit, és megismertet minket a banki tevékenység kezdeteivel. Európai körutazásunkat a görög világgal kezdjük, majd bebarangolva a kontinens legjelentősebb intézményi állomásait, eljutunk a közép-európai bankrendszer részletes tárgyalásához. Itt a legjelentősebb részt a magyar intézményesített bankrendszer teszi ki, de górcső alá veszi a cseh és az osztrák, valamint a csehszlovák bankrendszert is.

„Az adózás csupán lopás”

Robert Nozick

Az utolsó fejezet az adózástörténet rejtelmeibe kalauzolja az olvasót. Mindjárt az elején kapunk egy történelmi áttekintést az elméleti gondolkodásról. Megtudhatjuk belőle, hogy az ilyen-olyan adó fizetése már az ókorban is abszolút természetes dolognak számított, és kivetését egyáltalán nem kellett megmagyarázni. Erről tanúskodik a Jézustól származó idézet is, miszerint: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.” Az adózásról szóló első elmélkedések még a klasszikus filozófia időszakából származnak. Már Arisztotelész is az igazságosság természetes rendjéről beszél, „melyet az illetékek beszedésénél úgy kell alkalmazni, hogy senki se essen nyomorúságba”. Nem véletlen, hogy a közel-keleti és az északkelet-afrikai adózás ismertetése után megint csak az antik görögök adózási szokásaival kezdődik az európai adórendszer történetének ismertetése. A nyugat-európai monarchiák, valamint a pápai állam adózása és államháztartásuk biztosításának tárgyalása után ismét eljutunk a magyarországi adózás történetéhez. A fejezetet a Cseh Királyság és Csehszlovákia adózástörténete zárja.

A szép kiállítású, gazdagon illusztrált könyvet egy rendkívül részletes melléklet teszi teljessé, melyben név szerint, működésük idejének feltüntetésével vannak felsorolva az egyes bankárok, kormányzók, elnökök és pénzügyminiszterek. Magyarországról az első adatot 1523-ból találjuk, mikor is Thurzó Elek töltötte be II. Lajos uralkodása alatt a tárnokmester szerepét. A magyar, osztrák és osztrák–magyar pénzügyi elöljárók felsorolását a cseh-szlovák szakemberek követik Alois Rašin 1919-es hivatalba lépésétől kezdve egészen a jelenlegi szlovák pénzügyminiszter, Peter Kažimír hivataláig. A felsorolást a Bank of England kormányzóinak teljes listája követi, de nem hiányzik a legjelentősebb európai nemzeti bankok első embereinek névjegyzéke sem.

Horbulák Zsolt szándéka ezzel a monográfiával teljes mértékben sikerült: három alapvető szegmens kiemelésével feltérképezni Európa pénztörténeti fejlődését, egy időben elhelyezni abba a földrajzilag jól behatárolható térbe, mely a legnagyobb hatást gyakorolta rá. Sajnálatos tény, hogy Horbulák monográfiája egyelőre csak szlovák nyelven jelent meg. Csupán remélni tudjuk, hogy – akár e figyelemfelkeltő recenzió segítségével – valamely kiadó felfigyel erre az adatokkal bőven ellátott, ritkaságszámba menő műre, és magyarul is olvashatóvá teszi. Magyar szövegkörnyezetbe való áthelyezése már csak azért sem lenne problematikus, mert a szerző anyanyelve is magyar.

Juhász Gyula

Rövid URL
ID2739
Módosítás dátuma2019. április 29.

Molnár Imre (összeáll.): „Gyűlölködés helyett összefogás”

Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2016, 312 p. /Elbeszélt történelem, 5./ A könyvet szerető ember...
Bővebben

Részletek

Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2016, 312 p. /Elbeszélt történelem, 5./

A könyvet szerető ember számára öröm kézbe venni olyan kötetet, amely a felvidéki magyarság legújabb kori történelmével ismerteti meg az olvasni és új ismeretekre vágyó olvasót. Erre pedig tagadhatatlanul mindannyiunknak nagy szüksége van, hiszen az 1990 előtti világunk nem kedvezett mindazon folyamatok valósághű feltárásának, amelyet a trianoni tragédiát követően szüleinknek, nagyszüleinknek s még részben önmagunknak is – függetlenül attól, hogy a feldarabolt ország mely részében maradtunk – át kellett élniük, élnünk.

Ünnep tehát minden, e múlt feltárása és jobb megértése okán létrejött könyv megjelenése, hisz mindennapjaink és jövőnk szempontjából is ismernünk kell múltunkat, ismernünk kell azokat a törekvéseket, amelyek a trianoni békeszerződést követően, a megnyomorítás, a kilátástalanság, a „sorstalanság” évei alatt helytállásra, kitartásra, megmaradásra ösztönözte elődeinket. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy igazán ünneppé valójában csak akkor válik az effajta könyvkiadás, ha az adott műben megfogalmazott és közzétett ismeretanyagot a szó tartalmi, és nem csupán formai vonatkozásában is birtokba veszik, illetve ha a benne foglaltakat új összefüggések feltárására használják majd fel az olvasók. Azt mondom, olvasók, igen, de ezt mindjárt ki is kell egészítenem azzal, hogy Molnár Imre „Gyűlölködés helyett összefogás” című könyve nemcsak az egykori múltat közelebb hozó történelmi olvasmány, hanem az ismereteknek olyan gazdag halmaza is, amelyet holnap, holnapután az újabb kutatások során már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem, mert ha a kötetben közzétett ismeretanyag az eredeti történelmi források szempontjából másodlagosnak számít is, a kötet, megjelenése pillanatától a korabeli történelmi folyamatok megkerülhetetlen dokumentumgyűjteményévé vált. Mindezek mellett, mindezekkel együtt a kötetben szereplő interjúalanyok számos olyan összefüggésre hívták fel a figyelmünket, amelynek feltárását igaz, hogy ideig-óráig még el lehet odázni, de a továbbiakban már kikerülni nem lehet.

A témával foglalkozó kutatókat nyilván örömmel tölti el az a tény is, hogy Fórum Intézet kiadóként is sorozatban jelenteti meg azon szerzők műveket, melyek gazdag tényanyaguk mellett jól tükrözik szerzőik, jobbára a felvidéki magyarság körébe tartozó kutatók múltjuk iránti elkötelezettségét. A kívülálló számára talán újdonságot jelenthet az a tény is, hogy ez a kutatómunka mennyi ismeretlen kincset képes a múlt feledésének mélyéből napvilágra hozni, ami nem utolsósorban annak is jeles bizonyítéka, hogy a Fórum Intézet és tágabb munkatársi köre milyen fontos és pótolhatatlan szellemi potenciával rendelkezik.

A továbbiakban Molnár Imre „Gyűlölködés helyett összefogás” című igazán tartalmas könyvének bemutatására szeretnék visszakanyarodni, mert ez egyben örömet és megtiszteltetést is jelent számomra. Mindenekelőtt köszönetemet fejezem ki a szerzőnek, hogy könyvét e mostani recenzióban, illetve közvetlenül a megjelenés után, a Pozsonyi Magyar Intézetben (2017 áprilisában) én mutathattam be. A köszönet hátterében pedig ott van az öröm, hogy ezt a könyvet, még akkor is, ha „létrejöttében” másnak is jutott némi szerep, Molnár Imre egykori tanítványom kutatói kíváncsiságának, kitartásának, igényességének köszönhetjük. Az ugyanis az, hogy a szerzők között Gyurcsík Iván, Nádor Orsolya és jómagam is szerepelek, a könyvet megálmodó és megvalósító Molnár Imre figyelmességét, önzetlen szerkesztői munkáját dicséri. Feltételezhetően úgy gondolta ugyanis, hogy a nem általa készített Göndöcs László-, Sinkó Ferenc-interjúiban megfogalmazottak nem hiányozhatnak a kötetből. Nem, mert annak közkincsé tétele, amit e jeles elődeink tettek, szerves részét képezte a csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak két világháború közötti történetének, a benne részt vevők helytállásának. A kötet kapcsán külön is meg kell említenem Bajcsi Ildikó munkáját, hiszen lábjegyzetei sokat segítenek az egykori folyamatok, személyek és azok törekvéseinek jobb megértésében.

A kötet kilenc interjút tartalmaz. Az interjút adók közül legidősebb (Boross Zsolt 1906-ban született) és a legfiatalabb (Vígh Károly 1918-ban született) között csupán tizenkét év a korkülönbség. Demográfusként azt mondhatom, hogy egy korcsoporthoz tartoznak. Valamennyiüket a Magyar Királyság feldarabolása predesztinálta arra a szerepre, amelyet – szűkebb és tágabb értelemben – népünk történelmében betöltöttek. Szűkebb értelemben a felvidéki magyarságra, tágabb értelemben pedig a Kárpát-medencei magyarság egészére gondolok. Az a tevékenység ugyanis, amit rájuk a történelmi kényszer „kiszabott”, amit vállaltak, fontos szerepet játszott annak az állapotnak az oldásában, amely a trianoni békediktátumot követő években, majd évtizedekben nemcsak a Felvidéken élőket, hanem a magyarság egészét jellemezte. Valamennyien azok közé tartoztak, akik az új helyzetben – kisebb-nagyobb csoportokba szerveződve – az elsők között járultak hozzá a kábultság oldásához, a magyarság önmagára találásához, értékeinek megőrzéséhez, képviseletéhez s mindezek mellett a magyar közösséget szervező, megerősítő vallási, kulturális, művészeti s bizonyos értelemben politikai célkitűzéseket is megvalósítani akaró csoportosulások, mozgalmak létrehozásához.

Joggal vetődhet fel a kérdés: mivel magyarázható, mi a titka annak, hogy a két világháború közötti magyarság körében, tehát nemcsak itt, a Felvidéken, hanem a többi egykori országrészekben is gomba módra szaporodtak az ifjúsági és értelmiségi mozgalmak? Ennek feltárása még várat magára. A kötet alapján azt azonban egyértelműen állíthatom, hogy az összeomlás után elsőként a fiatal értelmiségben tudatosult a megváltozott helyzet valósága, melyet abban a formában, ahogyan az például a felvidéki magyarságot is érintette, nemcsak nem tudták, hanem nem is akarták elfogadni. S arról sem feledkezhetek meg, hogy mindemellett ők voltak azok, akik a hasonló indíttatású erdélyi, a délvidéki ifjúsági, vallási, kulturális szerveződésekkel együtt a megmaradt Magyarország bénult kábultságát is oldották.

A fentiekhez kiegészítésképpen talán még hozzá kell tennem annyit, hogy a sors az interjút adókkal éppen úgy, mint kortársaikkal, valamint a felvidéki magyarsággal szemben mostoha volt. Ennek részletezésébe nem mennék bele, csupán megemlítem, hogy a kötetben szereplő kilenc személy közül csupán egynek, Schleicher Lászlónak adatott meg az, hogy ne „idegenben”, még ha az Magyarország volt is, temessék el.

Mit mondhatnék még? Vannak könyvek, amelyek vonzzák az embert, amelyeket kézbe kell venni, meg kell tapogatni. A „Gyűlölködés helyett összefogás” című könyvről, miként a Fórum Intézet által hasonló témakörben megjelentett „társairól” is csak azt mondhatom, hogy azt „akarják”, arra ösztönöznek, hogy kézbe vegyük őket, hogy belelapozva magunkénak tudjuk azok tartalmi gazdagságát. Ezért persze a szerző mellett elsősorban a „Gyűlölködés helyett összefogás” című kötet és a hozzá hasonló könyvek kiadását vállaló Fórum Intézetnek jár a köszönet. S, mivel a bemutatott könyvet immár másodízben „társaival” együtt említettem, akkor még arról is érdemes szólni, hogy Molnár Imre könyve nem csupán önmagában képez jelentős történeti értéket, hanem szervesen illeszkedik, a Fórum Kisebbségkutató Intézet gondozásában a „Magyarok Szlovákiában”, illetve az „Elbeszélt történelem” című könyvsorozat keretében eddig megjelentetett művek sorába is, jól kiegészítve az azokban foglalt ismereteinket. Ezért is elismerés illeti a „Gyűlölködés helyett összefogás” című könyv szerzőjét és mindazokat, akik részesei voltak ezen értékes kötet megszületésének.

 

Tóth Pál Péter

Rövid URL
ID2738
Módosítás dátuma2019. április 29.

A komáromi Etnológiai Központ húsz éve

Kronológia   Összeállította: L. Juhász Ilona és Liszka József   Amikor éppen megéljük a jelent, úgy tűnik, hogy egy soha el nem felejthető esemény részesei...
Bővebben

Részletek

Kronológia

 

Összeállította: L. Juhász Ilona és Liszka József

 

Amikor éppen megéljük a jelent, úgy tűnik, hogy egy soha el nem felejthető esemény részesei vagyunk. Aztán az idő mégis megmutatja… Például olyankor, ha egy intézmény legutóbbi húsz esztendejét próbáljuk a fennmaradt dokumentumok és az emlékezet alapján rekonstruálni. Az alábbi kronológia, noha a benne foglaltaknak tevékeny részesei voltunk, igen sok forrástípusból rakódott egybe: ahogy fentebb említettük, fontos szerepet játszott benne az emlékezés, amit viszont más kútfőkkel (úgymint korabeli meghívók, programok, újságcikkek, naptárak, a Fórum Intézet honlapján fellelhető dokumentumok stb.) próbáltunk egzakt(abb)á tenni. És még így is biztosak vagyunk benne, hogy az alábbi áttekintés nem teljes, nem teljesen pontos. Talán mégis nyújt bizonyos, vázlatos képet arról a sokrétű tevékenységhalmazról, ami az Etnológiai Központ elmúlt két évtizedét jellemezte. Az érdeklődő valamivel többet tud meg ezzel kapcsolatban a Fórum Kisebbségkutató Intézet honlapjának megfelelő oldalain: http://foruminst.sk/szerkezet/etnologiai-kozpont/

 

1997

  1. október 1.

A dunaszerdahelyi székhelyű Fórum Intézet kihelyezett részlegeként Liszka József vezetésével és külső munkatársak bevonásával létrejön a komáromi Etnológiai Központ. Működését a volt Pártszékház egyik helyiségében kezdi meg.

 

1997 végén

Az Etnológiai Központ az egykori Centrál Szálloda első emeleti 3 kis hotelszobájába költözik, ahol helyet kap az adattár és a könyvtár. Nagyjából ugyanekkor létrejön a Szakrális Kisemlék Archívum is. L. Juhász Ilona elkezdi az adatgyűjtést a Liszka József által 1986-ig összeállított és 1988-ban megjelent (cseh)szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia folytatásaként az 1987–1988-as évek néprajzi termését közreadó kiadványhoz.

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Liszka József: Etnológiai Központ kezdte meg tevékenységét a szlovákiai Révkomáromban. Néprajzi Hírek 20, 1997/1–4, 31–33. p.

 

1998

 

  1. január 31.

Liszka József lemond a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság elnöki posztjáról azzal az indoklással, hogy az Etnológiai Központ igazgatója lett, s így véleménye szerint nem lenne erkölcsös, ha két fontos, a néprajzkutatással kapcsolatos szervezetnek, illetve intézménynek is ő lenne a vezetője. L. Juhász Ilona (az Etnológiai Központ munkatársa), aki az adminisztratív, titkári stb. feladatok ellátását végezte, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság titkáraként továbbra is ellátja a titkári és adminisztratív teendőket.

 

  1. február 6.

Liszka József a müncheni Széchenyi Kör meghívására a szlovákiai magyarok néprajzáról és a problémakör muzeológiai dokumentálásáról tartott előadást. Egyszersmind bemutatta a nemrégiben létrejött Etnológiai Központ célkitűzéseit, eddigi eredményeit és jövőbeni terveit.

 

  1. február 9.

A Passaui Egyetem Néprajzi Tanszéke meghívására Liszka József az egyetem néprajz szakos hallgatóinak, illetve külső érdeklődőknek a kisalföldi magyar farsangi szokásokról s azok közép-európai összefüggéseiről tartott előadást. Kérdésekre válaszolva a szlovákiai magyarság néprajzi kutatásának intézményes kereteit is vázolta.

 

  1. május 1–4.

Német nyelvterületen 1967-ben indult az a kezdeményezés, amelynek célja a szakrális kisemlékek számbavétele, dokumentálása volt, valamint kétévenként egy tudományos konferencia szervezése az ezen a területen tevékenykedő műkedvelők és szakemberek részére. A konferenciák helyszíne 1988-ig felváltva Németország és Ausztria, 2000-ben azonban a tanácskozás már egy volt szocialista országban, a csehországi Teplán került megrendezésre. A Hesseni Kisemlékkutató Egyesület, az Aši Múzeum (Muzeum Aš) munkatársai és a kisemlékkutatással foglalkozó több cseh kutató szervezésében került sor a Kisemlékkutatók XIII. Nemzetközi Konferenciájára. Az Etnológiai Központ képviseletében L. Juhász Ilona Erforschung den Totengedenken am Strassenrand in der Süd-Slowakei auf der Strecke zwischen Pressburg (Bratislava) und Rosenau [Az út menti haláljelek kutatása Dél-Szlovákiában a Pozsony és Rozsnyó közötti útszakaszon], Liszka József pedig Denkmäler des Hl. Johannes von Nepomuk auf dem nördlichen Teil der Kleinen Tiefebene [Nepomuki Szent János emlékei a Kisalföld északi részén] címmel tartott előadást. A konferencia résztvevői tanulmányi kiránduláson is részt vettek, amelyen a szélesebb környék szakrális kisemlékeivel ismerkedhettek meg.

 

  1. július 29.

A budapesti Európai Folklór Központ által, Jászberényben, Sokszínű Európa: illúzió vagy valóság címen megvalósított konferencián Liszka József „Akkoriban mind egyenlők voltunk…” Németek, magyarok és szlovákok együttélése Pozsonyban a 20. század első felében címen tartott előadást.

 

  1. szeptember 24.

A Békésen megrendezett XI. Országos Népi Építészeti Tanácskozáson Liszka József az Etnológiai Központ dokumentációs tevékenységéről számolt be a Szakrális kisemlékek a Kisalföld szlovákiai részén. A terminológia és a településszerkezeti kapcsolatok kérdései című előadásának keretében.

 

  1. október 6.

A 4. Szegedi Vallási Néprajzi Konferencián Liszka József „Növekszik, mint a prágai Jézuska ruhája…” Kísérlet egy proverbium művelődéstörténeti hátterének megvilágítására címen tartott előadást.

 

  1. október 17.

A győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola nemzetközi konferenciáján Liszka József Változásvizsgálatok a szlovákiai magyarság mindennapi kultúrájában címen tartott előadást.

 

  1. október 22.

A XI. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencián, a lengyelországi Cieszynben Liszka József Volkskultur des ungarischen Ethnikums in der Slowakei. Beispiel: die Kleine Tiefebene [A szlovákiai magyarok népi kultúrája. Kisalföldi példa] címen tartott előadást.

 

  1. október 28.

Az Etnológiai Központ fennállása egyéves évfordulója alkalmából a komáromi Tiszti Pavilon dísztermében ünnepi ülésre került sor. Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója az intézmény célkitűzéseiről, a konkrét tervekről, addigi eredményeiről beszélt. A rendezvényen az Etnológiai Központ két kiadványának bemutatására is sor került. Hála József, az ELTE Néprajzi Intézetének adjunktusa az Ág Tibor 70. születésnapjára megjelent kötetet (Szolgálatban. Folklorisztikai tanulmányok a 70 esztendős Ág Tibor tiszteletére), Lukács László, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum osztályvezetője pedig az L. Juhász Ilona által összeállított, az 1987–1988-as évek termését tartalmazó Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiát méltatta.

A rendezvényt „Az Istennek dicsőségére…” Szakrális kisemlékek a Kisalföldön címmel az Etnológiai Központ és a győri Xantus János Múzeum munkatársainak közös fotókiállításának megnyitója zárta, amely a komáromi Szent András-templom oratóriumában kapott helyett. A kiállítást a komáromi születésű folklorista, Erdélyi Zsuzsanna nyitotta meg. A kiállítás 1998. december 31-ig állt a látogatók rendelkezésére.

 

Kiadványok

 

  1. Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (19871988). Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 1998, 142 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 1./

 

Liszka József szerk.: Szolgálatban. Folklorisztikai tanulmányok a 70 esztendős Ág Tibor tiszteletére. L. Juhász Ilona közreműködésével szerkesztette Liszka József. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 1998, 130 p. /Notitia Historico-Ethnologica 1./

 

Liszka József szerkesztésében L. Juhász Ilona közreműködésével a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság és az Etnológiai Központ közös kiadásában Megjelenik a Hírharang című néprajzi tájékoztató füzet 1997 és 1998-as összevont száma.

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

–hilda– [Miskó Ildikó]: Néprajzkutatás tudományos igénnyel. Etnológiai Központ Komáromban. Szabad Újság 6, 1998/16, 9. p.

 

Kamoncza Márta: Modern műhely szeretne lenni. Egyéves az Etnológiai Központ. Tervei között szerepel a szlovákiai magyarok néprajzának feldolgozása. Új Szó 1998. 11. 6., 3. p.

 

Liszka József: Lelkesedéshez társult szakszerűség. A kisemlékek kutatóinak tanácskozása a csehországi Teplában. Komáromi Lapok 1998/19, 3. p.

 

Liszka József: Szakrális kisemlékek a Kisalföldön. Fotókiállítás. Műemléklap 3, 1999/5, 8. p.

 

 

1999

 

  1. február 24.

Az ipolysági Honti Múzeumban, a szlovákiai magyar muzeológusok szakmai találkozóján Liszka József Magyar múzeumalapítási kísérletek (Cseh)Szlovákiában 1918–1998 címen tartott előadást.

 

  1. március 10.

A Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézetében nyílt meg a komáromi Etnológiai Központ és a győri Xantus János Múzeum Szakrális kisemlékek a Kisalföldön című fényképkiállítása. A tárlat 1999. április 25-ig volt megtekinthető.

 

  1. április 14.

A tőketerebesi Honismereti Múzeumban nyílt meg a komáromi Etnológiai Központ és a győri Xantus János Múzeum Szakrális kisemlékek a Kisalföldön című, a Magyar Köztársaság pozsonyi Magyar Kulturális Intézete közreműködésével megrendezett fényképkiállítása. A tárlatot, amely f. év április 26-ig volt megtekinthető, Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója nyitotta meg.

 

  1. április 16.

A Márai Sándor Alapítvány Igazgatótanácsa a tudományos kutatás területén kifejtett kiemelkedő tevékenységéért Liszka Józsefet Nyitott Európáért Díjban részesítette. A pozsonyi Zichy-palotában tartott rendezvényen a díjazott munkásságát egykori tanára, az ELTE Folklore Tanszékének professzora, Voigt Vilmos méltatta.

 

  1. április 19.

A Magyar Néprajzi Társaság Folklór Szakosztálya ülésén a budapesti Néprajzi Múzeumban Liszka József Szakrális Kisemlék Archívum Komáromban. Egy nemrég létrehozott adatbázis fejlesztésének nehézségei és lehetőségei címen tartott előadást.

 

  1. április 29.

A budapesti Magyar Kultúra Alapítvány székházában a Fórum Intézet bemutatkozó rendezvényén Liszka József Etnológiai kutatások Szlovákiában a kilencvenes években. A Fórum Intézet Etnológiai Központja szerepe és feladatai, L. Juhász Ilona pedig Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiák címen tartott előadást.

 

  1. június 24.
  2. Juhász Ilona a Komáromi Polgári Klubbal közösen megszervezi a Madách-Posonium komáromi könyvesboltjában a dunaszerdahelyi székhelyű Gyurcsó István Alapítvány néprajzi témájú kiadványainak bemutatóját. Az eddig megjelent kötetek jelentőségét Liszka József méltatta. A kiadványsorozat legújabb darabjáról (Felsütött a nap sugára. Kelet-szlovákiai népdalok) maga a szerző, Ág Tibor népzenekutató is beszélt.

 

  1. október 6.

A győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola nemzetközi konferenciáján Liszka József Mátyás-mondák csallóközi hagyománya címen tartott előadást.

 

  1. december 1.

A Magyar Kultúra Alapítvány budapesti székházában nyílt meg a komáromi Etnológiai Központ „Az Istennek dicsőségére” című, a dél-szlovákiai szakrális kisemlékeket bemutató fényképkiállítása.

 

  1. december
  2. Juhász Ilona, miután megszervezte a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság gyermek és felnőtt kategóriában meghirdetett néprajzi gyűjtőpályázatát (Szentcsalád-járás), ellátva minden feladatot a felhívás közzétételétől a díjak bebiztosításán át a díjátadó ünnepségig és azt követően a jutalmak postázásáig, lemondott a titkári tisztségéről, amelyet 9 évig töltött be. Ezáltal az Etnológiai Központ megszűnt a Szlovákiai Néprajzi Társaság ügyintéző székhelye lenni. A Társaság tulajdonában lévő számítógépet és fénymásolót, valamint elektromos írógépet a Társaság elnöke és alelnöke elszállította.

 

Kiadványok

 

  1. Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (19891990). Dunaszerdahely: Lilium Aurum 1999, 159 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 2./

 

Liszka József szerkesztésében L. Juhász Ilona közreműködésével a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság és az Etnológiai Központ közös kiadásában Megjelenik a Hírharang című néprajzi tájékoztató füzet 1999/1. és 1999/2. száma.

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Grendel Ágota: Hallassa hangját a szakma! Beszélgetés Liszka Józseffel az Etnológiai Központ tervezeteiről és a központi magyar múzeum kérdéséről. Új Szó 1999. 2. 4., 9. p.

 

Grendel Ágota: Helyünk van a nagyvilágban. Bemutatjuk a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díjának kitüntetettjeit – Liszka József. Új Szó 1999. 4. 30., 5. p.

 

Liszka József: A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és a komáromi Etnológiai Központ. Acta Ethnologica Danubiana 1 (1999), 139–144. p.

 

Nem két-három ember magánügye. Megkérdeztük Liszka Józsefet, az MNO volt vezetőjét. Szabad Újság 1999/8, 5. p.

 

2000

 

  1. április 30.

A Felső-Ausztriai Kisemlékkutatók Egyesülete a festői szépségű ausztriai Bad Ausseeben rendezte meg a Kisemlékkutatók XIV. Nemzetközi Konferenciáját a helyi Kammerhof Múzeummal közösen. Liszka József „Es wächst wie das Gewand des Prager Jesuleins…” Kulturgeschichtlicher Hintergrund einer Redensart [„Növekszik, mint a prágai Jézuska ruhája…” Kísérlet egy proverbium művelődéstörténeti hátterének megvilágítására], L. Juhász Ilona pedig a Nyitra környéki magyar falvak házainak oromfalán szokatlanul nagy számban előforduló szoborfülkékről, valamint az ezekkel szoros rokonságot mutató síremléktípusokról Ein merkwürdiges sakraler Kleindenkmal Typus in Dorfen in Neutra-Gebiet [Egy figyelemre méltó kisemléktípus a Nyitra környéki falvakban] címen tartott előadást. A konferencia keretében szervezett tanulmányi kiránduláson Salzkammergut jellegzetes szakrális emlékeivel ismerkedhettek meg a résztvevők. A konferencia ideje alatt bemutatásra került az Etnológiai Központ dél-szlovákiai szakrális kisemlékeket prezentáló fényképkiállítása is, aminek megnyitóján Liszka József tájékoztatást nyújtott a komáromi Szakrális Kisemlékek Archívumáról is.

 

  1. május 22–23.

A Magyar Tudományos Akadémia és további együttműködő szervezetek és intézmények szervezésében Budapesten megrendezett Tudóstalálkozó–2000 című tanácskozáson Liszka József: Képzési és kutatási együttműködés a felsőoktatásban címen tartott előadást.

 

  1. október 9.

Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanári Klubjában, a Magyar Szemiotikai Társaság által, Jeles jogok – jogos jelek címen rendezett előadás-sorozat keretében Liszka József a (cseh)szlovákiai magyarság önmeghatározásának jelképrendszeréről beszélt.

 

  1. október 10.

A Magyar Néprajzi Társaság által Szentendrén szervezett, Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón című tudományos tanácskozáson Liszka József A szlovákiai magyar néprajzi tudományosságtól az európai etnológiáig. Egy kisebbségi magyar néprajzi tudományosság lehetőségei és feladatai az ezredfordulón címen tartott előadást.

 

  1. október 18–21.

A határ mint néprajzi probléma címmel az Etnológiai Központ rendezte meg Komáromban a XII. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferenciát. Liszka József üdvözlő szavai után a bonni székhelyű Nemzetközi Etnokartográfiai Munkacsoport elnöke, Heinrich L. Cox professzor üdvözölte a tanácskozás résztvevőit és nyitotta meg a háromnapos tanácskozást.

A konferencia Ausztriából, Csehországból, Franciaországból, Hollandiából, Lengyelországból, Magyarországról, Németországból, Skóciából, valamint Szlovákiából érkezett résztvevői elsősorban a mai nemzetállamok makro- és mikroterületeinek határait vették szemügyre mind történelmi, mind pedig szinkronikus szempontból. A legtöbb előadás nem a határról mint olyanról szólt, hanem egy lehetséges strukturális tagolódás, valamint az egyes kulturális rendszerek, illetve rendszerrészek kialakulásának kérdésével foglalkozott. Liszka József az Etnológiai Központ képviseletében Zeitliche „Grenzen” der ungarischen Popularkultur in der Slowakei. Kulturwirkende Einflüsse der Herrschaftswechsel im 20. Jahrhundert [A szlovákiai magyarok populáris kultúrájának időbeli „határai”. A 20. századi impériumváltások kultúraalkotó hatásai] címmel tartott előadást. A háromnapos konferencia egy Komárom környékét bemutató tanulmányi kirándulással zárult.

 

  1. december 5.

A Mátyusföldi Muzeológiai Társaság A szlovákiai magyar muzeológia története a kezdetektől napjainkig című rendezvényén, Szencen, Liszka József A szlovákiai magyar muzeológia helyzete 1918-tól napjainkig címen tartott előadást.

 

  1. december 7.

A Fórum Társadalomtudományi Intézet Ezredforduló. A tudomány jelene és jövője a kisebbségben élő közösségek életében címmel konferenciát rendezett, amelyen a határon túli magyar tudományos intézmények, műhelyek, illetve a Magyarországon működő kisebbségekkel foglalkozó kutatócsoportok és intézmények képviselői tartottak előadást.

Az Etnológiai Központot Liszka József a Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? című előadásával képviselte.

 

  1. december 10.

Az Osztrák Szemiotikai Társaság (Österreichische Gesellschaft für Semiotik) kutatóintézete (Institut für Sozio-Semiotische Studien) rendezésében Bécsben megvalósult, Mythen, Riten, Simulakra. Semiotische Perspektiven [Mítoszok, rítusok, szimulákrumok. Szemiotikai perspektívák] című nemzetközi konferencián Liszka József Zeichen, Symbolen und Mythen. Zur Bedeutung der Nationalsymbole bei den Ungarn in der (Tschecho)Slowakei [Jelek, szimbólumok és mítoszok. A (cseh)szlovákiai magyarok nemzeti jelképrendszeréhez] címen tartott előadást.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 1. Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999. Dunaszerdahely–Komárom: Lilium Aurum 2000, 149 p.

 

  1. Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (19911992). Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000, 217 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 3./

 

  1. Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (19931994). Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 2000, 239 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 4./

 

Nagy Endre: Tardoskedd és Udvard földrajzi nevei. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000, 174 p. /Notitia Historico-ethnologica 2./

 

Viga Gyula szerk. Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000, 319 p. /Lokális és regionális monográfiák 1./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

  1. Juhász Ilona: Lelkesedés és szakértelem. Kisemlékkutatók Nemzetközi Konferenciája az ausztriai Bad Ausseeben. Két év múlva Komárom lesz a házigazda. Új Szó 2000. május 20., 14. p.

 

  1. Juhász Ilona: Chronik der Tagung (Grenze, als volkskundliches Problem. XII. Internationale Ethnokartographische Tagung in Komorn). A konferencia krónikája (A határ mint néprajzi probléma. XII. Etnokartográfiai Konferencia Komáromban). Kronika konferencie (Hranice ako etnologický problém. XII. Medzinárodná etnokartografická konferencia). Acta Ethnologica Danubiana 2–3 (2000–2001), 229–231. p.

 

 

2001

 

  1. május

A Passaui Egyetem Néprajzi Tanszékén Humboldt-ösztöndíjasként tevékenykedő Liszka József a tanszék hallgatóinak két vendégelőadást tartott. Május 9.: Flurdenkmäler in der Südslowakei [Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában]; május 17.: Nationalsymbole der ungarischen Volksgruppe in der Slowakei [A szlovákiai magyarok nemzeti jelképei].

 

  1. szeptember 1.

Megkezdődött az Etnológiai Központ hosszú távú (2005-ig tartó), számos külső munkatársat is foglalkoztató kutatási projektuma megvalósítása a szlovákiai magyarok populáris kultúrájának változásairól az ezredforduló környékén.

 

  1. október 6.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében Galántán megrendezett, Social Network in Movement [Mozgó szociális hálók] című nemzetközi tanácskozáson Liszka József Hol terül el a Mátyusföld? Adalékok egy tájegység történeti-néprajzi körülhatárolhatóságának kérdéseihez címen tartott előadást.

 

  1. október 11.

A Szlovák Nemzeti Múzeum által Pozsonyban szervezet V záhrade pokoja. Obyčaje pri úmrtí a pochovávaní na Slovensku s osobitným zreteľom na etnickú a konfesionálnu mnohotvárnosť [A nyugalom kertjében. A halállal és temetkezéssel kapcsolatos szokások Szlovákiában, különös tekintettel annak etnikai és vallási sokszínűségére] című konferencián Liszka József Výskum pohrebných zvykov, obyčajov a cintorínov u Maďarov na Slovensku. Výsledky a problémy [A szlovákiai magyarok temetkezési szokásainak és temetőinek kutatása. Eredmények és problémák] címen tartott előadást.

 

  1. október 18.

A győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola nemzetközi konferenciája keretében, az intézmény épületében nyílt meg az Etnológiai Központ Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató fényképkiállítása.

 

  1. október 19.

A Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottsága és a győri Xántus János Múzeum rendezésében valósult meg Győrben a Barokk szent – kép – kultusz című tudományos tanácskozás. A konferencián Liszka József Adalékok egy Nepomuki Szent János-szobor ikonográfiájához címen tartott előadást.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 2–3. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2000–2001. Dunaszerdahely–Komárom: Lilium Aurum 2001, 277 p.

 

2002

 

  1. május 27.

A kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszéke meghívására Liszka József a szlovákiai magyarok népi kultúrájáról tartott előadást.

 

  1. október 5.

Az Etnológiai Központ fennállásának ötödik évfordulója alkalmából A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és az Etnológiai Központ. Eredmények és feladatok címmel tudományos tanácskozást rendezett Komáromban. A konferencia célja az elmúlt fél évtized eredményeinek áttekintése, és a szlovákiai magyar néprajzi kutatásra, azon belül az Etnológiai Központra váró feladatok megfogalmazása volt. Az eredményeket és problémákat Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója vázolta nyitóelőadásában, majd a központ könyvsorozataiban megjelent kiadványokat neves magyarországi és szlovákiai néprajzkutatók értékelték. Liszka József A szlovákiai magyarok néprajza című szintézisét Kósa László akadémikus, szlovák szempontból pedig Ján Botík professzor elemezte. Az L. Juhász Ilona összeállításában készülő Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiája addig megjelent 4 kötetét Lukács László néprajzkutató mutatta be. Selmeczi Kovács Attila, a budapesti Néprajzi Múzeum főmunkatársa a Lokális és regionális monográfiák eddig megjelent három kötetét (Viga Gyula szerk.: Kisgéres; L. Juhász Ilona: Rudna I. A temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században; Pukkai László: Mátyusföld I.) értékelte. Voigt Vilmos professzor az Interethnica sorozatról és az Etnológiai Központ Évkönyvéről, az Acta Ethnologica Danubianáról szólt.

A tanácskozás második felében az Etnológiai Központ külföldi kapcsolataiba engedett bepillantást Pozsony Ferenc, a kolozsvári egyetem néprajzprofesszora, valamint Halász Albert lendvai néprajzkutató beszámolója. Ezután a Szlovákiában működő magyar néprajzi műhelyek képviselői kaptak szót. Jarábik Gabriella és Mácza Mihály a pozsonyi, illetve a komáromi múzeum célkitűzéseiről beszélt. B. Kovács István a frissen alakult rimaszombati református egyháztörténeti gyűjteményt, Pusko Gábor a tornaljai Kulturális Antropológiai Műhelyt, Danter Izabella a Mátyusföldi Muzeológiai Társaságot, Huszár László pedig a dunaszerdahelyi Népzenei Adattárat mutatta be.

 

  1. május 4.

A Szímői Jedlik Ányos Társaság kuratóriuma a társadalomtudományok területén kifejtett munkássága elismeréseként Liszka Józsefnek ítélte oda a Jedlik Ányos-díjat. A kitüntetett munkásságát Balázs György, a budapesti Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese méltatta.

 

  1. május 9–12.

2002-ben a komáromi Etnológiai Központ vállalta magára a Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciájának megszervezését. A konferencia nyelve hagyományosan a német volt, azonban szlovák és magyar nyelvű előadások is elhangzottak.

Előadást tartott többek között Bärbel Kerkhof-Hader, a Bambergi Egyetem Néprajzi Tanszékének professzor asszonya, Walter Hartinger, a passaui egyetem Néprajzi Tanszékének professzora és Klaus Beitl bécsi professzor is. Az Etnológiai Központ részéről L. Juhász Ilona Vom Grabmal zum Nationalsymbol. Gedenksäulen/Speerhölzer als Zeichen nationaler Identität [A sírjeltől a nemzeti szimbólumig. Emlékoszlopok/kopjafák mint a nemzeti identitás jelei], Liszka József Archiv für sakrale Kleindenkmäler in Komorn [A Szakrális Kisemlék Archívum Komáromban] címmel tartott előadást. A konferencia része volt egy Komárom és környéke szakrális kisemlékeit bemutató tanulmányi kirándulás is, amelynek keretében a résztvevők az érsekújvári járásbeli Udvardon megtekinthették az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívuma fotóanyagából készült Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában címmel rendezett fotókiállítását. A háromnapos rendezvény befejezéseként Liszka József kalauzolásával Komárom nevezetességeivel ismerkedhettek a résztvevők.

 

  1. november 26.

A Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke meghívására Liszka József a szlovákiai magyarok népi kultúrájáról tartott előadást.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 4. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Institute–Lilium Aurum 2002, 249 p.

 

Bodnár Mónika: Etnikai és felekezeti viszonyok a Felső-Bódva völgyében a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 134 p. /Interethnica 1./

 

Horváthová, Margaréta: Nemci na Slovensku. Etnokultúrne tradície z aspektu osídlenia, remesiel a odievania. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút–Spoločenskovedný ústav–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2002, 121 p. /Interethnica 4./

 

  1. Juhász Ilona: Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 343 p. /Lokális és regionális monográfiák 2./

 

Keményfi Róbert: Gömöri etnikai térmozaik. A törtneti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai térszerkezetének változása – különös tekintettel a szlovák–magyar etnikai határ futására. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 238 p. /Interethnica 3./

 

Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely: Osiris Kiadó–Lilium Aurum Kiadó 2002, 542 p.

 

Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945–2000. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 197 p. /Lokális és regionális monográfiák 3./

 

Sopoliga, Miroslav: Ukrajinci na Slovensku. Etnokultúrne tradície z aspektu osídlenia, ľudovej architektúry a bývania. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút–Spoločenskovedný ústav–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2002, 174 p. /Interethnica 2./

 

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Balázs György: A Jedlik Ányos-díjas Liszka József. Néprajzi Hírek 31, 2002/1–4, 193–194. p.

 

Mészáros Péter: Látogatóban Liszka József néprajzkutatónál. Remény 13, 2002/12, 4. p.

 

Csanda Gábor: Szellemi őrtüzek a homályban. Új Szó 2002. 8. 9., 11. p. (Gondolat 2. évf. 16. szám)

 

Rácz Vince: Egyre bővül a szakembergárda. Liszka József a jövőben a népi vallásosság egyes jelenségeinek aprólékosabb vizsgálatával szeretne foglalkozni. Új Szó 2002. 5. 6., 5. p.

 

  1. Juhász Ilona: A Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciája Komáromban. 2002. május 10–12. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4, 2002/2, 194–196. p.

 

  1. Juhász Ilona: Chronik der Tagung. A tanácskozás krónikája. Kronika konferencie. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 33–41. p.

 

  1. Juhász Ilona: 15. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung in Komorn (Slowakei vom 10. bis 12. Mai 2002. Jahrbuch für deutsche und osteuropäische Volkskunde. (Freiburg) Band 45 (2003), 143–145. p.

 

Liszka József: Az Etnológiai Központ öt éve Új Szó 2002. 10. 18., 10–11. p. (Gondolat 2. évf. 21. szám)

 

Liszka József: Institut für Sozialwissenschaft „Forum”– Forschungszentrum für Europäische Ethnologie. Hessische Blätter für Volks- und Kulturforschung 37/38. Marburg: Jonas Verlag 2002, 130–134. p.

 

Liszka József: Szakrális Kisemlék Archívum. A szabadtéri szakrális kisemlékek dokumentálása a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központjában. Gömörország 3, 2002/3, 38–41. p.

 

Liszka József: Archiv für sakrale Kleindenkmäler in Komorn. Szakrális Kisemlék Archívum Komáromban. Archív drobných sakrálnych pamiatok v Komárne. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 75–80. p.

 

Szilvássy József: Szintézis után – szakosodás. Beszélgetés Liszka József etnográfussal A szlovákiai magyarok néprajza című kötetről… Új Szó 2002. 5. 3., 11. p. (Gondolat 2. évf. 9. szám)

 

Sz. Zs. [Szénási Zsófia]: Félezer oldalban a szlovákiai magyarok néprajzáról. Liszka József szerint fel kéne már hagyni a tizenkettedik óra folytonos emlegetésével. Könyvhét 6, 2002/12, (2002.6.13.), 8. p.

 

Tungli Gyula: Szakrális emlékek Szlovákiában. Pápai Hírlap 2002. 1. 22., 4. p.

 

 

2003

 

  1. április 14–16.

A bambergi Otto Friedrich Egyetem Néprajzi / Európai Etnológiai Tanszéke rendezésében Bad Staffelstein / Kloster Banzban került megrendezésre az Andacht und Erinnerung. Gegendtand – Symbol – Handlung [Áhitat és emlékezet. Tárgy – jelkép – cselekvés] című nemzetközi konferencia, aminek keretében L. Juhász Ilona Photos auf Grabmälern in der Südslowakei [Dél-szlovákiai fényképes síremlékek], Liszka József pedig Zur Ehre Gottes… oder? Errichtungsanlässe sakraler Flurdenkmäler [Isten dicsőségére… vagy? Szakrális kisemlékeink állítási indokainak kérdéséhez] címen tartott előadást.

 

  1. május 8.

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya a 2003. évi akadémiai közgyűlés keretében rendezte meg A Magyarországon kívül élő magyarok néprajzi és antropológiai kutatása című tudományos ülésszakot. A rendezvényen Liszka József A szlovákiai magyarok mindennapi kultúráját befolyásoló külső tényezők 1918-tól napjainkig címen tartott előadást.

 

  1. július 6.

A tatai Kuny Domokos Múzeumban került sor az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívuma anyagára támaszkodó, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékei című kiállítás megnyitására.

 

  1. szeptember 18.

A szombathelyi Savaria Múzeum adott otthont a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottságának Néprajzi Munkabizottsága és a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága által szervezett Út menti szakrális emlékek és kálváriák kutatása Kelet-Közép-Európában címmel megvalósult tanácskozásnak, amelyen áttekintették a magyarországi és a környező országok kutatási eredményeit, helyet adva a különböző irányzatok és megközelítési módszerek bemutatásának is. Az Etnológiai Központ részéről Liszka József a szlovákiai szakrális kisemlékek kutatásának eredményeiről tartott előadást.

A konferencia szünetében került sor az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumából válogatott fotókiállítás megnyitására, amely Dél-Szlovákia magyarok által lakott vidékeinek kisemlékeibe nyújtott betekintést csaknem félszáz felvétel segítségével Pozsonytól Ágcsernyőig.

 

  1. szeptember 10.

Liszka József Národopis Maďarov na Slovensku [A szlovákiai magyarok néprajza] című kötetét a Magyar Néprajzi Társaság budapesti közgyűlésén Voigt Vilmos mutatta be a Néprajzi Múzeumban.

 

  1. szeptember 22.

Somorján a Fórum Intézetben Liszka József Zwischen den Karpaten und der Ungarischer Tiefebene. Volkskunde der Ungarn in der Slowakei [A Kárpátok és az Alföld között. A szlovákiai magyarok néprajza] című kötetét, amely a Passaui Egyetem Néprajzi Tanszékének kiadásában jelent meg, Walter Hartinger, a Passaui Egyetem néprajzprofesszora mutatta be.

 

  1. október 21.

A Harmonia Sacra Danubiana rendezvénysorozat keretében, a Komárom-Szőnyi Petőfi Sándor Művelődési Házban került sor az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul” című, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató kiállítás megnyitására.

 

  1. október 31.

Somorján a Fórum Intézetben Verebélyi Kincső, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklore Tanszékének professzora mutatta be L. Juhász Ilona Rudna I. A temetkezési szokások és temetőkultúra változásai a 20. században című kötetét.

 

  1. november 5.

A Kodolányi János Főiskola Társadalomtudományi Tanszéke, az MTA Veszprémi Területi Bizottsága és a Fórum Kisebbségkutató Intézet közös rendezésében valósult meg Székesfehérvárott az Európai uniós csatlakozásunk kulturális hatásai című interdiszciplináris konferencia. A rendezvényen Liszka József Világok határán. A népi kultúra helye és szerepe Európa egyik ütközési zónájában címen tartott előadást.

 

  1. december 13.

Az MTA Veszprémi Területi Bizottsága székházában került sor az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul” című, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató kiállítás megnyitására. A tárlat 2004. február 15-ig volt látogatható.

 

Kiadványok

 

  1. Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (19951998). Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 2003, 206 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 7./

 

Liszka József: Národopis Maďarov na Slovensku. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2003, 495 p. /Interethnica 5./

 

Liszka József: Zwischen den Karpaten und der Ungarischen Tiefebene. Volkskunde der Ungarn in der Slowakei. Passau: Lehrstuhl für Volkskunde 2003, 505 p. /Passauer Studien zur Volkskunde 22./

 

Cs. Nagy Lajos: Lexikológiai vizsgálatok Medvesalján. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum 2003, 271 p. /Notitia Historico-Ethnologica 4./

 

Puntigán József–Puntigán Tünde: A losonci református temető. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum 2003, 311 p. /Notitia Historico-Ethnologica 3./

 

Varjú Katalin: „Pénteken délig nyitva van az ég!” Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2003, 126 p. /Interethnica 6./

 

Varjú Katalin: „V piatok doobeda je otvorené nebo!“ Šamorín–Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2003, 126 p. /Interethnica 7./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Demecs Péter: Karácsony régen és ma. Beszélgetés Liszka József néprajzkutatóval, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának igazgatójával. Vasárnap 36, 2003/51–52, 34–36. p.

 

Liszka József: Archív drobných sakrálnych pamiatok – Dokumentácia drobných sakrálnych pamiatok vo Výskumnom centre európskej etnológie v Komárne. Slovenský národopis 51 (2003), 515–523. p.

 

2004

 

  1. február 20.

A határon túli tudományos műhelyek munkáját bemutató sorozat harmadik alkalmaként A szlovákiai magyarok populáris kultúrája 1990–2005 között címmel megvalósult rendezvényen az MTA Veszprémi Területi Bizottsága székházában mutatkozott be az Etnológiai Központ. Liszka József részletes tájékoztatót nyújtott az Etnológiai Központ célkitűzéseiről és eddigi tevékenységéről. L. Juhász Ilona pedig beszámolt az intézetben folyó temetőkutatásról, majd szólt a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiák összeállításának addigi eredményeiről, valamint egy hosszabb előadást is tartott A kopjafa mint nemzeti szimbólum a szlovákiai magyarok körében címmel. Az Etnológiai Központ külső munkatársai közül Gecse Annabella A parasztgazdaságok változásai Gömörben. Dúlházi példa, Bagin Árpád Egy régi-új szokás megjelenése a szlovákiai magyarok körében, Czövek Judit pedig A kolonyi lagzi. Változásvizsgálatok címmel számoltak be aktuális kutatásaikról.

A rendezvény keretében nyílt meg a Veszprém Megyei Levéltár és VEAB székházában az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul”. Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában című kiállítása is.

 

  1. február 28.

A székesfehérvári Szent István Múzeumban nyílt meg az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul” című, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató kiállítása, amely 2004. április 12-ig volt látogatható.

 

 

  1. június 10–13.

A bajorországi Bamberghez közeli lichtenfels-klosterlangheimi konferenciaközpontban került sor a Kisemlékkutatók 16. Nemzetközi Konferenciájára a bambergi Otto Friedrich Egyetem Néprajzi / Európai Etnológiai Tanszéke vezetője, Bärbel Kerkhoff-Hader professzor asszony szervezésében. Liszka József és L. Juhász Ilona az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumának készülő internetes adatbázisát mutatták be. A prezentációt követő eszmecsere során kiderült, hogy a vállalkozás ez idő szerint egyedülálló az európai etnológiában, és több szervezet részéről is készség mutatkozott az Etnológiai Központ programjába történő bekapcsolódásra.

 

  1. szeptember 24–25.

A magyar népi építészet helyzete a határainkon túl alcímmel rendezte meg Békés Város Önkormányzata a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága és Népi Építészeti Szakbizottsága Békésen a XIV. Népi Építészeti Tanácskozást. A Romániából, Szerbia-Montenegróból, Szlovákiából és Magyarországról érkezett előadók a népi építészet kutatásának és karbantartásának helyzetét vázolták fel. Liszka József az Etnológiai Központ képviseletében a szlovákiai magyar területeken található tájházak problematikáját taglalta előadásában.

 

  1. október 28.

A somorjai Fórum Klubban Liszka József „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul” címmel tartott előadást a szakrális kisemlékekről.

 

  1. október 30–31.

A mai médiaszemiotika címen került megrendezésre Dunabogdányban a 9. Osztrák–magyar Szemio-filozófiai Konferencia. L. Juhász Ilona Speerhölzer/Gedenksäulen als Medien zur symbolischen Raumbegrenzung bei Ungarn in der Slowakei [A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térmeghatározás médiumai] címen tartott előadást.

 

  1. november 6.

A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából a Magyar tudományos könyvkiadás Szlovákiában 1918-tól napjainkig címmel a Fórum Kisebbségkutató Intézet a Szlovákiai Magyar Írók Társaságával és a tornaljai Kulturális Antropológiai Műhellyel közösen a Tornaljai Városi Könyvtárban könyvkiállítást, majd ezt követően a városháza dísztermében a témához kapcsolódó tudományos tanácsozást rendezett. Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatója A magyar kisebbségkutatás intézményesülésének és integrációjának lehetőségei című előadásában európai kontextusba ágyazottan elsősorban a szlovákiai magyar tudományos intézményrendszer kialakulását mutatta be, és elemezte annak működési feltételeit.

Liszka József A szlovákiai magyar tudományos könyvkiadás 1989 után bekövetkezett változásai címmel tartott előadásában a szlovákiai magyar tudományosság fogalmi meghatározására tett kísérletet, illetve röviden vázolta a szlovákiai magyar tudományos könyvkiadásban bekövetkezett változásokat és eredményeket. Hiányolt egy olyan, terjesztéssel egybekötött nyilvántartást, amely lehetővé tenné, hogy a Csallóköztől a Bodrogközig megjelenő tudományos jellegű publikációkról minden érintett tudomást szerezhessen.

 

  1. november 12.

A csallóközaranyosi községi könyvtár szervezésében került sor Erdélyi Zsuzsanna komáromi születésű folklorista szerzői estjére. A találkozó „háttérrendezvénye” az Etnológiai Központ Szakrális kisemlékek a Kisalföld szlovákiai részén című fotókiállítása volt. A mintegy félszáz színes fényképnagyítás segítségével az érdeklődők a Csallóköz tágabb környéke fontosabb szakrális kisemléktípusaival ismerkedhettek meg. A kiállítás két hétig volt megtekinthető a könyvtár épületében. A rendezvényen az Etnológiai Központot L. Juhász Ilona képviselte.

 

  1. november 17.

Győrben a Magyarok a nagyvilágban. Magyarnak lenni határon innen és túl címen a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolai Kar Pedagógiai Tanszéke, a VEAB Magyarságkutatási Munkabizottsága és a Magyar Pedagógiai Társaság Győr-Moson-Sopron Megyei tagozata tudományos tanácskozást rendezett. Liszka József, az Etnológiai Központ képviseletében a szlovákiai magyar tudományosság elvi és módszertani kérdéseiről, valamint a szlovákiai magyar tudományos könyvkiadás 1989 utáni eredményeiről tartott előadást.

 

  1. december 17.

Az Égtájak fesztivál – Vendégségben a Délvidéken című program keretében került sor Megszentelt emlékeink címen a zentai Városi Múzeumban a Zenta község (Szerbia, Vajdaság) szakrális kisemlékeit bemutató fotó- és dokumentumkiállítás megnyitójára, amelyet Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója nyitott meg. A népes közönségnek szólt a Komáromban található, 1997-ben megalapított Szakrális Kisemlék Archívumról is.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 5–6. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003–2004. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Institute–Lilium Aurum 2004, 241 p.

 

  1. Juhász Ilona: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (19992002). Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 2004, 274 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 8./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

  1. Juhász Ilona – Liszka József: Kleindenkmäler in der Südslowakei. Ein Forschungsbericht. In Kleindenkmalforschung. BewahrenForschenDokumentierenVermitteln. Dokumentation einer Fachtagung. 16. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung 10.–13. Juni 2004. Hg. Von Heribert Haas – Bärbel Kerkhoff-Hader. Bamberg: Schule der Dorf- und Flurentwicklung in Klosterlangheim 2007, 19–28. p. /Langheimer Schriften 2./

 

Liszka József: A Kisemlékkutatók 16. Nemzetközi Konferenciája. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 229–230. p.

 

Liszka József: 9. Osztrák–Magyar Szemio-filozófiai konferencia. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 231–232. p.

 

Liszka József: „Krisztus-kereszt az erdőn…” Bevezető gondolatok a Megszentelt emlékeink című kiállítás képeihez Zentán. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 59–66. p.

 

 

2005

 

  1. január 19.

Az Etnológiai Központ Évkönyve, az Acta Ethnologica Danubiana legújabb, összevont 5–6. Kötetének bemutatója Tornalján volt, a tornaljai Kulturális Antropológiai Műhely szervezésében. Pusko Gábor főszervező megnyitó szavait követően Liszka József, a kötet szerkesztője felvázolta a jelenlevőknek az Etnológiai Központ tevékenységét, érintve a kiadványokat is. Az évkönyvet Kotics József, a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszékének vezetője méltatta, aki kiemelte azt a törekvést, hogy az Etnológiai Központ kisebbségi körülmények között európai etnológiát műveljen.

 

  1. február 17.

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában, Pozsonyban megnyílt az Etnológiai Központ Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában című fotókiállítása, amely május 15-ig volt látogatható.

 

  1. április 28–30.

A Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajzi Társaság közös szervezésében valósult meg a Magyar Néprajzi Fórum Kolozsváron, amelyen különféle néprajzi egyesületek, szervezetek és intézmények számoltak be tevékenységükről. Liszka József a szlovákiai magyar néprajzkutatás eredményeiről referált.

 

  1. május 2.

Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója a Magyar Tudományos Akadémia 174. Közgyűlése keretében átvette Vizi E. Szilvesztertől, az Akadémia elnökétől a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság által odaítélt, az utóbbi évek kiemelkedő tudományos teljesítményéért járó Arany János-díjat.

 

  1. május 10.

A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága tízéves fennállása alkalmából Budapesten, az MTA Székház dísztermében megrendezett konferencián az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József Egy szintézis nehézségei, avagy a Domus-ösztöndíj szerepe „A szlovákiai magyarok néprajza” megszületésében címen tartott előadást.

 

  1. május 25.

A Szlovákiai Néprajzi Társaság (Národopisná spoločnosť Slovenska) 16. közgyűlése Terchován a 2003-ra vonatkozó tudományos és publikációs szervezői tevékenységéért Liszka Józsefet a nevezett kategóriában a Társaság az évi díjában részesítette.

 

  1. június 13.

A Nagytárkányi Kulturális Napok keretében, a helyi művelődési házban nyílt meg az Etnológiai Központ Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában című fotókiállítása, amely mintegy száz fényképnagyítás segítségével Pozsonytól Ágcsernyőig mutatja be a szakrális kisemlékek legfontosabb típusait, kistáji jellegzetességeit. A tárlatot július 31-ig tekinthették meg az érdeklődők.

 

  1. október 5.

Az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumán alapuló, Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… című fotókiállítása, amely Dél-Szlovákia vallási tárgyú, szabadban álló objektumait mutatja be Pozsonytól Ágcsernyőig a maguk tipológiai sokszínűségében, a nyár folyamán a bodrogközi Nagytárkány, Rad és Dobra településeken volt látható. A tárlat 2005. október 5-én a Tornaljai Szabadidőközpont épületében kapott helyet. A tornaljai Kulturális Antropológiai Műhely (KAM) társrendezésében megvalósult kiállítást Pusko Gábor, a KAM vezetője nyitott meg. A megnyitóhoz kapcsolódott Liszka József vetítéssel egybekötött előadása, amelynek keretében a komáromi Szakrális Kisemlék Archívumról, illetve annak internetes honlapjáról beszélt.

 

Kiadványok

 

Bukovszky László szerk. Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2005, 385 p. /Lokális és regionális monográfiák 4./

 

  1. Juhász Ilona: „Fába róva, földbe ütve…” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2005, 287 p. /Interethnica 8./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Lacza Tihamér: Mai szokások – tegnapi lélekkel. Beszélgetés L. Juhász Ilonával (Szabad Újság 2005)

http://foruminst.sk/press/mai-szokasok-tegnapi-lelekkel/

 

Mislay Edit: Az önismeret egyik útja. Liszka József néprajzkutatóval az etnográfia mai feladatairól, kihívásairól. Új Szó 2005. 5. 26., 8. p.

 

Pusko Gábor: „Szégyenkezni semmi okunk”. Liszka József etnológus szerint 1989 után soha nem látott lehetőségek kínálkoztak a tudomány számára. Új Szó 2005. 2. 9., 27. p. (Szülőföldünk 2. évf., 6. szám; keleti kiadás)

 

2006

 

  1. március 10.

A Pest megyei Múzeumok Igazgatósága aszódi Petőfi Múzeumában megnyílt az Etnológiai Központ Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… címmel a komáromi Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívum gyűjteményéből készült mintegy száz képet tartalmazó válogatás. A tárlatot Voigt Vilmos professzor, a budapesti ELTE tanára nyitotta meg, és 2006. április 18-ig tekinthették meg az érdeklődők.

 

  1. március 30.

Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban valósult meg L. Juhász Ilonának az Etnológiai Központ Interethnica című könyvsorozata 8. köteteként megjelent „Fába róva, földbe ütve…” Az emlékoszlopok/kopjafák mint a szimbolikus tárfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál című könyvének bemutatója. A kiadványt Verebélyi Kincső professzor, az ELTE Folklore tanszékének vezetője méltatta.

 

  1. július 20.

A komáromi Etnológiai Központ a ráckevei Árpád Múzeummal karöltve Ráckevén nyitotta meg az Etnológiai Központ Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában című fotókiállítást. A tárlatot Szacsvay Éva, a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársa nyitotta meg, aki méltatta a kiállított fotókat és a Szakrális Kisemlék Archívum jelentőségét is. Az Etnológiai Központot a megnyitón Liszka József és L. Juhász Ilona képviselte. A kiállítást 2006. szeptember 2-ig tekinthették meg az érdeklődők.

 

  1. augusztus 12.

Ipolyságon, a IV. Ipoly Napokon a Szakrális jelek és köztéri emlékhelyek Dél-Szlovákiában című műsorblokk keretébent Liszka József az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumát mutatta be, L. Juhász Ilona pedig a kopjafákról mint a nemzeti térfoglalás eszközeiről beszélt.

 

  1. augusztus 19.

Az Etnológiai Központ Lokális és regionális monográfiák című könyvsorozatának ötödik köteteként jelent meg a Viga Gyula miskolci néprajzkutató által szerkesztett Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához című tanulmánykötet. A könyv ünnepélyes bemutatójára Nagytárkányban került sor. A rendezvényt Kopasz József polgármester vezette be, majd Viga Gyula a kutatás céljáról beszélt, illetve a kötet hazai és magyarországi szerzőit mutatta be az érdeklődő közönségnek. Liszka József magáról a kiadványsorozatról beszélt, Szilágyi Miklós magyarországi néprajzkutató a falumonográfiák jelentőségét méltatta.

 

  1. szeptember 14.

A Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottsága Témák és módszerek a jelen kutatásában és dokumentálásában címmel interdiszciplináris tanácskozást rendezett a VEAB Székházban Veszprémben, kortárs kulturális, társadalmi, politikai jelenségek kutatási lehetőségeiről, a szociológia, politológia, néprajz múzeumpedagógia stb. sajátos szempontrendszere alapján. Az elhangzott előadások, miközben általában egy-egy konkrét kutatás, dokumentációs tevékenység stb. eredményeiről szóltak, egyszersmind módszertani kérdéseket is fölvetettek, illetve módszertani tanulságokkal is szolgáltak. A komáromi Etnológiai Központot Liszka József képviselte egy beszámolóval, amelyben a Központ keretei közt zajló jelenkutatási változásvizsgálatokról szólt. L. Juhász Ilona egy konkrét kutatási eredményről, A folklorizmus-kopjafák mint az etnikai térfoglalás eszközei témájáról beszélt.

 

  1. október 27.

Jelek a térben. Szakrális és nemzeti jeleinkről címmel rendezett tanácskozást Komáromban az Etnológiai Központ és a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Kara. A színhely kiválasztása nem volt véletlen, hiszen a magyar nyelvterületen elsőként Komáromban, az 1997-ben létrehozott Etnológiai Központ munkatársai alapították meg a Szakrális Kisemlék Archívumot, s célul tűzték ki a Dél-Szlovákia területén található kisemlékek feltérképezését, dokumentálását. A konferenciára a Vajdaságból, Erdélyből, Magyarországról és természetesen Szlovákiából érkeztek előadók, akik egy-egy terület bemutatásán túl szóltak arról is, milyen szerepet játszanak a szakrális kisemlékek és emlékművek egy adott nemzet, illetve nemzetiség térfoglalási, térkijelölési törekvéseiben. A komáromi Etnológiai Központ képviseletében Liszka József A szakrális kisemlékek kutatási eredményei és tanulságai a közép-európai térségben, valamint A szakrális kisemlékek magyar terminológiájának kérdéséhez címmel tartott előadást. L. Juhász Ilona: Sírjelből nemzeti szimbólum (A „kopjafa” mint magyar nemzeti jelkép térhódítása), Bagin Árpád pedig Szakrális kisemlékek településszerkezeti tanulságai (Ógyalla) című előadással készült a tanácskozásra.

 

  1. október 27.

Az Etnológiai Központ a komáromi Limes Galériával karöltve a komáromi volt katonatemplomban „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul…” Dél-szlovákiai szakrális kisemlékek címmel rendezet fotókiállítást, amelyet Varga Kálmán, a budapesti Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke nyitott meg. A kiállítást 2007 februárjáig tekinthették meg az érdeklődők.

 

  1. december 8.

A Fórum Intézet létrejöttének 10. évfordulója alkalmából ünnepi konferencia valósult meg Somorján Szlovák–magyar kapcsolatok: hogyan tovább? A rendezvényen Liszka József Interetnikus kapcsolatok helyi és regionális szinten címen tartott előadást.

 

Kiadványok

 

  1. Juhász Ilona–Liszka József: Szakrális kisemlékeink. Malé sakrálne pamiatky. Sakrale Kleindenkmäler. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2006, 95 p. /Jelek a térben–Znaky v priestore–Zeichen im Raum 1./

 

Viga Gyula szerk.: Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2006, 503 p. /Lokális és regionális monográfiák 5./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Fazekas József: Néprajz a 21. század elején. Beszélgetés Liszka Józseffel. Fórum Társadalomtudományi Szemle 8, 2006/2, 167–180. p.

 

Liszka József: Jelek a térben. EruditioEducatio 2, 2007/1, 131–132. p.

 

Tóth Erika: A „kopjafák” útja Őrsújfalutól Ausztráliáig. Beszélgetés L. Juhász Ilonával. Új Szó 2006. szeptember 29. (Gondolat)

 

2007

 

  1. április 27–28.

A Bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai Tanszéke és a Bukaresti Magyar Kulturális Intézet már több alkalommal szervezett közös magyar–román tudományos konferenciát különféle néprajzi témákról magyar és román szakemberek részvételével. Ebben az évben Sepsiszentgyörgyön, a Székely Múzeumban találkoztak a kutatók a Szent György és napja a néphagyományban címmel rendezett tudományos tanácskozáson. Szent György napjához (április 24.) az egész európai kontinensen számos szokás és hiedelem kapcsolódik, tehát ideális téma egy nemzetközi konferencia számára. Az előadások váltakozva, egyszer román, egyszer pedig magyar nyelven hangzottak el. Liszka József Verd a fejed a falba címmel egy Szent György napjához kötődő hiedelem kultúrtörténeti hátterét vázolta fel. A szervezők másnap kirándulásra vitték a résztvevőket.

 

  1. május 25.

Irodalmi szövegszerűség és szereplői identitás címen interdiszciplináris konferenciát szervezett a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara Nemzeti és Nemzetiségi Kultúrák Intézete. A résztvevők filozófiai, irodalmi, képzőművészeti és néprajzi szempontból közelítették meg a problémakört. Az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József tartott előadást Mesterséges identitásaink címmel.

 

  1. július 2–6.

A Csongrád Megyei Közművelődési Tanácsadó Központ szervezésében valósult meg Szegeden Hagyomány és modernitás címmel a IX. Közművelődési Nyári Egyetem. Az előadások hagyományosan jól körülhatárolható témakörök köré szerveződnek, ebben az évben a vezérfonalat a hagyomány és modernitás látszólag egymásnak ellentmondó, másrészt viszont inkább egymást kiegészítő problematikája képezte. A meghívott előadók Hoppál Mihálytól Voigt Vilmosig, Gyáni Gábortól Kovács Ákoson keresztül Csepeli Györggyel bezárólag eszmefuttatásaikban ezt a kérdéskört vették górcső alá. Volt, aki tisztán elméleti síkon, mások inkább pragmatikus szempontból empirikus kutatásokra támaszkodva tették ezt. Az Etnológiai Központ képviseletében L. Juhász Ilona Magyarság és hagyomány címen tartott előadást. A szervezők tanulmányi kirándulást is szerveztek Szeged környékére a résztvevők számára.

 

  1. október 26.

Szakmai konferenciát rendezett a Fórum Kisebbségkutató Intézet Rozsnyón Arany A. László nyelvész halálának 40. évfordulója alkalmából. A tanácskozás nyelvészeti, néprajzi, tudományszervező munkásságáról, valamint közéleti szerepvállalásáról szólt. A rendezvény része volt a nevezett életét bemutató kiállítás, illetve a tiszteletére összeállított reprezentatív kötet bemutatása is. Liszka József előadásában Arany A. László néprajzi munkásságát elemezte.

 

  1. november 9–11.

Grenzgebiet als Forschungsfeld [A határ mint kutatási terep] címmel rendezett interdiszciplináris nemzetközi konferenciát Liberecben a drezdai Szász Történeti és Néprajzi Intézet a libereci Műszaki Egyetem Történeti Tanszékével karöltve. Az Ausztriából, Lengyelországból, Magyarországról és Németországból érkezett szakemberek a határvidékek néprajzi és történeti kutatásának különböző aspektusaira, lehetőségeire mutattak rá. Szlovákiát Liszka József képviselte a Kinderaustausch als Methode des Fremdsprachenerwerbs. Argumente und Gegenargumente zur Bewertung eines Phänomens [A cseregyerekrendszer, mint a nyelvtanulás egy módszere. Érvek és ellenérvek a jelenség értékeléséhez] című előadásával.

 

  1. november 11.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja és a Selye János Egyetem Tanárképző Karának Modern Filológiai Tanszéke szervezésében került sor Andreas Schriefer előadására a tanszék német szakos hallgatói számára. Az Etnológiai Központ Interethnica című kiadványsorozata 9. köteteként megjelent Deutsche, Slowaken und Magyaren im Spiegel deutschschprachiger historischer Zeitungen und Zeitschriften in der Slowakei című kötetét mutatta be a szerző egy interaktív óra keretében.

 

  1. november 16.

Hagyomány – migráció – változás. A migrációs folyamatok hatása a szlovákiai magyarok népi kultúrájára címmel Komáromban valósult meg az a tudományos tanácskozás, amelynek apropója az Etnológiai Központ megalakulása 10. évfordulója és a Magyar Tudomány Ünnepe volt. Görömbei András akadémikus, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki bizottságának elnöke megnyitója után Liszka József felvázolta az Etnológiai Központ tízéves tevékenységét, L. Juhász Ilona pedig a temetői sírfeliratok nyelvének változásairól tartott előadást. A jelenlevők meghallgatták Gecse Annabella, Pusko Gábor, Simon Attila, Popély Árpád és Öllös László előadását is. Az Etnológiai Központ kiadványainak bemutatására is sor kerül: Bárth Dániel Andreas Schriefer, B. Kovács István pedig Gecse Annabella Interethnica sorozatban megjelent kötetét mutatta be. A hivatalos programot záró fogadáson Tóth Károly, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója méltatta az Etnológiai Központ egy évtizedes munkájának eredményeit.

 

Kiadványok

 

Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2007, 191 p. /Interethnica 10./

 

Schriefer, Andreas: Deutsche, Slowaken und Magyaren im Spiegel deutschsprachiger historischer Zeitungen und Zeitschriften in der Slowakei. Komárno: Fórum Institute 2007, 263 p. /Interethnica 9./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Janković Nóra: Tízéves a Fórum Intézet Etnológiai Központja. Beszélgetés Liszka Józseffel. Új Szó 2007. 12. 15., 12–13. p. (Szalon 1. évf. 46. szám)

 

Bemutatkozik a Fórum Intézet. Beszélgetés dr. L. Juhász Ilonával. Hitközségi Híradó 2007/november, 3. és 7. p.

 

Liszka József: „Na slávu Božiu…“ Archív malých sakrálnych pamiatok. Enviromagazín 12, 2007/1, 18–19, 21. p.

 

Liszka József: IX. Közművelődési Nyári Egyetem. Hagyomány és modernitás. Fórum Társadalomtudományi Szemle 10, 2008/1, 191–192. p.

 

 

2008

 

  1. január 25–26.

A muravidéki magyarok néprajza címmel Lendván megrendezett tanácskozás egyrészt a muravidéki magyarok néprajzi kutatásának eddigi eredményeit, kilátásait volt hivatva számba venni, másrészt a hasonló problematikával szembesülők tapasztalatait megismerni. A rendezvényt Görömbei András akadémikus, az MTA Magyar Tudományosság külföldön Elnöki Bizottság elnöke nyitotta meg. Az előadások zöme a szűkebb térség eredményeit összegezte, de sor került magyarországi, szerbiai és szlovákiai tapasztalatok közreadására is. Liszka József az Etnológiai Központ évtizedes tapasztalatairól számolt be. A konferencia egy félnapos muravidéki tanulmányi kirándulással zárult.

 

  1. február 21.

Mezőkövesden, a Matyó Múzeum kiállítótermében megnyílt az Etnológiai Központ Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató fotókiállítása. A rendhagyó megnyitón Viszóczky Ilona, a múzeum igazgatója felvezetését, valamint Liszka József bevezető előadását követően a nagyszámú közönség a kiállítás létrehozójával, L. Juhász Ilonával és Liszka Józseffel folytatott hosszan tartó beszélgetést. A tárlatot 2008. május 31-ig tekinthették meg az érdeklődők.

 

  1. május 21–23.

A németországi Alexander von Humboldt Alapítvány A hidegháborútól a tudásalapú társadalomig címmel csehországi és szlovákiai egykori és akkori ösztöndíjasai részére háromnapos tudományos tanácskozást rendezett Prágában a három ország tudományos együttműködésének kérdéseiről. A konferencián elhangzott előadások a Humboldt-ösztöndíjasok legfrissebb tudományos eredményeiről nyújtottak keresztmetszetet. A szekciókban megtartott kerekasztal-beszélgetéseken a résztvevők a konkrét tudományos együttműködés lehetőségeit taglalták. Liszka József a Fórum Kisebbségkutató Intézet keretében zajló tudományos kutatómunkáról, a nemzetközi kapcsolatokról referált, valamint előadást tartott a cseregyerekrendszer kutatásának legújabb eredményeiről.

 

  1. május 28–30.

A Szlovákiai Néprajzi Társaság (Národopisná spoločnosť Slovenska) pozsonyi, ünnepi közgyűlése L. Juhász Ilonát és Liszka Józsefet a 2006-ban megjelent Jelek a térben I. Szakrális kisemlékeink című publikációért a nevezett évre vonatkozó 3. díjában részesítette.

 

  1. május 30.

Ways–utak–cesty címmel rendezett konferenciát a holokausztoktatás aktuális kérdéseiről és módszereiről a szlovák és magyar pedagógusok részére Komáromban a Komáromi Zsidó Hitközség. L. Juhász Ilona a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a komáromi Etnológiai Központ keretében megvalósult, zsidósággal kapcsolatos rendezvényekről és eddigi kutatásokról számolt be, valamint bemutatta az FKI zsidóság történetéhez kötődő kiadványait is.

 

  1. június 7.

Kultúrák között címmel került megrendezésre X. Közművelődési Nyári Egyetem Szegeden, melynek központi témája a kisebbségi csoportok egymáshoz való viszonya, a migrációs és integrálódási problémák, a magyar–magyar kapcsolatok témaköre volt. Az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József tartott előadást Két kultúra árnyékában címmel.

 

  1. július

Már jó ideje szükséges volt az Etnológiai Központ elköltözése addigi helyéről (az egykori Centrál Szálloda mozi fölé épített apró helyiségeiből), ugyanis a gyakori beázások miatt a könyvtár több kötete is megrongálódott, s a penészes falak miatt egészségtelenné vált a környezet. Júliusban végre új helyre, a Tiszti Pavilon emeleti tágas helyiségeibe költözhetett az intézmény, így méltó helyet kapott mind a könyv- és adattár, mind pedig az egyedülálló Szakrális Kisemlék Archívum, illetve a Temető Dokumentáció is. A könyvtár látogatói pedig kulturált körülmények között végezhetik munkájukat.

 

  1. október 8–9.

A Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke 9. alkalommal megrendezett Szegedi Vallási Néprajzi Konferenciája Szakrális kisépítmények a Kárpát-medencében címmel valósult meg. Az Etnológiai Központ két referátummal képviseltette magát. L. Juhász Ilona Út menti haláljelek. Tipológia, funkció, kultusz, Liszka József pedig A szakrális kisemlékek terminológiai és tipológiai kérdései címmel tartott előadást.

 

  1. november 9–11.

A népi vallásosság dramatikus megnyilvánulási formáiról, valamint a népi színjátszás problematikájáról, a két jelenségkomplexum kapcsolódási pontjairól rendezett nemzetközi konferenciát a kelet-európai németek néprajzára szakosodott freiburgi Johannes Künzig Institut a helyi Albert Ludwig Egyetemmel közösen Adatok a dramatikus vallásosság és a népi színjátszás történetéhez címmel. A tanácskozáson az Etnológiai Központot Liszka József képviselte, aki Kalvarienanlagen in der Slowakei címen a szlovákiai kálváriakutatás helyzetéről tartott előadást.

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Liszka József: Konferencia a cseh, szlovák és német tudományos együttműködés lehetőségeiről. Eruditio–Educatio 3, 2008/3, 113. p.

 

2009

 

  1. január 15.

Konrad Köstlin professzor vezetésével a bécsi egyetem néprajzi tanszékének (Institut für Europäische Ethnologie) közel negyven hallgatója tett tanulmányi látogatást a komáromi Etnológiai Központban. Liszka József az intézet megalapításának körülményeiről, kutatási projektumairól, L. Juhász Ilona pedig a dokumentációs tevékenységről tájékoztatta a vendégeket. Az élénk eszmecserével végződő látogatás tanulságait összegző Köstlin professzor nagyra értékelte az Etnológiai Központ tevékenységét, különösen a dokumentációs munka eredményeit emelve ki. Végezetül a vendégek és a vendéglátók megállapodtak a bécsi egyetemi hallgatók nyári szakmai gyakorlaton való fogadásáról az Etnológiai Központban.

 

  1. február 4.

Társadalomkutató tudományos műhelyek a mai Magyarország szomszédságában I. címmel a Magyar Néprajzi Társaság Társadalomnéprajzi Szakosztálya a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatóságával a szolnoki Damjanich János Múzeumban tanácskozást szervezett, amelynek keretében az Etnológiai Központ mutatkozott be. A rendezvényen Tóth Károly, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója bemutatta az intézetet, Liszka József az Etnológiai Központ tevékenységéről tartott előadást, L. Juhász Ilona az Etnológiai Központban évek óta folyó temetőkutatásáról számolt be.

A konferencia keretében sor került az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul…” című, a komáromi Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumának anyagából válogatott fotókiállítás megnyitására is. A Dénes Zoltán néprajzkutató, római katolikus lelkész által megnyitott tárlatot 2009. március 1-ig tekinthették meg az érdeklődők.

 

  1. május 5–6.

„Colligite fragmenta!” – örökségvédelem Kárpátalján és a Felvidéken címmel nagyszabású háromnapos konferencia színhelye volt a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának díszterme. Az Etnológiai Központot L. Juhász Ilona a Temetőkutatás a komáromi Etnológiai Központban, Liszka József pedig a Szakrális Kisemlék Archívum a szlovákiai Komáromban. Adatgyűjtés, dokumentáció, terminológia, tipológia, digitalizálás című előadással képviselte.

 

  1. május l6–17.

Dialogische Begegnungen. Minderheiten – Mehrheiten interferent gedacht [Párbeszédek és találkozások. A közép-európai többségi és kisebbségi etnikumok kölcsönhatásáról] címmel a szászországi Bautzen (Budyšin) Szorb Kutatóintézete szervezésében megvalósult nemzetközi konferencián a Németországból, Bulgáriából, Macedóniából, Szlovéniából és Szlovákiából érkezett kutatók a dialógus jegyében vitatták meg az etnikai kisebbségek és a többség, az egy- és a többnyelvűség, az etnikus specifikum és az identitáskonstrukciók problémaköreit. Liszka József Realität oder Illusion? Gedanken über das Pressburger ethnische Modell [Valóság vagy illúzió? Gondolatok a pozsonyi etnikai modellről] címmel tartott előadást.

 

  1. május 29.

Az Etnológiai Központ és a Selye János Egyetem Tanárképző Kara közös szervezésében valósult meg Komáromban A szakrális kisemlékek digitalizálási lehetőségei című konferencia, amelynek célja a szakrális kisemlékek digitalizálási lehetőségeinek felmérése és egy egységes terminológia kialakítása volt egy internetes adatbázis létrehozása érdekében. Liszka József A szakrális kisemlékek tipológiai és terminológiai kérdései egy létrehozandó internetes adatbázis tükrében címmel tartott előadást.

 

  1. szeptember 7.

A Zsidó Kultúra Európai Napján L. Juhász Ilona a komáromi zsidó temető dokumentálása terén végzett munkájáért és a Komáromban megjelenő Hitközségi Híradóban kifejtett publikációs tevékenységéért a Komáromi Zsidó Hitközségtől Kehila Haver díjban részesült

 

  1. november 24.

Komáromban a Madách-Art caféban Liszka József nagyszámú érdeklődő közönségnek mutatta be Simon Attila Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között című kötetét.

 

  1. november 30.

Nyitrán a Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának rendezésében megvalósult A Felvidék szerepe a magyar tudományosságban V. című konferencia keretében került sor Liszka József által Arany A. László hagyatékából szerkesztett Nyitra vidéki népballadák című kötet bemutatójára. A kiadványt Kríza Ildikó folklorista, az MTA Etnológiai Intézetének munkatársa méltatta.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 10–11. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008–2009. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Institute–Lilium Aurum 2009, 287 p.

 

Liszka József szerk.: Nyitra vidéki népballadák Arany A. László hagyatékából. Szerkesztette, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta Liszka József. A kotta- és képanyagot válogatta, gondozta Nagy Myrtil. H.n.: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2009, 199 p. /Jelek a térben 2./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Janković Nóra: Mit kell tudni a húsvétról? Aki eligazít: Liszka József néprajzkutató. Új Nő 2009/4, 40–41. p.

 

  1. Juhász Ilona: Kisemlékek a világhálón. Nemzetközi konferencia a szakrális kisemlékek digitalizálási lehetőségeiről és az egységes szempontrendszerű internetes adatbázisról. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 265–267. p.

 

 

2010

 

  1. március 19.

Dunaszerdahelyen, a Budapest Kávéházban került sor az Etnológiai Központ Jelek a térben című könyvsorozatában megjelent, Liszka József által szerkesztett Nyitra vidéki népballadák Arany A. László hagyatékéból című kötet bemutatására. A kiadványt Lanczerdorfer Zsuzsanna etnográfus méltatta.

 

  1. május 7.

Liszka József nyitotta meg Aszódon Klamár Zoltán Egy új keresztet állíttatunk… Szakrális kisemlékek a Galga mentén című, a szakrális kisemlékekről készült fotókiállítását. Egyebek közt szólt a komáromi Etnológiai Központ 1997-ben létrehozott Szakrális Kisemlék Archívumáról is.

 

  1. szeptember 15.

A budapesti Közép-európai Kulturális Intézetben megrendezett dunaszerdahelyi és csallóközi értelmiségiek bemutatkozása keretében kerekasztal-beszélgetésre került sor. A rendezvényen (amelyen Hodossy Gyula, Liszka József, Simon Attila, Szabómihály Gizella és Végh László vettek részt) Liszka József Egy magyar tájegység multietnikus háttérrel címen tartott kiselőadást.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 12. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 214 p.

 

  1. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 417 p. /Jelek a térben 3./

 

Liszka József: Populáris kultúra. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 516 p. /Magyarok Szlovákiában 6./

 

Liszka József szerk.: Kürt egének tündöklő csillaga. Emlékkönyv Danczi József Villebald OSB születésének 100. évfordulója alkalmából. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 147 p.

 

Szarka László–Tóth Károly szerk.: Alsó- és Felsőszeli a 20. században I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 214 p. /Lokális és regionális monográfiák 6./

 

2011

 

  1. február 24.

Az Európai Utas Alapítvány Közép-európai Kulturális Intézete és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete rendezésében az MTA Kisebbségkutató Intézete környezetében született könyvek prezentációjára került sor a Közép-európai Kulturális Intézet budapesti székházában. A rendezvényen Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója mutatta be a Szarka László és Tóth Károly által szerkesztett Alsó- és Felsőszeli a 20. században című tanulmánykötetet, amely az Etnológiai Központ Lokális és regionális monográfiák könyvsorozatának 6. köteteként jelent meg 2010-ben.

 

  1. április 12.

Botiková Marta professzorasszony, a pozsonyi Comenius Egyetem Etnológiai és Kultúrantropológiai Tanszéke vezetőjének meghívására L. Juhász Ilona Kopijovité/pamätné stĺpy ako národné symboly Maďarov na Slovensku [Kopjafák/emlékoszlopok mint a szlovákiai magyarok nemzeti jelképei] címmel előadást tartott a néprajz szakos egyetemistáknak.

 

  1. május 5.

Michael Prosser-Schell professzor meghívására a freiburgi Johannes Künzig Institutban került sor L. Juhász Ilona és Liszka József a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központját bemutató előadására. A hallgatóságnak az Etnológiai Központ tevékenységéről, az elmúlt másfél évtizedben elért eredményekről beszéltek. Az előadásokat követően kötetlen beszélgetés után a két intézmény, az Etnológiai Központ és a Künzig Institut közötti együttműködési szerződés aláírására is sor került.

 

  1. június 21.

A debreceni székhelyű Györffy István Néprajzi Egyesület évente egy, legfeljebb kettő, a magyar népi kultúra kutatásában kiemelkedő teljesítményt felmutató etnológusnak ítéli oda a Györffy István Emlékérmet. Az idei egyik kitüntetett L. Juhász Ilona, az Etnológiai Központ munkatársa volt. Az emlékérem átadására a Györffy István Néprajzi Egyesület debreceni közgyűlésén került sor. A díjazott munkásságát Viga Gyula értékelte. Méry Margit életművét is elismerték ezzel a díjjal, ő azonban a díjátadáson betegség miatt személyesen nem tudott jelen lenni.

 

  1. július 2.

A neves folklorista Erdélyi Zsuzsanna és irodalomtörténész húga, T. Erdélyi Ilona (a híres 19. századi népköltési gyűjtő, Erdélyi János unokái) Gellér díszpolgárai címben részesültek. Az újdonsült díszpolgárok munkásságát Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója méltatta.

 

  1. október 12–13.

A budapesti Wesley János Lelkészképző Főiskola a körösmezei deportálás, a kamenyec-podolszkiji mészárlás 70. évfordulója alkalmából kegyeleti, emlékező és tudományos konferenciát rendezett a főiskola épületében. A magyar hatóságok1941 nyarán több mint 20 000 zsidót utasítottak ki Magyarországról és deportálták őket Körösmezőn keresztül az ukrajnai hadműveleti területekre, ahol nagy részüket bestiális módon meggyilkolták. A kétnapos konferencián többek között a holokausztkutatás doyenje, Randolph L. Braham, valamint George Eisen professzor, a több nyelvre lefordított Árnyak Játékai. Gyerekek a holokausztban című kötet szerzője is előadást tartott. L. Juhász Ilona az Etnológiai Központ képviseletében a holokauszt dél-szlovákiai emlékjeleiről tartott előadást.

 

  1. október 15–16.

A berlini székhelyű Német–Magyar Társaság szervezésében Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi Karán valósult meg a II. Forum Hungaricum. Nationalitaten – Minderheiten im Karpatenbogen [ II. Forum Hungaricum. Nemzetiségek – kisebbségek a Kárpát-medencében] című nemzetközi konferencia. Az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József „Es war einmal eine Zeit…” Betrachtungen über friedliches und weniger friedliches Zusammenleben der Ungarn, Deutschen und Slowaken in der heutigen Südwestslowakei mit ethnologisch-historischen Beispielen [„Volt egyszer egy idő…” Gondolatok a mai Dél-Szlovákia területének magyar, német s szlovák lakossága békés vagy kevésbé békés együttéléséről történeti-néprajzi példák tükrében] címmel tartott előadást.

 

  1. november 4.

A somorjai Zalabai Zsigmond Városi Könyvtárban Liszka József mutatta be L. Juhász Ilona Neveitek e márványlapon. A háború jelei című monográfiáját.

 

  1. november 18.

A Komárom-Esztergom Megyei Népművészeti Egyesület, a szőnyi Kulturális Egyesület és a Klapka György Múzeum közös szervezésében került sor Dél-Komáromban a IV. Értékmentő Konferenciára, ezúttal Pityke, paszomány, komáromi szekeresgazdák életmódja címmel. Liszka József az Etnológiai Központ képviseletében Szárazon és vízen. A komáromi szekeresgazdákról címmel tartott előadást a komáromi szekeresgazdák mesterségéről, életmódjáról.

 

  1. november 20.

A Komáromi Zsidó Hitközség a „Mi is itt vagyunk program” keretében oktatási konferenciát szervezett. L. Juhász Ilona előadásában a komáromi zsidó temetőben folytatott kutatásai eredményeiről számolt be a hallgatóságnak.

 

  1. december 2.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet megalakulásának 15. évfordulóját ünnepelte Somorján. Ebből az alkalomból A magyar tudományos intézményrendszer fejlődése Szlovákiában címmel szakmai konferenciát, majd egy baráti találkozót rendezett az intézet székházában Somorján. A konferencián Liszka József A nemzeti néprajzoktól az európai etnológiáig vagy fordítva? címmel tartott előadást.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 13. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2011. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2011, 327 p.

 

  1. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2011, 218 p.

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Liszka József: Egy sok- és egy egytémás asszony. Új Szó 2011. 7. 16., 19. p. (Szalon 5/28) [újraközölve: Egy sok- és egy egytémás asszony. Futamok T. Erdélyi Ilona és Erdélyi Zsuzsanna munkásságáról. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 276–279. p.]

 

Liszka József: A Kőrösmező – Kamenec-Podolskij-i deportálás 70. évfordulója. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 279–280. p.

 

Liszka József: II. Forum Hungaricum. Nemzetiségek – kisebbségek a Kárpát-medencében. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 280. p.

 

 

 

2012

 

  1. június 7–10.

A Kisemlékkutatók 20. Nemzetközi Konferenciája ebben az évben Felső-Ausztriában, a Linzhez közeli Gramastettenben valósult meg. L. Juhász Ilona Sakrale Kleindenkmäler als Zeichen des Krieges. Beispiele aus der Südslowakei [A szakrális kisemlékek mint a háború jelei. Dél-szlovákiai példák], Liszka József Gnadenstuhl und/oder Hochkreuz? Sonderbare darstellungen des Gnadenstuhls aus der Südwest-Slowakei [Kegyelem trónusa és/vagy út menti kereszt? A kegyelem trónusa különleges ábrázolási módja Délnyugat-Szlovákiából] címmel tartott előadást.

 

  1. szeptember 27.

A győri Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár Felvidéki napok című programsorozata részeként Liszka József Csallóközi mondák és anekdoták címen tartott előadást.

 

  1. október 18–20.

Az Etnológiai Központ a berlini Német–Magyar Társasággal, valamint a müncheni Kelet-Németek Házával és a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző karával közösen rendezte meg a Forum Hungaricum III. Natinalitäten und Minderheiten im Donau-Karpatenraum [Nemzetiségek és kisebbségek a Duna–Kárpátok régióiban] című nemzetközi tudományos tanácskozást Komáromban. Az ünnepi megnyitón Axel Hartmann, Németország szlovákiai nagykövete is részt vett. A konferencia több szekcióban zajlott, s közel negyven előadás hangzott el. A rendezvény tanulmányi kirándulással zárult, amelynek keretében a németországi, ausztriai, magyarországi, szlovákiai, oroszországi, horvátországi, valamint macedóniai, romániai és montenegrói vendégek a térség népi kultúrájával ismerkedhettek meg.

A konferencián L. Juhász Ilona Interkulturelle und interkonfessionelle Beziehungen der Juden und Ungarn. Beispiel aus Komorn [A komáromi zsidóság és a magyarok interkulturális és interkonfesszionális kapcsolatai], Liszka József pedig Von einer Randsituation zu einer anderen. Herausbildung einer Schicksalsgemeinschaft: die Ungarn in der Slowakei [Egyik peremhelyzetből a másikba. A szlovákiai magyar sorsközösség kialakulása] címmel tartott előadást.

 

  1. október 25.

A Mátyusföldi Muzeológiai Társaság és a Fórum Kisebbségkutató Intézet rendezésében megvalósuló Musaeum Hungaricum IX. konferencián a komáromi Etnológiai Központ képviseletében L. Juhász Ilona Szakrális kisemlékek mint a két világháború emlékjelei Dél-Szlovákiában címmel tartott előadást.

 

  1. november 9–10.

Az Etnológiai Központ, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Kara és a pozsonyi Comenius Egyetem Etnológiai és Kultúrantropológiai Tanszéke A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései címmel nemzetközi konferenciát szervezett Komáromban. A konferencia az Etnológiai Központ létrejöttének 15. évfordulója jegyében valósult meg. A konferencián neves szlovákiai, magyarországi, csehországi és németországi szakemberek vettek részt. L. Juhász Ilona „Terepkutatás” az interneten. Módszerek és lehetőségek, Liszka József pedig Színpadtól a múzeumig. Egy szlovákiai magyar népi kultúra megkonstruálására tett kísérletek címmel tartott előadást. Utóbbi vázolta az Etnológiai Központ tizenöt éves tevékenységének legfontosabb tanulságait is.

 

Kiadványok

Acta Ethnologica Danubiana 14. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2012. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2012, 266 p.

 

Angyal Béla: Kisalföldi tanyák. Gúta és vonzáskörzete településnéprajza. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2012, 255 p. /Lokális és regionális monográfiák 7./

 

Horony Ákos–Orosz Örs–Szalay Zoltán: A hely nevei, a nyelv helyei. A kisebbségi nyelvi jogok története Szlovákiában 1918–2012. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2012, 173 p. /Jelek a térben 4./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Baranyovics Borisz: A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései (Komárom, 2012. november 9–10.). Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 253–256. p.

 

Liszka József: A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései. Eruditio–Educatio 7, 2012/4, 137–138. p.

 

2013

 

  1. január 17.

Konrad Köstlin professzor vezetésével a bécsi egyetem néprajzi tanszékének (Institut für Europäische Ethnologie) nagyjából húszfős hallgatói csoportja látogatta meg a komáromi Etnológiai Központot. Liszka József az intézet megalapításának körülményeiről, kutatási projektumairól, L. Juhász Ilona pedig a dokumentációs tevékenységről tájékoztatta a vendégeket. A látogatás komáromi városnézéssel zárult, aminek keretében Liszka József a város nemzeti emlékjeleiről beszélt az érdeklődőknek.

 

  1. február 11.

A Széchenyi István Egyetem győri Apáczai Csere János Tanárképző Kara hallgatóinak egy csoportja tett látogatást az Etnológiai Központban Lanczendorfer Zsuzsanna vezetésével. A vendégek elsősorban a kisalföldi farsangi szokások kutatási eredményei iránt érdeklődtek, majd a következő napokban terepmunkán is részt vettek Tejfaluban és Vágfarkasdon.

 

  1. március 20.

A rozsnyói Könyvkuckó havi rendszerességgel valósít meg beszélgetéseket a magyar kulturális és tudományos élet képviselővel megjelent köteteikről. A márciusi rendezvényen Ambrus Ferenc házigazda L. Juhász Ilonával beszélgetett a Rítusok, jelek, szimbólumok című tanulmánykötetéről.

 

  1. március 26.

A Selye János Egyetem Tanárképző Kara hallgatóinak L. Juhász Ilona az új keletű szokások egyikéről, a Halloween eredetéről és térhódításáról, valamint a néprajzi-folklorisztikai kutatás egy újabb „terepéről”, az internetről tartott előadást.

 

  1. május 8.

A Magyar Tudományos Akadémia 184. Közgyűléséhez kapcsolódó Külső tagok Fórumán L. Juhász Ilona, az Etnológiai Központ tudományos kutatója, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság által odaítélt, az utóbbi évek kiemelkedő tudományos teljesítményéért járó Arany János-díjat Pálinkás Józseftől, az MTA elnökétől vehette át.

 

  1. szeptember 7.

A vajdasági Kiss Lajos Néprajzi Társaság szervezésében került sor a Fiatal néprajzkutatók és kulturális antropológusok VII. Konferenciája a Topolyai Múzeumban. A résztvevőket többek között Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója is köszöntötte. Három plenáris előadás után két szekcióban folytak az előadások. A vajdasági magyar és főleg szegedi egyetemisták, fiatal néprajzkutatók számoltak be legfrissebb kutatási eredményeiről. A konferencia keretében került sor a komáromi Etnológiai Központ bemutatkozására is. L. Juhász Ilona és Liszka József az intézet projektumairól és publikációs tevékenységéről tájékoztatta a jelenlevőket. A konferencia három topolyai néprajzkutató, Borus Rózsa, Harkai Imre és Tóth Ferenc sírjának megkoszorúzásával zárult.

 

  1. szeptember 18.

Jankó János-díjasok találkozója. A Magyar Néprajzi Társaság 1970 óta évente egy alkalommal ítéli oda a legeredményesebb, harmincöt évesnél fiatalabb kutatóknak járó Jankó János Díjat. Az 1979-ben díjazott Gráfik Imre kezdeményezésére a kitüntetettek évente más-más helyszínen találkozva jönnek össze, hogy tapasztalatokat, eszmét cseréljenek, tájékozódjanak egymás szakmai eredményeiről, problémáiról. 2013-ban az 1988-ban díjazott Liszka József invitálására a komáromi Etnológiai Központ adott helyet a találkozónak. Liszka József megismertette a vendégeket az Etnológiai Központ fontosabb kutatási eredményeivel, majd városnéző séta keretében Komárom jelentősebb helyszíneit mutatta meg a vendégeknek.

 

  1. szeptember 23–24.

A prágai Károly Egyetem Bölcsészkarán Paměť – historické vědomí – marginalizace – identita [Emlékezet – történelmi tudat – marginalizáció – identitás] címmel megrendezett nemzetközi interdiszciplináris konferencián a házigazdákon kívül szlovákiai, lengyel, észt, lett és oroszországi résztvevők, különféle tudományszakok (etnológia, történettudomány, szociológia, nyelvészet, filozófia, emberföldrajz stb.) szemszögéből vizsgálták és értelmezték a címben felvetett kérdéskomplexumot. Az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József Osobná a kolektívna sebaprezentácia na príklade sakrálnych pamiatok na juhu Slovenska [Személyes és kollektív önprezentáció a dél-szlovákiai szakrális kisemlékek példáján], L. Juhász Ilona pedig Dvojaká historická pamäť. Pomníky ako zdroje politických konfliktov dvoch národov v pridunajskom meste Komárno [Kettős történelmi tudat. Emlékművek mint két nemzet politikai konfliktusainak forrásai Komáromban] címmel tartott előadást.

 

  1. október 9–13.

Forum Hungaricum IV. Politische und kulturelle Wechselbeziehungen zwischen Kroatien und seinen Nachbarn mit einem besonderen Blick auf Ungarn [Forum Hungaricum IV. Politikai és kulturális kapcsolatok Horvátország és szomszédai között. Különös tekintettel Magyarországra] című nemzetközi tanácskozássorozat újabb állomása a horvátországi Újlak (Ilok) volt, ahol németországi, osztrák, magyarországi, szlovákiai, romániai, szerbiai, horvátországi, macedóniai, oroszországi és lengyel részvétellel német nyelven zajló konferencia keretében a kelet-közép- és dél-európai népek korai és jelenkori történelmének, néprajzának, politikai sokszínűségének, demográfiai kérdéseinek stb. egy-egy szeletét mutatták be az előadások. L. Juhász Ilona Speerhölzer im symbolischen Raum. Beispiel des ungarischen Sprachgebiets in der Slowakei [Kopjafák szimbolikus térben. A szlovákiai magyarok példája], Liszka József pedig Persönliche und kolektive Selbstperesentation im Raum. Zu Errichtungsanlässe sakraler Kleindenkmäler im ethnischen Grenzgebiet [Személyes és közösségi önprezentáció a térben. Szakrális kisemlékek állítási alkalmai egy etnikai határövezetben] címmel tartott előadást.

 

  1. október 17.

A második világháború és a szlovákiai magyarok címmel Somorján, a Fórum Kisebbségkutató Intézet által rendezett konferencián L. Juhász Ilona Emlékezés és emlékeztetés, politikai és háborús propaganda. A második világháború emlékjelei Dél-Szlovákiában címmel tartott előadást.

 

  1. október 24.

Musaeum Hungaricum X. címmel Somorján a Mátyusföldi Muzeológiai Társaság és a Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében megrendezett konferencián L. Juhász Ilona Az elhunyt emlékezetének temetőn kívüli jelei. Haláljelek és halálhelyjelek Dél-Szlovákiában címmel tartott előadást.

 

  1. november 13.

A komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának Neveléstudományi és Biológiai Tanszéke A köznevelés kulturális, szociális és biológiai tényezői. Humánökológia és nevelés címen interdiszciplináris konferenciát szervezett Komáromban, ahol a legkülönfélébb tudományos diszciplínák (neveléstudomány, biológia, pszichológia, folklorisztika, demográfia, muzeológia stb.) képviselői a közoktatást befolyásoló különféle tényezőket vizsgálták. Liszka József Hogy került a béka az asztalra? Avagy egy Grimm-mese útja a szájhagyománytól a szemétkosárig címmel tartott előadást.

 

  1. november 15–16.
  2. Értékmenő Konferencia – Komárom. Már negyedik alkalommal került sor a Komárom-Esztergom Megyei Népművészeti Egyesület hagyományos komáromi mesterségeket felelevenítő konferenciájának megrendezésére, ebben az évben a halászat volt a témája. A Klapka György Múzeumban megvalósult Mert nekünk tettek ki víg halásznapokatKomáromi halászat című kiállítást Liszka József nyitotta meg. A másnap sorra került Halászok, hálók… halászok mestersége című konferencián Liszka József a hagyományos csallóközi halászat történetéről és néprajzi jellemzőiről tartott előadást.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 15. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2013. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2013, 239 p.

 

  1. Juhász Ilona: A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyjelek az utak mentén. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ 2013, 244 p.

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

  1. Juhász Ilona: Emlékezet – történelmi tudat – marginalizáció – identitás (Paměť – historicke vědomí – marginalizace – identita). Prága, 2013. szeptember 23–24. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 232–233. p.

 

Liszka József: Forum Hungaricum IV. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 233–234. p.

 

 

2014

 

  1. március 27.

Az Etnológiai Központ két legújabb publikációjának, valamint az egész kiadói tevékenységét értékelő bemutatására került sor a budapesti Néprajzi Múzeum Vajda László Termében. Paládi-Kovács Attila akadémikus elnökletével összesen hat méltatás, ismertetés hangzott el. Az elnök bevezetője után (amelyben a szlovákiai magyar néprajzi kutatás fejlődését vázolta fel a kezdetektől) Liszka József az Etnológiai Központ tevékenységét kísérelte meg a rendelkezésre álló rövid időkeretben bemutatni. Bárth Dániel az EK évkönyve, az Acta Ethnologica Danubiana tizenöt évfolyamának mérlegét vonta meg. Klamár Zoltán L. Juhász Ilona A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyjelek az utak mentén című kötetét méltatta. Viga Gyula a Lokális és regionális monográfiák című sorozat eddig megjelent köteteiről szólt, Gecse Annabella pedig az EK Interethnica c. kiadványsorozatát mutatta be. Végezetül Csanda Gábor, a Fórum Társadalomtudományi Szemle főszerkesztője a folyóirat elsősorban néprajzi vonatkozásairól beszél.

 

  1. május 9.

A budapesti székhelyű Magyar Szemiotikai Társaság a jeltudományban végzett munkássága elismeréseként L. Juhász Ilonát a Társaság 2014. május 9-én megrendezett közgyűlésén „Jelismervény” elnevezésű díjában részesítette. Voigt Vilmos professzor, a Társaság elnöke rövid laudációjában elmondta, hogy a díjazott az elismerésben elsősorban a Neveitek e márványlapon című monográfiája okán részesült. A Magyar Szemiotikai Társaság a „Jelismervény”-t évente egy alkalommal adja át az adott év egy-egy kiemelkedő jeltudományi teljesítményéért.

 

  1. május 14.

A Magyar Néprajzi Társaság megalapítása 125. évfordulója alkalmából ünnepi konferenciát rendeztek a budapesti Néprajzi Múzeumban. A viszonylag kerek évforduló kapcsán a Társaságot köszöntötték a testvérintézmények képviselői is. Köztük Liszka József az Etnológiai Központ képviseletében, aki köszöntőjében a szlovákiai magyar néprajzi kutatás és a Magyar Néprajzi Társaság együttműködéseinek legfontosabb állomásait emelte ki az elmúlt huszonöt év vonatkozásában.

 

  1. május 21–22.

Emlékezz! A holokauszt Dél-Szlovákiában címmel a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a kassai Állami Tudományos Könyvtár szervezésében Kassán kétnapos rendezvénnyel emlékeztek a holokauszt 70. évfordulójára. Ez alkalomból emléktáblát avattak az említett könyvtár külső falán a holokauszt áldozatainak, majd a néhai embermentő kassai ügyvéd, Mikuláš Gaško A bunker felett címmel az ez alkalomra megjelent kötetének bemutatója következett, amely eddig sehol nem publikált és alig ismert dokumentum, a kassai vasútállomáson áthaladó, a deportált zsidókat Auschwitzba szállító szerelvényekről Vrancsik István vasúti alkalmazott által titokban feljegyzett pontos nyilvántartását tartalmazza. A kétnapos rendezvény keretében egy tudományos konferencia is megvalósult, amelyen L. Juhász Ilona, az Etnológiai Központ munkatársa A holokauszt áldozatainak emlékjelei Szlovákiában címmel tartott előadást.

 

  1. május 23–24.

A folklorisztika helyzete és perspektívái a Kárpát-medencében címmel Vácott megrendezett konferencia a váci születésű Katona Lajos, a magyar folklorisztika egyik megalapozója munkásságára, elsősorban a mesekutatásra, valamint a magyar szövegfolklór kutatásának jelenkori problémáira és távlataira összpontosult. Liszka József Egy meseszöveg a fordítások útvesztőiben című előadásában egy magyar(nak mondott) népmese (AaTh 665) cseh recepciójának, illetve „cseh népmesévé” válásának kacskaringóit mutatta be. A résztvevők megkoszorúzták a Katona Lajos szülőházán elhelyezett emléktáblát, majd a városi könyvtárban egy Katona Lajos-emlékkiállítás megnyitására is sor került.

 

  1. június 5–7.

A XI. Ipoly Menti Találkozások c. rendezvény keretében a holokauszt 70. évfordulója alkalmából a magyar holokauszt előzményeiről és lefolyásáról, valamint máig tartó hatásairól rendezett kerekasztal-beszélgetésen az EK munkatársa, L. Juhász Ilona is részt vett (rajta kívül Baka Attila szlovákiai magyar, valamint Fazekas Csaba magyarországi történész). A beszélgetés felvezetéseként az etnológia számára is jól kiaknázható dokumentumcsoport, a két világháború közötti időszakban és az 1938-as visszacsatolást követően magyar nyelven megjelent regionális sajtóból hozott példák segítségével prezentálta azoknak a zsidókérdéshez való hozzáállását.

 

  1. június. 10.
  2. Juhász Ilona a Pozsonyi Casinóban Az első világháború emlékjelei, különös tekintettel Pozsony környékére és Rigele Alajos alkotásaira címmel tartott előadást.

 

  1. június 19.

Köbölkút önkormányzata megbízásából jelent meg a Lilium Aurum könyvkiadónál az Emberek, ünnepek, hétköznapok. Köbölkút a 20. század első felében a korabeli fotográfiák tükrében (Ľudia, sviatky, všedné dni. Gbelce v prvej polovici 20. storočia v zrkadle dobových fotografií című képes album. A kötet képanyagát Liszka József válogatta, illetve ő állította össze és a bevezető tanulmányt is ő írta. A kötetet a helyi kultúrházban mutatták be nagyszámú közönség előtt. Liszka József egyebek között a kiadvány összeállításának körülményeiről és szempontjairól beszélt.

 

  1. június 26–29.

A 21. Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencián a bajorországi Oberammergauban L. Juhász Ilona Kriegsnagelungen als Objekte für Kriegsnotspende im Ersten Weltkrieg und ihr Nachleben heute. Beispiele aus der Slowakei, aus Ungarn und Siebenbenbürgen [Az első világháborús nemzeti áldozatkészség szobrai és utóéletük szlovákiai, magyarországi és erdélyi példák tükrében] címmel az első világháború alatt karitatív célokból felállított nemzeti áldozatkészség szobrok kategóriájába tartozó objektumokról és azok egy részének másolat formájában történő jelenkori újraállításáról tartott elődadást szlovákiai, magyarországi és erdélyi példák felsorakoztatásával. Liszka József Die Frage ind Rolle des wissenschaftlichen Nachwuchs bei der Erforschung der sakralen Kleindenkmäler [A tudományos utánpótlás kérdései és szerepe a szakrális kisemlékkutatásban] című előadásában a kisemlékkutatás tudományos utánpótlással kapcsolatos problémáival foglalkozott.

 

  1. szeptember 17.

A komáromi Limes Galériában nyílt meg az a Rudolf Hanuljak képeiből és Pavol Paník összeállításában készült Egyházi építmények és emlékhelyek a Csallóközben című fotókiállítás, amely a Csallóköz szakrális emlékeit (a templomoktól és kolostoroktól kezdve egészen a szakrális kisemlékekkel bezárólag) a teljesség igényével prezentálja. A kiállítást L. Juhász Ilona szlovák, Liszka József pedig magyar nyelven nyitotta meg.

 

  1. szeptember 25–27.

Nyelvi, kulturális és társadalmi átalakulások mint a migrációs folyamatok következményei – Gesellschaftliche, sprachliche und kulturelle Wandlungen im Zuge von Migrationsprozessen című kétnyelvű konferencia volt Veszprémben, a Pannon Egyetemen. Liszka József A szöveges folklór a nyelvhatáron című előadásában néhány folklórműfaj nyelvhatárokat átívelő terjedési mechanizmusairól beszélt.

 

  1. október 3.

A Füleki Vármúzeum meghívására Füleken a városi könyvtárban mutatkozott be a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a komáromi Etnológiai Központ. Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója a komáromi intézmény küldetéséről, eredményeiről és terveiről szólt, s az ott folyó munka főbb irányvonalait és hatókörét ismertette. L. Juhász Ilona Az első világháború emlékjelei. Vaskatonák és társai… címmel tartott előadást.

 

  1. október 7.
  2. Juhász Ilona a komáromi Duna Menti Múzeum Múzeumbarátok Körének meghívására Az első világháború emlékjelei. Különös tekintettel Komáromra és környékére címen tartott előadást a múzeumban.

 

  1. október 12–14.

A budapesti Wesley János Lelkészképző Főiskola a magyar zsidóság végső elpusztításával fenyegető 1944-es deportálás hetvenedik évfordulója alkalmával Kamenyec Podolszkijtól Auschwitzig címmel rendezett nemzetközi kegyeleti és tudományos emlékkonferenciát, amelynek a szervező főiskola adott otthont. L. Juhász Ilona Egy zsidó közösség sorsának lenyomata a Vészkorszakban megjelent helyi sajtóban. Rozsnyói példa címmel, Liszka József pedig A gyerekfolklórtól Auschwitzig? című előadásával szerepelt a rendezvényen.

 

  1. október 24.
  2. Juhász Ilona beszélgetett a komáromi Duna Menti Múzeumban a komáromi származású, ma Jeruzsálemben élő festőművésszel és költővel, Miriam Neiger-Fleischmann-nal művészetről, versekről és hovatartozásról, illetve a művésznő közelmúltban Emlékül Marikának c. megnyílt komáromi időszaki kiállításáról, amellyel a soha meg nem ismerhetett testvérének és az elpusztított komáromi zsidó áldozatoknak állított emléket.

 

  1. november 5–6.

Lidé a města ve velkých válkách. Pohled etnologa/antropologa [Emberek és városok a nagy háborúban az etnológus/antropológus szemével] címmel a prágai a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Kara, a Lengyel Tudományos Akadémia krakkói Archeológiai és Etnológiai Intézete, valamint a Łódźi Egyetem Etnológiai és Kultúrantropológiai Intézetének közös szervezésében valósult meg Prágában az az interdiszciplináris nemzetközi konferencia, melyen Liszka József Ikonoklasmus po prvej svetovej vojne. Príklad južné Slovensko [Ikonoklazmus az első világháború után. Dél-szlovákiai példák], L. Juhász Ilona pedig Od charity k iredentizmu. Zmena jedného typu objektov z prvej svetovej vojny [A jótékonykodástól az irredentizmusig. Egy első világháborús objektum funkcióváltásai] címmel tartott előadást.

 

  1. november 18.

A budapesti Logos Kiadó gondozásában megjelent Babits Antal szerkesztésében a Magyar holokauszt 70. Veszteségek és felelősségek című kötet bemutatása Budapesten a Tom Lantos Intézetben. A kötetet a szerkesztő, valamint Karády Viktor és Hídvégi Máté mutatta be. A rendezvény a kiadvány szerzői és az érdeklődők közötti kötetlen beszélgetéssel zárult. Az EK munkatársa, L. Juhász Ilona az Emlékezés és emlékeztetés. A Soá emlékjelei Szlovákiában – különös tekintettel az 1938-ban visszacsatolt területekre című tanulmányával szerepel a kiadványban.

 

  1. november 27.

Münchenben a Német Kelet Házában (Haus des Deutschen Ostens), az Intereg müncheni fiókszervezete rendezésében került megrendezésre az a vitaest, amelyet Zuzana Finger, a müncheni Szudétanémet Társaság munkatársa és Liszka József, a komáromi Etnológiai Központ igazgatója a magyar és szlovák kulturális örökséggel kapcsolatos bevezető előadása (Der Diskurs um das Kulturerbe in der Slowakei vor und nach 1989 zwischen Ungarn ind Slowaken) nyitott.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 16. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2014. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2014, 255 p.

 

Liszka József: Emberek, ünnepek, hétköznapok. Köbölkút a 20. század első felében a korabeli fotográfiák tükrében / Ľudia, sviatky, všedné dni. Gbelce v prvej polovici 20. storočia v zrkadle dobových fotografií. A képeket válogatta, összeállította, a bevezető tanulmányt írta / Fotografie vybral, zostavil a úvodnú štúdiu napísal: Liszka József. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2014, 167 p.

 

Viga Gyula szerk. Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában. Somorja – Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet – Etnológiai Központ 2014, 319 p. /Lokális és regionális monográfiák 1./ [A kisgéresi önkormányzat megrendelésére készült kötet a 2000-ben megjelent monográfia reprint kiadása]

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

  1. Juhász Ilona: Sakrálne stavby a pamiatky Žitného ostrova. Fotografie. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 229–231. p.

 

  1. Juhász Ilona: 21. Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencia. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 215–216. p.

 

  1. Juhász Ilona: Az Etnológiai Központ bemutatkozása a Néprajzi Múzeumban. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 208–209. p.

 

Liszka József: A folklorisztika helye és perspektívái a Kárpát-medencében. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 212–213. p.

 

 

2015

 

  1. február 5.

Egy évszázad távlatából. Nemzetközi tudományos konferencia az első világháborúról a Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében Pozsonyban, a Magyar Kultúra Múzeumában. L. Juhász Ilona Temetések, újratemetések, mementók. A háború áldozatainak emlékezete címmel tartott előadást.

 

  1. április 24.

A budapesti ELTE néprajz szakos hallgatóinak látogatása az Etnológiai Központban Deáky Zita és Ilyefalvi Emese tanárok vezetésével. L. Juhász Ilona és Liszka József megismertette a vendégeket az intézmény tevékenységével és gyűjteményeivel. A látogatást követő városnézésen Liszka József kalauzolta a diákokat.

 

  1. április 30.

Komáromban, a Duna Menti Múzeumban megvalósult Mérföldkövek XIX. című honismereti konferencián az Etnológiai Központot L. Juhász Ilona képviselte Erdélyi menekültek Komáromban az első világháború idején történeti-néprajzi szempontból a korabeli sajtó tükrében című előadásával.

 

  1. május 23–29.

A marburgi Philipps Egyetem Európai Etnológia és Kultúratudományi Tanszékének 15 hallgatója Manfred Seifert professzor vezetésével tanulmányi kirándulás és terepgyakorlat keretében Komárom etnikai és vallási összetételével, az itt élő nemzetiségek és vallásfelekezetek együttélésének mindennapjaival igyekeztek megismerkedni. A szakmai hátteret, illetve az itt-tartózkodással járó szervezési feladatokat s az egyetemisták beszélgetőpartnereit is az Etnológiai Központ munkatársai biztosították. Az utolsó napon az Etnológiai Központ munkájával ismerkedtek Liszka József és L. Juhász Ilona részletes tájékoztatása révén.

 

  1. június 22.

Nemzetközi konferencia a komáromi Etnológiai Központ, illetve a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke társszervezésében Freiburgban a Kelet-európai Németek Néprajzi Intézetében A kitelepítettek 70. Walldürni búcsúja. Néprajzi-kultúrantropológiai népi vallásosságkutatás témái és területei címmel. A tanácskozás témái között egyebek között az emlékezéskultúra is szerepelt. A konferencián az Etnológiai Központot L. Juhász Ilona „Am Kilometer 34…” Totengedenken am Strassenrand und Unfall-Denkmale in der Süd-Slowakei [A 34-es kőnél… Haláljelek s halálhelyjelek az utak mentén Dél-Szlovákiában] című előadásával képviselte, Liszka József pedig bemutatta az Etnológia Központ tevékenységét, kutatási programjait, illetve az eddig megjelent kiadványairól is beszélt a jelenlévőknek.

 

  1. szeptember 8–9.

Národy, města, lidé, traumata [Nemzetek, városok, emberek, traumák] című nemzetközi interdiszciplináris konferencia a prágai Károly Egyetem Bölcsészettudományi Kara és a Lengyel Tudományos Akadémia Archeológiai és Etnológiai Intézetének szervezésében. A konferencián L. Juhász Ilona Židovská komunita v procese politických a spoločenských premien od roku 1938 až po súčasnosť v podunajskom meste Komárno [Egy Duna-menti város, Komárom zsidó közössége a társadalmi-politikai változások tükrében 1938-tól napjainkig], Liszka József pedig Trianonská trauma Maďarov v 21. storočí [A magyarok Trianon traumája a 21. században] címmel tartott előadást.

 

  1. szeptember 13.

A Hamburgi Egyetem senior hallgatóinak egy csoportja Holger Fischer professzor vezetésével egy hosszabb magyarországi tanulmányút keretében látogatást tett az Etnológiai Központban is. A vendégeket Liszka József másfél órás előadásában az intézetben folyó munkáról tájékoztatta, majd egy városnéző séta keretében egyebek között Komárom mindennapjairól is tájékoztatta őket.

 

  1. szeptember 21–22.

Gefundene und erfundete lokale Feste und Festivals nach der Wende [Megtalált és kitalált hagyományok a rendszerváltás után] című nemzetközi interdiszciplináris konferencián Freiburgban a Kelet-európai Németek Néprajzi Intézetében (IVDE) Liszka József Revitalisierung und/oder erfundene Tradition? Bräuche und Feste der Ungarn in der Südwest-Slowakei am Anfang des 21. Jahrhunderts [Revitalizáció és/vagy kitalált hagyomány? Szokások és ünnepek a délnyugat-szlovákiai magyarok körében a 21. század elején] címmel tartott előadást.

 

  1. október 22.

Musaeum Hungaricum XII. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja című konferencián Somorján L. Juhász Ilona Emlékjelek mint a szimbolikus térfoglalás eszközei Rozsnyó főterén az államfordulatok és a rendszerváltás tükrében címmel tartott előadást.

 

  1. november 3–4.

„Hegyet hágék, lőtőt lépék…” címmel Balassagyarmaton, a Magyar Nemzeti Múzeum Palóc Múzeuma szervezésében tudományos konferenciát rendeztek Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós emlékére. Liszka József A populáris irodalom és a népköltészet határán. Egy vallásos ponyvaballada közép-európai kontextusai címmel tartott előadást.

 

  1. november 13.
  2. Juhász Ilona, az EK munkatársa megnyitotta a komáromi Limes Galériában Pap Gábor református püspök, a református–zsidó párbeszéd előmozdítója születésének 120. évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítást. Megnyitó beszédében Pap Gábor és Schnitzer Ármin komáromi főrabbi példaértékű barátságát és a keresztény–zsidó párbeszéd akkor megkezdődött, majd a vészkorszak idejében megszakadt kapcsolat folyamatára helyezte a hangsúlyt.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 17. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2015, 334 p.

 

  1. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2015, 466 p.

 

  1. Juhász Ilona: Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahely: Vámbéry Polgári Társulás 2015, 198 p.

 

Liszka József: Szent Háromság egy Isten dicsőségére… A Szentháromság kultusza a szlovákiai Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ 2015, 216 p. /Jelek a térben 5./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Janković Nóra: A folklór átmenetisége. A folklór a facebookról is szól majd. Beszélgetés Liszka Józseffel. Új Nő 2015/7, 30–32. p.

 

Kerényi Éva: Háború, migráció, áldozatkészség. Beszélgetés L. Juhász Ilonával az első világháború etnikai mozzanatiról az Újkor című magyarországi internetes folyóiratban.

http://ujkor.hu/content/haboru-migracio-aldozatkeszseg-beszelgetes-l-juhasz-ilona-neprajzkutatoval-az-elso-vilaghaboru-etnikai-mozzanatairol

 

Kerényi Éva: Az első világháborúról az etnológia okuláréján keresztül címmel. Beszélgetése L. Juhász Ilonával. Új Nő 2015/9.

 

Kovács Zoltán: Peredi gyökerek: Liszka József, néprajzkutató.

http://pered.info/2015/04/01/peredi-gyokerek-liszka-jozsef-neprajzkutato/

 

Liszka József: Két tudományos tanácskozás Freiburgban. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 285–287. p.

 

Liszka József: „Hegyet hágék, lőtőt lépék…” Konferencia Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós emlékére. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 288–290. p.

 

Miklósi Péter: Mi is a (folklór)hagyomány? [Beszélgetés Liszka Józseffel]. Új Szó 68, 2015. 3. 13., 9. p.

 

2016

 

  1. február 21–26.

A több intézmény és szervezet együttműködése révén megrendezett Forum Hungaricum konferenciasorozat (2012-ben Komáromban az Etnológiai Központ volt ez egyik társszervező) következő állomása a bajorországi Bad Kissingen volt, ahol a Die Vojvodina. Umbrüche und Neugestaltung einer europäischen Region [Vajdaság. Egy európai régió át- és újjáalakulása] című tanácskozáson a multietnikus Vajdaság volt a központi téma. Liszka József: Die Vojvodina und die kleine Tiefebene. Ethnische, kulturelle und sprachliche Wechselbeziehungen vom 16. Jh. Bis zur Gegenwart [A Vajdaság és a Kisalföld. Két táj etnikai, kulturális és nyelvi kölcsönhatásai a 16. századtól napjainkig] címmel tartott előadást.

 

  1. március 10.

Az Etnológiai Központ és kiadványainak bemutatója Budapesten a Szlovák Intézetben. Voigt Vilmos az Etnológiai Központ évkönyvsorozatát, az Acta Ethnologica Danubianát méltatta, Verebélyi Kincső L. Juhász Ilona: Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában című kötetéről szólt, Hunčík Péter L. Juhász Ilona másik könyvét (Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén) ismertette, felvetve annak szomorúan időszerű vonatkozásait is. Klamár Zoltán Liszka József Szent Háromság egy Isten dicsőségére… A Szentháromság kultusza a Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében című kötetét mutatta be.

 

  1. március 10 – április 10.

Budapesten, a Szlovák Intézetben tekinthették meg az érdeklődők az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumának gyűjteményéből összeállított fotókiállítást.

 

  1. április 29.

A budapesti ELTE Bölcsészettudományi Kara Tudományos Diákköri munkára készülő hallgatóinak egy csoportja, Balogh F. András professzor vezetésével, látogatást tett az Etnológiai Központban. A vendégeket az intézmény tevékenységével és gyűjteményével Liszka József ismertette meg.

 

  1. április 29.

Mérföldkövek című konferencia – Komárom, Duna Menti Múzeum. A Pro Patria Honismereti Szövetség által évek óta megrendezett Mérföldkövek c. konferencia rendezvénysorozatához az idén második alkalommal nyitórendezvényként kapcsolódott a komáromi tanácskozás, amelyen a régészet, helytörténet, néprajz, művészettörténet és rokon tudományok területéről hangzottak el előadások. L. Juhász Ilona Debrecenfalvától Komáromfalváig. Komárom és az 1915-ben lerombolt kárpáti falvak újjáépítésére hirdetett országos akció címmel tartott előadást. A tanácskozás programja a legfrissebb publikációk bemutatásának is teret adott. L. Juhász Ilona az Etnológiai Központ műhelyéből 2016-ban kikerült 4 legújabb kiadványt mutatta be: az általa jegyzett A holokauszt dél-szlovákiai emlékjeleiről, valamint az 1916 őszén a mai Szlovákia területére érkezett erdélyi menekültekről szóló kötetét, az Etnológiai Központ évkönyvének, az Acta Ethnologica Danubianának a 17. kötetét, s végül Liszka József kisalföldi Szentháromság-ábrázolásait dokumentáló könyvét.

 

  1. május 21.

A Szímői Jedlik Ányos Társaság kuratóriuma a társadalomtudományok területén kifejtett munkássága elismeréseként L. Juhász Ilonának ítélte oda a Jedlik Ányos-díjat. A kitüntetett munkásságát B. Kovács István méltatta.

 

  1. május 25.

Budapest, Néprajzi Múzeum. A szlovákiai magyarok néprajzi kutatása terén kifejtett munkája és eredményei elismeréseként a Magyar Néprajzi Társaság Pro Ethnographia Minoritatum Emlékéremmel tüntette ki Liszka Józsefet.

 

  1. május 31. – július 10.

Pilisszentkereszten láthatták az érdeklődők az Etnológiai Központ fotókiállítását Válogatás a dél-szlovákiai Szakrális Kisemlékek Archívumából címmel.

 

  1. június 2–5.

A kisemlékkutatók kétévente megrendezésre kerülő nemzetközi konferenciájára ezúttal Vácott került sor. A háromnapos rendezvényen német, osztrák, magyarországi és szlovákiai szakemberek szóltak a kisemlékkutatás legújabb eredményeiről. A konferenciához egy félnapos tanulmányi kirándulás is társult, amely a Dunakanyar és Börzsöny szakrális emlékeibe engedett bepillantást. A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központját Die Entstehungsumstände und der begleitende Kult einer Martinus-Statue [Egy Szent Márton-szobor keletkezéstörténete és a kapcsolódó kultusz] című előadásával Liszka József képviselte a rendezvényen.

 

  1. szeptember 13.

A Budapesten, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete szervezésében megvalósult 1916 – Háború Magyarországon című műhelykonferencia keretében Veres Emese Gyöngyvér néprajzkutató mutatta be L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén című kötetét.

 

  1. szeptember 20–22.

Az Alfa Public Polgári Társulás szervezésében valósult meg a „Fekete félelem. Tények a dél-szlovákiai roma holokausztról romáknak és nem romáknak (Kali trash – Čierny strach, reálie o rómskom holocauste na Južnom Slovensku pre Rómov a Nerómov) című projektum, amelynek keretében L. Juhász Ilona három dél-szlovákiai oktatási intézményben tartott előadást szlovák és magyar nyelven: A roma holokauszt emlékjelei Szlovákiában (Szímői Alapiskola, szeptember 20.), A roma holokauszt emlékjelei Szlovákiában (Corvin Mátyás Alapiskola, Gúta, szeptember 21.), Pamätníky rómskeho holokaustu a Slovensku (Ipolyság, Szlovák Tanítási Nyelvű Gimnázium, szeptember 22.).

 

  1. október 9.

Liszka József a vajdasági Magyarkanizsán mutatta be Klamár Zoltán. Kanizsai mindennapok című kötetét.

 

  1. október 13.

A Magyar Tudományos Akadémia budapesti vendégházában a Domus Café rendezvénysorozat keretében L. Juhász Ilona 100 év kisebbségben. A (cseh)szlovákiai magyarok kultúrájának változásai 1920-tól napjaikig címmel tartott előadást a témában folytatott kutatásainak addigi eredményeiről.

 

  1. november 11.

A Kétnyelvűség térben és időben c konferencián Pozsonyban a Comenius Egyetem Magyar Tanszékének szervezésében. L. Juhász Ilona előadása hangzott el A dél-szlovákiai síremlékek nyelvhasználatának néhány sajátossága címmel. L. Juhász Ilona kényszerű távolmaradása miatt az előadás szövegét Simon Attila olvasta fel, és az előadáshoz készült prezentációt is ő mutatta be.

 

  1. november 24.
  2. Juhász Ilona és Liszka József volt a vendége az érsekújvári Irodalmi Korzó estjének. H. Nagy Péter irodalmár beszélgetett velük munkájukról, legújabb könyveikről, illetve általában a kultúrakutatás jelentőségéről.

 

  1. november 25.

A rozsnyói Gömöri Népművelési Központ „Interaktív közművelődési programok…” című projektuma keretében L. Juhász Ilona a Szádalmási Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában tartott előadást a karácsonyi ünnepkör szokásainak változásairól, illetve közép-európai vonatkozásairól.

 

  1. december 13.

Liszka József Győrben, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban a Timaffy László néprajzkutató születése 100. évfordulója alkalmából rendezett konferencián A karácsonyfától az adventi koszorúig. Mindennapi kultúránk néhány nyugati eleme címmel tartott előadást.

 

Kiadványok

 

Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2016, 654 p.

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Botiková, Marta: Recenzie bez jubilea. Slovenský národopis 64, 2016/3, 389–392. p. [Marta Botiková bevezetője és Marta Botiková, valamint Danter Izabella egy-egy recenziója L. Juhász Ilona könyveiről]

 

Csanda Gábor: „Mindenhol, mindenkor és mindenkitől lehet tanulni”. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel. Fórum Társadalomtudományi Szemle 18, 2016/2, 135–158. p.

 

Lakatos Krisztina: Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén az első világháború idején. Beszélgetés L. Juhász Ilonával az Új Szóban, a 2015-ben megjelent kötetéről. http://ujszo.com/online/kultura/2016/10/10/monografia-a-mai-szlovakia-teruleten-elhelyezett-erdelyi-menekultekrol

 

Parászka Boróka beszélgetése L. Juhász Ilonával Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén az első világháború idején c. kötetéről Amikor ez erdélyi magyarok menekültek címmel a marosvásárhelyi rádióban.

http://marosvasarhelyiradio.ro/hirek/emisiuni/amikor-az-erdelyi-magyarok-menekultek

 

Rácz I. Péter: Egészen magyar. Beszélgetés Liszka Józseffel. Vasárnapi Hírek 33, 2016/53, 18–19. p.

 

Rácz Vince: Beszélgetés L. Juhász Ilonával a Szlovák Közszolgálati Televízió Szemtől szemben című műsorában.

http://www.rtvs.sk/televizia/archiv/10304/98513#0

 

2017

 

  1. február 17.
  2. Juhász Ilona és Liszka József a köbölkúti községi Könyvtárban Jelek a térben (Köbölkút környéke emlékjelei, szakrális kisemlékei) címmel tartottak előadást, amelynek keretében főleg e kistérség halálhelyjeleit, háborús emlékjeleit és szakrális kisemlékeit mutatták be a nagyszámú közönségnek.

 

  1. február 19–25.

A sorsdöntő európai történelmi események margójára megrendezett interdiszciplináris nemzetközi konferenciáknak immár több éves hagyománya van a bajorországi Bad Kissingenben. Az 1917-es oroszországi kommunista hatalomátvétel centenáriumára megrendezett, Von Lenin bis Putin – Ein Jahrhundert Zeitgeschichte Russlands [Lenintől Putinig – Oroszország történelmének egy évszázada] című tanácskozáson a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja képviseletében Liszka József Am äußersten Rande des Imperiums. Die Ungarn in der Karpatoukraine als Teil der Sowjetunion 1945–1991 [A Birodalom legszélén. A kárpátaljai magyarok a Szovjetunióban 1945–1991] címen tartott előadást.

 

  1. április 21–22.

A Sapientia Egyetem csíkszeredai karán, Idegen – Strainul – Stranger címen megrendezett nemzetközi, interdiszciplináris konferencián Liszka József A gyerekfolklórtól Auschwitzig? Az „idegen” a magyar, a szlovák és a cseh folklórban címmel tartott előadást.

 

  1. április 28.

A komáromi Duna Menti Múzeumban megrendezett, Mérföldkövek című helytörténeti konferencián L. Juhász Ilona a komáromi Jókai-szobor történetéről tartott előadást. A konferencia keretében már hagyományosan sorra kerülő könyvbemutatón szólt a Fórum Társadalomtudományi Szemle jelentőségéről, valamint bemutatta annak legújabb, 2017/1. számát. Liszka József a 2016-ban Határvidékek címmel megjelent 60 tanulmányt tartalmazó kötetét ismertette.

 

  1. június. 30. – július 2.

A potsdami Lepsiushausban került sor a Massengewalt in Südosteuropa vom 20. Jahrhundert bis in die Gegenwart [Tömegpusztítás Délkelet-Európában a 20. században, napjainkig] című nemzetközi interdiszciplináris konferenciára, amelynek keretében Liszka József Vertreibung, Umsiedlung und „Integration” von Slowaken aus Ungarn in die Tschechoslowakei (Slowakei) nach 1945 in den verschiedenen nationalen und regionalen Erinnerungskulturen Ungarns und der Slowakei [A magyarországi szlovákok áttelepítése és „integrációja” (Cseh)Szlovákiába 1945 után a magyarországi és szlovákiai emlékezetkultúra tükrében] címen tartott előadást.

 

  1. július 5–7.

Hagyomány – szellemi kulturális örökség – népies rendezvény. Pillanatképek a mai népművészetről címmel a folklorisztika igazán aktuális kérdéseiről rendezett nemzetközi tanácskozást a kalocsai Viski Károly Múzeum magyarországi, romániai, szerbiai és szlovákiai résztvevőkkel. Az Etnológiai Központ két munkatársa, L. Juhász Ilona Egy vallásokat átfogó vallási fenomén. A kopjafa-kultusz a szlovákiai magyarok kultúrájában, Liszka József pedig Revitalizáció és/vagy kitalált hagyomány? Szokások és ünnepek a délnyugat-szlovákiai magyarok körében a 21. század elején címmel tartott előadást.

 

  1. szeptember 22.

A rozsnyói Gömöri Népművelési Központ meghívására L. Juhász Ilona Az emberélet fordulóihoz kapcsolódó szokások és azok változásai címmel tartott előadást.

 

  1. október 27–28.

A népi vallásosság közép-európai kontextusban (Etnológiai és folklorisztikai aspektusok) címen rendezett nemzetközi tudományos konferenciát a komáromi Etnológiai Központ és a Selye János Egyetem. A hat országból (Csehországból, Magyarországról, Németországból, Romániából, Szerbiából és Szlovákiából) érkezett kutatókat a Selye János Egyetem rektora, Juhász György köszöntötte, majd Liszka József beszélt a mostani konferencia gondolata megszületése körülményeiről, nemzetközi keretekbe ágyazásának fontosságáról. A pozsonyi Tatiana Bužeková és a szegedi Povedák István plenáris előadása és az azokat követő vita után, a rákövetkező másfél nap alatt 18 referátum hangzott el (magyar, szlovák, cseh és német nyelven) a népi vallásosság kutatásának különféle aspektusairól. A konferencia alkalmat adott arra is, hogy a résztvevők megemlékezzenek az Etnológiai Központ megalapítása 20. évfordulójáról.

Rövid URL
ID2737
Módosítás dátuma2019. április 29.

Társadalom-morfológia, környezeti világok, antropogén együtthatások – Pászka Imre újabb köteteiről

Több korábbi munkájában a szociológus/társadalom-morfológus Pászka Imre a romániai, a történeti és területi társas világok struktúráival, az elitek önképével és társadalmi beágyazottságával[1] foglalkozó kutatóként szerzett...
Bővebben

Részletek

Több korábbi munkájában a szociológus/társadalom-morfológus Pászka Imre a romániai, a történeti és területi társas világok struktúráival, az elitek önképével és társadalmi beágyazottságával[1] foglalkozó kutatóként szerzett tekintélyes elismerést, majd az eszmetörténet és a tudásszociológia térfelén keresett a struktúrák történetiségére, a létrejövő kapcsolat- és tudásszerkezetek összefüggéseinek folyamatszerűségét megvilágító összképeket, kultúratörténeti és tudásszociológiai áttekintési lehetőségeket.[2]

A tudástörténet Pászka strukturális szempontrendszerében magába foglalja a hermeneutikai, s másik oldalán a holisztikus kiterjesztéseket. E dimenziók nála nincsenek ellentétben a tudásszociológia eljárásmódjával, hisz minden, ami nem csupán az eszmék és a gondolatok történelmi metamorfózisainak szolgál alapjául, egyúttal a megismerés és a tapasztalati tudás valamely változatát is magában foglalja a történelemben kibomló társadalomszervező megoldások közül, sőt a mögöttük lévő intézményes hátteret, a komplex alkalmazkodás rendszerének vagy a kollektív tanulásnak összefüggéseit is rejti. Ezeken kívül Pászka érdeklődése is arra irányul, hogy továbbgondolja az intézmények evolúciós jellegére, az útfüggés problematikájára, egy egyéni akaratok határait jelző társas jelentésstruktúrák dilemmáit is. Ezek tétje és bonyolultsága ugyanis az eszmék státusának meghatározása felől is belátható, miként a társas tüneményeket körülvevő társadalmi dinamika viszonylatrendszere, sőt a tudásközvetített társadalmi gyakorlatok megannyi verziója is, tudás és egzisztencia relációi, „az ember alapvető, természetéből fakadó lényege” (2006, 7. p.).

A tudástörténettel összefüggésben már előző markáns művében, akadémiai doktori értekezésében is impozáns gondolati ívvel fogja át a narratív történetformák, a megélt életek történetének „kisbetűs” elbeszélését körülvevő (szociálpszichológiai és történetszociológiai) folyamatok elemi természetrajzát, s ennek rendszerszerű totálképét építette monografikus konstrukcióba, melyben jelezte: a társadalom olyan képződmény/fogalom, mely „ellenképződményekből és ellenfogalmakból áll, ilyen az alany és társadalom, egyén és társadalom, mindezek ugyanazon érme két oldalát jelentik, amit »társadalomvilágának« is nevezhetünk. Az egyén élettörténete lényegében a szocializált egyén társadalmi lényegiségének része, amely kollektív történetbe és az emberiség történetébe ágyazott. Megélt életének története mégsem a nagybetűs történelem, hanem az, amely mindebből és társas világának szövetéből a fejekben, a gondolatfolyamatokban épül fel, ahogyan egy csoport egyénei a megosztott és közös tapasztalataikat elbeszélésekben, mítoszokban, történetekben kifejezik, kinyilvánítják, kidolgozzák és közvetítik. Az életről szóló folyamatos párbeszéd lényegében a tapasztalatok, a benyomások, az élmények, a vélemények cseréje a kortársak között a jelenről, a jelenvaló múltról s az esetleges jövőről. Ezekben a dialógusokban jelenik meg az egyén viszonya a világhoz, amelyben él, kísérik mozgását a szociális térben és a történelmi időben. A folyamat belső és külső körülményeinek összejátszása bonyolult, többnyire »sem megfigyelni, sem megfilmesíteni« nem lehet – az élettörténeti elbeszélésekből tárulhat fel”.[3]

Új könyvében, A társas világ környezeteiben – mely várhatóan ugyanúgy több kiadást megél majd, mint az előző –, az emberi magatartás, cselekvés/viselkedés repertoárjának körülhatárolt, történetileg változó, de sokszor ismétlődő mintázatának verzióival foglalkozik. Ebben az intézményesülés, az emberi cselekvés, a viselkedésminták természet és társadalom meghatározta dimenzióival, a közösségi-gazdálkodási együtthatások kiváltotta válsághelyzetekkel, továbbá az ezekre történetileg adott köznapi reakciókkal keres inherens összefüggéseket, vagy még mélyebben: dialógusokat az egyén társas környezeteiről. Ilyenek között első helyre illeszti, a kötet anyagának nagyobbik felébe ötvözi az antropogén (azaz ember alkotta környezeti, társadalom befolyásolta természeti) tünemények fejlődés- és változásrajzát, majd ezek tudományos interpretációinak, forráselemző kutatási eredményeinek jól megalapozott építményét, hogy utóbb rákeressen a történő történelem és a megelőző korok társadalmi vergődés- és alkalmazkodástendenciáinak lényegére, az adaptálódni képes ember természetrajzára, és a természet szabta emberi alaprajzolatra is. Antropocentrikus érdeklődéssel az antropogén elemek, struktúrák, elemi működésdimenziók lényege felé jártában, az útfüggő és jelentésorientált közösségi viselkedési modellekbe kíváncsiskodva…

Az alak- és jelentéstudományi leágazásokat, melyek (saját minősítésem szerint) társadalom-morfológiai belátások felé vezetnek, a második nagyobb blokkban az emberi létállapotok, életminták, életutak és életvilágok közösségi-kommunikatív leírására, elbeszélésmódok lehetséges tudományfilozófiájára összpontosítva kínálja. „Az antropológiai belátások ellenére látnunk kell, hogy társadalmak és gazdaságaik hibrid konfigurációk, amelyek formálásában számos tényező (vallás, hagyomány, eszmék, politika, ökológiai környezet stb.) játszik közre. Tény, hogy az ember alkotta társadalmak csak az utópiákban eszményiek, a valóságban történelmi-kulturális kötöttségeik vannak” (173. p.) – írja e második nagy egység előzményeként, de az első nagy egység végén, a tőkegazdaság és társadalmiviselkedés-tudományok fejezetei közötti átvezetésben. Talán egy konvencionálisabb társadalomvizsgálódási modellben az első részt a természet emberi leigázásával és az ember (mint antropológiai tünemény) természeti jelenségekhez kapcsolódó nehézkes (de folytonos) adaptálódásával lehetne vázolni – hogy ne mondjak „társadalmi felépítmény” alapjául szolgáló gazdasági-életviteli alapot mindjárt –, s a kötet második nagy egysége magukról a reprezentálható felépítményekről, sőt társadalmi gondolkodásban meggyökerezett konstrukciókról kialakított visszképet, a kutató egyén ráébredését, sőt rádöbbenését tükrözi arra, mi minden tűnik alapvetően másnak, ha a megfigyelt szociális világ megfigyelői attitűdtől is függő konstruktumait elemezzük.

A kötet két nagyobb blokkjában is ekként bánik Pászka az első nagy, rendszeralkotó és korszakosan is új értelmezési egység forrásaival, historikus lenyomatokkal, könyvtári és levéltári válogatással, korábbi társadalomfilozófusok, közgazdászok, a világgazdaság vagy az egyetemes történelem korszakos elemzőinek adatbázisával is. Az antropogén-természeti tényezők együtthatása fejezetben és a valóság rekonstrukcióját mint saját módszertani aspektusát ismertető részben hasonló az alapállása. Mondhatni: fölfedez, tételez, kérdez, kutat, konstatál, elemez, értelmez, összefüggésrendbe állít, verifikál, újrakérdez, újraválaszol… S ennek révén kapunk tőle olyan összképet, melyet csak a legkiválóbb s legnagyobb korszakalkotó elmék vázoltak eddig. Ezt a kompendiumot, historikus és természeti körképet pedig Pászka épp arra használja, hogy magára a kutató tekintetére, a pillantásával átfogható horizontra, de azon belül a történő történelem csoportjaira, egyéneire és környezetükkel szimbiózisban/konfliktusosan élők reflektáló köreire kérdezzen rá, hisz ők mindig is csak átélhették, elszenvedhették, maximum elpanaszolhatták a velük megesett életvilágot és mikrohistóriát. Saját szavaival: „A kutató az, aki egy másik modell szerint tárgyiasíthatja megfigyeléseit, tehát nem úgy, vagy abban a formában, s azzal a relevanciasúlyozással, ahogy az alany elbeszélte. A fenomenológiai perspektívában, tehát az alany és kutató »kortársak«, csakhogy az imént jelzett értelemben kettőjük viszonya aszimmetrikus. A kérdésnek ez az aspektusa több mint bonyolult, megértése viszont szükségessé teszi a kutató-alany dialógushelyzetben elfoglalt szerepeik tisztázását, amelyet az »én-te« reláció mentén vázolunk fel. Megjegyzendő: az én-te reláció nem statikus, folyamatszerű…” (207. p.).

A megjegyzést apró kiterjesztéssel erősítve: a folyamatszerűség magán a teljes művön belül is kulcsfogalom, a sodrás és értelmezési keret kölcsönviszonyának, a belátás hullámainak és partjainak interakcióira érzékeny értelmezési tartomány. Ennek alapképletét több verzióban is fölleljük a korpuszban, de kifejtett változatát a társadalomkutató önreflexív attitűdje révén teszi érzékletessé a szerző. Miután a könyv meghatározó (új, az elméleti blokknál frissebb) fejlődéstörténeti fejezeteiben Pászka a társadalomtörténész szemüvegén tekinti át az evolúciós perspektívák és narratívák érzékletes verzióit, ezért magáról a társadalomkutató kutatásmetodikájáról, a gondolkodás- és fejlesztéstörténettel foglalkozó fejezete már szinte önellentmondásig hangolja a narratív interpretációk kikötéseit. „A beszélgetéselemzések azt mutatják, hogy a beszélgetés folyamán az interakcióban lévő felek közötti reflexív viszony mellett szokásviszonyok is fennállnak, amelyek a beszédaktusokat egységbe fogják. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az emberek részt vesznek beszélgetésekben, hanem arról, hogy bármely beszélgetés többet tartalmaz, mint amit a beszélgető felek feltételeznek. A szociolingvisztikának a kommunikáció folyamatában való alkalmazása tehát azt feltételezi, hogy társas beszédcselekvés nem egyszerűen meghallgatást igényel, nemcsak információátvitel, hanem a beszélgetők a »jelentés kibontakozó spiráljában« merülnek el, vagyis az egyszerű jelentéshordozó megnyilvánulásoktól haladnak a bonyolultabbak, összetettebbek felé” (202. p.).

E jelentésesség, s maga a hermeneutikai folyamat is egyszerűsödik ugyanakkor, a szerző és elődei bonyolult okfejtéseit a válaszadó, a kérdezett narratívái, önkifejezési rutinja, kommunikatív érzékenysége, s maga az ezekhez kapcsolódó megismerői/kutatói viszony alakítja, pontosítja vagy bonyolítja: „A kérdés az, hogy akkor miért és hol válik felismerhetetlenné a szerzőség problémája. Itt több változat jöhet szóba, valamennyi az interjúszituációban nyert adatbázis feldolgozásával, illetve közléssel kapcsolatos. Az etnográfiában s az antropológiában gyakori, hogy a kutató kettőjük dialógusát monológgá alakítja át a feldolgozás vagy a publikálásra való előkészítés során. Technikailag a dialógusnak monológgá való átalakítását rendszerint úgy oldják meg, hogy a kutató párbeszédet vezérlő kérdéseit kitörlik, így egy viszonylag összefüggő, koherens szöveget nyernek. Egy olyan konvencionális, narratív elbeszélésformát (bevezető – elbeszélés – lezárás) hoznak létre, amelyben a diakrónia érvényesül, ezzel a szóbeli elbeszélést történetté alakítják át, egy személy életének történetévé. Számos ésszerű érv szól ezen eljárásmód mellett és ellen. Kétségtelen, az így megformált elbeszélésben az »én« elbeszélő-főszereplő életének narratívája megbízhatósága jobban érvényre jut, mert függetlenül attól, hogy a tulajdonneve fel van-e tüntetve vagy sem, mégis látható, hogy egy identikus személyről van szó, vagyis egy olyan személyről, akinek személyazonossága ellenőrizhető, így a szerzőség kiléte sem kétséges. Még akkor sem, ha a kutató például egy kötetben tematikus élettörténeti elbeszélésgyűjteményt ad közlésre, és az ő neve jelenik meg a borítólapon. (203. p.) […] Gadamer is a szóbeliség és az írás hermeneutikáját élesen elválasztotta egymástól. A szóbeliség Schleiermachernél kap kitüntetett szerepet, amit Gadamer pszichologizmusnak tartott és kiiktatott a hermeneutikából, mivel az bevonja a szerzőt is az elemzésbe. A hermeneutika tárgya tehát kizárólagosan az írásos szöveg. Hasonlóan vélekedik Ricoeur is. A jelent kutató-elemző társadalomtudománynak azonban nemcsak írásos szövegekkel, dokumentumokkal, produktumokkal van dolga, mint a történésznek. A kettő annyiban hasonlít, hogy mindkettőnek eseményekkel van dolga: a történettudomány a múlt eseményeit dokumentumokból rekonstruálja, a szociológia számára a jelen az élő eleven emberek jelentésadásai, amelyek az eseményeket dialógusokban, egyéb társalgási és vitahelyzetekben, szóban adják elő. Pontosabban az adatbázis előállításában egyaránt részt vesz a kutató és az adatközlő. A probléma nem az tehát, hogy az élőbeszéd leírható, illetve le is jegyzik, hiszen az antropológiában ennek a technikának nagy múltja van, hanem az, hogy »mit rögzítünk«; más szóval a szöveg, a »diskurzusrögzítés« mire irányul. A rendkívül változatos és különböző szintű beszédmódokból mi az, ami rögzítésre érdemes…” (176. p.).

Rövidebben: a diskurzusrögzítés és a szövegvalóság leképeződésének valóságrelációi már önmagukban is többrétegűek, továbbá plurálisak. Pászka a „társas világ környezeteiről” ír könyvet, jogosan kérdezi tehát, kik és mi szerint társas ez, milyen tudástörténeti és hermeneutikai befogadásszertartás előzi meg vagy veszi körül a közlő, a befogadó, értelmező és jelentéstulajdonító aktust magában a társadalomtudományi kutatásban, s kivel beszéli/beszélheti meg mindezt a metodikai dilemmát. Mint válaszképpen összegzi: „Adatbázisunkat írásban rögzített szövegek képezik, többségükben narratív jellegűek, amelyek az emberektől függő és tőlük független látott, illetve hallott környezeti eseményeket történetekbe ágyazva beszélik el. Az ilyen és hasonló típusú dokumentumok sajátosságairól korábban hosszabban értekeztünk, itt csupán ismételten arra utalhatunk, hogy minden ember által írásban és szóban elbeszélt eseménytörténet (Webernél cselekvés) szubjektív, szándékolt, motivált. Vagyis a valóság reflektált kifejezése, és nem maga a nyers valóság, hanem az a valóság, amelyről képet alkot a megfigyelő, ahogyan azt látta/látja/láttatja. A kvantumelméletből is közismert, hogy a megfigyelő és megfigyelt tárgy viszonya nem semleges. Heisenberg és Born előtt jóval, Dilthey már értekezett arról a hermeneutikai problémáról, hogy mi minden befolyásolja a megfigyelő és megfigyelt viszonyát; újabban Luhmann aktualizálta Mannheim Károly tudásszociológiai látleletét, és megfontolandónak vélte a megfigyelő megfigyelését is. […] Bármely tudományos kutatásnak az időjárás, járvány, közbiztonság múltbeli szenvedésnarratíváit kétségtelen konceptualizálnia kell, előfeltevéseit az adatbázis ismeretében fogalmi-elméleti keretekbe kell illesztenie, mely kijelöli a téma feldolgozásának szándékolt menetét. Azonban mindez nem jelentheti azt, hogy az ismert, elfogadott konvencionális paradigmák egyetemes sémáiba kényszerítjük a tényanyagot. Nem állítjuk azt, hogy az említett sémák használhatatlanok, csupán arra utalunk, amikor az együtthatás fogalmába néhány térben és időben változó tényezőt bevonunk, akkor a tényezők társadalmi-kulturális kötöttségei döntik el, mi az, ami a konvencionális sémákat követ, általánosításokra nyit rést, és mi az, ami lokális, partikuláris, egyedi. Az életvilág, a természet és társadalom világának egysége, amint arra a fentebbiek során is utaltunk, egyetemes, mert minden létező emberi szerveződés létfeltételének az alapja/kerete. Az emberi lét cselekvésorientációja alapvetően alkalmazkodás, a szerveződési formái és annak tartalmai tágabb és szűkebb értelemben is az adaptáció módozatait jelenítik meg. Nem véletlen, hogy a múltban a környezet kihívásaira adott válaszok különbözőek voltak…” (16–17. p.).

Az életvilág, a társadalmilag felépített valóságképzetek, az írott szövegek és az élőbeszéd narratív sajátlagosságai alapján, hermeneutikai pozícióra építve fejti ki, hogy „a diskurzus írásban rögzített formája »lehet« a Ricoeur által javasolt értelmező tudomány tárgya, mert csak az írott szöveg garancia arra, hogy a dialógus univerzális lehet, hiszen hozzáférhető mindenki számára, mindenütt és mindenkor, aki érdeklődést mutat iránta. Ricoeur, miután tisztázta, hogy mi a szöveg, mi az élőbeszéd és az írott szöveg közötti különbség, miközben mindkettőt szövegnek, a diskurzus (megnyilatkozás) módjának tekinti, az írott szöveget jelöli meg az értelmező tudomány tárgyának, mivel Max Weber is »ésszerűen vezérelt magatartásként definiálta ezt a tárgyat«. A kérdés továbbá az, hogy vajon az »ésszerűen vezérelt magatartás« kiegészíti-e azt, amit Ricoeur »olvashatóság jellegnek« nevez. A következő lépésben, tehát, a diskurzus fentebb vázolt négy kritériumát – időbeliség, diskurzusesemény, világ, kommunikációs jellemzőket – az »ésszerűen vezérelt cselekvés« fogalmára vonatkoztatja, amit szintén egy négyes tagolásban old meg…” (184-185. p.).

Valahol talán e többrétegű, sokszereplős folyamat és szituatív érvényesülése is úgy redukálható, hogy a kommunikatív diskurzus szintje nem csupán hermeneutikai alapokhoz, de referenciális válaszokhoz, kutatói reflexióhoz is jelentős mértékben kötött. Anélkül, hogy a magam kontúrjaival össze akarnám zavarni a Pászka föltárta, jól áttekinthető és sokrétegűen mély struktúra erővonalait, csupán arra fókuszálok, amit a szerző az „antropológiai állandó” kapcsán foglal tézisbe. Itt is, mint a kötetben végig, „a konceptuális társadalomtudomány alapozási kísérletében, az eszmék és az életmód egymásra vonatkoztatásakor”, a megértés határairól, s főképp a közösségi határok értelmezésmargóiról van szó talán. A történeti kontextusban Pászka kiemeli, hogy Peter Winch eredendően Max Weberre épülő szabályvezérelt cselevés-tulajdonításáról, Gadamer erre reflektáló okfejtéseiről, egészében a társadalmi kontextusnak tulajdonított jelentőségről van szó, minthogy „ez teszi lehetővé, hogy megértsük a jelentését annak, amit az emberek tettek, tesznek és mondanak”, továbbá a lehetőséget, amiről Weber mint az „ésszerűen (racionálisan) vezérelt cselekvés, viselkedés elve és a diskurzus közötti kapcsolatról, és diszkurzív és nem diszkurzív eszmékről beszél”. Az ehhez kapcsolt ricoeuri és austini beszédaktus-elmélet azon felismerése, hogy a beszédaktus típusai cselekvéstípusok, már átvezet a hermeneutikát módszernek tekintő eljárásokhoz és interpretációkhoz, a metodológia a szövegre és a szövegértelmezésre vonatkozó módszertani rendjéhez, amely „új eljárást nyit meg a magyarázat és megértés viszonyában”. Ugyanis „Gadamer javaslata az volt, hogy a megértés és az értelmezés egymást feltételezik, nincs megértés értelmezés nélkül. Ricoeur, láthatóan, nem helyettesíti az értelmezést a »magyarázattal«, hanem a magyarázatot bevonja az értelmezés előterébe, s új feladatot szán neki. A hagyományos elgondolásban Ricoeur itt elsősorban Diltheyre utal, akinél magyarázat és az értelmezés egymást kizárták, mivel a magyarázatot a természettudós módjára, míg az értelmezést a történész eljárás módjára vonatkoztatta. A 19. század végén a valamely szöveggel kapcsolatos magatartást a »magyarázat« és az »értelmezés« terminussal összegezték. Dilthey a természettudományoktól átvett és a pozitivizmus által a történettudományokra alkalmazott érthetőségi modellt magyarázatnak nevezte. Az értelmezést pedig a megértés pszichológiából származtatott formájának tekintette, s abban a szellemtudományok alapvető, egyetlen magatartását látta, amely által megvonható a különbség a szellemtudományok és a természettudományok között. Ugyanakkor Diltheyre vezethető vissza a hermeneutika belső kettéosztottsága, mely szerint a megért–értelmez kettősében a megértés az alap, azonban a megértést a lélektanra, míg az értelmezést a tárgyiasult formákra való vonatkoztatással pszichologizálta. Márpedig a megértés–értelmezés tudományosság-igénye éppen a depszichologizálást sürgette” (190–191. p.).

A könyv egészében Pászka alig tesz mást, mint a legeltérőbb interpretációk fölidézésével maga is interpretálja a társadalmi képződményeket, beleértve a gazdaságot, történelmet, kreatív képzeletet, imaginatív életvilágot, konstruktív megoldási és adaptációs rutinokat, megismeréstudományi képleteket, elbeszélésmódokat – mint ezt a nyolcvanas években bekövetkezett antropológiai értelmezésfolyamat értelmezői is teszik. Az ember és társas környezetének, életvilágainak és kölcsönös függésrendjeinek megismerése azonban a cselekvésmodellek és tanult mintázatok sok huzallal behálózott rendszerében képesek „társadalmi környezetet” teremteni, ezért ezek belátását és megértését is az emberszabású létfeltételek („ember okozta”) természeti események fogalmi-elméleteinek kijelölésével kell illetnie a kutató pillantásának. „A megoldandó feladat nem a különböző szakterületek európai léptékű ismerethalmazainak egymás mellé szerkesztésének módjában rejlik, hanem a téma tartalmi sokszínűségét egységbe fogó, irányító fogalmi-elméleti séma megalapozásában”, a diskurzusok és distanciák fölidézésében, a szociológia tudományának és kockázatbelátási rugalmasságának (Risk and Culture) képességében inkább. Mégpedig a valóságkonstrukciók dimenziójában elsőként. „A klímaváltozás tudatosodásával párhuzamosan több oldalról is bírálat éri a szociológia klasszikusainak nyomdokain haladó vonulatát, amely a korai ipari forradalom ideológiája mentén továbbra is a természeti környezet meghódítását, leigázását tekinti a társadalmiasulás kritériumának”, mivel „…a szociológia nem volt »teoretikusan felkészülve«, a témát »szinte kezdettől fogva a természettudományoknak adta át, igyekezett is megszabadulni tőle, a társadalmat és annak részeit, illetve a társadalmon belüli perspektívákat részesítette előnyben«” (idézi Luhmannt). Ennek révén ugyanis „a szociológia helyett jó részt a társadalmi kommunikáció tematizálja az ökológiai közbeszédet. Az utóbbi évtized kockázatdiskurzusaiban s a reflexív szociológia modernizációs elméleteiben (Beck, Lash, Giddens) az ökológia, a klímaváltozás fogalma, definíciója körüli viták a politika, a gazdaság »új« munkamegosztására, a kulturális beágyazottságra és a témában zajló diskurzusok »inszcenárió« értelmében vett konstruált jellemzőire hívják fel a figyelmet. A reflexív szociológia belátásában az a természet, amire a különböző »kulturális mintákból« kiindulva hivatkoznak, »már nem létezik«. S »ami van (…), az különböző társadalmiasult formája a természetnek«, amelyet tudományos világszemlélet alakított ki, és amelyben a »klímakutatók absztrakt modelljei határozzák meg a mindennapi cselekvéseket«. Az összehasonlító antropológia (Science studies) radikálisabban fogalmaz: »azok a szociológiák, amelyek csak a társadalmi köré épülnek, amelyek talán csak azáltal maradnak fenn, hogy a „hatalom” és a „legitimitás” szavakat ismételgetik, [zavaróak], mert a szociológusok sem a tárgyak tartalmával, sem a nyelvek világával nem tudnak megbirkózni, pedig mégiscsak ezek hozzák létre a társadalmat«. A tárgyak tartalma és a nyelvek világa ebben a megközelítésben a duális világlátás meghaladását sürgeti, vagyis azt, hogy a természet és társadalom nem két ellentétes transzcendencia, hanem egy és ugyanaz, a kettő között a közvetítések gyakorlata által a »társadalom minden egyes állapotának megfelel a természet egy-egy állapota«…” (9–10. p.). Ebből fakad tehát a kérdés (Bruno Latour és Ulrich Beck megfontolásai nyomán), hogy „mennyiben tartható továbbra is az a szociológiai beállítódás, amely »mindent társadalmi kérdéssé redukál«, és figyelmen kívül hagyja a természet–társadalom kölcsönhatásának »is-is jellegét«. Az ilyen és hasonló belátás aktuális perspektívából vetődik fel, amely az emberi világot most már nem csupán kulturális hatásösszefüggéseiben próbálja értelmezni”, hanem a hatások kiegyenlítődése, a következmények természetrombolásra és valóságalkotásra kiható verziói újrafogalmazzák az alapvető paradigmákat (11. p.).

Ez a „latouriánus” és „beckista” interpretáció különösen kihívó a szerzői alapállás bázisán: Ulrich Beck észrevételei „az angolszász diskurzus- és kultúraelméletek valóságkonstrukcióját bírálják, amelyek a laikusok ismereteit hangsúlyozva, az aktor- és intézményi tényezőknek tulajdonítanak elsőbbséget. Ezekben ugyanis, a »természetrombolás« materiális és szimbolikus tartalma »cselekvéscentrikus« irányt vett, ami »diszkurzív szerkezetátalakításban« nyilvánul meg: létrehoznak, formálnak és megváltoztatnak »kognitív struktúrákat«, »elbeszélésmodelleket«, »tabukat«, így a »valóság a cselekvés célja és produktuma lesz«, miáltal a »valóság« felépítésében egy »kétértelműség« válik dominánssá” (11. p.). Ezért immár a világátalakító víziók és a cselekvések aktor- vagy intézményelmélete olyan kognitív tudáskonstrukcióvá lesz, melynek kérdésfelvetése redukálódik (Becket idézve): „hogyan (re)produkáljuk diskurzív eszközökkel a »valóságot« önmagában. A válaszok aszerint különböznek, hogy »több vagy kevesebb valóság van birtokukban«”. Pászka itt rámutat Beck, s mögötte Mary Douglas és Aron Wildavsky veszélykultúra-fogalmára, „mely szerint »nem volt lényeges különbség az őskor és a fejlett civilizációk veszélyei között«. A kérdés ilyetén megközelítése Beck szerint „rávilágít egy szociológiára (annak hibájára), amely mindent társadalmi kérdésre redukál, és figyelmen kívül hagyja a kockázatok immaterialitását (társadalmi inszcenárió) és a materiális jellegét (fizikai változás, pusztítás) is-is jellegét”. Ezzel azonban „láthatóan az ökológiai diskurzus konstruktivista vonulata, a természetrombolás mentén kibontakozó »világmegváltó« tudáskonstrukciókban lehorgonyzott. Valóságképe konstruált, így a duális világkép meghaladását célzó »is-is« relációt Beck a »valóság« egy újabb fogalmával semlegesíti. A valóság »önmaga«, mint megjegyzi, ember(ek) cselekvése, cselekvési struktúrák, cselekvési rutinok, észlelési minták stb. összeszövődéseiben valósul meg, illetve alakul át. Következésképpen az emberi cselekvésen kívül eső valóságot – materiális és szimbolikus értelemben egyaránt – nehéz elképzelni. Ha ez így van, akkor a valóság »önmagában« nem létezik, csak azáltal, ha az ember létrehozza, megalkotja, valamilyen materiális és immateriális formában megjeleníti. Más szóval a diszkurzív szerkezetátalakításnak is a valóságot valamiből, valamiért létre kell hoznia. Beck is a valóságot társas világgal azonosítja, s a valóság »önmaga« ebből felépített, megalkotott. Valóságfogalmában a természet, a társas valóság létének fizikai-tárgyi feltételei, csupán mint (természet-)rombolás objektuma van jelen. A nehézség ott kezdődik, hogyha ragaszkodunk a valóság egy olyan megközelítéséhez, ahol a valóság önmagában a cselekvés értelmében vett valóság, társadalmilag felépített, és a természet csak az adottság értelmében vett valóság, akkor eltávolodunk annak beismerésétől, hogy a természet akárcsak az ember az ökoszisztéma cselekvő része. A kérdés tehát az, hogyha felszámoljuk a természet és társadalom dualizmusát, s elismerjük a kettő kölcsönhatását, akkor továbbra is a társas cselekvés, a társas interakció, a célracionális cselekvés stb. fogalmai alkalmasak-e az emberi és nem emberi viszonyok megértő értelmezésében?” (10–12. p.)

Pászka egész könyve valahol az univerzális, mélyen és szélesen historikus, ugyanakkor állandó változandóságában is roppant nehezen megragadható folyamatszerűségek, ciklusok, értelmezések és narratívák lankái közötti evickélés. Sikeres, sőt látványos vadvízi kaland ez, melyben a zuhatagok és kövek hullámvetése nemcsak adaptációs stratégiát kíván meg a mindenkori társadalmi aktoroktól, hanem magától az értelmező pillantásától, az elbeszélő narrációjától is. Ugyanis a történetmondást a beszédeseményeken át vezeti, a tudomány paradigmáit a megérthetőségek mellett a szóbelivé tétel és elemezhetőség tesztjének is aláveti „az antropológiai állandót” keresve. „A beszédesemények tehát azoknak a szimbolikus formáknak a rendszere, amely által a közösségek és tagjaik értelmezik és teremtik történelmüket. A beszéd egyetemes és sajátos funkciói nem a roppant változatosság tagadását jelentik, hanem azt, hogy miközben partikuláris értelemben kulturálisan meghatározott szabályokat követ, általános értelemben mindenütt és mindenhol életre kel és szimbólumokban ölt alakot. A tapasztalatok konstrukciós jellege a nyelvből mint szimbólumalkotó és -hordozó antropológiai állandóból származik. Vagyis a nyelv emberi lényünk, létünk lényege, amely kommunikatív cselekvésben alakult ki, az tartja fenn, alapjában az emberré válás, az antroposzociogenézis alapja. A nyelv szimbólumfunkciója teremt rendet a körülöttünk lévő összevisszaságban, a szimbólum a rendet jelentéssel ruházza fel. Más szóval: a szimbólumok a jelentéskeresés eszközei vagy termékei, amelyek értékekkel és érzelmekkel terheltek. Röviden: maga a rend, amely szimbólumokban jut kifejezésre, kulturálisan szabályozott emberi konstrukció. Azonban a szimbólumok nem dolgokat, hanem a fogalmakat jelentik, vagyis Ernst Cassirer megfogalmazásában a szimbólum az, ami telítetté válik jelentéssel. A szavak pedig a fogalmakat érintő viselkedésre késztetnek bennünket. Egy szimbólumnak közösségi jelentése van, amelyet kommunikálni lehet, ezek a jelentések az adott társadalom kultúrájában és a hagyományában gyökereznek, s a társadalom egységének és differenciálódásának mértéke szerint változnak. A kultúra és a hagyomány befogadása változó, így a szimbólum jelentése használatának itt és most kontextusától meghatározott, konkrét helyzetben nyeri jelentését, sőt a szimbólum jelentése minden használattal változik és gazdagodik. Ami számunkra fontos, hogy a szimbólumok az egyéni és közösségi cselekedeteket, viselkedéseket formálják, s a szimbólumokat maguk a hagyományok, a történelmi, a nyelvi és a szociális szükségletek alakítják, amelyek minden társdalomban kontextusfüggőek. Következésképpen, a szimbólum és használatának módja szociokulturálisan meghatározott. A társadalomtudományok, függetlenül attól, hogy »szövegalapúnak« vagy egyébnek nevezzük, továbbra is hermeneutikai alapokon képzelhetők el” (203–205. p.).

Nem redukálni, csupán a szövegfolyamból kiemelt cseppnyi mintákat látható „keretbe” rakni próbálom, mikor a megismerés, értelmezés, általánosítás, specifikálás mint beszédcselekvési megoldás sikerét értékelem Pászka munkájában. Ez szükségképpen el kell gondolkodtasson bennünket, amikor annak képzetével élünk, hogy társadalomtudományt művelünk, megértést termelünk, megismerő rutinokkal élünk. Ez a szerzői hermeneutikai pozíció a ricoeuri aspektusban is „több mint kétséges, hiszen a beszéd etnográfiája, mint láttuk, a mindennapi beszédcselekvés egyszerűbb formáit próbálta fogalmilag rögzíteni, s az összetettebb formákat nem érintette, ennek ellenére közelebb visz Ricoeur szemantikai belátásainak hermeneutikai alkalmazásához. A spontaneitás, önkényesség mellett azonban a személyiség egész státusát áthatja, átszövi a környezetéhez való verbális és nem verbális igazodás, megfelelés. Függetlenül attól, hogy egy szerencsésebb vagy egy szerencsétlenebb embercsoporthoz tartozunk, a csoport elvárásokat támaszt, igazodási mintákat nyújt, amelyek óhatatlanul megjelennek közléseinkben, abban, ahogyan a szavakat használjuk, amelyek végeredményben személyiségünk egészének értékelésére utaló jelek. Más szóval: a nyelv funkciója a nyelvet használók szándékaiban és hatásaiban, a szándékolt és nem szándékolt beszédcselekvésben érhetők tetten, amit két nyelvi adottságban jelölnek meg: a szemantikaiban és a szintaktikaiban. A szemantika kulcsa a hogyan értés, a szintaxis pedig a logikai és nyelvtani műveletekkel foglalkozik…” (203. p.).

Pászka Imre beszédcselekvése kiadós értelmezési feladat, s mint szemantikai állandót ezután már megkerülhetetlenül figyelembe kell vennünk, ha társas világ(ok) környezeteinek elemzésébe fognánk a jövőben. A kötet végére emelt Dimitrie Gusti-tanulmány (218–234. p.) ennek már részben mintája, példája is, de látszólag mintegy perszonálisra szűkíti a tudományos életvilágok funkcionális működésrendjébe illeszkedő kutató komplex szociálpszichológiai-tudománytörténeti-hermeneutikai oeuvre-jét. Erre a sorsra determinált Pászka új könyve is, amely mint jelenkori társas világunk beszédeseménye, a majdani sorsesemények meghatározó részévé válhat, jó eséllyel. Kötetének gondolatgazdagsága és lehengerlő anyagbősége mellett szinte már bevezetőjében is olyan filozófiai/antropológiai (vagy épp filozófiai antropológiai) dilemmát hoz terítékre, melyről az olvasónak elemi döntést kell hoznia, hogy értelmezési keretét aktivizálja. Ez a kettősség a történő világ, a zajló események, az emberi fejlődéstörténet (?evolúció-história?) tényszerűségeinek, s e bizonyságkészlet elbeszélhetőségének, narratív közléstechnikák gondolati beágyazásának viszonyrendszerébe vezet. Nem véletlenül nevezi a kötetben igen kitartóan „az emberi cselekvés, viselkedés-minták… természet-társadalom együtthatása kiváltotta válsághelyzetekre adott reakciók” rendszerének (lásd a hátoldali ismertetőt), melyből a kulcsfogalom az együtthatás. A „szemtől szemben párbeszéd-helyzetek természete, a zárt gondolkodás- és tudáskészletek, a már megélt és lehetséges klímaváltozásokhoz való alkalmazkodásban megnyilvánuló emberi találékonyság” társadalmi intézményei, normái, szervezetei adják a dilemma egyik, „objektivált” oldalát, s a másik oldalon ott az Ember, a maga akár nagy-, akár kisbetűs sodródásával, kiszolgáltatottságával, szenvedő és túlélni képes stratégiáival. Ez az értelemvezérelt gondolatmenet, s alanyaként a változó Ember ekképp valamely antropológiai aspektust vesz fel, másképp fogalmazva: az evolucionista (és mellé a strukturalista) antropológiai hagyományt preferálja a szerző, mindeközben azonban a kultúrakutatás terén is negyedszázadosan új szempontrendszert konstruál hozzá, vagyis a narratív, a személyes, az átélt és elbeszélt szocio-fugális gondolkodásmódok követésében leli örömét, valamiképpen ezért még az sem kizárt, hogy e társas világok elméleti leírásában a szerző egy maga teremtette antropológiai szférát teljesít ki, melyben a cselekvés- és viselkedésrepertoárok formálta világ(ok) csupán a narratívák terében jelennek meg „empíriaként”, valójában egyfajta metaelmélet tárgyaivá élemednek, ezzel puszta hipotetikus mintakészletet sejtetnek. Ám ez sem kevés, tessen csak követni bírni, vagy felülmúlni…!

[1] A román hivatáselit: identitás és legitimitásválság, Budapest, Osiris,1999, 185 p.; Elit, elitek a lokális kistérségi társadalomban, Szeged, Belvedere Meridionale, 2010, 328 p.

[2] A fordított folyamatok struktúrái. Eszme- és tudástörténeti tanulmányok, esszék. Szeged, Belvedere Meridionale, 2006, 360 p.

[3] Pászka Imre: Narratív történetformák. A megértő szociológia nézőpontjából. Szeged, Belvedere Meridionale–Szegedi Egyetemi Kiadó, 2009, 554 p. Ugyanez nagydoktori disszertációként, 2011, Szegedi Tudományegyetem. http://real-d.mtak.hu/376/

Rövid URL
ID2736
Módosítás dátuma2019. április 29.

I. Rákóczi Ferenc esküvője. Zboró, 1666

Ritka, különleges napra ébredtek 1666. március elsején Zboró kastélyának és Makovica várának tulajdonosai, vendégserege, valamint az akkori falucska lakói. Ugyanis ezen a napon volt Rákóczi...
Bővebben

Részletek

Ritka, különleges napra ébredtek 1666. március elsején Zboró kastélyának és Makovica várának tulajdonosai, vendégserege, valamint az akkori falucska lakói. Ugyanis ezen a napon volt Rákóczi Ferenc, Erdély választott fejedelmének és Zrínyi Ilonának az esküvője, lakodalma, amelyet országra szóló fényes külsőségek között tartottak meg rengeteg főúr és azok családja jelenlétében.

A vőlegény I. Rákóczi Ferenc (*1645. február 24., Gyulafehérvár – †1676. július 8., Zboró) szülei: II. Rákóczi György (szintén erdélyi fejedelem) és Báthori Zsófia. Ferenc egyben Magyarország részeinek ura, a székelyek ispánja és Sáros vármegye főispánja volt már huszonegy éves korában. Az ara szülei: gróf Zrínyi Péter horvát bán, a költő Zrínyi Miklós öccse, akit 1671-ben összeesküvés miatt Bécsújhelyen lefejeztek. Anyja pedig a híres és gazdag családból származó Frangepán Katalin volt.

A menyasszony születési évét pontosan nem ismerjük, 1643 körül lehetett Ozalj várában, meghalt 1703-ban Törökországban. (Férje halála után ismét férjhez ment, mégpedig Thököly Imréhez, aki 1699 után az akkori történelmi események miatt Törökországba menekült. A feleség követte az urát, s ott is hunyt el Nikodémiában. Koponyáját a fia földi maradványaival együtt 1906-ban hozták haza, s helyezték örök nyugalomra a kassai Szent Erzsébet-székesegyházban.)

Felvetődik az olvasóban, hogy miért épp az Erdélytől oly távol eső Zboróban[1] rendezték a pár esküvőjét. Ezen a lengyel határhoz közeli településen, amely az akkori Magyarország északkeleti részének a végét jelentette. Az okot egyrészt a Rákócziak Lengyelországhoz kötődő politikai kapcsolataiban kell keresnünk, másrészt a rokoni szálakban, hisz a fentebb említett Báthori Zsófia édesanyja – azaz a vőlegény anyai nagyanyja – a lengyel Anna Zakrzewska (magyarosan: Zakreszka), Báthori András felesége volt. Ezért szerepelnek az előkelő lengyel vendégek a meghívottak között, akiknek a zborói helyszín könnyebben megközelíthető volt.

A falut – a család legészakibb birtokát – 1601-ben Rákóczi Zsigmond vásárolta meg. Később, 1625 körül a község északnyugati végén a fia, Pál építtetett egy várkastélyt. Ezzel mintegy helyettesítette a falutól délre levő, 450 méter magas hegy tetején álló Makovica[2] várát, amelynek megközelítése és ellátása eléggé nehézkes volt. Ehhez a kastélyhoz építtette hozzá a fentebb már említett Báthori Zsófia 1640-ben a Szent Zsófia-templomot, amelyet 1660 körül még kibővítettek. Titulusának megválasztása bizonyára nem volt véletlen az úrnő részéről. Minden bizonnyal ebben a templomban volt az ifjú pár esküvője, amelyre a meghívót maga az örömanya, a már özvegy Báthori Zsófia[3] írta saját kezűleg 1666. január 7-én Munkács várában. Ennek melléklete a meghívott vendégek névsora, amely pár nappal később állt össze, január 11-én. Természetesen a meghívás a férfiak nevére szólt, de abban megemlíti az írója, hogy „szerelmessével együtt” várja az urakat. Az apa 1660. évi halála miatt az anyára várt ez a feladat, amelyet bizonyára örömmel teljesített szeretett fiának a menyegzőjére. (Másolatát[4] a Történelmi Tár 1881. évi számában olvashatjuk.)

Időben kellett elkészítenie a levelet a meghívott vendégeinek, hogy a kézhez vétel után azok valóban el tudják fogadni az invitálást a menyegzőre a hosszú téli utazás közepette. Csak gondolatban tudjuk magunkban felidézni az ilyen komoly és körültekintő előkészületet egy-egy távolban élő főnemesi család tagjainak a számára. Gondoskodniuk kellett a különféle ruházatukról, az út közbeni élelmezésükről, a szekerekről, a lovakról, a kísérő szolganépről, a szálláshelyekről, ahol majd éjszakázhatnak. Gondolniuk kellett az akkor úttalan utakon rájuk váró kiszámíthatatlan viszontagságokra – bár bizonyára az ilyen utazások abban a korban nem voltak számukra ismeretlenek és szokatlanok. És minden cselédnek, szolgának megvolt a maga előre megszabott feladata egy-egy ilyen esetben, amelyet rutinosan teljesítettek.

Ugyanígy az esküvőt rendező családra is érvényes mindez, akiknek méltóképpen gondoskodniuk kellett több száz meghívott nemesi családról, s az őket kísérő szolganépségről.

Báthori Zsófia meghívólevele körültekintően udvarias, érződik belőle a tisztelet és az alázat, ugyanakkor a volt fejedelemasszonytól elvárható magabiztosság is. Tömör, minden lényeges elemet tartalmaz, helyesírása – ugyan néhol nem következetesen – az akkori magyar írásgyakorlatot tükrözi. (Utólag jó lenne megtudnunk, hogy egy lengyel származású anya lánya hol és kitől tanulhatta meg a magyar nyelvet és az írást, a fogalmazást, a magyar nyelvi fordulatokat, a levél megformálását. Vagy tán valaki segítette mindezt megfelelően írott szabályokba öntenie?)

A január 11-én írt lista a meghívottak névsorát tartalmazza. Mindezt három részre oszthatjuk. Egyikben csak általánosságban a számukra „nevezetes” megyék (18) és a szabad királyi városok (9) találhatók. A másodikban a csak név nélkül vagy nem teljes névvel szereplő híres személyek olvashatóak, természetesen a rangjuk megjelölésével. Épp ezért abban a korban őket nem is kellett pontosan megnevezni, hisz érthetően mindenki ismerte őket. (A mai olvasónak már lexikonra van szüksége a 29 fő azonosításához.) Természetesen legelsőként maga a császár szerepel (I. Lipót). Őt követi közvetlenül a lengyel király (II. János Kázmér) és a királyné. Őutánuk a magyar, országos vagy egyházi rangot viselők következnek. Csupán összefoglalóan érdemes őket fölsorolni: a nádor, az érsek, a kancellár, püspökök, apátok, kamarások, a híres leleszi konvent és az egri káptalan vezetője, valamint két kassai porkoláb. E szónak abban az időben a mára már elavult jelentése az volt, hogy várkapitány, várparancsnok. A már említett lengyel királyi páron kívül kilenc személy volt hivatalos Lengyelországból: a nádor, a királyi kancellár, a marsall, a krakkói püspök, egy várkapitány, Wisnyowiczky herceg és két csupán családnévvel jelölt személy. Végül egy hölgy, a kihalt királyi családból származó Přemysl úrnő – természetesen latin nyelven körülírva, megnevezve mindannyian –, például az utolsó: Domina Premislen.

A harmadik csoportot a teljes személynévvel leírt (ez alól van néhány kivétel, például: Zicsy uram) főurak, özvegyek, a pozsonyi kamara tagjai, a konkrét feladattal megbízott fiatalabb úrfiak, köznemesek. A 64 gazda,[5] akik a teljes ünnep menetrendjét, az ellátást felügyelték, hat konyhamester (nem főszakácsok, hanem akik a konyhai feladatokat ellenőrizték és irányították), végül három német származású „Frisnayder”, akinek a funkcióját nem sikerült megfejtenünk. Mindez több mint kétszáz meghívott vagy valamilyen feladatot is ellátó vendég, legtöbben családostul. Ilyen hatalmas számú vendégsereg esetében teljesen természetes volt, hogy főként az ifjabbak besegítettek a meghívó családnak. Ezen csoport tagjai szinte mind az akkor Magyarország északkeleti megyéiben éltek, csupán néhány erdélyi nevet olvashatunk köztük, a nyugati megyékben élőkből keveset, inkább onnan elszármazót. (Természetesen a közvetlen családtagjaik, rokonaik nevét nem tartalmazza a meghívó, hisz a jelenlétük nyilvánvaló volt.) A családnevek között döntően magyar főúri személyek neve olvasható, rajtuk kívül néhány horvát származású (Jakussitth, Draskovitth), lengyel (Luzinszki, Rojowski) és a már említett pár német személy neve (Hakker, Merczel).

Írásképüket tekintve teljesen változóan olvashatunk magyar névsorrendet (családnév + keresztnév), de a más népeknél megszokott formát is (keresztnév + családnév). Mindennek okát nem sikerült megindokolnunk, talán az összeírók személyétől függött a rögzítés. Abban viszont következetesek voltak a lista összeállítói, hogy a magyaros sorrendnél a keresztnevet magyarul írták, a másiknál viszont a latin megfelelővel helyettesítették.

A meghívóban szereplő főurak nevét nem érdemes jelen írásban megismételni, hisz komolyabb következtetéseket nem lehet mindabból levonni. Ennek ellenére kiemelnénk néhány családot, amelyből több családfő is meghívott volt, s jelen lehetett az esküvőn. A legtöbben, öten Zemplén vagy a szomszédos vármegyékben élő Barkóczyak voltak meghívottak: János, István, Sándor, György és Ferenc (ez utóbbi, „Barkóczy Ferenc uram ő Nga” az egyik gazda szerepében). Négy fővel a Bertóti, Pécsy, majd három-három személlyel a Csáki, Esterhássy és a Kende család olvasható (a nevek helyesírásánál megtartottuk a névsorban rögzített névformát).

A meghívottak között tizenegy özvegy hölgy nevével találkozunk. Közülük kilenc a férjezett nevén, -né asszonynévképzővel olvasható. Egyedül Homonnayné esetében hiányzik a férj keresztneve, a családi genealógia szerint az György lehetett. Egyiküknek pedig a lánynevét írták csak le: Forgács Éva. (Valószínűleg a már elhunyt Csáky István feleségéről, Forgách Zsigmond nádor lányáról van szó.) Meg kell jegyeznünk, hogy a megnevezett személyek a beházasodások révén többnyire különböző rokoni viszonyban álltak egymással. Mint korábban említettük, a keresztnévvel szereplő meghívottak körülbelül kilencven százaléka magyar nemes volt. Tekintsük át, vajon milyen utóneveket viseltek az 1666-ban élő nemeseink, melyek voltak a divatosak vagy éppen a ritkák abban a korban és azon a vidéken, eltekintve attól, hogy pontosan nem tudjuk az életkorukat. A hazánkban eddig készült felmérések főként az adózók, a jobbágyok és más nem nemesi származású személyek nevét vizsgálták ebből a korból. Ezért érdemes azokat összevetni az itt olvasható 207 férfi keresztnévvel. Az erre az időszakra vonatkozó két legrészletesebb kimutatást Kálmán Béla[6] és Hajdú Mihály[7] végezte el, ezekkel kívánjuk az itt található adatokat összehasonlítani. Mivel a megnevezettek több megyében éltek, ezért névföldrajzi vizsgálatot nem lehet végezni az adatokon.

Először tekintsük át a megnevezett meghívottak keresztnevét csökkenő előfordulással, betűrendben:

 

István 25, János 18, Ferenc 14, György 14, Ádám 13, Péter 13, Gábor 12, Zsigmond 12, László 11, Miklós 11, András 9, Mihály 7, Kristóf 6, Pál 6, Márton 4, Imre 3, Sándor 3, Albert 2, Bálint 2, Boldizsár 2, Gáspár 2, Lajos 2, Mátyás 2, Sámuel 2, Sebestyén 2, Tamás 2, Ábrahám 1, Ambrus 1, Benedek 1, Dénes 1, Farkas 1, Krisztián 1, Lőrinc 1, Pongrác 1.

(34 név, 207 személy – átlag: személy/név 6,08)

 

Ha a tíz leggyakoribb nevet összevetjük a két, már említett vizsgálat eredményével, akkor feltűnik, hogy a náluk 2. helyen álló István itt az első, a vezető név, helyet cserélve a Jánossal. A Ferenc, György, Péter, Miklós mindhárom névsorban szerepel, csupán eltérő helyezéssel. A mi sorrendünkben előkelő helyet kap az Ádám, Gábor, Zsigmond és a László keresztnév. Helyettük a két másik listán az itt kevesebb számú András és Márton, valamint az itt egyáltalán nem előforduló Gergely került a gyakoribbak közé. Külön ki kell emelnünk a 11 fővel olvasható László nevet, amely kimondottan ritkaság volt más néprétegeknél abban a korban. Ennek a ma is kedvelt és igen gyakori férfinévnek a divatja valójában csak a 18. századtól kezdődött el Magyarországon.

A hat kimondottan ritkának számító keresztnév a mi esetünkben a következő: Ábrahám (Vay), Dénes (Szécsy), az ősi pogány nevünk, a Farkas (Eszterhássy), Krisztián (Hakker), Lőrinc (Virginás) és Pongrác (Nagy-Mihályi). Az utónevek után zárójelben az illető családnevét írjuk le azonosításul, megtartva a dokumentumban szereplő ortográfiát. A keresztnevek felsorolása után megadtuk, hogy átlagban csak minden hatodik személy viselt eltérő nevet. Ez a szám elég magas, mivel az első tíz helyen szereplők gyakori előfordulása jelentősen befolyásolja az arányt. Mindettől függetlenül megállapítható, hogy sok keresztnévből válogattak a 17. században nemesi családjaink (34 különböző név). Igaz, ezek legtöbbje csupán egy-két alkalommal fordul elő, tehát az utóbbiaknak nagyon kicsi a megterheltségük.

 

Végezetül föltehetjük a kérdést, hogy: ezen meghívottak közül vajon hányan jelenhettek meg Zboróban az esküvőn? Sajnos ezt nem tudjuk, mivel minderről már nem készült följegyzés. Vagy ha mégis írt egy ilyet Báthory Zsófia fejedelemasszony-né, akkor az nem maradt fenn az utókor számára.

Csak az, amit az ifjú pár akkor még nem sejthetett, hogy az élet, a történelem milyen keserves és viszontagságos sorsot ír és tartogat számukra a további éveikben.

[1]    Zboró (Zborov) ma szlovákiai helység, Bártfától 9 kilométerre északkeletre a Kamenica-patak völgyében. Első írásos említése 1355: Zboro. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. II. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988, 802. p.

[2]    Sáros vármegyei vár Zborótól délre. Első írásos említése 1250/1355: Makouicha. Kiss 1988, 83. p.

[3]    Báthory Zsófia *1629, Somlyó – †1680, Munkács.

[4]    Thaly Kálmán: Adalékok I Rákóczi Ferencz és Zrínyi Ilona lakodalmi ünnepélyéhez. Budapest, Történelmi Tár, 1881, 585–589. p.

[5]    Közülük egyik volt a fő ceremóniamester. A többiek a szertartásokat, az előírásos rendet és a formaságokat ügyelték.

[6]    Kálmán Béla: A nevek világa. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1989, 50. p.

[7]    Hajdú Mihály: Általános és magyar névtan. Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 380. p.

Rövid URL
ID2735
Módosítás dátuma2019. április 29.

Az alapiskolai alsó tagozatos hiperaktív gyerekek nevelési módszereinek összehasonlítása a szlovákiai iskolarendszerben

A hiperaktív, más néven hiperkinetikus szindrómával küszködő gyerekek az oktatási intézmények rendszerében fokozott gondot okoznak, sokszor próbára téve a pedagógusok és környezetük türelmét. Az iskolarendszer...
Bővebben

Részletek

A hiperaktív, más néven hiperkinetikus szindrómával küszködő gyerekek az oktatási intézmények rendszerében fokozott gondot okoznak, sokszor próbára téve a pedagógusok és környezetük türelmét. Az iskolarendszer egyre inkább teljesítményorientált, és egyre nagyobb terheket ró a gyermekekre. Egy „átlagos” gyermek „átlagos” körülmények között képes beilleszkedni a közösségbe, és el tudja fogadni az ottani elvárásokat, a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD) küzdő gyermek eltérő nevelési helyzeteket és módszereket igényel/het.

Az ilyen tanuló állandó aktivitásával zavarja az óra menetét. Ennek oka, hogy figyelmét az új és erős ingerek kötik le. A semleges vagy kevésbé feltűnő, ill. a változatlan vagy gyengülő ingerek hatására elveszíti érdeklődését, ami zavaró motorikus aktivitást és impulzív viselkedést szül. Ezek következtében egy sor elmarasztalás éri, amelyeket paradox módon úgy próbál kivédeni, hogy még fokozza „negatív” aktivitását, például állandóan bohóckodik, próbálja magára felhívni a figyelmet. A magatartásbeli különlegességek, furcsaságok gyakran helytelenül lustaságnak, szófogadatlanságnak vannak elkönyvelve. A pedagógusok sem értik teljesítményének indokolatlanul gyors és szélsőséges ingadozását. Úgy tartják – eddigi gyakorlatuk és tapasztalataik szerint –, hogy a rossz tanuló szerepéhez hozzátartozik a rossz magatartás, ill. a rossz magatartáshoz a rossz előmenetel, és így a gyermek beskatulyázódik, meg nem értett igyekezete ellenére. A hiperaktív, impulzív viselkedési sajátosságok, valamint a figyelmetlenségből adódó nehézségek gyakran teszik próbára a pedagógusokat. A helytelen viselkedés visszajelzésére gyakran alkalmazzák az adott tantárgyból adott elégtelen érdemjegyet. A pedagógus eszköztelenné válását jól tükrözi a beírások, a fekete pontok sokasága. A gyermekek zavaró viselkedésükkel sok esetben kiprovokálják, hogy kizárják őket a tanításból, hátsó padba, külön ültetik, vagy rosszabb esetben kiküldik őket az osztályból. A szidás, a tiltás az ő esetükben semmiképpen nem célravezető, oda sem figyelnek rá, ha mégis, akkor ellenkező hatást vált ki náluk, éppen a kerülendő tevékenységekre hívja fel a figyelmüket, azt rögzíti bennük, rossz rutinként. Érzelmileg is rossz hatással van rájuk a folyamatos negatív visszajelzés: negatív énképet, önértékelési zavart, önbizalomhiányt vált ki, aminek következtében megjelenik a dac, az ellenállás, s előfordulhat, hogy az agressziót is felébreszti bennük, környezetük és önmaguk ellen. Az iskolai negatív tapasztalatok, megélt kudarcok, a sikeresség hiánya komoly kihatással van a felcseperedő gyermek további életére és nemcsak a serdülőkorára, hanem akár egész életére.

Az ilyen gyerekek esetében feltétlen szükséges a pedagógus, szülő, iskolai pszichológus, terapeuta, pszichiáter együttműködése. Ehhez pedig az kell, hogy:

–       A gyermek segítése legyen a cél, a szülők és tanárok ne egymást okolják feleslegesen.

–       Kölcsönösen és folyamatosan tájékoztassák egymást az érintettek.

–       Az iskola és a szülők között állandó tapasztalatcsere és megbeszélés folyjon.

A pedagógusok tudása, és ismereteik az ADHD tünetegyüttesről a hatékony segítségnyújtás alapját képezhetik (Murgaš 2011). A tanárnak kulcsszerepe van a gyereknek nyújtott segítség során, meg kellene találnia a módját az iskolában lezajló nehézségek megoldásának, és ezeket nem átruházni a szülőkre. A pedagógusok részére hasznosak a különféle szakiskoláztatások, módszertani útmutatók, szakemberek által nyújtott gyakorlati tanácsok. A tünetek alapos megismerése által a pedagógus a gyermek extrém viselkedési reakcióit nem veszi a személye ellen irányuló provokációnak, ezért nem vált ki belőle indulatokat, könnyebben akceptálja azt a deficitet, ami a gyermek sajátja. Az így felkészült tanárt és szülőt nem érik meglepetésként a viselkedési, hangulati kitörések, és megtanulnak ezekkel bánni. (Riefová 2010).

Az utóbbi években megpróbálták ezeknek a gyerekeknek a problémáit az integrációval megoldani az ENSZ által deklarált charta értelmében. Az integráció alatt a hátrányos helyzetűek és az egészségesek együttélését értjük. Célja a hátrányos helyzetű gyerekek beillesztése az általános iskolák osztályaiba, hogy ezzel megszüntessék izolálásukat a „normális” gyerekek társaságától, elősegítsék náluk a szocializációs folyamatot és normalizálják a társadalmi kapcsolatok kiépítésének képességét. Vannak befogadó, együttnevelő módszert ellenző érvek is, pl. az a kockázat, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek kevésbé védett környezetbe kerülnek, ki vannak téve esetleges atrocitásoknak, a pedagógusoktól fokozott pszichológiai és pedagógiai felkészültség szükséges. A munkamenet követésére képtelen gyermekek gyakran gúny tárgyává lehetnek a többiek előtt, akár a tanári intolerancia célpontjává válhatnak, vagy éppen ők lesznek azok, akik a deviáns viselkedés felé fognak tendálni.

A hiperaktivitás jelenségével azért fontos foglalkozni, mert a helytelenül kezelt gyermekből (akár családi vagy iskolai környezetről beszélünk) a későbbiek folyamán a társadalom és önmaga számára is problematikus, aszociális, rosszabb esetben deviáns személyiség válhat. A kutatás az elmúlt kb. 25 év alatt végbement változásokat vizsgálta a hiperaktív gyerekekkel való pedagógiai munka és oktatási módszerek terén a mai iskolarendszerben. Konkrétan azt, hogy változott-e a pedagógusok képzettsége és tudása, hozzáállása, esetleges előítélete, megértése az ilyen gyerekekkel szemben. Vannak-e megfelelő segítő szakemberek az oktatóintézményekben, tudnak-e a pedagógusok, szülők és az iskolában dolgozó segítő szakemberek megfelelő dialógust folytatni.

Azokat az alapiskolákat vettük célpontul, ahol különböző speciális szakemberek dolgoznak a hiperaktív gyerekekkel, hogy betekintést nyerjünk az általuk alkalmazott munkamódszerek közötti eltérésekbe, hogy különböző szakvégzettségű dolgozók véleményét értékelhessük. Kiválasztott alapiskolák:

  1. iskolai szociális munkás segítségével dolgozik,
  2. kísérleti jellegű új módszereket alkalmaz,
  3. speciális pedagógus segíti a pedagógusok munkáját,
  4. szociálpedagógus foglalkozik a gyerekekkel,
  5. speciális, csak hiperaktív gyerekek részére alapított alapiskola.

A téma szerteágazottsága okán, hogy a kutatás tárgyát jobban konkretizáljuk, felállítottunk három hipotézist:

H1: Az iskolákban a segítő hivatású szakemberek megoldják a hiperaktív gyerekekkel való problémákat.

H2: Az integráció megfelelő eljárás a hiperaktivitás és a hozzá társuló részképességzavarok kezelésére.

H3: A mai pedagógiai főiskolai oktatás kellően felkészíti a jövendő pedagógusokat az ADHD-s gyerekekkel való munkára.

A munka kiindulópontjául egy esettanulmányt választottunk, amely egy 25 évvel ezelőtti esetet elemez. Ez megfelelő összehasonlítási alapul szolgált a vizsgálat során.

A megfigyelés és a szakemberekkel folytatott interjúk alkották a kutatás további módszereit, amelyeket a következő helyszíneken valósítottunk meg:

  1. helyszín: Vágbesztercei (Považská Bystrica) alapiskola. Beszélgetőpartnerünk iskolai szociális munkás.
  2. helyszín: Dunaszerdahely, egy tornázás céljából bérelt helyiség, ahol a gyerekek olyan tornagyakorlatokat végeztek, amelyekkel pozitív fejlődési eredményeket értek el. Az interjúalany egy dunaszerdahelyi magyar tannyelvű alapiskola pedagógusa volt.
  3. helyszín: Pozsony (Bratislava), szlovák nyelvű alapiskola. Beszélgetőpartnerünk speciális pedagógus.
  4. helyszín: Dunaszerdahely, szlovák tanítási nyelvű alapiskola. Az interjúalany szociálpedagógus.
  5. helyszín: Hiperaktív és figyelemzavaros tanulók magán alapiskolája Eperjesen (Prešov). Az interjúalany az iskola igazgatónője.

 

Az interjúalanyok a következő kérdésekre válaszoltak:

Hány gyermek látogatja az alapiskola alsó tagozatát, azaz az 1–4. évfolyamokat?

Ebből a létszámból, az alsó tagozaton, hány gyermeket tartanak nyílván, mint ADHD-st?

Növekszik-e a hiperaktív gyerekek száma? Mi okozhatja ezt a tünetegyüttest?

Hogyan szűri ki a hiperaktív gyerekeket az iskola?

A hiperaktív tünetek általában egyéb részképesség zavarokkal párosulnak?

Nem kellene a hiperaktív gyerekekkel külön iskolai intézményben foglalkozni?

Hogy néz ki egy tanítási nap ebben az iskolában?

Szükséges-e számukra egyéni bánásmód?

Milyen segítő szakemberek dolgoznak az iskolában? Elegendő egy típusú szakember jelenléte?

Dolgoznak az iskolában iskolai asszisztensek? Mi módon fejtik ki tevékenységüket?

Hogyan fogadja be az osztályközösség az ilyen osztálytársat? Fel vannak készítve arra, hogy tolerálni tudják az ADHD-s másságát?

Előfordul, hogy valamelyik gyermekből a többiek bűnbakot csinálnak?

Hogyan tudják kezelni a konfliktusokat: gyerek-tanár, az ADHD-s gyermek szülei és a többi szülő között?

Mit tanácsolnak az ilyen gyerekek szüleinek?

Milyen a szülők egymáshoz való viszonya?

Mi történik abban az esetben, ha a gyerek szembeszegül a tanárral, kigúnyolja, kineveti, provokálja és hasonlók, ami ezeknél a gyerekeknél gyakran előforduló jelenség?

Mennyire sikeres az együttműködés az iskola, a segítő szakemberek és a szülők között?

Hogyan valósul meg az iskolában a gyerekek integrálása? Megfelelő eljárásnak tartják az integrációt?

Létezik-e valamilyen felsőbb szerv által kiadott módszertani útmutató, amely eligazítást ad a hiperaktív gyerekekkel való foglalkozásokhoz, bánásmódhoz?

Mi hat leginkább a hiperaktív gyerekekre a nevelés során?

Vajon a mai pedagógiai főiskolai képzés elegendő az ADHD-s gyerekekkel való szakszerű bánásmódhoz?

 

Az iskolákban megvalósított beszélgetéseket feldolgoztuk, és a következőképpen értékeltük ki.

Az első kérdéseinkkel alapinformációkat szereztünk arról, hogy hány gyermek látogatja a konkrét intézményt. Így próbáltuk viszonyítani az iskola alaptagozatát látogató hiperaktív gyerekek számarányát. Minden válaszadó igazolta, hogy az ő intézményüket is látogatják ilyen gyerekek, és szinte mindenhol hasonló volt ezen gyerekek száma, kivéve egy esetet. A dunaszerdahelyi szlovák tannyelvű iskolában úgy találtuk, hogy túl magas az ADHD-s gyerekek száma, és a beszélgetés későbbi szakaszából arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínűleg ebbe a csoportba sorolnak be minden elevenebb gyereket. Az egyedüli olyan intézmény volt, ahol a válaszadó szociálpedagógus ezt a tünetet a rossz családi háttérnek, a szülők alkohol-, illetve drogfüggőségének számlájára írta. Minden válaszadó elismerte, hogy az ilyen típusú gyerekek száma fokozatosan növekszik, és ez a tény egyre több gondot okoz az iskoláknak.

A hiperaktív gyerekeket az iskolapszichológusok, speciális pedagógusok szűrik ki mindjárt az első osztályokban. Legérdekesebb „szűrő”módszernek a dunaszerdahelyi magyar alapiskolában alkalmazott difer-tesztet találtuk. Ennek segítségével mindjárt a részképességzavarok is megállapíthatók, amelyeket mint az ADHD szindróma velejáróit, ugyancsak minden válaszadó megerősített.

A mai iskolákban már mindenhol dolgozik valamilyen segítő hivatású szakember, és őket továbbiak, külsősök segítik. Ezek a besegítő szakemberek csak több-kevesebb rendszerességgel látogatják az iskolákat. Ők általában a pedagógiai-pszichológiai tanácsadó dolgozói. Több esetben elhangzott viszont az a megállapítás, hogy egy típusú szakember jelenléte nem elégséges az iskolában. Ennek oka, hogy ezeknek a gyerekeknek a „betegsége” nagyon összetett, és igazán egyik segítő hivatás szaktudásába sem tartozik bele teljes egészében, csak érintőlegesen. Az iskolapszichológus inkább lelki problémákkal foglalkozik, a szociálpedagógus a családi hátteret és az abból fakadó problémákat figyeli, és oldja. Legközelebb a hiperaktivitás problémájához a speciális pedagógus áll, mivel, ahogy már említettük, az ADHD sokszor társul diszlexiával, diszkalkuliával és egyéb „disz-es” hiányossággal. Ő az, aki az individuális oktatási programot összeállítja a gyermekek számára, és „használati” útmutatót ad, egyénre szabva. A hiperaktív gyereknek, problémáinál fogva, szüksége lehet akár mindegyik szakember segítségére, de az is lehet, hogy több szakembert foglalkozató iskola esetében sem található meg a számára éppen „testre szabott”. Ilyen esetekben érvényesülhetne hatékonyan a gyermekekre orientálódó iskolai szociális munkás. Aki saját módszerein keresztül – egyéni esetkezelés, szociális csoportmunka, közösségi munka – próbálna meg preventív jelleggel a gyermekek problémáira megoldást találni. A gyermekkel, a családdal és az iskolával egyaránt kapcsolatban állva, az egészre koncentrálna, egyszerre tekintetbe véve a környezet és a személyiség komplexitását. A hiperaktív gyerekek esetében tanácsokkal látná el a szülőket és pedagógusokat egyaránt, hogy milyen szakemberek segítségét igényelhetik. Kapcsolatot tartana fenn pszichológussal, pszichiáterrel, pediáterrel, logopédussal, gyógypedagógussal, jogásszal, különböző alapítványokkal, civilszervezetekkel (Lengyel, 2005).

A hiperaktív gyerekeket a különleges nevelési igényű gyerekek csoportjába soroljuk. Megilleti tehát őket az egyéni bánásmód. De nem mindegy, hogy az hogyan valósul meg. Elhangzott olyan vélemény is, hogy a pedagógusoknak nincs kellő eszköz a kezükben az ilyen gyerekek „megregulázásához”. Ez a vélemény helytálló, de nem egészen értünk egyet vele, hisz éppen a bennük rejlő ellentmondás az, ami a megoldást nehezíti. A direktív utasítást nem tűrik, és nem is hallgatnak rá, provokatív viselkedésük, amivel nyilván „kivívják maguknak” az elmarasztalást, „fordítva sül el”, és lelki sérülésekhez vezet. A pedagógus is ember, a saját problémáival, az ő teherbírása is véges, és a hiperaktív gyermeken kívül még legalább húsz másik tanuló is ott ül az osztályában. Gyakoriak a konfliktusok az osztálytársakkal, pedagógussal, és ezek a feszültségek a gyerekeknél fokozzák, mélyítik a hiperaktivitás tüneteit. Annak dacára, hogy ők a „rossz” gyerekek, náluk csapódik le maradandóan a nem megfelelő bánásmód. Az osztálytársak és azok szülei sem tolerálják viselkedésüket, hisz nem ismerik a szindróma jellegzetességeit és a jelenség megoldásait sem.

Az integráció megvalósításához az oktatási rendszerben a kezdetekben nagy reményeket fűztek. Talán ez a téma osztotta meg a legjobban a célcsoport megkérdezett tagjait. Előfordult két szélsőséges válasz: mindent megold az integráció, ill. a másik véglet, amikor teljesen el volt utasítva. Összefoglalva a véleményeket, arra a megállapításra jutottunk, hogy maga az integráció elgondolása nem rossz, bajok inkább a kivitelezéssel vannak (anyagi és perszonális vetülettel). A kutatás során meglátogatott intézetekben az integráció az asszisztensek segítségével valósult meg. Általában mindenhol nagyon kevés számú asszisztens állt rendelkezésre, akik csak heti egy-két alkalommal foglalkoznak a problémás gyerekekkel. Az asszisztensek jobbik esetben munka nélküli főiskolai végzettségű fiatalok, akik nem biztos, hogy pedagógiai szakon végeztek, de szinte biztos, hogy nem speciális vagy gyógypedagógiát tanultak. Az integrált gyerekek (azért integráltak) részképességzavarokkal küszködnek, és a zavarok megoldásához nem elegendő csupán az írás/olvasás vagy számolás gyakorlása. Az ő esetükben a segítséghez speciális szaktudásra van szükség. Az igazi az lenne, ha minden hiperaktív, figyelem- és tanulási zavarokkal küszködő gyermek mellett egész nap ott ülhetne egy segítő szakember, aki elejét venné a konfliktusoknak, segítene áthidalni a problémákat, elsajátítani a tananyagot, és mintegy mentora lenne az ADHD-s tanulónak.

A válaszadók többsége elvetette a hiperaktív gyerekek külön intézményben való oktatását. Az ilyen elkülönítést diszkriminációnak minősítették, és azon a véleményen voltak, hogy az ADHD-soknak együtt kell lenniük a többi gyerekkel, hogy megtanuljanak alkalmazkodni, és csak szélsőséges esetekben látták jónak ezt a fajta megoldást. Ez viszont ellentmond a hiperaktív gyermek azon tulajdonságának, hogy nem képesek alkalmazkodni. A „már jó leszek” ígéreteknek semmilyen hitelük nincs. Feltehetnénk a kérdést, miért jobb a fent említett megoldásnál (külön intézmény) az individuális tanulási forma, amikor a gyermek nem jár iskolába, hanem otthon egyedül (!) tanul. Szücs Mariannát idézve „Szükséges hangsúlyozni azt a lényeges tényt, hogy a társadalmi elutasítás, valamint az állam részéről történő anyagi és oktatáspolitikai támogatás, fejlesztés hiánya következtében a gyerekek szűkebb társadalmi környezete anyagi, pszichés és érzelmi értelemben depriválttá válik.” (Szücs 2002, 222. p.) A tanácstalan szülő, amikor már túlcsordulnak a problémák, elviszi hiperaktív gyermekét az éppen aktuális intézményből, és egy másikban próbál szerencsét, több-kevesebb sikerrel, és egy idő után újra útnak indul, egyre reménytelenebbül. Úgy érezzük, hogy az eperjesi speciális iskola válaszai példaértékűek ebben a kérdésben, minden tekintetben. A következő alapelvből indulnak ki: ha ezek a gyerekek „azt érzékelik, hogy a másik emberből, például a tanárból szeretet, személyiségük elfogadása, megértése és tisztelet sugárzik, az elképzelhetetlenül magas szintű teljesítményváltozást idéz elő náluk”. (Szücs, 2002, 175. p.) Ebben a speciális, hiperaktív gyerekek számára alapított iskolában meglátták a problémák okait is, nem csak a tüneteit, és azt, hogy ezek a gyerekek valahol mindig a perifériára kerülnek, mert sem a „normál”, sem a kisegítő, de az egyéb, pl. sérült gyerekek számára létesített speciális intézmények sem megfelelőek számukra. Az eperjesi iskolában jó szóval, és játékot is engedve oktatnak.

Központilag kiadott módszertani segédanyagról, amely az ilyen gyerekekkel való foglalkozásról szólna, a megkérdezetteknek nem volt tudomásuk. Mindenki a saját tanulmányaiból és tapasztalataiból merít munkája során, és a bevált, kialakított módszereket alkalmazza. Különleges módszereket az eperjesi és a dunaszerdahelyi magyar nyelvű alapiskola alkalmaz.

Az utolsó kérdésünkre, hogy a mai pedagógiai főiskolai oktatás kellően felkészíti-e a jövendő pedagógusokat az ADHD-s gyerekekkel való munkára, sajnos, egy kivétellel, nemleges válaszokat kaptunk, még a gyakorló pedagógustól is. Szerintük csak a tanár saját iniciatíváján múlik, hogy tovább képezze magát ezen a téren. Természetesen nem vitatjuk itt a pedagógusok szakmai felkészültségét, sem jóindulatát, vagy a gyerekekhez való hozzáállását, igyekezetét megvívni a problémával. A beszélgetésen elhangzott kérdésekre adott válaszok (a konfliktuskezelések módjai, a gyerekek véleményezése, iskola és szülő együttműködésének kérdése és mások) azonban alátámasztották ezt a véleményt.

Ha a válaszokat összevetjük az általunk kiindulópontnak szánt esettanulmánnyal, arra a következtetésre jutunk, hogy az iskolarendszer abban változott leginkább, hogy (anyagiaktól függően) bevonja a különböző szakembereket az iskolai tevékenységbe, és velük együtt, valamint az asszisztensek és a többé-kevésbé jól alkalmazott integráció segítségével megpróbál segíteni a problematikus gyerekeknek, közöttük a hiperaktívaknak is. A leírt tünetekből tudjuk, hogy ezek az ADHD tünetekkel élő gyerekek, akik még egyedüli hátterüket, a családjukat is képesek viselkedésükkel tönkretenni, olyan helyzeteket produkálnak a tanításon, amelyet nem minden pedagógus tud/képes kezelni. A válaszokból ráláthattunk ezekre a helyzetekre. Amennyiben a pedagógus nem tud azokról az alapszabályokról, amelyek az ilyen gyermek vezetésénél hatékonyak lehetnek (különbözőségük ellenére, léteznek ilyenek), és „felveszi a kesztyűt”, abból komoly konfliktusok származhatnak. Néha egy ölelés., egy „fontos feladattal” megbízás többet tesz minden büntetésnél. Az interjúk során a pedagógiai hozzáállásban láttunk kevés változást.

 

A kutatás kiértékelését lezárva, megvizsgálva hipotéziseinket a következő eredményre jutottunk:

H1: Az iskolákban a segítő hivatású szakemberek megoldják a hiperaktív gyerekekkel járó problémákat.

A segítő hivatású szakemberek az iskolákban jelentősen hozzájárulnak a problémák megoldásához. Jó lenne, ha az összmunkában helye volna a szociális munkásnak is, aki koordinálná az iskola, szülők és szakemberek közötti kapcsolatot.

H2: Az integráció megfelelő eljárás a hiperaktivitás és a hozzá társuló részképességzavarok kezelésére.

Az integráció kérdése volt a válaszadók között a legvitatottabb. Maga az elgondolás jó, de a véghezvitellel vannak problémák, így csak fél siker, ami elérhető általa.

H3: A mai pedagógiai főiskolai oktatás kellően felkészíti a jövendő pedagógusokat az ADHD-s gyerekekkel való munkára.

Sajnos, ezen a ponton le kell szögeznünk, annak ellenére, hogy ez a jelenség nem új keletű, a mai pedagógusok nincsenek kellőképpen felkészítve az ilyen gyerekekkel való megfelelő bánásmódra.

 

A kutatómunka során nagyon sok hasznos és érdekes információra tettünk szert. Összehasonlíthattunk különböző iskolákat, szakembereket, tapasztalatokat. Nagyon érdekes és tanulságos volt végighallgatni az eperjesi speciális, hiperaktív gyerekek számára létesített iskola igazgatónőjének beszámolóját. Végigjárni a különös osztályokat, amelyekben csak néhány pad volt elhelyezve (a szándékosan alacsony létszám miatt), azokat is egy sorba téve, hogy senki se ülhessen a hátsó padban (!), ugyanakkor láttunk játékokat, szivacsheverőket, kispárnákat pihentetés céljából és a faliújságokon kifüggesztett mindenféle jóindulatú, szívből jövő intelmeket. Hallgatva az igazgatónőt és az eredményeket, amelyeket egyévnyi működés alatt elértek, meggyőztek minket arról, hogy ebben az iskolában tudnak bánni a gyerekekkel, harag, idegesség, türelmetlenség nélkül – és hatékonyan. A kisdiákok megtanulnak őszintének lenni, mert igazat mondani fontos, és a rosszalkodást könnyebb megbocsátani, mint a hazugságot. A gyerekek mindegyike hiperaktív, és mégis mind más jellem, így itt is meg kell tanulniuk alkalmazkodni, és főként tolerálni egymást. Nincsenek kitéve gúnyolódásnak, megalázásnak, lelki sérelmeknek, pont azért, mert mindegyikük küzd valamilyen hiányossággal. A szülők is elnézőbbek, mert „egy cipőben járnak”. Ami a leglényegesebb: minden egyes gyerek szeret járni iskolába – ebbe az iskolába. Talán nem lenne elvetendő kezdeményezés, járásonként létrehozni ilyen iskolákat, ahol ezek a helyüket nehezen megtaláló gyerekek végre otthonosan éreznék magukat az iskolapadban.

Tanulságos volt számunkra a vágbesztercei fiatalemberrel folytatott beszélgetés, aki tízévnyi iskolai szociális munka után éppen elhagyni készült ezt a pályát. Nem leplezte csalódottságát, amikor elmondta, hogy minden igyekezete ellenére sem érte el, hogy egyenlő partnerként kezeljék az iskolában, így tanácsait sem fogadták el igazán. A jövőben remélhetőleg elérik a szociális munkások a nekik kijáró társadalmi megbecsülést, és megtalálják helyüket az iskolai munkában. Hisz ők lehetnének a tanácsadók a problémákkal magára maradt családok számára, hogy kiutat mutassanak elszigetelt helyzetükből, reményt adjanak a megoldásra. Lehetnének mediátorok az iskola és a szülők között. Szerepelhetnének közvetítőkként felnőttek és szakemberek között. Megtalálhatnák az érintettek – gyermekek, iskolai közösség, tanárok, szülők – részére azokat a terápiás programokat, amelyekkel elfogadóbb légkört lehet teremteni a problémás gyerekek számára. Nem elhanyagolható a szociális munkás preventív tevékenysége ebben a témában. Az ő feladata lehetne felvilágosítani és felkészíteni a leendő szülőket, iskolákat, osztálytársakat és a nyilvánosságot erről az igenis létező problémáról, hogy bekerüljön a köztudatba, és a közösségek ezáltal olyan ismeretekre tegyenek szert, amelyekkel meg tudnák különböztetni a valóban ADHD-s gyerekeket a helytelenül neveltektől. Az integráció megfelelő, kiterjedtebb és szakszerűbb alkalmazása szintén segíthetne a gondok enyhítésén.

A pedagógiai irányzatú felsőoktatási intézmények tananyagának hiányosságait – a hiperaktivitás jelenségének mélyebb ismeretét, az ADHD-s gyerekekkel való bánásmód mikéntjeit – fontos lenne pótolni és kiegészíteni. Az iskolában működő segítő szakemberek akkor tudnának igazán hatékony segítséget nyújtani vagy tanácsot adni a pedagógusnak, ha „közös nyelvet beszélnének”, és kölcsönösen értenék, miről van szó. A hiányosságok pótlásában, átmenetileg (amíg a felsőoktatás beiktatná tantervébe ezt a tananyagot) megint csak segítséget nyújthatna az iskolai szociális munkás, aki felkeresné azokat az intézményeket, amelyek a pedagógusok részére szakmai előadásokat, szakmai napokat, csoportos tréningeket szerveznek az adott témában, és a pedagógusok részére (főként akinek az osztályában viselkedészavaros gyermek tanul) biztosítaná a részvétel lehetőségét.

Mindaz, amit eddig az érintett problematikáról elmondtunk, eléggé meggyőző ahhoz, hogy belássuk, nagyon is fontos a hiperaktivitás jelenségével foglalkozni. Hiszen csak egészséges lelkű gyermekekből válhatnak egészséges lelkületű, kiegyensúlyozott felnőttek. Az ADHD jelenség összetett, sok ember és közösség életét érinti. Fontos, hogy mielőbb „felfedezzék” őket, és megkezdjék megfelelő kezelésüket. Az őket ért sérülések miatt könnyen rossz útra tévedhetnek, és ki vannak téve az elkallódás veszélyének. Életkoruk előrehaladtával a tipikus jellemvonások ugyan szelídülhetnek, de a helytelen kezelés vagy elhanyagoltság miatt a prognózisok szerint ezekből a gyerekekből felnövekvő felnőttek továbbra is magukon viselik a „furcsaság” jeleit. Gondot okozhat ez munkahelyi vagy társkapcsolataikban. Nem mindegy tehát, hogy a családban, az iskolában vagy más közösségekben hogyan bánunk ezekkel a gyerekekkel. Az elmúlt 20-25 év mindenképpen haladást, fejlődést mutat az iskolák működésében. A liberalizáció lehetővé tette, hogy az iskolák között lehessenek minőségbeli különbségek, akár pozitív vagy negatív értelemben. Az uniformizáltság megszűnt, és ezzel lehetőség nyílt a szülők számára, hogy csemetéiknek „testreszabott” intézményt keressenek.

Irodalom

Lengyel, Peter 2005. Školská sociálna práca v meste Považská Bystrica: projekt (Projekt zavedenia školskej sociálnej práce do základnej školy). Považská Bystrica, Základná škola na sídlisku Rozkvet.

Murgaš, Miroslav at al. 2011. Vývin mozgu a jeho poruchy vrodené chyby mozgu a miechy, detská mozgová obrna, rečový vývin a jeho poruchy, ADHD, autizmus, mentálna retardácia, epilepsia. Martin, Vydavateľstvo Osveta.

Riefová, Sandra F. 2010. Nesoustředené a neklidné dítě ve škole. Praha, Nakladatelství Portál.

Szücs, Marianna 2002. A hiperkinetikus zavarokkal küzdő gyermeket nevelő szülők problémái. Új Pedagógiai Szemle, LII évf. 7–8. sz.

Rövid URL
ID2734
Módosítás dátuma2019. április 29.

Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében (2. rész)

Bevezetés Korábbi tanulmányunkban (Horbulák 2015) rámutattunk arra, hogy Dél-Szlovákia, más megfogalmazásban Szlovákia jelentős magyar lakossággal rendelkező járásai, több fontos mutató tekintetében[1] elmaradnak az össz-szlovák átlagtól,...
Bővebben

Részletek

Bevezetés

Korábbi tanulmányunkban (Horbulák 2015) rámutattunk arra, hogy Dél-Szlovákia, más megfogalmazásban Szlovákia jelentős magyar lakossággal rendelkező járásai, több fontos mutató tekintetében[1] elmaradnak az össz-szlovák átlagtól, egyben a nem magyar lakosságú járások átlagától is. A következőkben néhány további mutató segítségével ismét kísérletet teszünk arra, hogy a vizsgált járások helyzetét tovább elemezzük. A kiindulási pont ebben az esetben is a 2011-ben végrehajtott népszámlálás. Ez a cenzus mélyebb képet ad a társadalmi változásokról, mivel olyan kérdések is felkerültek a listára, amelyek korunk információs-technológiai szokásaira, ismereteire is rákérdeznek.

1. Szlovákia regionális gazdasági és súlyponti problémai

Jól ismert tény, hogy Szlovákia regionális fejlettségének egyik alapvető problémája a nyugati–keleti, részben az északi–déli szembenállás. Ez, sok egyéb mellett, megmutatkozik a lakosság koncentrációjában, a települések városi–vidéki jellegében, a szociálisan gyengébb lakosság koncentrációjában, a beruházások eltérő mértékében, a munkahelyteremtés különböző dinamikájában, a helyi gazdaság struktúrájában, a munkanélküliség ingadozó mértékében, a közlekedési infrastruktúra állapotában és sok más egyébben. A következő táblázat a NUTS2 régiók, az Európai Unió legkisebb statisztikai területi egységei alapján mutatja be a szlovákiai nagyrégiók gazdasági erejét:

1. táblázat. Szlovákia tervezési-statisztikai régióinak relatív ereje 2016-ban

Kód NUTS2 régió hivatalos megnevezése Az EU átlag %-os aránya
SK01 Bratislavský kraj 186,49
SK02 Západné Slovensko 72,12
SK03 Stredné Slovensko 60,79
SK04 Východné Slovensko 52,97

Forrás: http://ec.europa.eu/eurostat

 

Az 1. táblázat jól mutatja, hogy milyen óriási területi különbségek vannak az országon belül. Amíg Pozsony az unió 10 legfejlettebb régiója közé tartozik, és gyakorlatilag egy szinten van Prágával és Varsóval, Budapestet pedig már régen lehagyta, az ország többi nagyrégióját mérföldekre leelőzte, és azok jogosultak a Strukturális Alapokból való támogatásokra. Ezekre a NUTS2 régió akkor jogosult, ha az ott megtermelt GDP nem éri el az uniós átlag 75%-át. Nyilvánvaló, ha a nemzeti összterméket kisebb területre is kiszámítanák, még jelentősebbek lennének az eltérések.

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy mindez történelmi örökség. Ez jellemezte már a második világháború után újjáalakult Csehszlovák Köztársaságot is. A háború utáni szocialista iparosítás időszakában, az 1. és a 2. ötéves terv idején, 1949 és 1960 között[2] a prágai Állami Tervhivatal egyik legfontosabb célkitűzése a legelmaradottabb régiók támogatása volt, kiemelten az északi és keleti járások, konkrétan az akkor létező Eperjesi Kerület. Ebben az időszakban született döntés arról is, hogy egy kohászati központ keletre való telepítése kulcskérdés (Londák 1999, 107–108. p.). A helyzet azonban az időszak végére sem javult, a két kelet-szlovákiai kerület az ország valamennyi kerülete közül a legelmaradottabb volt (Häufler–Korčák–Král 1960, 598. p.). Sőt, lényegesebb javulás a szocializmus végére se történt: „néhány gazdasági mutató alapján a [Kelet-szlovákiai] Kerület továbbra is elmarad a többiektől. A területi kiterjedésével és a lakosság számával szemben az országon belül legalacsonyabb ipari és mezőgazdasági termeléssel rendelkezik (6,6% CSSZSZK).” (Häufler 1984, 553. p.)

Napjainkra ez a helyezet nem változott, a nyugat–keleti és az észak–déli szembenállás megmaradt, és talán azt is ki lehet jelenteni, hogy markánsabbá vált. Erre nem csupán az Fórum Társadalomtudományi Szemle említett számában mutattunk rá, hanem az Acta Oeconomica Universitatis Selye folyóiratban megjelent tanulmányunkban is (Horbulák 2014).[3]

Az ország regionális fejlődését a természetes központok elhelyezkedése is befolyásolja. Közismert tény, hogy Szlovákia esetében nagy különbségek vannak a természetes régiók és az adminisztratív régiók között. A helyi közigazgatási egységek határa nem esik egybe a természetes és történeti régiók határával. „Az [1923-ban] végrehajtott területi reform alapvető mérföldkő Szlovákia területi fejlődésében, ugyanis ekkor tértek el először a természetes régióktól, amelyek kisebb módosításokkal csaknem 900 évig álltak fenn, és ezen természetes egységekhez való visszatérés máig sem történt meg.” (toudy.sk) A történeti Magyarország idején a megyerendszer kialakulása mintegy két évszázadig tartott, ezután a határok alig változtak, legfeljebb a vármegye adminisztratív jogkörei módosultak. A távolabbi múltban két alkalommal került sor időleges módosításokra (1785–1790 és 1849–1867 között), amelyek azonban csak összevonások voltak. 1919 után aztán öt-tíz éves rendszerességgel megindult a közigazgatási egységek határainak a módosítása. Az átfogó módosítások évei 1923, 1928, 1940, 1945, 1948, 1960 és 1998 voltak. Kísérletek a természetes és történeti központok újbóli figyelembevételére a rendszerváltás utáni reformok esetében történetek (Slavík é. n.; Stručný prehľad…, 58–59. p.; Horváth 2004, 297. p.), amelyek megvalósulását a politika mindannyiszor megakadályozta.

A természetes régiók figyelmen kívül való hagyása Dél-Szlovákiát kiemelten érinti. Ezt a szlovák szakértők is elismerik. A déli régió növekedésére negatívan hat, „hogy amíg a hagyományos szlovák régiók központjai meglehetősen stabilak, és a múltban progresszíven fejlődtek, Dél-Szlovákia esetében ezek a történeti régiók hiányoznak (ez annak következtében történt, hogy az eredeti adminisztratív egységek magyar oldalára kerültek)”. (Výrostová 2010, 237. p.) Milan Buček, Štefan Rehák és Jozef Tvrdoň elemzése alapján (2010, 180–181., 187. p.) a 2000-es évek első felében a regionális GDP növekedésében egyenlőtlenségek alakultak ki, továbbá a régiókon belüli, a városközpontokhoz kapcsolódó különbségek még nagyobbak lettek. Az életminőségi index legmagasabb értéke Pozsonyban van, a Vág völgyében folytatódik, és Poprádig magas marad. A szerzők az elmaradott régiók közé sorolták a Komáromi és az Érsekújvári járásokat nyugaton, a Losonci és Rimaszombati járásokat Közép-Szlovákiában, valamint a Homonnai, Varannói és Nagymihályi járásokat keleten. A Komáromitól a Nagyrőcei járásig elhelyezkedő hét járás egy szegény makrorégiót képez. Eva Výrostová regionális közgazdász szintén osztja ezt a nézetet (2010, 241. p.).

Napjainkra Pozsonytól keletre a centrum–periféria viszony alakult ki. Az ország legfejlettebb része a Pozsony – Nagyszombat – Nyitra háromszögbe összpontosul, és a következő központ Kassa. Szlovákia további legfejlettebb része Besztercebánya és Zólyom, majd Kassa és Eperjes környéke. A legelmaradottabb rész Dél-Szlovákia középső része, a Nagyrőcei, Rimaszombati és Rozsnyói járások. Valamivel jobb helyzetben vannak az északkeleti járások, mint Mezőlaborc és Szinna.

Az utóbbi évek gyors gazdasági növekedése következtében Szlovákia több régiójának sikerült felzárkóznia, a legsikeresebbek közé a nyugati, a főváros húzóhatását leginkább élvező járások tartoznak. Ha a fejlettség legnyilvánvalóbb mutatóját, a munkanélküliséget vesszük figyelembe, akkor Szlovákia magyarlakta vidéke továbbra is a legnehezebb helyzetben van, mivel 2017 júliusában a legmagasabb munkanélkülisége ráta, több mint 21%, a Rimaszombati járásban volt (www.upsvar.sk).

2. A magyar régiók tudásszintje

A gazdasági fejlődésnek nem csak úgynevezett „hard” mutatói vannak, mint az üzemegységek száma vagy közlekedés állapota egy-egy régióban, hanem olyan „soft” mutatók is, mint a tudás, az iskolázottság vagy az egyéb ismeretek és képességek. Ma már egyértelműen ismert és bizonyított tény, hogy tudás, az emberi tőke megléte a legfontosabb feltétele egy vidék felzárkóztatásának, pontosabban az, ha a meglevő humán tőkét otthon tartják, és a potenciálját otthon is aknázzák ki. Szlovákia „magyar” járásainak számos gondja mellett ez az egyik, napjainkban egyre inkább érzékelt és figyelembe vett problémája. A hagyományos paraméterek mellett a 2011-es népszámlálás rákérdezett a számítógépes ismeretekre is. A következőkben a cenzus ezen számait vizsgáljuk meg a magyar járások esetében. Akárcsak korábbi tanulmányunkban, több oknál fogva magyarnak tekintettük Pozsony és Kassa városát is.

1.1. táblázat. A magyarnak tekintett járások lakosságának iskolai végzettsége

Járás Alapfokú Eltérés az országos átlagtól Középfokú érettségi nélkül Eltérés az országos átlagtól Középfokú érettségivel Eltérés az országos átlagtól
abszolút % % abszolút % % abszolút % %
Pozsony 32 528 7,9 -7,1 61 552 15,0 -8,1 137 237 33,4 3,8
Szenc 8 172 12,3 -2,7 12 658 19,1 -4,0 18 587 28,0 -1,6
Dunaszerdahely 21 774 18,7 3,7 31 522 27,1 4,0 32 163 27,6 -2,0
Galánta 18 290 19,5 4,6 25 915 27,7 4,6 25 931 27,7 -1,9
Komárom 21 500 20,7 5,7 28 510 27,4 4,4 27 545 26,5 -3,1
Érsekújvár 25 273 17,5 2,5 35 198 24,4 1,3 44 843 31,1 1,5
Nyitra 22 112 13,9 -1,1 39 219 24,6 1,6 45 264 28,4 -1,1
Vágsellye 9 248 17,4 2,4 13 656 25,6 2,6 15 835 29,7 0,1
Léva 21 067 18,3 3,3 29 251 25,4 2,3 32 248 28,0 -1,6
Nagykürtös 8 975 19,7 4,7 11 916 26,2 3,1 11 455 25,1 -4,4
Losonc 13 611 18,2 3,2 16 124 21,5 -1,5 19 618 26,2 -3,4
Rimaszombat 19 182 22,6 7,6 17 323 20,4 -2,6 22 283 26,2 -3,3
Nagyrőce 9 268 22,9 8,0 9 009 22,3 -0,8 10 445 25,9 -3,7
Rozsnyó 12 571 19,8 4,9 14 314 22,6 -0,5 16 294 25,7 -3,9
Kassa 21 376 8,9 -6,1 40 089 16,7 -6,4 87 593 36,4 6,8
Kassa-vidék 23 188 19,4 4,5 25 221 21,2 -1,9 29 898 25,1 -4,5
Tőketerebes 18 437 17,4 2,4 25 033 23,6 0,5 27 958 26,4 -3,2
Nagymihály 19 058 17,2 2,2 21 723 19,6 -3,5 32 044 28,9 -0,7
Átlag (16 járás, 2 város) 18 091 15,1 0,2 25 457 21,3 -1,7 35 402 29,6 0,1
Átlag (16 járás) 16 983 18,1 3,1 22 287 23,7 0,6 25 776 27,4 -2,2
Országos értékek 808 490 15,0 1 244 038 23,1 1 596 589 29,6

A magyar régiók lakosságának tudásszintjét négy táblázat segítségével elemeztük. Az adatok a Szlovák Statisztikai Hivataltól vettük át, majd kiegészítettük saját számításokkal. Ami az iskolai végzettséget illeti, a cenzuskor felvett adatokat kissé tömörítettük. Az alapfokú végzettséget meghagytuk, az ipari iskolák és az érettségit nem adó szakiskolák növendékeinek számát összesítettük, majd így tettünk az összes érettségit adó középfokú iskola esetében (teljes középfokú tanoncképzés, teljes középfokú szakiskola, általános középfokú iskola, magasabb szakmai képzést adó iskola) és a felsőfokú intézményeknél is (baccalaureusi, mester- és mérnökképzés, [kis]doktori végzettség). Akárcsak a fentebb hivatkozott tanulmányunkban, most is a 16 magyarnak tekintett járás számait és azok átlagát néztük meg, illetve különvéve Pozsony és Kassa városát, végül megnéztük, hogy a magyar járások külön-külön, együtt, majd a két nagyvárost is hozzászámítva mennyiben térnek el a szlovák átlagtól. Azt, hogy miért a járást tekintettük alapegységnek, úgyszintén a korábbi cikkben indokoltuk. Minden esetben azt a módszert alkalmaztuk, hogy az egyes járások, illetve nagyvárosok adatait összehasonlítottuk az országos átlaggal. Amennyiben az adott járás/nagyváros számai kisebbek, a különbség negatív előjelű, ha nagyobbak, akkor pozitív előjelű eltérésként tüntettük fel. Az előjel önmagában nem mérvadó, mivel jelölhet kevésbé kívánatos jelenséget, pl. alapfokú képzettséget, szövegszerkesztői ismeretek hiányát.

2.1. A dél-szlovákiai járások lakosainak iskolai végzettsége

Tekintettel arra, hogy az iskolai végzettség esetében több adatot vizsgáltunk, az összevonások ellenére is hosszabb táblázatot kaptunk, ezért azt két részre bontottuk. Az első oszlopot értékelve látható, hogy az iskolai végzettséget illetően a magyar vidék még Pozsonyt és Kassát is beleszámítva sem éri el az országos átlagot, noha a két nagyvárosban éppen a legalacsonyabb végzettségűekből van a legkevesebb. Az átlagtól jobb helyzet csak a Szenci, Nyitrai és a Kassai járásban van. Az érettségi nélküli középfokú végzettséggel rendelkezők esetében a helyzet sokkal összetettebb. A nyugati járásokban meglehetősen magas az ilyen végzettséggel rendelkezők aránya, keleten az átlagnál kisebb. Az érettségivel rendelkezők aránya ismét csak elmarad az országos átlagtól, de Pozsony és Kassa mellett még további másik két járásban is jobb a helyzet, mégpedig az Érsekújváriban és a Vágsellyeiben.

1.2. táblázat. A magyarnak tekintett járások lakosságának iskolai végzettsége

Főiskolai, egyetemi Eltérés az országos átlagtól Doktori képzés Eltérés az országos átlagtól Iskolai végzetség nélkül Eltérés az országos átlagtól Ismeretlen
Járás abszolút % % abszolút % % abszolút % % abszolút
Pozsony 111 440 27,1 14,0 11 006 2,7 1,9 51 992 12,6 -3,0 5 473
Szenc 12 276 18,5 5,4 2 042 3,1 2,3 11 080 16,7 1,0 1 540
Dunaszerdahely 11 464 9,8 -3,3 489 0,4 -0,3 17 455 15,0 -0,7 1 625
Galánta 9 192 9,8 -3,3 356 0,4 -0,4 13 525 14,5 -1,2 385
Komárom 9 293 8,9 -4,2 391 0,4 -0,4 13 822 13,3 -2,4 2 934
Érsekújvár 14 146 9,8 -3,3 656 0,5 -0,3 19 826 13,7 -2,0 4 475
Nyitra 24 551 15,4 2,3 1 908 1,2 0,4 22 150 13,9 -1,8 3 939
Vágsellye 5 505 10,3 -2,8 177 0,3 -0,4 7 946 14,9 -0,8 919
Léva 13 256 11,5 -1,6 455 0,4 -0,4 17 011 14,7 -0,9 2 079
Nagykürtös 3 262 7,2 -5,9 151 0,3 -0,4 6 881 15,1 -0,6 2 922
Losonc 9 026 12,1 -1,0 525 0,7 -0,1 11 963 16,0 0,3 3 994
Rimaszombat 7 524 8,9 -4,2 241 0,3 -0,5 15 434 18,2 2,5 2 902
Nagyrőce 2 936 7,3 -5,8 113 0,3 -0,5 7 106 17,6 1,9 1 523
Rozsnyó 6 205 9,8 -3,3 250 0,4 -0,4 11 017 17,4 1,7 2 700
Kassa 41 715 17,3 4,2 3 716 1,5 0,8 35 042 14,6 -1,1 10 902
Kassa-vidék 12 538 10,5 -2,6 505 0,4 -0,3 23 937 20,1 4,4 3 940
Tőketerebes 8 607 8,1 -5,0 340 0,3 -0,4 20 558 19,4 3,7 5 139
Nagymihály 14 288 12,9 -0,2 538 0,5 -0,3 19 542 17,6 1,9 3 649
Átlag (16 járás, 2 város) 17 624 14,8 1,7 1 326 1,1 0,4 18 127 15,2 -0,5
Átlag (16 járás) 10 688 11,4 -1,7 571 0,6 -0,1 15 140 16,1 0,4
Országos értékek 707 326 13,1 40 642 0,8 846 321 15,7

Napjainkban az igazi fejlettséget a diplomával rendelkezők aránya jelenti. Amíg a 16 járás átlaga 11,5 százalék, az országos átlag 13%. Ebben a mutatóban, akárcsak általában máskor is, Pozsonyhoz, Kassához és Nyitrához felzárkózik a Szenci járás is. A legrosszabb számai a Nagykürtösi, Nagyrőcei, Tőketerebesi járásoknak vannak, de utánuk holtversenyben Rimaszombat és Komárom következik. Az iskolai végzettséggel nem rendelkezők arányában ismét nagyobb a szórás, itt megint csak nyugat–keleti szembenállást látunk: az országos átlagnál jobb helyzet a Nagykürtösi járásig tart. Persze van kivétel is, Szenc száma rossz.

2.2. A dél-szlovákiai járások lakosainak számítógépes ismeretei

A számítógép használata napjainkra az alapvető kompetenciák közé tartozik, így már 2011-ben is teljesesen helyénvaló volt, hogy a cenzus kérdőívében szerepeljen. A 2. és 3. táblázatból az olvasható ki, hogy mind országos szinten, mind pedig a 16 járás tekintetében az internethasználat jobban elterjedt, mint a szövegszerkesztő programok használata. Ez azért nem meglepő, mivel az utóbbi nagyobb tudást igényel.

A szövegszerkesztő használata tekintetében jelentős korrelációt látunk az iskolai végzettség mértékével, de úgyszintén megvan a nyugat–keleti szembenállás is. Pozsony értelemszerűen kimagasló értékkel rendelkezik, de a második legjobb száma Szencnek van, utána Nyitra következik, ellenben Kassa alig éri el az országos szintet. A szomszédos járások között is meglehetősen nagy különbségek vannak. Nagyrőce és Rimaszombat most is sereghajtó.

Ahogy említettük, a világháló használata jobban elterjedt, ezért egyaránt jellemző rá a nagyváros–vidék ellentét, mint a nyugat–kelet szembenállás. Pozsony és mondhatni hagyományosan Szenc értékei kiválóak, Nyitra már gyengébb, viszont Kassa elmarad az országos átlagtól. Nagyrőce és Rimaszombat ebben az esetben is a legrosszabb mutatóval rendelkezik. Érdekes tény, hogy a nyugati részen megint csak Komárom áll a legrosszabbul.

Összegzés

Akárcsak a korábbi két hasonló témájú tanulmány (Horbulák 2014; Horbulák 2015) mutatta, Dél-Szlovákiában három központ alakult ki: Pozsony és Kassa nagyobb, illetve kisebb centrumként Nyitra. Ezt a jelen dolgozat is igazolja. Látható azonban, hogy Pozsonyhoz felzárkózott a Szenci járás is. A legrosszabb helyzetben hagyományosan a gömöri járások vannak.

Eddig is közismert volt, hogy a szlovákiai magyarság iskolai végzettsége elmarad a szlovákiai átlagtól, tehát a szlovák többség végzettségének az átlagától is. Ez jellemezte a szocializmus egész időszakát is. A problémát nem csupán magyar részről érzékelték, a helyzeten a kormány is megpróbált változtatni, a felsőoktatásban hosszabb időn át alkalmazták a nemzetiségi kvótát. Napjainkra a helyzet javult, a diplomával rendelkező magyarok száma nőtt, de hiába bővültek a lehetőségek, a 2000-es években tömegessé váló felsőoktatással egyelőre nem képes lépést tartani.

A tudáshoz közvetlenül kapcsolódnak az informatikai ismeretek, a számokat tekintve erős korrelációt látható az iskolai végzettséggel. Ez a tudás is jelentős részben az oktatás keretében sajátítható el, ellenben annyira gyakorlati ismeretről van szó, hogy a népszámláláson, helyesen, külön is rákérdeztek. Nem kétséges, hogy a nyelvtudás tekintetében is hasonló összefüggést találnánk.

A magyar járások lemaradását ez a tanulmány is igazolja. Látható azonban, hogy ez a 16 járás már egyáltalán nem alkot homogén régiót. Ez persze nem meglepő, hiszen hosszan elnyúló, földrajzilag és néprajzilag több tájegységre osztható nagyrégióról van szó. A pozsonyi agglomerációs járások közül a vizsgált mutatókat tekintve azonban csak Szencnek sikerült felzárkóznia, Dunaszerdahelynek, Galántának, Vágsellyének nem. Ebben szemben áll a munkanélküliségi adatokkal, amely esetében gyakorlatilag elérte a fővárosi szintet. A múltbéli tapasztalatokat is figyelembe véve, a déli régió lemaradásnak a leküzdése, enyhítése hosszadalmas feladat, és csak külső segítséggel érhető el.

Irodalom

Buček, Milan–Rehák, Štefan–Tvrdoň, Jozef 2010. Regionálna ekonómia a politika. Bratislava, IURA Edition.

Häufler, Vlastislav 1984. Ekonomická geografie Československa. Praha, Academia.

Häufler, Vlatislav–Korčák, Jaromír–Král, Václav 1960. Zeměpis Československa. Praha, Nakladatelství Československé akadémie věd.

Horbulák Zsolt 2014. A szlovákiai nagyipar földrajzi elhelyezkedésének változásai a rendszerváltozástól napjainkig. In Acta Oeconomica Universitatis Selye, 3. évf. 2. sz. 40–57. p.

Horbulák Zsolt 2015. Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 17. évf. 3. sz. 43–56. p.

Horváth Gyula (szerk.) 2004. Dél-Szlovákia. Budapest–Pécs, DialogCampus.

http://ec.europa.eu/eurostat/news/themes-in-the-spotlight/regional-gdp (2017.05.03)

http://www.toudy.sk/images/ukrajina2011/1vyvoj_uzemia.pdf (2015.9.22)

Juhaščíková, Ivana–Škápik, Pavol–Štukovská, Zuzana 2012a. Obyvateľstvo podľa najvyššieho dosiahnutého vzdelania. Základné údaje zo sčítania obyvateľov, domov a bytov 2011. Bratislava, Štatistický úrad Slovenskej republiky.

Juhaščíková, Ivana–Škápik, Pavol–Štukovská Zuzana 2012b. Obyvateľstvo podľa počítačových znalostí. Základné údaje zo sčítania obyvateľov, domov a bytov 2011. Bratislava, Štatistický úrad Slovenskej republiky.

Londák, Miroslav 1999. Otázky industrializácie Slovenska (1945-1960). Bratislava, Veda.

Slavík, Vladimír é. n. Reforma verejnej správy v SR (priestorové aspekty). Katedra humánnej geografie a demogeografie, Prírodovedecká fakulta UK Bratislava.

Stručný prehľad vývoja územného a správneho členenia Slovenska 2007. Bratislava, Ministerstvo vnútra Slovenskej republiky, Sekcia verejnej správy, Odbor koordinácie a modernizácie verejnej správy.

Výrostová, Eva 2010. Regionálna ekonomika a rozvoj. Bratislava, Iura Edition.

www.upsvar.sk

[1] A tanulmányban a munkanélküliség, az átlagbér, a szociális támogatásban részesülők és az úthálózat arányát hasonlítottuk össze.

[2] A két időszak közé két egyéves tervet iktattak be.

[3] A cikkben a legnagyobb vállalatok, a klaszterek, az autóipari beszállítók kerületi számát, továbbá az üzemsűrűség járási adatait vetettük össze a szocializmus utolsó évtizede és a rendszerváltozás két évtizede közti időszakban.

Rövid URL
ID2732
Módosítás dátuma2019. április 29.

Az Országos Központi Hitelszövetkezet csehszlovákiai vagyona (1918–1928)

A magyar szövetkezeti központok az 1918-ban, a határokon túlra került érdekeltségeik megtartása, átmentése érdekében tárgyalásokra kényszerültek. A gyorsan és markánsan megjelenő, cseh támogatást élvező nacionalista...
Bővebben

Részletek

A magyar szövetkezeti központok az 1918-ban, a határokon túlra került érdekeltségeik megtartása, átmentése érdekében tárgyalásokra kényszerültek. A gyorsan és markánsan megjelenő, cseh támogatást élvező nacionalista szlovák szövetkezetpolitika is új kihívások elé állította a magyar szövetkezeti elitet.

A magyar szövetkezeti központok vagyonának önhatalmú zárolását, a politikai nyomásgyakorlást, a magyar tisztviselőkkel szembeni karhatalmi fellépéseket, egyáltalán a szlovák irányítású Központi Szövetkezet (KSZ) egyoldalú lépéseit – melyek a nemzetközi szövetkezeti alapelveket és jogokat sértették – Budapestről elítélték. A magyar szövetkezeti központok a vagyoni veszteségek csökkentése érdekében kompromisszumokra, a gazdasági pozíciók egy részének megtartása érdekében új utak keresésére kényszerültek.[1] A szövetkezeti érdekek érvényesítéséhez elengedhetetlenül szükséges volt a magyar kormány támogatása és a nemzetközi fórumokon való tiltakozás. A szövetkezetek jogi és anyagi problémáinak rendezése a Csehszlovákia és Magyarország közti megegyezéstől és a kialakított mechanizmusoktól (tőkék átvitele, átváltása, pénzügyi szervezetek bevonása) is függött.

Egy regionális példa nagyon jól szemlélteti a hatalomváltás utáni szlovákiai szövetkezeti helyzetet. A nem elhanyagolható pozíciókkal rendelkező Nyitra megyei magyar hitelszövetkezetek 1919. augusztus 6-án tartottak értekezletet a kialakult helyzetről és a KSZ-hez való csatlakozásról. A zavaros és áttekinthetetlen szlovákiai társadalmi viszonyok között csupán 43 szövetkezet képviselője jelent meg, de azok memorandumot juttattak el Szlovákia Teljhatalmú Minisztériumához.

A Nyitra Megyei Gazdasági Egyesület értesítőjét, a Nyitramegyei Gazdát szerkesztő Sándorházi Lajos által jegyzett emlékirat bár felsorolta a sérelmeket, azonban a realitásokból indult ki és nyitottnak tekinthető.

Több szövetkezeti vezető csupán ezen az értekezleten értesült az új szlovák szövetkezeti törvényről, mely előírta a budapesti szövetkezeti központokkal való kapcsolatok megszakítását és 1919. július 31-ig a KSZ-hez való csatlakozást. A magyar ügyviteli nyelvű szövetkezetek többségének vezetői a szlovák törvényt meg sem érthették, ugyanakkor sérelmezték az információhiányt és az anyanyelvű tájékoztatás elmaradását. Az Országos Központi Hitelszövetkezetet (OKH) és a Hangyát hozták fel követendő példának, melyek hetenkénti rendszerességgel tájékoztatták tagszövetkezeteiket az új törvényekről és rendeletekről. Tényként könyvelték el, hogy a pénzügyi viszonyaikkal kapcsolatos elszámolásokat lehetetlenség volt elkészíteni. A központjaikkal 1918 novemberében megszakadt a kapcsolatuk, ezenkívül komoly problémát jelentett, hogy folyó- és betétszámláikat, illetve értékpapír-állományaikat továbbra is Budapesten kezelték.

A szövetkezetek vezetői az elszámolásokat gondokkal teli és elhúzódó folyamatnak tekintették, melyben a KSZ diplomáciai úton segíthetett volna, respektálva az OKH-s és hangyás revizorok tevékenységét. A nyitraiak kérése csupán az volt, hogy először intézzék el „közvetlenül és szabályszerűenˮ a budapesti központokkal az elszámolásokat, illetve a KSZ 1919 végéig halassza el a csatlakozásokat.

Az emlékirat érintette a nemzetiségi kérdést is. A hatalomváltás előtti magyar szövetkezeti központok etnikumfeletti, sőt egyensúlyozó szerepét hangsúlyozta: „A tiszta igazság az, hogy a magyar központok, az OKH, a Hangya stb. soha politikai és nemzetiségi kérdésekkel nem foglalkoztak. Ezeknek a központi szövetkezeti szervezeteknek nincsenek is ezekhez az agitációkhoz embereik. A központi ellenőrök ilyen ügyekkel sohasem foglalkoztak.”

Szlovákia Teljhatalmú Minisztériuma azonban válaszában nyíltan jelezte, hogy a KSZ a szlovákiai szövetkezetek budapesti adminisztratív és hitelkapcsolatainak radikális megszüntetését kívánja elérni. Ezen rendeletileg semmiféleképpen sem lehet változtatni. A minisztérium a szövetkezeti törvénnyel kapcsolatban a nyelvi indokokat kereken elutasította. A szlovákiai magyar nyelvű lapok szabotázsát feltételezte, hogy nem tájékoztatták a közvéleményt kellő módon és időben a törvényről. A szövetkezeteknek először a csatlakozást kellett kimondaniuk, majd az elszámolásokat kellett keresztülvinniük. A nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos válasz tömör volt: „A magyar központoknak és azok szerveinek múltbani politikai működése vagy nem működése felől nem kívánok a szövetkezetekkel vitatkozni. Ezek nagyon is közismert dolgok.”[2]

A szlovákiai szövetkezeti rendszer konszolidálódását a háború utáni évek rendezetlen közgazdasági viszonyai, a budapesti központokkal megszakadt kapcsolatok és az ottmaradt tőkék (letétek, betétek, értékpapírok, üzletrészek) nagymértékben hátráltatták.

Az OKH a KSZ-szel már 1920-ban tárgyalt, de eredmény nélkül. A csehszlovákiai magyar és német bankok 1920-tól kibontakozó lépései saját pénzügyi problémáik megoldására és budapesti tőkéik visszahozatalára mégis (egy időre) kilendítette holtpontjáról a szövetkezeti kérdést is. Érdekvédelmi szervezetük, a Pénzintézetek Egyesülete Szlovenszkón és Podkarpatszká Ruszban vállalta fel a szlovákiai hitelszövetkezetek koronajáradékainak intézését, miután az OKH és a KSZ tárgyalásai eredményteleneknek bizonyultak. A magyarországi pénzintézetek érdekvédelmét felvállaló Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete (TÉBE) és a Pénzintézetek Egyesülete között 1921. március 9-én aláírt egyezmény alapján a Pénzintézetek Egyesülete átvette és Szlovákiába szállította ezeket a számunkra ismeretlen nagyságú tőkéket. A KSZ oszthatta szét a pénzeket a szlovákiai szövetkezetek között.[3]

A TÉBE képviselte az OKH-t az 1921. júniusi prágai tárgyaláson, melyen a szlovák szövetkezeti vezetők nem vettek részt, csak a csehszlovák kormány küldöttje. A TÉBE képviselője, Nyulászi János[4] szigorúan bizalmas jelentésében vázolta a Hangya vezetőségének a cseh szövetkezeti központok képviselőjével, Dvořákkal folytatott puhatolózó megbeszélés eredményeit.

A csehek a megbízás nélkül jegyzett hadikölcsönöket valorizálták volna, tehát az osztrák–magyar korona árfolyamvesztesége miatt azokat felértékelték volna. A másik kitétel (mely inkább vádként fogalmazódott meg) a felvidéki hitelszövetkezetek iratait érintette. A szlovákiai szövetkezetek ugyanis képtelenek voltak elkészíteni mérlegeiket. Valós pénzügyi helyzetükről állítólag nem rendelkeztek információkkal, mert a „revizorok annak idején az adatok egy igen jelentékeny részét és a folyószámlák másolatait magukkal vittékˮ. A letétek rendezésénél szintén a hiányzó iratok kérdése merült fel.

Walko Lajos,[5] a magyar küldöttség vezetője szerint az OKH-nak lehetőséget kellett volna kapnia a jogi helyzet tisztázására. A legjobb esetben volt tagszövetkezeteivel tárgyalt volna – hiszen „a közvetlen személyes tárgyalás sokkal eredményesebb lenneˮ –, nem pedig „áttételesenˮ a cseh szövetkezeti központokkal. Dvořák azonban ezt hevesen ellenezte. A cseh küldöttség azt követelte, hogy az összes elszámolást a pozsonyi és az ungvári szövetkezeti központ végezze.[6]

 

A szlovákiai hitelszövetkezetek tartozásai az OKH-nak (osztrák–magyar korona)[7]

Váltók, kötelezvények, jelzálogkölcsönök 2 385 287,80
Folyószámla 198 652,07
Lombardkölcsön 664 319,40
Egyéb 104 756,95
Összesen 3 353 016,22

 

Az OKH tartozásai a szlovákiai hitelszövetkezeteknek (osztrák–magyar korona)[8]

Üzletrészek 557 898,64
Betétek 36 189 858,57
Folyószámla  1 498 705,37
Hadikölcsönkötvények 14 248 475,00
Értékpapírok 349 688,00
Egyéb 321 188,57
Összesen 53 165 814,15

 

A kezdetben komoly szervezeti és anyagi problémákkal küszködő KSZ is rákényszerült az egyébként elhúzódó tárgyalásokra, hiszen rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy a még 1920-ban meghirdetett és az azóta elmaradó állami támogatás miatt képtelen rendezni a szlovákiai hitelszövetkezetek helyzetét.[9]

A csehszlovák–magyar kormányzati szintű szövetkezetügyi egyeztetések 1921–1923-ban gyakorlatilag megfeneklettek. A szövetkezeti kérdések méltányos rendezésére még remény sem látszott. Csak a szlovák és magyar szövetkezeti központok közti közvetlen tárgyalások jelenthettek kiutat.

Az egyik bizalmas, névtelen, egyébként a jelenségeket jelentősen eltúlzó szlovákiai magyar pártpolitikai jelentés szerint az általános hitelhiány keresztülhúzta az expanzív cseh gazdasági terveket: „A csehek főként gazdasági térhódításra törekszenek, de ebben többet vállaltak, mint amennyit pénzügyileg megbírtak.ˮ A dokumentum a KSZ integrációs törekvéseit negatívnak festette le.[10]

A szövetkezetek elpusztításának vádja minden alapot nélkülözött, ugyanakkor reálisan látta, hogy a 210-es szlovákiai szövetkezeti törvény revideálására nincs sem kisebbségi magyar, sem magyarországi politikai erő.

A KSZ szlovákiai helyzete azonban anyagilag még ingatag volt. Vezetője, Fedor Houdek ugyanakkor védekezni volt kénytelen – mellesleg meg a KSZ korrupciós ügyei rossz fényt is vetettek az intézményére –, mert a magyar hitelszövetkezetek tagsága elégedetlen volt a kialakult helyzettel.

Várady Béla,[11] a Kosúti Hitelszövetkezet elnöke és Garay József, a Fűri Hitelszövetkezet elnöke – mindketten plébánosok és a kisebbségi magyar szövetkezeti érdekek védelmezői – a KSZ 1922. november 23-i közgyűlésén a magyar hitelszövetkezetek részére fokozottabb anyagi támogatást sürgettek.[12] A budapesti letétek és betétek Szlovákiába való szállítását és a KSZ agilisabb fellépését követelték. A tőkehiány ugyanis mindjobban veszélyeztette üzleti tevékenységüket, és lassan a létüket sodorta veszélybe.[13]

A KSZ csak 1923 elején kezdte felmérni – az OKH-val folytatandó tárgyalásokra készülve – a dél-szlovákiai hitelszövetkezetek pénzügyi helyzetét, betéteiket, adósságaikat és a hitelszövetkezetek körzeteit, melyeket az új államhatár megcsonkított.[14]

Az OKH és a KSZ 1924. december 5–6-án tárgyalt Pozsonyban a hadikölcsönökről, valamint a letétekről és a folyószámla-kivonatok szlovák félnek való kiadásáról. Kisebb léptékűnek, de fontosnak számított a megegyezés az értékpapírokról, melyek Magyarországon különböző közhivataloknál, körjegyzőknél és pénzintézeteknél voltak elhelyezve. Szabaddá tételüket és kivitelüket a szlovákiai hitelszövetkezetek az illetékes pénzügyigazgatóságnál kérvényezhették.[15]

A hadikölcsönkötvények Szlovákiába való szállítása végül 1925 májusában valósult meg. Ez a pénzügyi csomag ugyan stabilizálta a hitelszövetkezetek helyzetét, de egyéb pénzfeleslegeik (236 hitelszövetkezeté) még hosszú ideig Budapesten maradtak.[16]

Az újabb tárgyalássorozatra – hosszabb szünet után – 1927. április 22–23-án és 28-án került sor Budapesten. A magyar küldöttségben Balogh Elemér, a Hangya ügyvezető igazgatója, Horánszky miniszteri biztos és Gráf Ignác, az OKH jogi osztályának vezetője foglalt helyet. Az OKH-nak a szerepvállalását ekkor „egy technikai lehetőségˮ indokolta.

A csehszlovák és a magyar pénzintézetek közti „kölcsönös kapcsolatok kiegyenlítéseˮ, tehát a régi osztrák és magyar koronában keletkezett tartozások és követelések tárgyában éppen 1927-ben folytak csehszlovák–magyar tárgyalások (az egyezményt 1928. május 26-án kötötték meg). Az OKH ebben lehetőséget látott a csehszlovák szövetkezeti követelések részbeni rendezésére, hiszen az államközi pénzügyi tranzakciókat lebonyolító szervezetek, a prágai Csehszlovák Kiegyenlítő Hivatal és a budapesti Magyar Kir. Kiegyenlítő és Felülvizsgáló Hivatal hatáskörébe ezek a pénzügyi feladatok is beletartoztak.[17]

Az OKH a szlovák partner érzékeny pontjára rátapintva a szlovákiai hitelszövetkezetek tőkeszegénységével érvelt. A KSZ-nek 18 millió 4%-os lebélyegzetlen koronajáradékot nyújtott volna. Cserébe az OKH átadta volna a szlovákiai hitelszövetkezetekkel szemben fennálló követeléseit. A KSZ óvatos volt és ellenvetéseket tett. Szerinte a csere lényegesen nem segíthetett volna a hitelszövetkezeteken, mert ezek az értékpapírok kockázatosaknak tűntek, nem számítottak likvideknek. Inkább készpénzben kérték volna követeléseik rendezését. Az OKH keresztülvihetőnek vélte a tranzakciót, ha a csehszlovák állam garanciát vállalt volna és meghitelezi az átvételt. Az OKH még felajánlotta, hogy képviselőit kiküldheti Szlovákiába és felvilágosíthatja a hitelszövetkezeteket a pénzügyi művelet fontosságáról.[18]

A történet további fejleményeiről nem állnak rendelkezésemre források. A megegyezésre valószínűleg nem került sor.

Az OKH csehszlovákiai vagyonának rendezését az 1930-as években már (újra) a csehszlovák–magyar gazdasági elhidegülés és bizalmatlanság akadályozta.[19]

Irodalom

Gaucsík István 2004. A nosztrifikáció és a pénzügyi kérdések rendezése a csehszlovák– magyar gazdasági tárgyalások tükrében (1920–1930). In Jobbágy István (szerk.): Válogatott tanulmányok Szlovákia gazdaságtörténetéhez. Komárom, Pont Kutatóintézet, 47–70. p.

Kardos Béla 1932. A szövetkezeti ügy Cseh-Szlovákiában 1930-ban. Magyar Statisztikai Szemle, 10. évf. 10. sz. 848–852. p.

Kráhl Vilmos 1925. A trianoni szerződés alá eső külföldi tartozások belső elszámolása (az 1923: XXVIII. tc. magyarázata). Budapest, Eggenberger-féle Könyvkereskedés.

Nyulászi Mihály 1993. Abaúj-Torna elfeledett jeles fia: dr. Nyulászi János. Széphalom, 5. sz. 323–330. p.

Thurzo, Ivan 1928. Vývoj peňažníctva na Slovensku od politického prievratu do roku 1928. In Pimper, Antonín (szerk.): Almanach československého peňěžnictví v prvním desetiletí Československé republiky. Praha, 277–296.

[1] Az Országos Központi Hitelszövetkezet maga előtt görgette a likviditását veszélyeztető összes tartozását a szlovákiai hitelszövetkezetek irányába, ami 53,2 millió osztrák–magyar koronát tett ki. Ez a magyar államkincstár számára reális veszélyforrást jelentett. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár (MNL OL), Z 795, 27. cs. 95. t. Pro memoria a magyar szövetkezeti központok és a csehek által megszállott területeken lévő szövetkezetek közötti kapcsolat rendezése tárgyában.

[2] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. A Nyitra Megyei Központi Hitelszövetkezet szlovák–magyar nyelvű levele (1919. augusztus 30.); A minisztérium levelének másolata.

[3] Gaucsík 2004, 56. p.

[4] Nyulászi János (1869–1952) felvidéki születésű ügyvéd, jogi író, pénzügyi szakértő. Abaúj-Torna vármegyében szövetkezetek alapításánál segédkezett. 1916–1921 között a Pénzintézetek Országos Szövetségének igazgatója. A TÉBE előadója, jogtanácsosa, majd 1925-ben igazgatója. Életrajzára l. Nyulászi 1993, 323–330. p.

[5] Walko Lajos (1880–1954) pénzügyi szakember, politikus, miniszter.

[6] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. Értesítés a prágai tárgyalásokról az Orsz. Közp. Hitelszövetkezet részére (1921. június 28.). Az ungvári szövetkezeti központ léte kérdéses, mert a Rutén Szövetkezeti Központ (Krajevyj družestvenyj sojuz) Ungváron csak 1926-ban alakult meg. Kardos 1932, 852. p.

[7] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. Pro memoria a magyar szövetkezeti központok és a csehek által megszállott területeken lévő szövetkezetek közötti kapcsolat rendezése tárgyában.

[8] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. Pro memoria a magyar szövetkezeti központok és a csehek által megszállott területeken lévő szövetkezetek közötti kapcsolat rendezése tárgyában. Az egyik korabeli szlovák elemzés a budapesti letéteket helyesen 39 millió koronára becsülte. Ehhez járultak még a hadikölcsönök 13 millió korona értékben. Thurzo 1928, 292. p.

[9] Gazdasági Szemle, 1922. május 15. 79. p.

[10] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. Felvidéki szövetkezetek.

[11] Várady Béla (1884–?) Kissárón született. Kosúton, majd Nagycétényben volt plébános. A keresztényszocialista párt kosúti alapszervezetének volt az elnöke. A Galántai Járás Közművelődési Egyesületén belül, az 1925-ben alakult Kosúti Helyi Bizottság vezetője volt. A Nyugat-Szlovenszkói Gazdasági Egyesület elnöke, a Hanza Szövetkezeti Áruközpont egyik vezetőségi tagja.

[12] Gazdasági Szemle, 1922. december 1. 185. p.

[13] Gazdasági Szemle, 1922. szeptember 1. 134. p.

[14] Gazdasági Szemle, 1923. január 1. 6–7. p.

[15] Gazdasági Szemle, 1924. december 20. 187. p.

[16] Slovenský národný archív (SNA), Ústredné družstvo (ÚD), 1401. d. A KSZ levelei a Hangyának (1925. június 3., 1929. január 21.).

[17] Gaucsík 2004, 62. p. Csehszlovák–magyar viszonylatban ezek az intézmények már 1923-ban felálltak. Bővebben l. Kráhl 1925, 10, 16. p.

[18] SNA, ÚD, 1401. d. Jegyzőkönyv (1927. április 22–23., 28.).

[19] Gaucsík 2004, 62, 65. p.

Rövid URL
ID2730
Módosítás dátuma2019. április 29.

A kárpátukrán szojm megválasztása 1939 februárjában (2. rész)

7. Magyarország, a magyar kisebbség és a választások Az egyedüli kárpátaljai „népcsoport”, amely nem vállalt jelöltséget a kormánylistán, sőt vezetői egyenesen a lista elutasítására szólították...
Bővebben

Részletek

7. Magyarország, a magyar kisebbség és a választások

Az egyedüli kárpátaljai „népcsoport”, amely nem vállalt jelöltséget a kormánylistán, sőt vezetői egyenesen a lista elutasítására szólították fel a választókat, a magyar kisebbség volt. A kormánylista magyar részről történő elutasítása, a hatalom és a magyar kisebbség képviselői közötti megegyezés elmaradása természetesen nem vonatkoztatható el a Kárpátalja megszerzésére irányuló magyar törekvésektől, valamint a Volosin-kormány és Budapest feszült viszonyától.

A magyar kormányzat már 1938. október első felében, Kárpátalja autonómiájának kikiáltásával egy időben szabadcsapatokat dobott át a tartomány területére. A Kozma Miklós volt belügyminiszter által irányított szabadcsapatok célja az volt, hogy diverzáns akciók végrehajtása és fegyveres összetűzések kiprovokálása révén azt a látszatot igyekezzenek kelteni, mintha a helyi ruszin és magyar lakosság lázadt volna fel a csehszlovák uralom ellen, így próbálva meg elérni a remélt népszavazás kiírását, illetve a terület diplomáciai úton történő megszerzését. (Hornyák 1938) Magyarországgal párhuzamosan a kárpátaljai helyzet destabilizálásában és a közös magyar–lengyel határ megteremtésében volt érdekelt Lengyelország is. Az egyre agresszívebb német külpolitika miatt egyrészt fontos biztonságpolitikai tényezőt jelentett volna számára a közös határ, másrészt pedig – tekintettel nagyszámú, több milliós galíciai ukrán lakosságára – veszélyes precedenst a kárpátaljai autonómia, ezért november folyamán Akcja Łom (Feszítővas-akció) néven szintén diverzáns akciókba kezdett Kárpátalja területén. (Cichoracki–Dąbrowski 2014)

Budapest 1938 novemberében, a Kárpátalja nagy részét Csehszlovákiánál hagyó első bécsi döntést követően sem adta fel az egész terület megszerzésére irányuló szándékát, s kész volt Kárpátalját akár fegyveres erővel is birtokba venni. Az előkészületek során arra is gondot fordítottak, hogy a honvédség kárpátaljai bevonulására az Orosz (Ruszin) Nemzeti Tanács „felkérésére” hivatkozva kerüljön sor. Az eredetileg november 19-ére kitűzött, majd 20-ára, végül 21-ére halasztott katonai fellépés oly közel állt a megvalósításhoz, hogy egyes magyar lapok november 20-án már a hírt is közölték, miszerint a huszti Ruszin Nemzeti Tanács behívta a magyar csapatokat,[1] az éles hangú német – és az azzal párhuzamos olasz – figyelmeztetés hatására a magyar kormány végül mégis az akció leállítására kényszerült. (Ádám 1968, 329–341. p.; Ádám 1970, 143–145. p.)

A Volosin-kormány és Magyarország viszonyát 1938–1939 fordulóján is számos feszültség terhelte. A magyarbarát Bródy eltávolításával hatalomra jutó, s az ukrán államiság megteremtésével kísérletező kárpátukrán kormány teljességgel elfogadhatatlan volt Budapest számára, amely továbbra is a magyar–lengyel határ megvalósítására törekedett. A folytatódó diverzáns akciók, az egyre rendszeresebbé váló határincidensek, a pártok, köztük az Egyesült Magyar Párt kárpátaljai betiltása, majd feloszlatása tovább növelte az autonóm kormány és Magyarország, illetve a hatalom és a magyar kisebbség közötti ellentéteket. Az autonóm kormány és Magyarország közötti feszült viszonyt mindennél jobban példázza az a tény, hogy Magyarország – Németországgal és Lengyelországgal ellentétben – még csak konzulátussal sem rendelkezett Kárpátalján.[2]

A választások kiírásának nyilvánosságra hozatalát követően egyes cseh és szlovák lapok arról tudósítottak, hogy az Ukrán Nemzeti Egységpárt (Українське національне обєднання, UNO) listáján a csehek, a románok és a németek jelöltje mellett a magyarok jelöltje is helyet kap,[3] a huszti kormány és a magyar kisebbség képviselői közötti 1939. január 20-i megbeszélések azonban megállapodás nélkül zárultak. Arról, hogy a magyarságnak nem lesz képviselete a kárpátaljai szojmban, Isaák Imre técsői református esperes, a kárpátaljai Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke tájékoztatta a magyar választókat. Isaák, aki megállapodás esetén a kormánylista magyar nemzetiségű jelöltje lehetett volna, a pozsonyi Új Hírek január 24-i számában megjelent nyilatkozatában jelentette be, hogy mivel önálló magyar lista benyújtását nem tették lehetővé, a kormánylistán pedig a magyarság nem vállalt jelöltséget, a parlamenti szereplés helyett egyházi, kulturális és gazdasági téren fejtenek majd ki tevékenységet.[4]

A döntés és a megegyezés elmaradásának okait Hokky Károlynak, az EMP szenátorának szintén az Új Hírekben megjelent január 28-i nyilatkozata részletezte. Hokky elmondása szerint önálló listát a magyarság azért nem állíthatott, mivel a választások kiírásának nyilvánosságra hozatala és a jelölőlisták leadására megállapított határidő közötti két nap alatt megoldhatatlan feladat volt egy új párt bejegyeztetése, csakúgy, mint a listát ajánló száz személy aláírásának a hitelesíttetése. A kormánylistán a magyarság képviselői pedig azért nem vállaltak jelöltséget, mivel kevesellték azt az egy helyet, amelyet felajánlottak a számukra, de nem is akartak közösséget vállalni egy olyan kormánnyal, amely uralmát „magyarok tömeges kiutasítása, bebörtönzése, internálások s házkutatások jelzik”.[5]

Az EMP hivatalos álláspontját a választásokkal kapcsolatban Esterházy János február 11-én fejtette ki az Új Hírek hasábjain. A pártelnök szerint a kárpátaljai magyarság a választásokon nem szavazhat pozitív értelemben, mint ahogy azt a szlovákiai magyarság tette december 18-án, a szlovák országgyűlés megválasztása során. Nem lehet ugyanis megkívánni tőle, hogy bizalmat szavazzon egy olyan kormánynak, amely „állandóan és tervszerűen elnyomja a kárpátaljai magyarságot” és „megnemértést tanúsít a legelemibb nemzeti jogok tekintetében”.[6]

Az EMP két törvényhozója, Esterházy János és Hokky Károly a választások előtti hetekben – az ellenzéki ruszin politikusokhoz hasonlóan – több fórumon is tiltakozott a párt kárpátaljai betiltása és választási részvételének lehetetlenné tétele miatt.[7] Esterházy január 27-én Emil Hácha köztársasági elnökhöz intézett táviratában tiltakozott a párt betiltása és a magyarság üldözése ellen és kérte az államfőtől a sérelmek orvoslását. Hokky szenátor ugyanezen a napon interpellációt jegyzett be az EMP betiltása és a magyarságnak a választásokból való erőszakos kirekesztése miatt.[8] A szenátor ezen kívül a kárpátaljai belügyminiszteri tárcát is betöltő Avgusztin Volosinnál is tiltakozott. Január 28-i, majd a választások előtt pár nappal megismételt beadványában a pártfeloszlató hirdetmény visszavonását és az egész választási eljárás megsemmisítését, vagyis a választások elhalasztását követelte Volosintól.[9]

A kárpátaljai választási eljárás ügyében február első napjaiban jegyzékváltásra is sor került a magyar és a cseh-szlovák diplomácia között. Wettstein János prágai magyar követ február 2-án a cseh-szlovák külügyminisztériumban átadott jegyzékében jelentette be kormánya tiltakozását a Volosin-kormány magyar lakossággal szembeni magatartása, a magyar párt szervezkedésének és egy magyar jelölőlista benyújtásának lehetetlenné tétele miatt, egyúttal felhívta Prága figyelmét, hogy mindez ellentétben áll a bécsi döntőbírói ítéletnek a Cseh-Szlovákiában maradt magyar kisebbség jogait biztosító 5. pontjával.[10]

A cseh-szlovák kormány február 3-án úgy határozott, hogy Volosin kárpátukrán kormányfőt is tájékoztatja a magyar jegyzékről és Esterházy Jánosnak a köztársasági elnökhöz intézett táviratáról.[11] A – minden bizonnyal az autonóm kormány válaszán alapuló – február 8-i prágai válaszjegyzék azonban érdemi reakció helyett végül csupán azt közölte a magyar kormánnyal, hogy Kárpátalján 1938. október 28-án az összes pártot betiltották, azonban működik a Magyar Nemzeti Tanács, amely tevékenysége elé semmiféle akadályt nem gördítenek. A válaszjegyzék szerint a kárpátaljai kormány minden kérelmet, amelyet a Magyar Nemzeti Tanács előterjeszt, jóindulatú elbírálás tárgyává fog tenni. (Ádám 1970, 429., 447.)

A tények ismeretében igencsak bizarrul, olykor már-már komikusan hatnak azok a magyarázatok, amelyekkel a huszti kormánykörök, vagy akár a cseh és a szlovák lapok a magyar kisebbség választási részvételének elmaradását indokolták. Révai miniszter február 9-én a Huszton tartózkodó újságíróknak adott nyilatkozatában például azt állította, hogy a magyar népcsoport „szétforgácsolódása” és „egyenetlenkedése” miatt nem tudott kellő időben jelölőlistát összeállítani.[12] Hasonló magyarázattal szolgált a jelölőlistát ismertető írásaiban a szlovák sajtó is, amely szerint magyar képviselőjelölt azért nincs a kormánylistán, mivel a magyarok nem tudtak megegyezni annak személyében.[13] A cseh Národní práce pedig már a választásokat követően, azok eredményeiről beszámolva egyenesen azt jelentette ki, hogy a magyar lakosság alacsony létszáma (sic!) miatt nem is tarthatott rá igényt, hogy jelöltjét a jelölőlistára felvegyék.[14]

Az autonóm kormány és a kárpátaljai Magyar Nemzeti Tanács képviselői közötti január 20-i megbeszélés részletei nem ismertek. Az UNO egyik képviselőjelöltje, Sztepan Roszoha szerint a magyarok – a csehekhez, a németekhez és a románokhoz hasonlóan – kezdetben hajlottak a megegyezésre, Budapest nyomására azonban „meggondolták magukat” s a választások bojkottálását és az UNO jelölőlistája elleni szavazást határozták el. Vaszil Hrendzsa-Donszkij, az UNO vezetőségi tagja és a Nova Szvoboda főszerkesztője visszaemlékezésében azt is megemlíti, hogy ő Isaák esperest személyesen is megpróbálta rábírni a jelölőlistán felkínált hely elfogadására, mindez azonban a magyar kormány ellenérdekeltsége miatt meghiúsult. (Росоха 1949, 30. p.; Ґренджа-Донський 2002, 567. p.)

Kétségtelen, hogy a Kárpátalja megszerzésére törekvő Budapestnek nem állt érdekében az autonóm kormány és a magyar kisebbség közötti megegyezés, sem pedig a Volosin-kormány helyzetének stabilizálása. A huszti kormányzat és Magyarország közötti feszült viszony közepette, miközben a kárpátaljai magyarságot az önálló választási részvétel lehetőségétől is megfosztották, egy magyar jelöltnek a kormánylistán indulásával nem kívánta legitimálni a kárpátukrán kormányt és a körvonalazódó kárpátukrán államiságot.

A kárpátaljai helyzet destabilizálásában és a választások meghiúsításában érdekelt magyar kormányzat részéről 1939 februárjában ismételten felmerült a katonai beavatkozás lehetősége. A szojmválasztáshoz időzített, annak megakadályozását célzó katonai fellépés előkészítését szolgálták a magyar sajtó híradásai is a Kárpátalján uralkodó kaotikus közállapotokról, a választási kampányt kísérő véres összeütközésekről és sortüzekről, valamint a Magyarország melletti szimpátiamegnyilvánulásokról. A választásokkal szembeni magyarországi sajtókampány mindeközben tudatosan élt a sarkított megfogalmazásokkal, s a kampány során vitathatatlanul előforduló visszaéléseket és atrocitásokat „választási terrorként”, magát a választást pedig „terrorválasztásként” és „világcsalásként” interpretálta.[15]

Beszámolt a magyar sajtó egyebek között a ruszin jelölőlistát leadni szándékozók szolyvai letartóztatásáról, valamint a helyi lakosság, a Szics gárdisták és a csendőrség közötti – a sajtó szerint halálos áldozatokkal járó – izai, perecsenyi és őrhegyaljai (podheringi) összetűzésekről.[16] Megírta, hogy a február 5-i gorondi és újdávidházai választási nagygyűlésen a ruszin lakosság rátámadt a kormánypárti propagandistákra, a németek által lakott Felsőkerepecen pedig az ott kampányoló Oldofredi államtitkár-helyettesre.[17] Pár nappal később arról tudósított, hogy több ruszin község, köztük az említett Gorond és Újdávidháza küldöttsége is megjelent Munkácson és a magyar hatóságok segítségét kérte a választásokat kísérő terror ügyében.[18] Beszámolt a kormánylista ellen szavazni szándékozók megfélemlítéséről, börtönnel és koncentrációs táborral fenyegetéséről, valamint a választási eredmények várható meghamisításáról. A választások napján pedig azt adta hírül, hogy a Verhovina ruszin népe a magyarsággal való szimpátia jeleként a templomokban kitűzte a magyar nemzeti lobogót, de magyar zászló került a szerednyei, a nagybereznai, a szolyvai, az aknaszlatinai és a técsői templom tornyára is. Aknaszlatinán a templomban a magyar himnuszt is elénekelték, amire a hatóságok három napra elrendelték a templom bezárását.[19]

Tudni vélte a magyar sajtó azt is, hogy február első napjaiban ruszin és magyar választók küldöttsége kereste fel Lev Prchala tábornokot, a kárpátaljai cseh-szlovák haderő főparancsnokát, a huszti kormány januárban kinevezett harmadik miniszterét, akitől a választások elhalasztását kérték, amit a lapok egy része ráadásul kész tényként tárt az olvasók elé.[20] A választásokkal szembeni legélesebb hangot mindeközben a munkácsi Kárpáti Hiradó ütötte meg. A lap vezércikkei a választások előtti napokban egyenesen Volosin rendszerének a megbuktatására szólították fel a kárpátaljai ruszinságot, s kifejezést adtak azon meggyőződésüknek, hogy a „népakarat” elsöpri a Volosin-rezsimet.[21]

Husztról természetesen Prágába is folyamatosan érkeztek a jelentések a Szics Gárda felügyelete alatti választási kampányról, a választási eljárás jogszerűtlenségéről, valamint az ellenzéki jelölőlistával szemben elkövetett visszaélésekről, amelyek akár a választások elhalasztását is indokolttá tennék.[22] A választások sikerétől a cseh-szlovák állam konszolidációját remélő prágai kormányzat ugyanakkor a kaotikus állapotok elhallgatásában volt érdekelt, a cseh (és a szlovák) sajtó ezért – a magyarral ellentétben – a kampányt igyekezett olyan színben feltüntetni, mintha az minden szélsőségtől és kilengéstől mentesen zajlana. A cseh lapok nem győzték hangsúlyozni, hogy „Kárpáti Ukrajna egész területén teljes nyugalom és rend uralkodik”, egyúttal cáfolni a budapesti (és az azokhoz hasonló varsói) híradásokat a kárpátaljai összetűzésekről és zavargásokról.[23]

A magyar sajtóban napvilágot látó, meglehetősen tendenciózus kárpátaljai hírek valóságtartalmát ma már rendkívül nehéz megítélni. Hitelességüket elsősorban nem is az kérdőjelezi meg, hogy az ellenérdekelt és éppúgy propagandacélokat szolgáló kárpátukrán, vagy akár a cseh és a szlovák lapok sorra cáfolták azokat. Sokkal inkább az, hogy ugyanaz a magyar sajtó, amely 1939 februárjában oly vehemensen tiltakozott a valós vagy vélt kárpátaljai jogsértések ellen, a két hónappal korábbi, s a kárpátaljaitól nem sokban különböző szlovákiai választások visszásságairól általában tudomást sem vett és mélyen hallgatott.[24]

A szojmválasztással szembeni magyar ellenkampány részét képezhették azok a röplapok is, amelyek a választások előtti napon lepték el Kárpátalját. A röplapokat a történtekről hírt adó német sajtó szerint egy magyar területen keresztülhaladó prágai vonaton csempészték be a tartományba, történetesen ugyanazon a vonatszerelvényen, amellyel Kárpáti Ukrajna első német konzulja is megérkezett. Az ukrán és magyar nyelvű röplapok arra szólították fel a lakosságot, hogy ne szavazzanak a kormánylistára, egyúttal tudtukra adták, hogy közeleg felszabadulásuk és Magyarországhoz csatolásuk órája. A röplapokat a megtévesztés céljából még a D. S. (azaz Deutsche Staatsdruckerei, Német Állami Nyomda) felirattal is ellátták.[25]

A Kárpátalja megszerzését célzó magyar katonai akció a német kormány határozott fellépése következtében – csakúgy, mint 1938 novemberében – végül ezúttal is elmaradt. A magyar kormány a választásokat megelőző héten Sztójay Döme berlini követ útján két alkalommal is érdeklődött a német fél álláspontjáról a tervezett magyar lépéssel kapcsolatban. A magyar érvelés szerint a kárpátaljai választások zavargások kitörésével fenyegetnek, s nincs kizárva, hogy a rend helyreállítása és a magyar lakosság védelme fegyveres beavatkozást fog igényelni. A közvetlenül a választások előtt, a február 11-ről 12-re virradó éjszaka megérkező berlini válasz azonban elutasító volt, s határozottan óvta Budapestet minden önálló akciótól „tekintet nélkül arra, hogy mi történik a választásoknál”. (Ránki–Pamlényi–Tilkovszky–Juhász 1968, 363. p.; Ádám 1970 440–441., 450–451. p.)

8. A választások napja, 1939. február 12-e

„Ez a történelmi nap, február 12-e, valóban nagy össznemzeti ünnep volt a számunkra. Kárpáti Ukrajna ukrán népe, a nagy ukrán nemzetnek a történelem által a Kárpátoknak erre az oldalára sodort része ezen a napon történelme során első ízben nyilváníthatta ki akaratát. Ez a választás valóban össznemzeti népszavazás volt, amilyet a magyarok és az ő fizetett magyarón ügynökeik olyannyira követeltek. Ez a népszavazás, ellenségeink bánatára és az ukrán nemzet hű fiainak örömére, az egész világ előtt kinyilvánította, hogy Kárpáti Ukrajna ukrán népe önálló, szabad és örömteli életet akar élni.” – Ezekkel a szavakkal kezdte a választásokról szóló beszámolóját a huszti Nova Szvoboda.[26]

A munkácsi Kárpáti Hiradó ezzel szemben ugyanazon a napon egyebek között a következőket írta: „Hiteles, igaz, a tanuk ezreivel alátámasztott, hozzánk befutott jelentések szerint Volosin úr és díszes társasága a legkíméletlenebb terror mellett sem tudtak 10 százalék igent elérni! Ilyen szégyenteljes vereségre még nem volt példa a választások világtörténetében! Minket a választásnak ez az eredménye nem lepett meg! És legyünk őszinték! Volosin urat sem lepte meg! Ő tudta és tudja, hogy az ukranizálásnak semmi talaja nincs Kárpátalján!”[27]

Két olyannyira különböző, sőt merőben ellentétes értékelése a választásnak, mint ha nem is ugyanarról az eseményről számoltak volna be. Az alábbiakban keressük a választ, hogyan is zajlott a kárpátaljai szojmválasztás, s hogy látta és láttatta a választások napját egyrészt a cseh-szlovákiai, másrészt pedig a magyarországi sajtó.

A választások előestéjén 17 és 18 óra között Kárpátalja valamennyi településén harangzúgás, az ablakokban égő gyertyák, a tartomány hegyeiben tábortüzek, a „szabadság tüzei” hirdették az esemény jelentőségét. Tábortűz égett a huszti várhegyen is, a város utcáin pedig a Szics Gárda rendezett nagyszabású fáklyás felvonulást. Számos településen előre felállították azt a póznát is, amelyre a 98%-ban a kormánylista mellett szavazó községek számára kilátásba helyezett fehér zászlót szándékoztak felvonni.

A szojmválasztás, némi módosítással, a 126/1927. számú csehszlovák választási törvény előírásai szerint zajlott. Az autonómiatörvény az aktív választójog korhatárát 24-ről 21 évre csökkentette. Megválasztható az volt, aki betöltötte 30. életévét és legalább két éve Kárpátalján lakott. A mandátumok száma – az 1938. decemberi szlovák országgyűlési választásoktól eltérően – előre adott volt, s nem függött a jelölőlistára leadott szavazatok számától. A választáson való részvétel, hasonlóan a korábbi csehszlovákiai választásokhoz, kötelező volt. A távolmaradókat 20-tól 5000 koronáig terjedő pénzbírsággal, vagy 24 órától egy hónapig terjedő elzárással büntethették. A részvételi kötelezettség alól azok kaphattak felmentést, akik betöltötték 70. életévüket, betegség miatt nem tudtak megjelenni a választóhelyiségben, elodázhatatlan hivatali kötelezettségük miatt nem érhettek idejében a választáshoz, a választás napján legalább 100 km távolságra voltak a választás helyétől és azok, akik közlekedési vagy más leküzdhetetlen akadályokba ütköztek.

A választáson azok vehettek részt, akik szerepeltek a január folyamán összeállított választói névjegyzékekben. A névjegyzékeket január 19. és 26. között minden településen hozzáférhetővé kellett tenni, s azok, akik különböző okok miatt hiányoztak róluk és a választások napjáig betöltötték 21. életévüket, február 4-ig kérhették utólagos felvételüket a névjegyzékbe. Részt vehettek a választásokon a Magyarországhoz csatolt területekről érkező menekültek is. A huszti kormány már január 5-én rendeletben mondta ki, hogy azok a választójoggal rendelkező személyek, akiknek állandó lakhelye az elcsatolt területen volt, leadhatják a szavazatukat azon a településen, ahol a választói névjegyzékbe felvetették magukat.[28] A rendelkezés azonban csupán a „szláv nemzetiségű” menekültekre, tehát a csehekre, szlovákokra és ruszinokra (ukránokra) vonatkozott, kizárva ezáltal az esetleges magyar, német vagy zsidó menekülteket a választási részvétel lehetőségéből.

A választópolgárok a választásokon való részvételre feljogosító választási igazolványt és a jelöltek névsorát tartalmazó szavazólapot már a választások előtti napokban megkapták. A választások alkalmával a választási bizottságnak ellenőriznie kellett, hogy a szavazólap nem tartalmaz-e bármiféle megjelölést. A hiányzó, sérült vagy megjelölt szavazólap helyett másikat adott a választónak, aki ezen kívül egy üres borítékot is kapott a bizottságtól. A választónak ezt követően a szavazólappal és a borítékkal a spanyolfallal elkülönített helyre kellett lépnie. Amennyiben a jelölőlistát támogató szavazatot kívánt leadni, a szavazólapot a borítékba kellett helyeznie, majd a bizottság elé visszatérve a borítékot az odakészített választási urnába dobnia. Ellenszavazat esetén üres borítékot dobott az urnába.

A szlovákiai választásokkal ellentétben ezúttal nem alakítottak ki külön választóhelyiségeket az egyes nemzetiségek számára. A választási bizottságok számára készült irányelvek kimondottan fel is hívták rá a figyelmet, hogy a választási törvény nem engedélyezi külön urnák felállítását a más nemzetiségű választóknak, mivel ezáltal megfigyelhető lenne, hogyan szavaztak az egyes nemzetiségek. Ugyancsak tiltották a választási irányelvek az ún. tömeges demonstratív szavazást, vagyis hogy a választók kisebb vagy nagyobb csoportjai a bizottság előtt nyilvánosan kijelentsék, hogyan kívánnak szavazni.[29]

3. kép. Az Ukrán Nemzeti Egységpárt és a nemzetiségi csoportok listájának szavazólapja

A választásokon hivatalosan természetesen csakis az UNO listájára lehetett voksolni. Számos településen azonban ennek ellenére olyan nem hivatalos, illegális szavazólapokkal is adtak le szavazatokat, amelyeken a ruszofil irányzatú kárpátaljai politikusok nevei szerepeltek Edmund Bacsinszkij szenátorral az élen. Ezek a szavazólapok teljes egészében az UNO szavazólapjának mintájára készültek, s még a huszti országos választási bizottság címeres körbélyegzőjével is ellátták őket. Az ezekkel a szavazólapokkal leadott szavazatokat a választási bizottságok természetesen érvénytelennek nyilvánították. Az illegális szavazólapokat a magyar sajtó szerint a Volosin-kormány politikáját helytelenítő kárpátaljai őslakosság készítette, a cseh-szlovákiai sajtó, valamint a kárpátukrán memoárirodalom szerint viszont Magyarországról csempészték át őket Kárpátaljára.[30]

Révai miniszter a prágai kormány február 16-i ülésén a választások „teljesen nyugodt lefolyásáról” számolt be,[31] azok valós lefolyásáról azonban objektív források hiányában rendkívül nehéz hiteles képet alkotni. A cseh-szlovákiai és a magyarországi sajtó a történteket – a választásokat megelőző kampányhoz hasonlóan – természetesen ezúttal is gyökeresen eltérően láttatta. A huszti Nova Szvoboda a választásokat, a közel 93%-os sikerről szóló hírek ismeretében, hatalmas ukrán győzelemként értékelte. A lap választások utáni első, február 14-i számának címoldalán Volosin kormányfő és Révai miniszter vezércikkei méltatták a választás történelmi jelentőségét. Volosin köszönetet mondott a kárpátukrán népnek a példás viselkedéséért és a magas választási részvételért, egyben meggyőződését fejezte ki, hogy a választási siker annak biztosítéka lesz, hogy Kárpáti Ukrajna megszűnik a nemzetközi viszály tárgya lenni. Hasonlóan fogalmazott Révai is, aki szerint a választásokkal a kárpátukrán nép bebizonyította, hogy alkalmas az önálló állami életre.[32]

Hasonló szellemben méltatták a választásokat a cseh és a szlovák lapok, valamint a cseh-szlovákiai német és – igaz, némileg visszafogottabban – a pozsonyi magyar sajtó is. A lapok egyoldalú látásmódja a prágai sajtócenzúra szigorúan bizalmas utasításának a következménye volt, amely február 14-én elrendelte, hogy a választásról csakis olyan cikkeket és kommentárokat szabad megjelentetni, amelyek azt pozitívan, a belpolitikai helyzetet konszolidálóként és a Cseh-Szlovákiával szemben ellenséges erők vereségeként értékelik. Minden más jellegű cikket vissza kellett tartani. (Hubený 2014, 184. p.)

A cseh és a szlovák lapok az utasításnak megfelelően általában mind kiemelték a választások ünnepélyességét, valamint azt, hogy incidensek nélkül, „a legnagyobb rendben és nyugalomban” zajlottak. Felhívták a figyelmet mind a magas választási részvételre, mind pedig a kormánylistára leadott szavazatok magas arányára, külön hangsúlyozva a kormánylista győzelmét a határ menti településeken, ami annak bizonyítéka, hogy lakosságuk nem kíván más államhoz tartozni. A Volosin-kormány hivatalos jelentésére hivatkozva kiemelték, hogy azok a települések, amelyek egykor Fencik és Bródy bástyái voltak, szintén „igennel” szavaztak, sőt így szavazott az ortodox vallású falvak lakosságának nagy része is. A lapok szerint a kárpátaljai csehek, a németek, a románok és a zsidók is egyöntetűen a kormánylista mellé álltak, de sok helyütt a kormánylistára szavaztak a magyarok is annak ellenére, hogy nem volt képviseletük a jelölőlistán. Csupán a magyar lakosság egy része, helyenként pedig a ruszofil orientáció hívei szavaztak nemmel.[33]

A Lidové noviny szerint a 93%-os eredmény „kétségkívül nagy nemzetközi és belpolitikai jelentőséggel bír”. A kárpátukrán kormány és a Cseh-Szlovák Köztársaság sikerét jelenti, mivel a választók a szomszédságból érkező ellenpropaganda ellenére az autonóm kormánynak és a cseh-szlovák szövetségi államnak is bizalmat szavaztak.[34] A Národní listy és a Venkov kommentárja egyaránt hangsúlyozta a választások méltóságteljes lefolyását, egyúttal cáfolta a budapesti híreket a zavargásokról és a választási csalásról. A Venkov ezen túlmenően arra is felhívta a figyelmet, hogy a kárpátaljai választások bizonyos pozitívummal bírnak a decemberi szlovákiai választásokhoz képest, mivel a szlovák országgyűlésben a csehek nem kaptak képviseletet.[35] A cseh és a szlovák lapok kommentárjai végül egyaránt a választások pozitívumai között említették, hogy véget vetnek a különböző politikai irányzatok közötti csatározásoknak, s hozzájárulnak az ukrán nemzeti irányban való egyesülésükhöz.[36] A választásoknak a sajtó szerint mindössze egyetlen zavaró mozzanata volt, mégpedig a Magyarországról átcsempészett – már említett – röplapok, amelyek a kormánylista elleni szavazásra szólították fel a lakosságot.[37] A cseh-szlovákiai sajtótermékek közül a legvisszafogottabb hangot a magyar lapok ütötték meg, amelyek rendkívül szűkszavúan, gyakorlatilag a tények közlésére szorítkozva és a történteket nem minősítve tájékoztattak a szojmválasztásról.[38]

Nagy teret szentelt a választásoknak, ugyanakkor a cseh, a szlovák és a kárpátukrán lapokban megjelentekkel gyökeresen ellenkező képet tárt az olvasók elé a magyarországi sajtó. A szojmválasztás a magyar lapok szerint „a féktelen terror jegyében” zajlott. A „nem” szavazatot leadók aránya mindezek ellenére meghaladta az 50%-ot, azonban, amint az előrelátható volt, a Volosin-kormány a választásokat meghamisította, s olyan eredményt tett közzé, amely meg sem közelíti a valóságot.[39] A választásokat számos incidens kísérte, amelyeknek állítólag több halott és sebesült áldozata is volt. Ilyen eset fordult elő például Nagyirtványos községben, amelynek lakossága a lapok közlése szerint baltával támadt az ukrán agitátorokra.[40]

A lakosságot erőszakkal kényszerítették a választásokon való részvételre, általában egyenesen a reggeli miséről terelve őket a választóhelyiségekbe. A kárpátaljai őslakosság mégis annyira kifejezésre juttatta az ukrán kormánnyal szembeni ellenszenvét, hogy nemcsak üres borítékkal, vagyis „nemmel” szavazott, hanem sok helyütt hamis szavazólapokat készített a saját jelöltjeivel és azokat dobta az urnába. A legtöbb helyen azonban az üres borítékokat is a kormánylistára leadott szavazatok közé sorolták, a hamis szavazólappal leadott szavazatokat pedig érvénytelennek nyilvánították. A választási bizottságok több helyütt áttetsző borítékot adtak a választóknak azzal a céllal, hogy megfigyelhető legyen, ki szavaz a kormánylista ellen. Ezt sokan úgy próbálták kijátszani, hogy egy magukkal hozott üres papírlapot helyeztek a borítékba. Gyakori jelenség volt az is, hogy azokat a választókat, akik ellenszavazatot mertek leadni, a hatóságok egyszerűen átdobták a magyar határon. A lakosság egy része az ukrán terror elől részben a magyar, részben a lengyel határon át keresett menedéket, de olyanok is akadtak, akik román területre menekültek.[41]

A választások befolyásolásában és meghamisításában közreműködött a Szics Gárda is. A gárdisták jelen voltak a választóhelyiségekben azzal a céllal, hogy megfigyeljék, ki hogyan szavaz. Ha valaki üres borítékot akart az urnába dobni, annak pótszavazólapot adtak, s erőszakkal kényszerítették rá, hogy a kormánylistát támogató szavazatot adjon le.[42] A Borzsa, a Nagy-ág és a Talabor folyók völgyében fekvő községekben pedig, amelyek lakosságának nagy része üres borítékkal szavazott vagy részt sem vett választáson, a gárdisták nagymennyiségű szavazólapot osztottak ki a híveik között, akik a szavazólapokat utólag belecsempészték az üresen hagyott borítékokba.[43] „A Kárpátaljáról a határokon átszivárgó hírek egybehangzóan arra mutatnak – összegezte a választásokról szóló beszámolóját a budapesti Felvidéki Magyar Hírlap –, hogy a Volosin-kormány választása Európában eddig ismeretlen méretű terror jegyében folyt le.”[44]

9. A választások eredménye

A választás napjára mintegy húsz külföldi – legnagyobbrészt német – újságíró érkezett Husztra, hogy a helyszínről tudósíthasson az autonóm szojm megválasztásáról. A város főterén négyezer fős tömeg hallgatta a huszti rádió hangszórókkal kihangosított, választási eredményeket közvetítő adását. A reggel 8 órakor nyíló választóhelyiségek délután 16 óráig tartottak nyitva, az első településről azonban már nem sokkal 9 órát követően megérkezett a választás eredménye. A lengyel határon fekvő kis lélekszámú Bagolyháza 72 választópolgára közül 70-en vettek részt a választásokon és szavaztak az UNO jelölőlistájára, így a falu egyúttal az első olyan település lett, amely jogot szerzett a fehér zászló felvonására.[45] Az első két járás, amelyek választási eredményei a legkorábban, már este 18 órára ismertek lettek, a Nagybereznai és az Ökörmezői járás volt. A kormánylistára leadott szavazatok aránya mindkét járásban meghaladta a 98%-ot.[46]

A választások – egyelőre csupán előzetes – országos eredményéről február 13-án, hétfőn délután adtak ki hivatalos jelentést. A sajtóban is közzétett[47] adatok szerint a választásra jogosultak száma 284.365 volt. A választásokon összesen 263.202 szavazatot adtak le, azaz a választópolgárok 92,6%-a élt a választójogával. A kormánylistára 243.557 szavazat, a leadott szavazatok 92,5%-a esett, az ellenszavazatok, vagyis a kormánylistát egyértelműen elutasító „nem” és az érvénytelen szavazatok együttes száma pedig 19.645 volt.[48]

A választások hivatalos végeredményét megállapítani hivatott huszti országos választási bizottság február 14-én, kedden 14 órai kezdettel ült össze. Mivel azonban két járás választási jegyzőkönyvei eddig az időpontig még mindig nem érkeztek meg, a bizottság az eredményeket csupán a másnap 10 órakor folytatódó ülésén tudta összesíteni. A február 15-én véglegesített eredmények szerint Kárpátalja 280.930 választópolgára közül 265.002-en járultak az urnákhoz, ami a választópolgárok 94,3%-ának felelt meg. Közülük 244.922-en (92,4%) szavaztak az UNO és a nemzetiségi csoportok közös listájára. Az üres borítékok, vagyis a kormánylistát elutasító szavazatok száma 17.752 (6,7%), az érvénytelen szavazatoké pedig 2328 (0,9%) volt.[49]

Az eredmények hivatalos kihirdetésére az autonóm kormány Urjadovij Visztnik című hivatalos lapjának február 15-i, majd 18-i számában került sor.[50] A megismételt közzétételt az indokolta, hogy a megválasztott képviselők névsorát is közlő 15-i számban téves számsorok jelentek meg, így azokat a hivatalos lap következő számában korrigálni voltak kénytelenek. A történtek paradoxona, hogy a korabeli sajtó mindössze az elsőként közzétett, hibás számsorokat ismertette,[51] az országos választási bizottság által megállapított, s utóbb az Urjadovij Visztnikben is korrigált hivatalos végeredmény viszont már egyetlen sajtótermékben sem látott napvilágot.

Hasonló volt a sorsa a választások járási eredményeinek is. A korabeli sajtó csupán az előzetes járási adatokat közölte, s ezeket a számsorokat vette át a választásokkal foglalkozó memoárirodalom is.[52] A sajtóban közzétett kimutatás ráadásul nem különböztette meg a kormánylistát egyértelműen elutasító „nem” és az érvénytelen szavazatokat, hanem egy kategóriába sorolta azokat. A választások végleges, a kormánylistát elutasító és az érvénytelen szavazatokat is megkülönböztető járási eredményeit így egyedül a prágai Választási Bíróság számára megküldött választási jegyzőkönyvekből ismerhetjük.

  1. táblázat. Az 1939. február 12-i kárpátaljai szojmválasztás hivatalos eredménye[53]
Járás Választó-

polgárok

száma

Leadott szavazatok „Igen” szavazatok „Nem”

szavazatok

Érvénytelen szavazatok
száma % száma % száma % száma %
Huszti 37 218 33 937 91,2 29 656 87,4 3 812 11,2 469 1,4
Ilosvai 25 970 24 752 95,3 23 808 96,2 901 3,6 43 0,2
Nagybereznai 13 979 13 379 95,7 13 160 98,4 219 1,6
Nagyszőlősi 29 126 27 642 94,9 25 807 93,4 1 227 4,4 608 2,2
Ökörmezői 17 939 16 717 93,2 16 537 98,9 157 0,9 23 0,1
Perecsenyi 12 245 11 514 94,0 10 774 93,6 627 5,4 113 1,0
Rahói 32 052 30 500 95,2 29 286 96,0 1 126 3,7 88 0,3
Szentmiklósi 32 562 30 769 94,5 24 506 79,6 5 494 17,9 769 2,5
Szerednyei 12 196 11 583 95,0 11 060 95,5 482 4,2 41 0,3
Szolyvai 26 282 25 112 95,5 22 834 90,9 2 159 8,6 119 0,5
Técsői 41 361 39 097 94,5 37 494 95,9 1 548 4,0 55 0,1
Összesen 280 930 265 002 94,3 244 922 92,4 17 752 6,7 2 328 0,9

 

A Nova Szvoboda három nappal a választásokat követően közzétette a választások előzetes települési eredményeit is.[54] Ezek nagy hasonlóságot mutatnak a választási jegyzőkönyvekben szereplő végleges adatokkal, de nem tartalmazták a választópolgárok számát, és a közzétett járási adatokhoz hasonlóan összemosták a kormánylistát egyértelműen elutasító és az érvénytelen szavazatokat. A települési eredmények közzététele mindezek ellenére előrelépést jelentett a szlovákiai gyakorlathoz képest, ahol a decemberi országgyűlési választások települési adatsoraiból csupán tendenciózus válogatás láthatott napvilágot.

A huszti lapban közzétett települési adatsorból néhány község eredményei még hiányoztak, a választási jegyzőkönyvek azonban már tartalmazzák az autonóm Kárpátalja mind a 392 településének választási eredményét.[55] A hivatalos adatok szerint a kormánylista a legtöbb községben fölényes győzelmet aratott, olyannyira, hogy 70 településen, a települések közel egyötödében megszerezte a leadott szavazatok 100%-át, 207 településen, azaz a tartomány településeinek több mint felében pedig 98%-ot meghaladó szavazatot kapott. A járások közül, amint az az 1. számú táblázatból is kiderül, a legkedvezőbb eredmények a hegyvidéki járásokban, közülük is elsősorban a Nagybereznai és az Ökörmezői járásban születtek. A kormánylista mindkét járásban megszerezte a leadott szavazatok több mint 98%-át, miközben a Nagybereznai járás 31 községe közül 27, az Ökörmezői járás 26 községe közül pedig 22 a fehér zászló kifüggesztésének jogát is elnyerte.

A választási jegyzőkönyvek szerint a legtöbb ellenszavazatot Kárpátalja déli–délnyugati részén, az első bécsi döntés során megállapított új magyar–cseh-szlovák határ közelében fekvő községekben adták le, de elvétve az országrész egyéb területein is akadt rá példa. A kormánylistát üres borítékkal vagy érvénytelen szavazattal elutasító voksok együttesen 48 településen haladták meg a leadott szavazatok 20%-át, s közülük 18 településen többségbe is kerültek a kormánylistát támogató szavazatokkal szemben. Ezek a községek mindeközben nem feltétlenül voltak magyar lakosságúak, hanem német, sőt számos színtiszta ruszin lakosságú település is akadt közöttük.

A nagyobb számú ellenszavazatot leadó települések legnagyobb csoportja a Magyarországhoz csatolt Munkács vonzáskörzetéhez tartozó, a határmegvonás során azonban az új magyar–cseh-szlovák határ kárpátaljai oldalán rekedt beregi községek közül került ki. E települések nyugati, északi, keleti és délkeleti irányból valósággal körbeölelték Munkács városát és csaknem összefüggő településláncot alkottak a Csongor és Drágabártfalva közötti térségben. Közéjük tartozott többek között Csongor (74,9% „nem” vagy érvénytelen szavazattal), Mezőterebes (27,5%), Nagylucska (23,7%), Újdávidháza (24,4%), Iványi (28,0%), Kiscserjés (44,4%), Frigyesfalva (29,1%), Kendereske (81,5%), Kustánfalva (88,7%), Felsőkerepec (39,3%), Repede (67,0%), Beregbükkös (49,6%), Beregpapfalva (47,0%), Szánfalva (44,7%), Bábakút (36,8%), Ivaskófalva (47,5%), Gálfalva (30,6%), Kisábránka (93,8%), Beregleányfalva (71,3%), Zsófiafalva (68,7%), Beregnagyalmás (32,4%), Romocsafalva (25,8%), Makarja (40,2%) és Drágabártfalva (90,9%).

A magyar sajtó szerint a felsorolt települések közül Nagylucskán, Újdávidházán, Iványiban, Beregnagyalmáson és Romocsafalván, valamint az általunk nem említett, de ugyancsak a szóban forgó területen található Gorondon, Kajdanón, Klastromfalván, Beregkisalmáson, Pisztraházán és Beregfogarason is ellenzéki győzelem született, a választási bizottságok azonban a választások eredményét meghamisították. A Munkács körüli településeken gyakori jelenség volt az említett nem hivatalos, illegális szavazólapokkal történő szavazás is, amelyeken a ruszofil irányzatú kárpátaljai politikusok nevei szerepeltek. A sajtó által kárpátorosz vagy Bacsinszkij-listaként emlegetett ellenzéki szavazólapokkal leadott szavazatokat a választási bizottságok vagy érvénytelennek nyilvánították, vagy pedig – legalábbis a magyar lapok állítása szerint – egyenesen a kormánylista javára írták.[56]

A magyar határ menti települések következő csoportját, amelyekben nagyobb arányú ellenszavazatot adtak le, az ugocsai Nagyszőlős közelében fekvő falvak alkották. Verbőcön összességében a szavazók 87,8%-a, Fancsikán 21,5%-a, Korláthelmecen 43,0%-a, Gödényházán 71,7%-a, Alsóveresmarton 38,2%-a utasította el az UNO listáját. Nagyszámú ellenszavazatot adtak le magában a tartomány székhelyén, Huszton is, ahol a kormánylistára 6208 szavazat esett, 1838 volt a „nem” és 284 az érvénytelen szavazatok száma. Kevésbé nevezhető meglepőnek a Huszt melletti ortodox lakosságú Iza választási eredménye, ahol a kormánylista mindössze 427 szavazatot kapott, ellene viszont 1100-an szavaztak.

Kárpátalja legkeletibb települései, amelyek lakosságának jelentős hányada elutasította a kormánylistát, a cseh-szlovák–román határon fekvő máramarosi Aknaszlatina (32,2%), valamint a vele szomszédos Faluszlatina (21,4%) és Alsóapsa (35,7%) voltak. Az említetteken kívül az ungi Szemerekőn (26,0%), a Szolyva szomszédságában fekvő Kékesfüreden (80,0%), Szuszkóújfalun (52,9%), Kishidvégen (65,1%), Zajgón (56,5%) és Zsilipen (41,1%), valamint egy, a lengyel határon fekvő, s Felsőhatárszeget (79,7%), Nagycserjést (27,6%), Beregbárdost (68,2%) és Izbonyát (65,5%) magában foglaló észak-beregi településcsoport falvaiban mutattak ki nagyobb arányú ellenszavazatot.

Amint azt már korábban említettük, az autonóm Kárpátalja 392 községe között – legalábbis a választási jegyzőkönyvek szerint – mindössze 18 olyan település akadt, amelyekben a választásokon részt vevők többsége elutasította az UNO jelölőlistájának a megszavazását. Noha ez a szám rendkívül alacsony, az ukrán szakirodalom egy része mégis e települések választási eredményeivel véli bizonyítottnak a választások „alapvetően demokratikus jellegét”, amelyek során „az emberek szabadon kinyilváníthatták véleményüket”.[57] Az állítólag nyugodt légkörben és nagyobb törvénysértések nélkül lebonyolított választások eredményeit ezek szerint hitelesnek kell tekinteni, különösen annak fényében, hogy a választóknak az egy jelölőlista mellett is lehetőségük volt a választásra, vagyis a lista elutasítására.[58]

  1. táblázat. Az UNO jelölőlistáját elutasító községek választási eredményei[59]
Község Választó-

polgárok

száma

Leadott szavazatok „Igen” szavazatok „Nem”

szavazatok

Érvénytelen szavazatok
száma % száma % száma % száma %
Beregbárdos 310 299 96,5 95 31,8 204 68,2
Beregleányfalva 451 422 93,6 121 28,7 124 29,4 177 41,9
Csongor 956 800 83,7 201 25,1 599 74,9
Drágabártfalva 992 893 90,0 81 9,1 678 75,9 134 15,0
Felsőhatárszeg 181 158 87,3 32 20,3 126 79,7
Gödényháza 417 372 89,2 105 28,2 82 22,0 185 49,7
Iza 1 616 1 536 95,0 427 27,8 1 100 71,6 9 0,6
Izbonya 58 58 100 20 34,5 36 62,1 2 3,4
Kékesfüred 85 80 94,1 16 20,0 64 80,0
Kendereske 129 119 92,2 22 18,5 97 81,5
Kisábránka 136 130 95,6 8 6,2 122 93,8
Kishidvég 335 335 100 117 34,9 209 62,4 9 2,7
Kustánfalva 335 291 86,9 33 11,3 247 84,9 11 3,8
Repede 664 585 88,1 193 33,0 374 63,9 18 3,1
Szuszkóújfalu, 60 51 85,0 24 47,1 27 52,9
Verbőc 299 278 93,0 34 12,2 244 87,8
Zajgó 481 444 92,3 193 43,5 244 54,9 7 1,6
Zsófiafalva 187 182 97,3 57 31,3 69 37,9 56 30,8

 

A választások demokratikus jellege, a szabad véleménynyilvánítás lehetősége és az eredmények hitelessége felől azonban nem táplálhatunk illúziókat. Még ha az eredményeket – tegyük fel – nem kozmetikázták is, rendkívül nehéz a demokratikus normákkal összhangban levőknek tartani azokat a választásokat, amelyek előtt a hatalomra jutott politikai irányzat felszámolja a számára nemkívánatos politikai erőket, s az erőszaktól sem visszariadva megakadályozza bármilyen más tömörülés választási részvételét.

10. Hogyan szavaztak a nemzetiségek?

A huszti kormány és az UNO vezetői, valamint a kárpátukrán sajtó a választások sikeréért a kormánylistán helyet kapó nemzetiségeket is dicséretben részesítette. Valamennyi értékelés hangsúlyozta, hogy a csehek, a németek és a románok, sőt még a zsidók is, kis kivételtől eltekintve „lojálisan viselkedtek” és megszavazták az UNO jelölőlistáját. A magyar választók magatartásáról ugyanakkor már eltérő vélemények láttak napvilágot. A Nova Szvoboda egyik február 14-i írásának megfogalmazása szerint a kormánylista ellen csupán a „magyar soviniszták” és az „áruló ruszofilek” szavaztak.[60] Ettől némileg különböző, a magyar választókról is kedvezőbben nyilatkozó hangot ütött meg Volosin kormányfő, valamint Andrij Voron, az UNO főtitkára. Mindketten kijelentették, hogy noha vezetőik az utolsó pillanatban visszautasították a listán felkínált helyet, Magyarországról pedig erőteljes ellenpropagandát fejtettek ki a választásokkal szemben, a magyarok többsége szintén „velünk haladt”.[61]

A települési választási jegyzőkönyvekben foglaltak hitelességét fenntartásokkal kell ugyan kezelnünk, hiszen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a hatóságok részéről gyakorolt nyomást és az eredmények esetleges kozmetikázását, az egyes nemzetiségek választói magatartását – egyéb forrás híján – mégis csupán az általuk lakott települések választási statisztikái alapján tudjuk felmérni. Az autonóm Kárpátalja első bécsi döntés utáni területén összesen 72 olyan vegyes jellegű települést találunk, amelyekben az 1930. évi csehszlovák népszámlálás során valamely nemzetiség részaránya meghaladta a 20%-ot. Az önálló nemzetiségként számon tartott zsidóság 32, a németek 16, a magyarok 14, a szlovákok, pontosabban a „csehszlovák” nemzetiségűek 10, a románok pedig 4 településen tették ki az összlakosság legalább 20%-át.[62] Arra természetesen nem tudunk választ adni, hogy a településeken belül az egyes etnikumok között hogyan oszlottak meg a szavazatok, a települési szintű választási eredmények mégis némi támpontot nyújthatnak a nemzetiségek választói magatartásának feltérképezéséhez.

A magyar jellegű települések, amelyek közül 4 abszolút, 3 pedig relatív magyar többséggel rendelkezett, kivétel nélkül Kárpátalja déli, határ menti területein feküdtek.[63] Nagyobb részük, a beregi és ugocsai települések a bécsi döntőbírói ítélet során megállapított új cseh-szlovák–magyar határ mentén vagy annak közvetlen közelében, kisebb részük, a máramarosi községek pedig a cseh-szlovák–román határ szomszédságában.

  1. táblázat. A 20%-ot meghaladó magyar lakossággal rendelkező községek választási eredményei[64]
Község Magyar lakosság aránya Választó-polgárok száma Leadott szavazatok „Igen” szavazatok „Nem”

szavazatok

Érvénytelen szavazatok
száma % száma % száma % száma %
Aknaszlatina 59,8 1 454 1 311 90,2 889 67,8 422 32,2
Beregrákos 47,3 1 642 1 370 83,4 1 083 79,1 195 14,2 92 6,7
Csongor 88,5 956 800 83,7 201 25,1 599 74,9
Fancsika 49,9 377 372 98,7 292 78,5 6 1,6 74 19,9
Gödényháza 48,7 417 372 89,2 105 28,2 82 22,0 185 49,7
Gyertyánliget 23,3 940 916 97,4 899 98,1 12 1,3 5 0,5
Handalbustyaháza 25,3 355 321 90,4 315 98,1 2 0,6 4 1,2
Kerekhegy 40,5 210 201 95,7 189 94,0 12 6,0
Királyháza 21,0 2 459 2 143 87,1 2 054 95,8 63 2,9 26 1,2
Nagyszőlős 23,8 5 705 5344 93,7 5 104 95,5 188 3,5 52 1,0
Técső 31,5 4 614 4 351 94,3 3 744 86,0 577 13,3 30 0,7
Tekeháza 40,6 530 519 97,9 452 87,1 67 12,9
Verbőc 64,3 299 278 93,0 34 12,2 244 87,8
Visk 53,2 3 757 3 384 90,1 2 923 86,4 328 9,7 133 3,9

A magyarlakta települések választási eredményei arra engednek következtetni, hogy a magyar lakosság választói magatartására rányomta a bélyegét a Volosin-kormány és a magyar kisebbség, illetve Budapest közötti feszült viszony, valamint Esterházy János pártelnök választások előtti nyilatkozata, amelyben lényegében a kormánylista elutasítására szólította fel a kárpátaljai magyarságot. A települési eredmények ugyanakkor további következtetések levonására is alkalmasak. A magyar választók szavazatait befolyásolhatta az adott település magyar jellegének mértéke, azaz a magyarok által nagyobb arányban lakott települések választói általában hajlamosabbak voltak a lista elutasítására, mint a magyar kisebbségi jellegű településeken élők. Hatással volt a magyar lakosság választói magatartására végül a települések földrajzi elhelyezkedése is, mint például a román határon fekvő máramarosi községek esetében, amelyek közül még az erőteljesen magyar jellegű Visken, Técsőn és Aknaszlatinán is a kormánylista nagyarányú győzelmét mutatták ki, Handalbustyaházán és Gyertyánligeten pedig ráadásul olyan fölényes kormánysiker született, hogy a két település a fehér zászló felvonásának jogát is elnyerte.[65]

A németek által lakott, általában kis lélekszámú községek Kárpátalja beregi és máramarosi részein, három egymástól jól elkülöníthető településterületen: Munkács szomszédságában, Szolyva közelében és a Máramarosi-havasokban helyezkedtek el.[66] A német lakosság választói magatartása településenként rendkívül eltérő volt. Beregben akadtak olyan német községek, mint például Kendereske, Zsófiafalva és Kékesfüred, amelyek gyakorlatilag teljes egészében elutasították a kormánylistát, ezzel szemben ugyanakkor olyanok is (Szarvasrét, Alsóhrabonica és Dubi), amelyek választói 97–98, vagy akár 100%-ban megszavazták azt. A három máramarosi német település választási eredményei ennél jóval egyértelműbbek voltak: Németmokrán és Oroszmokrán egyaránt a választók 99,7%-a, Királymezőn pedig 99,5%-a szavazta meg az UNO egységlistáját.

A németlakta települések eltérő választási eredményei lehetőséget adtak arra, hogy azokból a cseh-szlovákiai és a magyarországi sajtó egyaránt a neki megfelelőeket emelje ki és a saját érdekei szerint interpretálja azokat. A pozsonyi német nyelvű napilap, a Grenzbote például Németmokra, Királymező, Újtövisfalva és Dubi példáján igyekezett igazolni, hogy „az egységlista a németlakta községekben csaknem kivétel nélkül fölényes többséggel győzött”, a prágai České slovo pedig egyenesen azt szögezte le, hogy a választások során a németek tanúsították a legnagyobb fegyelmet, akik „egy emberként a kormánylistára szavaztak”.[67] A munkácsi Kárpáti Hiradó ezzel szemben a kormánylistát nagyrészt elutasító Zsófiavalvát és a részben szintén a kormánylista ellen szavazó Felsőkerepecet hozta fel annak bizonyítékául, hogy „a kárpátaljai német községek az ukránok ellen nyilatkoztak meg”.[68] A németlakta települések eltérő választási eredményeit nem hagyta szó nélkül a Nova Szvoboda sem. Azt a tényt, hogy egyes német községek a Német Néptanács választások előtti felszólítása ellenére az UNO jelölőlistája ellen szavaztak, a huszti napilap a Munkácsról átcsempészett és a német falvakban terjesztett röplapok számlájára írta, amelyek a lista elutasítására biztatták és ezzel megtévesztették a helyi lakosságot.[69]

A „csehszlovák” többségűként kimutatott vagy 20%-ot meghaladó „csehszlovák” lakossággal rendelkező kárpátaljai falvak „csehszlovák” lakossága kivétel nélkül az őslakos helyi szlovákság közül került ki. A húszas–harmincas években Kárpátaljára települő, s általában a járási székhelyeken és a városi jellegű településeken, mindenütt kisebbségben élő csehek választói magatartását ezért települési szintű adatokkal nem tudjuk illusztrálni. Nagy valószínűség szerint megállja a helyét Andrij Voronnak, az UNO főtitkárának az értékelése, miszerint a választások előtt akadtak ugyan csehek, akik megpróbáltak ellenpropagandát kifejteni, a cseh azonban fegyelmezett nemzet, ezért kis kivételtől eltekintve valamennyien a kormánylistára szavaztak. Hasonlóan fogalmazott a Přehledy z Karpatské Ukrajiny című huszti hetilapban a képviselővé választott Miloš Drbal is. Véleménye szerint a csehek „ismét jó katonának bizonyultak”, alávetették magukat a nemzeti fegyelemnek, s ha fenntartásokkal is, de szavazataikat 100%-ban a kormánylistára adták.[70]

A választási jegyzőkönyvek a járási székhelyeken – Huszt és a részben magyarlakta Técső kivételével – valóban mindenütt a kormánylista 90%-ot meghaladó nagyarányú győzelmét mutatták ki. A kormánylistát támogató szavazatok aránya négy járási központban, Nagybereznán, Perecsenyben, Rahón és Szentmiklóson a 98%-ot is meghaladta, így ezek a fehér zászló felvonásának jogát is elnyerték. Huszt némileg gyengébb eredményeit, ahol a választók egynegyede a kormánylista ellen adta voksát, Drbal említett értékelése azzal magyarázta, hogy itt született és tevékenykedett Ivan Kurtyák, a ruszofil Autonóm Földműves Szövetség alapítója, ami nyomot hagyott a város lakosságának gondolkodásán.

A szlováklakta települések, amelyek közül 3 abszolút, 1 pedig relatív „csehszlovák” többséggel rendelkezett, nagyobbrészt Ungvár környékén, a szlovák határ közelében, kisebb részben Munkácstól északra feküdtek.[71] Választási statisztikájuk általában mindenütt az UNO listájának nagyarányú, két községben, Újklenócon és Szélestón egyenesen 100%-os támogatásáról tanúskodik. Az ellenszavazatok aránya a szlovákok által is lakott falvak közül a Munkács melletti Frigyesfalván (29,1%), valamint a Szolyva melletti, német többségű Újtövisfalván (19,4%) volt a legmagasabb. A szlovákság választói magatartásáról, mivel kis lélekszámú és a jelölőlistán helyet sem kapó kisebbségről volt szó, a választásokat értékelő nyilatkozatok nem emlékeztek meg. Hasonló volt a hozzáállása a sajtónak is, amely a magyarok, a németek vagy akár a románok választói magatartását egy-két kiválasztott település példáján igyekezett illusztrálni, a szlovák települések közül azonban egyetlenegy eredményét sem tartotta fontosnak megemlíteni. Ez alól a szlovák lapok sem jelentettek kivételt.

Az Aknaszlatina szomszédságában, a cseh-szlovák–román határon fekvő négy románlakta település[72] közül kettőben, Középapsán és Tiszafejéregyházán magas, 94–95%-os kormánypárti sikert mutattak ki, Faluszlatinán ezzel szemben 21,4%, Alsóapsán pedig 35,7% volt az ellenszavazatok aránya. A sajtó érdeklődését különösen az alsóapsai eredmény keltette fel, amelyet csaknem valamennyi cseh-szlovákiai napilap ismertetett, nem mulasztva el annak hangsúlyozását sem, hogy románlakta településről van szó.

Az autonóm Kárpátalja legnagyobb lélekszámú kisebbsége, a közel 69.000 fős zsidóság egyetlen településen sem alkotott abszolút többséget, részaránya azonban 32 községben – köztük hat járási székhelyen[73] – meghaladta a 20%-ot, két községben pedig, Faluszlatinán (39,7% zsidó nemzetiségű lakos) és Handalbustyaházán (34,1%) relatív többséggel is rendelkezett. Ennek a 32 településnek a választási statisztikája gyakorlatilag semmiben sem különbözött a tartomány településeinek többségéétől. Választóik általában 90%-ot is meghaladó mértékben adták szavazatukat a kormánylistára, amely 20 községben a 98%-os eredményt is felülmúlta, 6 községben pedig 100%-os sikert könyvelhetett el. A zsidóság által lakott települések közül a legnagyobb arányú ellenszavazatot a tartományi székhelyen és Faluszlatinán adták le.

A választási eredmények tehát arra engednek következtetni, hogy a kárpátaljai zsidóság, annak ellenére, hogy nem kapott képviseletet a kormánylistán, túlnyomó többségében megszavazta azt. A zsidóság „igen” szavazatait a választások utáni értékelések is kiemelték.[74] Választói magatartását ugyanakkor – akárcsak 1938 decemberében Szlovákiában – elsősorban az magyarázza, hogy az amúgy is egyre erősödő zsidóellenes légkörben nem akarta magát kitenni a hatalom esetleges retorziójának. Amint azt Miloš Drbal a választásokat értékelő írásában szinte mértani precizitással megfogalmazta: a zsidók szavazatait „egészséges realitásérzékük” diktálta.[75]

11. A szojm alakuló ülésének összehívása

A szojm első ülését a 328/1938. számú alkotmánytörvény rendelkezései szerint a választásokat követő egy hónapon belül a köztársasági elnöknek kellett összehívnia abba a városba, amelyet a tartomány kormánya kijelöl. Február 20-án egy hucul küldöttség kereste fel a huszti kormányt azzal a kéréssel, hogy az alakuló ülést az 1919 januárjában kikiáltott ún. Hucul Köztársaságra emlékezve Huculföld központjában, Rahón tartsák meg. A kormány eredendően hajlott is a kérés teljesítésére, február 24-én azonban felülvizsgálta korábbi döntését, s úgy határozott, hogy a szojm Husztra történő összehívását fogja kérni Emil Hácha köztársasági elnöktől, mivel a kormány székhelye mégiscsak alkalmasabb az alakuló ülés megtartására, mint a periférikus fekvésű Rahó.[76] A kormány ezek után február 25-i átiratában azzal a kéréssel fordult Hácha köztársasági elnökhöz, hogy a szojm alakuló ülését március 2-ra Husztra hívja össze, a kormányépület céljait szolgáló állami reálgimnázium épületébe.[77]

Huszton mindeközben megkezdődtek az alakuló ülés előkészületei. A reálgimnázium ülésteremmé átalakított tornatermét ukrán nemzeti jelképekkel és zászlókkal, a falakat kárpátaljai faliszőnyegekkel díszítették. Az elnöki emelvény mögé Kárpátalja 4 méter magas címerét, a címer egyik oldalára egy 6 méteres cseh-szlovák állami, másik oldalára egy ugyancsak 6 méteres kék-sárga tartományi zászlót helyeztek el. A képviselők számára azokat a padsorokat készítették elő, amelyeket az első bécsi döntést követően az ungvári Tartományi Hivatal ülésterméből szállítottak át Husztra. Az alakuló ülésre nem csak a reálgimnázium tornatermét, hanem magát Huszt városát is méltó díszbe kívánták öltöztetni. A város polgárait ezért felszólították házaik homlokzatának rendbehozatalára és ukrán nemzeti zászlók kifüggesztésére.

Husztra számos újságírót és hivatalos vendéget vártak, többek között Hácha köztársasági elnököt, a prágai és a szlovák kormány képviselőit, a prágai nemzetgyűlés és a szlovák országgyűlés küldöttségét. Összességében 250 vendég érkezésével számoltak. A tervek szerint az alakuló ülés előestéjén a nemrég alakult Ukrán Nemzeti Színház tartott volna ünnepi előadást. A szojm alakuló napjának délelőttjén a huszti görögkatolikus és az ortodox templomban ünnepi szentmisékre került volna sor, amelyeket a két felekezet püspökei celebráltak volna. A délutáni órákban Huszt főterén egy katonai zenekar katonai indulókat játszott volna, a 17 órára tervezett alakuló ülést követően pedig a cseh-szlovák hadsereg, a Szics Gárda és a tűzoltóság részvételével lampionos menet vonult volna végig a város utcáin. A meghívott vendégeket az esti órákban ünnepi vacsorára várták a Szics Szállóba.[78]

A tervezett időpont, noha azt a köztársasági elnök hivatalosan nem hirdette ki, annyira biztosnak látszott, hogy a Nova Szvoboda február 28-án címlapján közölte a szojm március 2-i összehívásának a tényét,[79] a cseh-szlovák posta pedig ünnepi bélyeget is kibocsátott az alkalomra, amelyen a március 2-i dátum szerepelt. A köztársasági elnöki iroda azonban két nappal az alakuló ülés tervezett időpontja előtt, február 28-án táviratban közölte a huszti kormánnyal, hogy az időpont nem megfelelő, mivel azon a napon a prágai kormány fog ülésezni. A kormány képviselője a szojm alakuló ülésén így nem vehetne részt, mindez pedig nemkívánatos bel- és külpolitikai következményekkel járhatna. Az elnöki iroda a szojm alakuló ülésének időpontjául a március 6. és 9. közötti napok valamelyikét javasolta a huszti kormány számára.[80]

Volosin kormányfő választáviratában még aznap a szojm március 6-ra történő összehívását kérte Emil Háchától,[81] az alakuló ülésre azonban az új időpontban sem került sor. A köztársasági elnök, illetve a központi kormány halogató lépései összefüggtek a Prága szlovákiai és kárpátaljai pozícióit erősíteni igyekvő kormányzati intézkedésekkel. A kárpátukrán (és a szlovák) politikusok nyílt szeparatista megnyilvánulásai a prágai vezetést mind Szlovákiában, mind pedig Kárpátalján határozott lépésekre késztették. Kárpátalján Prága pozícióit volt hivatva erősíteni az új autonóm kormány március 6-i kinevezése. A továbbra is Volosin által vezetett kormányból eltávolították a központi kormány engedélye nélkül Berlinben tárgyaló Julian Révait, akinek helyére a Prágához lojálisabbnak ítélt Sztepan Klocsurakot nevezték ki. Kibővítették Prchala tábornok hatásköreit, aki megszerezte a legfontosabb minisztériumok fölötti ellenőrzést.[82] Prága állt végül az UNO élén végrehajtott személycsere mögött is, ahol Fegyir Révait a mérsékeltebb Jurij Perevuznik államtitkár váltotta fel az elnöki tisztségben.[83] A szojm alakuló ülését csupán a rendteremtő akciók levezénylése és Prága pozícióinak – legalábbis vélt – megerősödése után, két nappal az alkotmánytörvényben megállapított határidő lejárta előtt hívták össze. Emil Hácha köztársasági elnök Volosin kormányfőhöz intézett március 10-i átiratával március 21-re tűzte ki annak időpontját.[84]

A megválasztott képviselők mandátumát a szojm alakuló ülése előtt a prágai Választási Bíróságnak kellett hitelesítenie. A Választási Bírósághoz beérkezett panaszok, valamint a pártok kárpátaljai feloszlatása és két képviselőjelölt mandátumának ebből adódó megkérdőjelezése miatt ugyanakkor azt az eshetőséget sem lehetett kizárni, hogy a testület az érintettek mandátumát vagy akár az egész választásokat is érvénytelenítheti.

A Választási Bírósághoz a szojmválasztással kapcsolatban összességében három panasz érkezett, amelyek a választások kiírásának visszásságai és az ellenzék választási részvételének meghiúsítása miatt a választások érvénytelenítését és új választás kiírását kérték. Az elsőt a „Kárpátaljai Ruszinok vezetősége” nevében a morvaországi Prostějov városában élő, de kárpátaljai származású Vasil Danišek juttatta el a Választási Bírósághoz. Danišek a még a választások előtti, február 3-i táviratában a kijavított ruszin jelölőlista leadásának meghiúsítását sérelmezve a választások érvénytelenítését kérte a bíróságtól.[85]

A következő beadványt február 28-án Alekszandr Hrabar és három társa terjesztette a Választási Bíróság elé. Hrabar, aki a ruszin lista egyik képviselőjelöltje, egyben a lista megbízottja volt, panaszában a választások kiírásának a törvénybe ütköző módja, több ellenzéki jelölt őrizetbe vétele és saját meghurcoltatása mellett a választások során elkövetett visszaélésekre, vagyis a Szics Gárda asszisztálása melletti szavazásra és a választási jegyzőkönyvek meghamisítására hívta fel a testület figyelmét. Kiemelten foglalkozott a pártok kárpátaljai feloszlatásával is, ami kapcsán az UNO listáján képviselővé választott Julian Révai és Mikola Dolinaj jelölésének és megválasztásának törvényellenességére figyelmeztetett. A pártok feloszlatására vonatkozó 201/1933. számú törvény értelmében a feloszlatott pártok képviselői három évre elveszítik megválaszthatóságukat, így Hrabar érvelése szerint a szociáldemokrata párt volt nemzetgyűlési képviselőjének, Révainak és a csehszlovák néppárt színeiben tartománygyűlési mandátumot szerző Dolinajnak a jelölése és képviselővé választása is ellenkezett a törvény előírásaival.[86]

A harmadik, egyben legterjedelmesebb panaszt március 1-jén maga a ruszin lista kezdeményezője, a lista második helyén szereplő Mihajlo Vaszilenko juttatta el a Választási Bírósághoz. Beadványában pontról pontra vitába szállt a huszti országos választási bizottságnak a ruszin listával szemben támasztott kifogásaival és igyekezett cáfolni azok megalapozottságát. Véleménye szerint a választási bizottságnak nem volt joga arra hivatkozva megtagadni a lista elismerését, hogy azt nem juttatták el hozzá időben, hiszen a kijavított lista megbízottját maguk a hatóságok akadályozták meg annak leadásában. A jelölőlisták leadására rendelkezésre álló rövid határidő, az eredeti ellenzéki jelölőlista elkobzása, több ellenzéki jelölt, köztük Pavlo Kosszej őrizetbe vétele, a lista különböző ürügyekkel történő visszautasítása és a kijavított lista leadásának lehetetlenné tétele sértette a választások szabadságát és tisztaságát, befolyásolta azok eredményét, ezért Vaszilenko a választások érvénytelenítését kérte a Választási Bíróságtól.[87]

A Választási Bíróság a beadványok megtárgyalását nem siette el, így odáig sem jutott el, hogy azokkal érdemben foglalkozzon és róluk konkrét döntést hozhasson. Vasil Danišek távirati úton beérkezett panaszát csupán március 10-én, vagyis több mint egy hónappal a benyújtását követően tűzte napirendre, s rövid úton visszautasította arra hivatkozva, hogy hiányzik róla az ügyvédi aláírás, ezért nem felel meg a törvényes követelményeknek. Hrabar és társai beadványával első ízben március 7-én foglalkozott. Ekkor a panasz és a csatolt orvosi látlelet további másolatokban való megküldését kérte a panaszosoktól, majd miután azok megérkeztek, március 14-én úgy határozott, hogy a beadványt véleményezés céljából megküldi a huszti belügyminisztérium, az UNO jelölőlistájának megbízottja, valamint Révai és Dolinaj számára. Ugyancsak március 14-én tűzte napirendre Vaszilenko beadványát, amelyben azonban alaki hiányosságot talált, ezért úgy döntött, hogy a panasz kiegészítését fogja kérni annak beterjesztőjétől. A beadványok kérdése azonban ezzel le is zárult. Sorsukat a cseh-szlovák állam március 14–15-i felbomlása pecsételte meg, amely értelemszerűen a beadványokat is tárgytalanná tette.[88]

A szojm megválasztott képviselőinek mandátumát ugyanakkor a Választási Bíróságnak még sikerült időben hitelesítenie. A választási iratokat és a mandátumok hitelesítésére vonatkozó kérelmet az autonóm kormány belügyminisztériuma február 25-én terjesztette a Választási Bíróság elé. A huszti kormány ezt megelőzően úgy próbálta meg elhárítani Julian Révai mandátuma megsemmisítésének a veszélyét, hogy február 18-i – többek között Révai által is aláírt – rendeletében kimondta: a 201/1933. számú pártfeloszlatási törvény következményei a kárpátaljai szojmba való megválaszthatóság jogára nem vonatkoznak.[89]

Kérdés, hogy a Választási Bíróságot ez a jogi bukfenc győzte-e meg, vagy pedig belátta, hogy a mandátumok megsemmisítésének és a választások esetleges érvénytelenítésének Prága bajosan tudna érvényt szerezni, és ezért inkább alkalmazkodott a politikai realitásokhoz. Mindenesetre tény, hogy március 10-én – ugyanazon a napon, amelyen Hácha köztársasági elnök a szojm alakuló ülését is összehívta – hitelesítette az összes megválasztott képviselő mandátumát, mégpedig anélkül, hogy a választásokkal kapcsolatos panaszok ügyét lezárta és azokban érdemi döntést hozott volna.[90]

A szojm március 21-i alakuló ülésének a mandátumok hitelesítését követően már nem lett volna akadálya. A következő napok sorsdöntő eseményei azonban mind a szojm ülésének dátumát, mind pedig az alakuló ülés forgatókönyvét felülírták. Kárpátalja – mint ahogy az egész cseh-szlovák államiság – jövőjéről ekkor már nem Huszton, és még csak nem is Prágában, hanem Berlinben döntöttek, Cseh-Szlovákia felszámolása pedig végzetes következményekkel járt a Volosin-féle Kárpáti Ukrajna további sorsára nézve is.

Kárpátalja megszerzése a választásokhoz időzített próbálkozás meghiúsulása után is a magyar kormányzat első számú célkitűzései közé tartozott. A cseh-szlovák államiság végleges felszámolására irányuló német szándékról, noha annak részleteibe nem volt beavatva, Budapestnek is tudomása volt. Ezért amikor Prága a német–szlovák titkos tárgyalásokról értesülve március 10-én leváltotta az autonóm szlovák kormányt és katonai egységekkel szállta meg Szlovákiát, a magyar minisztertanács Teleki Pál kormányfő kezdeményezésére olyan döntést hozott, mely szerint a német hadsereg Cseh-Szlovákiába történő bevonulása, illetve Szlovákia függetlenségének kikiáltása esetén a magyar honvédség akár német hozzájárulás nélkül is megszállja Kárpátalját. (Juhász 1969, 195. p.)

Kárpátalja magyar birtokbavételére végül mégis német jóváhagyással, a német tervekkel összhangban kerülhetett sor. Március 12-én ugyanis Berlin tudatta Budapesttel, hogy Szlovákia függetlenségét el fogja ismerni, a Volosin-kormánynak azonban 24 óráig nem ad hasonló elismerést, tehát „Magyarországnak van 24 órája, amely idő alatt megoldhatja a rutén kérdést”. (Ádám 1968, 366. p.; Ádám 1970, 551. p.) A magyar katonai akció megindítását eredetileg március 18-ra tervezték, Szlovákia önállóságának küszöbönálló kihirdetésével összefüggésben azonban végül négy nappal előbbre hozták.

A szlovák országgyűlés 1939. március 14-én, pár perccel déli 12 óra után nyilvánította ki Szlovákia önállóságát. A magyar csapatok ugyanezen a napon Munkácsnál már a kora reggeli órákban átlépték az autonóm Kárpátalja határát és elfoglaltak több határ menti települést. Szlovákia függetlenségének kikiáltása és a magyar katonai akció a kárpátukrán kormányt is új helyzet elé állította és cselekvésre késztette. Szlovákia önállósodásával ugyanis megszűnt a cseh tartományok és Kárpátalja közötti összeköttetés, így nem maradt más választása, mint Kárpáti Ukrajna önállóságának kinyilvánítása abban a reményben, hogy azt a Német Birodalom is elismeri, és ezzel elejét veszi az országrész magyar birtokbavételének.

Kárpáti Ukrajna önállóságának kihirdetéséről a huszti kormány, a szojm megválasztott képviselőinek és az UNO vezetőségének március 14-én délután 16 órakor kezdődő együttes ülésén született döntés, azzal, hogy azt a kormány által másnap 15 órára összehívott szojmnak kell majd megerősítenie. Új – ideiglenes – kormányt is alakítottak, amelyben Volosin kormányfő és a külügyminiszterré kinevezett, de ezekben a napokban Németországban tárgyaló, a német vezetést Kárpáti Ukrajna önállóságának elismerésére rábírni igyekvő Julian Révai mellett Jurij Perevuznik, Sztepan Klocsurak, Julij Brascsajko és Mikola Dolinaj kapott helyet.[91] A történtekről Volosin kormányfő este 19 órakor a huszti rádióban elhangzott szózatában tájékoztatta a tartomány lakosságát, a prágai külügyminisztériumot pedig táviratban értesítette kormánya döntéséről.[92] Az éjszakai órákban, 1 óra 30 perckor Hamilkar Hoffmann huszti német konzulon keresztül táviratot intézett a berlini külügyminisztériumba is, amelyben a Német Birodalom „védnökségét” kérte az önállóságát kikiáltó Kárpáti Ukrajna számára. (Стерчо 1965, 213. p.; Делеган–Вискварко 2009, 215. p.; Довганич–Корсун–Пагіря 2009, 276. p.; Suško 2008, 294–295. p.)

Miután Berlin a kérést válasz nélkül hagyta, a magyar csapatok pedig március 15-ének reggelén megkezdték az általános támadást és már Szolyva irányában nyomultak előre, Volosin ismét Berlinhez fordult azzal a kérdéssel, hogy Németország odaígérte-e Kárpáti Ukrajnát Magyarországnak, vagy sem? (Стерчо 1965, 216. p.) Válasz erre a táviratra sem érkezett, így a magukat a Német Birodalom pártfogoltjainak gondoló Volosinéknak végérvényesen fel kellett ismerniük, hogy Hitler csupán a játékszer szerepét szánta nekik a térség fölötti hegemónia megszerzéséért folytatott politikai játszmában, s könnyedén feláldozza őket éppen aktuális érdekei oltárán.

12. A szojm megalakulása és Kárpáti Ukrajna önállóságának kihirdetése

A kárpátukrán szojm 1939. március 15-i alakuló ülésére háborús viszonyok közepette, a tervezett ünnepélyes külsőségek és meghívott vendégek nélkül, a bevonuló magyar csapatok árnyékában került sor. Volosin kormányfő az ülésnek ilyen körülmények között is megpróbált törvényes keretet adni, s 15 órakor, megnyitásának tervezett időpontjában táviratban fordult Emil Háchához, amelyben a szojm azonnali összehívását kérte a köztársasági elnöktől.[93] A táviratra azonban már nem érkezett, nem is érkezhetett válasz, hiszen Prága utcáin ekkor már a német Wehrmacht katonái masíroztak.

A huszti állami reálgimnázium tornatermében összeülő szojm megnyitására némi késéssel, az előre jelzett 15 óra helyett 15 óra 20 perckor került sor. Az alakuló ülésen – annak jegyzőkönyve szerint – a 32 megválasztott képviselő közül csupán 22-en jelentek meg, a testület azonban így is határozatképesnek számított.[94] Többen, mint például a Németországban tárgyaló Révai külügyminiszter, vagy a Szolyvára utazó Sztepan Klocsurak gazdasági miniszter, igazoltan hiányoztak, de olyanok is akadtak, akik az adott helyzetben már nem kívántak részt venni a testület munkájában. Közéjük tartozott a német Anton Ernst Oldofredi is, aki nagy valószínűséggel a német konzultól kapott instrukciók alapján, német külpolitikai megfontolásból maradt távol az üléstől. (Balling 1991, 677. p.)

Az ülést a parlamenti rendnek megfelelően a képviselők doyenje, a 65 éves Avgusztin Volosin kormányfő nyitotta meg. Ezt követően felolvasták az országos választási bizottság jelentését a választások eredményéről és a megválasztott képviselők névsorát, majd a jelen levő képviselők Volosin kezébe letették a képviselői esküt. Az eskü szövege, amelyben a képviselők annak eredeti tervezetével szemben már csak Kárpáti Ukrajnára esküdtek fel, a Cseh-Szlovák Köztársaságra nem, a következőképpen hangzott: „Fogadom, hogy Kárpáti Ukrajnához hű leszek, s hogy legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint fogom a törvényeket betartani és megbízásomat teljesíteni.”[95] A két jelen levő nemzetiségi képviselő – a cseh Miloš Drbal és a román Grigorie Moys – az esküt csehül, illetve románul tehette le.[96] Az eskütétel után következett a szojm elnökének, alelnökeinek, tisztségviselőinek és bizottságainak megválasztása. Az elnöki tisztségre két jelölt volt, akik közül Avgusztin Stefan 20, Mihajlo Brascsajko 2 szavazatot kapott. Alelnökökké Fegyir Révait és Sztepan Roszohát választották. A szojm öt bizottságot is létrehozott, amelyek az alkotmányjogi, a kulturális, a gazdasági-pénzügyi, a szociális-egészségügyi és a mentelmi bizottság voltak.

A kormány nevében Mihajlo Brascsajko 17 óra 38 perckor terjesztette a szojm elé a Kárpáti Ukrajna önállóságát kinyilvánító törvényjavaslatot, amelyet a testület mindhárom olvasatban egyhangúlag megszavazott. A 18 óra 12 perckor elfogadott, nyolc paragrafusból álló 1. számú törvény kimondta, hogy Kárpáti Ukrajna független állam, államformája köztársaság, élén a szojm által választott köztársasági elnökkel. Hivatalos nyelve az ukrán, az állami zászló színe a kék és a sárga, az állami címer a tartomány korábbi címere Nagy Vlagyimir kijevi nagyfejedelem jelképével, egy háromágú szigonnyal, az ún. trizubbal kiegészítve, állami himnusza pedig a „Scse ne vmerla Ukrajina…” (Még nem halt meg Ukrajna).[97]

A jelen levő 22 képviselő röviddel Kárpáti Ukrajna függetlenségének kimondása után, 18 óra 30 perckor egyhangú szavazással köztársasági elnökké választotta Avgusztin Volosint, aki miután a szojm elnökének kezébe letette az államfői esküt, kinevezte a köztársaság első kormányát. Miniszterelnök és külügyminiszter Julian Révai, belügyminiszter Jurij Perevuznik, gazdasági és hadügyminiszter Sztepan Klocsurak, pénzügy- és kommunikációs miniszter Julij Brascsajko, egészségügyi és szociális miniszter Mikola Dolinaj, közoktatási és egyházügyi miniszter Avgusztin Stefan lett. A szojm végül elfogadta a 2. számú, ún. felhatalmazási törvényt, amely a kormány számára lehetővé tette a rendeleti úton való kormányzást, majd 18 óra 42 perckor befejezte a munkáját.

A szojm ülésezése idején Volosinék egy utolsó kétségbeesett kísérletet tettek a német támogatás megszerzésére. 16 órakor újabb táviratot intéztek Berlinbe, amelyben amellett, hogy értesítették Kárpáti Ukrajna függetlenségének kihirdetéséről, felkérték, hogy lépjen közbe Budapesten a magyar támadás leállítása érdekében. (Suško 2008, 300. p.) A huszti kormánynak a német támogatásba és közbenjárásba vetett reménye azonban ismét csak hiábavalónak bizonyult. A német külügyminisztériumból 17 órakor megérkező távirat arra utasította Hoffmann konzult, hogy szóban közölje a kárpátukrán kormánnyal: ne álljon ellent az előrenyomuló magyar csapatoknak, mivel a német kormány nincs abban a helyzetben, hogy a kért védelmet biztosítsa. (Делеган–Вискварко 2009, 217. p.; Довганич–Корсун–Пагіря 2009, 277. p.; Suško 2008, 301. p.)

Az ülés alatt kapta meg Volosin a magyar kormány ultimátumát is, amely felszólította, hogy ellenállás nélkül adja át a hatalmat a bevonuló magyar hadsereg főparancsnokának. Volosin válaszában a hadműveletek leállítását kérte a magyar kormánytól, egyúttal közölte, hogy Kárpátalja államjogi hovatartozásának megbeszélése céljából küldöttséget indít Budapestre. (Ádám 1970, 567., 570. p.) A szojm bezárása után azonnal összeülő minisztertanács Julij Brascsajkot és Mikola Dolinajt Budapestre, Sztepan Klocsurakot Pozsonyba küldte, Jurij Perevuznikot pedig megbízta, hogy maradjon Huszton és ott várja be a magyar csapatokat. A magyar kormánnyal tervezett tárgyalási kísérlet azonban végeredményben kudarcba fulladt, mivel a Budapestre érkező delegációval a magyar fél nem volt hajlandó érdemben tárgyalni. (Ádám 1970, 605–606. p.)

A magyar hadsereg mindeközben folytatta előrenyomulását Huszt irányában. A honvédséget a Kárpátalján állomásozó cseh-szlovák haderő és a Szics Gárda kezdetben együttesen próbálta meg feltartóztatni. Azt követően azonban, hogy március 15-én megkezdődött a cseh-szlovák csapatok evakuálása Szlovákiába, illetve a cseh országrészekbe, a magára maradt Szics Gárda nem tudott érdemi ellenállást kifejteni. A magyar hadsereg így már március 16-án 15 óra után néhány perccel elérte Husztot és hamarosan bevonult a város központjába. Ugyanezen a napon a Vereckei-hágónál kiért a lengyel határra, március 18-ára pedig befejezte Kárpátalja birtokbavételét. (B. Stenge 2014)

Az államfővé választott Volosin – Avgusztin Stefan miniszter és több kormánytisztviselő kíséretében – március 16-án a reggeli órákban hagyta el Husztot. A román határon fekvő Nagybocskóra távozott, majd a 16-ról 17-re virradó éjszaka Máramarosszigetnél Románia területére lépett. Volosin itt a román kormány segítségét kérte, sőt felvetette a román védnökség lehetőségét is Kárpáti Ukrajna felett, amit azonban a román fél, amely tisztában volt azzal, hogy Kárpátalja magyar birtokbavétele német jóváhagyással történik, visszautasított. A román kormány ugyanakkor ezekben a napokban Kárpátalja keleti, a románlakta falvakat és a kőrösmezői vasútvonalat magában foglaló területeinek a megszerzését fontolgatta. Miután azonban a magyar kormány a román igény teljesítésének előfeltételéül azt szabta, hogy Románia a román–magyar határ más szakaszán magyar többségű területeket adjon át Magyarországnak, végül is feladta a Kárpátaljára vonatkozó mindennemű területi igényét. (Задорожний–Богів 2010, 31. p.; Ádám 1968, 372–374. p.; Trașcă–Grad 2014, 241–243. p.)

A kárpátukrán szojm 1939. március 15-i alakuló ülése egyben annak utolsó ülése is volt. A Volosin-féle Kárpáti Ukrajna, illetve a szojm által kikiáltott, de senki által el nem ismert „egynapos köztársaság”[98] története Kárpátalja magyar birtokba vételével szintén véget ért. Az országrész teljes egészében visszakerült Magyarországhoz és annak része maradt 1944 őszéig, a szovjet Vörös Hadsereg megérkezéséig. A második világháború során megkötött egyezmények értelmében ismét a csehszlovák állam részévé kellett volna válnia, erre azonban már nem került sor. 1944 novemberében kimondták Kárpátontúli Ukrajna „újraegyesülését” Szovjet-Ukrajnával, amit jogilag – lényegében már csupán a befejezett tényeket rögzítő – 1945. június 29-i csehszlovák–szovjet egyezmény szentesített. (Zseliczky 1998, 93–151. p.)

A szojm megválasztott képviselőinek további életútja rendkívül változatos volt, egyben azonban megegyezett: kevesüknek adatott meg, hogy az emigrációt vagy a szovjet börtönöket és munkatáborokat elkerüljék. A végzet elsőként Ivan Hrhát érte el, aki a szojm üléséről hazatérőben a magyar hadsereg fogságába esett, s március 18-án állítólag kegyetlen körülmények között vesztette életét. (Ґренджа-Донський 2002, 386–388. p.) A háborús éveket többen pozsonyi vagy prágai emigrációban töltötték, köztük Mikola Dolinaj és Sztepan Klocsurak miniszterek, akik a háború után a szovjet munkatáborokat is megjárták, majd miután nem kapták meg a szovjet állampolgárságot, szabadulásuk után az 1950-es években Csehszlovákiába repatriáltak. A németek által megszállt Prágában telepedett le Julian Révai, Avgusztin Stefan, Sztepan Roszoha és Avgusztin Volosin is, amíg azonban az előbbi háromnak a háború után sikerült a tengerentúlra távoznia, addig Volosin, aki a háború alatt a prágai ukrán szabadegyetem vezetője volt, 1945 májusában a szovjetek kezére került és szovjet fogságban halt meg ugyanezen év júliusában. Szovjet munkatáborban hunyt el többek között Fegyir Révai, az UNO elnöke, s nagy valószínűséggel Miloš Drbal, a szojm cseh nemzetiségű képviselője is. A háború után Romániába távozó Grigorie Moys román börtönben vesztette életét 1961-ben. A szojm nemzetiségi képviselői közül egyedül a német Anton Ernst Oldofredi élte meg a békés öregkort. Ő 1939 márciusában visszatért Pozsonyba, ahol a szlovákiai Német Párt vezetőségi tagja lett, majd a háború után Nyugat-Németországban telepedett le és élt 1982-ben bekövetkezett haláláig. (Довганич 2007; Balling 1991, 677. p.)

Nem volt kegyesebb a sors Volosinék politikai ellenfeleihez, a ruszin-ruszofil irányzathoz tartozó politikusokhoz sem, akik közül többek között Andrij Bródy, Sztepan Fencik, Mihajlo Demko, Julian Földesi és Edmund Bacsinszkij is szovjet kivégzőosztagok előtt vagy szovjet börtönökben hunyt el 1945–1946 folyamán. (Dupka–Zubánics 2017, 171–198. p.) A szovjet hatalom nem tűrte az autonomistákat, tartozzanak bármely irányzathoz, s mind az ukrán nemzeti, mind pedig a ruszofil és a magyarbarát ruszinofil politikát folytató kárpátaljai politikusokkal leszámolt.

Felhasznált irodalom

Levéltári források

Archiv Kanceláře prezidenta republiky, Praha (Köztársasági Elnöki Iroda Levéltára, Prága)

Kancelář prezidenta republiky – Podkarpatská Rus

Národní archiv České republiky, Praha (Cseh Köztársaság Nemzeti Levéltára, Prága)

Ministerstvo spravedlnosti 1918 – 1945

Předsednictvo ministerské rady 1918 – 1945

Volební soud 1920 – 1939

Jogforrások

Урядовий Вістник Правительства Карпатської України (Підк. Руси) 1939

Урядовий Вістник Правительства Підкарпатської Руси 1939

Korabeli sajtó

Budapesti Hírlap (Budapest) 1939

České slovo (Prága) 1939

Esti Újság (Pozsony) 1939

Felvidéki Magyar Hírlap (Budapest) 1938–1939

Felvidéki Újság (Kassa) 1939

Grenzbote (Pozsony) 1939

Kárpáti Hiradó (Munkács) 1939

Kárpáti Magyar Hírlap (Ungvár) 1939

Kis Újság (Budapest) 1939

Lidové noviny (Brünn) 1939

Magyar Nemzet (Budapest) 1938–1939

Národní listy (Prága) 1939

Národní politika (Prága) 1939

Národní práce (Prága) 1939

Népszava (Budapest) 1938

Нова Свобода (Huszt) 1939

Pesti Hírlap (Budapest) 1939

Polední Národní politika (Prága) 1939

Přehledy z Karpatské Ukrajiny (Huszt) 1939

Slovák (Pozsony) 1939

Slovenská politika (Pozsony) 1939

Slovenská pravda (Pozsony) 1939

Új Hírek (Pozsony) 1939

Venkov (Prága) 1939

 

Szakirodalom

Ádám Magda 1968. Magyarország és a kisantant a harmincas években. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Ádám Magda (összeáll.) 1970 Magyarország külpolitikája 1938–1939. Budapest, Akadémiai Kiadó /Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936–1945, III./.

  1. Stenge Csaba 2014. Magyar hadműveletek Kárpátalján 1939-ben. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. Pozsony, Kalligram Kiadó /Regio Könyvek/, 91–116. p.

Balling, Mads Ole 1991. Von Reval bis Bukarest. Statistisch-Biographisches Handbuch der Parlamentarier der deutschen Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa 1919–1945. Band II. København, Dokumentation Verlag.

Cichoracki, Piotr–Dąbrowski, Dariusz 2014. Az 1939-es kárpátaljai események lengyel nézőpontból. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. Pozsony, Kalligram Kiadó /Regio Könyvek/, 195–209. p.

Делеган, Михайло Васильович–Вискварко, Сергій Анатолійович (упоряд.) 2009. Карпатська Україна (1938–1939). Збірник архівних документів і матеріалів. Ужгород, Карпати.

Довганич, Омелян Дмитрович 2007. Карпатська Україна в боротьбі за незалежність. Репресії проти її обронців та керівних діячів. Ужгород, Ґражда.

Довганич, Омелян Дмитрович–Корсун, Олексій Михайлович–Пагіря, Олександр Михайлович (упоряд.) 2009. Карпатська Україна. Документи і матеріали. Хроніка подій. Персоналії. Том 1. Ужгород, Закарпаття.

Dupka György–Zubánics László (szerk.) 2017. A kivégzett, lágerekben elhunyt kárpátaljai magyar képviselők (1945–1949). Bródy András és társainak emlékkönyve. Ungvár, Intermix Kiadó /Kárpátaljai Magyar Könyvek 264./.

Fedinec Csilla 2015. „…olyan ez a kép, mintha egy összetört tükör volna a magyar társadalom, illetve a magyar lélek”. Hokky Károly (1883–1971) élete és tevékenysége. Fórum Társadalomtudományi Szemle XVII. évf., 2. sz., 133–151. p.

Ґренджа-Донський, Василь 2002. Щастя і горе Карпатської України. Мої спогади. Ужгород, Закарпаття.

Hornyák Csaba 1988. A kárpátaljai akció (1938). Aetas 8. 1. sz. 5–27. p.

Hubený, David 2014. Podkarpatoruské volby do sněmu a přezkum u Volebního soudu v roce 1939. Historie – Otázky – Problémy, 6. roč. 1. č. 181–190. p.

Jedlička, Jan 1997. Podkarpatská Rus/Karpatská Ukrajina v březnu 1939. In Dejmek, Jindřich–Hanzal, Josef (uspoř.): České země a Československo v Evropě XIX. a XX. století. Sborník prací k 65. narozeninám dr. Roberta Kvačka. Praha, Historický ústav AV ČR, 409–424. p.

Juhász Gyula 1969. Magyarország külpolitikája 1919–1945. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Molnár Imre 2010. Esterházy János élete és mártírhalála. [Somorja], Méry Ratio.

Ránki György–Pamlényi Ervin–Tilkovszky Loránt–Juhász Gyula (összeáll.) 1968. A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Росоха, Степан 1949. Сойм Карпатської України. Вінніпег, Культура й освіта.

Sallai Gergely 2002. Az első bécsi döntés. Budapest, Osiris.

Sallai Gergely 2009. „A határ megindul…” A csehszlovákiai magyar kisebbség és Magyarország kapcsolatai az 1938–1939. évi államhatár-változások tükrében. Pozsony, Kalligram.

Shandor, Vincent 1997. Carpatho-Ukraine in the Twentieth Century. A Political and Legal History. Cambridge, Ukrainian Research Institute, Harvard University.

Suško, Ladislav (Hrsg.) 2008. Von München bis Salzburg 1938 – 1940. Dokumente und Essay. Buch 1. Bratislava, LÚČ /Das Deutsche Reich und die Slowakische Republik 1938 – 1945. Dokumente. Band I./.

Стерчо, Петро 1965. Карпато-Українська держава. До історії визвольної боротьби карпатських українців у 1919–1939 роках. Торонто, Наукове Товариство ім. Т. Шевченка.

Tilkovszky Loránt 1967. Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938–1941. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Trașcă, Ottmar–Grad, Cornel 2014. Kárpátalja kérdése a román dokumentumok tükrében, 1938–1939. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. Pozsony, Kalligram Kiadó /Regio Könyvek/, 210–244. p.

Вегеш, Микола 2004. Карпатська Україна. Документи и факти. Ужгород, Карпати.

Vehes, Mikola–Tokar, Marian 2010. Kárpátalja (Podkarpatszka Rusz / Kárpáti Ukrajna) kérdése a nemzetközi politikában. In Fedinec Csilla–Vehes, Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919–2009. Történelem, politika, kultúra. Budapest, Argumentum – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, 91–107. p.

Winch, Michael 1939. Republic for a Day. An Eye-Witness Account of the Carpatho-Ukraine Incident. London, Robert Hale Limited.

Задорожний, Володимир Евгенович – Богів, Олександр Ярославович 2010. Августин Волошин: від прем҆єра автомного уряду до президента незалежної Карпатської України. In Роман, Михайло (упорядник): Карпатська Україна (1938–1939). Збірник матеріалів міжнародної наукової конференції до 70-річчя проглошення Карпатскої України, Пряшів, 5 березня 2009 року. Karpatská Ukrajina (1938-1939). Zborník príspevkov z medzinárodnej vedeckej konferencie venovanej 70. výročiu vyhlásenia štátu Karpatská Ukrajina v Prešove 5. marca 2009 roka. Генеральне консульство України в Пряшеві – Кафедра україністики філософського факультету Пряшівського університету – Бібліотека Пряшівського університету [et al.], 13–34. p.

Зан, Михайло 2010. Участь національних меншин у державотворчих процесах Карпатської України. In Роман, Михайло (упорядник): Карпатська Україна (1938–1939). Збірник матеріалів міжнародної наукової конференції до 70-річчя проглошення Карпатскої України, Пряшів, 5 березня 2009 року. Karpatská Ukrajina (1938-1939). Zborník príspevkov z medzinárodnej vedeckej konferencie venovanej 70. výročiu vyhlásenia štátu Karpatská Ukrajina v Prešove 5. marca 2009 roka. Генеральне консульство України в Пряшеві–Кафедра україністики філософського факультету Пряшівського університету–Бібліотека Пряшівського університету [et al.], 123–138. p.

Zseliczky Béla 1998. Kárpátalja a cseh és a szovjet politika érdekterében 1920–1945. Budapest, Napvilág Kiadó /Politikatörténeti Füzetek, X./.

[1] Pl. Felvidéki Magyar Hírlap, 1938. november 20. A huszti ruszin nemzeti tanács behívta a magyar csapatokat, 1. p.; Magyar Nemzet, 1938. november 20. A huszti rutén nemzeti tanács honvédségünket kérte fel rendcsinálásra a Kárpátalján, 3. p.; Népszava, 1938. november 20. A huszti ruszin nemzeti tanács segítségül hívta a magyar hadsereget, 20. p.

[2] A Kárpátaljával szembeni magyar politikára l. Tilkovszky 1967, 145–161. p.; Sallai 2009, 161–182. p.

[3] Pl. Lidové noviny, 1939. január 23. Podkarpatské strany rozpuštěny, 2. p.; Národní listy, 1939. január 24. Kandidátní listiny v Chustu, 2. p.; Slovenská pravda, 1939. január 25. Dve kandidátky do volieb v Karpatskej Ukrajine, 3. p.

[4] Új Hírek, 1939. január 24. A magyarság nem vállal jelöltséget az ukrán listán, 1. p.

[5] Új Hírek, 1939. január 28. Miért nem lesz képviselője a magyarságnak a kárpátaljai szojmban, 3. p.

[6] Új Hírek, 1939. február 11. Esterházy János nemzetközi fórum elé viszi a kárpátaljai magyarság sérelmeit, 1. p.

[7] Esterházy, illetve Hokky politikusi és életpályájára lásd Molnár 2010; Fedinec 2015.

[8] Archiv Kanceláře prezidenta republiky, Praha (Köztársasági Elnöki Iroda Levéltára, Prága; a továbbiakban AKPR), f. Kancelář prezidenta republiky – Podkarpatská Rus (Köztársasági Elnöki Iroda – Kárpátalja, a továbbiakban: KPR – PR), 15. d., inv. č. 921, PR 37/39; Új Hírek, 1939. január 28. Esterházy távirata a köztársasági elnökhöz, 7. p.; Budapesti Hírlap, 1939. január 28. Hokky szenátor interpellációja, 1. p.

[9] Új Hírek, 1939. február 9. Hokky szenátor a szojmválasztás elhalasztását követeli, 7. p.

[10] Az első bécsi döntés 5. pontja kimondta egyebek között azt, hogy „magyar–csehszlovák bizottságnak kell külön rendszabályokban megállapodnia a csehszlovák területen maradó magyar nemzetiségű személyek, valamint az átadásra kerülő területen élő nem magyar fajú személyek védelmére”. (Sallai 2002, 235. p.)

[11] Národní archiv České republiky, Praha (Cseh Köztársaság Nemzeti Levéltára, Prága; a továbbiakban NA ČR), Předsednictvo ministerské rady 1918 – 1945 (Minisztertanács Elnöksége 1918–1945; a továbbiakban PMR), 4146. d., Protokol o schůzi ministerské rady, konané dne 3. února 1939 o 4 1/2 hod. odpoledne.

[12] Budapesti Hírlap, 1939. február 10. Miért nem vesz részt a kárpátaljai magyarság a választáson, 5. p.

[13] Pl. Slovák, 1939. január 31. Vološin vedie jednotnú kandidátku do ukrajinského snemu, 2. p.; Slovenská pravda, 1939. január 31. Vološin vedie kandidátku do ukrajinského snemu, 1. p.

[14] Národní práce, 1939. február 14. Výsledky voleb na Karpatské Ukrajině, 1. p.

[15] Pl. Budapesti Hírlap, 1939. február 10. Dühöng a választási terror Ruszinföldön. 5. p.; Kárpáti Hiradó, 1939. február 10. Az ukrán világcsalás előestéjén, 1. p.

[16] Kárpáti Magyar Hírlap 1939. január 26. Sorozatos letartóztatások Ruszinszkóban az orosz választási listák benyújtása miatt, 1. p.; Kis Ujság, 1939. január 28. Terror, csendőrségi sortűz, elkeseredés Kárpátalján a választások előtt, 3. p.; Kárpáti Hiradó, 1939. február 1. Cseh–ukrán összetűzés Szolyván, 3. p.

[17] Kárpáti Hiradó, 1939. február 7. A kárpátaljai ruszin és német községekből sorra kiverik az ukrán propagandistákat!, 1. p.

[18] Kárpáti Hiradó, 1939. február 10. A ruszinföldi községek küldöttségei Munkácson, 1. p.

[19] Kárpáti Magyar Hírlap, 1939. február 12. Magyar zászlók lengenek a Verchovina templomain!, 1. p.

[20] Pl. Kárpáti Magyar Hírlap, 1939. február 6. Prchala tábornok-miniszter elhalasztja a február 12-i ruszinszkói terrorválasztásokat?, 1. p.; Pesti Hírlap, 1939. február 7. Elhalasztották a február 12-i választást, 2. p.; Magyar Nemzet, 1939. február 8. Elhalasztják a ruszinföldi választást, 2. p.

[21] Vö. pl. Kárpáti Hiradó, 1939. február 8. Volosin bűvészmutatványa, 1. p.; Kárpáti Hiradó, 1939. február 10. Volosin igazi arca!, 1. p.; Kárpáti Hiradó, 1939. február 12. Ukrán fekete-nap, 1. p.

[22] NA ČR, Ministerstvo spravedlnosti 1918 – 1945 (Igazságügyi Minisztérium 1918–1945), 1223. d., inv. č. 771, sign. VI/19, č. 6414/1939. Zprávy stát. zastupitelství v Chustu o poměrech na Podk. Rusi.

[23] Pl. Lidové noviny, 1939. február 8. Češi pro vládní ukrajinskou kandidátku, 2. p.; České slovo, 1939. február 8. Rušná volební agitace na Karpatské Ukrajině, 2. p.

[24] A magyar sajtó és a budapesti rádió erősen tendenciózus kárpátaljai híradásaira Wettstein János prágai magyar követ is felfigyelt, aki már 1938. december 7-én jelentésben hívta fel a magyar külügyminisztérium figyelmét a jelenség ártalmas voltára. (Ádám 1970, 220–221. p.)

[25] Grenzbote, 1939. február 13. Magyarische Flugzettelpropaganda gegen die Wahl, 1. p.

[26] Нова Свобода, 1939. február 14. Наші міста та се.ла в день виборів, 2. p.

[27] Kárpáti Hiradó, 1939. február 14. „Titkos” választás 1939-ben, 1. p.

[28] Урядовий Вістник Правительства Підкарпатської Руси. 1939. január 17. Рік видання II., число 1., 2–3. p.

[29] NA ČR, Volební soud 1920 – 1939 (Választási Bíróság 1920–1939; a továbbiakban VS), 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Вказівки для районових виборчих комісій до виборів першого сойму Карпатської України.

[30] Felvidéki Magyar Hírlap, 1939. február 14. „Választás” Kárpátalján, 12. p.; Lidové noviny, 1939. február 15. Podkarpatský rozpočet připraven. Zmařený pokus s falešnými kandidátkami, 3. p.; Ґренджа-Донський 2002, 174–175. p.; Стерчо 1965, 124–125. p. (Hrendzsa-Donszkij szerint a hamis szavazólapokat Munkácson nyomtatták ki százezer példányban és onnan csempészték át őket Kárpátalja területére. Sztercso úgy tudja, hogy a hamis listák élén Andrij Bródy, Sztepan Fencik és Mihajlo Demko neve szerepelt.)

[31] NA ČR, PMR, 4147. d., Protokol o schůzi ministerské rady, konané dne 16. února 1939.

[32] Нова Свобода, 1939. február 14. Солодкий мій народе!, 1. p.; Нова Свобода, 1939. február 14. Велика сатисфакція, 1. p.

[33] Lidové noviny, 1939. február 13. (polední), Volby na Podkarpatsku, 1. p; České slovo, 1939. február 14. 93 procenta pro vládní kandidátku na Karpatské Ukrajině, 3. p.

[34] Lidové noviny, 1939. február 13. (polední), Volby na Podkarpatsku, 1. p; Lidové noviny, 1939. február 14. (ranní), Důvěra ukrajinské vládě, 1. p.

[35] Národní listy, 1939. február 14. Po volbách na Podkarpatské Rusi, 1. p.; Venkov, 1939. február 15. Po volebním plebiscitu na Podkarpatské Rusi, 1. p.

[36] Pl. Venkov, 1939. február 16. Nový politický život na Karpatské Ukrajině, 3. p.; Slovák, 1939. február 14. Podkarpatská Rus prehovorila, 1. p.

[37] Slovák, 1939. február 14. Pri voľbách do prvého snemu Podkarpatskej Rusi hlasovalo 93 percient voličov za vládu, 1. p.; Slovenská politika, 1939. február 14. Zase Maďari chceli porušiť nedeľné voľby, 1. p.

[38] Esti Újság, 1939. február 14. Több mint 90% igen. Rendben folytak le a választások Kárpátalján, 3. p.; Új Hírek, 1939. február 14. A szavazatok 90 százaléka esett az egyetlen listára, 2. p.

[39] Kárpáti Magyar Hírlap, 1939. február 14. Vér folyt a ruszinszkói terrorválasztáson, 1. p.; Felvidéki Magyar Hírlap, 1939. február 14. „Választás” Kárpátalján, 12. p.; Magyar Nemzet, 1939. február 14. Az ukrán terror „választási” eredménye a Kárpátalján, 3. p.; Pesti Hírlap, 1939. február 14. Féktelen terror jegyében folyt le a ruszinföldi „választás”, 7. p.

[40] Pesti Hírlap, 1939. február 15. Több halottja és súlyos sebesültje van a ruszinföldi választásnak, 4. p.; Magyar Nemzet, 1939. február 15. Halottak és sebesültek, 3. p.

[41] Felvidéki Újság, 1939. február 19., Ki a csehekkel! – ez most a jelszó Kárpátalján…, 3. p.; Felvidéki Magyar Hírlap, 1939. február 14. „Választás” Kárpátalján, 12. p.

[42] Kárpáti Hiradó, 1939. február 15. A kárpátaljai terrorválasztások után, 1. p.

[43] Budapesti Hírlap, 1939. február 15. Ujjabb megdöbbentő adatok a „szavazásról”, 2. p.; Kis Ujság, 1939. február 15. Véres összeütközések is voltak a ruszinszkói „választásokon”, 4. p.

[44] Felvidéki Magyar Hírlap, 1939. február 14. Magyar zászló az aknaszlatinai templom tornyán, 12. p.

[45] Нова Свобода, 1939. február 14. Перший білий прапор, 7. p.

[46] Polední Národní politika, 1939. február 13. Vítězství vlády ve volbách do sněmu Karpatské Ukrajiny, 3. p.

[47] Pl. Нова Свобода, 1939. február 14. Загальний вислід виборів, 7. p.; Národní politika, 1939. február 14. 93 procent hlasů pro vládu na Podkarpatské Rusi, 1. p.; Grenzbote, 1939. február 14. Das Endergebnis der Wahlen in der Karpaten-Ukraine, 2. p.; Slovák, 1939. február 15. Podkarpatská Rus začína žiť samostatným národným životom, 2. p.; Esti Újság, 1939. február 15. 93% igennel szavazott a ruszinszkói választásokon, 3. p.; Felvidéki Magyar Hírlap, 1939. február 14. „Végeredmény: 93 százalék”, 12. p.

[48] A mai napig gyakran ezeket az adatokat adja meg a választások végeredményeként a szakirodalom is. L. pl. Стерчо 1965, 129. p.; Shandor 1997, 143. p.; Зан 2010, 130. p.

[49] NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Ověření volby-volitelnosti zvolených členů prvního sněmu Podkarpatské Rusi, Протокол списаний дня 14. лютого 1939 року на засіданию Краєвої виборчої комісії до виборів першого сойму Карпатської України.

[50] Урядовий Вістник Правительства Карпатської України (Підк. Руси). 1939. február 15. Рік видання II., число 8., 27-28. p.; Урядовий Вістник Правительства Карпатської України (Підк. Руси). 1939. február 18. Рік видання II., число 9., 35. p.

[51] Pl. Lidové noviny, 1939. február 23. Složení podkarpatského sněmu. Volební výsledek ohlášen, 2. p.; Kárpáti Hiradó, 1939. február 24. A kárpátaljai választási eredmény Volosinék hivatalos jelentése szerint, 3. p. (Ezek szerint a választásokon részt vevők száma 263.897, a kormánylistára szavazóké 243.832, az ellenszavazatot leadóké 17.741, az érvénytelen szavazatoké pedig 2324 volt.)

[52] Vö. pl. Нова Свобода, 1939. február 14. Загальний вислід виборів, 7. p.; České slovo, 1939. február 14. 93 procenta pro vládní kandidátku na Karpatské Ukrajině, 3. p.; Росоха 1949, 50. p.; Стерчо 1965, 129. p.

[53] Forrás: NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Ověření volby-volitelnosti zvolených členů prvního sněmu Podkarpatské Rusi.

[54] Нова Свобода, 1939. február 15. Висліди голосування після округів, 6–7. p. (Az előzetes települési adatokat a Nova Szvoboda alapján közölte még Стерчо 1965, 242–252. p.; Ґренджа-Донський 2002, 176–188. p.; Делеган – Вискварко 2009, 164–174. p.)

[55] NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Ověření volby-volitelnosti zvolených členů prvního sněmu Podkarpatské Rusi.

[56] Budapesti Hírlap, 1939. február 14. Ami a valóságban történt és amit kihirdettek, 2. p.; Kárpáti Hiradó, 1939. február 14. „Titkos” választás 1939-ben, 1. p.

[57] L. pl. Shandor 1997, 145. p.; Вегеш 2004, 227. p; Vehes–Tokar 2010, 104. p.; Зан 2010, 131. p.

[58] Задорожний–Богів 2010, 28. p.

[59] Forrás: NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Ověření volby-volitelnosti zvolených členů prvního sněmu Podkarpatské Rusi.

[60] Нова Свобода, 1939. február 14. Наші міста та се.ла в день виборів, 2. p.

[61] Нова Свобода, 1939. február 14. Солодкий мій народе!, 1. p.; Нова Свобода, 1939. február 17. Здорова життєздатність українського народу перемогла, 3. p.

[62] Négy településen egyszerre két kisebbség részaránya is meghaladta a 20%-ot: Nagyszőlősön és Handalbustyaházán a zsidóké és a magyaroké, Faluszlatinán a zsidóké és a románoké, Újtövisfalván pedig a németeké és a szlovákoké.

[63] A relatív magyar többségű települések Beregrákos, Fancsika és Gödényháza voltak.

[64] Forrás: NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Ověření volby-volitelnosti zvolených členů prvního sněmu Podkarpatské Rusi.

[65] Amíg Visk, Técső vagy akár Nagyszőlős választási eredményeire az UNO vezetői, valamint a cseh, a szlovák és a német lapok előszeretettel hivatkoztak annak alátámasztására, hogy a magyar lakosság is a kormánylista mellett szavazott, addig a magyar sajtó a Visken, Técsőn, Nagyszőlősön és a környező magyar falvakban kimutatott kormánypárti választási sikert tudatos hamisítás eredményének tulajdonította. (Vö. pl. Нова Свобода, 1939. február 17. Здорова життєздатність українського народу перемогла, 3. p.; Národní listy, 1939. február 13. Klidné volby na Podkarp. Rusi, 1. p.; Slovák, 1939. február 14. Pri voľbách do prvého snemu Podkarpatskej Rusi hlasovalo 93 percient voličov za vládu, 1. p.; Grenzbote, 1939. február 13. Ungarische und rumänische Gemeinden für die Regierung, 1. p.; Kárpáti Magyar Hírlap, 1939. február 15. A színmagyar ruszinszkói községekben is ukrán többséget mutatnak ki Volosinék, 1. p.)

[66] A német jellegű települések a Munkács melletti Kendereske (1930-ban 28,6% német lakossal), Felsőkerepec (61,9%), Németkucsova (85,7%), Nyírhalom (95,0%), Zsófiafalva (89,1%), Bárdháza (36,7%), Gálfalva (33,7%) és Dubi (84,7%), a Szolyva környéki Szarvasrét (23,7%), Kékesfüred (53,1%), Szuszkóújfalu (90,8%), Újtövisfalva (55,3%) és Alsóhrabonica (34,9%), valamint a máramarosi Németmokra (78,6%), Oroszmokra (35,1%) és Királymező (81,7%) voltak.

[67] Grenzbote, 1939. február 13. Auch die Deutschen für die Einheitsliste, 1. p.; České slovo, 1939. február 14. 93 procenta pro vládní kandidátku na Karpatské Ukrajině, 3. p.

[68] Kárpáti Hiradó, 1939. február 14. A való tények ellenében hamis számok, 2. p.

[69] Нова Свобода, 1939. február 22. Чому деякі німецькі села в Карпатській Україні голосували проти кандидатки Українського Нац. Обєднання?, 2. p.

[70] Нова Свобода, 1939. február 17. Здорова життєздатність українського народу перемогла, 3. p.; Přehledy z Karpatské Ukrajiny, 1939. február 13. Po volbách, 1–2. p.

[71] A szlovák jellegű települések az ungi Unghuta (1930-ban 75,0% „csehszlovák” lakossal), Felsődomonya (33,7%), Lakárd (47,7%), Gerény (22,7%), Antalóc (26,2%) és Turjaremete (23,2%), valamint a beregi Frigyesfalva (62,1%), Újklenóc (83,7%), Szélestó (49,8%) és Újtövisfalva (24,1%) voltak.

[72] Alsóapsán a román lakosság részaránya 80,9%, Középapsán 86,4%, Tiszafejéregyházán 77,9%, Faluszlatinán 39,7% volt.

[73] A zsidó nemzetiségű lakosság részaránya az 1930-as népszámlálás szerint Ilosván 34,7%, Nagybereznán 29,3%, Nagyszőlősön 26,7%, Huszton 25,4%, Szerednyén 24,6%, Szolyván pedig 21,7% volt.

[74] Vö. pl. Нова Свобода, 1939. február 14. Наші міста та се.ла в день виборів, 2. p.; Нова Свобода, 1939. február 14. Солодкий мій народе!, 1. p.; Нова Свобода, 1939. február 17. Здорова життєздатність українського народу перемогла, 3. p.

[75] Přehledy z Karpatské Ukrajiny, 1939. február 13. Po volbách, 1–2. p.

[76] Lidové noviny, 1939. február 21. Podkarpatský sněm v Rachově, 3. p.; Lidové noviny, 1939. február 25. Podkarpatský sněm v Chustu, 2. p.

[77] AKPR, f. KPR – PR, 15. d., inv. č. 929, PR 68/39; Národní listy, 1939. február 26. Sněm Podkarpatské Rusi 2. března v Chustu, 2. p.

[78] Lidové noviny, 1939. február 28. Sněm Karpatské Ukrajiny. Přípravy k jeho zasedání, 1. p.; Lidové noviny, 1939. március 1. Podkarpatský sněm až příští týden, 3. p.; Нова Свобода, 1939. március 2. Підотовляється засідання сойму Карпатської України, 1. p.

[79] Нова Свобода, 1939. február 28. Пан Президент др Гаха скликав Сойм, 1. p.

[80] AKPR, f. KPR – PR, 15. d., inv. č. 929, PR 68/39; Нова Свобода, 1939. március 1. Відкриття Сойму дня 2. березня не відбудеться, 1. p.

[81] AKPR, f. KPR – PR, 15. d., inv. č. 929, PR 75/39; Národní listy, 1939. március 3. President rozhodne o svolání karpatoruského sněmu, 1. p.

[82] Lidové noviny, 1939. március 7. Změna v podkarpatské vládě, 1. p.

[83] Нова Свобода, 1939. március 12. Зміна в проводі УНО, 1. p.

[84] AKPR, f. KPR – PR, 15. d., inv. č. 929, PR 78/39; Нова Свобода, 1939. március 12. Сойм скличаний на день 21 березня ц. р., 1. p.

[85] NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1142, sign. V 1/39, Stížnost do voleb do sněmu P. Rusi.

[86] NA ČR, VS, 26. d., inv. č. 1144, sign. V 3/39, Stížnost do voleb do sněmu v Podk. Rusi.

[87] NA ČR, VS, 26. d., inv. č. 1145, sign. V 4/39, Stížnost do voleb do sněmu Karp. Ukrajiny.

[88] A három beadványra bővebben l. Hubený 2014, 184–188. p.

[89] Урядовий Вістник Правительства Карпатської України (Підк. Руси). 1939. február 25. Рік видання II., число 11., 47. p.; Národní listy, 1939. március 3. Nařízení podkarpatoruské vlády o volitelnosti, 2. p.

[90] NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Ověření volby-volitelnosti zvolených členů prvního sněmu Podkarpatské Rusi.

[91] Нова Свобода, 1939. március 16. Карпатська Україна самостійна суверенна держава, 1. p.

[92] Národní listy, 1939. március 15. Nová vláda na Podkarpatské Rusi, 1. p.; Jedlička 1997, 422. p.

[93] AKPR, f. KPR – PR, 15. d., inv. č. 929, PR 94/39

[94] Az ülésen megjelenő képviselők a következők voltak: Avgusztin Volosin, Mihajlo Brascsajko, Julij Brascsajko, Ivan Hriha, Adalbert Dovbak, Mikola Dolinaj, Miloš Drbal, Avgusztin Dutka, Ivan Ihnatko, Vaszil Klempus, Mikola Mandzjuk, Mihajlo Maruscsak, Leonyid Romanyuk, Grigorie Moys, Dmitro Nyimcsuk, Jurij Pazuhanics, Fegyir Révai, Sztepan Roszoha, Vaszil Sobej, Avgusztin Stefan, Kirilo Fedeles és Mihajlo Tulik. (A szojm ülésének jegyzőkönyvét – egymástól némileg eltérő megszövegezésben – közli Росоха 1949, 60–87. p.; Ґренджа-Донський 2002, 268–285. p.)

[95] Az eskü szövegének első része eredetileg így hangzott volna: „Fogadom, hogy Kárpáti Ukrajnához és a Cseh-Szlovák Köztársasághoz hű leszek….” (Нова Свобода, 1939. március 5. Посольська обітниця до рук Батька Волошина, 2. p.)

[96] A képviselői eskü szövege a két nyelven a következőképpen hangzott: „Slibuji, že budu věrný Karpatské Ukrajině, a že budu zachovávati zákony a mandát svůj plniti podle svého nejlepšího vědomí a svědomí.”; „Promit, că voi fi fidel Ucrainei Carpate, că voi respecta întocmai legile existente și că voi împlini mandatul meu în conștiință și după priceperile mele cele mai bune.”

[97] A törvény teljes szövegét közli többek között Делеган–Вискварко 2009, 216. p.; Довганич–Корсун–Пагіря 2009, 277–278. p.; Вегеш 2004, 286. p.; magyar fordításban Vehes–Tokar 2010, 107. p.

[98] A kifejezést Michael Winch brit újságírótól kölcsönöztük, aki Republic for a Day című kötetében állított emléket a kárpátukrán törekvéseknek. (Winch 1939)

Rövid URL
ID2726
Módosítás dátuma2019. április 29.

Ideológiai csata a nevek frontján

1. Múlt és jelen terhei Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna rövid történetének legmélyebb válságát éli. 2013 késő őszén – politikai és gazdasági válságok sorozata után...
Bővebben

Részletek

1. Múlt és jelen terhei

Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna rövid történetének legmélyebb válságát éli. 2013 késő őszén – politikai és gazdasági válságok sorozata után és előtt – halálos áldozatokkal járó zavargások törtek ki Kijevben; 2014 márciusában Oroszország annektálta a Krím félszigetet; 2014 áprilisa óta folyik a hivatalosan „antiterrorista operáció”-nak nevezett háború az ország keleti végein. Az egész Európa biztonságát fenyegető, a szűkebb és tágabb térség gazdasági fejlődését visszavető, emberek ezreinek halálát okozó, több millió embert otthona elhagyására kényszerítő súlyos, politikai és gazdasági krízissel kombinált helyzetben Ukrajna a történelem átértékelése és a nyelvpolitika területén is harcot folytat (Csernicskó 2016). A szimbolikus politizálás e két területének kereszteződésében került sor Ukrajnában a földrajzi nevek (újabb) felülvizsgálatára is.

A 2013 vége óta zajló válság során a törvényhozás szintjén az egyik hangsúlyos terület a szovjet múlt felszámolására irányuló törekvés. Ezt célozza meg az ukrán parlament által 2015. április 9-én elfogadott, az államfő által május 15-én aláírt úgynevezett „dekommunizációs csomag”.[1] Ez a törvénycsomag szakmai háttérként szorosan kötődik a kormánynak alárendelt Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézetéhez,[2] illetve kapcsolódik Ukrajna Alkotmánya[3] 11. cikkelyéhez, amely kötelezi az államot az ukrán nemzet és történelmi emlékezete konszolidálására és fejlesztésére.

A négy jogszabályból álló dekommunizációs törvénycsomag[4] arról dönt: ki a hős és ki az ellenség az ukrán történelemben, mi a viszonya Ukrajnának a II. világháborúhoz, a kommunista és a náci rezsimekhez, illetve hozzáférhetővé teszi az eddig zárt levéltárakat. A törvények minden további vitát kizárva szögezik le Ukrajna függetlensége eszméjének elsőbbségét minden mással szemben, és a szuverenitás ideáljának védelmét bármilyen eszközzel mind a múltat, mind a jelent illetően (Fedinec–Csernicskó 2016a, 2016b). A négy dekommunizációs törvény közül eggyel, illetve annak a földrajzi nevekre gyakorolt hatásaival foglalkozunk.

2. Nem ér a nevük

A Szovjetunió felbomlása után az államfordulat körüli időszakban a közösségi térben lezajló rendszerváltás egyik leglátványosabb jele a Lenin-szobrok ledöntése volt. Azonban korántsem sikerült a szovjet múlt minden terhétől és emlékétől megszabadulni. Ezt az is jelzi, hogy 2013-ban – amikor kitört a független Ukrajna történetének a 2004-es narancsos forradalom utáni második, ezúttal méltóság forradalmának nevezett revolúciója – országszerte még több mint ezer Lenin-szobor állt. 2013–2014 fordulóján, a forradalmi lendület keretében, ismét hatalmas szobordöntögetési hullám söpört végig az országon (Nalivajko 2014).

A szovjet múlttal azonban ekkor sem számolt le teljesen Ukrajna. Miután Viktor Janukovics elnök 2014. február 22-én éjjel megszökött az országból, a hatalmat átvett új politikai elit éppen ezért szükségét látta a kérdés végleges rendezésének. A szovjet örökséggel való teljes leszámolás, azaz a dekommunizáció keretében megszületett a 2015. évi 317-VIII. sz. törvény „A kommunista és a nemzetiszocialista totalitárius rezsimek elítéléséről és jelképeik betiltásáról”.[5]

A törvény nem általánosságban tiltja be a címben jelölt tételeket, hanem fogalmi és tartalmi meghatározásokat ad. A tárgykörbe tartozóként sorolja fel a szovjet kommunista pártot, a kommunista és a nemzetiszocialista (náci) rezsimet, a szovjet állambiztonsági szerveket. Ezen belül a „kommunista totalitárius rezsim” jelképei közé sorolja az összes egykori szocialista ország, beleértve a Szovjetunió, valamint annak egykori tagköztársaságai (közte az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság) zászlaját, címerét és egyéb állami jelképeit; minden olyan szimbólumot, amelyen jelen van a sarló, a kalapács és az ötágú csillag a szovjet időszakra emlékeztető bármilyen konstellációban; a tiltott eseményekben szerepet játszó személyiségeknek, illetve maguknak az eseményeknek emléket állító monumentumokat, feliratokat; magát a kommunista párt megnevezést. És persze azt is, hogy megyék, járások, települések és közterületek viseljék ezeknek a nevét. Erre a Nemzeti Emlékezet Intézetének honlapja szerint azért van szükség, mert „nehéz elmagyarázni a gyerekeknek, mi a jó és a rossz, ha olyan utcákon mennek iskolába, melyeket gyermekgyilkosokról és tolvajokról neveztek el”.[6]

A törvény pontosan meghatározza, hogy a megyék, járások és települések átnevezéséről – az érintett önkormányzatoktól érkezett javaslatokat mérlegelve – Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa (parlamentje) hoz döntést. A helységeken belüli közterületek átnevezéséért az első periódusban (2015. november 22. és 2016. február 21. között) a helyi önkormányzat, illetve polgármester a felelős. Ha a megadott határidőn belül nem születik döntés az új közterületi nevekről, akkor a második periódusban (2016. február 22. és május 21. között) a megyei állami közigazgatási hivatal elnöke, azaz a kormányzó határoz az utcák, terek átnevezésekről (Korolenko és mtsai 2017, 135. p.).

Az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézete „Amit tudni kell a dekommunizációról” címet viselő aloldala[7] részletesen értelmezi a törvényt. Arra a kérdésre, hogy meg lehet-e hagyni a település vagy a közterület régi nevét, ha az a törvény hatálya alá esik, a válasz egyértelmű: „Nem, nem lehet.” Ha az önkormányzat megtagadja az átnevezést, az szabotázsnak minősül. Érdekes azonban, hogy a személyi okmányokban (például a személyiben az állandó lakcím bejegyzésénél), ingatlanokra vonatkozó dokumentumokban (tulajdonlap) stb. nem tették szükségessé a település vagy a köztér nevének megváltoztatásának bevezetését, azok ettől függetlenül érvényesek maradtak (Korolenko és mtsai 2017, 136. p.).

2015 októberében az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézete közétett egy 520 nevet tartalmazó listát azokról a személyiségekről, akikről nem lehet intézményt, közterületet elnevezni Ukrajnában.[8] A listában csak olyan személyek neve szerepel, akikre az ukrajnai települések és közterek még bármilyen módon emlékeztetnek. Így például rajta van a listán Lenin, illetve a klasszikus trió másik két tagja: Marx és Engels is. Nincs viszont a listában Sztálin, akiről már rég nincs elnevezve semmi Ukrajnában.

A listában viszonylag kevés író, költő van. A törvény és a névsor alapján tehát Ukrajnában továbbra is szerepelhet közterület névadójaként például Makszim Gorkij és Vlagyimir Majakovszkij, akikről a 2012. évi CLXVII. számú, „egyes törvényeknek a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmával összefüggő módosításáról” címet viselő törvény,[9] pontosabban az ennek alapján készült akadémiai állásfoglalás[10] szerint Magyarországon nem lehet közterületet elnevezni. Mint ahogyan Ukrajnában nem tiltott az 1848/1849-es szabadságharc leverését ellenző orosz cári tisztet kitaláló kommunista író, Illés Béla neve sem.[11] A kárpátaljai Beregszász városában 2017 nyarán utca viseli a nevét.

Irodalmi kitalált személy is akad a tiltott nevek között: Pavel Korcsaginé, aki Nyikolaj Osztrovszkij Ahogy az acélt megedzik című regényének hőse.

Egyetlen még élő személy szerepel a Nemzeti Emlékezet Intézete által összeállított névsorban: Valentyina Tyereskova, az első női űrhajós. A legfőbb ok, amiért oda került: 2014-ben szerepet vállalt a Krím Oroszország általi megszállásában.

A hosszú tiltólistában egyébként három magyar található: Kun Béla, Zalka Máté és a kevésbé ismert Gavró Lajos neve. Kunról ez olvasható a listában: „A Krími Forradalmi Bizottság elnöke. A vörös terror megszervezője a Krímen.”[12] Zalka bűne, hogy „részt vett a szovjet hatalom kiépítésében Ukrajnában”.[13] Gavróról annyit jegyeznek meg, hogy „Kijev katonai parancsnoka a város bolsevik megszállása idején 1919-ben”.[14] A lista szerint van magyar vonatkozása Georgij Zsukov marsallnak is, az ő neve mellett indoklásként ugyanis egyebek mellett az is szerepel, hogy „a magyar forradalom egyik eltiprója 1956-ban”.[15]

3. Egy kommunista esete Szent Péterrel

A tömeges névváltozás megkönnyítése érdekében a sajtóban olyan anyagokat tettek közzé, amelyek térképre vetítve ábrázolták a névváltoztatásra ítélt településeket.[16] A Nemzeti Emlékezet Intézetének összesítése szerint az ország településeinek 3 százalékát kellett átnevezni a jogszabály értelmében. A 2016. július 15-i állapot szerint összesen 987 város, nagyközség és falu, továbbá 25 járás kapott új nevet (Korolenko és mtsai 2017, 137. p.). Ezek egy része azonban a de facto Oroszországhoz csatolt Krím félszigeten, illetve a kelet-ukrajnai szakadárok által ellenőrzött területen található.[17] Ezeknek a településeknek az átnevezésénél nem volt arra mód, hogy a helyi önkormányzatoktól kérjenek javaslatot az új névről, ezért a Nemzeti Emlékezet Intézete tett erről javaslatot a parlamentnek (Korolenko és mtsai 2017, 137. p.). Az más kérdés, hogy a Krím immáron orosz hatóságai vagy a donyecki és luhanszki szakadárok a legkevésbé sem foglalkoznak azzal, hogy Kijevben időközben átneveztek egyes járásokat, településeket. Kijev úgy hidalta át ezt a problémát, hogy az érintett területekre vonatkozó átnevezési döntések nem a kihirdetés napján lépnek hatályba, hanem majd csak a területek fölötti kontroll visszaszerzése után (Korolenko és mtsai 2017, 137. p.).

A Nemzeti Emlékezet Intézete olyan útmutatókat, infografikákat is közzétett a honlapján, amelyek arról tájékoztatták a polgármestereket, hivatalnokokat, a közvéleményt, mi a módja a települések, közterületek vagy intézmények névváltoztatásának, s összefoglalóan bemutatták a betiltott jelképeket.[18] A közterületek (utcák, terek) átnevezését egy 150 oldalas informatív brosúra mutatja be lépésről lépésre.[19]

Ekkoriban Petro Porosenko államfő bizakodva jelentette ki: nemzetbiztonsági érdek a dekommunizáció mielőbbi befejezése.[20] Ennek ellenére nem minden település fogadta örömmel a gyakran csak felülről erőltetett átnevezést. E tekintetben tanulságos Dnyipropetrovszk város névváltoztatási hercehurcája.

A II. (Nagy) Katalin orosz cárnő uralkodása idején, a 18. század végén alapított település a Katerinoszláv (Катеринослав) nevet kapta. Azon a helyen azonban már korábban, a 17. században állt egy Kodak nevű erőd, amely a lengyel–litván nagyfejedelemség keleti határát jelző erődítmény volt. Rövid ideig (1798–1801 között) a település viselte a Novoroszijszk, illetve (1918–1919-ben) a környék kozák szicsekhez kapcsolódó törtére utaló Szicseszlav nevet is. E megszakításoktól eltekintve azonban 1784 és 1926 között Katerinoszláv volt a neve. A város a szovjet hatóságoktól kapta 1926-ban oroszul a Dnyepropetrovszk, ukránul a Dnyipropetrovszk nevet a Dnyeper folyóról, illetve Grigorij Petrovszkij szovjet-ukrán politikusról. Azonban Petrovszkij neve is szerepel azoknak a történelmi személyiségeknek a sorában, akikről nem lehet semmit sem elnevezni Ukrajnában.[21]

Az Ukrajna legnagyobb folyója mellett elterülő megyeszékhely új nevének kiválasztása során több történelmi névvel is számolni kellett tehát, s ennek megfelelően számos névjavaslat merült fel. Ám kétségkívül a legeredetibb ötlettel a városi önkormányzat[22] és Olekszandr Vilkul[23] ellenzéki parlamenti képviselő állt elő. A Vilkul által a parlament elé törvénytervezetként beterjesztett elképzelés szerint[24] Dnyipropetrovszk névváltoztatás utáni új megnevezése: Dnyipropetrovszk

A javaslat lényege, hogy a város nevében előtagként megmarad a Dnyeper (ukránul Dnyipro) folyó neve, de a szovjet-ukrán politikus helyére (Szent) Péter (ukránul: Petro) apostol kerül. Azaz: a település neve továbbra is Dnyipropetrovszk marad ugyan, de név etimológiája módosul: Dnyipro + Petrovszkij helyett Dnyipro + (Szent) Péter/Petro apostol lett volna a névadó.

A Nemzeti Emlékezet Intézete a javaslat kapcsán így foglalt állást: „Valós párbeszédet kell folytatnunk a múltról. Ezek a játékok és trükkök a totalitarizmus véres öröksége körül istenkáromlás és sértés az áldozatok millióinak emléke előtt. A régi név elutasítása a történelmi név vagy egy új elnevezés keresését feltételezi, nem pedig a régi név új magyarázatának kitalálását.”[25]

Andrej Portnov történész a település neve kapcsán már korábban elindult vitát összefoglalva találóan jegyezte meg:

„jelzésértékű, mennyire nem beszélnek arról, a város orosz történelmét hogyan lehetne úgy integrálni a mai hivatalos narratívába, hogy az egyensúlyt teremtsen a valódi és képzelt, politikailag veszélyes tartalmak között; hogyan lehetne a katalini fejezetet (a kozák fejezettel együtt) a pillanatnyi politikai harc fegyveréből turisztikai védjeggyé és a város sajátos történelmi emlékezetének elemévé alakítani. Nem kevésbé fontos, hogy […] marginalizálva van a lengyel történelem, pedig a 17. században keletkezett Kodak, mint a Rzecz Pospolita legkeletibb erődítménye, ily módon tudná betölteni szerepét a régió »európaiságának« konstruálásában” (Portnov 2009, 38. p.).

Végül egyébként hosszas vita után egy 2016. május 19-én hozott parlamenti határozat alapján Dnyipropetrovszk új neve Dnyipro lett.[26]

Más városok sem nyelték le némán az átnevezés kényszerét. Így például Kirovohrad (Кіровоград) lakossága is tiltakozott az ellen, hogy Kropivnickij (Кропивницький) lett az új neve. A helyi hatóságok a témában folytatott polémia során javasolták, hogy a település kapja vissza eredeti, az 1775-ös városalapításkor kapott és az 1924-es első átnevezésig viselt Єлисаветград (Jeliszavetgrád) nevet, melyet a központi hatóságok azzal utasítottak el, hogy az a cári Oroszországra utal (Korolenko és mtsai 2017, 140. p.).[27]

A kijevi hatalom – nem törődve az ellenkezéssel – parlamenti határozatokkal változtatta meg tehát az ellenálló települések nevét. Így 2016-tól a két említett megyeszékhely is új néven szerepel Ukrajna térképén. A két megye azonban maradt a régi nevén: Dnyipro városa továbbra is Dnyipropetrovszk megye (Дніпропетровська область), Kropivnickij pedig Kirovohrád megye (Кіровоградська область) székhelye. Hogy itt miért maradhatott meg a kommunista múlthoz kötődő név? Mert a megyék átnevezéséhez az alkotmányt is módosítani kell, amely – az ország közigazgatási felosztását meghatározó 133. cikkelyben – konkrétan megnevezi az ország megyéit, köztük Dnyipropetrovszk és Kirovohrád megyét is (Korolenko és mtsai 2017, 135. p.). Az alkotmánymódosításhoz azonban máig nincs meg a kétharmados többség.

Az említett furcsaságok mellett más események is színesítették az átnevezési hullám egyhangúságát. A sajtó gyorsan felkapta például azt a hírt, hogy a Donyeck megyében található Novohorodszke (Новогородське, ahol a нове = új, a городське = városi) az átnevezési divatot meglovagolva a Нью-Йорк, azaz latin betűs írásmóddal a New York nevet szerette volna felvenni a turizmus élénkítése céljából. E tárgyban még törvényjavaslatot is benyújtottak.[28] Ám a Verhovna Rada nem díjazta az ötletet, így maradt a település régi neve.

A nagy névváltoztatási hullámnak lehetett volna haszna az államigazgatás számára is. A dekommunizáció előtt például 42 Petrivszke és 28 Ragyanszke nevű település volt az országban. Adott volt a lehetőség annak elkerülésére, hogy sok helység viseljen azonos nevet. Azonban a névreformnak racionális államigazgatási elképzelések nem, hanem sokkal inkább szimbolikus ideológiai megfontolások álltak a hátterében. Így a helységnévreform után az összes Petrivszke és Ragyanszke eltűnt ugyan a térképről, de lett például 24 Sztepove és 22 Visnyeve nevű település (Korolenko és mtsai 2017, 138–140. p.).

4. Leninből Lennon

Kárpátalján is nyilvánosságra hozták a dekommunizációs törvény értelmében átnevezendő települések és közterületek listáját, melyben két település és 558 közterület megnevezése szerepelt.[29] Az egyik átnevezendő település, a técsői járási Komszomolszk az 1947-ig használt Nyimecka Mokra (Німецька Мокра/Németmokra) helységnévhez tért vissza. A másik a Huszti járásban található Zsovtneve (Жовтневе) község. A falu eredetileg az 1917-es nagy októberi szocialista forradalomra utalva kapta a nevét: az ukrán жовтень (zsovteny) szó jelentése: október, a жовтневе nagyjából azt jelenti: októberi. A helyi önkormányzat azonban megtagadta a névváltoztatást. Indoklásuk szerint a község nem az 1917-es pétervári fegyveres puccsról, hanem a helyi, jellegzetesen sárgás színű agyagos talajról kapta a nevét; a település neve így szerintük az ukrán жовтий (sárga) melléknévből eredeztethető.[30] A megyei és kijevi vezetés azonban nem fogadta el az érvelést, így a falut ma már Zaberezs (Забереж) néven kell keresni a térképeken.

Az ideológiai alapú névváltoztatás néha nagyobb politikai bonyodalmakat is okozott. Ennek egyik példája az volt, amikor Kijev főváros önkormányzata úgy döntött, hogy a dekommunizáció keretében a Nyikolaj Vatutyin szovjet hadseregtábornokról elnevezett sugárutat Roman Suhevicsről nevezi át.[31] A dolog pikantériája, hogy Vatutyin – akinek a neve egyébként nem szerepel a Nemzeti Emlékezet Intézete által közzétett tiltólistán – vezetésével szabadították fel 1943-ban Kijevet a német megszállás alól, és a tábornokot nem sokkal később, 1944 tavaszán a szovjetek ellen harcoló ukrán felkelők gyilkolták meg. Roman Suhevics az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) parancsnokaként a szovjethatalom ellenében a független Ukrajnáért harcolt, ám eközben a mai Nyugat-Ukrajna területén részt vett a lengyel és zsidó lakosság mészárlásában. Az egyik ukrajnai antifasiszta szervezet ezért bíróságon támadta meg a névváltoztatást, s a testület nem engedélyezte az átnevezést.[32]

Mindez nem akadályozta meg Kárpátalja megye kormányzóját, Hennyagyij Moszkalt abban, hogy Munkács városában két egykori kommunistáról elnevezett utcát Suhevicsről és egy nem kevésbé vitatott személyiségről, Sztepan Banderáról (lásd Fedinec–Csernicskó 2016a, 2016b) nevezzen el.[33] Munkács város önkormányzata azonban saját hatáskörben felülírta a kormányzó döntését: a frissen átnevezett Suhevics és Bandera utcának más nevet adott.[34] S ha már szembefordultak a megye első emberével, a munkácsi képviselők egyúttal arról is döntést hoztak, hogy a város egyik zsákutcáját, melynek korábban nem volt neve, Moszkalról nevezik el, mely így a тупик Геннадія Москаля (Hennagyij Moszkal zsákutca) nevet viseli, finoman utalva arra, szerintük hová vezet az elnök által közvetlenül kinevezett kormányzó politikai tevékenysége.[35]

Moszkal nemcsak munkácsi átnevezéseivel került be az országos sajtóba. Akkor is tele voltak a hírek Kárpátalja kormányzójának dekommunizációs hőstetteivel, amikor az Ungvár agglomerációjához tartozó Minaj községben a ruszin származású szülőktől született világhírű amerikai képzőművészről, Andy Warholról nevezett el teret.[36] Ennél is nagyobb érdeklődést váltott ki, amikor Moszkal rendeleti úton a Técsői járás ukránul Калини, magyarul Alsókalina nevű községében a Lenin utcát a Beatles legendás tagjáról, John Lennonról nevezte el.[37] A 2015. november 21-i állapot szerint egyébként még 17 kárpátaljai településen viselte utca Lenin nevét; köztük három magyar többségű faluban (Nagybégányban, Macsolán és Tiszasalamonban) is.

5. Le az oroszokkal!

Bár a dekommunizációs törvényből nem következik, és a jogszabály alapján a Nemzeti Emlékezet Intézete által összeállított listában ennek megfelelően nem is szerepelnek a szovjet korszakhoz nem kötődő orosz történelmi vagy kulturális személyiségek nevei, Ukrajna megpróbálja az átnevezési hullámot és a dekommunizációt összekapcsolni a deruszifikációval és az ukránosítással.

A nemzeti irányultságú politikusok és értelmiségiek egy része az ukrán függetlenség óta hagyományosan két Ukrajnáról beszél. Az ország egyik felét mentalitásában és nyelvében ukránnak, a másikat pedig „kreol”-nak tekintik (Rjabcsuk 2015, Zhurzhenko 2005). Utóbbiakat erőszakkal eloroszosított ukránoknak látják, akiket „vissza kell téríteni” az ukrán nyelvhez és nemzethez. Ennek a logikának a hívei közül többen etnolingvisztikai alapon sorolják erkölcsi kategóriákba az ország lakosságát (Maszenko 2007, 57. p., Zhurzhenko 2005). Az ukrán nemzetiségű, de orosz ajkú ukrán állampolgárokat – akik egyébként a legutóbbi, 2001-es cenzus adatai szerint legalább 5,5 milliónyian voltak, és az ország lakosságának körülbelül 11%-át tették ki (Csernicskó 2016, 72. p.) – nemritkán árvának, árulónak, janicsárnak minősítik (Kulyk 2001, 211. p., Pavlenko 2011, 48–49. p.). Az oroszul beszélő ukránok nyelvi asszimilációját – amint erre Shumlianskyi (2010, 142–143. p.) rámutat – morális bűncselekménynek tekintik. Hnatkevics (1999, 11. p.) például „az ukrán nemzet degenerációjával” vádolta a gyermekeikkel otthon oroszul beszélő ukránokat, akik az oroszosítás mint „betegség” által „fertőzöttek”, és nem keresik a „gyógyulást” (Csernicskó 2016, 21–22. p.).

A 2014 tavasza óta tartó kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus kitörése óta az ukrán politikusok és értelmiségiek egy része az orosz anyanyelvű, ukránul nem (szívesen) beszélő polgártársait kizárja a nemzetből. Yuri Shevchuk, aki az Amerikai Egyesült Államokban a Columbia Egyetemen oktat ukrán nyelvet, megkérdőjelezi, hogy az orosz anyanyelvűek jó hazafiak lehetnek: „A Keleten folyó hibrid háború a kultúra, a civilizáció frontján is kitört. Korábban eléggé világosan látható volt, ki híve és ki ellensége az ukránoknak a nyelv és a kultúra kérdése terén. Most azonban megjelent az »új« patrióták meglepő fogalma, akik szeretik Ukrajnát, de nem szeretik az ukrán nyelvet. Ez a fogalom bennem erős kétségeket ébreszt” (Shevchuk–Vlasiuk 2015). Shevchuk egyértelműen foglal állást az ukrán–orosz kétnyelvűség mindenféle megnyilvánulásával szemben: „A nyelvi skizofrénia megfosztja az ukrán nyelv védelmező szerepét azokban az egzisztenciális helyzetekben, amikor az életed veszélyben van, és a nyelved alapján meg tudod különböztetni a sajátokat az ellenségtől” (Shevchuk–Palazhyi 2015).

Az egyik legismertebb ukrán nyelvész, Larisza Maszenko (2015) is gyanúsan méregeti az ukrajnai társadalom oroszul beszélő részét: „Oroszország számára az Ukrajnával folytatott nyelvi és kulturális háborúban aratott győzelem előfeltétele volt a jelenlegi fegyveres beavatkozásnak, valamint a Krím és Donbász egy része megszállásának. S a szovjet birodalom újjáélesztésére vonatkozó terveiben a Kreml számít Ukrajna népességének azon részére, melyet az ukrán tömegtájékoztatási eszközök fölötti kontroll révén sikerült »kikristályosítania«”.

Tarasz Maruszik (2016) párhuzamot lát a dekommunizáció és a deruszifikáció között. „A dekommunizáció folyamata, amely még tart, nem lesz teljesen sikeres a deruszifikáció és a dekolonalizáció folyamatának megkezdése nélkül” – állítja.

Nem meglepő hát, hogy a dekommunizációhoz kapcsolódva folyik Ukrajnában az orosz történelmi vagy kulturális személyiségekről elnevezett közterületek megszabadítása az orosz vonatkozású nevektől, azaz a nyilvános tér ukránosítása is. Ennek jegyében a kárpátaljai megyei állami közigazgatás által a régióban átnevezendő közterületekről összeállított listájában szerepel számos orosz történelmi személyiség (I. Péter cár, Patyomkin herceg), tábornok (Szuvorov, Kutuzov, Pugacsov), író és költő (Gorkij, Majakovszkij, Nyekraszov) neve is. De nem lehet már Moszkva tér vagy utca sem Kárpátalján ezután. És persze a kárpátaljai lista tartalmazza annak a Vatutyinnak a nevét is, akit Kijev és Suhevics kapcsán már említettünk.[38]

Érdekes azonban, hogy – bár kötődnek a szovjet rendszerhez és a kommunista múlthoz – nem kerültek tiltólistára Kárpátalján az olyan közterületi nevek, mint például a Partizán utca vagy a Borkanyuk utca, Vakarov utca. Ennek egyszerű oka van: a szovjet partizánok, illetve Borkanyuk[39] és Vakarov[40] a második világháború éveiben a szovjetek oldalán részt vettek az akkor Magyarországhoz tartozó Kárpátalja elfoglalásáért vívott harcokban, az antifasiszta mozgalomban, azaz részei a Kárpátalja Szovjet-Ukrajnához csatolását legitimáló emlékezetpolitikának. 2017 augusztusában nem is háborgatta senki a Partizán utca és a Borkanyuk utca névtábláját a kárpátaljai Nagyszőlősön, vagy a Vakarov utcáét Csapon; ám például a Szuvorov utcának Beregszászban ma már Oroszlán utca a neve.

Egyébként az MTA állásfoglalása szerint a partizán Magyarországon „nem használható közterület elnevezésére”, ugyanis „a kifejezés közvetlenül utal az önkényuralmi politikai rendszer kiépítését elősegítő idegen állam fegyveres erejére, a szovjet hadseregre és annak irreguláris katonai »szervezetére«”.[41]

6. Cuius regio, eius nomen

A mai Ukrajna területén természetesen nem a dekommunizációs törvénycsomag következtében változtak meg először tömegesen a földrajzi nevek.

A szovjethatalom a kommunista ideológiának megfelelően alakította át az egész Szovjetunió területén a településneveket, illetve sok város, falu nevét oroszosította (lásd pl. Rannut 1995). Ukrajna függetlenné válása után szintén azonnal elindult egy helységnévreform és vele a szimbolikus térfoglalás (Portnov 2009). Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek első felében számos olyan település vette fel régi nevét, amelyet a szovjet korszakban neveztek át. Az átnevezések egy részeként a települések a szovjet ideológiához, a Szovjetunió Kommunista Pártjának alakjaihoz kapcsolódó nevektől szabadultak meg. Továbbá számos olyan település is visszakaphatta a szovjet rendszer előtti megnevezését, amelynek nem szláv lakossága az ott élő nemzeti kisebbség nyelvén állíttatta vissza a helység nevét. Például a szovjet korszakban Минеральне nevet viselő magyarok lakta kárpátaljai település így kapta vissza magyar nevét Tiszaásvány alakban, melynek ukrán változata a Тисаашвань lett (Beregszászi 1995/1996, Dobos 2016). Több kárpátaljai román falu is élt a lehetőséggel, így például az ukránul Діброва (Gyibrova) nevet viselő, a leggazdagabb ukrajnai településként elhíresült falu[42] visszaállíttatta román megnevezését, és 2004 óta ukránul Нижня Апша, románul Apşa de Jos olvasható a helységnévtáblákon a magyarul Alsóapsaként ismert községben (Csernicskó 2013, 317. p.). A településeken belül is megindult a közterületi nevek revíziója (lásd például Lemberg/Lviv példáját: Lagzi 2016, 57. p., Szereda 2009).

A legújabb tömeges helységnév-átalakítási hullám azonban a dekommunizáció következménye a független Ukrajnában. A törvény hatását talán érzékeltetik ezek a számok: 1986 és 2013 között az országban összesen 591 település esett át névváltoztatáson (ebből 138 kárpátaljai település volt);[43] az itt bemutatott törvény következményeként egyetlen év alatt 987 településnevet módosítottak.

A földrajzi és közterületi nevek törvényben előírt, kötelező megváltoztatása szerves része a névanyagra is kiterjedő nyelvpolitikának és nyelvtervezésnek (Walkowiak 2016), amelynek célja a mentális térkép átalakítása, a valóság átkonstruálása. A „Cuius regio, eius religio” helyett ez esetben a „Cuius regio, eius nomen” elv érvényesül.

Kiss Lajos (1992, 129. p.) írta negyedszázaddal ezelőtt: „Az idő óriási rostájában benne vannak a földrajzi nevek is”. Ez tény. A fenti események azonban rámutatnak arra, hogy – bár Petro Porosenko, Ukrajna elnöke büszke arra, hogy a dekommunizáció révén „Ukrajnában helyreállt a történelmi igazságosság”[44] – ez a folyamat sem egyesítette az erősen megosztott ukrajnai társadalmat. Felmérések szerint az ország lakosságának kevesebb mint fele támogatja a dekommunizációt és az ennek részeként jelentkező átnevezési hullámot.[45]

7. Uralja-e a jövőt, aki a múltat uralja?

A fenti kérdést Gyurgyák János (2017) tette fel nemrég a magyar(országi) történelemszemlélet és emlékezetpolitika kapcsán, ám a mai Ukrajna számára is releváns.

Az 1991-es függetlenné válás óta az ukrajnai társadalmi-politikai folyamatok között meghatározó az államépítés, az ukrán politikai nemzet formálódása, valamint egy új, a szovjet identitástól eltérő azonosságtudat alakulása (Fedinec és mtsai 2016). Folyamatban van a nemzeti történelem és az erre (is) épülő nemzettudat kialakítása, megkonstruálása (Marples 2007). A nemzetépítés során a forradalmi mámorokat is kihasználó politikai elit szelektív történelemképet kínál a társadalom számára. Ennek részeként az ukrán népet a külső agresszió és elnyomás áldozataként tüntetik fel, és elutasítják, hogy az ukrán népnek bármi szerepe lett volna a szovjet totalitarizmus megteremtésében és fenntartásában, a nyugat-ukrajnai lengyel- és zsidóellenes pogromokban; ugyanakkor az ukrán függetlenségért harcoló nacionalista mozgalmakat mint a modern és szuverén Ukrajnáért folytatott küzdelem hőseit heroizálják (Portnov 2009, 14–20. p.). A kommunista rezsimhez köthető személyiségek közül csak azok kapnak kegyelmet a feledésre ítéltetés alól, akik valamiképpen beilleszthetők a független Ukrajnáért és az ukrán nyelvért, népért folytatott harc mitológiájába.[46] A dekommunizációs törvénycsomag így része a történelmi múlt átértelmezési folyamatának. Ezen belül a megyék, járások, városok, falvak, utcák és terek átnevezése a szimbolikus területfoglalás lényeges kelléke. A fentiek példaként szolgálnak arra, hogy a nyelvpolitika és a nyelvtervezés – szemben az optimisztikus definíciókkal, melyek szerint ezek célja a társadalmi és gazdasági fejlődés elősegítése (lásd pl. Grin 2003, 30. p.) – gyakran eszköz a politikai hatalom megszerzéséhez, illetve megtartásának megideologizálásához (Tollefson 2015, 140–141. p.).

A narancsos forradalom, a méltóság forradalma és a dekommunizáció ellenére még nem alakult ki a modern értelemben vett, 21. századi ukrán politikai nemzet. Ernest Renan (1995) szerint a nemzet nem más, mint közös emlék a múltból és közös terv a jövőre. A mai Ukrajnában azonban nem mindenki nyitott a felülről erőltetett történelemszemléletre, és a különböző csoportok eltérően képzelik a jövőt. Egy olyan országban, amely számtalan tényező mentén megosztott (Karácsonyi és mtsai 2014), és amelynek területén évek óta fegyverek ropognak, nem biztos, hogy a történelem nemzeti mitológiává konstruálása révén lehet megalapozni a fényes jövőt.

Irodalom

Beregszászi Anikó 1995/1996. Language Planning issues of Hungarian Place-names in Subcarpathia. Acta Linguistica Hungarica, 43, 1–8. p.

Csernicskó István 2013. Államok, nyelvek, államnyelvek. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010). Budapest, Gondolat Kiadó.

Csernicskó István 2016. Nyelvpolitika a háborús Ukrajnában. Ungvár, Autdor-Shark.

Dobos, Sándor 2016. The Restoration of the Historical Hungarian Names of Hungarian-Populated Settlements in the Territory of the Present-Day Transcarpathia from 1989 to 2000. Acta Humana: Emberi jogi közlemények IV/6,  19–43. p.

Fedinec Csilla–Csernicskó István 2016a. Az Ukrajnából száműzött Lenin. Európai út a kommunizmus öröksége nélkül? Regio, 24/1, 73–124. p.

Fedinec Csilla–Csernicskó István 2016b. Декоммунизация в современной Украине: поиск путей в области истории, идентичности и языковой политики. Историческая Экспертиза, 4, 67–88. p.

Fedinec Csilla–Halász Iván–Tóth Mihály 2016. A független Ukrajna. Államépítés, alkotmányozás és elsüllyesztett kincsek. Budapest, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont–Kalligram.

Lagzi Gábor 2016. Városok a határon. Wrocław, L’viv és Vilnius multikulturalizmusa a múltban és a jelenben. Budapest, Gondolat Kiadó.

Grin, François 2003. Language Policy Evaluation and the European Charter for Regional or Minority Languages. Basingstoke, Palgrave Macmillan.

Gyurgyák János 2017. Uralja-e a jövőt, aki a múltat uralja? A 20. századi magyar történelemről – pillantás a 21. századból. In Jakab András–Urbán László (szerk.): Hegymenet. Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó, 51–73. p.

Hnatkevics, Jurij (Гнаткевич Юрій) 1999. Чи злетить птах у синє небо? Нариси про русифікованих і русифікаторів та гірку долю української мови в незалежній Україні. Київ, Просвіта.

Karácsonyi Dávid–Kocsis Károly–Kovály Katalin–Molnár József–Póti László 2014. East–West dichotomy and political conflict in Ukraine – Was Huntington right? Hungarian Geographical Bulletin, 2, 99–134. p.

Kiss Lajos 1992. Cuius regio, eius nomen? Magyar Tudomány, 2, 129–135. p.

Korolenko, Bohdan–Karetnyikov, Igor–Majorov, Makszim (Короленко Богдан, Каретніков Ігор, Майоров Максим) 2017. Декомунізація назв населених пунктів та районів України: підстави, процес, підсумки. Місто: історія, культура, суспільство,1, 134–141. p.

Kulyk, Volodymyr 2001. The Politics of Ethnicity on Post-Soviet Ukraine: Beyond Brubaker. Journal of Ukrainian Studies, 26/1–2, 197–221. p.

Marples, R. David 2007. Heroes and villains: creating national history in contemporary Ukraine. Budapest, Central European University Press.

Maruszik, Tarasz (Марусик Тарас) 2016. День слов’янської писемності і культури: декомунізація буде неповна без дерусифікації. Портал мовної політики, 12.06.2016. http://language-policy.info/2016/06/den-slov-yanskoji-pysemnosti-i-kultury-dekomunizatsiya-bude-nepovna-bez-derusyfikatsiji/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

Maszenko, Larisza (Масенко Лариса) 2007. (У)мовна (У)країна. Київ, Темпора.

Maszenko, Larisza (Масенко Лариса) 2015. Мовознавча солідарність по-українськи. Портал мовної політики, 24.09.2015. http://language-policy.info/2015/09/larysa-masenko-movoznavcha-solidarnist-po-ukrajinsky/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

Nalivajko, Szeverin (Наливайко Северин) 2014. Ленінопад. Країна, 2014. október 21. http://gazeta.ua/articles/opinions-journal/_leninopad/584056 (letöltve: 2017. 08. 24.)

Pavlenko, Aneta 2011. Language rights versus speakers’ rights: on the applicability of Western language rights approaches in Eastern European contexts. Language Policy, 10, 37–58. p.

Portnov, Andrej 2009. Történelemírás ukrán módra. Megjegyzések a hétköznapi valóság történeti alapú átrendezéséhez. In Fedinec Csilla–Szereda Viktória (szerk.): Ukrajna színeváltozása 1991–2008. Politikai, gazdasági, kulturális és nemzetiségi attitűdök. Pozsony, Kalligram Kiadó, 11–49. p.

Rannut, Mart 1995. Beyond Linguistic Policy: the Soviet Union versus Estonia. In Tove Skutnabb-Kangas–Robert Phillipson (eds.): Linguistic Human Rights: Overcoming Linguistic Discrimination. Berlin–New York, Mouton de Gruyter, 179–208. p.

Renan, Ernest 1995. Mi a nemzet? In Bretter Zoltán–Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs, Tanulmány, 171–187. p.

Rjabcsuk, Mikola 2015. A két Ukrajna. Budapest, Örökség Kultúrpolitikai Intézet.

Shevchuk, Yuri–Palazhyi, Halyna (Шевчук Юрій–Палажій Галина) 2015. Мовна шизофренія – нова, потужна форма русифікації. Портал мовної політики, 2015.9.19. http://language-policy.info/2015/09/yurij-shevchuk-movna-shyzofreniya-nova-potuzhna-forma-rusyfikatsiji/#more-1780 (letöltve: 2017. 08. 24.)

Shevchuk, Yuri–Vlasiuk, Hanna (Шевчук Юрій–Власюк Ганна) 2015. Двомовність як хвороба. Професор Колумбійського університету називає українську мовну ситуацію «мовною шизофренією». Портал мовної політики, 2015.7.5. http://language-policy.info/2015/07/dvomovnist-yak-hvoroba-profesor-kolum­bijs­koho-universytetu-nazyvaje-ukrajinsku-movnu-sytuatsiyu-movnoyu-shyzofrenijeyu/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

Shumlianskyi, Stanislav 2010. Conflicting abstractions: language groups in language politics in Ukraine. International Journal of the Sociology of Language, 201, 135–161. p.

Szereda, Viktória 2009. A város mint lieu mèmoire: egységes vagy megosztott emlékezet? Lemberg példája. In Fedinec Csilla–Szereda Viktória (szerk.): Ukrajna színeváltozása 1991–2008. Politikai, gazdasági, kulturális és nemzetiségi attitűdök. Pozsony, Kalligram Kiadó, 244–270. p.

Tollefson, James W. 2015. Historical‐Structural Analysis. In Francis M. Hult–David Cassels Johnson (eds.): Research Methods in Language Policy and Planning: a Practical Guide. Malden (MA), Wiley Blackwell, 140–151. p.

Walkowiak, Justyna 2016. Personal Names in Language Policy and Planning: Who Plans What Names, for Whom and How? In Guy Puzey–Laura Kostanski (eds.): Names and Naming: People, Places, Perceptions and Power. Bristol–Buffalo–Toronto, Multilingual Matters, 197–212. p.

Zhurzhenko, Tatiana (Журженко Татьяна) 2005. Миф о двух Украинах. Перекрестки, 3–4, 16. p.

[1] Декомунізація. http://www.memory.gov.ua/page/dekomunizatsiya-0 (letöltve: 2017. 08. 24.)

[2] Інститут національної пам’яті. http://www.memory.gov.ua/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

[3] Конституція України. http://zakon3.rada.gov.ua/laws/show/254%D0%BA/96-%D0%B2%D1%80 (letöltve: 2017. 08. 24.)

[4] A négy törvény: Закон України «Про правовий статус та вшанування пам’яті борців за незалежність України у XX столітті» (№ 314-VIII); Закон України «Про увічнення перемоги над нацизмом в Другій світовій війні 1939–1945 років» (№ 315-VIII); Закон України «Про доступ до архівів репресивних органів комуністичного тоталітарного режиму 1917–1991 років» (№ 316-VIII); Закон України «Про засудження комуністичного та націонал-соціалістичного (нацистського) тоталітарних режимів в Україні та заборону пропаганди їхньої символіки» (№ 317-VIII/2015). A törvények nem hivatalos magyar fordítását lásd: Fedinec–Csernicskó (2016a, 97–124. p.).

[5] Закон України № 317-VIII/2015 «Про засудження комуністичного та націонал-соціалістичного (нацистського) тоталітарних режимів в Україні та заборону пропаганди їхньої символіки» http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/317-viii (letöltve: 2017. 08. 24.)

[6] http://www.memory.gov.ua/news/faq-use-shcho-vi-khotili-diznatisya-pro-dekomunizatsiyu (letöltve: 2017. 08. 24.)

[7] FAQ. Усе, що ви хотіли дізнатися про декомунізацію. http://www.memory.gov.ua/news/faq-use-shcho-vi-khotili-diznatisya-pro-dekomunizatsiyu (letöltve: 2017. 08. 24.)

[8] Список осіб, які підпадають під закон про декомунізацію. http://www.memory.gov.ua/publication/spisok-osib-yaki-pidpadayut-pid-zakon-pro-dekomunizatsiyu (letöltve: 2017. 08. 24.)

[9] http://mkogy.jogtar.hu/?page=show&docid=a1200167.TV (letöltve: 2017. 08. 24.)

[10] Összefoglaló a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezésekkel összefüggő szakmai vizsgálatról.http://mta.hu/data/dokumentumok/hatteranyagok/akademiai_szabalyozasok/osszefoglalalo__XX._szazadi_onkenyuralmi_rendszerek_b.pdf (letöltve: 2017. 08. 24.)

[11] https://hu.wikipedia.org/wiki/Ill%C3%A9s_B%C3%A9la_(%C3%ADr%C3%B3) (letöltve: 2017. 08. 24.)

[12] Kun a tanácsköztársaság bukása utána a Szovjetunióba menekült, ahol kinevezték a Krími Forradalmi Bizottság elnökévé.

[13] Zalka Máté (született Frankl Béla) katona volt az első világháborúban, Doberdónál is harcolt az olasz fronton. 1916-ban orosz fogságba esett, és az 1917-es fordulat után a kommunizmus híve lett. Részt vett az oroszországi polgárháborúban. 1936-tól Lukács Pál tábornok néven a spanyolországi polgárháborúban harcol a 12. nemzetközi brigád parancsnokaként, ahol 1937-ben elesett. A Doberdó című regény írója. A szovjet korszakban a kárpátaljai Ungvár egyetlen magyar tannyelvű iskolája viselte a nevét (ma Dayka Gábor Középiskola).

[14] A Máramaros vármegyéből származó Gavró az első világháborúban orosz fogságba esett, ahol belépett a kommunista pártba. A vörösök oldalán részt vett az oroszországi polgárháborúban. Később különböző párt- és katonai megbízásokat teljesített, főként a Szovjetunió távol-keleti területein. Ahogyan Kun Béla, ő is a szovjet terror áldozata lett: 1937-ben letartóztatták, 1938-ban kivégezték.

[15] Zsukov a második világháború hősei közé tartozik, Leningrád felszabadítója, Berlin egyik elfoglalója.

[16] Lásd például: Які міста позбавлять радянських назв? http://www.bbc.com/ukrainian/politics/2015/04/150410_cities_to_be_renamed_vc (letöltve: 2017. 08. 24.); Населені пункти, що підлягають перейменуванню у 2015 році. http://infolight.org.ua/thememap/dekomunizaciya-2015-sela#5.00/49.498/31.140 (letöltve: 2017. 08. 24.).

[17] Эксперты создали карту декоммунизации Украины. http://korrespondent.net/ukraine/3536680-eksperty-sozdaly-kartu-dekommunyzatsyy-ukrayny (letöltve: 2017. 08. 24.)

[18] https://mega.nz/#F!o5AVHawA!Ql1QLpqpMmc41_ysUIY0RQ!0gJXBYDK (letöltve: 2017. 08. 24.)

[19] http://www.memory.gov.ua/sites/default/wp-content/uploads/perejmenuvannja-vulyc.pdf (letöltve: 2017. 08. 24.)

[20] Порошенко: Декоммунизация должна быть завершена. http://korrespondent.net/ukraine/3682845-poroshenko-dekommunyzatsyia-dolzhna-byt-zavershena (letöltve: 2017. 08. 24.)

[21] Petrovszkij (1878–1958) ukrán családba született forradalmár, szovjet párt és közéleti személyiség volt. 1922-ben ukrán részről ő írta alá a Szovjetunió megalakulásáról szóló szerződést.

[22] Депутати змінили «інтимологію», щоб зберегти назву Дніпропетровську. http://www.pravda.com.ua/news/2015/12/29/7094054/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

[23] Вілкул пропонує перейменувати Дніпропетровськ у Дніпропетровськ. http://www.pravda.com.ua/news/2016/02/4/7097863/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

[24] Проект Постанови про збереження найменування міста Дніпропетровськ Дніпропетровської області (щодо зміни етимології найменування міста – визначення найменування міста Дніпропетровська за назвою ріки Дніпро та на честь Святого Апостола Петра). http://w1.c1.rada.gov.ua/pls/zweb2/webproc4_1?pf3511=58036 (letöltve: 2017. 08. 24.)

[25] http://www.memory.gov.ua/news/faq-use-shcho-vi-khotili-diznatisya-pro-dekomunizatsiyu (letöltve: 2017. 08. 24.)

[26] Постанова Верховної Ради України № 1375-19 «Про перейменування міста Дніпропетровськ Дніпропетровської області» від 19.05.2016 р. http://zakon5.rada.gov.ua/laws/show/1375-19 (letöltve: 2017. 08. 24.)

[27] В Кировограде митинги из-за переименования города. Корреспондент.net, 27 декабря 2015 г. http://korrespondent.net/ukraine/3608275-v-kyrovohrade-mytynhy-yz-za-pereymenovanyia-horoda (letöltve: 2017. 08. 24.)

[28] http://w1.c1.rada.gov.ua/pls/zweb2/webproc4_1?pf3511=60678 (letöltve: 2017. 08. 24.)

[29] Перелік назв вулиць, провулків, площ тощо (у розрізі населених пунктів району, міста), визначених для перейменування. http://zakarpattya.net.ua/Blogs/143392-Dva-sela-ta-558-vulyts-ploshch-i-provulkiv-na-Zakarpatti-maly-by-zminyty-nazvy (letöltve: 2017. 08. 24.)

[30] Még mindig sok a szovjet rendszerhez köthető utcanév Kárpátalján. http://www.karpatalja.ma/karpatalja/kozelet/meg-mindig-sok-a-szovjet-rendszerhez-kotheto-utcanev-karpataljan/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

[31] В Киеве переименовали проспект Ватутина. http://korrespondent.net/city/kiev/3857705-v-kyeve-pereymenovaly-prospekt-vatutyna (letöltve: 2017. 08. 24.)

[32] Суд остановил переименование киевского проспекта Ватутина в Шухевича. http://korrespondent.net/city/kiev/3861151-sud-ostanovyl-pereymenovanye-kyevskoho-prospekta-vatutyna-v-shukhevycha (letöltve: 2017. 08. 24.)

[33] У п’ятницю Москаль особисто потролить владу Мукачева своїм піаром на імені Шухевича. http://zakarpattya.net.ua/News/171607-U-piatnytsiu-Moskal-osobysto-potrolyt-vladu-Mukacheva-svoim-piarom-na-imeni-Shukhevycha (letöltve: 2017. 08. 24.)

[34] В Мукачево переименовали улицу Шухевича. http://korrespondent.net/ukraine/3866701-v-mukachevo-pereymenovaly-ulytsu-shukhevycha (letöltve: 2017. 08. 24.)

[35] В Мукачево появился тупик Москаля. http://korrespondent.net/ukraine/3866988-v-mukachevo-poiavylsia-tupyk-moskalia (letöltve: 2017. 08. 24.)

[36] На Закарпатье открыли площадь имени Энди Уорхола. http://korrespondent.net/ukraine/3875247-na-zakarpate-otkryly-ploschad-ymeny-endy-uorkhola (letöltve: 2017. 08. 24.)

[37] http://www.moskal.in.ua/index.php?categoty=news&news_id=2128 (letöltve: 2017. 08. 24.); John Lennon nevét viseli ezentúl a Lenin utca egy kárpátaljai faluban. http://www.karpatalja.ma/karpatalja/kozelet/john-lennon-nevet-viseli-ezentul-a-lenin-utca-egy-karpataljai-faluban/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

[38] Два села та 558 вулиць, площ і провулків на Закарпатті мали би змінити назви. http://zakarpattya.net.ua/Blogs/143392-Dva-sela-ta-558-vulyts-ploshch-i-provulkiv-na-Zakarpatti-maly-by-zminyty-nazv (letöltve: 2017. 08. 24.)

[39] Oleksza Borkanyuk (1901–1942) a mai Kárpátalján született. Amikor a régió Csehszlovákia része volt, a Szovjetunióban tanult. Rövid kitérők után 1941-ben tért vissza az akkor ismét Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára, ahol partizánként, illetve a földalatti kommunista mozgalom egyik szervezőjeként működött. 1942-ben a magyar katonai elhárítás egy partizánakció során elfogta. Egy budapesti börtönben halt meg. Miután Kárpátalja Szovjet-Ukrajna része lett, hamvait szülőföldjére szállították. 1965-ben megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

[40] Dmitro Vakarov (1920–1945) oroszul író költő a mai Kárpátalján született. Huszton és Prágában végezte a gimnáziumot, majd 1941–1944 között Budapesten volt egyetemi hallgató. Antifasiszta tevékenysége miatt 1944 áprilisában letartóztatták, Németországban halt meg. Halála után megkapta a harci cselekményekért kitüntetést, és posztumusz felvették a szovjet írószövetség tagjai közé.

[41] Összefoglaló a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezésekkel összefüggő szakmai vizsgálatról.http://mta.hu/data/dokumentumok/hatteranyagok/akademiai_szabalyozasok/osszefoglalalo__XX._szazadi_onkenyuralmi_rendszerek_b.pdf (letöltve: 2017. 08. 24.)

[42] Нижняя Апша, что в Закарпатье, самое богатое село Украины. https://www.youtube.com/watch?v=6zOTAjD3vxM (letöltve: 2017. 08. 24.)

[43] Алфавітний покажчик нових і старих найменувань населених пунктів, які були перейменовані з 01.01.1986 по 01.02.2013. http://static.rada.gov.ua/zakon/new/ADM/d06.rtf (letöltve: 2017. 08. 24.)

[44] Порошенко гордится масштабами декоммунизации. http://korrespondent.net/ukraine/3754360-poroshenko-hordytsia-masshtabamy-dekommunyzatsyy (letöltve: 2017. 08. 24.)

[45] Декомунізацію підтримують менше половини українців – соцопитування. https://dt.ua/POLITICS/dekomunizaciyu-pidtrimuyut-menshe-polovini-ukrayinciv-socopituvannya-244799_.html (letöltve: 2017. 08. 24.)

[46] A Nemzeti Emlékezet Intézete ilyen kivételként nevezi meg például Pavlo Ticsina (1891–1967) és Olesz Honcsar (1918–1995) nevét. Ticsina Sztálin-díjas szovjet-ukrán költő, fordító; ő írta egyebek között az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság himnuszának szövegét. Érdeme, hogy munkásságának legnagyobb része ukrán nyelvű. Olesz Honcsar kétszeres Sztálin-díjas szovjet-ukrán író, költő, szerkesztő. 1990-ben kilépett a szovjet kommunista pártból, 1990–1994 között Ukrajna parlamenti képviselőjeként egyike azoknak, akik megszavazták a függetlenségi nyilatkozatot. 2005-ben posztumusz megkapta az Ukrajna Hőse kitüntetést. S amint láthattuk, ilyen kivétel Borkanyuk és Vakarov is.

Rövid URL
ID2724
Módosítás dátuma2019. április 29.

Magyarul a tárgyalóteremben – A magyar nyelv használata az első Csehszlovák Köztársaság bíróságain

A nemzetközi és különösen a cseh és szlovák szakirodalomban, de a szélesebb érdeklődő közvéleményben is máig erősen él a masaryki állam demokráciájának mítosza. Ennek kialakulásában...
Bővebben

Részletek

A nemzetközi és különösen a cseh és szlovák szakirodalomban, de a szélesebb érdeklődő közvéleményben is máig erősen él a masaryki állam demokráciájának mítosza. Ennek kialakulásában és továbbélésében az első Csehszlovák Köztársaság (1918–1938) kétségtelen kvalitásai mellett több más tényező is közrejátszott, közte a jól működő belső állami propaganda éppúgy, mint a csehszlovák állammal szemben túlságosan is jóindulatú nemzetközi sajtó (nem mellékesen ez utóbbit a csehszlovák külügyminisztérium különböző fondjain keresztül jelentős pénzekkel támogatták), de az is, hogy az 1945 utáni idők szemszögéből a két háború közötti Csehszlovákia még a kisebbségi lakosság számára is a boldog békeidőknek tűnt. S bár, mint minden mítosz, a masaryki demokrácia emléke is valós alapokra épült, ám az erre rárakódott idealizált kép oly mértékben elfedte a valóságot, hogy az szinte kizárt bármiféle önreflexiót, s különösen a cseh történeti irodalomban ma is kizárja azt. Az önreflexió egyedüli jelentkezése talán 1938-hoz köthető, amikor a köztársaság szétesésétől való félelemtől vezérelve az ún. nemzetiségi statútum által új alapokra kívánták helyezni Csehszlovákia nemzetiségi politikáját, ám akkor már megkésve, minden reális esély nélkül.[1] A statútum tartalma mindenesetre jól jelezte az előző évek csehszlovák kisebbségi politikájának adósságait, különösen azt, hogy Csehszlovákia – bármilyen különös is – korábban nem rendelkezett koherens nemzetiségi programmal.

Ennek hiányában Prágát a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezésében nem egy világos koncepció mozgatta, hanem sokkal inkább az a törekvés, hogy a soknyelvű és sokféleképpen szocializált régiókból összeillesztett állam túlélését biztosítsák. Ennek eszközét pedig abban látták, hogy a nemzeti kisebbségek bármiféle autonómiatörekvéseit elutasítva a soknemzetiségű mozaikállamból egy egységes csehszlovák nemzetállamot gyúrjanak össze. Így lényegében a nemzetállam ideája volt az, amely a csehszlovák kormányzatok nemzetiségi politikáját meghatározta.

A csehszlovák állam demokratikus jellegéhez (amelynek alapját az 1920. február 29-én elfogadott 121/1920. számú alkotmánylevél jelentette) nem férhet kétség. Az alkotmány szellemében a köztársaság valamennyi polgárát – anyanyelvre és nemzetiségre való tekintet nélkül – egyenlő polgári és politikai jogok illették meg, miközben a köztársaság egyik fontos és a nemzetiségi lakosság számára is kiemelkedő jelentőségű vívmánya az általános és titkos választójog volt. A törvény előtti egyenlőség ellenére azonban – s ezt számos szubjektív, de egymástól független forrás igazolja – a magyarok sok esetben érezték azt, hogy a másodrendű polgár szerepébe kényszerülnek. Ennek a gyakorlatnak számos példáját nyújtotta a csehszlovák állam perszonális politikája (az állami pályák betöltése), a gazdasági protekcionalizmusa vagy akár az emlékezetpolitikája (a nemzeti ünnepek és szimbólumok kérdése).[2]

A korabeli csehszlovák demokrácia hiányosságait leginkább a nemzeti kisebbségek mindennapjai, közte nyelvhasználati jogai érvényesülésének a problémái jelezték. A jelen tanulmányban a magyar nemzeti kisebbség szempontjából kísérlem meg felvázolni a korabeli csehszlovák nyelvpolitikát, a dolgozat második részében külön foglalkozom a magyar nyelvnek a bíróságok előtti használatával és annak korlátaival.

Amikor az első Csehszlovák Köztársaság nyelvhasználati gyakorlatáról beszélünk, azt természetesen nem választhatjuk külön a csehszlovák demokrácia egészének működésétől, miközben a nemzetközi kisebbségvédelem szempontjaira is figyelemmel kell lennünk. A nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak tekintetében a már említett alkotmánylevéllel azonos napon elfogadott 122/1920. számú nyelvtörvény jelentette az alapot, amely lényegében a saint-germaini nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés ide vonatkozó rendelkezéseit vette át, bár néhány szempontból szűkítve azokat. Fontos azonban tudatosítani, hogy míg a nemzetközi kisebbségvédelemi szerződés előírta az azonos polgárjogokat és a törvény előtti egyenlőséget, a nyelvi jogok tekintetében nem beszélt azonos jogokról, csupán azt rögzítette, hogy „megfelelő mértékben” kell biztosítani a kisebbségek hivatalos nyelvhasználatát.[3] Ez a jogi szempontból nem egészen szabatos formuláció pedig olyan különböző értelmezéseket tett lehetővé, amelyek a Csehszlovákiában élő kisebbségek nyelvi gyakorlatát is jelentős mértékben befolyásolták.

Ahogy az alkotmányt, úgy a nyelvtörvényt is a német és magyar képviselők nélkül összehívott ún. forradalmi nemzetgyűlés fogadta el, nem kis viták árán. A viták legfőbb tétjét azonban korántsem a nemzeti kisebbségek nyelvhasználati jogai, hanem sokkal inkább az ország hivatalos nyelvének meghatározásával összefüggő cseh-szlovák nyelvi viták rendezése jelentette.[4]

S bár a kisebbségek nyelvhasználati kérdését ugyan nem kísérték hasonló heves indulatok, ám e kérdésben is alapvetően két koncepció ütközött meg: míg az igazságügyi minisztérium köreiből származó elképzelések a kisebbségek nyelvi egyenjogúsága felé mutattak (Tóth 2012, 264. p.), addig befolyásos csehszlovák politikai körök úgy vélték, hogy a nem cseheket és szlovákokat csupán olyan mértékben illetik meg nyelvi jogok, amennyiben azok a Csehszlovák Köztársaság nemzetállami jellegét nem kérdőjelezik meg. Ez utóbbi értelmezést támasztotta alá a Legfelső Igazgatási Bíróság végzése is, amely kimondta, hogy „a nemzetállamnak jogában áll érvényesítenie saját nemzeti jellegét, s a kisebbségek nem támaszthatnak igényt arra, hogy mind nemzeti és főleg nyelvi szempontból minden tekintetben és teljes mértékben a csehszlovák nemzet tagjaival egyenlő jogokkal rendelkezzenek”.[5]

Ezen a csehszlovák politikai elit szinte teljes spektruma által támogatott megoldás mögött – mint J. Kučera is megállapítja – leginkább az húzódott meg, hogy a csehszlovák többség az államot saját tulajdonának tekintette, s fenntartotta magának a jogot, hogy az alapkérdésekben önhatalmúlag döntsön. Márpedig a nyelv kérdése, amelyet olyan külső jegyként értelmeztek, amely által Csehszlovákia nemzetállami jellegét mindennél jobban jelzi, ilyen kérdésnek számított. S ebben a tekintetben tkp. a csehszlovák elit köreiben nem is volt nagyobb vita. A többek között az államelnök T. G. Masaryk által képviselt mérsékelt és a Karel Kramář első kormányfő által vezetett radikálisok között csupán abban volt eltérés, hogy a „csehszlovák nyelv” dominanciáját milyen eszközökkel és formában biztosítsák. Kramář ezt az erő pozíciójából akarta megtenni, Masaryk viszont úgy, hogy minél kevésbé irritálják általa a kisebbségeket.[6]

A nyelvtörvény a valójában nem létező csehszlovák nyelvet államnyelvként és egyben a bíróságok, hivatalok, állami szervek hivatalos ügyintézési nyelveként határozta meg. Az államnyelv mellett azonban – bizonyos feltételekhez kötve – engedélyezte a nemzeti kisebbségek nyelvének hivatali használatát is. Míg azonban az államnyelv használata perszonális jognak számított (Tauchen 2008, 525. p.), kisebbségi nyelvek használata territoriális elv alapján, csak azokban a bírósági járásokban volt lehetséges, ahol legalább 20% azonos, nem csehszlovák nyelvű állampolgár lakott. A törvény paragrafusai szerint az ilyen járásokban a hivatalok kötelesek voltak a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgároktól saját nyelvükön írt beadványaikat elfogadni, s a választ azon a nyelven kiadni, valamint a hivatalos hirdetményeiket is a kisebbség nyelvén közzétenni. Az igazi gondot azonban az jelentette, hogy miközben számos tekintetben liberálisan rendezte a nemzetiségi nyelvek használatát (magánélet, sajtó, könyvkiadás terén), a hivatali nyelvhasználat esetében törvényesített bonyolult szabályrendszer viszonylag tág teret hagyott a kisebbségi nyelvhasználatot szűkíteni akaró értelmezéseknek.

A kisebbségi nyelvhasználat törvényi rendezésének igazi hiányosságát azonban a törvényhez kapcsolódó végrehajtó rendeletének késedelmes elfogadása, illetve jellege okozta. Az 1926-ban, egy meglehetősen bonyolult belpolitikai helyzetben elfogadott 17/1926. sz. kormányrendelet[7] ugyanis a nacionalista nemzeti demokrata párt felé tett gesztusként a nyelvtörvényben a nemzeti kisebbségek számára megfogalmazott jogok szűkítő jellegű értelmezését juttatta érvényre (Petráš 2009, 204. p.). Ezt a véleményt egy 1937-es bizalmas kormányanyag is megerősíti, amely szerint mire a nyelvtörvény végrehajtó rendelete megszületett, addigra már egy olyan gyakorlat honosodott meg a szlovákiai közigazgatásban, amely a kisebbségi jogok esetében az érvényes törvények restriktív értelmezésén alapult.

Az igazi kérdés persze az, hogyan nyilvánult meg a nyelvtörvény a gyakorlatban, s milyen nyelvi jogokkal élhetett a szlovákiai magyarság. A kép ebből a szempontból is felemás, hiszen abban, hogy a korabeli szlovákiai magyar polgár a szóbeli hivatali ügyintézésben majdnem maradéktalanul használni tudta anyanyelvét, az nem feltétlenül a törvény szellemének köszönhető, hanem a hivatali apparátus nyelvi kompetenciáinak. Ám az írásos ügyintézésben már korántsem volt ennyire kedvező a helyzet. A magyar nyelven írott beadványokat ugyan elfogadták, de általában ezekre is szlovák nyelven válaszoltak, a járási hivatalok a magyar többségű falvakkal is szlovákul leveleztek, az anyakönyvi kivonatokat az előírásokkal ellentétben még a színmagyar településeken is csak államnyelven adták ki. S nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a kormányzat a közigazgatási határok céltudatos módosításával több régióban is olyan változásokat idézett elő az egyes bírósági járások nemzetiségi összetételében, amelyek szűkítették a 20%-os nyelvhasználati jog érvényesítésének lehetőségeit.

Összességében elmondható, hogy a nyelvi jogok a csehszlovák kisebbségi jogok leggyengébb, legkevésbé kielégítő része volt, amelyet már saját korában is számos bírálat ért – és nem csak a kisebbségek részéről. Meglehetősen kritikusan nyilatkozott róluk többek között Emil Stodola szlovák politikus is, aki az 1936-ban a nyelvtörvényről és a kisebbségi jogokról írt könyvben jogosnak minősítette a nemzetiségi panaszok egy részét (Stodola 1936).[8] Különösen azt a gyakorlatot bírálta, miszerint a postai és vasúti feliratok csak államnyelvűek voltak, a bíróságok nem adták ki a végzéseket magyar nyelven, az anyakönyveket pedig még a magyar falvakban is csak államnyelven lehetett vezetni.[9]

***

A következőkben a nyelvi jogok általános vizsgálata helyett csupán egy területre szűkítve a figyelmemet, arról kívánok képet adni, milyen lehetőségek mutatkoztak a magyar nyelv használatára a bíróságokon, s hogyan is működött, pontosabban nem működött ez a gyakorlatban.

Ha a kisebbségi nyelvek, közte a magyar nyelv bírósági nyelvhasználatának a lehetőségeit vizsgáljuk, ki lehet jelenteni, hogy az ezzel kapcsolatos problémák döntő része abból fakadt, hogy az 1920-as alkotmánylevél 2. paragrafusa csupán felszínesen rendezte a bírósági nyelvhasználat kérdését: kimondta ugyan, hogy azok a bíróságok, amelyek hatáskörében a kisebbségi lakosság aránya meghaladja a 20%-ot, kötelesek az adott nemzeti kisebbséghez tartozó személyektől elfogadni a kisebbségi nyelven benyújtott beadványokat és egyben kötelesek ezen ügyfelek számára a kisebbség nyelvén is kiadni a határozatot.[10] Annak a kérdését azonban, hogy mikor folyhat egy tárgyalás a kisebbség nyelvén is vagy kizárólagosan azon, illetve hogy az ügyészség milyen nyelven köteles a vádiratot megfogalmazni, a később kiadandó végrehajtó rendelkezésekre bízta a törvény, amely rendelkezések, mint ismeretes, éveket késtek, s akkor sem a kisebbségek elvárásainak megfelelőn rendezték ezt a kérdést. Ez az „ex lex helyzet” pedig annak ellenére is bizonytalanságot okozott, hogy Jiří Hausmann, a Legfelső Bíróság tanácsosa (későbbi igazságügy-miniszter) a nyelvtörvénynek a kisebbségi lakosság számára kedvező értelmezését támogatta, s egyebek között egy Kassán elhangzott előadásában is kijelentette, hogy a vegyes lakosságú járásokban az ügyészség a magyar nyelvű vádlott ellen köteles lesz magyar nyelvű vádiratot benyújtani.[11] A bírósági gyakorlat ugyanis nem az ő értelmezését igazolta.

A végrehajtó rendelkezés hiánya egyrészt az állampolgárok, de a bíróságok részéről is bizonytalansághoz és ennek következtében egymástól eltérő joggyakorlathoz vezetett, s így nemcsak a szudétanémet és a magyar vidék nyelvhasználati gyakorlatában mutatkoztak különbségek (az előbbi javára), hanem Dél-Szlovákia egyes régiói között is. Feltehetően ez motiválta az igazságügyi tárcát, amely már 1920 végére kidolgozott egy a saját reszortját érintő rendeletet, majd a kormány javaslatára a pénzügyi, a belügyi, a közmunkaügyi, és az egészségügyi tárcával kiegészülve egy közös végrehajtó rendeletet is elkészített. Ezt azonban politikai okokból gyorsan ad acta tették.[12]

1922-ben azonban az igazságügy-minisztérium – amely továbbra is komoly problémaként érezte a végrehajtó rendelkezése hiányát – azt javasolta, hogy ha közös tárcaközi rendelet elfogadására nincs akarat, akkor legalább a bírósági nyelvhasználat kerüljön szabályozásra. A külön rendelet szükségességét a bíróságok iránti bizalom megerősítésével indokolták: „A bíróságok különleges helyzete szükségessé teszi, hogy azok a lakosság – különösen a nemzetiségi kisebbségekhez tartozókét – teljes bizalmát élvezzék, teljesen a pártok fölött álljanak és szigorúan védelmezzék mindkét fél és minden érintett jogait…”[13] A többi tárca, különösen a külügyi és a belügyi azonban az igazságügyi tárcára vonatkozó külön végrehajtó rendelet kiadását elutasította, s így a végrehajtó rendelkezés témája, politikai akarat hiányában ismét – évekre – a süllyesztőbe került.

A végrehajtó rendelet kiadását szorgalmazták egy 1923 májusában a miniszterelnökhöz írt beadványukban az ellenzéki magyar politikai erők is. Javaslatuk okát pedig abban nevezték meg, hogy a bíróságok gyakorlata, végrehajtó rendelkezések hiányában, ellentmond a törvény szellemének, s számos tekintetben sérti azt.[14] Így a bíróságok vegyes területeken is olyanokat alkalmaznak, akik nem beszélik a magyar nyelvet, a vádiratokat és határozatokat csak államnyelven adják ki, s a törvényt a legtöbb helyen úgy értelmezik, hogy csak a beadvány nyelve lehet a magyar, de a tárgyalásé nem.

Az igazságügy-minisztérium becsületére legyen mondva, hogy a nyelvtörvény gyakorlati alkalmazásában mutatkozó hiányosságokat ők maguk is észlelték, s leginkább a bíróságok alkalmazottainak túlterheltségével magyarázták. Interpretációjuk szerint ugyanis arra, hogy az amúgy államnyelven kiadott végzéseket stb. magyar nyelven is kiadják, sem energiájuk nincs, sem pedig elégséges számú megfelelő nyelvi kompetenciával bíró alkalmazottjuk. Ezért megoldásként azt javasolták, hogy bizonyos bírósági járásokban el kell tekinteni a kétnyelvűségtől, s ha a feltételek adottak, akkor csupán az adott nemzetiség nyelvén történjen a tárgyalás és a határozatok kiadása is.[15] A szemmel láthatóan meglepően liberálisnak tűnő, de az adott korban logikus javaslat azonban nem aratott általános tetszést. A kormány ezért egyrészt tárcaközi konzultációt kezdett róla, másrészt kikérték a magyarok által lakott táblabíróságok véleményét is. Ennek során a kassai táblabíróság lényegében elutasította a felvetést, a pozsonyi azonban bizonyos feltételekkel támogatta azt, sőt meg is nevezte, mely járásokban tudná elképzelni a kizárólagos magyar nyelvű ügyintézést.[16] Feltételként azonban azt szabta, hogy csak az olyan peres ügyekben lehessen a magyar a tárgyalás és a végzések kizárólagos nyelve, amelyekben mindkét fél magyar anyanyelvű.

Még inkább negatív véleménnyel zárult az a politikai konzultáció és tárcaközi véleményezés, amelyet a javaslatot eleve következetlennek tartó kormány indított, hiszen a megszólított minisztériumok elutasították az igazságügy-minisztérium javaslatát. Mindezek alapján a kormány ismét csak arra a döntésre jutott, hogy a beterjesztett javaslat nem időszerű, s a nemzetiségek hivatali nyelvhasználatnak kérdését egy általános végrehajtó rendelkezés kiadásával kell majd megoldani, amely, mint már jeleztük, csupán 1926-an látott napvilágot, s abban sem volt sok köszönet.

A nyelvtörvénnyel szembeni fentebb már említett kifogásoknál beszédesebbek azok a konkrét esetek, amelyek azt a jól ismert bölcsességet igazolják, miszerint a puding próbája az evés. Az első ilyen, egy nagy visszhangot kiváltó eset, Esterházy János nővérének, Esterházy Lujzának a pere. Az akkor 24 éves grófnőt 1923. december 4-én tartóztatták le, és idegen állam részére való kémkedéssel[17] és a köztársaság védelméről szóló törvény többrendbeli megsértésével vádolták meg.[18] Ügyét első fokon a nyitrai törvényszék tárgyalta, amely 1924 decemberében bűnösnek mondta ki a grófnőt és egyévi börtönbüntetésre, valamint 20 ezer korona bírság megfizetésére ítélte. A nyelv kérdése már ezen a tárgyaláson is előkerült, hiszen Esterházy az ülést vezető bíró elutasító magatartása ellenére is ragaszkodott ahhoz, hogy magyar nyelven válaszoljon a kérdésekre.[19] A vádlott fellebbezését követően a pozsonyi ítélőtábla elé került az ügy, ahol a Karel Drbohlav vezette háromtagú bírói testület tárgyalta, az ügyészség részéről pedig František Stivař fogalmazta meg a vádat. Esterházy Lujzát Jabloniczky János pozsonyi ügyvéd, az Országos Keresztényszocialista Párt nemzetgyűlési képviselője védte. A per, amelyben a vádlott, lévén magyar és a per, lévén egy olyan bíróságon zajlott, ahol a magyarság számaránya megfelelt a megkövetelt 20%-nak, a törvény egyik értelmezése szerint akár magyar nyelven is folyhatott volna, ám nem így történt: az előadó ugyanis a nyitrai ítéletet és annak indoklását államnyelven, az ügyész a vádiratot szintén államnyelven olvasta fel, s államnyelven vezette a tárgyalást a főbíró is. Jabloniczky viszont magyarul mondta el mintegy egyórás védőbeszédét.[20] Ezt ugyan Drbohlav egyszer félbeszakította, s arra hivatkozva, hogy a 3 bíróból csupán az egyik ért magyarul, a másik kettő (beleértve saját magát is) viszont nem, ilyen hosszú szöveget pedig a magyarul értő bíró nem tud a társainak lefordítani, a védőbeszéd lerövidítését kérte. Jabloniczky azonban ragaszkodott a törvényben garantált jogához és nem tett eleget ennek a kérésnek. A bíróság ezt követően jóváhagyta az első fokú ítéletet.

Az ügyvéd, kihasználva a lehetőséget, semmisségi panaszt nyújtott be az ítélet ellen a brünni székhelyű Legfelső Bírósághoz. Beadványában az ítélet megsemmisítését és az ügy újratárgyalását kérte, amit azzal indokolt, hogy csupán az ítélőtábla egyik tagja tudott magyarul, a másik kettő nem, így mintha ott sem lettek volna. Vagyis a bíróság de jure nem volt teljes.[21] Ám a Legfelső Bíróság 1925. július 15-én elutasította a panaszt és helybenhagyta a korábbi ítéleteket.[22]

A fenti ügy kapcsán a szlovenszkói magyar sajtóban is vita bontakozott ki arról, hogy megfelelően járt-e el az ügyvéd, amikor ilyen körülmények közepette kizárólag magyar nyelven védte a vádlottat. Igaz, a vita némileg politikailag is motivált volt, hiszen legfőképp Jabloniczky és Lelley Jenő között folyt, ők pedig akkor már az OKP-n belüli két egymással élesen szembenálló szárnyhoz tartoztak.[23] A vitában Lelley azt az álláspontot képviselte, miszerint az ügyfél érdekében a védőnek inkább az államnyelvet kell használnia: „az jobb magyar-e, aki a magyarul nem értő bíróság előtt magyar honfitársát juszt is, csupa elvből magyarul védi és azt becsukják, vagy az, aki a cseh bírákat az általuk értett tót nyelven meggyőzi…” Ezzel szemben Jabloniczky szerint az ügyvédnek ragaszkodnia kell a nyelvtörvényben garantált jogokhoz, s a megalkuvás ez esetben akkor sem lett volna kifizetődő, és ha „maga aranyszájú szent János hamisítatlan csehszlovák nyelven védte volna” Esterházy Lujzát, a fiatal nőt akkor is elítélik.[24]

Bár az egyes járásbíróságok gyakorlatában különbségek mutathatók ki, mint a fenti eset is mutatta, a húszas évek közepére az a gyakorlat alakult ki, hogy mivel a törvények nem biztosították, hogy az esküdtek és a bíró értsen a törvény által amúgy engedélyezett kisebbségi nyelven, ezért a bírósági tárgyalások még a magyar felek esetében is jórészt államnyelven zajlottak, leginkább csak a védőbeszéd vagy annak egy része hangzott el magyarul. Ez alól kivételt az jelentett, ha mindkét fél magyar nyelvű volt: ilyenkor a tárgyalás nagyrészt magyar nyelven zajlott, mint ahogy több olyan bűnperről is tudunk, amely esetében a vádlott magyar nemzetiségére való tekintettel a bírósági tárgyalás teljes egészében vagy nagyrészt magyar nyelven zajlott. Mint annak a gyilkossággal vádolt csallóközi vádlottnak az esetében, akinek az ügyét 1937-ben a pozsonyi kerületi bíróság tárgyalta.[25] Mivel a magyar nemzetiségű vádlott ügyvédje kérte a magyar nyelvű tárgyalást, s az esküdtek közül valamennyien értettek magyarul, a bíróság eleget tett ennek: így Gejza Okályi magyar nyelven vezette a tárgyalást, s részben magyarul hangzott el dr. Kostka szájából a vádirat is, sőt a tanúk, köztük a nyomozást vezető őrmester is magyarul tettek vallomást. Igaz, ez Vida István vádlotton nem segített, őt a testvére meggyilkolásáért 2 évi börtönbüntetésre ítélték.

Hasonló módon teljes egészében magyar nyelven zajlott azoknak a szepsi cigányoknak a bírósági tárgyalása, akiket 1929-ben többszörös gyilkosság vádjával fogtak perbe, s akik ellen még az emberevés (!) vádja is megfogalmazódott. A kassai kerületi bíróságon lezajlott per esetében mind az esküdteket, mind pedig a bírói tanácsot úgy választották ki, hogy azok értsenek magyarul. Igaz, a Prágai Magyra Hírlap kommentárja szerint Kassán ez egyedi esetnek számított, s csupán annak volt köszönhető, hogy a tárgyaláson nagy számban megjelenő külföldi újságíró előtt dokumentálhassák a kisebbségi jogok betartását.[26]

Mint ismeretes, a kisebbségi nyelv használatának joga az ügyfél, és sohasem annak jogi képviselőjének a nemzetiségétől függött. Csakhogy az érintett személyek nemzetiségének a megállapítása nem volt mindig egyszerű, s ez olykor fennakadásokhoz vezetett. Mint annak a kassai gyilkossági ügynek az esetében, amelyet 1923-ban tárgyaltak a kassai táblabíróságon, s amelyben három személy ellen emeltek vádat. A három vádlott védelmét dr. Gádor Géza kassai ügyvéd vállalta.[27] Csakhogy mivel a kihallgatás során a három vádlottból kettő szlovák nemzetiségűnek vallotta magát, s ezen a nyelven tett vallomást, a bíróság azonnal jelezte, hogy a tárgyaláson Gádor a két vádlott esetében csak az államnyelvet használhatja. Ez azonban a szlovákul nem beszélő ügyvéd számára problémát jelentett, így csupán a magyar nemzetiségű vádlott ügyét vállalta el. A tárgyalás első napján azonban váratlan fordulatként a korábban szlovákul vallomást tevő két vádlott magyarnak vallotta magát, s azt állították, nem tudnak megfelelő szinten szlovákul, ami hosszadalmas huzavonához vezetett. A bíró végül ugyan engedélyezte, hogy a két vádlott magyarul tegyen vallomást, ám védelmüket, a Gádor helyett az ügybe belépett új ügyvéd csak szlovákul láthatta el.

Mint ahogy vitára adhatott okot a jogi személyek nyelvi besorolása is, amelyet általában az általuk a hatósághoz intézett beadvány nyelve alapján határozták meg. A szlovák nyelvű beadványok szerzőit a csehszlovák nemzethez, a magyar nyelvű beadványok szerzőit a magyar nyelvi közösséghez tartozónak könyvelték el. Hacsak a hatóságoknak nem támadtak kétségei. Mint a többségében magyar ügyfelekkel bíró Dunabank dunaszerdahelyi fiókja esetében, amikor az magyar nyelven tett feljelentést egyik ügyfele ellen a dunaszerdahelyi járásbíróságon.[28] A járásbíróság azonban arra hivatkozva, hogy a bank cégbejegyzése szlovák nyelven történt meg, s így nem teljesül a nyelvi hovatartozás kritériuma, visszautasította a magyar nyelvű beadvány elfogadását. A bank jogi képviselője hiába hivatkozott arra, hogy bár a cégbejegyzés szlovák nyelvű (hiszen azt követelték meg a hatóságok), de a bank belső tárgyalási nyelve a magyar – ez a pozsonyi kerületi bíróság számára nem bizonyult eléggé erős érvnek, s így jóváhagyták a dunaszerdahelyi járásbíróság azon ítéletét, amellyel az elutasította a magyar nyelvű beadvány elfogadását.

A fenti példák is jelzik, hogy a jó szándék mellett a nyelvtörvény következetes bírósági alkalmazásának leginkább a perszonális feltételek hiánya állított gátat, hiszen a bíróságokat senki nem kötelezhette, hogy az érintett járásokban csak magyarul tudó személyeket alkalmazzanak. Ezt a gyakorlatot bírálta a prágai nemzetgyűlés szenátusában, 1927 decemberében elmondott beszédében a Magyar Nemzeti Párt rimaszombati képviselője, Törköly József is, akinek az adatai szerint 2770 bíróból csupán 118 volt magyar nemzetiségű.[29]

De hasonló bírálatot fogalmaztak meg a kormány által támogatott magyar aktivisták is. A Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt magyar szekciójának az 1937-ben megfogalmazott beadványában a következő olvasható: „a bíróságok ugyan elfogadnak magyar nyelvű beadványokat, s az ellen sem tesznek kifogást, ha a felek, illetve jogi képviselőik magyar nyelven teszik meg előterjesztéseiket, ám ezt általában csak a szenátus egy tagja érti, mivel a többi nem beszél magyarul. (…) Amikor pedig az egyik fél (ügyvéd) államnyelven lép fel a másik fél (ügyvéd) ellen, amely magyar nyelvet használ, az történik, hogy az államnyelvet használó fél érvelését a szenátus minden tagja megérti, míg a magyar nyelvet használóét csupán egyetlen bíró, ami olyan előnyhöz juttatja az államnyelvet használót, amelyet fölösleges részletezni.”[30]

A Törköly által a bírák nemzetiségére vonatkozó számokat az azért árnyalhatja, hogy mint minden más állami munkahelyen, a bíróságokon is sok ténylegesen magyar anyanyelvű, de magát ilyen vagy olyan okokból csehszlováknak valló személy dolgozhatott. Illetve ezenfelül olyan szlovákok is, akik értettek és valamilyen szinten beszéltek magyarul. Nyilvánvaló azonban, hogy az ő nyelvi kompetenciáik csupán szóbeli ügyintézésre voltak elegendőek, írásbelihez már nem. Ezt támasztja alá a szociáldemokraták memorandumával kapcsolatban az igazságügy-minisztériumban kidolgozott elemzés is, amelyet bár némi óvatossággal kell kezelni, de amely – mivel belső használatra készült – viszonylag jól tükrözheti a valóságot. Eszerint ugyanis a dunaszerdahelyi járásbíróságon vagy a komáromi kerületi bíróságon az összes bíró tudott magyarul, s magyar ügyfelek esetén a pozsonyi kerületi bíróság is úgy állította össze a szenátust, hogy abban mindig legyen két magyarul tudó bíró.[31]

Mindenesetre a magyar nyelv bírósági használatának gyakorlatában a korszak végéig nagyobb változás nem történt, s ha összevetjük azt a két memorandumot, amelyet a korszak végén a magyarság nyelvi jogainak ügyében az ellenzéki, illetve az aktivista magyar pártok a kormánynak benyújtottak,[32] akkor a bíróságok nyelvhasználatát illető fő kifogásokat így lehetne összegezni: a magyar nyelvterület bíróságain nincs elegendő magyarul tudó alkalmazott, a bíróságok az idézéseket és végzéseket csak államnyelven küldik ki, a vádiratot csak államnyelven ismertetik, nem használnak kétnyelvű űrlapokat, s általában a tárgyalásokon csak a legritkább esetben lehet a magyart tárgyalási nyelvként használni.

A memorandumokban foglaltak megalapozottságát már önmagában az a tény is jelzi, hogy a kormányhoz mindig is lojális aktivisták is számos kifogással éltek. Még inkább beszédes azonban a memorandumokkal kapcsolatban kidolgozott kormányzati elemzés, amely – főleg ellenzéki beadvány esetében – számos kifogásolt mozzanatot túlzásnak minősít ugyan, ám alapvetően beismeri a hiányosságokat, megállapítja, hogy „Szlovákia magyar járásaiban tényleg vannak olyan bíróságok, amelyek nem követik pontosan a nyelvtörvény s a nyelvi végrehajtó rendelet előírásait. Részben azzal, hogy az alkalmazottaik közül nem mindenki bírja a magyar nyelvet, részben azáltal, hogy csupán egynyelvűen ügyintéznek: a telekkönyvi bejegyzéseket a legtöbbször csak államnyelven írják be, és csak ezen a nyelven bocsátják ki a végzéseket és ítéleteket.”[33]

Ám a magyar pártok memorandumának egyes vádjaira adott tételes válaszokból az is kiderül, hogy a hiányosságok okait nem feltétlenül csak a magyar nyelvet beszélő bírósági alkalmazottak hiánya okozta. A magyar nyelvhasználat ugyanis nem csupán ott szenvedett csorbát, ahol nem volt elegendő magyarul tudó bíró (pl. a pozsonyi kerületi bíróságon, ahol csak egy személy beszélte a magyart), de az olyan járásbíróságokon is, mint a dunaszerdahelyi és a komáromi, ahol a bíróságok közlése szerint minden bíró tudott valamilyen szinten magyarul.[34] Ám – s ezt maga a minisztériumi elemzés ismeri el – ezeken a bíróságokon a legtöbb esetben mégis csak államnyelven vezették a jegyzőkönyveket, csak államnyelven küldték ki az idézéseket, s a vádiratot is legtöbb esetben csak államnyelven olvasták fel. Mindezt pedig elsősorban azzal indokolták, hogy a magyar ügyfelek nem kérték a magyar nyelv használatát, s hogy kapacitási okokból nincs lehetőség a kétnyelvűség betartására.

Erre a gyakorlatra világított rá az az Esterházy Jánosnak és társainak 1938 márciusában az igazságügy-miniszternek címzett interpellációja, amely több konkrét esetet jelölt meg, amely során a komáromi járásbíróság kizárólag csupán államnyelven küldte ki a végzéseit a nyilvánvalóan magyar nyelvű ügyfeleknek.[35] Az interpelláció nyomán indított kivizsgálás igazolta Esterházy vádjait, hiszen a jelzett ügyekben ugyan kizárólag magyar nyelvű beadványok érkeztek a járásbírósághoz, amely azonban kizárólag szlovák nyelven válaszolt azokra. A belső vizsgálat során az is kiderült, hogy ez nem a bírósági alkalmazottak magyar nyelvismeretének a hiányából, hanem sokkal inkább abból a törvényellenes, ám hallgatólagosan elfogadott bírósági gyakorlatból eredt, hogy ha az ügyfél külön nem kéri a magyar nyelvű határozatok kiadását, akkor azt csak államnyelven postázzák neki. Az indoklás pedig ezúttal is az volt, hogy a bíróságoknak nincs elegendő kapacitásuk a kétnyelvű ügyintézésre.

***

Mint a fentiekből is kiderül, a magyar nyelvnek a bíróságokon való használata az első Csehszlovák Köztársaság idején számos akadályba ütközött, amit maga a kormányzat is kénytelen volt észlelni. Igaz, ők elsősorban a magyarul beszélő bírósági alkalmazottak hiányával, illetve egyéb szubjektív tényezőkkel magyarázták ezt, s mint az Egyesült Magyar Párt memorandumára adott válaszból is kiderül, úgy vélték, hogy a nyelvi gondok nagy része a „nyelvtörvény és végrehajtó rendelkezései megfelelő alkalmazása esetén tárgytalanná válna”.[36] Ám ebben tévedtek, hiszen a nyelvhasználati gondok jórészt magából a törvény következetlenségeiből fakadtak, különösen abból, hogy az még a nemzetiségi lakosság által lakott járásokban sem követelte meg az állami alkalmazottaktól az adott kisebbség nyelvének ismeretét, miközben a törvény be nem tartását semmilyen módon nem szankcionálta.

Miközben tehát a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak érvényesítése a csehszlovák demokrácia egyik legrosszabbul teljesítő része volt, a magyar közösség ebben a tekintetben is a szudétanémetek mögött járt. És ezt nemcsak a korabeli magyar érdekképviselet látta, hanem az igazságügy-minisztérium is: „a szlovákiai és kárpátaljai közigazgatás bizonyos területein a kisebbségi nyelvi jogok nincsenek olyan mértékben érvényesítve, mint a történelmi országrészekben.”[37] Ennek okait lehet keresni a szlovákiai magyar politika és a fölötte védhatalmat vállaló Magyarország gyenge pozíciójában, lehet keresni magukban a szlovákiai magyarokban, akik nem voltak következetesek jogaik érvényesítésében, ám abban, hogy a nyelvhasználat terén nem volt egyenlőség Csehszlovákia különböző anyanyelvű polgárai között, és még az amúgy sem túl jó törvények sem voltak betartva, mindenekelőtt az állam, pontosabban a mindenkori csehszlovák kormányzatok voltak a felelősek. S ez egy újabb érv arra, hogy végre fel kellene már hagyni a masaryki demokrácia idealizálásával.

[1] A nemzetiségi statútumról lásd Nemeček 2010. és Simon 2010a.

[2] Az első köztársaság nemzetiségi politikájának rövid értékelését lásd Simon 2010b, 59–63. p.

[3] Erre a különbségre figyelmeztet Tóth 2012, 202. p.

[4] Ezzel kapcsolatban lásd Pavlíček 1999, valamint Rychlík 1997, 79–84. p.

[5] Idézi Kučera 1999, 604. p.

[6] Uo. 605. p.

[7] Vládní nařízení ze dne 3. února 1926, jímž se provádí ústavní zákon jazykový pro obor ministerstev vnitra, spravedlnosti, financí, průmyslu, obchodu a živností, veřejných prací a veřejného zdravotnictví a tělesné výchovy, pro veřejné korporace, podléhající těmto ministerstvům v republice Československé, jakož i pro úřady místní samosprávy. čl. 60. https://www.epravo.cz/vyhledavani-aspi/?Id=4091&Section=1&IdPara=1&ParaC=217/1926 Sb.

[8] Stodola bírálatával foglalkozik Roguľová, Jaroslava 2013, 145–146. p.

[9] Stodola könyvéből részleteket közöl a Magyar Újság, 1937. január 24. 6. p. Valamint Prágai Magyar Hírlap (PMH), 1937. március 7. 4. p.

[10] Zákon ze dne 29.2.1920 podle & 129 ústavní listiny, jimž s stanoví zásady jazykového práva v Republice Československé. https://www.epravo.cz/vyhledavani-aspi/?Id=1703&Section=1&IdPara=1&ParaC=2

[11] Híradó, 1920. december 14. 7. p.

[12] Národní archiv České republiky, Praha (NA ČR), fond Ministerstvo spravedlnosti (f. MS), karton (k.) 498.

[13] Uo.

[14] Híradó, 1923. május 31. 1. p.

[15] NA ČR, f. MS, k. 498, 1. cs.

[16] A Komáromi, a Dunaszerdahelyi, a Párkányi, az Ógyallai járást említették, amelyek területén az 1921-es népszámlálás alapján a magyar lakosság aránya elérte a 90%-ot.

[17] Az Esterházy Lujza elleni vád egyik alapját a királypuccs idején Ostenburg Gyulával folytatott levelezése jelentette. Vö. Molnár 2014, 5–7. p.

[18] Híradó, 1923. december 11. 3. p. és 13. 3. p.

[19] PMH, 1924. december 16. 3. p.

[20] Híradó, 1925. március 17. 3–4. p.

[21] Híradó, 1925. március 22. 5. p.

[22] Az ítéletet követően Esterházy Lujza bevonult a nyitrai fogházba, ahonnan 1926 februárjában szabadult.

[23] Lelleyt nem sokkal később le is váltották a párt éléről.

[24] Híradó, 1925. április 12. p.

[25] PMH, 1937. március 6. 6. p.

[26] PMH, 1929. május 22. 5. p.

[27] NA ČR, f. MS, k. 808.

[28] Uo.

[29] PMH, 1927. december 18. 5. p.

[30] NA ČR, f. MS, k. 498, 3. cs.

[31] NA ČR, f. MS, k. 498, 3. cs.

[32] Az Egyesült Magyar Párt memorandumát lásd: NA ČR, f. Předsednictvo ministerské rady (PMR), k. 575, 4648/1937. A szociáldemokraták memoranduma NA ČR, f. MS, k. 498, 3. cs.

[33] NA ČR, f. MS, k. 498, 3. cs.

[34] Uo.

[35] NA ČR, f. MS, k. 808, 24453/1938.

[36] NA ČR, f. PMR, k. 575, 858/1937.

[37] NA ČR, f. PMR, k. 575, 4648/1937.

 

Irodalom

Híradó, 1920, 1924, 1925

Magyar Újság, 1937

Prágai Magyar Hírlap, 1924, 1927, 1929, 1937

Kučera, Jaroslav 1999. Koncepce národního státu Čechů a Slováků a jeho realita v životě první republiky. In Valenta, Jaroslav, Voráček, Emil, Harna, Josef (red.): Československo 1918-1938. Osudy demokracie ve střední Evropě. Sborník z mezinárodní vědecké konference. Díl 2. Praha, Historický ústav AV ČR, 602–610. p.

Molnár Imre (szerk.) 2014. Esterházy Lujza: Sorskérdések margójára. Tanulmányok, cikkek, dokumentumok. Méry Ratio Kiadó–Pro Minoritate Alapítvány, 2014.

Nemeček, Jan 2010. Národnostní statut a snahy o řešení minoritní otázky ve třicátych letech. In Československé právo a právní věda v meziválečném období (1918–1938) a jejich místo ve střední Evrope. Sv. 1. Praha, 2010, 575–594. p.

Pavlíček, Václav 1999. K ústavním aspektům práv menšin po vzniku Československa. In Československo 1918–1938. Valenta, Jaroslav, Voráček, Emil, Harna, Josef (red.): Československo 1918-1938. Osudy demokracie ve střední Evropě. Sborník z mezinárodní vědecké konference. Díl 2. Praha, Historický ústav AV ČR, 1999, 594–601. p.

Petráš, René 2009. Menšiny v meziválečném Československu. Právní postavení národnostních menšín v první Československé republice a jejich mezinárodněprávní ochrana. Praha, Karolinum, 2009.

Roguľová, Jaroslava 2013. Slovenská národná strana 1918–1938. Bratislava, Kalligram, 2013.

Rychlík, Jan 1997. Češi a Slováci ve 20. století. Česko-slovenské vztahy 1914–1945. Bratislava, AEP, 1997.

Simon Attila 2010a. Az 1938-as nemzetiségi statútum és a magyar kisebbség. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12. évf. 3. sz. 29–52. p.

Simon Attila 2010b. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Stodola, Emil 1936. O jazykovom zákone a o menšinových otázkach. Praha, 1936.

Tóth, Andrej–Novotný, Lukáš–Stehlík, Michal 2012. Národnostní menšiny v Československu 1918-1938. Od státu národního ke státu národnostnímu? Praha, Filozofická fakulta UK Praha, 2012.

Tauchen, Jaromír 2008. K některým otázkam právní úpravy jazykového práva v první ČSR z německého pohledu. In Dny práva – 2008 – Days of Law. Brno, Masarykova univerzita 2008, 521–532. p.

Rövid URL
ID2722
Módosítás dátuma2019. április 29.

Impresszum 2017/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XIX. év­fo­lyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XIX. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

SIMON ATTILA: Magyarul a tárgyalóteremben. A magyar nyelv használata az első Csehszlovák Köztársaság bíróságain
CSERNICSKÓ ISTVÁN: Ideológiai csata a nevek frontján
POPÉLY ÁRPÁD: A kárpátukrán szojm megválasztása 1939 februárjában (2. rész)
GAUCSÍK ISTVÁN: Az Országos Központi Hitelszövetkezet csehszlovákiai vagyona (1918–1928)
HORBULÁK ZSOLT: Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében (2. rész)

Közlemények

LACZA ILONA: Az alapiskolai alsó tagozatos hiperaktív gyerekek nevelési módszereinek összehasonlítása a szlovákiai iskolarendszerben
FÜLÖP LÁSZLÓ: I. Rákóczi Ferenc esküvője. Zboró, 1666
A.GERGELY ANDRÁS: Társadalom-morfológia, környezeti világok, antropogén együtthatások. Pászka Imre újabb köteteiről

Dokumentumok
A komáromi Etnológiai Központ húsz éve. Kronológia

Könyvek

MOLNÁR IMRE (összeáll.): „Gyűlölködés helyett összefogás” Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez (Tóth Pál Péter)
ZSOLT HORBULÁK: Finančné dejiny Európy (história peňažníctva, bankovníctva a zdanenia) (Juhász Gyula)
HORVÁTH KORNÉLIA: Fejezetek a kortárs magyar líráról (Baka L. Patrik)
KESERŰ JÓZSEF: Bevezetés az irodalomtudományba (Baka L. Patrik)
CSEHY ZOLTÁN–POLGÁR ANIKÓ (szerk.): A mittelszolipszizmus terei. Tőzsér Árpád életműve (poszt)modern kontextusban (Csanda Gábor)

Rövid URL
ID2719
Módosítás dátuma2019. április 29.

Lentner Csaba: Rendszerváltás és pénzügypolitika

Tények és tévhitek a neoliberális piacgazdasági átmenetről és a 2010 óta alkalmazott nem konvencionális eszközökről. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2016, 336 p. A második világháború után...
Bővebben

Részletek

Tények és tévhitek a neoliberális piacgazdasági átmenetről és a 2010 óta alkalmazott nem konvencionális eszközökről. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2016, 336 p.

A második világháború után a keresletélénkítés keynesi gondolatának térbeli kiterjesztését alkalmazva, a Nyugat gazdaságpolitikájának célkitűzése a gazdasági növekedés serkentése, a nemzeti jövedelem gyarapítása és a munkaerőpiaci folyamatok felpezsdítése volt, melyet az állam intervencionista szabályozási rendszere és a vele szorosan összefonódó gazdaságpolitikai eszköztára támogatott. A világégés utáni újjáépítési igények és az amortizálódott tőke helyettesítésére szolgáló beruházások szükségessége mellett, a robbanásszerű technikai fejlődés felélénkítette a nyugati piacokat, ámde az első, majd a második olajárrobbanás gyökeresen megváltoztatta a világgazdasági feltételeket, és a piaci egyensúlyzavarok szűnni nem múló dilemmái mellett a féktelen inflációval szembeni harcok következtében fellépő kételyek és kétségbeesések is erősen a felszínre törtek. A korábban sikeres Keynes-féle gazdaságpolitikai szemléletet a hetvenes évektől fokozatosan felváltották az önszabályzó piaci mechanizmusok hatékony működését hirdető neoliberális gazdaságfilozófiai irányzatok. Az exogén neoklasszikus modell a gazdasági termelékenység, a foglalkoztatottság és az életszínvonal egyenletes növekedése érdekében a termelési tényezők térbeli áramlását elősegítő háttérfeltételek kialakítását szorgalmazta. Miután a termelésitényező-áramlás korlátozottsága miatt a regionális szintű differenciák enyhítése alig volt érzékelhető, az endogén irányzat a kívánt növekedést az új vívmányok támogatásában, az erőtartalékok hatékony felhasználásában, illetve a humánerőforrás folyamatos képzésében látta. Mivel a szocialista gazdasági rendszer domináns attribútuma a regionális szinten jelentkező fejlettségbeli különbségek kiegyenlítése és a teljes foglalkoztatottság megteremtése volt, a keleti blokk egykori országai a piaci egyensúlytalanság okozta gazdasági és társadalmi feszültséggel csupán a rendszerváltás során felbukkanó transzformációs válság alatt szembesültek. A múlt század utolsó évtizedének hajnalán az egyébként szélsebes piaci átalakulás sokkhatásai kivétel nélkül megingatták térségünk valamennyi – egykoron tervgazdasági elvek szerint működő – országát. A termelés visszaesése nemcsak a Magyarországhoz hasonló, tetemes nemzetközi adóssággal induló országokat, hanem az akkor iparilag fejlettebb gazdaságokat is komolyan megrendítette. A tulajdonkialakítási folyamatok a társadalom hatalmi szerkezetének módosulását vonták magukkal, ezért a magánosítás politikai konfliktusokkal, elméleti és gyakorlati vitákkal volt terhes. Később egyértelművé vált ugyan, hogy a privatizáció sikere az érintett rétegek és érdekcsoportok együttműködését kívánta volna meg.

Lentner Csaba egyetemi tanár, a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közpénzügyi Kutatóintézetének megbízott igazgatója 2005-ben, úgyszintén az Akadémiai Kiadónál megjelent Rendszerváltás és pénzügypolitika című sikeres kötetének újrakiadásával és új gondolatokkal történő kibővítésével idézi fel Magyarország neoliberális gazdaságfilozófiai szemléletet követő piacgazdasági átalakulásának ellentmondásait. A szerző a neoliberális elveket követő gazdaságpolitika egyik fő magyarországi bírálója, de nevéhez fűződik az újjászervezett magyar állam közpénzügyi mechanizmusainak tudományos rendszertani keretekbe foglalása is.

A szerző két évtized pénzügypolitikájának jellemzőit és fejlődési irányvonalát tárja a szakavatott olvasó elé. Laikus szemlélődő számára a könyv első pillantásra tanulmánykötet látszatát keltheti, ennél azonban sokkal többről van szó, hiszen az egyes fejezetekben kifejtett feltevések egységessége megteremti a monografikus igényű művektől elvárt koherenciát. A szerző a privatizációval kapcsolatos témák egész sorát veszi górcső alá. A magánosítás magyarországi folyamatainak értékelésével indít, de mondanivalója kitér a mezőgazdaság átalakítására, az agrárfinanszírozás kérdéskörére és nem utolsósorban az ezredforduló magyar agrárpolitikájának ellentmondásaira is. Figyelmét nem kerüli el a kilencvenes évek reformtörekvéseinek, valamint adópolitikai dilemmáinak kritikai értékelése sem. A szerző a kötet hatodik fejezetében Magyarország adószabályozásának kulcskérdéseiről értekezik a 20. század alkonyán. Bár a fejezet egy 1998-ban írt tanulmányának átdolgozott változata, az általa közvetített érvelések és következtetések mind a mai napig helytállóak. A szerző meggyőződését osztva „az adórendszerrel szemben fontos követelmény, hogy a társadalmi békétlenséget ne szítsa, ne taszítsa kezelhetetlen tartományba” (64. p.), továbbá „az adórendszer az egyének és a vállalkozások számára legyen méltányos, reagáljon stabilizáló jelleggel a gazdasági élet változásaira, ne torzítsa a termelési tényezők hatékony felhasználását” (uo.).

A kilencvenes évek kezdetétől a hajdani tervgazdaságoknak megváltozott nemzetközi pénzügyi és gazdasági környezethez kellett alkalmazkodniuk, ami tulajdonképpen a pénzügyi rendszer merevségének fokozatos feloldódását eredményezte. Magyarországon már a nyolcvanas években tényleges lépések történtek a piaci viszonyok kifejlesztésében, sőt a jegybanki és a kereskedelmi banki szerepkörök szétválasztása 1987-ben meg is valósult. Mindezek szellemében a szerző a pénzügyek iránt fogékony olvasó figyelmét a létrejött kétszintű bankrendszer általa felismert szerkezeti problémáira tereli, melyek a kereskedelmi bankok eltérő hitelpolitikájában és sok esetben felelőtlen hitelezési magatartásában nyilvánultak meg. Többször utal a magyar tulajdonú pénzintézetek elrettentően magas veszteségéből eredő következményekre. Úgy véli, hogy Magyarország ez által vált kiszolgáltatottá a külföldi tőkének, tudniillik a hitelintézetek kihagyhatatlanok a nemzetközi tőkeáramlásból. „Magyarországon a globalizáció jegyében zajló felzárkózás következményeként erős függőség alakult ki a világgazdasági konjunktúrától, az Európai Unió üzleti ciklusaitól, végeredményben a nemzetközi pénzügyi aggregátumoktól.” (152. p.) Álláspontja szerint az állami beavatkozás mechanizmusának megerősítése elengedhetetlen a magyar gazdaság versenyképességének és alkalmazkodóképességének fokozása, valamint a globalizáció sokkhatásainak mérsékelése érdekében. Kiáll a nemzeti tulajdon arányának kedvező módosítása mellett is.

A szerző az ezredforduló magyar bankrendszerének átfogó értékelése után az olvasó figyelmét a millenniumi kihívások és az európai uniós csatlakozás nyitott kérdései felé tereli, ámde vizsgálódásának súlypontját továbbra is a magyar pénzügypolitika tárgykörére helyezi. Véleménye szerint „a magyar gazdaság kétarcúságát” a 21. századba lépve mi sem bizonyította jobban, mint a vámszabad területeken lendületesen fejlődő nemzetközi nagyvállalatok minden képzeletet felülmúló profittermelése és a magyar agrár- és kisvállalkozói szektor vészesen alacsony jövedelmezősége közötti kontrasztok, de a gazdaság Janus-arcúságát – a megyei szintű fejlettségbeli differenciákon kívül – egy sokkal súlyosabb jelenség is alátámasztotta. Erről a szerző ekképpen ad hangot: „Államháztartási mutatóink a maastrichti követelmények szerint javulnak, ám a költségvetési deficit és az államadósság (…) ijesztően növekszik.” (190. p.)

A szerző a magyar gazdaság ellentmondásos állapotából kiindulva hosszasan elemzi a feloldását célzó – hivatalosan „magyar modellnek” nevezett – pénzügypolitikai lépéseket, próbálkozásokat, a kedvező és kedvezőtlen pénzügyi és társadalmi jelenségeket, majd az állami konzervatív politika jegyében javaslatot tesz a pénzügyi egyensúly fenntartására, valamint a tőkebevonás és a pénzügyi stabilitás biztosítására. Meggyőződése, hogy a „magyar államadósság finanszírozásához szükséges források minél nagyobb mértékben belső körből kerüljenek meghitelezésre, amit a nemzeti gazdaságpolitika céljaival összhangban kell megteremteni, illetve megszerezni” (230. p.). Kétségkívül helyesen vélekedik, amikor a gazdasági fejlődést és a társadalmi stabilitást a minőségi tőkevonzás feltételeinek kialakításával vonja párhuzamba, ugyanis ennek révén fokozódhat az államháztartás forrásellátása is.

A szerző a mű huszadik, egyben utolsó fejezetében foglalja össze a rendszerváltás gazdasági hátterét, elért eredményeit és bökkenőit. Megjegyzi, hogy „már a rendszerváltás rendszerválságának betetőzése idején nyilvánvalóvá vált, hogy csak az erős, a jól szervezett, a gazdasági és társadalmi folyamatokba aktívan beavatkozó állam képes a nemzetgazdaság, a piaci szereplők és a családok érdekeit hatékonyan érvényesíteni” (304. p.). A szerző a továbbiakban részletesen taglalja Magyarország államháztartási rendszerének 2010 és 2013 között megtörtént konszolidációs folyamatait, a 2013 és 2016 között megvalósult jegybankpolitikai rendszerváltást, amely a magyar kormánnyal egy célt követve az államadósság lefaragását, a költségvetés, az önkormányzatok, valamint a vállalatok és a háztartások kiegyensúlyozott pénzügyi állapotát eredményezte.

Úgy vélem, a közép-kelet-európai térség országaiban végbement rendszerváltás és piacgazdasági átmenet még a maga próbatételeivel, útkereséseivel és melléfogásaival is a „példaértékű” jelzővel illethető, hiszen nem létezett jól bevált forgatókönyv arról, miként is kell a közösségi tulajdonra épülő szocializmus gazdasági rendszerét piacgazdasággá alakítani, miként kell az egypártrendszer megszüntetésével egyidejűleg megteremteni a politikai pluralizmust, vagy az állami tulajdon dominanciája helyett elérni a magántulajdon túlsúlyát. Lentner Csaba hiánypótló, magas szakmai igényességgel és tekintélyes szakirodalom ismeretében megírt kötete átfogó képet nyújt a magyar rendszerváltást követő pénzügypolitika jellemzőiről és fejlődési irányvonaláról egészen napjainkig. Bár az egyes témakörök tanulmányozása meglehetősen komoly közgazdasági ismereteket feltételez, mégis bátran ajánlom a gazdaságpolitika kérdései iránt érdeklődő nem közgazdász olvasók számára is.

Nagy László

Rövid URL
ID2711
Módosítás dátuma2019. április 29.

„Itt kutatási szabadság van” – Beszélgetés a 60 éves Öllös Lászlóval

60 éve, 1957-ben születtél Pozsonyban, de egész életedet a Csallóközben töltötted. A korosztályodban, főleg vidéken, még sok volt az első generációs értelmiségi. A te családi...
Bővebben

Részletek

60 éve, 1957-ben születtél Pozsonyban, de egész életedet a Csallóközben töltötted. A korosztályodban, főleg vidéken, még sok volt az első generációs értelmiségi. A te családi háttered azonban eltért ettől.

Így van. Én második generációs értelmiségi vagyok, vagy néha úgy is szoktam mondani, hogy két és feledik generációs. Ugyanis az apai nagyapám Pápára járt a református gimnáziumba – abban az időben az érettségi már „párbajképessé” tette az embert, az volt a belépő a középosztályba, csak hát a világháború megakasztotta őt, ott kellett hagynia az iskolát. A nagyanyám még a leveleit is megmutatta nekem, olyanok voltak, mint Nyilas Misi levelei annak idején, nagyon nagy élmény volt olvasni. Tele voltak helyesírási hibával, és javarészt ennivalót kért. Valóban nagyon hasonlítottak Nyilas Misi leveleire. Tehát nem véletlenül került az én édesapám egyetemre. Ez azért volt lehetséges, mert a nagyapám már értette a tanulás fontosságát. Gyerekkoromban azt láttam, hogy rendszeresen olvas, szépirodalmat, de mezőgazdasági szakirodalmat is, ami az akkori paraszti világban egészen egyedülálló volt. Ha csak tehette, rádiót hallgatott, tehát nagyon tájékozott ember volt, aki a nagyobbik fiát tovább taníttatta, mert látta, hogy van benne adottság, tehetség. A nagyapám egy életen keresztül nem bírta elviselni azt, hogy elvették mindenét az államosítás idején, éppen amikor felemelkedett volna. Mivel ő szakirodalmat is olvasott, ezért olyan dolgokkal próbálkozott, amikkel a faluban senki sem. Elkezdett cukorrépát, sárgarépát termeszteni, szerződést kötött a diószegi cukorgyárral, elkezdett nagyobb távlatokban gondolkozni. Ő volt az első a faluban, aki taníttatta a fiát. Ezért mondom, hogy két és feledik generációs értelmiségi vagyok, mert a nagyapám már épp belépett volna ezen a kapun, a világ akadályozta meg abban, hogy még egy lépést tegyen, a fiát azonban tudatosan tolta előre. És hát édesapám, ő bizonyos értelemben polihisztor volt. Biológiát és földrajzot tanult. Eredetileg földrajzot és történelmet szeretett volna, de nem nyílt ilyen kombináció a főiskolán, ez már a kommunizmus időszaka, az ötvenes évek, nem lehetett bármilyen kombinációt választani. De végül érdekes módon a biológiát szerette meg jobban, bár eredetileg az érdekelte kevésbé, és vérbeli biológus lett belőle, akit emellett mérhetetlenül érdekelt a történelem, az emberi társadalom mint olyan, és hát felépített magának egy nagy, mintegy kétezres könyvtárat, ami akkoriban szintén nem volt mindennapos. De újra mondom, ennek az alapjait ő még otthon látta. És hát én ebben nőttem, ezzel voltam körülvéve. Bármilyen könyvet levehettem a polcról, és elmélyedhettem benne. Ezzel telt az én gyerekkorom. Rengeteget olvastam, emellett nagyon-nagyon sokat beszélgettem édesapámmal. Meg rendkívül vonzottak az érdekes emberek, akik mások voltak, mint a kor átlaga, és megpróbáltam velük beszélgetni, megtudni, hogy ők miért olyanok, amilyenek.

 

Nagyapádról szólva említetted, hogy református családból származol.

Így van. Apai ágról.

 

Volt ennek jelentősége? Vagy ez egyszerűen egy tény volt, ami különösebben nem foglalkoztatott?

Volt jelentősége, ahogy a másik ágnak is. Én vegyes családból származom. Édesapám magyar nemes, hétszilvafás, sajnos (nevet), édesanyám viszont Morvaországból betelepült szülők gyermeke, akik az első republika idején jöttek ide egy nagy majorságba mint kolonisták, úgyhogy az anyai nagyapám Zlínből származott, az anyai nagyanyám pedig a Jeseníky túloldaláról, tehát Sziléziából. Ott van a családnak olyan ága is, amelynek német neve van. Valahogy megúszták a kitelepítést. Tehát származás tekintetében egy jó kis keveredés volt bennem, s ezt én tudtam.

 

Tehát ez beszédtéma volt a családban…

Igen, ez abszolút beszédtéma volt, ahogy mondani szokták aztán később, én vagyok a legrosszabb szlovák, egy személyben két oldalról kerítem be tulajdonképpen ezt a kicsi országot. A reformátusság az ott volt rettenetesen fontos, hogy az én apai nagyanyám, aki amúgy Hodosból származott, Dunaszerdahely mellől, egy nagyon-nagyon céltudatos, rendszerető asszony volt, aki emellett – hogy is mondjam – végtelenül szabályszerűen gondolkozott. Ezt nagyon nehéz leírni. Van az a kifejezés, hogy vastagnyakú kálomista – hát asszonyban ő volt ilyen. Bizonyos kérdésekben abszolút nyitott volt, más kérdésekben viszont nem lehetett vele zöld ágra vergődni. Amit mi gyerekként érzékeltünk, az az alábbi volt: belebeszélhettünk abba, hogy mit főzzön. De utána, mikor meg volt főzve, nem volt olyan, hogy nem eszi meg az ember (nevet). A világ leszakadt volna. Ő volt a királyné a családban. A nagyapám ezt rendkívül nagy emelkedettséggel viselte – a nagyanyám mondta a magáét, ő hallgatott, legfeljebb kiment. S közben az is folyamatosan benne volt a levegőben, hogy körülöttünk valami olyan rend van, ami nem jó rend, és van egy másik, helyes rend. Templomba járó emberek voltak, engemet is mindig vittek magukkal, s akkor ez is része volt a témarendben, hogy „ezek” az egyházat is tönkreteszik.

A másik ág az katolikus, ott a nagycsalád állt mindenek felett. Volt az évben néhány olyan esemény, a legfontosabb a nagyapám születésnapja volt, amikor két disznót vágtak, mert az egyiket megették egy ültő helyükben. Olyankor összegyűltek mindenhonnan, Csehországból, összejött mindenki, és akkor együtt voltak két napig, és rettenetesen jól érezték magukat, amibe az is belefért, hogy bizonyos emberek bizonyos emberekkel mindig összevesztek. Ez az esemény természetes része volt, nem lehetett tudni, hogy miért, ami aztán elmúlt. És rengeteg gyerek volt, unokatestvérek, sok-sok nyaramat töltöttem ott.

 

A fentiekből úgy tűnik, hogy a pályaválasztásodra a család, édesapád hatott leginkább.

Az elmondottak ellenére nem igazán. Ugyanis eredetileg nem olyan szakra készültem, amit aztán tanultam – tehát hasonló helyzetbe kerültem, mint az apám. Másodikos-harmadikos középiskolásként abban spekuláltam, hogy erdészetet szeretnék tanulni. Fekete István-regények, természet… valami erre vonzott. Aztán harmadikos koromban erről letettem, jött egy nagy fordulat. Ez egy ismerősnek, egy félig-meddig barátnak volt köszönhető, aki először kezdett el velem beszélgetni arról, hogy mi is a filozófia, s különféle mély kérdések merültek ott fel, hát el lehet képzelni, egy idősödő kamasz számára, aki már kifele tart a kamaszkorból, ez mennyire izgalmas dolog. Legalábbis számomra az volt. Hazamentem, és körülnéztem a polcon, hogy mit találok. Ez a terület az édesapámat nem érdekelte különösebben, ámde és ugyanakkor azért ez-az volt a könyvtárában. Az első könyv, amit ott a polcon találtam, Kantnak A tiszta ész kritikája volt. Egy rettenetesen elvont mű, és meglehetősen hosszú. Leakasztottam, és nekihasaltam, lássuk, hogy mi a fene is ez. És hát olyan élmény ért, ami még soha: olvastam az első mondatot, a másodikat, harmadikat, és semmit nem értettem belőle. Addig, ha elkezdtem olvasni egy könyvet, akkor legfeljebb nem érdekelt, és nem olvastam tovább. De olyannal még nem szembesültem, hogy olvasom a szöveget, mondatot mondat után, magyarul van, és fogalmam nincs, hogy mit jelent. A problémát magamnak a következőképpen fogalmaztam meg: vagy én vagyok a hülye, vagy a szerző. De hát mivel a szerző világhírű ember, valószínűleg nem ő, hanem minden bizonnyal én. Tehát ha én ezt meg akarom érteni, akkor nekem dolgoznom kell magamon, ezt nem lehet csak úgy nekifutás nélkül, lendületből megérteni, akkor itt tanulni kell a megértéshez. Hogy nekem ehhez valami alapot kell leraknom, hogy én ilyen dolgokat megértsek.

 

Ne felejtsük el, hogy most a hetvenes évekről beszélünk.

Bizony. A hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje. Amikor elkezdtem kérdezősködni, hogy mi az, hogy filozófia, azt mondták nekem, hogy filozófia? Ja, az a marxizmus. Merthogy úgy nagyjából a nép ennyit tudott. Hát akkor lássuk, hogy mi is az a marxizmus. S itt is egyből „belecsaptam a lecsóba”, begyűjtöttem magamnak Karl Marxnak A tőke című háromkötetes monumentális művét, ami nem is igazán filozófia, hanem közgazdaságtan elsősorban, s elkezdtem olvasni. Hogy rövidre fogjam, az első kötetet egy egész nyáron keresztül forgattam, úgy, hogy talán ötször-hatszor elolvastam, és lassan építettem fel magamban, hogy miről is szól ez az egész.

 

Középiskolásként olvastad végig A tőkét?

Ez közvetlenül az érettségi után történt. A második kötettel két hét alatt végeztem, a harmadik kötettel meg már szinte pillanatok alatt. Ez egy óriási élmény volt számomra, hogy ha én alaposan elgondolkodom, és megtanulok rendszeresen gondolkodni, akkor ezeket a dolgokat meg tudom érteni. Volt még egy hasonló, bár későbbi élményem. Volt néhány tantárgy, amit nem szerettem, és gyenge is voltam belőlük – nem meglepő módon a matematika, a fizika és a kémia. És miután én ezekből a tárgyakból inkább csak botladoztam, a szükséges energia minimumát fektettem a tanulásukba. Aztán egyszer a kezembe vettem Euklidész Elemek (Sztoikheia) című munkáját, ami az első rendszeres matematika. Elkezdtem olvasni, és kinyílt előttem a matematika világa, megláttam, hogy az milyen gyönyörű. Ez már nem az iskolás matek volt, hanem egy eredeti mű. Teljesen odáig voltam, viszont az is világos volt számomra, hogy erről már lekéstem. Ez az élmény sokkal hamarabb kellett volna, hogy érjen ahhoz, hogy én mélyebben elmerüljek a számok birodalmában. Már késő volt, számomra ez már legfeljebb csak egy érdekes ablak lett, ami segít betekinteni egy új területre. De ez is hatalmas élmény volt, fantasztikus megvilágosodás, hogy micsoda egy rendszeres világ a matematika, mennyire világos, tiszta és logikus. S ekkor döntöttem el, mindezen élmények hatására, hogy akkor én nekiállok, nincs más megoldás, mint hogy elolvassam a világ legfontosabb könyveit.

 

Emlékszem, egyetemistaként is szisztematikusan olvastad a nagy alapműveket.

Igen, szisztematikusan, egyiket a másik után, mert történelmi olvasottságomnak köszönhetően evidens volt az az összefüggés, hogy a később jövők tanulhattak a korábban élőktől, ez fordítva viszont nem lehetséges. Tehát úgy gondoltam, hogy mivel ez a gondolatvilág természetesen időrendi sorrendben fejlődött, amennyiben az ember nem interpretációkat olvas, hanem eredeti munkákat, akkor szépen felépítheti az emberiség kultúráját, s megértheti, legalábbis részben, hogy miért ott vagyunk, ahol vagyunk. S ekkor megint volt egy nagyon fontos élményem, ami azonban egyben csapda is volt, és jó sokáig eltartott, amíg ezt észrevettem. A csapdát maga Arisztotelész állította. (nevet) Az ő egyik nagy ismeretelméleti felfedezése a metafizika, a lényeglátás, tehát hogy a dolgoknak van lényegük, vannak szubsztanciális és akcidentális elemeik – vannak olyan elemeik, amelyek az adott dolgokat azzá teszik, amik, és vannak elemeik, amelyek szintén a dolgok részei ugyan, de ha elvesszük őket, attól a dolog minősége nem változik, ugyanaz a minőség marad. S ha én megtanulom elválasztani ezt a kettőt egymástól, akkor rájöhetek arra, társadalmi vonatkozásban is, hogy mi az, ami a dolgot azzá teszi, ami. Ez egy olyan módszertani vezérelv volt, ami mind a mai napig elkísér engem, s megpróbálom ezt minden egyes fontos kérdésnél alkalmazni. A csapda nem a látásmódban volt, hanem a látásmód rám gyakorolt hatásában: azt gondoltam, hogy ezáltal kézben tartom a világot. Hogy mindent meg tudok érteni, nem mindenféle lényegtelen, mellékes vonatkozásaiban, hanem a legfontosabb vonatkozásaiban.

 

Erre mikor ébredtél rá?

Soká.

 

Még mielőtt előreszaladnánk az egyetemi évek felé, maradjunk egy kicsit ennél a korszaknál. Elmondtad, hogy középiskolásként elkezdtél szisztematikusan olvasni. Amiben éltünk, az azért egy zárt világ volt. Nyilván hozzá tudtál férni a marxista filozófiához, a régi görögökhöz, de sok mindenhez meg nem. Nem torzította ez a tudásodat?

Nem, ez nem volt probléma abban az időben, mert amihez igazában nem tudtam volna hozzáférni, az a huszadik század legvégének irodalma. Attól azonban én messze voltam. A magyarországi könyvkiadás kiváló volt ebben a tekintetben. Gyakorlatilag mindent, vagy szinte mindent megtaláltam, amit kerestem. Az ottani fordításirodalom lényegében a huszadik századig lefedte az összes fontos művet. Legfeljebb nehéz volt megszerezni, mert régebben adták ki, de alapvetően mindent meg lehetett kapni. S én elkezdtem a könyvtáramat építeni.

 

Ehhez képest magyar–történelem szakon kötöttél ki.

Igen, merthogy én még akkor mindenféle lehetőségeket mérlegeltem… A következő volt a probléma: filozófiát szerettem volna tanulni, de miután az ember megnézte, hogy ez konkrétan mit jelent nálunk – hiszen külföldön tanulni nem lehetett –, akkor rájött arra, hogy itt csak marxista-leninista filozófia van. És a pozsonyi egyetem filozófia tanszékéről azt hallottam, hogy Szlovákiában a kommunista párt alapszervezetei között a tanszéki szervezet viseli az egyes számot… Nem tudom, így volt-e, de ezt mondták. Világos volt számomra, hogy onnan legfeljebb egy éven belül kirepülnék. Talán be tudnék kerülni, az is bizonytalan, de hogy nem fejezném be a tanulmányaimat, az gyakorlatilag biztos volt. Nem bírtam volna ki azt ott, mert akkor már kezdtem túljutogatni ezen az ideológián, a marxizmusból is a reformdolgok, a hatvannyolcasok kezdetek el érdekelni. Itt is volt egy alapélményem, ezt szívesen elmondanám. 1968-ban ugye még kicsi gyerek voltam, de már ezt-azt láttam, és egyszer azt vettem észre, hogy édesapám nagyon felindultan ül a tévé előtt, és néz valamit. Megkérdeztem tőle, hogy mit néz. Azt mondta, hogy a háború utáni időszak óta ez az első olyan alkalom, amikor demokratikusan választják meg az ország köztársasági elnökét. Ludvík Svobodát választották akkor.[1] Nekem két kérdésem volt: mi az, hogy köztársasági elnök, meg mi az, hogy demokratikus, ugye? S akkor beállított a két lába közé, azt mondta, nézd a képernyőt, az a bácsi ott, az lesz az ország első embere. És az, hogy őt megválasztják, az úgy történik, hogy cédulákat dobnak egy urnába, minden képviselő, s azért demokratikus, mert nem látja senki, hogy ki kire szavazott, ám ha a kezüket kellene felemelni, akkor mindenki láthatná, hogy ki kire szavaz, és akkor mindenfélét csinálhatnának velük. És ha ő megkapja a többséget, vagy nem tudom, mennyi szavazat kellett, akkor ő lesz a köztársasági elnök. S akkor ezt nagyon megjegyeztem, hogy ez mennyire fontos dolog. Édesapám 68-ban mindenbe belemászott, abban a kisvárosban, Dunaszerdahelyen, ahol éltünk, találkozók, megbeszélések zajlottak, aztán bejöttek az oroszok, az is óriási élmény volt, ahogy az a hadsereg bezúdult… Még meg is sebesültem. (nevet) Nagyszüleimnél voltam éppen, és van egy olyan növény, hogy tövises iglice, az nőtte be a kert hátulját, az utolsó kerítést, s mivel a kerítésen túl, a főúton zúdultak a felfegyverzett csapatok, ezért én nekitámasztottam az iglicének egy létrát, és felmásztam, hogy hát nézzem ott a tankokat meg egyebeket. És egy hülye katona felém fordította a géppuskáját. Ijedtemben beleugrottam az iglicébe. (nevet) Komolyan végighasította a kezemet. Na és akkor mindenki magyarázta, hogy megszálltak bennünket, elfoglaltak bennünket, s ezt a folyamatot itt most katonai erővel leverik, stb., stb., ez óriási nagy élmény volt egy olyan kis srácnak. S akkor nagyon sokat beszéltek a háborúról, hogy az hogyan volt, amikor az oroszok bejöttek…

Szóval, az eleve benne volt a családban, hogy ami körülöttünk van, az rossz. Tehát a rendszer rossz, nem jó, ez egy elnyomó rendszer. Ezt én már a nagyapámtól megkaptam, aztán a szüleimtől, mindenkitől. A családban édesanyám volt a pragmatikus, aki ezt mind tudta, de azt mondta, hogy valahogy létezni kell ebben a helyzetben. Amit el kellett intézni, amit ki kellett ügyeskedni és járni, azt mind ő csinálta. Az mind az ő műve volt, szinte mindig.

Vissza a pályaválasztáshoz: megpróbálkoztam a régészettel. Öt embert vettek fel összesen, semmi esélyem nem volt. A következő évben még mindig valami ilyesmiben spekuláltam, régészet talán nem is nyílt abban az évben, művészettörténettel próbálkoztam, tízet vettek fel, ez is esélytelen volt. Utána anyám azt mondta, hogy nincs vacakolás, olyan helyre kell menni, ahol van esélyem. S ez lett a magyar–töri a Comenius Egyetemen. Fel is vettek. Úgy voltam vele, hogy a töri az jó, az jöhet, a magyart meg majd valahogy kibekkelem. A nyelvtant világéletemben utáltam, sose érdekelt különösebben. Így is lett, a magyart, azt valahogy lenyomtam, a történelem érdekelt, de az sem elsőrendűen. Ami a nyelvtant illeti, olyan tíz-tizenkét évvel ezelőtt másztam bele egy kicsit a nyelvfilozófiába, s akkor kezdett el érdekelni. (nevet) De amikor kellett, akkor nem.

 

Ezek elvesztegetett évek voltak?

Én nem így értelmeztem, sőt. Semmi sem elvesztegetett dolog, amiből tanul az ember. Szerencsém is volt, a magyar tanszéken abban az évfolyamban, amelyikbe én is kerültem, volt néhány olyan ember, aki akart valamit kezdeni az életével, nem akarta csak úgy „ellébecolni” az életét, hanem valamilyen irányban a világon is billenteni akart. Ez volt az az alap, amire támaszkodva meg tudtuk értetni magunkat egymással, ezen az alapon el lehetett kezdeni beszélgetni arról, hogy milyen a világ, miben is vagyunk mi itt. Ennek a társaságnak köszönhetően ismertem meg az itteni nyári művelődési táborokat, jutottam el az irodalmi színpadok közegébe, Tóth Karcsin keresztül a Vág Színpadba, Molnár Imrén keresztül megismerek irodalmárokat… Dunaszerdahelyen voltak ugyan ilyen ismerőseim, de nem voltam igazán irodalmi érdeklődésű, ez annyira nem volt akkor még fontos számomra. Aki érdekelt korábban, azok olyan „atipikus” írók voltak, Kafka meg Musil, ilyenek javarészt. És hát belekerült az ember szépen, lassan ebbe a mozgolódásba, és aztán az egész ellenzéki tevékenységbe, abba tulajdonképpen már együtt vágtunk bele. Pozsonyban a kollégiumi szobánkban megbeszéltük, hogy ugye a létező rendszernek van ellenzéke, a Szabad Európa folyamatosan a belső ellenzékkel foglalkozik, s hogy hát akkor keressük meg ezeket az embereket. Molnár Imre valahogy ismerte Duray Miklóst, vagy nem ismerte, de ismert valakit, aki ismerte… Kitaláltuk többek között azt is, hogy ha a szlovákiai magyarok kapcsán mindig a hídszerepet emlegetik, akkor adjunk tartalmat ennek a frázisnak, s próbáljunk segíteni abban, hogy közeledjen egymáshoz a csehszlovák meg a magyar ellenzék. S akkor mi így jöttünk-mentünk Budapest és Pozsony, illetve egy időben Prága között, hoztuk-vittük a szamizdatokat, üzeneteket, többre akkor még nem igazán volt képes az ember, de hát valahol így elkezdtük, hogy majd kinő belőle valami. A titkosrendőrség persze rögtön megtudta, hogy miben mesterkedik az ember, de hál’ istennek nem tartottak bennünket annyira fontosnak, hogy rögtön ott nyakon vágtak volna a rendszer teljes erejével. Nem tudom, miért, hogyan, ennek utána kellene nézni, de nem tudok, mert megsemmisítették az aktámat. Hogy egy nagyot ugorjunk, benne voltam a Nemzeti Emlékezet Intézetének igazgatótanácsában, onnan tudom, hogy az 1989 után közéleti szerepet vállaló emberek nagy részének, valószínűleg riadalomból, kiürítették az aktáját, sajnos. Azt is hallottam, hogy Magyarországon is vezettek rólunk aktát, azt se néztük még meg.

Amikor átmentünk Budapestre, ott azonnal fölkaroltak bennünket. És a többi az már számomra nagyon-nagyon hasznos volt, az volt az igazi iskola, mert eljártunk a repülő egyetemre, beszélgetésekre stb., s utána az ottaniak mondták, nagyon okosan és nagyon helyesen, hogy nem úgy van az, hogy csak úgy járogat az ember, hanem tanulni kell, és elosztottak bennünket az ellenzéki tanárok között. Én akkor, érdeklődési körömből következően, Kis János filozófushoz kerültem, aki aztán engem keményen dolgoztatni kezdett. Olvasnom kellett, amikor mentem, megkérdezte, milyen könyveket vettem, akkor mondta, hogy melyikről mi az ő véleménye, mit kéne még megvennem, s én ezt nagy örömmel csináltam. Hatalmasakat sétáltunk, a kutyáját sétáltatta, óriási nagy gyaloglások voltak, s közben rendesen átbeszélgettük ezeket a dolgokat. Álomjó dolgok voltak annak idején, ott az ember nyugodtan beszélhetett.

És Magyarországon meg lehetett kapni a nyugat-európai alkotmányos rendet kitaláló emberek alapműveit is. Tehát a felvilágosodás azon jelentős gondolkodóinak munkáit, akik ezt az egészet megszülték, akik ezt az egészet összerakták, s hát én aztán azokat is elkezdtem olvasni. És ott billentem át valamiféle reformszocializmusból egészen más irányba.

Az ellenzékiség, ami nem volt minden kockázat nélküli, az egyetemi baráti társaságot is szorosan összekovácsolta. A kockázatvállalás „összelöki”, közel hozza egymáshoz az ilyen forrófejű embereket, akiknek még az egyénisége is ekkor volt kiforrófélben, s ezek a barátságok ki is tartottak, minden vita ellenére. Annyit vitáztunk, rengeteget… De minden vita, összeveszés mellett is nyilvánvaló volt, hogy az csak felszín, az csak egy konkrét problémát érint.

 

Máig előttem ez a kép, ahogy te Hegelt olvasol, görög filozófusokat olvasol folyamatosan, nagyon szisztematikusan, de hát mégiscsak elvégezted a magyar–történelem szakot. Még mindig a nyolcvanas években vagyunk, s volt tanári diplomád, ezzel kellett valamit kezdeni.

Nem kellett, mert én nem akartam se tanítani, se semmi mást csinálni igazából – tanulni akartam. Tehát én úgy gondolkodtam, hogy egy olyan állást kell keresni magamnak, ahol engem békében hagynak. Volt ezzel tapasztalatom, mert az egyetem előtt dolgoztam a Slovnaftban egyszerű betanított munkásként, ahol hát ülni kellett, nézni néhány mutatót, időnként leírni néhány számot, beírni oda, ahova kell, s közben annyit olvasott az ember, amennyit csak akart. Oda visszamentem. Aztán dolgoztam más helyeken is, Dunaszerdahelyen a múzeumban például. Ugyanez: ülsz az asztalnál, gyönyörű könyvek vannak ráadásul körülötted. Ott olvastam el pl. a Mein Kampfot, senki nem tudta, hogy ez ott megvan, csak egy-két ember. Magyarul volt meg. Mert azt mondtam, hogy nekem azt is el kell olvasni. Ezt csak az érdekesség kedvéért említem, nem ez volt ott az alapélményem. És volt ott néhány okos ember, akiktől elég sokat tanultam, Marczell Béla bácsi például, aztán Pomichal Richárd biológus, ezek kiváló emberek voltak. Megpróbáltam újságíróskodni is, elmentem a Szabad Földművesbe. Utána Budapesten mondták azt – Törzsök Erika konkrétan –, hogy ez így nem jó, tanultatok valamit, akkor azzal kell kezdeni valamit. S akkor álltam be a Duna utcába, a gimibe tanítani. Történelmet tanítottam és polgári nevelést, amit én szépen kihegyeztem filozófiára meg szociológiára, amit nem igazán tudott más. De ott már kevés időt töltöttem, mert aztán kitört a forradalom. Közben még elvittek katonának is egy évre, s a forradalom után meg elmentem az egyetemre tanítani.

 

Ahogy meséled az életedet a nyolcvanas években, úgy tűnik, mintha nem is ütköztél volna korlátokba, mintha teljesen szabadon valósítottad volna meg azt, amit szerettél volna, lehet, hogy nem egy intézményen belül, de szabad emberként csináltad végig.

Ez nagyjából így is volt, azt hiszem. Azokat a korlátokat, amelyeket felállított a rendszer, azokat többé-kevésbé sikerült megkerülni. Amit nem lehetett megkerülni, az a vasfüggöny volt. Nyugatra nem lehetett kijutni, az ott megjelent írásokhoz nagyon nehezen lehetett hozzájutni. De azért szamizdatban még annak egy része is eljutott az emberhez… Így vitte az ember az életét, ilyen irányba ment, és akkor megtalálta azokat a kis átjárókat, amiken át lehetett jutni. Nem volt ez egyszerű, de meg kellett, meg lehetett találni.

 

Az egyetemista éveid és az azt követő időszak célja tehát a belső szabadság megteremtése volt. Mit jelentett számodra az, amikor megszületett a „külső” szabadság, megdőlt a régi rendszer?

Hatalmas és nem várt fordulat volt. Sose gondoltam, hogy ez a rendszer az én életem alatt megdől. Ebben nem reménykedtem, a legrózsaszínűbb álmaimban sem bukkant ez fel mint tényleges lehetőség. Hogy lehetnek megingásai, hogy felpuhulhat, azt lehetségesnek tartottam, de ahogy a repülő egyetemen tanultak is mutatták, minden lazítás után jön egy bekeményítés, tehát van egy ilyen szinuszgörbeszerű hullámmozgás. A maximum, amit el tudtam képzelni, az egy 1968-hoz hasonló reform volt. S amikor a gorbacsovi peresztrojka megjelenik, akkor gondolta az ember, hogy nohát, ez valami ilyesmi lehet. Azt is lehetett látni, hogy azt egyrészt nagyon világos korlátok között tartják, másrészt pedig hogy Csehszlovákiában még ilyen sincs. Hogy ez megroppanhat, és a Szovjetunió nem avatkozik be, azt nem gondoltam, hogy lehetséges. Hát ez tévedés volt.

 

A rendszerváltás közvetlen környékén, legalább egy kis ideig, mindenki politizált, te is. De te inkább arra használtad ki a rendszerváltás adta lehetőségeket, hogy végre valóban filozófiával kezdjél el foglalkozni.

Nem egészen így volt. Kicsit visszamennék az időben: 1989 nyarának második felében kaptam egy katonai behívót. Valahogy szeptember közepe körül elvittek öthetes tartalékoskiképzésre, azóta is töröm a fejemet, hogy vajon ez véletlen volt-e, vagy se, inkább arra tippelnék, hogy nem volt. Két katonai körzet volt akkor Csehszlovákiában, a nyugati meg a keleti. Beültettek a keleti körzet főparancsnokságán egy irodába másodmagammal és egy hivatásos tiszttel, aki egyfolytában bennünket figyelt. Az volt a dolgunk, hogy egész nap ott üljünk, és különféle, újságból kinyírt szövegeket ragasztgassunk egy füzetbe, és sehova nem mehettünk. Ez nagyon érdekes helyzet volt. (nevet) Amikor hazajöttem, itt már minden fortyogott. Már állt a bál Magyarországon, mindenhol körülöttünk, ebbe csöppentem bele. Hát akkor elgondolkodott az ember azon, hogy mit is tanult, és hogy azt mire is lehetne használni. S mivel nagyon sok előadást végighallgattam, jó pár könyvet és egyéb szövegeket is elolvastam arról, hogy hogyan inognak meg ezek a rendszerek, meg azt is tudta az ember, hogy a liberális demokráciának mik az alapértékei és eszméi, amit errefelé azért nem olyan sokan tudtak, ezért azt gondoltam magamban, hogy talán ez volna az a tér, ahol én valamit segíteni tudnék. Akkor már nem voltam annyira megfertőzve azzal, amit annak idején objektivizmusnak neveztem. Illetve később neveztem el objektivizmusnak, tehát ez a lényeglátásnak az az elfajult változata, ami benne van a marxizmusban, a hegelianizmusban stb., hogyha én megértem az emberek felett álló objektív törvényszerűséget, annak jellegét és vonatkozásait, akkor abból deduktíve minden fontos kérdést le tudok vezetni. Rettenetesen dogmatikus voltam abban az időben, mert azt gondoltam, hogy ez a világ nyitja, hogy így lehet a dolgokat igazából megérteni, megragadni s eligazgatni. De ekkor javarészt már túl voltam ezen, s hát úgy gondoltam, hogy azt az individualista világot kell megcsinálni, aminek az addigi rendszer nálunk pont az ellentéte volt, ezt kell összerakni, s én ezen ügyködtem. Hogy a kérdésedre a hosszas felvezetés után választ adjak, mert hála istennek tudok választ adni, 1990 januárjában, amikor zajlott az ún. kooptálás, és felmerült, hogy nekünk esetleg kormányzati pozícióink is lehetnének, s engem rugdostak, hogy ide üljek be, meg oda üljek be, akkor én ezt végiggondoltam, és eldöntöttem magamban, hogy nem vállalom. Hogy se parlamenti képviselő nem leszek, se semmiféle kormányzati tisztviselő nem leszek, mert én abban nem vagyok jó. Vannak nálam sokkal ügyesebb, taktikusabb, ravaszabb emberek, akik erre alkalmasabbak. Amiben én jobb vagyok, mint az átlag – legalábbis mifelénk –, az épp az a teoretikus felkészültség, amin mindig is dolgoztam. Ez még nem az a döntés volt, hogy én ilyen területen fogok kutatni, publikálni… Írásaim azért akkor már voltak, pl. a Beszélőben egy-kettő. Ez a döntés akkor arról szólt, hogy én a politikán belül ilyen dolgokkal fogok foglalkozni. Tehát pártpolitikus lettem, a Független Magyar Kezdeményezésben, illetve a Magyar Polgári Pártban vállaltam funkciót, de parlamenti képviselő, kormánytisztviselő nem lettem. És ez tudatos döntés eredménye volt, hogy amennyiben erre szükség van, én az elméleti tudásomat fogom kamatoztatni. S szükség is volt rá.

 

Ez a gyakorlatban mit jelentett?

Programírást, sok-sok előadást, sok-sok fellépést, cikkeket írtam, elmagyaráztam, mik is a fő eszmeáramlatok, nagyon sokat magyaráztam, mert nem tudták az emberek. Csehszlovákiában még a magyarországihoz hasonló reformszocializmus sem volt, a Husák-rendszer ezt nem engedte. Az ország magyarok lakta része, a magyarországi tévé meg rádió okán, valamivel informáltabb volt, mint a szlovák rész. Emlékszem, hogy elkapott akkor az akkori Demokrata Párt egyik fiatalja, akik körülnéztek, és mivel már mindenféle internacionálék meg pártszövetségek foglaltak voltak, eldöntötték, hogy akkor ők a liberális internacionáléba fognak belépni, s azt mondta, hogy te, meghívnálak egy kávéra. Leültünk, hozta a kávét, és azt mondja: Te, elmondanád nekem, hogy mi az a liberalizmus? (nevet) Rólam feltételezte valószínűleg, hogy ezt el tudom valahogy mondani. Hát nehéz volt nem röhögni, de ez volt a reális helyzet. De ő legalább megkérdezte. Szóval ezt műveltem én abban az időben.

 

Közben tanítani kezdtél a nyitrai egyetemen.

Az úgy történt, hogy a rendszerváltás után alakult első kormány idejében sikerült kiharcolnunk egy nagy bővítést az egyetemen. A nyitrai magyar tagozatot a Husák-rendszer úgy próbálta leépíteni, hogy nem vettek fel oda új magyar tanárokat. A régiek meg szépen lassan fogytak, mert hát kiöregedtek és elmentek nyugdíjba. És az egyik első jelentős eredményünk az volt, hogy „kibokszoltunk” egy jelentős pénzösszeget a magyar tagozat megerősítésére. S akkor én odamentem, a filozófia tanszéken tanítottam a politikai rendszer alapjait. Majd amikor itthon már stabilizálódott a helyzet, lezajlottak az első választások, átmentem tanulni a Közép-európai Egyetemre, a politikatudományi tanszék diákja voltam egy évig. Aki ott aránylag jól tanult, annak felajánlották, hogy kimehet valamelyik nyugati társegyetemre doktorálni. De én akkor már nős voltam, két gyermekkel. És azt mondtam magamban, hogy én a családot semmilyen körülmények között nem hagyom itt három-négy évre. Úgyhogy rákérdeztem, nincs-e olyan, hogy egy iskolaévnyi kint tartózkodás, és nem ott akarnék PhD-fokozatot szerezni, hanem Budapesten, ha egy mód van rá. Kiderült, hogy de, ilyen is van, s akkor azt csináltam, hogy felvételiztem az ELTE-n, ahova felvettek, filozófiára végre-valahára, és elmentem egy évre New Yorkba. Felajánlottak néhány helyet, s mondom, ha lúd, legyen kövér: New York. Ott tanultam az anyaegyetemen, ami a New School of Social Research volt, de ez anyaegyetem volt, tehát meg volt engedve, hogy egy csomó más egyetemen hallgassunk előadásokat. Ezzel részben éltünk is. De az anyaegyetemen is egészen kiváló volt a kínálat. Olyanok adtak ott elő, mint Jacques Derrida, aki minden héten átrepült Franciaországból, lenyomta az órát, visszarepült. Meg Eric Hobsbawm, Charles Taylor stb., nem a nevek az érdekesek, s ha az embernek kedve támadt, akkor átment a Columbiára, vagy a New York-i egyetemre. Ott már nem diák voltam, hanem kutató diák. Tehát az én irányomban az volt az elvárás, hogy a végén írjak egy olyan esszét, ami ér is valamit. S ez sikerült.

 

Akkor utána visszajöttél, és elkezdtél az ELTE-n tanulni – ahogy fogalmaztál, „végre-valahára” filozófiát.

Így van. Ez érdekes volt, mert nekem ugye nem volt filozófiadiplomám. Volt egy történelem–magyar szakos meg egy CEU-s diplomám, ami egy politikatudományi diploma. Épp akkor szigorítottak Budapesten a filozófia tanszéken. Korábban, ha valaki bizonyíthatóan, tudásával bizonyíthatóan filozófiából akart doktorálni, akkor azt engedték neki akkor is, hogyha más diplomája volt. Pont azelőtt, hogy én odakerültem volna, ezt megszüntették, és azt mondták, hogy lehet doktorálni úgy, hogy közben az ember a filozófiát is elvégzi. Méghozzá oly módon, hogy letesz hat vizsgát bizottság előtt. Az egész filozófiatörténetet felosztották hat korszakra, s félévente kellett vizsgázni, emellett a megfelelő számú kreditet is összeszedni a doktori iskolában. Mondták, hogy ha vannak érdekes kreditek, akkor valamennyit el lehet ismerni – nekem kettőt ismertek el. Félévente három-négy kreditet kellett megszereznem, plusz megcsinálni a különbözeti vizsgámat, ami hát vizsgánként egy köbméternyi könyv kb., és mindenféle szigorú emberek ültek ott velem szemben, amiben az volt a legnagyobb probléma, hogy egy részüket személyesen ismertem. Borzasztó szégyen lett volna, hogyha leégek előttük. Például Bencze György, aki az ellenzéki képzések idején szinte az apánk volt, és ő volt akkor a doktori iskolának a vezetője. Ő azt csinálta, hogy ott ült a bizottságban, bementem, s elkezdett magázni, hogy tisztában legyek vele, hogy én egy szám vagyok, egy diák, aki most beült, és ha nem tud, akkor repül. Bizony, volt olyan vizsga, amire nem mertem bemenni. Inkább hazajöttem, és a következő félévben kettőt csináltam.

 

Akkor ez kemény volt.

De ezt már nagyon élveztem, ez egy másik dolog. Ezt már nagyon-nagyon szerettem, mert ez legalább akkora értékkel bír számomra, mint a repülő egyetem. Közben Nyitrán tanítottam, meg családom volt. A CEU alatt nem taníthattam Nyitrán, ott be kellett járni az órákra rendesen, hét közben ott voltam, pénteken jöttem. Ez nagy hátrány volt, mert a többiek, akiknek nem volt családjuk, a hétvégén tanultak. Én meg hazajöttem, nyakamba ugrottak a gyerekek…

 

Tehát sok kanyar után mégis eljutottál a filozófiához. De ez is, mint minden tudomány, nagyon széles terület…

Persze, itt is szakirányok vannak, és én a politikai filozófiát választottam. Annak a szakiránynak a vezetője Ludassy Mária volt, aki végtelenül képzett, művelt, emberként is rendes, segítőkész hölgy, aki rendesen megdolgoztatja az embereket. Ugye nekem már volt nevem, amikor odakerültem, amiből számára az következett, hogy a legnehezebb feldolgozandó könyveket általában nekem adta. (nevet) Nagyon hálás vagyok azóta is neki. A könyvek javarészt angol nyelvűek voltak, és keményen megdolgoztam, hogy ezekből egy épkézláb előadást tudjak csinálni.

 

S az, hogy a kisebbségi jogok, illetve a nemzeti jogok lesz a doktori dolgozatod tárgya, arról hogyan született döntés?

Amikor felvételiztem, ültem a bizottság előtt, és a végén elhangzott az a kérdés, hogy miből szeretném írni a munkámat. S én azt mondtam, hogy a szlovák konzervativizmusból, mert az rendkívül érdekes probléma, ugyanis eltérően a nyugati országoktól, itt nem egy domináns politikai hagyomány van, hanem több, s ezek egymással is szembemennek. Ez így még nincs feldolgozva, úgy gondolom, hogy ez az én ötletem, és ezt nagyon-nagyon szívesen megcsinálnám, mert amire rájövök, az legalább részben a szomszédos országokra is vonatkoztatható. S erre azt mondták, hogy ezt nem lehet. Azért, mert kell valaki, aki ezt vezeti, s ezen a tanszéken senki nem tud szlovákul, és nem is fog tudni. Tehát nincs a tanszéken témavezető, vagy legalább valaki, aki felügyeli a munkámat. Akkor mondták, hogy nem kell azonnal választ adnom, felvesznek, de záros határidőn belül döntenem kell. Volt néhány gondolatom, az egyik az, hogy a felvilágosodás idején a megoldandó kérdések közül kimaradt egy: hogy az éppen születő nemzeti identitást hogyan lehet összeegyeztetni a felvilágosodás során keletkező alkotmányosság alappillérével, az emberi jogokkal. Azt mondtam magamban, hogy én ennek nekimennék. Volt néhány, még alaposan végig nem gondolt gondolatfoszlányom, hogy hol is van itt a gond, mi is a gond, s ezek aztán szépen összeálltak.

 

S a téma kutatását nem fejezted be a PhD-fokozat megszerzésével, ez volt a tárgya a habilitációs munkádnak is 2010-ben.

Ennek egy vetülete. Bár a habilitáció az már formalitás volt, inkább csak azért csináltam végig, mert muszáj volt, ugyanis akkreditáltatni kellett Nyitrán tanszéket, pontosabban a szakot. Amúgy ez úgy van, hogy ahogy kiteszi az ember a pontot a dolgozat végére, abban a pillanatban látja, hogy hol vannak a gyengéi. Tehát ennek a kérdéskörnek még egyszer neki fogok rontani, mert túl fontos. Még a doktori iskolán ajánlatokat kaptam, hogy fordítsuk le az akkori szöveget angolra, és azt mondtam, hogy nem. Van még benne néhány gubanc, amit meg kell oldani. Az az igazság, hogy az ilyen dolgokat érlelni kell, ha kell, akkor akár hosszú-hosszú évekig is hagyni kell nyugodni, és akkor már másképp látja az ember. Ezt idősebb kollégáimtól tudom, pl. Kis Jancsitól – amikor az egyik korai könyvéről beszélgettünk, akkor mondta, hogy most már egészen másképp írná meg. Sok dolgot másképpen látok már, nem is akarom ezt elkapkodni. Ha egészségem engedi, akkor ennek még egyszer neki fogok szaladni.

 

A tanítás, kutatás mellett évekig nagyon gyakran szerepeltél szakértőként nem csak a szlovákiai magyar, hanem a szlovák elektronikus és írott sajtóban is. Szinte naponta kommentáltad a politikai eseményeket. Aztán ez megszűnt, egy idő után eltűntél a médiából. Mi volt ennek a háttere?

Hogy egyfajta megmondóember leszek, ezt az elején nem sejtettem, csak a legjobb tudásom szerint mondtam a véleményemet, ha kérdezték. Később magam is meglepődtem, amikor a médiaszereplők megjelenési számairól készült statisztikák szerint a politikáról megszólaltatott szakértők között ott voltam az első tízben, néha az első ötben is. Így utólag visszatekintve, ez nem sokat jelent, csak annyit, hogy valamilyen oknál fogva az ember a tömegkommunikációs eszközök számára érdekes volt. Ami elkezdett vonzani – mert ebből anyagi előnyöm végképp nem származott –, hogy ez lehetőség megszólítani a szlovák nyilvánosságot. Ezt én már 1989-ben fontosnak gondoltam, hogy nemcsak a szlovák vezető politikai réteget kell megszólítani, hanem a széles nyilvánosságot is. Egy demokráciában a démosz a politika alapja, abból nő ki minden egyéb. De én annak örültem volna, ha nem egyedül én vagyok a szlovákiai magyar, aki ott megszólal, hanem ha én vagyok az egyik a sok közül, ha mellettem még legalább egy-két tucat szakértő rendszeresen megjelenik a szlovák tömegtájékoztatásban. Ez sajnos nem így lett.

 

Tehát úgy értelmezted a szerepedet, hogy nem „csak” szakértőként, hanem szlovákiai magyar szakértőként mutatod meg magadat.

Így van. Ezt nem kellett külön magyarázni, hiszen a nevem szlovákul úgy hangzik, hogy László Öllös. Tehát mindenki számára világos volt, hogy kiféléről van szó. Ahol verbálisan és vizuálisan is meg kell jelenni, rádióban, televízióban, ott amúgy is rögtön észreveszik, hogy az embernek nem a szlovák az anyanyelve. Ami számomra nagyon fontos és vonzó volt, az az, hogy nem csak, nem pusztán, és nem is elsősorban kisebbségi kérdésekről mondtam véleményt, hanem országos kérdésekről is. Ezt különösen értékesnek gondoltam, hogy országos kérdésekben is állást foglal az ember, és ha tud, akkor színvonalasat, hogy erősítse az érzést, hogy ilyen emberek is belebeszélhetnek országos dolgokba. Mivel olyan képzettségem volt, amilyen, és mivel foglalkoztam az alkotmányosság néhány alapkérdésével is, márpedig az alkotmányosság kérdései egy transzformálódó politikai rendszerben a legfontosabb kérdések közé tartoznak, ezért tudtam mondani olyan dolgokat, amiket más nem igazán tudott. Az elnöki hatalommal, a kormányzati feladatokkal kapcsolatban, a polgári társadalomról stb. Amit a nyilvánosság látott belőle, az a néhány mondat, vagy egy többórás esti beszélgetés, az a pár sor a lapokban, az az esetek nagyon nagy többségében alapos rákészülést igényelt. Aztán ez már olyan méreteket öltött, hogy elkezdtem számolgatni, és arra jutottam, hogy a felkészülésekkel együtt hetente már csaknem egy napom ráment. Ez nagyon fontos motívum volt abban a döntésben, hogy vissza kell fogni a szerepléseimet, mert rengeteg időt és energiát vonnak el mástól. Azt ugye nem lehet csinálni, hogy egyes sajtóorgánumoknak válaszolok, másokat meg visszautasítok. A másik motívumom az volt, hogy soha az életben annyi ellenségem nem volt, még a kommunizmus idején sem.

 

Amiatt, hogy politikai eseményeket kommentáltál?

Pontosan. Az valakinek mindig rossz, ha véleményt mondasz, ha nem csak azt csinálod, hogy bonyolultabb, nehezebben érthető, látszólag szakszerű szavakkal elmondod azt, amit amúgy is mindenki tud, csak hogy azt a hatást keltsed, hogy te képzettebb vagy. Mert egyébként a nyilatkozók nagy része ezt csinálja. Ha valamilyen szempontból állást foglalsz, sőt, esetleg még arról is beszélsz, hogy mit kellene tenni, nemcsak arról, hogy mi a helyzet, akár kritikusan is, akkor garantáltan lesznek ellenségeid. Aztán van még néhány ok. Megjelent néhány írásom, ami miatt nagyon kellemetlen ember lettem. A szlovák–magyar megbékélés is az egyik vesszőparipám. S van egy elméletem a nemzeti elválasztásról: a nemzeti vezető réteg, legyen az politikai, értelmiség, gazdasági réteg, a nacionalizmus kialakulásával összefüggésben a saját közvéleményét elválasztja a másiktól. Különféle szűrőkön juthatnak csak át az információk, s ez akkor is hatékony, hogyha soha korábban a történelemben olyan intenzív kapcsolatok nem voltak, mint már az iparosodás és a nemzetközi kereskedelem idejében. Ennek megvannak a módszerei, hogy ezt hogyan lehet csinálni. Úgy gondolom, hogy a 21. században át lehet törni ezt a falat, mert van internet, mert az Unión belül nincsenek vámhatárok, mert az egyéb adathordozók ma már fillérekbe kerülnek, és mert embereket is szabadon lehet mozgatni, meg lehet hívni, akár tömegével. Tehát ha valamelyik fél nagyon céltudatosan nekiállna lebontani a válaszfalat, akkor a másik nem tudná megakadályozni. A régi rendszerben éreztem magamat, amikor ezt elmondtam és publikáltam, még autóval is követtek.

 

Miért?

Talán megijedtek attól, hogy ez Magyarországon elkezd szerveződni, és akkor egyszerűen a magyar közvélemény „belenyúl” a szlovákba.

 

S ha sikerül, akkor ennek mi lett volna a következménye?

Hogy nem uralják teljesen az itteni, hazugságra épülő közbeszédet. Ha nagyon nekiállnának, akkor ezt gyerekjáték lenne kikezdeni. Persze alternatívát is kellene mutatni. De ez egy másik kérdés. Aztán elkövettem egy hibát. A Fórumban úgy döntöttünk, hogy aki a Fórum Intézetben működik, az országos politikában nem vehet részt. Helyiben igen. Az intézet érdekében is, a helyi politikára tekintettel benne maradtam a somorjai, akkor már egyesült Magyar Közösség Pártja szervezetében. Csak idő kérdése volt, hogy ezt valami vita kapcsán mikor olvassák a fejemre. Aztán felfüggesztettem a tagságomat, de akkor már késő volt. Ez egyébként a szlovák sajtó jelentős részét nem zavarta különösebben, másoknál is van ilyen, az embernek vagy van minőségi véleménye, vagy nincs. Ez tulajdonképpen formális probléma. Akkor lett ez komolyabb gond, amikor a Híd és az MKP kettévált. Akkor néhány ember mindent megtett azért, hogy engem kiszorítson a szlovák szerkesztőségekből. Nekem meg az egész nem ért annyit, hogy tegyek ellene. Ezzel nincs vége a sztorinak – abban a pillanatban, hogy a Híd párt belépett a kormányba, szinte felrobbant a telefonom, és mindenki újra hívni kezdett. De nemet mondtam.

 

Az aktuálpolitikától most eltekintve, összeegyeztethető a politológusi tevékenység a párttagsággal?

Felmerülhet az összeférhetetlenség kérdése, a párthoz tartozás kijelölhet egyfajta irányvonalat. De ha visszakeresed a véleményeimet, erre hivatkoztam én is, azok konzisztensek, nem befolyásolta azokat semmiféle elkötelezettség bármelyik párt irányában.

 

Érdekes, hogy nem lett utódod ezen a területen, nem került be más szlovákiai magyar politológus, szakértő a szlovák médiába.

Így van, és szerintem ez nem véletlen. Úgy látom, hogy az MKP kettéválása óta a szlovák sajtó tudatosan kerüli a magyar témákat. Innen nézve nem én tűntem el, hanem a téma, ezért nem került a helyemre más hasonló személyiség, hogy a magyar problémák ne kerülhessenek szóba, ne kelljen róluk beszélni. Volt próbálkozás változtatni a helyzeten. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának képviselői sorra látogatták a szerkesztőségeket, hogy felhívják a figyelmet a létező problémákra, hogy kapjanak ezek nyilvánosságot. Az elején még lett volna érdeklődés, végül mégis teljes sikertelenség lett az eredmény. Ahogy a személyemmel kapcsolatban már említettem, szerintem egy politikai befolyással bíró, illetve azt megőrizni akaró csoport intrikái miatt állt elő ez a helyzet, mert ha uralsz egy kommunikációs teret, és te vagy az egyetlen információs forrás, akkor abból mindenféle előnyök származnak.

 

Többször leszögezted, hogy magas politikai funkciót sosem akartál vállalni. Más területeken viszont aktívan bekapcsolódtál a társadalmi életbe, nem ódzkodtál a szerepvállalástól. Évekig tagja voltál pl. a Nemzeti Emlékezet Intézete igazgatótanácsának.

Visszakanyarodnék még ahhoz, amit mondtál: valóban, több olyan funkciót vállaltam, amelynek értelmét láttam – ott voltam a Márai Alapítványban, a Katedra Alapítványban, dolgoztam az EBLUL-ban.[2] Erősen foglalkoztatott, hogy a polgári társadalom miképpen tud itt talpra állni, miként tudnak megszerveződni az emberek. Volt egy ilyen romantikus ideálom 1989 után közvetlenül, hogy tulajdonképpen itt csak egy első lökést, vagy néhány lökést kell adni az eddig lefojtott társadalomnak, s az szépen talpra áll, megszerveződik. Kiderült, hogy ez így van, csak sokkal később következett be, mint ahogy azt gondoltam. Szóval, amikor szóba került, hogy a kommunista titkosszolgálat, s egyáltalán a 20. századi diktatúrák titkosított dokumentumait nyilvánosságra lehet hozni, s egy szakmailag is alkalmas jelöltet kerestek az e célra létrehozott intézmény, a Nemzeti Emlékezet Intézete igazgatótanácsába, amelynek tagjait a parlament választotta, akkor én a legnagyobb örömmel vállaltam a felkérést. Ott voltam tehát a kezdetektől, amikor gyakorlatilag a semmiből kellett megteremteni az intézetet, miközben hatalmas politikai és részben társadalmi ellenállásba is ütközött az egész elképzelés. Nagyon sokan mindent elkövettek, hogy ez elbukjon. Ami az én szerepemet illeti, gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint a korábbi helyzeteimben. Az intézet szervezési motorja Ján Langoš[3] volt, én tagként a véleményemmel, meglátásaimmal próbáltam hozzájárulni a dologhoz. Meg némi nyoma is van annak, hogy magyarként is megpróbáltam tenni valamit – csak ezzel a nyommal kevesen foglalkoznak, pedig elég jól látható. Az intézet kezdeményezésére készült a szlovák–osztrák határon, Dévényben a Szabadság kapuja emlékmű. Annak a szövege úgy lett megfogalmazva, hogy az 1945 után erőszakkal kitelepítettekre is megemlékezzen.[4] Ezt én vetettem fel, és akkor nagyon-nagyon kellemes érzés volt, hogy Ján Langoš ezt természetesnek tartotta és támogatta. Az átadási ünnepségen mondott beszédében is világossá tette, hogy az emlékmű főhajtás ezen üldöztetés áldozatai előtt is. Nagyon örülnék, ha ez az emlékmű a szlovákiai magyarok között is ismertté válna, nem ártana ott egy-két koszorúzást szervezni…

 

Elmondtad, milyen politikai és társadalmi ellenállás fogadta az intézet felállításának gondolatát. Ehhez képest az ügynökakták és egyéb iratok nyilvánosságra hozatala, hozzáférhetősége nem okozott különösebb politikai hullámverést.

Ez így van. Sokkal nagyobb baj lett volna, és sokkal erőteljesebb politikai következményei lettek volna annak, ha ez az intézet nem jön létre, és azok az iratok nem kaptak volna nyilvánosságot. Mert akkor az történhetett volna, ami korábban meg-megjelent, és más országokban megtörtént, nevezetesen, hogy az éppen regnáló kormány annak az aktáját rántja elő, akiét akarja, és abból csinál botrányt, amit éppen akkor a hatalmi érdekei megkívánnak. Így volt egy hullámhegy, mindenki rávetette magát az internetre, végignézte a listákat, megkereste azokat az embereket, akik érdekelték – ezt lehetett látni a keresési statisztikákon, hogy ez eltartott másfél-két évig –, aztán a hullámhegy hullámvölggyé vált, és a továbbiakban azok érdeklődtek, akik vagy kutatók voltak, vagy saját dolgaiknak szerettek volna utánanézni, és a világ legtermészetesebb dolgává vált, kész. A botrány átvonult, és nem mérgezte a közéletet éveken, akár évtizedeken keresztül. Nagyon egészséges dolog volt.

 

Ugyanakkor az ügynököket se nagyon zavarta, nagyon kevesen vonultak vissza emiatt a közéletből.

Egy-kettő volt. Azt azért látni kell, legyek egy kicsit az ördög ügyvédje is, hiszen annak idején az ember ezt meg is tapasztalta: annak, hogy valakit beszervezhettek, különféle okai lehettek. Az emberi élet összetett dolog, különféle helyzetekben különféle dolgokra lehet rákényszeríteni embereket. Ezek a rendszerek már csak ilyenek. Azt is meg kell nézni, hogy konkrétan ki mit csinált. Az persze nyilvánvaló, hogy aki ügynök volt, az tudott róla. Az szerintem egy nagyon fontos eredmény volt, hogy nem sikerült tönkretenni az intézetet. Annyi támadás érte, annyiszor megpróbálkoztak, hogy ellehetetlenítsék pénzügyileg, az épületéből kirúgják, egyéb módokon, s ezt sikerült kivédeni.

 

Az EBLUL-ban kifejtett tevékenységed hogyan járult hozzá tudományos munkásságodhoz?

Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy a teoretikus felkészültségemhez hozzájárult-e, akkor a válasz nemleges. De az empirikus ismereteimet nagyban gyarapította. Ez egy föderáció volt, egy ernyőszervezet, amelyen belül az egyes uniós tagországok kisebbségei megalakították a maguk kis büróit, itt SLOVBLUL-nak neveztük, ehhez csatlakoztak az itteni kisebbségek szervezetei, köztük a Fórum Intézet. Évente egyszer volt egy konferencia, amire minden ország hivatalos volt, és aztán amikor engem beválasztottak az elnökségbe, akkor évente még plusz háromszor gyűléseztünk valahol az Unió területén. Ez egy nagyon konkrét, praktikus ügyekkel foglalkozó nyomásgyakorló szervezetként működött. Rengeteg kisebbségi aktivistával ismerkedtem meg, akik nagyon sokat meséltek arról, hogy mik a gondjaik, milyenek a viszonyok náluk. Hogy mennyire más az, ami Finnországban van, meg ami Franciaországban van pl. Ilyen szempontból sokat adott. Más az, amikor az ember elolvas egy leíró szöveget, teli statisztikai adatokkal, és más az, amikor az embernek ezt elmesélik.

 

1996-tól a Fórum Intézet elnökének funkcióját is betöltöd. Munkálkodásod az intézetben a közéleti vagy a tudományos munkásságod része inkább?

Van egy ismert mondás, egy zsidó viccben hangzik el, hogy „erről még nem hochmeccoltam”. Nem tudom megmondani. Az az igazság, hogy ahogyan én az egészet abban az időben, 1996-ban, értelmeztem, az a következő volt: amikor a Magyar Polgári Pártban, a Független Magyar Kezdeményezés jogutódjában elkezdődtek a belső harcok, és láttam, hogy ebben a pártban hatalmas eltolódás figyelhető meg, hogy egyfajta érdekszervezet irányába tolódik el, akkor elment a kedvem a dologtól. Becsületből végigverekedtem ugyan azt a hatalmi harcot, de azért lehetett látni, hogy ha esetleg sikerülne is megnyerni, akkor is csak romokat találna az ember a végén… Ez egy hosszú történet, amit nem akarok részletezni. Akkor Tóth Karcsi, aki mindig mindent szervezett, és százmillió dolgot próbált ki és tartott a kezében, azzal jött, hogy itt kellene egy tudományos intézetet indítani, mert ez amúgy is régi örökség, mindannyian tudtunk a Masaryk Akadémiáról, ismertük Zalabai Zsigmond és a többiek elképzeléseit, tehát ez a mi köreinkben eléggé ismert célkitűzés volt. És hát ebből a pártból ki tudja, mi lesz, ebbe kellene belefogni végre, és én mondtam, hogy a legnagyobb örömmel. Tulajdonképpen az elejétől fogva részt vettem a munkában. Egy dologra nagyon vigyáztam, ez összefügg az 1990. januári döntésemmel, amiről már beszéltem, hogy még véletlenül se kerüljek valamiféle menedzseri pozícióba, mert tudtam, hogy abból csak baj lenne. (nevet) Úgyhogy azt találtuk ki, hogy elnök leszek, a Karcsi meg majd igazgató lesz, és akkor ez valahogyan működni fog. De ennek nem igazán volt jelentősége, mert ezek formális dolgok voltak, érdemben ez egy baráti társaság volt, később is nagyon sokáig így volt ez: leültünk, és mindent megbeszéltünk, és közösen hoztunk döntéseket. Én a magam szerepét, természetemből vagy adottságaimból kifolyólag, itt is abban láttam, hogy ötleteket adok, meg szempontokat fogalmazok meg. Ez érdekes szerep, kevéssé látható, ritkán beazonosítható. Van a tudományosságnak, különösképpen a filozófiának egy érdekes adottsága, nevezetesen, hogy a felfedezések java része abban rejlik, hogy a nagyon összetett, nagyon bonyolult és érthetetlen dolgokat lényegre törően leegyszerűsíti és megfogalmazza. Ez valamelyest megy nekem. Csak ennek aztán az első következménye, hogy amikor az ember ezt kimondja, megfogalmazza, akkor a többiek úgy reagálnak, hogy persze, igen, akkor menjünk tovább. És a dolog el is van felejtve szinte. De hát ezt az ember már megszokta… (nevet) Tehát itt láttam a magam szerepét, hogy a legfontosabb döntéseket próbálom meg valamilyen módon értelmezni, befolyásolni, kialakítani. S úgy érzem, hogy ennek eredményeképpen megfontoltabban tudtunk dönteni. Az előre sejthető volt, hogy ha ez a kezdeményezés sikeres lesz, akkor lesz egy halom irigyünk, és sokaknak kellemetlen lesz, amit az intézet majd produkál. Tehát nekünk meg fog kelleni próbálni oly módon orientálódni a mindennapi realitásokban, ami lehetővé teszi, hogy az intézet fennmaradjon. Ez nem egy termelővállalat, amelyik megtermeli a saját javait és eladja, majd a bevételből él meg. Ez olyan tudományos intézmény volt, amely támogatásokból élt. Egy döntést már az elején meghoztunk, és ez máig érvényes, hogy nem akarunk költségvetési intézménnyé, állami intézménnyé válni. Mert az kiszolgáltatottságot jelent. Ha nem vagyunk költségvetési intézmény, akkor viszont projektekből kell élni, támogatásokból, koldulásból, hogy nagyon direkt módon fogalmazzak. Szerencsére már megjelent a szlovákiai magyar vállalkozóknak egy olyan szűk csoportja, amelyik túljutott a kapitalizmus „cápakorszakán”, és valamilyen módon társadalmi felelősséget is érzett. Ennek eredménye például, hogy Somorján ezt az épületet fel lehetett építeni. És ez tényleg hiánypótló dolog volt, és pillanatok alatt vonzóvá vált a kutatók és a közvélemény számára. Az intézmény iránti szimpátia egy nagyon fontos döntés következménye is volt, és minden erőmmel azon vagyok mind a mai napig, hogy ez érvényben is maradjon, nevezetesen, hogy ebben az intézményben nem volt semmiféle elvárt követelmény, sem módszertani, sem tartalmi szempontból. Az intézet a kutatóknak teljes szabadságot adott. Persze voltak megrendelések, amiket el kellett végezni, de olyan megrendeléseket nem vállaltunk, ahol a megrendelő megmondta volna, mi legyen az eredmény.

 

Annyi tartalmi megszorítás azért nyilván van, hogy ez egy kisebbségkutató intézmény.

Nyilvánvaló, ez a mi profilunk. De azon belül semmilyen kutatónak senki soha nem írta elő, hogy mire kell jutnia, vagy milyen módszert kell használnia. Ez nem olyan gyakori ám. Nyomást gyakorolni lehet közvetlenül és közvetetten is, hogy finoman értésére adják az illetőnek… Mi ilyet soha nem csináltunk, se közvetve, se közvetlenül, lépten-nyomon leszögeztük, hogy itt kutatási szabadság van. Egy dolgot vártunk el mindenkitől, hogy amit csinál, az legyen érdekes, fontos, jó. Ez volt az egyetlen szempont. Így működik a Fórum Társadalomtudományi Szemle is, amelynek én voltam az első főszerkesztője: ha az írás jó, közöljük, teljesen mellékes, hogy én egyetértek-e vele, vagy se. Amennyiben érdekes, bennünket érdeklő témával foglalkozik, színvonalas, akkor közöljük. A szerkesztőbizottsági üléseken soha nem is engedtem felvetni sem azt, hogy ki kivel ért egyet vagy nem ért egyet tartalmilag az adott dologban. Ez ma már nem is kérdés, ezt már mindenki megszokta, hogy ez így működik. Ennek az elvrendszerünkön túl volt egy nagyon fontos praktikus oka is: a szlovákiai magyar kutatótársadalom olyan kicsi, hogy bármiféle ideológiai osztás ezt a kicsit is tovább darabolná. Mi meg nem darabolni akartunk, épp fordított szándékaink voltak, nevezetesen, hogy minél többet becsatornázzunk abból a kevés emberből, aki van. S feltételeztük, hogy aztán majd csak szaporodik a számuk. S ez azért mostanra már meg is figyelhető, hogy ez a szám, ha nem is fénysebességgel, de azért szépen emelkedik.

Az egyik legveszedelmesebb időszaka a Fórum fennállásának a pártegyesülést követő időszak volt, mert rólunk tudható volt, hogy mi azt nem láttuk szívesen, tudtuk, hogy ez a Magyar Polgári Párt végét fogja jelenteni. Így is lett: hogy egyetlenegy számot mondjak, olyan 2200-2300 tagunk volt, és az egyesülés után maradt hétszáz. Tehát azok maradtak, azok regisztráltatták magukat formálisan az egyesült új pártba, akik pl. önkormányzati képviselők voltak, tehát valamilyen módon részei voltak a hatalmi rendszernek. Akik aktivistaként, értelmiségiként tartoztak hozzánk, azok mind elmentek. Tehát mi a pártegyesülést elleneztük, de aztán tudomásul véve a realitást, elfogadtuk, hogy vesztettünk. Viszont a pártegyesülés után az a pletyka terjedt, hogy az intézet egy új párt jól álcázott magja. Eszünk ágában nem volt ilyesmi, abszolúte nem, ezt kellett valahogy kibírni, valami módon ellensúlyozni, főleg az után, hogy a híresztelések a sajtóban is hangot kaptak. Hogy mi itt csak a megfelelő pillanatra várunk… S ez évekig tartott. Ezt ugye Magyarországon ki kellett védeni, mert a támogatásaink egy jelentős része onnét jött, az itteni támogatási rendszerbe bele kellett valahogyan férnünk, miközben a Dzurinda-kormányokban ott volt a Magyar Koalíció Pártja is, szóval valahogy ezt kezelni kellett. Rövid távú taktikázásokkal kezeltük, mert ilyen helyzetben a sima cáfolat kevés, az sosem eléggé hatékony, főleg úgy, hogy a pletykák terjesztői jobb kommunikációs helyzetben vannak, mint azok, akikről terjesztik. Aztán ez fokozatosan gyengült, és miután kiderült, hogy vannak dolgok, amiket csak mi tudunk megcsinálni, vannak olyan anyagjaink, tudunk olyan közvélemény-kutatásokat csinálni stb., amik nélkül a politikai vezetés élete is sokkal nehezebb, vagy legalábbis nehézkesebb lenne, elkezdett ez változni, a politikusok is megértették, hogy ez számukra is hasznos dolog.

 

Ez elég durván hangzik, hogy a Fórum azért alakult, mert néhány ember teret vesztett a politikában.

Ez a realitás. Mondjuk, az én esetemben nem pusztán térvesztésről volt szó, ahogy elmondtam, én soha nem akartam se képviselő, se kormánytag, magas rangú állami hivatalnok lenni. Én elmentem tanítani egy egyetemre, és azzal nagyon elégedett voltam. De egyébként van benne igazság. Ha az a hatalmi harc másképp sül el, ha egy-két dolog más irányba fordul, akkor nem biztos, hogy lett volna Fórum Intézet. De úgy van ez, hogy ha megint más dolgok másképp sültek volna el, akkor az a párt se született volna meg, szóval… Így lett. Így lett megcsinálva.

 

A Fórum Társadalomtudományi Szemle szerkesztőbizottságának az elnöke vagy. Ez is régi vágy volt tájainkon, hogy legyen egy tényleges tudományos folyóirat. Van olyan szlovákiai magyar szerzőgárda, amelynek az írásaival a lap kitöltető?

Azt hiszem, hogy igen, bár mi nem csak szlovákiai magyaroktól közlünk. Ez egy megbecsült folyóirat. Most már az interneten is hozzáférhető, s Ausztráliától Amerikáig olvassák. Hatalmas előrelépés, hogy az idén indexált folyóirat lettünk, vagyis bekerültünk egy nemzetközi folyóirat-minősítő rendszerbe, ami a szerzők számára is fontos.

 

Elnökként hogyan látod, merre tovább?

Nem hiszem, hogy erre nekem vagy bárki másnak szabad lenne valamiféle kötelező érvényű választ adnia. A Fórum arra megy tovább, amerre a szlovákiai magyar tudományos élet dinamikája majd viszi. A Fórum mindazokat jelenti, akik az adott kutatásokban közreműködnek. És hogy kinek mi fog eszébe jutni, kinek milyen „kutatói görcsei” támadnak, azt én nem tudom előre megmondani, s nem is akarom. Ez teljesen a kutatóktól függ, meg persze attól, hogy talpon tudunk-e maradni, de ebben a pillanatban, kopogjam le, köszönjük szépen, megvagyunk. Ilyen helyzetekben én egyetlen dolgot vagyok hajlandó csinálni, hogy amennyiben szakszerűen felmerül valamilyen, nevezzük úgy, értelmiségi téma, akkor beszélgetek, s mondom a véleményemet, s annak esetleg lehet valami hatása. Ennyi. Egyébként pedig azon leszek minden energiámmal, hogy az a szabadság, ami itt a kezdetektől megvolt, az megmaradjon, hogy ebbe senki ne tudjon beavatkozni, s elvinni ezt egy konkrét érdeket, célt szolgáló intézmény irányába, legyen az gazdasági, hatalmi, vagy bármilyen más érdek. Persze, a császárnak meg kell adni, ami a császáré, mert az ember nem egy sivatag közepén létezik, hanem konkrét hatalmi viszonyok közepette, ezt viszont mindig átgondoljuk, s mindig egyensúlyozgatunk, dekagrammokra mérve átgondoljuk, hogy az adott esetben mit csináljunk. Ez állandó téma.

 

Végül beszéljünk még az egyéni tudományos munkádról. Azt már említetted, hogy még egyszer szeretnél nekifutni a nemzeti jogok – emberi jogok témának. Milyen terveid vannak még?

A következő könyvemnek az lesz a címe, hogy Európai identitás. Egy sorozatnyi tanulmányom már meg is jelent a témáról.

 

Ez nagyon aktuális téma.

Pontosan. Amikor elkezdtem, jó néhány évvel ezelőtt, akkor már lehetett látni, hogy ez dagadni fog.

 

Az európai identitás kérdésével ma elsősorban politikusok, politológusok, szociológusok foglalkoznak. A politikai filozófus miként közelít a kérdéshez?

Úgy gondolom, hogy európai identitás részben, különféle formákban, tulajdonképpen a keresztény Európa megszületése óta van. A Római Birodalmat csak részben tekinthetjük európai országnak, mert az három kontinensen terült el, de persze részben azt is idesorolhatjuk, s hogy egyáltalán van Európa, azt a görögök találják ki. Tehát nem is az a kérdés, hogy létezik-e ilyen, mert nyilvánvalóan létezik. Az alapkérdés az az, hogy ölthet-e ez olyan formát, hogy az európaiak politikai közösséggé váljanak. Mert ha nem, akkor lehet európai identitás úgy is, hogy közben háborúk dúlnak… Méghozzá nem akármilyen politikai közösség létrejötte a kérdés, hanem olyan politikai közösségé, amelyik hatékonyabb, mint a világ más részei. Mert ennek a minőségét a globalizáció kihívásaihoz kell mérni, nem elég önmagához. Nyilvánvaló, hogy ehhez új elemekre is szükség van. Nem elég az az örökség, ami van, hanem egyes dolgokat ki is kell találni, illetve az örökségből ki kell tudni válogatni bizonyos dolgokat. Rám nagyon nagy hatást gyakorolt az egész felvilágosodás. Az, ahogy a kor jelentős gondolkodói, államférfijai a rendiség válságából, a harmincéves háború után, tehát egy totális válságból ki tudták emelni Európát… És hát az első és második világháború, meg aztán a kommunizmus és a kettéosztottság, az ilyen válság volt, és ez a válság ma is tart. Ha megnézzük, milyen pozícióban volt Európa az első világháború előtt a világ egészén belül, és milyen pozícióban van most, akkor látjuk, hogy ez a pozíció lineárisan romlik. 1989 után reméltük, hogy a válságnak vége, de nem így lett. A kérdés, hogy ebből mit lehet kihozni. Európának eddig a különféle mélypontjaiból mindig sikerült kiemelkednie. Ha én egy-két értelmes gondolattal hozzá tudnék ehhez járulni, az jó lenne. Most már eljutottam odáig, hogy látom az alagút végét, tehát belátható időn belül ebből lesz könyv.

 

Tehát legkevesebb két nagy könyv még vár ránk.

Ó, több is. Van még egy téma, amit emiatt szakítottam félbe: annak az a neve, hogy magyar–szlovák megbékélés. Erről is írtam már néhány dolgot, és ebből is szeretnék összekalapálni egy könyvet. Ha úgy két éven belül sikerülne ezt befejeznem, akkor aztán lépnék még majd más irányokba is.

Amikor Amerikában tanultam ösztöndíjasként, akkor részt vettem egy tanfolyamon, amely az alkotmányosság kérdéseivel foglalkozott. Az alkotmányosság tudvalevőleg nem azonos az írott alkotmánnyal, az is része persze, hanem egy szélesebb fogalom, egyebek között az alkotmányos értékrenddel is foglalkozik, az alkotmányos intézmények működésével stb., s ez nagyon megragadott. Mert ugye a demokráciának ez a formális teteje. Az egyik kimenete ennek a dolognak néhány tanulmány, majd egy könyv lett, amelyikben a korábbi magyar alkotmány határon túli magyarokkal foglalkozó kitételével foglalkozom, olyan szempontok alapján, amiket ott, Amerikában magamba szívtam – tehát, hogy ez ki mindenki számára mit jelenthet, milyen nyomai vannak a különféle értelmezéseknek, miközben, ha egyszer a szöveg közmegegyezéssel került az alkotmányba, akkor az alkotmányozók elvileg azt vállalták, hogy alkotmányos egyetértés lesz ebben az ügyben. És megnéztem, hogy ez mennyire van, és mennyire nincs így. El is döntöttem, hogy ha megváltozik az alkotmány, akkor ezt a vizsgálódást folytatni fogom. Ez is az elhatározásaim közé tartozik.

Sándor Eleonóra

Öllös László önálló kötetei:

  1. Emberi jogok – nemzeti jogok. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó, Somorja–Dunaszerdahely, 2004, 252 p. / Nostra Tempora, 10./
  2. Az egyetértés konfliktusa. A Magyar Köztársaság alkotmánya és a határon túli magyarok. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008, 160 p. /Nostra Tempora, 16./

Rövid URL
ID2709
Módosítás dátuma2019. április 29.

A párizsi béketárgyalások a kezdődő hidegháború kontextusában

Van-e a második világháborút lezáró béketárgyalásoknak, közelebbről a háborút (legalábbis annak egy részét) hivatalosan lezáró párizsi konferenciának relevanciája a hidegháborúhoz? Összefügg-e vele, s ha igen,...
Bővebben

Részletek

Van-e a második világháborút lezáró béketárgyalásoknak, közelebbről a háborút (legalábbis annak egy részét) hivatalosan lezáró párizsi konferenciának relevanciája a hidegháborúhoz? Összefügg-e vele, s ha igen, mely pontokon? Jelen tanulmány amellett érvel, hogy számos összefüggés fedezhető fel a kettő között, sőt a párizsi béketárgyalások és -konferencia, mint egy másfél éves történelmi folyamat, egyenesen remek esettanulmány annak felmutatásához, hogy konkrétan mi módon alakultak úgy a nagyhatalmak közti nemzetközi kapcsolatok, hogy annak végén már hidegháborúról beszélhetünk.

Az 1945–1947-es időszak rendkívül érdekes a nagy nemzetközi folyamatok szempontjából, mint például az ENSZ megalakulása, a nukleáris korszak kezdete, és – Párizs szempontjából különösen fontos – az a tény, hogy a párizsi béke a jelenlegi európai rend kezdete, alapja, fundamentuma. A szélesebb nemzetközi kontextus azért is releváns mind a Szovjetunió, mind az USA szempontjából, mivel 1945–1947 között mindkét győztes hatalom kitüntetett figyelmet fordított az európai térségnek, amelybe természetesen különös hangsúllyal beleértendő Németország.

Az 1947-es párizsi békeszerződésnek vannak „hagyományos” kontextusai. Nemzetközi viszonylatban ilyen a „győztesek–vesztesek” megosztottság, amely mellett a párizsi békekonferenciát jellemzően a magyar, a cseh-szlovák stb. nemzeti történelmek kontextusában szoktuk értelmezni. Nemzeti és nemzeti bilaterális viszonylatban jól ismertek a magyar–csehszlovák, magyar–román, magyar–szovjet, csehszlovák–amerikai stb. relációk, mi több, ezek a kontextusok olyannyira kézenfekvőek, hogy nem akad mérvadó történeti munka, amely mellőzné az érintett államoknak a két meghatározó nagyhatalomhoz való viszonyát, mint például a csehszlovák vagy a magyar kormány és békedelegáció viszonyát a nagyhatalmakhoz. Ebbe a viszonyba beleértendők a győztes hatalmak képviselőihez eljuttatott emlékiratok, a velük folytatott háttértárgyalások, sajtókampányok stb., mint pl. Nagy Ferenc tárgyalásai Dean Acheson külügyminiszter-helyettessel, J. F. Byrnes külügyminiszterrel és magával Harry Truman elnökkel stb. Nem véletlen, hogy mindezeket a kérdéseket viszonylag alaposan feldolgozták az érintett történetírások.[1]

Annak a gondolatnak, hogy a párizsi béketárgyalások és -konferencia releváns kontextusai közé besorolhatjuk a hidegháborút is, az képezi az alapját, hogy a béketárgyalások különféle fázisai 1945 ősze és 1947 februárja között zajlottak, sőt a ratifikációval együtt 1947 őszéig.[2] De nemcsak az időbeli és térbeli egybeesés alapozza meg, hogy Párizs kiváló esettanulmány legyen a hidegháború kezdeteihez (Párizsban azok az államférfiak voltak egymással kapcsolatban, akik később aktorai lettek a korai hidegháborúnak is), hanem azok a tudományos viták is, amelyek a hidegháború mint történeti korszak kezdetének megítélésére vonatkoznak; lásd például Békés Csaba, Fischer Ferenc, Borhi László és mások, valamint a nemzetközi szakirodalom eltérő véleményeit ez ügyben.

Ezek alapján releváns kérdésként felvethető, hogyan viszonyult a párizsi békekonferencia ahhoz a hidegháborúhoz, amely 1946-tól már zajlott, bár még csak lappangva pulzálva. Az bizonyos, hogy a világháború utáni nagyhatalmi pozíciófogásnak legkésőbb 1946-ban, főleg annak második felében, és különösen 1947-ben már határozott és jól felismerhető jelei voltak. A nemzetközi szakirodalomban abban nem nagyon van vita, hogy „1947 volt a hidegháború igazi kezdete” (McWilliams–Piotrowski 2014, 39. p.), az már azonban, hogy mikor történt meg a két szuperhatalom közti szakítás, kérdéses.

A párizsi béketárgyalások és -szerződés, valamint az azt körülvevő egyéb nemzetközi események dinamikája nézetem szerint azt mutatja, hogy a két nagyhatalom között fokozatosan gyülemlő kisebb, önmagukban még kezelhető konfliktusokból pontosan a párizsi folyamat alatt halmozódtak kritikus mennyiségűvé a sérelmek, és rögtön a párizsi békék aláírása után láthatóvá vált a nagyobb konfliktus, a szakítás.

A széles körben ismert történelmi építőkövek mellett,[3] amelyekből összerakódott a korai hidegháború, számos ritkábban figyelembe vett érv van, amelyek kifejezetten a párizsi békekonferenciához kapcsolódnak. A szakirodalom több érdekkülönbségre rá szokott mutatni, pl. J. F. Byrnes és V. Molotov között már a párizsi konferenciát megelőzően és az alatt is. Ezek között elvi-politikai ügyek éppúgy szerepelnek, mint procedurális ügyek. Az elvi indíttatású ügyekre példa a Szovjetunió pragmatikus-hatalmi megközelítése, amely szemben állt az USA egyes emberjogi alapú megközelítéseivel, mint például „a nyelvhatárok és a politikai határok szinkronizálásával”, vagy azzal az amerikaiak által nem elutasított elvvel, hogy ha már lakosságcserére kell sort keríteni, akkor az „önkéntes, többéves és nemzetközileg ellenőrzött lakosságcsere” legyen. (Romsics 2006, 51., 54. p.) A nagyhatalmak procedurális konfliktusai tetten érhetők a párizsi konferencia sok forrásában, mint például a módosító javaslatokban stb. A párizsi konferenciához kapcsolódó sok apróbb nagyhatalmi érdekkonfliktus egyik legkonkrétabb ügye a békeszerződés Dunával, illetve a dunai hajózással foglalkozó VII. része, ahol „az angolszász hatalmak álltak szemben a Szovjetunió vezette blokkal, előbbiek a dunai forgalom teljes szabadságát pártolták, míg a Szovjetunió saját ellenőrzése alá kívánta azt vonni”. (Romsics 2006, 234. p.)

A párizsi békekonferenciának a hidegháborúval kapcsolatos további lényeges vonatkozása az, hogy az USA és Nagy-Britannia kiszorította a Szovjetuniót az Olaszországgal kötendő békéből. (Wegs 2002, 20. p.) Az USA szempontjából az olasz békeszerződésnek valóban kiemelt szerepe jutott. Ennek a problémakörnek része volt egyfelől az ún. olasz precedens, másfelől a Trieszt-kérdés. Az olasz precedens tömören azt jelentette, hogy az olasz Szövetséges Ellenőrző Bizottságban (SZEB) a Szovjetunió szerepe formális volt – viszont a Szovjetunió ugyanezt az eljárási mintát kihasználta a többi béketárgyalás, azaz a kelet-európai országok kapcsán.

A Trieszt és környéke körüli territoriális vita Olaszország és Jugoszlávia között kiválóan példázza, hogyan halmozódott a béketárgyalások kezdete óta és mindvégig a párizsi béke aláírásáig, sőt azon túl is egy nemzetközi probléma. Trieszt példa a két nagyhatalom elhallgatott, visszafojtott dühére, mint ahogy példa arra is, hogy a párizsi békét a nagyhatalmak még összeszorított fogakkal végigcsinálták, ám utána búcsút mondtak egymásnak. (Judt 2007, 105. p.)

Trieszt kérdése rendkívüli mértékben foglalkoztatta Truman elnököt – sokkal jobban, mint Kelet-Európa bármelyik állama. Az egyik Sztálinnak írt levelében az amerikai elnök úgy fogalmaz, hogy a Trieszt–Venezia Giulia „kérdést nem pusztán olasz–jugoszláv határvitának kell felfogni, hanem úgy kell rá tekinteni, mint egy principiális kérdésre, amely a többi (felmerülő) területi vita megoldásának a vezérfonala, és az európai tartós béke alapköve”.[4] Sztálin válasza kiábrándító volt – emlékszik vissza Truman –, mivel „Sztálin Tito pártját fogta”. (A két államférfi levélváltása egyébként G. F. Kennan közbenjárásával zajlott.) A Trieszt-kérdés időleges megoldására 1945 júniusában került sor, amikor meghúzták a Morgan-vonalat, létrejött egy mondvacsinált, kvázi független állam, pontosabban két katonai körzet: egy A (nyugati) zóna, benne Trieszttel, amely amerikai és brit katonai fennhatóság alatt állt, és egy B (délkeleti) zóna, amely jugoszláv fennhatóság alá került. A szövetségesek Trieszt körüli konfliktusai rendszeresen felbukkantak a párizsi békekonferencián. 1946. augusztus 1-jén például a jugoszláv delegáció vezetője, Edvard Kardelj fő érvei között bukkant fel Trieszt, amikor Kardelj kijelentette, hogy a Külügyminiszterek Tanácsa „elvette” Jugoszláviától Triesztet, és igazságtalanul húzta meg az olasz–jugoszláv államhatárt. (Romsics 2006, 193. p.) Mint később kiderült, mindez csak ideiglenes megoldás volt, amely további ellenségeskedéseket szült – mégis: Trieszt státusát, azaz a Morgan-vonalat szentesítette a párizsi béke.

Az olasz precedens és a Trieszt-vita már hidegháborús érvek voltak abban az értelemben, hogy bennük a nagyhatalmi erőpolitika mellett megjelentek az ideológiai konfliktusoknak is. A Párizsban tartózkodó amerikai konferenciaküldöttség számos tagjától maradt fent írásos forrás arra nézvést, hogy az USA számára Olaszország kiemelt jelentőséggel bírt mind katonai, mind politikai szempontból. Köztük pl. Charles H. Bonesteel, aki az amerikai küldöttség katonai tanácsadójaként volt jelen Párizsban, számos alkalommal leírta 1946 során, hogy Olaszországban az USA legfőbb politikai érdeke „a kommunista befolyás elleni harc”.[5] A kezdődő hidegháború egy-egy ideológiai vonatkozását a magyar delegáció is alkalmazta mint argumentációt. Štefan Šutaj szerint a magyar delegáció egyes tagjai, mint például Auer Pál a magyar érdekeket úgy tálalta, mint „amelyeket azért érdemes támogatni, hogy Magyarország segítséget kapjon a kommunizmus elleni harcában a Szovjetunió vezette szláv blokk ellenében”. (Šutaj 2014, 165. p.) Hasonló utalás van ugyanerre a jelenségre Romsics Ignácnál is. Itt a szerző Szegedy-Maszák Aladár és Auer Pál háttérmunkájára utal, melynek során Szegedy-Maszák „mélységes aggodalmát fejezte ki afölött, hogy a náci Lebensraum politikát minden jel szerint egy olyan érdekszféra-politika váltotta fel, amely Európát kettévágva Magyarországot a többi kelet-európai országgal együtt a Szovjetunió fennhatósága alá látszik utalni” (Romsics 2006, 201. p.), továbbá hogy a magyar küldöttség egyes tagjai épp ezen az ideológiai alapon kérték az USA támogatását. Ezek és további kisebb-nagyobb konfliktusok mutatják azokat a hatalmi és ideológiai jegyeket, amelyeket már a kortársak is konfliktusosnak láttak, utólag pedig a hidegháború legkorábbi jelenségeiként, annak legkorábbi összetevőiként értelmezhetünk.

A hidegháború nagy körvonalait vázolja fel az a tény is, hogy a két szuperhatalom 1946–1947-ben teljesen eltérő stratégiai célokkal érkezett Párizsba. Az egyik oldalon a „szovjet biztonságpolitikai prioritások” álltak – ahogy Mark Kramer fogalmaz (frappánsan, bár véleményem szerint kissé eufemisztikusan). (Idézi Bottoni 2015, 46. p.) A másik oldalon viszont az USA és Nagy-Britannia háború utáni terveiben Kelet-Európa másodlagos szerepet játszott (Bottoni 2015, 38. p.), ami elég megalapozott állításnak látszik, ha összehasonlítjuk azzal, hogy mennyivel határozottabb álláspontot foglalt el az USA a Szovjetunióval szemben pl. Olaszország (Trieszt) vagy Irán ügyében.

A párizsi békekonferenciától első hallásara igen távol álló Iránt azért érdemes megemlíteni, mert az Iránban 1945-ben (!) bekövetkezett helyzet (ahol is a Szovjetunió egy pro-szovjet rezsimet kívánt felállítani) nemcsak az egyik legelső territoriális-ideológiai konfliktus volt az USA és a Szovjetunió között, de ahhoz is nagyban hozzájárult, hogy 1947 legelején Truman elnök megvált külügyminiszterétől, J. F. Byrnestől.[6] Robert H. Ferrell szerint Byrnes és a háttéremberei (Donald S. Russel és Benjamin V. Cohen) ignorálták Trumant és nem nagyon hallgattak a Külügyminisztérium apparátusára sem. Bár Byrnes külügyminiszterként a szovjetekkel szemben a kemény kéz politikáját szorgalmazta, és ebben hasznos partnere volt Trumannak, a két ember személyes viszonya rossz volt. Az első nagy összeütközésük épp az 1945 végi moszkvai előkészítő konferencián történt, ahol Byrnes – Truman szerint – nem képviselte elég határozottan az USA érdekeit: mégpedig Iránban. A moszkvai külügyminiszteri konferenciát záró kommünikében Iránt meg sem említették, amit Truman egy levélben rótt fel Byrnesnek: „Oroszország lázadást szít és csapatokat tart egy szövetségese földjén – Iránban. Ha Oroszország nem szembesül vaskézzel és kemény nyelvezettel, akkor újabb háborúra van kilátás. Ők csak egy nyelvet ismernek.” És ebben a kontextusban hangzott el az „Elegem van az oroszok babusgatásából!” mondat – ami tehát nemcsak Truman személyes frusztrációját fejezte ki a Szovjetunió lépései miatt (Judt 2007, 105. p.), hanem ami az amerikai külügyi apparátus felé irányzott kritika is volt Truman részéről. Ilyen körülmények között, a Trumannal való többszöri konfliktus után mondott le 1947. január 21-én Byrnes, és lépett helyébe, a párizsi béke aláírása előtt kb. két héttel George C. Marshall.

Konklúziók

Amíg a szovjet oldalon a párizsi békekonferencián már az „erő” és a „befolyási övezet” voltak a kulcsszavak (Bottoni 2015, 38–39. p.), addig az amerikai oldal viselkedése a „kivárás”, a „határozatlanság” és a „passzivitás” szavakkal írható le. 1946-ban nemcsak hogy javában zajlott Kelet-Európa szovjetizációja (Judt 2007, 39. p.), hanem 1947-ben már csúcsra járt, és ezt még a legszovjetbarátabb szlovák történészek, pl. Dagmar Čierna-Lantayová is elismerik.[7] Ezzel szemben Washington csak 1946 őszén kezdte el felülvizsgálni saját Szovjetunió-politikáját, és az ezzel kapcsolatos érdemi tettekre, tehát az Európa-politika praktikus áthangolására csak 1947 vége felé, jóval a párizsi békekonferencia lezárása után került sor. Igen sommásan fogalmazva: Párizsban a hidegháború nagyhatalmi viszonyainak szempontjából a tudatos és célzott szovjet eredménymaximalizáció állt szemben az „amerikai naivitással”. (Robert J. Wegs 2002, 19. p.)

A háború utáni Szovjetunióra vonatkozó koherensebb amerikai gondolkodásmód épp a párizsi békekonferencia végső szakaszában, 1947 első felében kezdett kialakulni. Az áthangolás félreérthetetlen jele volt Byrnes külügyminiszter 1946. szeptember 6-i beszéde Stuttgartban, amelyben megnyugtatta Nyugat-Németországot, hogy az USA Európában és az országban fog maradni (Németh 2006, 239. p.; Judt 2007, 105. p.) – és ez után 1947 első hónapjaiban az amerikaiak elkezdték elforgatni a kormánykereket.

Vagyis Párizsban egy késlekedő USA-t látunk, ahol a diplomáciai „jelek” összegyűjtése és a határozottabb döntés között rendkívül hosszú idő telt el. James Forrestal 1947 nyarán kezdeményezte, hogy gondolják újra a Szovjetunióval szembeni amerikai külpolitikát. Így született meg (majd másfél évvel később!) „Az Egyesült Államok biztonságát fenyegető szovjet lépésekkel szembeni amerikai célkitűzések” (1948. november 23.) című dokumentum (NSC 20/4). Sőt, az amerikai külpolitika a kelet-európai szovjet csatlós államok tekintetében csak 1949. szeptember 4-ére keltezett „Memorandum” alapján lépett (NSC 58, illetve NSC 58/2), és amelyet csak 1949. december 13-án írt alá Truman elnök. Mindezek fényében az 1947. március 12-re datált Truman-doktrína nem egy kezdet volt, hanem az USA már megváltozott Európa-politikájának a felszínre törő jele. (Sestanovich 2014, 19. p.)

A párizsi békekonferencia kezdetét még a status quo megtartására való törekvés határozta meg, illetve szovjet részről „a háború gyümölcseinek” a megtartása. (Mezei 2001, 117. p.) Ez a stabilitásra való törekvés, a háború utáni világrend kialakítására való törekvés fontosabb volt minden más, kisebb konfliktusnál. Ugyanakkor a béketárgyalások alatt már bőven zajlottak – bár túlnyomó részt rejtve – azok a diplomáciai konfliktusok és folyamatok, amelyek szinte a párizsi békeszerződés aláírása napján a felszínre törtek. 1946 végén, 1947 első hónapjaiban még tartott a nagyhatalmi kohézió, mert ez volt a közös érdek. De az ez után következő békék kapcsán (Japán, Németország, Ausztria) már nem.

Megjegyzés: Jelen tanulmány annak az előadásnak a szerkesztett változata, amely azonos címmel hangzott el a Miklós Péter által szervezett Második Trianon c. konferencián a hódmezővásárhelyi Emlékpontban 2017. február 9-én Romsics Ignác, Vizi László Tamás és Gulyás László előadásainak társaságában

Irodalom

Auer, Pál: Fél évszázad. Washington, Occidental Press, 1971.

Bottoni, Stefano: A várva várt nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2015.

Čierna-Lantayová, Dagmar: Tradícia a dejiny. Vybrané otázky zo slovensko-maďarských a slovensko-ruských vzťahov (1934-1949). Bratislava, Historický ústav SAV–Typoset print, 2009.

Fischer Ferenc: A kétpólusú világ 1945–1989. Budapest–Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2005.

Horváth Jenő (szerk.): A klasszikus hidegháború időszaka 1945–1962. Diplomáciatörténeti szöveggyűjtemény. Budapest, BKÁE Nemzetközi Kapcsolatok Tanszék, 2001.

Judt, Tony: Povojnová Európa. História po roku 1945. Bratislava, Slovart, 2007.

Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában. Magyarország és a szovjetrendszer. 1945–1990. Budapest, Osiris Kiadó, 2014.

McWilliams, Wayne C.–Piotrowski, Harry: The World since 1945. A history of international relations. 8th edition. Lynne Rienner Publisher Inc., 2014.

Mezei Géza: Európa kettészakítása és a kétpólusú nemzetközi rend születése. Új Mandátum Könyvkiadó, 2001.

Németh István: Európa 1945–2000. A megosztástól az egységig. Aula Kiadó, 2004.

Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. 1. és 2. kötet. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Sestanovich, Stephen: Maximalist. America in the World from Truman to Obama. New York, Vintage Books, 2014.

Šutaj, Štefan: Parížska konferencia 1946 a mierová zmluva s Maďarskom. Prešov, Universum, 2014.

Vajda Barnabás: Hidegháború és európai integráció – Régi és új értelmezések a 20. század második felének történeti értelmezéséhez. Komárom, SJE Tanárképző Kar, 2015. /Monographiae Comaromienses, 16./

Wegs, Robert J.–Ladrech, Robert: Evropa po roce 1945. Vyš

 

Rövid URL
ID2708
Módosítás dátuma2019. április 29.

Véleményes igekötők

Bevezetés Az igekötők „helyes” használata, a „fölösleges”, a „felcserélt” vagy a „hiányzó” igekötők gyakran megjelennek a nyelvi témájú beszélgetésekben. Dolgozatomban két ritkábban tárgyalt nyelvhelyességi kérdést,...
Bővebben

Részletek

Bevezetés

Az igekötők „helyes” használata, a „fölösleges”, a „felcserélt” vagy a „hiányzó” igekötők gyakran megjelennek a nyelvi témájú beszélgetésekben. Dolgozatomban két ritkábban tárgyalt nyelvhelyességi kérdést, a logikátlannak nevezett igekötős igéket és az első személyre vonatkozó oda igekötő használatát, valamint az ezekre vonatkozó nyelvművelői és laikusi vélekedéseket mutatom be. A nyelvművelők véleményét a nyelvművelői kiadványok és újságcikkek alapján, a laikusokét pedig internetes hozzászólásokon keresztül ismertetem.

 1. A „logikátlan” igekötős igék

A NyKk. az igekötők használatának nyelvhelyességi kérdésein belül megkülönbözteti a logikátlanul kapcsolódó igekötők esetét (NyKk. I. 1980–1985, 985. p.). A leírás szerint olyan igék tartoznak ebbe a csoportba, amelyek jelentését az „igekötő ellentétesre változtatja”. A kézikönyv példaként a felolt, kicsuk, kizár, szétragad igéket sorolja fel, de az egyes igekötők szócikkeiben további példákat is megemlítenek, pl.: kiköt ’kiold’. A NymKsz.2 szintén elkülöníti a logikátlanul használt igekötők kategóriáját és ugyanazokat a példákat közli, mint a NyKk. (NymKsz.2 2005, 316. p.).

A grammatikák a vizsgált igékkel az igekötők szóképző szerepe kapcsán foglalkoznak. Szili Katalin szerint akkor beszélhetünk képzett igekötős igékről, amikor „az igekötő az adott jelentésben nélkülözhetetlen kelléke a szónak, és a származékszó jelentése nem vezethető le az alapszóéból, illetve az alapszó nem létezik” (Szili 2000, 61. p.). A leírás alapján a képzett igék közé sorolhatók a felolt, kicsuk stb. alakok is. Az igekötők ilyen jellegű használata a fosztóképzők funkciójához áll a legközelebb, mivel az igék alapjelentést ellentétesre fordítják. Pl. lebecsül, elhasonul, kigöngyöl (Laczkó 2006, 299. p.). Simonyi Zsigmond számos olyan igét sorol fel, amelyek az igekötőkkel ellentétes jelentést vettek fel, pl. kikapcsol, leakaszt, kibújik, fölfed, lefegyverez, kibogoz. Közülük kiemeli a bogoz igét, mivel az alapige az igekötő nélküli használatában is megtartotta a ’csomót kiold’ jelentését. Simonyi szerint a felsorolt igék egy része német és latin igék mintájára alakult ki (Simonyi 1916). Hasonló szóalkotás az angol nyelvben is létezik. Különböző prefixumokkal számos ige antonimáját létre lehet hozni, pl. pack–unpack. Az angol uncompress hatására keletkezhetett az informatika nyelvében használt kitömörít ige. Pl.

 

A letöltött programot kitömöríted egy mappába, majd a setup.exe fájlt elindítva kezdheted meg a telepítést.

 

A nyelvészeti tanulmányok közül a gyerekek nyelvi fejlődését bemutató munkák is tárgyalják a „logikátlan” igekötős igéket. Pléh Csaba két írásából kiderül, hogy a Csukd ki az ajtót!, Beássa a gödröt., Öltöztessél le!, Hunyd ki a szemed! szerkezetek a gyermeknyelvben a magyar nyelv ún. szatellita jellegének a túláltalánosításával jönnek létre. A szatellita jelleg azt jelenti, hogy a magyar az irányokat többnyire igekötőkkel, ragokkal, névutókkal fejezi ki, viszont néhány ritka esetben az igék is hordozhatnak irányjelentést. A gyerekek néha ellentétes irányú igekötőt kapcsolnak ezekhez az igékhez, ami hibás alakokat eredményezhet (Pléh 2007, Pléh 2006). A tárgyas kihuny és a beás ’betakar’ a mai nyelvhasználatban valóban hibának számít, de az internetes találatok azt mutatják, a leöltöztet és a kicsuk igealakok léteznek. Pl.

 

Egy óvodáskorú gyermek már képes fel- és leöltözni, persze ehhez sok türelem és motiváció szükséges.[1]

a zár be és kicsukása a kód beadásával történik (a kód hossza 3–10 számjegy), a kicsukás után a zár készen áll egy másik felhasználó részére, aki becsukja a zárat másik tetszőleges kóddal

 

Úgy tűnik tehát, igény van arra, hogy az igék antonimáját az igetőből meg lehessen alkotni, ezért az igék és igekötők ellentétes irányjelentése nem mindig zárja ki a kapcsolódásuk lehetőségét.

 

A „logikátlan” igekötős igék nyelvművelői megítélése

A tárgyalt igealakokat a nyelvművelők régóta elítélik, de a logikátlan jelzőt a korábbi írásokban még nem használták. Például a kizár, kidug igékről 1920-ban azt írják, hogy „az ajtót csak bezárni (és kinyitni), az üveget pedig csak bedugni (és a dugót belőle kihúzni) lehet”.[2] A logikátlannak nevezett szóalakok ma sem elfogadottak a köznyelvben: a kicsuk, szétragad nem szerepel az Éksz.2-ban, a felolt, a kiköt és a kizár igét pedig a pongyola nyelvhasználat elemeként tartja számon az Éksz.2.

A mai nyelvművelői tanácsokban használt logikátlan minősítés a nyelvi logicizmus működésére vezethető vissza. Ennek az ideológiának a követői a logikusságot fontos nyelvi értéknek tartják, nem veszik figyelembe, hogy a természetes emberi nyelveket nem tudatosan hozták létre, és elvárják, hogy minden nyelvi forma megfeleljen a grammatikákban leírt szabályoknak (Nádasdy 2001). A „logikátlanság” okán ezeket az igéket „pongyolának”, „helytelennek” tartják. A NyKk. egy másik szócikkét megvizsgálva viszont rájöhetünk arra, hogy nem a „logikátlanság” a helytelenítésüknek legfőbb oka.

Az igekötők funkcióinak ismertetésekor a NyKk. leírja, hogy az igekötő képes az ige jelentését a visszájára fordítani, például az elszokik, visszafejlődik, félresikerül, kiszeret igék esetében (NyKk. I. 1980–1985, 982. p.). Vagyis az igekötőknek azt a tulajdonságát, amely alapján a „logikátlan” igekős igéket elmarasztalják, ebben a szócikkben természetesnek tekintik. Mivel a helytelennek bélyegzett igék nyelvi és logikai szempontból sem különböznek az elszokik, visszafejlődik stb. igéktől, ezért azt kell feltételeznünk, hogy kirekesztésükben a logicizmus mellett más okok is szerepet játszanak.

A NyKk. szerzői a vitás nyelvi jelenségek megítélésekor hét szempontot vesznek figyelembe. Az egyik közülük a szükségesség szempontja, vagyis az, hogy a kérdéses szó új fogalmat, új jelentésárnyalatot fejez-e ki (NyKk. I. 1980–1985, 18. p.). A nyelvi necesszizmus szempontjából a felolt csoportjába sorolt igék „feleslegesnek” mondhatók. Denotatív jelentésük megegyezik a szinonimáik (felkapcsol, kinyit stb.) jelentésével. Egy újságcikk éppen erre alapozza az ítéletét:

 

A pongyolább nyelvhasználatban még ma is gyakori (…) kicsuk, kizár (kinyit jelentésben), kiszabályoz, kirészletez, stb. visszaszorítását is elő kell segítenünk, mert sem jelentésbeli, sem stílusárnyalati többleteit nem jelentenek számunkra.[3]

 

A visszafejlődik, a félresikerül stb. igék viszont olyan fogalmakat jelölnek, amelyeket egyébként csak körülírással lehet megnevezni, ezért hiánypótlónak tekinthetők. Bizonyára ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy ezeket a „logikátlanságuk” ellenére sem helytelenítik, vagyis a necesszizmus nagyon erősen hat a nyelvvédők és a laikusok gondolkodására is. A képzett igék Dési szerint is a tömörítés céljával jönnek létre. Dési példái közül a legújabb a kiilleszkedik, amelynek a tartalma valóban csak körülírással adható vissza, pl. kiszorul a társadalomból, a társadalom peremére kerül (Dési 2003). Emellett azt is láthatjuk, hogy a képzett igekötős igék nem mindig fejeznek ki új tartalmakat (pl. felolt, felhajol, kitemet, kifagy ’kiolvad’), viszont növelik a nyelvi változatosságot.

Ahhoz, hogy jobban megérthessem a „logikátlan” igekötő-használat megbélyegzése mögötti okokat, megvizsgáltam, hogyan vélekedik a két nyelvművelői kiadvány a szintén logikátlannak nevezhető felmerül, kiköt és kitakar igék „helyességéről”.

A felmerül esetében a NyKk. elismeri, hogy „valóban van a szóban némi logikátlanság” de azt is elmondja, hogy „a nyelv nem mindig logikus”. A kézikönyv szerint bátran használhatjuk, már csak azért is, mert „íróink, költőink is élnek vele” (NyKk. I. 1980–1985, 611. p.). Az, hogy a szépirodalmi nyelvszokás felülírja a „logikátlanság” problémáját, azt bizonyítja, hogy a felmerül esetében a logikusságot nem veszik figyelembe. Ennek az lehet az oka, hogy a társadalom művelt rétegébe tartozó írók, költők által használt formákat az elitizmus és a belletrizmus jegyében eredendően helyesnek tartják (Lanstyák 2017). Egy másik szócikkben szintén a védelmükbe veszik a felmerül igét, de itt már racionálisabban próbálják magyarázni az elfogadását. Azt írják: „nyilvánvaló, hogy a felmerülés-t a logika ellenére szemléletesnek érezzük: aki vizet mer, annak az edényt először meg kell merítenie a vízben, majd – fölfelé irányuló mozgással – ki kell onnan emelnie” (NyKk. I. 1980–1985, 606. p.).

A kiköt igéről egymásnak ellentmondó megállapításokat közöl a NyKk. A ki igekötőről szóló szócikkében azt írja, hogy a „kiköt olyan logikátlanság, amelyet a nyelvhasználat már régen szentesített”, a „kiköt” szócikkében viszont azt állítja, hogy logikátlan és helytelen (NyKk. I. 1980–1985, 1198., 1205. p.). A NymKsz.2 szerint a kiköt ’kiold’ jelentésben való használata pongyola (NymKsz.2 2005, 376. p.). Ezek az eltérő ítéletek azt támasztják alá, hogy a nyelvhelyességi szabályokat nagyon következetlenül alkalmazzák, és egy-egy szó helytelenítése mögött több rejtett ok is állhat. Az első idézet azt érzékelteti, hogy a „logikátlanság” csak az új nyelvi fejleményeknél feltétele az elfogadásnak, tehát a kiköt esetében a logicizmus a konzervativizmus ideológiájával párosul. A „szentesített” alakokra, vagyis a nyelvszokásra való hivatkozásban pedig a nyelvi elitizmus húzódhat meg, mivelhogy nyelvszokáson a nyelvművelők többnyire a művelt réteg nyelvhasználatát értik (Lanstyák 2011).

A kitakar ’leveszi a takarót’ jelentésű ige jó példa arra, hogy az igekötővel képzett igék annyira rögzülhetnek a szókészletben, hogy az igető és az igekötő jelentése közti ellentétet a beszélők egyes esetekben nem is észlelik. A NyKk. még fontosnak tartotta elmondani, hogy a kitakar igét elfogadják, mert a nyelvhasználat szentesítette (NyKk. I. 1980–1985, 1198. p.), de a NymKsz.2-ban már nincs ilyen utalás a szó eredeti jelentésére. Az új ’eltakar’ jelentésről viszont a következőket írják:

 

feltehetőleg az eltakar, letakar és a kitöröl, kihúz igék keveredésével alakult ki. Mivel azonban nem jelent mást, mint fenti szinonimái, igényes stílusú szövegben, pl. újságcikkben lehetőleg ne éljünk vele, ne terjesszük! (NymKsz.2 2005, 380. p.)

 

A mai beszélők szintén a ’leveszi a takarót’ jelentést fogadják el természetesnek, és ezzel szemben az újat szabálytalannak, logikátlannak érzik. Pl.

 

Nagyon zavarja a fülemet és logikai érzékemet az egyre inkább elterjedő „kitakar” kifejezés.

 

Ha a beszélők és a nyelvművelők következetesen ragaszkodnának a „logikai helyességhez”, a két jelentés közül az újabbat támogatnák, mivel az a takar alapige jelentésével is nagyobb összhangban van. Az új jelentéssel szembeni reakciók és az eredeti jelentés teljes elfogadása viszont azt mutatják, hogy ezek megítélésében leginkább a keletkezésük sorrendje számít. Így a kitakar új jelentésének a megítélése is csak bizonyos idő elteltével változhat meg. Jelenleg a helytelenítésében az originalizmus, a konzervativizmus és a purizmus dominál.

Kiderült tehát, hogy a logikátlanság vádja csak addig akadályozza egyes igék elfogadást, amíg azok újszerűen hatnak, amíg nem terjednek el a műveltebb réteg nyelvhasználatában, és amíg nem kerülnek be az irodalmi alkotásokba. Éppen ezért a logikátlan igekötő-használat megkülönböztetése teljesen indokolatlannak tűnik.

 

A felolt ige nyelvművelői megítélése

Az internetezők körében a „logikátlan” igekötős igék közül a felolt a legvitatottabb, ezért ennek a használatát és megítélését vizsgáltam meg alaposabban.

A felolt kialakulásáról és elterjedéséről nincsenek biztos adataim. Kontra szerint már a 1980-as években kellőképpen gyakori volt ahhoz, hogy bekerülhessen a szótárba, mégis kimaradt az Éksz. első kiadásából. Ennek Kontra szerint csak nyelvhelyességi okai lehettek (Kontra 1982). A Történeti korpusz nem ad rá találatot, bizonyára korábban sem volt az írott norma része, viszont feltételezem, hogy a felolt régóta élő igealak. Ugyanis megfigyeltem, hogy az igekötő hatására kezd megváltozni az alapige jelentése. A Google kereső találatai azt mutatják, hogy a beszélők a ’felkapcsol’ értelmet már nem csak az igekötős igének tulajdonítják, hanem az alapige egy önálló jelentésének tartják. Ebben az új jelentésében nemcsak a fel, hanem akár a vissza igekötő is járulhat az igéhez. Pl.

 

Esetleg egy cerkaelemmel működő led lámpás? … Nincs sok fénye de párna alá jó lehet ha éjjel valamit megnéznél és nem szeretnél villanyt oltani…[4]

Hajnali negyed három. Halkan becsukom magam mögött a hálószoba ajtaját. Lámpát sem oltok.[5]

Semmi pánik biztosan kiment az áram vissza akartam oltani a villanyt már a kapcsolón volt a kezem amikor egy hideg kéz rátette a kezét az enyémre.[6]

 

A Simonyi által bemutatott bogoz ige bizonyítja, hogy ilyen jelentésmódosulásra már korábban is volt példa a nyelvben. Ha a jelentésváltozás a felolt esetében is végbemegy, nem lesz logikai akadálya a szó elfogadásának.

A jelentésváltozásról és a felolt jelenlegi használatáról nem tájékoztat sem a NymKsz.2, sem a NyKk., minden helyzetben inkább a szinonimáit javasolják. Hasonlóan jár el a nyelvi tanácsadással foglalkozó e-nyelv.hu oldal is.[7] Jobbnak látják a felgyújt, meggyújt, felkapcsol szinonimák használatát.

A NyKk. szerint a logikátlanság mellett a felolt ellen szól az is, hogy a felgyújt és az elolt keveredésével alakult ki. Mivel „az igék ellentétes jelentése zavart okoz”, ezért a használatát helytelennek, pongyolának minősíti (NyKk. I. 1980–1985, 606., 985. p.). A NymKsz.2 is hasonlóan jellemzi a felolt igét. Szerinte is a felgyújt és a leolt egymásra hatásával jött létre, azonkívül értelemzavaró és ezért kerülendő (NymKsz.2 2005, 218. p.). Mindkét nyelvművelői kiadvány egyetért abban, hogy a szó értelmezése gondot okozhat a beszélők számára. Simonyi példáiból látható, hogy a szókészletben nem elhanyagolható az ellentétező igekötőkkel képzett igék száma. Ezek nem okoznak kommunikációs nehézséget, sőt többségükben a mai beszélő számára már fel sem tűnik az ellentét. Ezért úgy gondolom, téves az az állítás, hogy a felolt ige félreérthető, hiszen ha valóban az volna, egy beszélőközösségben sem használnák. Ráadásul az értelemzavaró vádat minden olyan szóval szemben fel lehetne hozni, amelyek jelentése nem következtethető ki az egyes morfémák ismerete alapján (pl. becsap valakit).

A NyKk. és NymKsz.2 leírása is a szó feltételezett kialakulásának a módjával magyarázza a felolt helytelenségét. A keveredés szó a legtöbb nyelvhelyességi ítéletben negatív színezetű, és a felolt esetében is azt sugallják vele, hogy az adott szóalak egy hibás folyamat eredményeképpen jött létre. A feloltnak az ilyen alapú elmarasztalása a nyelvi homogenizmusra és a nyelvi lapszizmusra vezethető vissza. A homogenizmus képviselői elítélik a különböző nyelvből származó alakok vegyülését (beinvesztál) és a nyelven belüli formák egymásra hatását is (leáraz). A lapszizmus a tévesztések által keletkezett formákat helyteleníti a többi szóalkotási móddal szemben (Lanstyák 2017). Az azonban kérdéses, hogy valóban keveredés hozza-e létre ezeket az igéket. Az igekötők ellentétező funkcióját figyelembe véve a felolt nem keveredés, hanem szabályos szóalkotási mód eredménye.

A NymKsz.2 készítői azt is fontosnak tarják közölni, hogy a felolt az alacsonyabb szintű beszélt nyelvben alakult ki. Ezzel a megállapításukkal is valószínűleg arra szeretnék ösztönözni a nyelvhasználókat, hogy kerüljék ezt a formát. Grétsy ugyanezt sokkal nyíltabban fogalmazza meg, szerinte a felolt „az alacsonyabb szintű beszédben, a pongyola nyelvhasználatban nemegyszer hallható, de a csak kicsit is igényes nyelvhasználatba nem illik bele”.[8]

Összefoglalva: a nyelvművelői álláspont szerint a felolt mindenképpen helytelen és kifogásolható igealak, és ezt leginkább logicista és homogenista érvekkel próbálják igazolni.

 

A felolt ige az internetezők metanyelvi szövegeiben

A laikusok véleményét internetes fórumok metanyelvi hozzászólásain keresztül térképeztem fel. A felolt „helyességén” több nyelvi és nem nyelvi kérdésekre irányuló fórumon is vitatkoznak.[9] A fórumozók egy része csupán tudomásul veszi az eltérést az általa ismert formák és a felolt között, de nem fogalmaz meg ítéletet a szóval kapcsolatban. Az ilyen toleráns véleménynyilvánításokból nagyon keveset találtam az interneten.

 

a barátnőm lezárja a tvt, én kikapcsolom, én feloltom a villanyt, ő felkapcsolja

 

A legtöbben értékelik is a felolt formát, és gyakran annak használóit is. A szó „helyességének” megítélésekor a laikus nyelvhasználók is hasonló szempontokat vesznek figyelembe, mint a nyelvművelők. Ítéleteiket a szó eredetére, logikusságára és szabályosságára vonatkozó véleményeik befolyásolják. Az igekötők szóképző szerepére egyáltalán nem találnunk utalást a laikusok szövegeiben. Nem derül ki, hogy milyen tudással rendelkeznek az igekötők funkcióit illetően. Az viszont látható, hogy a feloltot nyelvtanilag is hibás képződménynek tartják.

A felolt eredetével kapcsolatban kétfajta elképzelés él a beszélők között. Többen is megneveznek különböző tájegységeket, ahol használatos ez a forma, vagyis a nyelvjárásokban keresik a felolt gyökerét. Ezekben a hozzászólásokban jelennek meg leginkább a laikusok érzései és személyes tapasztalatai. Azok, akikben a felolt a nagyszüleiket és azok nyelvhasználatát idézi fel, elfogadóbbak ezzel a formával szemben.

 

Én meg kiskoromban borsodi voltam, na ott is más tájszavak voltak. Például itt meg azért röhögnek ki, ha azt mondom, h feloltom a lámpát, mert én meg így szoktam meg, még nagyim is így mondja… Aki hibának tartja ezeket az a saját tudatlanságáról ad képet…

Szia, az “oltsd fel” nem hiba, hanem tájnyelvi/nyelvjárási változat is, a szüleim — Tolna megyeiek — ezt használják nagyjából mindig.

 

Akadnak, akik úgy gondolják, hogy a nyelvjárási jellege miatt nem minden közléshelyzetben megfelelő a felolt használata. Érdekes például az, ahogyan az Így érzem Magam – Mikor aludnék, és feloltják a villanyt szövegű képre reagálnak a hozzászólók.[10] Szerintük még egy ilyen informális felületen sem megengedett a nyelvjárásiasnak tartott forma használata. Az erre vonatkozó hozzászólások:

 

Attól, hogy tájegységenként egy-egy igét másképp használunk, még nem írja felül a köznapi, elfogadott nyelvet.

Nekem nincs bajom a tájszólással, de azért az echte magyarban kéne posztolgatni…

Szombathelyen ” beteszem ” az ajtót, de egy postban még is csak hülyén nézne ki…

 

A fenti idézetek egyébként kivételnek számítanak az általam összegyűjtött szövegek között. Ugyanis a hozzászólások többsége beszédhelyzettől függetlenül ítéli el a felolt használatát. A helyesség viszonylagosságát csak kevesen ismerik vagy tudják megfogalmazni.

Egy tanulságos esetben megmutatkozik a nyelvművelői tevékenység ártalmas hatása is. Az egyik hozzászóló a saját anyanyelvváltozata helyességét kérdőjelezi meg. Szerinte a felolt használata nemcsak kerülendő, hanem szégyellni való viselkedés is. A szerző platonista és standardista gondolkodásról árulkodik, hogy nem ismeri el a nem standard formák létezését.

 

Sajnos én is tanultam pár értelmetlen kifejezést as szüleimtől, majd később jöttem rá hogy nem léteznek ilyen szavak, mondatok! Pl. olcsd fel a vilanyt, ne hazudgálj, kirafinált, ruhástúl, türűlkőző stb. Szóval ultra gáz a mai világban ilyen szavakat használni, főleg munkahelyen!

 

A szerző valószínűleg egy másik nyelvi közösségbe (munkahelyre, iskolába) kerülve jött rá, hogy addig „helytelenül” beszélt. Ez a reakció visszavezethető arra, hogy gyerekként nem tanulta meg elkülöníteni a saját nyelvváltozatának és a köznyelvnek a használati lehetőségeit.

A szó eredetét illetően nem mindenki köti a felolt alakot a területi nyelvváltozatokhoz. Sokak szerint a szó forrása a műveletlenek „helytelen” nyelvhasználata. Két kommentelő ezt így fogalmazza meg:

 

A feloltják a villanyt meg nem tájszólás hanem tirpákság.

Na de ne mondjatok, hogy egy ponton tul nem hangzik valami tul suttyonak. Mar olyan igenytelen ertelemben. Szerintem van kulonbseg egy jopofa nyelvi lelemeny es pl. a “feloltani” a lampat kozott.

 

A felolt eredete mellett a szó érthetősége, logikája is foglalkoztatja a beszélőket. A fórumbejegyzések arról árulkodnak, hogy a beszélőkben van egyfajta igyekezet a szabályok követésre, ezért kifogásolják a felolt formát. Úgy gondolják, hogy a felolt megsért valamilyen nyelvtani vagy logikai szabályt. Ezt az aggodalmukat erősíti a nyelvművelői álláspont is, így nem meglepő, hogy az ilyen logicista hozzászólásból van a legtöbb. Pl.

 

nyugaton fordítva van a villanykapcsoló billenése, ott simán van értelme feloltani a lámpát.

A dolgokat eloltani, kioltani lehet, de a feloltást egyszerűen nem tudom értelmezni

Oltani mindig azt jelenti, “elzárni, megszüntetni” (lásd tüzet olt). Tehát a FELoltani a villanyt gyakorlatilag értelmezhetetlen 🙂

 

Az esetleges jelentésváltozás csak nagyon kevés esetben fogalmazódik meg. Pl.

 

„Itt nem az “olt” eredeti jelentése számít. Feloltom a lámpát. Teljesen helyes. Azt jelenti, hogy felkapcsolom.”

 

A logikusságot hiányoló megnyilatkozások gyakran hivatkoznak a gyújt igére. Szerintük a felolt ige azért sem nem lehet helyes, mivel a gyújt igéhez sem kapcsolódhat a le igekötő.

 

Feloltják a villanyt? Ez olyan mintha azt mondanád, hogy a tűzoltók legyújtották a tüzet…

Engem jobban zavar ha a lámpát feloltják. Ilyen alapon lehetne legyújtani is. de a józan paraszti ész azt mondatja velünk, hogy dolgokat eloltani, esetleg leoltani lehet, feloltani nem…

 

A legyújt hiánya viszont nem zárja ki a felolt létezését, mivel olt alapjelentésének a változása nincs összefüggésben a gyújt ige használatával. Persze a legyújt alak létrejöttének a lehetősége megvan a nyelvben, és az sem zárható ki, hogy kialakul egyszer az ’elolt’ jelentése.

Az összegyűjtött véleménynyilvánításokból az is kiderül, hogy a laikusok nyelvfelfogása nagyon különbözik a nyelvészekétől. A nyelvészek azt vallják, hogy az egyes beszélőközösségekben elterjedt formákat az adott közösségben feltétel nélkül el kell fogadni. A beszélők viszont ezt még gyakran nem tekintik megfelelő indoknak ahhoz, hogy a felolt formát helyeseljék, sőt szerintük egy elterjedt nyelvi alak is lehet „helytelen”.

 

Amit sokan használnak, az még nem biztos, hogy jó is. A feloltom nem az.

A “feloltom a villanyt” olyan, mintha vízzel szítanánk a tüzet. És mennyien mondják így! Belegondolt bármelyikük is? És ez szerintem nem kekeckedés részemről, hanem egy rossz berögződés sokak részéről. Nem?

2. Az ide–oda igekötők váltakozása

Bizonyos igékhez kapcsolódva a nyelvművelők megkülönböztetik az oda „helyes” és „helytelen” használatát. A leginkább vitatott az ad ige és az oda igekötő kapcsolódása. A nyelvművelők szerint az idead csak első személyre vonatkozhat: idead nekem/nekünk, az odaad pedig csak a második és a harmadik személyre: odaad neked/neki/nektek/nekik. A gyakorlatban azonban az odaad használata az első személyre is kiterjed, és váltakozva fordul elő az ide igekötős alakokkal. Pl.

 

Csak egy autó maradhat nálad, a többit légyszíves add ide, délután, ha jövök érted, elhozom őket.

Szegény ember ne add oda nekem, hiszen neked sincs és tudom, hogy te is éhes vagy!

 

Az ide–oda igekötők ilyen váltakozását más igéken is megfigyelhetjük. Pl. ideítél–odaítél, ideajándékoz–odaajándékoz.

 

Nagyon-nagyon jól esett, hogy püspök atya gondolt rám és odaítélték nekem ezt a nagyon szép kitüntetést.

Én nagyon-nagyon nagyra értékelem ezt a mai napot, nagyra értékelem persze 1999-et, amikor ezt már ideítélték

HA esetleg tudnátok egyet odaajándékozni nekünk, akkor kérünk Titeket, hogy jelezzétek ezt nekünk.

az emberek többsége pedig nemhogy pénzt kért volna a hulladékért, inkább szívesen ideajándékozta nekem, örülve, hogy megszabadulhat tőle.

 

A váltakozás valószínűleg nyelvjárási eredetű, dunántúli jelenségként már 1887-ben regisztrálták, mátyusföldi használatát pedig 1891-ben írták le, ekkor még értékítélet nélkül (Csapodi 1887, Zolnai 1891). Annak, hogy miért választják a beszélők az oda igekötőt az ide helyett, több oka is lehet. A pragmatika azzal magyarázza, hogy az ide–oda igekötők mutató névmási határozószókból jöttek létre, ezért deiktikus elemekként viselkednek. A deiktikus elemeket nem mindig a beszélő szempontjából értelmezzük. Használhatjuk őket úgy is „hogy a deiktikus centrumot a beszédszituáció más résztvevőjére” visszük át (Tátrai 2000). A beszélők az add oda nekem utasítás megfogalmazásakor is valószínűleg a címzett szerepébe helyezkednek. Ezt a jelenséget deiktikus kivetítésnek nevezik. Tátrai megállapítja, hogy az add oda olyan deiktikus kivetítés, amely „a magyar nyelv bizonyos területi változataiban, főleg a nyugati országrészben meglehetősen konvencionális megoldásnak számít” (Tátrai 2010, 17. p.).

A nyelvjárási hatás mellett az igekötő-használatot az oda igekötő nagyobb gyakorisága is befolyásolhatja. Az Éksz.2-ban 125 oda igekötős és csak 22 ide igekötős szóalak szerepel. Ez annak köszönhető, hogy az oda igekötőnek nem csak távolodást jelölő szerepe van, pl. odavan valakiért. Elképzelhető, hogy az idead–odaad igékben a nyelvhasználók már nem tartják fontosnak feltüntetni az átadás irányát, ezért az igekötő feladata már csak a befejezettség megjelölése. Erre pedig a nyelvhasználók az igekötőpár produktívabb tagját választják.

Az oda igekötő mellett szólhat az is, hogy általa a beszélő nem önmagára irányítja a figyelmet, hanem arra a személyre, aki a cselekvést végrehajtja. Ennek fontos szerepe lehet akkor, ha a beszélő udvariasnak, alázatosnak szeretne tűnni. Szembetűnő például az odaajándékoz nekünk gyakorisága vallási témájú szövegekben, amelyekben szintén ilyen céllal szerepelhet. Pl.

 

Jézus Krisztusban Isten emberré lett, hogy önmagát odaajándékozza nekünk.

és valódi böjt az, amikor van bátorságunk önmagunkat odaadni az Úrnak, hogy azután Ő odaajándékozza önmagét nekünk

Az ifivezetőm 20 éves, házas, és rengeteg fiatalra volt hatással köztük rám is, ha Isten odaajándékozza a feleséget nekünk minek vessük el?

 

Az első személyre vonatkozó oda igekötő használatának nyelvművelői megítélése

A nyelvművelői írások közül a kérdéses igealakra tett legkorábbi utalást a Vasárnapi Új Szó Nyelvművelés című rovatában találtam, 1970-ből.[11] Csáky Károly, a cikk írója arra az általános nyelvtani szabályra hivatkozik, miszerint „a magas hangrendű mutató jellegű határozószók közelre, a mély hangrendűek pedig távolra mutatnak”. A NyKk. és minden későbbi előíró célzatú írás is erre alapozza az intelmeit.

 

Az ide határozószó, ill. igekötő a beszélőkhöz, a beszélés helyéhez való közeledést, közelítést, ill. velük való szoros kapcsolatot fejez ki. (…) Szemléletkeveredés, ill. a gyakoribb használat folytán némely ige mellett pongyola beszédben – részben táji hatásra is – az oda igekötő váltja fel: már rég odaígérte a könyvet, mégsem kaptam meg tőle; Add már oda azt kést! (helyesebbek ide igekötővel) (NyKk. I. 1980–1985, 963. p.).

 

A NyKk. elismeri annak a három fő tényezőnek a meglétét, amelyek előidézhetik ennek a szabálynak a megsértését, és ezek ellenére minősíti pongyolának az odaad használatát. A „szemléletkeveredés” szóval feltehetőleg a pragmatikából ismert deiktikus kivetítésre utalnak, a szócikkből viszont hiányzik ennek a jelenségnek a bemutatása. A NyKk. által használt megnevezés negatív töltete azt a benyomást kelti a beszélőben, hogy a nézőpont-áthelyezés elítélendő jelenség.

A NyKk. egy másik helyen, az „oda–ide” igekötők szócikkében is foglalkozik az odaad igével:

 

Az oda határozószó, ill. igekötő (…) tágabb körű jelentéshasználata folytán jóval több kapcsolatot alkot igékkel, mint ellenpárja, az ide. Ezért gyakran ennek a helyébe telepszik, például az odaad, odaígér igének a beszélő személyére vonatkozó hibás használatában. (NyKk. II. 1980–1985: 415)

 

A „helyébe telepszik” megfogalmazással azt közlik az olvasóval, hogy az oda igekötő teljesen indokolatlanul jelenik meg a kifogásolt szerkezetekben. Az ilyen leírások ellenszenvet és félelmet ébreszthetnek a beszélőkben, akik aztán úgy gondolhatják, hogy az oda használatával veszélyeztetik az ide igekötő megmaradását. Erről tanúskodnak azok a hozzászólók is, akik szerint az ide igekötő egyre ritkábban fordul elő a nyelvhasználatban:

 

Nagyon zavaró – legalábbis engem zavar – az ide- és az oda- igekötők helytelen használata. Jobban mondva az „ide” teljes kiszorulása sokak beszédében.

Az “add ide” szóösszetétel szinte eltűnt, pedig szükség lenne rá, mert az irányt határozza meg.

 

Az ide igekötő eltűnésével kapcsolatos aggodalmak teljesen alaptalanok. Az oda ugyanis nem minden esetben veheti át az ide szerepét. Azokban az igékben, amelyekben fontos a cselekvés irányának a jelölése, továbbra is elkülönül a kettő használata: idelép–odalép, idenéz–odanéz stb.

A NymKsz.2 külön szócikkben tárgyalja az idead–odaad igéket. Az odaad nekem szerkezet használatát úgy mutatja be, mint ha az elsősorban gyereknyelvi sajátosság lenne, tudomást sem véve a kérdéses forma elterjedtségéről. Ez a leírás azért félrevezető, mert a jelenség már régóta nem csupán a gyerekek nyelvében jelenik meg. A megfogalmazás ellenére a nyelvművelők biztosan tudják, hogy az add oda a felnőttek körében is használatos, mivel gyereknyelvi tévesztésekkel kapcsolatban nem szoktak nyelvhelyességi tanácsokat adni.

 

A beszélő felé irányuló mozgást az ide igekötős igével fejezzük ki: add ide az újságot! Ha viszont 3. személy felé irányul a cselekvés, az add oda! forma a helyes: add oda (neki v. nekik) az újságot! Gyermekek beszédében gyakori, hogy – a gyakran hallott add oda! felszólítás hatására – akkor is ezt az alakot használják, amikor saját maguknak kérnek vmit: add oda a labdát, a mackót! Helyesen: add ide (nekem) a labdát, a mackót! (NymKsz.2 2005, 307. p.)

 

A NymKsz.2 szerzőinek az az elmélete sem tűnik megalapozottnak, miszerint a gyerekek többször találkoznak az add oda alakkal, és ezért használják ezt a formát. Ha a szülők hagyományos módon használják az igekötőket, akkor az ide igekötős kifejezések ugyanúgy a szókészletük részévé válnak.

A két nyelvhelyességi kiadvány egyik legnagyobb hibája, hogy azt feltételezik, az ide–oda határozószókra érvényes szabályok az ezekből származó igekötőkre is vonatkoznak. Az igekötőknek viszont az irányjelölésen túl más funkcióik is vannak, amelyek befolyásolják a használatukat.

A Magyar nyelvhasználati szótár megítélése sem sokban különbözik a korábbi kiadványokétól. Előrelépés, hogy elkülöníti a gyermeknyelvi előfordulásokat a felnőttek nyelvhasználatától. Ugyanakkor a beszélt nyelvi add oda nekem szerintük is logikátlan és helytelen (MNySz. 2007, 101. p.).

A hivatalos nyelvművelői kiadványok mellett más folyóiratokban, helyi újságokban is találtam az odaad használatára vonatkozó cikkeket. Az Édes Anyanyelvünk egyik írása a NyKk.-höz hasonlóan azt érzékelteti, hogy az oda használata teljesen céltalan, sőt általa gyengül a kifejezésmód pontossága is.[12]

 

Az ide és az oda határozószó változatlan formában igekötőként is működik. Ha az itt és az ott határozószót senki sem téveszti össze, vajon miért tévesztik össze az ide és az oda igekötőt? (…) Bármennyire elterjedt is ez a tévesztés, nem hagyhatjuk jóvá, mert rendszerhiba. Nem mondhatunk le a pontosságról, a megkülönböztetés lehetőségéről!

 

Azzal, hogy a szerző azt állítja, a beszélők összetévesztik az igekötőket, a beszélők anyanyelvtudását vonja kétségbe. Az elképzelés hátterében a nyelvi kompetencionizmus állhat, miszerint „közvetlen kapcsolat van a helytelennek bélyegzett nyelvi formák használata és a beszélők nyelvtudása között” (Lanstyák 2017). A beszélők nyelvtudását megkérdőjelező vélemények a laikusok körében is elterjedtek.

 

Itt Pécsen, minden alkalommal “add oda nekem” Nem értik az ide és oda szavak távolságot jelző szerepét.

miért használják még a TV-ben is úgy, hogy ADD ODA NEKEM,ez olyan számomra mintha a magyarok nem tudnák értelmezni a magyar szót vagy nincs igazam?

 

A cikkben használt „elterjedt tévesztés” szókapcsolat nyelvészeti értelemben ellentmondást hordoz. A tévesztés szó ugyanis egyszeri botlást jelöl. Az a szerkezet, amelyik már elterjedt, nem nevezhető tévesztésnek. Úgy tűnik, az odaad „helyességének” a megállapításakor a nyelvi rendszernek való megfelelés fontosabb szempont, mint az elterjedtség.

A cikk szerzője nem pusztán a véleményét mondja el az ideoda „helyes” alkalmazásáról, az olvasókat is arra bátorítja, hogy utasítsák el a kifogásolt használatot. Bizonyára hisz abban, hogy hatást gyakorolhat a beszélők attitűdjére és általa az igekötő-használatukra is. A közeledés–távolodás megkülönbözetése viszont csak azért szűnhet meg néhány ige esetében, mert a beszélők nem igényelik ezeknek a jelentésmozzanatoknak az elkülönítését. Ezért nincs is értelme erőltetni az ide igekötő használatát.

A cikkben a nyelvtani helyesség mellett megjelenik a kommunikáció pontosságát hangsúlyozó indoklás is. A szerző a pontos kifejezésmód feletti aggodalmai az egzaktizmus ideológiájára vezethetők vissza. Ennek a képviselői úgy gondolják, hogy „a denotáció szempontjából pontosabb, egyértelműbb, félreérthetetlen nyelvi forma eredendően helyesebb, mint az, amely kevésbé pontosan, elnagyoltan, homályosan, félreérthetően utal a denotátumra” (Lanstyák 2017). A pontosság a beszélők szerint is érték, csakhogy a pontosság nem objektíven meghatározható tulajdonság. Akik ismerik és használják a kifogásolt alakokat, azok nem találják őket pontatlannak vagy félreérthetőnek. Pl.

 

Így Vas megyében használják, használjuk ezt a kifejezést, nálunk az “add oda” nem furcsa, és nem okoz félreértést.

Én is baranyai vagyok. Nekünk az idead is logikus, de az odaad is. És ez nem azért van, mert nem értjük az ide-oda mutatószót

 

Az első személyre vonatkozó oda igekötő az internetezők metanyelvi szövegeiben

Az internetes hozzászólások gyűjtése során kiderült, hogy az odaad nekem azok közé a nyelvi jelenségek közé tartozik, amelyeket széles körben helytelenítenek. Több mint hatvan különböző oldalon találtam metanyelvi reakciókat a kérdéses igealakokra vonatkozóan. Ezek megbélyegzése az iskolai oktatásnak köszönhetően terjedt el és folyamatosan terjed ma is. Szerepel iskolásoknak készült nyelvhelyességi versenyek feladatlapjain és felvételi feladatok között is.[13] Ezekben a gyerekeknek a szövegkörnyezet figyelembe vétele nélkül kell kijavítaniuk az add oda nekem szerkezet igekötőjét. Az iskolai oktatás ezzel azt az elképzelést közvetíti, hogy az említett nyelvi forma minden esetben javításra szorul. Szabó Tamás Péter interjújából kiderül, hogy a gyerekek már kilencévesen is tudják, hogy „úgy kéne mondani, hogy add ide” (Szabó–Mátyus 2014, 220. p.). A gyerekek által így elsajátított helyes–helytelen kategorizáció a legtöbb ember későbbi gondolkodásában is jelen van. A fórumozók megnyilvánulásai is azt mutatják, hogy a beszélők felnőttként is követik a preskriptív szabályokat. Hozzászólásaikban többnyire ugyanazokat az ideológiákat lehet felfedezni, mint a nyelvművelők szövegeiben. Néhányukban viszont a nyelvi ismeretterjesztés pozitív hatásait is megfigyelhetjük. Nádasdy Ádám 2003-ban írt egy cikket a jövök–megyek igék használatáról. Az add oda példáját ugyan nem említi meg, de a cikknek köszönhetően a deiktikus kivetítés fogalma bekerült a laikusok metanyelvi diskurzusaiba. A beszélők egy része éppen ezért fogadja el az add oda változó létezését is.

 

Amikor azt mondod valakinek, hogy “add oda”, az ő nézőpontjába helyezkedsz. Éppen olyan, mint amikor csengetnek nálad, és te kikiabálsz, hogy “Jövök!” Pedig nem jössz, hanem mész, ugye.

 

A beszélőkben kialakult ellenszenvet azonban sokszor még a tudományos érvelés sem tudja megingatni.

 

Az add ide a helyes és ennyi. Az ilyen értelmetlen magyarázatokat, hogy a másik szemszögéből beszélek, azok adják, akik nem tudnak helyesen magyarul.

Meg lehet magyarázni, de szerintem is helytelen. Ez olyan, mint ha azt mondanánk valakinek, hogy gyere oda (hozzám).

 

Egy-egy ilyen hozzászólás nem a beszélők véleményét, hanem az előítéleteiket tükrözi, amelyeket nem ők alkottak meg, hanem valószínűleg készen vettek át a környezetüktől. Az ilyen reakciók a nyelvoktatás jellegére is visszavezethetők. A tanulók többnyire leíró jellegű szabályokkal ismerkednek meg, viszont keveset tanulnak a nyelv gyakorlati működéséről. Ezért könnyebben azonosulnak azzal a leegyszerűsített szabállyal, hogy az ide a közeledést, az oda a távolodást jelöli, mint azzal, hogy a beszédhelyzetben nézőpont-áthelyeződés történhet, vagy azzal, hogy megváltozhat az igekötők funkciója.

Az idead mellett érvelők nem csak a szabályosságára, hanem a logikusságára is hivatkoznak. Az add oda nekem létezése is a bizonyítéka, hogy a szavak jelentése nem mindig következik logikusan a szóelemek jelentéséből, ezért ezt nem is lehet a „helyesség” kritériuma.

 

Mivel te eléggé közel vagy magadhoz ezért logikusan úgy a helyes, hogy ide (nekem). Ha viszont magadtól elmutatsz (távolra), akkor logikusan úgy következik, hogy oda (neki).

 

A beszélői reakciók további jellemző vonása, hogy az odaad–idead igéket a jön–megy, hoz–visz igékkel állítják párhuzamba.

 

Másik gyönyörűség: “add oda (mármint nekem) a ceruzát!” Kíváncsi vagyok, aki így mondja, a kutyáját hogyan hívja magához: gyere oda?

 

Az ilyen összehasonlítások téves megállapításokhoz vezethetnek. Ezek az igék ugyanis olyan mozgást jelölnek, amelyeknél hangsúlyosak az irányok.

Bár a nyelvművelői írások erre kimondottan nem utalnak, a laikusok mégis az add oda nekem formát nemcsak nyelvhelyességi hibának, hanem műveltségi kérdésnek is tartják. A nyelvi doktizmus szellemében azt gondolják, hogy az add oda nekem használata az iskolázatlanság, műveletlenség biztos jele.

 

Aki ilyeneket mond, az igenis bunkó! Nincs ezen mit szépíteni!

ezt én primitív szóhasználatnak tartom

Nem kell “tájnyelviséggel” mentegetni a nyelvi bunkóságot!

 

A szerkezet helyességét lényegében csak azok nem ítélik el, akik megtapasztalták a nyelvjárási használatát. A hozzászólók elmondása szerint viszont már nemcsak a nyelvjárásokban fordul elő a beszélő személyére vonatkoztatott odaad ige. Nagyon sokan állítják, hogy a pesti nyelvben is használják és a hozzászólók beszámolói alapján már ellenőrzöttebb szövegekben: szépirodalomban, dalszövegben, filmszinkronban is megjelenik. Azt, hogy az odaad így terjed, az internetezők egyáltalán nem helyeslik. Pl.

 

Pesten sokan használják az “oda” szót az “ide” helyett. De az elég gáz, hogy a filmekben is nagyon gyakran “add oda”-t mondannak ill. szinkronizálnak. Vagy gondoljunk csak Auth Csilla egyik számára, amikor a refrénben folyamatosan ezt énekli:”Add oda nekem”.

Nem nevetséges?Nem igaz, hogy valakik megírják a dalszöveget, sokan elolvassák megzenésítik stb. és nem veszik észre, hogy itt valami nem stimmel?

 

Összegzés

Dolgozatomban két nyelvi jelenségre vonatkozó metanyelvi megjegyzéseket elemeztem. A két elemben az a közös, hogy mindegyikhez kapcsolódnak nyelvhelyességi intelmek, és helyességüket a laikusok is vitatják. A laikusok és a nyelvművelők szövegei alapján leírtam a helytelenítésük okait és az azok mögött álló nyelvi ideológiákat. A nyelvhelyességi ítéleteket minden esetben összevetettem a meglévő tudományos eredményekkel és az általam gyűjtött adatokkal, hogy bizonyítsam a helytelenítésük mellett szóló érvek megalapozatlanságát.

A szakirodalom segítségével rámutattam, hogy a logikátlannak bélyegzett igék valójában a magyar nyelvben működő egyfajta szóalkotási mód megnyilvánulásai, és a tömör kifejezésmódhoz járulnak hozzá. A nyelvhelyességi írások elemzésével kiderítettem, hogy a nyelvművelők a logikátlan minősítést nagyon következetlenül használják. Az igék megítélését számos más ideológia is befolyásolja, ezért a „logikátlan” igék megkülönböztetése teljesen indokolatlan. A nyelvművelőktől eltérően a laikusok nem ismerik az igekötők ellentétező funkcióját, ami lehetővé teszi a felolt ige elmarasztalását a beszélők körében is. Ugyanakkor néhány példamondat látatóvá tette, hogy az általános helytelenítéssel szemben zajlik az olt ige jelentésváltozása, ami feltehetőleg elősegíti majd a szó elfogadását.

Az első személyre vonatkozó odaad ige helytelenítésének az alapja az a téves elgondolás, miszerint az ide–oda igekötőket csak úgy lehet használni, mint az ezeknek megfelelő határozószókat. A laikusok hozzászólásai elárulták, hogy az első személyre utaló odaad igét nyelvtanilag hibásnak tartják, ezért megkérdőjelezik az add oda nekem használóinak a nyelvtudását is. Internetes szövegekből vett példamondatokkal rámutattam arra, hogy az ide–oda igekötők váltakozása több igekötős ige (odaítél, odaajándékoz) használatában is megfigyelhető. Bár a jelenség nagyon régi, a rá vonatkozó véleményekben nem tapasztalható változás. Részben az iskolai oktatásnak köszönhetően az első személyre vonatkozó odaad megbélyegzése állandóan öröklődik. A kitartó elutasítás helyett fontos lenne megismerni a használatának területi, társadalmi eloszlását, mivel csak így lehetne praktikus tanácsokat adni a használatával kapcsolatban.

 

Irodalom

Csapodi István 1887. Tájszók. Dunántúliak. Magyar Nyelvőr, 16/5, 239–240. p. [http://real-j.mtak.hu/5958/1/MagyarNyelvor_1887.pdf] – 2017. április 10.

Dési Edit 2003. A szóképzés képtelenségei. In Abonyi Réka‒Janurik Szabolcs‒Zoltán András (szerk.): Miscellanea Corviniana. Köszöntő könyv Hollós Attila 70. születésnapjára. Budapest, ELTE BTK Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszék, 47–54. p. [https://www.academia.edu/20359560/Miscellanea_Corviniana_K%C3%B6sz%C3%B6nt%C5%91_k%C3%B6nyv_Holl%C3%B3s_Attila_70._sz%C3%BClet%C3%A9snapj%C3%A1ra] – 2017. január 30.

ÉKSz.2 2003. Pusztai Ferenc (főszerk.) 2003. Magyar értelmező kéziszótár. (2., átdolgozott kiadás.) Budapest, Akadémiai Kiadó.

Fabó Kinga 1984. A nyelvhelyességi szabályok jellege. In Fülei-Szántó Endre (szerk.): Norma–átlag–eltérés. Pécsi Akadémiai Bizottság, 23–33.

Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kontra Miklós 1982. Amerikai magyar újságok nyelve a sztenderd magyarral összevetve. Magyar Nyelv, 78, 76–93. p.

Laczkó Krisztina 2006. Az újmagyar- és az újabb magyar kor. In Kiefer Ferenc (szerk.): Magyar nyelv. Budapest, Akadémia Kiadó, 283–306. p.

Lanstyák István 2011. Az elitizmus mint nyelvhelyességi ideológia. In Kozmács István–Vančoné Kremmer Ildikó (szerk.): A csitári hegyek alatt. Nyitra, Arany A. László Polgári Társulás–Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara, 145–154. p.

Lanstyák István 2017. Nyelvideológiai fogalomtár. Kézirat.

MNySz. 2007. Balázs Géza–Zimányi Árpád (szerk.): Magyar nyelvhasználati szótár. Celldömölk, Pauz–Westermann Kiadó.

Nádasdy Ádám 2003. Jövés–Menés. Magyar Narancs, 15/10 [http://seas3.elte.hu/delg/publications/modern_talking/39.html]2017. április 10.

NyKk. I–II. 1980–1985. Grétsy László–Kovalovszky Miklós (szerk.): Nyelvművelő kézikönyv I–II. Budapest, Akadémiai kiadó.

NymKsz.2 2005. Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.): Nyelvművelő kéziszótár. Második, javított és bővített kiadás. Budapest, Tinta könyvkiadó.

Pléh Csaba 2006. Az alaktani és mondattani fejlődés. Kiefer Ferenc (szerk.): Magyar nyelv. Budapest, Akadémiai Kiadó, 54–79. p.

Pléh Csaba 2007. A tér és a nyelv világa. Magyar Pszichológiai Szemle, 62/3, 279–312. p. [https://www.researchgate.net/publication/235798547_A_TER_ES_A_NYELV_VILAGA_—_PLEH_CSABA] – 2017. január 10.

Simonyi Zsigmond 1916. Egy szónak két ellentétes jelentése Magyar Nyelvőr, 45/ 5–6, 215–220. p. [http://real-j.mtak.hu/6017/1/MagyarNyelvor_1916.pdf] – 2017. április 9.

Szabó Tamás Péter 2012. „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos”. A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében. Dunaszerdahely, Gramma.

Szabó Tamás Péter–Mátyus Kinga 2014. Óvodások és kisiskolások nyelvi ideológiái. Ladányi Mária, Vladár Zsuzsa, Hrenek Éva (szerk.): Nyelv–társadalom–kultúra. Interkulturális és multikulturális perspektívák I–II. Budapest, Tinta Könyvkiadó. [http://real.mtak.hu/20198/1/manyeXXIII_CD_u_102102.131214.pdf] 2017. április 10.

Szili Katalin 2000. Lehet-e ezt megtanítni? Intézeti Szemle, 22/1, 60–70. p. [http://epa.oszk.hu/02400/02431/00005/pdf/EPA02431_IntezetiSzemle_2000_1_60-70.pdf ] – 2017. január 30.

Tátrai Szilárd 2000. Az elbeszélő „én” nyelvi jelöltsége. Kísérlet a perszonális narráció szövegtani megközelítésére. Magyar Nyelvőr, 124/2, 226238. p. [http://epa.oszk.hu/00100/00188/00018/124208.htm] – 2017. április 10.

Tátrai Szilárd 2010. Áttekintés a deixisről (funkcionális kognitív kiindulópontból) Magyar Nyelvőr, 134/2, 211232. p. [http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1342/134206.pdf] – 2017. április 10.

Zolnai Gyula 1891. Mátyusföld nyelvjárása. Magyar Nyelvőr, 20, 209–223. p. [http://real-j.mtak.hu/5963/1/MagyarNyelvor_1891.pdf] – 2017. április 10.

 

Rövid URL
ID2706
Módosítás dátuma2019. április 29.

A kisebbségi magyar szövetkezeti központok kérdése a két világháború közötti Csehszlovákiában[1]

A két világháború közötti sérelmi jellegű csehszlovákiai magyar szövetkezeti publicisztikában, de főleg a magyarországi szövetkezetpolitikai értékelésekben eluralkodott az a nézet, hogy az etnikai alapú magyar...
Bővebben

Részletek

A két világháború közötti sérelmi jellegű csehszlovákiai magyar szövetkezeti publicisztikában, de főleg a magyarországi szövetkezetpolitikai értékelésekben eluralkodott az a nézet, hogy az etnikai alapú magyar szövetkezeti központok alapítása a cseh és szlovák szövetkezeti elit falanxába ütközött. Ez igaz, de a kérdéskör mindenféleképpen árnyalható és cseppet sem fekete-fehér optikán keresztül tanulmányozható.

A kisebbségi magyar szövetkezeti rendszer fejlődésének problémáját döntően az határozta meg, hogy a rendszer kevésbé differenciálódott, innovatív jellegű típusok csak elenyésző mértékben jöttek benne létre. A fogyasztási, hitel-, mezőgazdasági és ipari szövetkezetek esetében, a többség magyarságpolitikájának következtében, nem alakulhatott önigazgató magyar szövetkezeti központ, amely a magyar pénzintézetek felé a tőkeátvitelt és a különböző kölcsönügyleteket bonyolította volna le, a szakmai tanácsadást és revíziót végezte volna, illetve a mezőgazdaságban, az iparban és a kereskedelemben alapító tevékenységet vállalt volna.

A kisebbségi magyar szövetkezeti központok létrehozására tett kísérletek azonban mindjárt a hatalomváltást követő, kaotikus években kimutathatók (optimális esetben a Hangya, szlovákiai vagyonának átmentése érdekében, ilyeneket is támogatott volna). A Központi Szövetkezet (KSZ, Ústredné družstvo) válsága, kezdetben kiépítetlen szervezete a cseh politikai támogatás ellenére gyorsan életre hívta a szlovákiai szövetkezeti rendszer egésze reformjának a gondolatát, sőt a KSZ a szlovák agrár- és katolikus pártpolitikai csatározások tárgyává vált.

A Hangya figyelemmel kísérte a szlovákiai nemzetiségi hangoltságú központalapítási törekvéseket, melyek a KSZ-t elvileg gyengíthették, és a decentralizációt erősíthették volna. A Hangya információi szerint nemzetiségi alapon különültek volna el a szövetkezeti központok. Egy magyar szövetkezeti központ felállítása bizonytalan volt, míg Turócszentmártonban szlovák alakult volna, és még egy rutén központ gondolata merült fel.[2]

A tervezett magyar szövetkezeti központ minden bizonnyal a Szent-Ivány József által forszírozott, komoly kisebbségi magyar politikai hátszelet élvező Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezetek Szövetsége volt. Annak ellenére, hogy nemzetiségi alakulatnak számított, a szövetkezeti szféra hatalomváltást követő válságára adott reakciónak is tekinthető. Vándor Károly, a nagyszombati kirendeltség vezetője – aki a Hangya képviseletében részt vett a szövetség 1920. december 10–11-i ótátrafüredi kongresszusán a patinás Grand Hotelban – beszámolójában a következőképpen szólt a szervezet céljairól: „Irányítást adni a szövetkezeteknek, terjeszteni a szövetkezeti mozgalmat, kapcsolatot létesíteni az elszigetelten sínylődő szövetkezetek között, és kapcsolatot találni a szlovenszkói és a világ szövetkezeti piacán.ˮ[3]

Szent-Ivány a kongresszusra meghívta a szudétanémetek régi múltra visszatekintő és nagy befolyású gazdasági szervezetének, a szudétanémet identitás[4] egyik támogatójának, a prágai székhelyű Csehországi Német Mezőgazdasági Szövetkezetek Központi Szövetségének (Zentral-Verband der deutschen landwirtschaftlichen Böhmen) az elnökét, Josef Mayert.[5] A kongresszus előtt, december 9-én bizalmas megbeszélésre került sor Mayer, Szent-Ivány és mások között. Vándor külön másfél órás tárgyalást folytatott vele.

A beszélgetés során kiderült, hogy Mayer tájékozott volt a Hangya háború utáni helyzetéről. (Előtte jelezte, hogy a háború alatt, amikor egy katonai transzport tagjaként hosszabban Sárospatakon időzött, megismerkedett a sárospataki szövetkezet vezetőivel. A sárospatakiak a szövetkezet „örökösˮ díszelnökévé választották.) Mayer szerint a szlovákiai szövetkezeti rendszer működési zavarainak kizárólagos felelőse a 210-es számú törvény, illetve azok megalkotói. Úgy nyilatkozott, hogy „[Az] állami felügyeletnek nem szabad a szövetkezetek fölött uralkodni, nem szabad azok függetlenségét és önállóságát korlátozni, hanem ellenkezőleg, azon kell lenni, hogy a szövetkezetek szabadon terjeszkedhessenek és minden külső behatástól menten teljesíthessék hivatásukatˮ.[6]

Mayer, „a szövetkezeti nagyvezérˮ – aki Vándorra mély benyomást tett – a szövetkezeti törvény módosításához megígérte a német agrárok szavazatait. Szent-Iványék törvényjavaslatát „a politikai tényezők kölcsönös tisztázása mellettˮ támogatták volna a prágai parlamentben.

Vándor az értekezleten magyarul és németül tartott előadásában a Hangya szlovákiai vesszőfutásának az okait és következményeit világította meg. Kiemelte a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének állásfoglalását, mely „a szlovenszkói szövetkezeti téren sajnálatosan tapasztaltakat nemzetközi sérelem tárgyává tesziˮ.[7] A Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezetek Szövetségének létrehozását üdvözölte.

Szent-Ivány terjesztette elő a határozati javaslatot, mely a következő sarkpontokat tartalmazta: 1. A szövetség megalakítását, 2. Előkészítő bizottság felállítását 12 taggal, mely a szervezet alapjait lerakja, és a KSZ-szel megkezdheti a tárgyalásokat, 3. Javaslat kidolgozását a 210-es törvény megszüntetésére és új törvény megfogalmazására, 4. Javaslattételt az új szövetkezeti törvény hatályba lépéséig a KSZ alapszabályának és üzletvitelének a megváltoztatására, hogy az önkéntes belépésekre lehetőséget nyújtson. Ezeket azonban a szövetség külön megtárgyalja, 5. A szövetség a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségébe tagul kívánt belépni.

Vándor rákérdezett Szent-Iványnál, hogy a politikai akció esetleges sikere esetén hogyan tervezi megoldani a szövetkezetek áruellátását és felülről történő ellenőrzését, de kitérő választ kapott: „alakuljon a helyzet bármiképp is […] a szövetkezeti életbe feltétlenül beleplántálja a Hangya szellemétˮ.[8] A Hangya-hivatalnok ugyanakkor józan mértéktartással fogadta a kezdeményezést, hiszen a csehszlovák államnak jóvá kellett hagynia a szövetség alapszabályait. A tulajdonképpeni irányelvek csak utána váltak volna láthatóvá.[9]

A nagyszombati kirendeltség azonban nem várhatott az optimális politikai konstellációra. Gazdasági súlya és hálózata eleve megelőlegezték, hogy a szlovák gazdasági szervezetek üzleti partnerként tekintsenek rá.[10]

A nagyszombati kirendeltség konkrét szlovák ajánlatot kapott 1921 augusztusában a helyi Szlovák Nagybani Felvásárló Társaságtól (Slovenská veľkonákupná spoločnosť) fúzió tárgyában. A szlovák szervezet mögött a tőkeerős, számos fúziót lebonyolító, expanzióra berendezkedő, nagyszombati székhelyű Gazdasági Bank (Hospodárska banka) állt.[11] A Hangya vezetősége nem ismerte a vállalatot, ezért Vándortól kértek információkat és utasították őt, hogy Szent-Ivány József véleményét is kérje ki.[12]

Vándor pozitív jelentést küldött az 1919 novemberében alakult, egy morva tisztviselő, Vencel Podaný által vezetett „tót színezetűˮ, de politikamentes társaságról. Az igazgatóságban és a felügyelőbizottságban nagyszombati és környékbeli kereskedők foglaltak helyet. A társaság „különösen a szövetkezetek felé gravitál”, ezért – a KSZ helyi fiókjával szemben – olcsóbban adja áruit. Vándor szerint a Hangya számára azonban azért is érdekes volt a vállalkozás, mert szövetkezeteket alapíthatott.

Már régóta foglalkoztatta Vándort egy érdekközösség kialakításának gondolata. Erről a tervéről és a felvásárló társaság vezetőjével, Podanýval, Bruckmayer Géza helyi fűszerkereskedővel és igazgatósági taggal és a Gazdasági Bank igazgatójával, Ľudovít Kraiccal[13] folytatott puhatolózó tárgyalásról tájékoztatta a Hangya igazgatóságát.

Az igencsak merész szlovák elképzelés a Hangya szlovákiai szövetkezeteinek átvételével és pénzügyi támogatásával számolt, tekintet nélkül arra, hogy a szövetkezetek csatlakoztak-e a KSZ-hez vagy sem. A felvásárló társaság biztosította volna az áruellátást, nagyszombati raktárát kirendeltséggé fejlesztette volna, és a rekompenzációs üzleteket a Hangyával bonyolította volna le. Ezenkívül segítette volna a Hangya csehszlovákiai ipari és kereskedelmi üzleteit. A társaság az évi nyereségéből kölcsönösen elfogadott kulcs alapján részesedést is nyújtott volna. Hozzájárult volna, hogy a Hangya egy-egy politikailag nem exponált tagot delegáljon az igazgatóságába és a felügyelőbizottságba.

A szlovák javaslat tehát gazdasági és kereskedelmi előnyök kölcsönös biztosításáról szólt.

Vándor borítékolta Szent-Ivány véleményét: „Miután teljesen tájékoztatva vagyok a szlovenszkói általános helyzetről és a viszonyokról, és igen jól ismerem Szent-Ivány Józsefnek a múltban követett politikáját, már előre sejtem az adandó választ, amely aligha fogja helyeselni a felmerült terv megvalósítását. Félő ugyanis, hogy Szent-Ivány József azon a nézeten lesz, hogy mi ezzel a lépéssel a szövetkezeteket kivétel nélkül elcsehesítjük, holott – mint azt már jeleztem – itten szigorúan körülhatárolandó elvek alapján, úgy a magyar, mint a német és tót szövetkezeteknek minden elnyomatástól ment felsegítéséről volna szó, amihez a Hangya az erkölcsi támogatást adja.”[14]

A nyereségből való részesedés, tekintettel a csehszlovák korona stabilitására és jó árfolyamára csábítónak tűnt. Ellenben Vándor egy komoly akadályt nem titkolt el. A magyar szövetkezetek és a Hangya ellensége, Karol Medvecký a Gazdasági Bank igazgatóságában ült, és a fúziót minden bizonnyal megtorpedózta volna. Ľudovít Kraic úgy nyilatkozott, hogy a Szlovák Nagybani Felvásárló Társaságban komoly részesedéssel bír a pénzintézet, és ez ellen Medvecký nem tehet semmit.

Vándor szerint a tárgyalások nem árthattak a Hangyának, mert az államfordulattól eltelt három év után végre a szövetkezetek helyzete javulhatott volna. Felmerült a szlovák cégben tőkerészesedés megvásárlása is, de a csehszlovákiai Hangya-vagyon sorsának bizonytalansága miatt nem volt érdemes befektetéseket eszközölni.[15]

A Vándor-féle terv több problémát vetett fel. Első látásra lukratív üzletnek tűnt, és a tőkeérdekeltség biztosíthatta volna a Hangya jelenlétét a szövetkezeti szférában. Ez a jelenlét azonban sokkal szűkebb mezsgyén mozgott volna, mivel a szövetkezeti hálózatot a szlovák központ irányította volna. A Gazdasági Bank Medvecký nevével fémjelzett magyarellenes beállítottsága pedig a hosszú távú hitelezést veszélyeztette. A Hangya 1921-ben még mindig a nagyszombati érdekeltségen keresztül és a szlovákiai szövetkezetekkel szembeni vagyoni követelései útján maradhatott gazdasági tényező Szlovákiában. Ezt az adut a vezetőség nem adhatta ki a kezéből. A kisebbségi magyar politika szemében pedig a partikuláris érdekeket követő háttéralku egy konjunkturális célokkal alapított szlovák vállalkozással a Hangya számára dehonesztáló következményekkel járt volna. A budapesti Hangya-vezetőség pozíciófeladása az államközi gazdasági tárgyalások keretein belüli érdekvédelmét gyengíthette. A források fényében nyilvánvaló, hogy az együttműködésre nem került sor.

A déli régiókban az Országos Központi Hitelszövetkezet és a Hangya hálózatainak a felbomlásával a kisebbségi magyar regionális szövetkezeti központok alapításának terve merült fel. A kisebbségi szövetkezeti kezdeményezések természetszerűleg kapcsolódtak a magyar politikához, annak is főleg a kisgazdapárti-nemzeti vonulatához.

A Gazdák Országos Hitelszövetkezetének gondolata a kisebbségi gazdasági érdekvédelem egyik legjelentősebb intézményében, a Szent-Ivány József politikai támogatását élvező és Fodor Jenő[16] szakmai irányítása alatt működő Gömör-Nógrád Megyei Gazdasági Egyesületben merült fel az 1921. augusztus 5–6-án tartott tornaljai és rimaszombati értekezleteken.[17] A hitelszövetkezetet 1921. augusztus 30-án alapították Rimaszombatban.

A különutas magyar szövetkezetszervezés azonban a KSZ rosszallását váltotta ki, amely gömöri és nógrádi pozícióinak elvesztésétől, különösképpen a hitelszövetkezetek elvesztésétől tartott. A KSZ az irányába megfogalmazott magyar kritikát elutasította. A szövetkezetek etnikai elkülönülését – főleg magyar tekintetben – dezintegratívnak tekintette, de az általa hangoztatott „nemzetek felettiˮ szövetkezeti központ nimbusza agyaglábakon állt. A KSZ a szervezeti, nemzetiségi és anyagi problémák leküzdéséről biztosította a régió magyarságát: „Ha szűkek is még a keretek s vannak is kívánni valók, az ok[ok] nem az elnökségben, hanem részben az anyagi, részben a szellemi erők hiányában találhatók, másrészt pedig abban, hogy a jog és önérdek ellenére Slovensko népei külön-külön csoportokba tömörülve törekednek azonos cél felé. Az anyagi és szellemi hiányok elhárításában vállvetve küzd az Ustr. Druzstvo és a földmívelésügyi minisztérium, s éppen az utóbbi leküzdésében egymás után alkalmazzák a jobb magyar erőket, és pedig olyan tiszta magyar tisztviselőket, kik alig-alig tudnak szlovákul, s kiknek mindegyike magyar nemzetiséget diktált be törzskönyvébe.ˮ[18]

A KSZ állásfoglalása azonban nem tántorította el az alapítókat. Alapítói, bár nyíltan nem fogalmazhatták meg az oktrojált 210-es szövetkezeti törvény szerint, de régiók feletti magyar hitelszövetkezeti központnak tartották: „Főpénztárunk Rimaszombatban lesz elhelyezve, ezenkívül mindenütt, ahol a megfelelő érdeklődést megtaláljuk, az egyes gócpontokon fiókokat állítunk. A községekben, ha annak szüksége fennforog, ügynökségeket létesítünk, azonkívül kirendeltségek, megbízottak, üzletszerzők lesznek az ország minden részében, akik a nagyközönség rendelkezésére fognak állani. Szervezetünket annyira ki kell építenünk, hogy jóformán mindenki a maga falujában, sőt a saját házában intézhesse el a hitelszövetkezettel való dolgát, és még sem állítunk önálló kis szövetkezeteket, nehogy a széttagoltságból származó hibáink meglegyenek. Mi nem sok kis szövetkezetet akarunk állítani, ezt a 210-es csehszlovák törvény sem engedi meg nekünk, de egyetlen nagy és erős hitelintézetet, amelyik mégis mindenütt ott van, ahol segíteni kell.ˮ[19]

A hitelszövetkezet olcsó hitel nyújtásával és a forgótőke biztosításával a gazdákat és iparosokat karolta fel. A szövetkezet támogatására szövegezett felhívásban található szlogen, „a pénznek hatalma rendelkezésünkre nem állˮ a terménykereskedelem kritikájáról szólt. A hiteleket a mezőgazdasági és ipari üzemek fenntartásának elősegítésére, termények, áruk, állatok vásárlására, kézi zálogra és váltókra nyújtották. A szövetkezet mezőgazdasági és ipari üzemek létesítését, földbérletek és árubeszerzések megszervezését, illetve értékesítését is célul tűzte ki. Váltók visszleszámításával is foglalkozott volna. Egy üzletrész értékét 200 csehszlovák koronában határozták meg. A hitelszövetkezet politikamentességét hangsúlyozta. A tagsági bázis kiépítése érdekében a szlovák és német gazdákat is belépésre buzdította.[20]

Az alapítók névsora jelezte, hogy a szövetkezet igyekezett túllépni a gömöri és nógrádi régión, és az Ipoly, Garam és Zsitva menti vidékeken, tágabban Dél-Szlovákiában is működni kíván.[21]

A Gazdák Országos Hitelszövetkezetének állami elismeréséről nem állnak rendelkezésünkre források, de a Gömör-Nógrád Megyei Gazdasági Egyesület elleni állami fellépés és a későbbi betiltás, majd per[22] fényében kicsi a valószínűsége, hogy a KSZ konkurenseként alapszabályait jóváhagyták volna.

Az 1920-as évek elején politikai nyomásgyakorlással tervezett magyar szövetkezeti központok tervei merültek fel. A csehszlovák állam ezeket nem engedélyezte; a KSZ, valamint a cseh és szlovák agrárok pozícióját kívánta megerősíteni. A kisebbségi magyar fogyasztási szövetkezeteket összefogó mozgalom centralizációja, a Hanza Szövetkezeti Áruközpont (HSZÁ) 1925-ös megszületése egyszerre tekinthető szerencsés gazdasági-kereskedelmi konstellációnak és a korábbi – a KSZ-szel együttműködést szorgalmazó – tervek beérésének.

A Nagy Ferenc[23] nevével fémjelzett dél-szlovákiai központalapítás első kezdeménye, egyben a legfontosabb stratégiai célok megfogalmazása még 1923-hoz kötődik. Nagy 1923. február 10-én küldte el 17 Galánta-környéki szövetkezetnek egy központ tervét.[24] A legfontosabb mozgatórugó az volt, hogy a KSZ megszüntette érsekújvári kirendeltségét. A körzet szövetkezetei nem támogatták vásárlásaikkal kellőképpen a kirendeltséget, és nagymértékben vettek fel hiteleket a központnál, így a kirendeltség pénzügyi mérlege mindig passzív volt.[25]

Az üzletrészjegyzés 1923 nyarán kezdődhetett. A Károly Alajos[26] vezette Szenci Fogyasztási Szövetkezet 5 ezer csehszlovák koronával „kívánt hozzájárulni a Galántán alakítandó Nagyban bevásárló és értékesítő szövetkezet” alaptőkéjéhez.[27]

Az alapítás azonban nem valósult meg. Vagy a megfelelő kezdőtőke és a magyar fogyasztási szövetkezetek támogatása hiányzott, vagy a KSZ átalakuló struktúrájába még nem illett bele egy a dél-szlovákiai árupiacot lefedő, éppenséggel magyar jellegű szövetkezeti központ. A KSZ ekkor még az érsekújvári kirendeltség tevékenységének ideiglenes felfüggesztésével és újraszervezésével számolt.[28]

A HSZÁ végül 1925. június 19-én alakult meg Galántán, a KSZ hozzájárulásával. Túlnyomórészt 35 mátyusföldi és csallóközi fogyasztási szövetkezet és 19 fizikai tag (plébánosok, tanítók, gazdák, szövetkezeti üzletvezetők) hozta létre, akik 147 100 csehszlovák korona üzletrészt képviseltek.[29]

Nagy Ferenc előadásában a következőképpen indokolta a HSZÁ létjogosultságát: „A megalakítandó központi áruszövetkezet nem tesz nagyhangú ígéreteket, hanem cselekedni és produkálni akar; és ha az érdekeltek mindnyájan melléje állnak és mellette kitartanak, akkor a jó eredmény biztosra vehető. Az áruközpont célja a falusi nép gazdasági felemelése, a jólét előmozdítása. A politikát teljesen kizárni akarják a szövetkezetből, annyival is inkább, mert gazdasági érdekeink megvédésére az egyetlen eszköz a gazdasági szervezkedés. Közös érdekeink lévén össze kell tartanunk és egymást támogatnunk kell erkölcsileg és anyagilag egyaránt. A tisztességes kereskedelem alapelvei szerint erkölcsi alapra kívánjuk helyezni szövetkezeti áruközpontunkat. Az alakulási körülmények kedvezők: megvan a szövetkezeti hálózat, megvan az elsőrendű vásárlóközönség, csak fel kell állítani a bevásárlási központot. Ha milliókat költünk meddő politikára, akkor gazdasági megerősödésünk céljaira még inkább áldozhatunk. Ne feledjük és legyünk annak tudatában, hogy az alakítandó áruközpont feltétlenül szükséges; enélkül a fogyasztási szövetkezetek meg nem állhatnak. Jó gyermekei kívánunk lenni a Központi Szövetkezetnek, mint voltak a fogyasztási szövetkezetek azelőtt a Hangyának. Ha édes gyermekéül fogadja a központ a szövetkezeti áruközpontot, akkor nem fog benne csalatkozni: hasznára lesz neki is, és az országnak is.”[30]

Megválasztották a 12 tagú vezetőséget, melyet két-két hivatalnok és plébános, három-három tanító és földműves, egy tanfelügyelő és egy ügyvéd alkotott.[31] A 24 tagú felügyelőbizottságban tizenkét tanító, három-három földbirtokos, földműves és jegyző, két plébános és egy orvos foglalt helyet.[32] Az elnök Kuthy Géza lett.

A HSZÁ az optimista elvárásokkal ellentétben azonban korlátozott jogkörökkel rendelkezett. A KSZ képviselője, Anton Vosátko[33] nyilvánvalóvá tette, hogy az adminisztratív ügyeket, az ellenőrzést és a szervezési feladatokat továbbra is a KSZ tartja kezében, ellenben erkölcsi segítséget, tanácsadást, adó- és illetékkedvezményeket ígért. A KSZ-szel szembeni adminisztratív és pénzügyi függőség tehát megmaradt. A HSZÁ azonban saját struktúrák kiépítésébe kezdett, amit a KSZ nem akadályozott, illetve kénytelen volt tolerálni. A HSZÁ és a KSZ között csupán a gazdasági válság idején, 1934-ben került sor vitákra az együttműködés módjairól (új kereskedelmi feltételek; pénzfeleslegek, óvadékok elhelyezése).[34]

A Hanza vezérkara 1928-tól valósította meg a fejlesztéseket (malom és gabonaraktár építése, saját termelés elindítása), a szervezeti átalakítást (áru- és gabonaosztály, mezőgazdasági osztály, ipari üzemek) és a jelentős piacbővítést. Az utóbbi a Dél-Szlovákiában is fontos terményfelvásárló szerepet játszó Fogyasztási Szövetkezetek Beszerző Központjával (Nákupná ústredňa potravných družstiev, NUPOD) való szoros együttműködést jelentette, és kilépést a csehországi piacra, ahol a HSZÁ terményeit (tojás, méz és egyéb áruk) a prágai Verband, Ein-, Verkaufs- und Produktiongenossenschaft für Erwerbs und Wirtschaftsvereinigungen vette át és árulta.[35]

A Hanza Hitelszövetkezet, melynek elnöke szintén Kuthy Géza volt, létrehozása 1930-ban a HSZÁ egyik legsikeresebb vállalkozásának bizonyult. Lehetővé tette a Hanza tagszövetkezetek általi befizetéseket, az áruforgalom és a beruházások finanszírozására pedig kölcsönöket nyújtott. Betétei az 1930-i 295 ezer koronáról 1938-ra 9,8 millió koronára emelkedtek. A folyósított kölcsönök 1938-ra 10 millió koronát értek el.[36]

Tíz év elteltével, 1936-ban eljött a mérlegkészítés és az új feladatok megfogalmazásának ideje. Nagy Ferenc több pozitívumot állapított meg: a központ tisztviselőinek elkötelezettségét, a kialakult szövetkezeti szolidaritást, a sikeres kereskedelmi tevékenységet, az autófuvarozás és az ellenőri rendszer alulról történő kiépítését. A mezőgazdasági terményértékesítést kellett még fejleszteniük. A HSZA a tagszövetkezetek feletti ellenőrzési joggal 1934-től rendelkezett, miközben a pozsonyi központ revíziós előjoga továbbra is fennmaradt.[37]

A szövetkezeti tagok száma 1937-ben elérte a 40 ezret, ami 30 ezer olyan családot jelentett, amelyek szükségleteiket szövetkezeti úton fedezték. Mindezzel az áruelosztás rendszerében megjelenő fogyasztási szövetkezetek alacsonyabb szinten tartották az árakat, és elősegítették a háztartások megtakarításainak megőrzését. Az alkalmazottak száma 1938-ban elérte a 200 főt.[38]

A szövetkezeti tisztviselők professzionalizálódására, továbbképzésére, a szövetkezeti propaganda erősítésére szintén hangsúlyt fektettek. A HSZÁ pótolhatatlan kulturális és szociálpolitikai feladatokat vállalt fel a kisebbségi magyar társadalomban (Hanza Szövetkezeti Újság, Hanza Szövetkezeti Naptár, népfőiskola, könyvkiadás).[39]

A Pozsonytól az Ipoly mentéig terjeszkedő HSZÁ-hoz 1938-ban 211 fogyasztási szövetkezet tartozott, melyek közül kiemelkedett az alsószeli, diószegi, galántai, naszvadi, udvardi és vágsellyei.[40] A központ szilárd pozíciókkal rendelkezett, decentralizált és kisebbségi magyar identitású szövetkezeti hálózatot tartott fenn.

Az első bécsi döntést követően a HSZÁ-t nem lehetett háttérbe szorítani az újraformálódó magyarországi szövetkezeti rendszerben. Ez a Hangyával való együttműködés új kereteinek keresését, de a feszültségek növekedését is jelentette.

 

Irodalom

Balcarová, Jitka 2013. „Jeden za všechny, všichni za jednoho!ˮ Bund der Deutschen a jeho předchůdci v procesu utváření „sudetoněmecké identityˮ. Praha, Karolinum.

Gaucsík István 2008. A jog erejével. A szlovákiai magyarság gazdasági önszerveződése 1918– 1938. Pozsony, Kalligram.

Gaucsík István 2013. A szenci szövetkezetek története (1905–1948). In Strešňák Gábor (szerk.): Szenc – Egy város évszázadai. Szenc, Mesto Senec, 195–212. p.

Pukkai László 1994. A Hanza Szövetkezeti Áruközpont Galánta. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium.

Vavrik Ferenc 1993. A felvidéki Hanza és tagszövetkezeteinek története. h. n., Sajtó Coop.

Rövid URL
ID2703
Módosítás dátuma2019. április 29.

Schnitzer Ármin és Pap Gábor barátsága – Schnitzer emlékiratainak tükrében

Prof. Dr. Schweitzer József főrabbi emlékére  A vallásközi párbeszéd széles spektrumán különleges helyet foglalnak el a személyes kapcsolatok, barátságok az egyes egyházak és vallási közösségek...
Bővebben

Részletek

Prof. Dr. Schweitzer József főrabbi emlékére 

A vallásközi párbeszéd széles spektrumán különleges helyet foglalnak el a személyes kapcsolatok, barátságok az egyes egyházak és vallási közösségek képviselői között. A felvidéki magyar művelődéstörténetben ilyen Schnitzer Ármin neológ főrabbi és Pap Gábor református püspök több mint száz évvel ezelőtti, de jelentőségében, sőt: felemelő szépségében máig tanulságos barátsága. Dolgozatom e kapcsolatot elemzi egy sajátos forrás, Schnitzer Ármin nemrégiben megjelent visszaemlékezései alapján. Az eredetileg 1904-ben Bécsben német nyelven kiadott „emlékirat” (Jüdische Kulturbilder – Aus meinem Leben) majd egy évszázadig lappangott, mígnem a kései utódok, a mai Komáromi Zsidó Hitközség felkutatta és rögtön két fordításban, szlovákul és magyarul is megjelentette Zsidó kultúrképek – Az életemből címmel, 2015-ben.[1] Ez a visszaemlékezés részletesen tárgyalja a rabbi és a püspök barátságát – az előbbi szemszögéből. E szubjektív, de autentikus forrás segítségével szeretném feleleveníteni ezt a baráti kapcsolatot, gazdagon idézve Schnitzer – immáron mindenki számára magyarul is elérhető – visszaemlékezéseiből. A tanulmány másik apropója, hogy a fordítás előkészületeivel párhuzamosan rendezték meg 2014. november 27-én a Selye János Egyetem és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház közös szervezésében A református és zsidó kapcsolatok a magyar kultúrában című konferenciát az egyetem Református Teológiai Karán. Ezen a szervezők felkérésére, a készülő fordítás kapcsán elevenítettem fel a két egyházi vezető kapcsolatát. A tanulmány felépítése a következő: először Schnitzer Ármin és Pap Gábor életét idézem fel a szakirodalom tükrében, majd kapcsolatuk történetét rekonstruálom a visszaemlékezések alapján.

A dolgozat megírásánál felhasználtam a keresztény-zsidó párbeszéd hosszú évtizedeken át aktív alakítójának, a mind zsidó, mind keresztény oldalról méltán nagy tiszteletnek örvendő Schweitzer József főrabbinak egy korábbi írását a témáról (Schweitzer 1983), mely a Confessio 1983-as évfolyamában jelent meg, s mely szintén idéz az – akkor még csak német eredetiben fellelhető – visszaemlékezésekből. Az említett konferenciára 2014 novemberében került sor – azóta sajnos Schweitzer József, rabénu u morénu, rabbink és tanítónk elhunyt. Írásomat az ő emlékének ajánlom.

Schnitzer Ármin útja a jesiváktól a komáromi rabbiszékig

Schnitzer Ármin, a későbbi komáromi főrabbi Hunfalván született 1836. december 8-án, és 1914-ben hunyt el szolgálatának helyszínén, Komáromban. Éppen annak az „aranykornak” – vagy inkább aranynak vélt és hitt kornak – a végén (pontosabban, a vég kezdetén), melyet a hozzá hasonló tudós rabbik lelkes és lelkesítő működése, alkotó közéleti tevékenysége jellemzett. Annak a kornak a végén, mely magyarok és zsidók együttélésének, a magyar zsidók vagy magyarrá váló zsidók polgárosodásának és emancipálódásának[2] – történelmi léptékkel mérve – oly rövid ideje volt. Schnitzernek megadatott, hogy mindezeket megélje, de az élete során legalább jogilag megvalósult magyar zsidó emancipáció leépülését, pláne lerombolását és tragikus végét már nem kellett végignéznie.

Jiddis nyelvű családban nőtt fel, serdülőként élte meg az 1848–49-es szabadságharcot (melyről lelkes, de kissé groteszk képet fest visszaemlékezéseiben), majd 13 éves korától különféle jesivákban tanult: először Leipnikben fél évig, majd Nikolsburgban, ahol Samson Raphael Hirschnek, a németországi modern ortodoxia vezéregyéniségének, későbbi frankfurti rabbinak lett a tanítványa. Schnitzer vallási nézeteinek, szemléletének, vallásjogi felfogásának megértéséhez fontos röviden megvilágítani azt a környezetet, a 19. századi jesivák világát, amelyben felnőtt.[3] A jesiva szót (mely szó szerint leginkább „[együtt]ülést” jelent) sokszor – kissé túlinterpretálva – „teológiai főiskolának” fordítják, mondván, onnan kerülnek ki a rabbik. Mások, így Schnitzer is az Életképekben, „talmudiskolának” (Talmudschule) fordítják, ami már közelebb visz a valósághoz. Ő maga így ír a jesivákról:

A régi (…) jesiva egykoron a zsidó szellem és a zsidó népi erő fellegvárai voltak. Iskolák, melyekből „jó eszű” és erős lelkű, nagy tanítómesterek nőttek ki, akik mindenkor acélkemény meggyőzőerővel és erős hittel fénylettek előttünk az élet sötétjében, hogy zsidóságunkat nemcsak a mi javunkra, hanem az egész emberiség javára fenntartsák. (15. p.)

A klasszikus jesiva – nem számítjuk ide a mai, ún. „modern ortodox”, a világi ismeretek felé nyitott intézményeket – még csak nem is a zsidó tudományok főiskolája volt. Tanrendje nem tartalmazott olyan, a teológiákról, illetve a későbbi rabbiszemináriumokból ismert tantárgyakat, mint (összehasonlító) irodalomtörténet, filozófia, zsidó történelem vagy pláne bibliai régészet. Még bibliai tanulmányok sem szerepeltek a tanrendben, hiszen a Zsidó Bibliát, de különösen a Tórát, Mózes öt könyvét, nemhogy a jesiva tanulói, a 14 év feletti bócherek (ifjak), hanem már a kisgyerekek is tanulták, sőt mondhatjuk, megtanulták a zsidó elemiben, a chéderben – ahol Schnitzer apja is tanítóként dolgozott.

A világi témák, tudományok, különösen a zsidóság eszmevilágának, irodalmának korabeli tudományos – azaz összehasonlító, történeti – szemlélete idegen volt a jesiváktól, sőt egyenesen tiltottnak számított. A tanulás középpontjában a Talmud és a hálákhikus (vallásjogi) irodalom állt, a kommentárok kommentárjainak kommentálása. Előadások (siúr), egyéni olvasmányok, s legfőképpen a chávrutá, a páros tanulás jelentették a tanulási formákat. Utóbbi során gyakorolták a felépítésében logikus, megjelenésében heves, elkötelezett, de mégis szabályozott vita és érvelés módszerét. A sokéves tanulás a zsidó vallási műveltséget szolgálta, minden zsidó férfi számára nyitott volt, a legjobbakat pedig felkészítette jövendőbeli vallásjogi döntések meghozatalára – a hagyományos értelemben vett rabbiságra. Ezt az elismert rabbik aláírásával ellátott levél, a szmichá igazolta (eredetileg „kézrátétel”), de használatos a hátárá (engedély) kifejezés is (Schnitzernél is ezt olvassuk majd).

A 19. századi zsidó vallási reform vezéregyéniségei, leginkább a németországi Abraham Geiger egy zsidó teológiai kar és ehhez kapcsolódó rendszeres teológiai tanulmányok létrehozását szorgalmazták, mint a rabbiképzés formáját és keretét.[4] Tudományosan megalapozott, a zsidóság perspektívájából művelt diszciplínákkal – Biblia, rabbinikus irodalom, irodalomtörténet, filozófia, történelem, régiségtan (Altertumskunde) –, kitekintéssel az európai művelődéstörténetre. Ezek a karok az eredeti elképzelés szerint az egyetemekhez kapcsolódtak volna, de ehelyett – részben az egyetemek ellenállása miatt – létrejöttek az önálló rabbiszemináriumok: Breslauban 1854-ben, Berlinben 1872-ben, majd Budapesten 1877-ben (a breslaui „leányintézményeként”) a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet, mai Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem elődje.[5] Ezeket a szintén akkoriban kialakuló, intézményesülő ortodox irányzat – különösen a magyarországi – élesen ellenezte: nemcsak tartalmukat, a tudományos alapokat és a haladó zsidóság tanait, hanem formájukat, magát a szemináriumi létformát is.

Az ortodoxián belül egy kicsi, korát megelőző csoport a szigorú vallásjogon nem változtató, de a modern tudást tisztelő és elismerő, ennek követelményeinek megfelelő intézmény létrehozására törekedett. Ennek eredményeként hozta létre 1851-ben Kismartonban az ortodox rabbiszemináriumot (eredetileg jesivaként) Esriel Hildesheimer ortodox, de doktorált rabbi. 1869-ben azonban Berlinbe költözött, mert nem bírta elviselni a „bezárkózó ortodoxia” atmoszféráját és támadásait.[6] A hazai ortodoxia még a vallásjogot nem érintő modern ortodox szemléletet és annak szemináriumát sem fogadta el.

Talán még nagyobb hírt szerzett magának írásaival és tevékenységével Samson Raphael Hirsch, a németországi modern ortodoxia atyja, akiről Schnitzer, visszaemlékezve nála töltött tanulóéveire, így ír:

Ezt az illusztris széket [a nikolsburgi rabbiszéket] most egy klasszikus műveltségű, minden konzervativizmusa mellett igencsak modern, glaszé-kesztyűt viselő férfi foglalta el, aki már ünnepelt nevet szerzett magának a zsidó irodalom területén. A „Choreb”, a „Gondolatok Izrael kötelességeiről” szerzője, aki felvette a harcot Geiger, Holdheim, Aub, a zsidó vallási reform úttörői ellen, aki azonban minden művét német nyelven írta. (57. p.)

A különbségek természetesen a jól és azonnal észrevehető külsőségekben, a mindennapi viselkedésben is érezhetőek voltak:

Ha [elődje] R. Mordecháj Beneth magas, tiszteletet parancsoló alakja hosszú selyemkaftánban, magas prémkalappal a fején, szolgálóitól és tanítványától kisérve az utcát rótta, a lányok és asszonyok szégyellősen elhúzódtak. Addig Samson Raphael Hirsch főrabbi rövidre nyírt körszakállal, rövid, modern szalonkabátban naponta kijárt sétálni és udvariasan emelgette kalapját minden neki köszönő férfi – és nő előtt.

Amíg Beneth rabbi betöltve ötvenedik életévét különvált feleségétől, akivel zavartalan egyetértésben élt, hogy egész életét kizárólag a Tórának, az aszkétikus vallásosságnak, és különösen a Kabbala tanulmányozásának szentelje, Hirsch rabbi állandó kísérője mindennapi sétái során a felesége volt – amit legalábbis nagyon furcsának tartottak. Csoda-e, hogy a közösség öregjei elgondolkodva csóválták a fejüket egy ilyen „Landruw” [a Landesrabbiner jiddises alakja] felett, és Morvaország rabbijai, akik mind a régi gárdához tartoztak, csak ódzkodva vetették magukat e főrabbi fennhatósága alá? (57. p.)

A német nyelv és a világi (német nyelvű) irodalom iránt lelkesedő, Schillert olvasó (és őt évtizedekkel később is idéző) Schnitzerre nagy hatást tett Hirsch mind tanítóként, mind szónokként:

Aki látta a szószéken e férfiút átszellemült arcával, nagy, lángoló szemeivel, aki hallotta őt, amint hatalmas szava egyszer a zengő villámhoz volt hasonlatos, ahogy meg akarta hajlítani az emberi gőgöt és büszkeséget, egyszer súlyos „kalapácshoz, mely sziklákat tör össze”, amint a keményszívűséget és az önzést ostorozta, máskor pedig finom, dallamos, lágy volt, mint az égi szférák hárfahangja, amikor a vallási megnyugvás csillapító balzsamját csepegtette a sors által megnyomorítottak vérző sebeibe, aki látta, miként villant meg a szeme, hogyan emelkedett büszkén alakja, amikor Izrael történetéről, prófétáiról és költőiről, bölcseiről és tanítóiról, hőseiről és mártírjairól, harcairól és győzelmeiről mesélt, hogyan szellemült át arca, amikor vallásos, félő tisztelettel a jog és az egyetlen, tiszta istenhit végső győzelmét hirdette a jövőben, az elmondhatta: valóban, varázslat honol e szónokfejedelem ajkán. Annak el kellett ismernie, hogy Isten kegyelmes iránta, kinek ajkát az ékesszólás angyala avatta csókjával, aki elmondhatta magáról, mint Jesája próféta: „Isten szelleme nyugszik rajtam, mert Isten kiválasztott, hogy hirdessem az üdvösséget” (64. p.)

Hirsch munkásságát azonban az európai zsidó történetírás elsősorban nem nikolsburgi főrabbikét, hanem a frankfurti modern ortodox közösség megalapítójaként jegyzi.[7] Ezt a lépést, a Frankfurtba költözést Schnitzer is említi visszaemlékezéseiben, hisz egyfajta „személyes csapásként” élte meg ifjú korában:

Ekkor, mint derült égből a villám, súlyos csapás ért minket, lelkes tanítványokat. Egy nap futótűzként terjedt a hitközségben, hogy a főrabbi benyújtotta lemondását és Frankfurt am Mainba megy, egy kis frakcióhoz, mely az ottani hitközségből vált ki. Senki sem akarta ezt elhinni: „Nem fogja feladni a kontinens első rabbiságát, Morvaország és Szilézia tartományi rabbijának pozícióját, egy valódi hercegséget? S mindezt miért? Valamiért, ami még csak nem is hitközség?” Így mondta mindenki, de mégis igaz lett, megváltoztathatatlan tény – a főrabbi döntése megmásíthatatlan volt. (67. p.)

A nikolsburgi jesiva mellett Schnitzer az ottani gimnáziumban is tanult, később Gyöngyösre került, s nemsokára feleségül vette a szegény, de jámbor és nagy tiszteletnek örvendő Mendel Kirz lányát. Családjáról nem ír a visszaemlékezésekben! 1858-ban Liptószentmiklósra érkezik, apósával folyamatosan tanul s három év múlva megszerzi a rabbioklevelet. Tanulságos történet, melyet így ír le:

A három „kosztos év” a végéhez közeledett, s szembesültem azzal a komoly kérdéssel, amit Jákob atyánk is feltett magának: „Mikor fogok valamit tenni a házamért?” Mindenekelőtt meg kellett szereznem a hátorot, a rabbidiplomát („engedélyt”), ami feljogosít a rabbihivatal gyakorlására. Nagyravágyásomban nem is akartam megelégedni egyetlenegy hátoroval, többet akartam belőlük, mégpedig elismert rabbinikus tekintélyektől. Így apósom útravalóul írt néhány sort, melyekben egyszerűen és szerényen, amilyen volt, igazolta, hogy házában három éven keresztül, vele együtt – nem nála – tanultam, és nem tértem el a „hálákhá (vallásjog) négy oszlopától”.

Az első diplomát a hunfalvi, a másodikat a gyöngyösi rabbitól kaptam, de törekvésem magasabb célt tűzött ki: Magyarország legmagasabb rabbinikus tekintélyétől, a pozsonyi rabbitól, a Kszáv-Szofertől akartam jóváhagyást nyerni.[8] Ismerte apósomat és engem is, mert egy évvel azelőtt felkerestük őt Szliácz fürdőjében, ahol kúráltatta magát. Az apósom olyan mély benyomást tett a rabbira, hogy búcsúzáskor arra kérte: „Reb Mendel emlékezzék meg róla imáiban”, s utána hetente több levél is érkezett tőle, sok-sok ív tele Tórával [tanítással]. Az egyik levélben azt írta, hogy a váltóláz, ami amúgy naponta ebben az órában elfogja, a levélírás közben kimaradt, „mert – írta – a Tóra gyógyulást hoz.”

A pozsonyi rabbi magas, impozáns alak volt, s bár magas tisztének tudata minden mozdulatában jelen volt s olyan méltósággal lépett fel, mely mindenkivel érzékeltette, hogy a „Presborgi Ruv” [a pozsonyi rabbi] előtt áll, mégis jólelkű volt, lényének alapvonása pedig a tiszta jószívűség. Beszédéből áradt a szellem, minden szavában eszesség, s némelyiknél nem lehetett nem észrevenni, hogy nagy erőfeszítés árán szerezte meg.

Apósom ajánlólevelével felszerelkezve indultam útnak Pozsonyba. Ott megtudtam, hogy a rabbi ebben az évben is Szliáczban van, így odautaztam. (135–136. p.)

A pozsonyi rabbinál tett látogatás leírása azért is érdekes forrás, mert nemcsak a „bezárkózó ortodoxia” képviselőjét hozza emberközelbe, de betekintést ad a magabiztos valláspolitikai harcos mögötti ember személyes vívódásba is.

Nagyon kedvesen fogadott, mégis elhallgattam előle utazásom okát, hiszen tapintatlanság lett volna a gyógyhelyén, ahol gyógyulást és nyugalmat kívánt, kérésemmel zavarni. Megmutattam a dokumentumaimat, átolvasta és megjegyezte: „Mindez igen szép, de ez a néhány sor az apósától többet ér, mint a legszebb haturok. Amióta megláttam őt, nem megy ki a fejemből. Olyan ember, aki minden oldalról kerek, sehol sem sarkos” (vagyis sehol nem lehet rajta fogást találni). Nem tudom, sejtette-e, mi vezetett hozzá, de olyan kedves volt, hogy meghívott, maradjak vele néhány napig. E váratlan, számomra nagy megtiszteltetést jelentő meghívást természetesen készségesen elfogadtam.

Élvezetes, ma is felejthetetlen napok voltak ezek. A rabbi fiával laktam, a mostani pozsonyi rabbival, aki akkoriban 18-19 éves lehetett, de már kiváló talmudista, hihetetlenül nagy tudásszomjjal. Nem volt rest és felkért, „mondjak neki Tórát”, s csak másnap, amikor a rabbi visszatért ugyanarra a témára, vettem észre, hogy lakószobájában, amit a mienktől csak egy vékony fal választott el, figyelmesen hallgatott minket. Onnan kezdve óvatosabb voltam a „Tórám” kiválasztásával. (136. p.)

A rabbi hosszú sétákat tett az erdőben. Ezekre elkísértem, és ott, az erdő csendes magányában olyan közlékeny lett, hogy életének legintimebb részleteit is megosztotta velem, olyanokat, amikről talán a saját gyerekei sem szerezhettek tudomást. „Nagyon sajnálom, hogy nem tanultam meg németül” – német alatt a profán tudást értette, általában – és amikor meglepődve felnéztem, magyarázatképpen hozzátette: „Ha megtanultam volna ’németül’, akkor a németség nem jutott volna olyan messzire.” Azt akarta ezzel mondani, hogy ugyanazokkal a fegyverekkel hatékonyan küzdött volna vallási haladással. (138. p.)

A látogatás persze sikerrel járt, erről Schnitzer így ír:

Ott-tartózkodásom ötödik napján elmentem a rabbihoz, hogy elbúcsúzzak és azt mondtam neki: „Van nálam egy levél az apósomtól a Rebbéhez, benne egy kérés, melynek teljesítését Pozsonyban reméltem. De mivel nem illik visszavinnem a levelet apósomnak, most átadom, de a saját kérésemtől elállok. Most pedig, ezer köszönet mindenért.” El akartam menni, de ő felbontotta a levelet, ránézett a dátumra és megjegyezte: „Igaz, akkor még otthon voltam. De maradjon még legalább holnapig.” Maradtam, és ezen a napon olyan témákról beszéltem vele, amik a rabbik speciális tudásához tartoznak. Másnap reggel egy lepecsételt borítékot adott az apósomnak címezve, melyben az oly annyira vágyott engedély, a pozsonyi rabbi hatoroja volt. (138–139. p.)

Írásaiból kitűnik, hogy Schnitzer, aki később közösségének döntése nyomán magyarországi neológ főrabbi lett és írásaiban sokszor beszél negatívan a hazai ortodoxiáról, annak bezárkózó ideológiájáról, igazán a Hirsch-féle modern ortodoxia légkörében érezte jól magát. Ebben a közegben kapta a legerősebb szellemi, intellektuális benyomásokat nevelkedése, alakuló világszemlélete során. Nem volt tehát nyitott a radikális vallási reformok iránt, maximum a kisebb, főleg liturgiai változásokat támogatta, ami egyébként a magyarországi neológia nagy részére is jellemző volt.[9] Schweitzer József így ír róla: „A főrabbit a zsidó vallásgyakorlat tekintetében a konzervativizmus, de politikai, közéleti tevékenységében a szabadelvűség jellemzi.” (Schweitzer 1983, 101. p.).

Schnitzer komáromi évei

Schnitzer 1861-től több mint ötven évig, haláláig Komáromban működött főrabbiként. 1862. május 7-én lépett hivatalba. Közéleti érdemei közé sorolható, hogy 1866-ban kieszközölte több magyar vádlott felmentését a haditörvényszéknél, 1867-ben pedig a vármegyénél az ő kezdeményezésére szüntették meg a zsidókra oly megalázó esküformulát, a more judaicot. Erről így ír emlékirataiban:

Egyik nap meghívást kaptam a városi magisztrátustól, hogy jelenjek meg a hivatalban és eskessek fel valakit. Akkoriban Magyarországon a bíróság még nem vált szét a közigazgatástól, az igazgatási hivatal a megyében és a városban 1873-ig ellátta a bíráskodást is. És ha egy zsidónak esküt kellett tenni, rabbit hívtak, hogy emlékeztesse őt az eskü szentségéről és elmondja előtte azt az esküszöveget, amit még Verbőczy fogalmazott meg 1514-ben. Ez volt a more judaico, amely sárga foltként bélyegezte meg a zsidókat a legújabb időkig.

A rabbi általában a metszőt küldte ennek a formalitásnak az elintézésére. Én azonban magam mentem. Kértem az eskü szövegét, ami így hangzott: „Én, N. N. zsidó esküszöm… és ha bűnös vagyok, nyeljen el a föld, ahogy Dátánt és Abirámot is elnyelte, és ha bűnös vagyok, lepjen el kiütés, ahogy Naamant ellepte” – és egy egész sor hajmeresztő átok és szitok.

Amikor ezt a borzalmas formulát olvastam, a mélységesen megsértett zsidó szív kiáltása akart kitörni belőlem, de beláttam, hogy meg kell őriznem hidegvéremet és a bíróhoz fordultam: „Mondják meg nekem, uraim, melyik Neumannt kell itt érteni?[10] Ismerek itt egy faárus Neumannt, egy kávéházas Neumannt, egy szabó Neumannt és még sok egyéb Neumannt – ezek közül melyik volt az?” Az urak nevettek. „Hát igen, ezt nem tudjuk magának megmondani.” (Egyik sem volt a Bibliában járatos) „Nos, amíg nem tudom, melyik Neumannról van szó, nem tudom előmondani ezt az esküszöveget.”

A magyar ember nem pedáns és nyitott a szabadelvű gondolatok felé, így akkor és azután minden alkalommal azt az esküformulát mondtam el az eskütevő előtt, amit magam alkottam meg, és ami az általánossal azonos hangzású. (154. p.)

Sokkal radikálisabban és kevésbé humoros eszközökkel szüntette meg Schnitzer öt évvel később a megyénél a more judaicot.

1867 októbere volt, amikor ülésezett a katonai és a civil hivatal vegyes bizottsága, így számos tábornok és magas rangú törzstiszt, valamint megyei méltóság gyűlt össze a teremben. Egy, a megye tulajdonában lévő telket kellett a rajta lévő faépítményekkel együtt az államkincstárnak megvennie, hogy kibővíthessék az erődítmény körzetét. Értékbecslés céljából több szakértőt meghívtak, köztük egy zsidót, mégpedig az első budapesti építésifa-üzlet főnökét, Karl Neuschlosst. A keresztény felekezetű szakértőket Ordódy Pál alispán, a későbbi mezőgazdasági miniszter eskette fel. Neuschloss elé nekem kellett lépnem, kezemben a Bibliával, hogy feleskessem.

Akkor elfogott annak a szégyenletes megkülönböztetésnek az egész nyomorúsága, amely bennünket, zsidókat évezredek óta megbélyegez, és izgalomtól remegő ajkakkal a következőt mondtam az egybegyűlteknek:

Uraim! Még sosem éreztem át olyan fájdalmasan a felekezetemet ért megalázást és megkülönböztetést, mint most. Látják, minden úriember letette az esküt anélkül, hogy egy egyházi ember állott volna mellette. És azt az embert, akinek teljes bizalmukat szentelték, kisebbrendűnek gondolják és feltételezik, hogy csak akkor tesz igaz esküt, ha mellette áll a lelki gondozója? Nem egy mindannyiunk Istene? Akkor hát, alispán úr! Ennél az egy Istennél eskesse fel Neuschloss urat, és meg vagyok győződve, hogy ő egyedül, a figyelmeztetésem nélkül is átérzi majd az eskü szentségét.”

Zúgó Éljen- és Bravo-kiáltások követték szavaimat, melyeknek hosszantartó sikerük lett.

Ez a tiltakozás nem járt hátrány nélkül számomra. Nem jelentéktelen mellékjövedelemtől estem el, hisz minden esküvételnél két gulden járt nekem, de ezt a veszteséget kárpótolta bennem az a tudat, hogy legalább egy megyében leromboltam a felekezeti előítéletek kényszer-építményének egyik bástyáját, és én voltam az első, aki ezt a gyalázatot lemosta népéről Magyarországon. (155. p.)

Schnitzer fontos tényezője volt Komárom város törvényhatóságának. Később az Országos Rabbiegyesület elnöke és a XII. községkerület alelnöke lett. A Magyar Zsidó Lexikon Schnitzer munkásságáról így ír: „Számos cikke jelent meg különböző lapokban, hitszónoklatait és alkalmi beszédeit magyar és német nyelven adta ki. Emlékezéseit Zsidó Kultúrképek c. alatt írta meg (1904). További munkái még: Eine Rabbinerwahl; Der Traum im jüdischen Schrifttum.” (Magyar Zsidó Lexikon 1929, 774. p.)

Pap Gábor püspök életéről

Pap Gábor életét részletesen tárgyalja Farkas Béla szakdolgozata (Farkas 2006), melyen ez az összefoglalás is alapul.[11]

Pap Gábor 1827. szeptember 10-én született Vilonyán. Édesapja Pap István, előbb vilonyai, később vámosi lelkész, egyházmegyei főesperes, édesanyja Oláh Klára. Az elemi iskola alsó öt évfolyamát Vámoson végezte, utána Pápára került. Pápai tanuló korában 1845 és 1846-ban az ifjúság írott lapját, a Koszorút, 1847-ben a Vándort szerkesztette. Ottani tanulmányai befejeztével 1847 őszén Bécsbe ment, ahol magánnevelőként dolgozott Huszár József báró fia mellett. Az Életképek című lapban jelennek meg tudósításai, lelkesen számol be a bécsi forradalomról, majd az áprilisban érkező, Kossuth vezette magyar küldöttség fogadtatásáról. Októberben ismét részese az újabb bécsi forradalomnak. Tevékenysége nyomán a keresettek listájára is felkerül, ezért „inasruhában” kénytelen menekülni.

Hazatér, önkéntesnek jelentkezik, novemberben belép a honvédek közé. Guyon, majd a magyar szabadságharc végéig Kmetty György hadtestében szolgál. A bukás után elfogják, kiszabadulása után folyamatos megfigyelés alatt áll egészen lelkésszé avatásáig. Lelkészi tevékenységének állomásai: 1851-ben Balatonudvariban időközi lelkész; rendes lelkészi hivatalt viselt Arácson 1852 márciusától 1854. novemberig, Balatonudvariban 1858 júliusáig, Litéren 1864 júniusáig, majd Vörösberényben és Vilonyán. „1859-ben élénk részt vett a protestánsok jogait megtámadó pátens elleni mozgalomban, melynek a veszprémi egyházmegyében egyik vezére volt – írja Szinnyei –, de munkás része volt a Veszprém-vármegyei honvédegylet megalapításában is, melynek jegyzője s később elnöke lett.” 1868-ban választják meg az egyházmegye esperesévé. 1873. május 13-án a dunántúli helvét hitvallású egyházkerület főjegyzőjének, 1874. június 1-én pedig szuperintendensének választotta. Szeptember 20-án foglalta el püspöki székét Komáromban, ahol 1878-tól volt lelkész. Szuperintendensként az esperesként megkezdett ügyeket magasabb szinten tudta képviselni. Püspökként a főrendiház tagja, „annak ülésein, különösen a polgári házassági s egyházpolitikai viták- és szavazásokban buzgón részt vett”, olvasható szintén Szinnyeinél. Kiállt az 1868-as vallásügyi törvény mellett – ez mintegy megelőlegezi kiállását a híres 1895-ös szavazáson, melyről még lesz szó. 1895. november 2-án hunyt el Komáromban, temetésekor a sajátján kívül más egyházak képviselői is nagy számban búcsúztak tőle.

A két egyházfi barátsága

Schweitzer József így fogalmazott e barátságról: „A püspök országgyűlési képviselő, főrendi házi tag a kor politikai és teológiai liberalizmusának egyik jellegzetes megszemélyesítője. Személyes vonzalommal párosult közéleti nézetazonosság kovácsolta erőssé, megbonthatatlanná barátságukat.” (Schweitzer 1983, 101. p.). Pap Gábor így írt Schnitzer Árminhoz egyik újévi üdvözletében: „A közügyek terén sokszor találkoztunk egy és azon szent ügynek, az emberiség szent ügyének védelmezésében”. E sorok keletkezési dátumát Schweitzer József – mivel a forrást kiadó periodika sem nevezi meg – az 1892–95 közötti időszakra, a püspök életének utolsó éveire teszi.

Nézzük meg néhány kiemelkedő tettét, hiszen elsősorban Pap Gábor nemes cselekedeteiről van szó a zsidóság érdekében, gesztusairól a zsidóság irányában, melyekről Schnitzer emlékirataiban kiemelten szól. Elsőként a püspök fellépéséről az antiszemitizmus ellen:

A tiszaeszlári vérvád idején – írja Schnitzer –, amikor még intelligens emberek is hittek a vérvádban (élükön a hírhedt Molnár Jánossal, akkori városi pappal, ma a „Néppárt” vezetőjével), Pap Gábor, a nemes református püspök – kinek emléke áldott marad – nagyon sokat tett polgártársaink kedélyének megnyugtatására. Egész idő alatt – ahogy azt velem közölte – „minden vasárnap délután bibliatanulmányt tartott Eszter könyvéről, hogy közössége Hámán példáján megtanulja, mily végzet éri azokat, akik gyűlölik és üldözik a zsidókat”. (179. p.)

Egy másik eset is, néhány évvel később, a püspök emberszeretetéről, az üldözöttek melletti fellépéséről tanúskodik. Olyan esetben, amikor nem közeli ismerőseiről, még csak nem is a magyarországi zsidókról volt szó.

1891-ben az egész civilizált világot rémület és megvetés fogta el ama szívszorító szenvedés és elviselhetetlenül borzalmas üldöztetés láttán, ami Oroszországban érte a zsidókat. Ezreket üldöztek el házukból és udvarukból, ki a nagyvilágba, kezükben a vándorlás koldusbotjával. Ekkor feltámadt bennem a gondolat, hogy e szerencsétlenek számára zajló gyűjtés különösen sikeres lenne, ha egy nagy keresztény egyházfi intézne felhívást az ügyben. A jó Pap püspökünkre gondoltam. De nem akartam közvetlenül hozzá fordulni, mert drága, odaadó barátom volt, és tudtam, hogy kérésemre rögtön íróasztalhoz ülne, hogy megírja a kért felhívást. Hisz amikor 1887-ben huszonöt éves szolgálati évfordulómat ünnepeltem, s ő egy nappal korábban, egy egyházi ülés miatt Budapesten tartózkodott, Tisza Kálmán miniszterelnök és főtanácsos kérésére, miszerint maradjon még egy napot, mert nagyon sürgető egyházi ügyeket kellene elintézni, azt válaszolta: Nem, Excellenciád! Holnap ünnepli évfordulóját „a mi rabbink”, otthon kell lennem. (179. p.)

Semmiképpen sem akartam tehát nyomást gyakorolni rá – folytatja Schnitzer –, még barátságunk okán sem. Amit tesz, azt tegye spontán módon, jól átgondolva. Ezért közös barátunkon keresztül – Tuba János komáromi főjegyzőről van szó, írja Schweitzer József Csohány János kutatásaira támaszkodva – tájékoztattam őt a dologról, anélkül, hogy szóba került volna a nevem. Már másnap elküldte nekem felhívását „Komárom város emberségesen érző polgáraihoz” címmel, egy írás kíséretében, melyben ez állt: „Most vendégeim vannak, és tényleg nem volt időm arra, hogy átnézzem. Javítsa ki és változtasson rajta esetleg, saját belátása szerint.” Majdnem a felét ki kellett húznom, mert még nekem is túl soknak tűnt. Csak egy passzust szeretnék kiemelni:

„Emberként fájdalmas érzéssel gondolok arra a rettenetes szenvedésre, amelybe embertársaik az orosz zsidókat, saját polgártársaikat taszították. Keresztényként szégyenpír ég arcomon, amikor arra gondolok, hogy akik kereszténynek nevezik magukat, ily embertelenül és a szeretetet parancsoló keresztény tanítással ellenkezve járnak el egy olyan vallás híveivel szemben, melynek talaján állt a kereszténység bölcsője, mely vallásra mi is, mint az isteni kinyilatkoztatás alapján állóra tekintünk, és amellyel kapcsolatban a Megváltó kijelentette, hogy nem azért jött el, hogy törvényeit eltörölje, hanem azért, hogy megerősítse.” A felhívás „egy itteni lapban” (a Komáromi Lapokban) jelent meg, ő (a püspök) pedig 20 guldennel megkezdte a gyűjtést. Gondoskodtam róla, hogy ezt a felhívást, „az igazi keresztény tolerancia eme oklevelét” mindenhol terjesszék.” (180. p.)

Schweitzer József írásában magyarországi németnyelvű sajtó szerepel mint a terjesztés fóruma. Érdekes lenne tudni, tényleg kihagyta-e Schnitzer (és miért) a magyar nyelvű sajtót? Nem bízott benne? Félt a negatív hatástól, s 30 év múlva diszkréten hallgatott róla? A világ minden lapja – folytatja Schnitzer – sokszorosította és felmagasztaló vezércikkeket közölt. Neki azonban, a jó püspöknek, el kellett viselnie az erőteljes támadásokat és még saját lelkészgyermekeinek rosszallását is. Amerikából az ottani klerikusoktól érkeztek nevére a mocskos pamfletek. (180. p.)

Ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy néptársaink egyenjogúságáért a szó szoros értelmében az életét áldozza – fogalmaz Schnitzer. Miről is van szó? Talán Pap Gábor legjelentősebb történelmi tettéről a vallási emancipáció terén: döntő jelenlétéről a zsidó vallás recepciójáról tartott felsőházi szavazás során.

Ismét Csohány Jánost idézi Schweitzer József, amikor megemlíti, hogy országgyűlési képviselőként Pap Gábor már az 1875–78-as ciklusban javaslatot tett a képviselőházban a zsidó vallás egyenlősítésére. A kérdés hosszú éveken át foglalkoztatta a közvéleményt. A magyar református egyház 1892–95 között erőteljesen támogatta a zsidó vallás recepciójának ügyét (lásd még Csohány 1996). S most ismét Schnitzert idézem, aki megindító részletgazdagsággal idézi fel az eseményeket a kor felfokozott politikai hangulatában:

1895 októberében a felsőházban kellett tárgyalni a zsidó vallás – a képviselőházban már elfogadott – recepciójáról. Az arisztokrácia gátlástalan agitációt indított a törvény ellen, Bécsből külhoni mágnások egész serege érkezett, akik mindeddig sosem gyakorolták a törvényhozás jogát, és a törvénytervezet elfogadása igencsak kétségessé vált. Ekkor a püspök, mint a felsőház tagja, zsidó orvosa kifejezett tiltása ellenére felkelt betegágyából, és Budapestre utazott. Itt a barátai, akiket nyugtalanított szenvedő kinézete, felszólították, hogy azonnal utazzon haza. Ő azonban nem tágított, és valóban csak neki volt köszönhető, hogy a tervezetet elfogadták. Szavazategyenlőség volt (107-107), így az elnöknek kellett döntenie – s ő a törvény mellett szavazott. Ha nem lett volna ott a püspök, a tervezetet egy szavazattal elvetették volna. A jó püspök halálos betegen érkezett haza, és néhány nappal később kilehelte nemes lelkét. „Áldott legyen a jámbor ember emléke”. (181. p.)

S ezzel az „emléklappal” zárja Schnitzer visszaemlékezését barátságukról. A visszaemlékezést, melyet, idézem: egy püspöknek, egy valóban „jó pásztornak” ajánl hű barátságul és kegyelettel.

E szép barátság emléke nem halványult el teljesen: a keresztény-zsidó párbeszéd apropóján többször felidézték,[12] s a Pap Gábor emlékére – halálának 120. évfordulója alkalmából, 2015 novemberében – rendezett komáromi kiállításnak is témája volt a két egyházi személyiség kapcsolata.[13] Kapcsolatuk története immáron az egyik fél részletes leírásában a nagyközönség számára is hozzáférhető és olvasható, s példával szolgálhat a kései utódok számára is.

Irodalom

Biró Tamás 2012. „A szívnek van két rekesze”. Interjú Schweitzer József professzorral a neológiáról. In Koltai Kornélia (szerk.): A szívnek van két rekesze. Tanulmánykötet Prof. Dr. Schweitzer József tiszteletére, 90. születésnapja alkalmából. Budapest, L’ Harmattan–Magyar Hebraisztikai Társaság, 9–28. p.

Biró Tamás 2013. „Szeminárium és bibliakritika: Elzász Bernát és a Rabbiképző Teológiai Egylete az Egyenlőség hasábjain.” In Babits Antal (ed.): Papírhíd, az egyetemes kultúra szolgálatában. Scheiber Sándor születésének 100. évfordulójára. Budapest, Logos Kiadó, 211–258. p.

Biró Tamás 2016. „Egy befejezetlen beszélgetés tanulságai”. In Peremiczky Szilvia, et al. (szerk.): Schweitzer József emlékezete: A halálának első évfordulóján rendezett tudományos konferencia köszöntőbeszédei és előadásai. Budapest, MAZSIHISZ 128–157. p.

Csohány János 1996. A református sajtó a zsidó emancipációért. Szombat ,1996/1.

Farkas Béla 2006. Pap Gábor élete. Szakdolgozat. Eszterházy Károly Főiskola. http://www.vilonya.eu/vilonya/sites/default/wp-content/uploads/file/download/Pap-Gabor-elete.pdf

Gantner Brigitta 1999. „A hit: tudás. A berlini rabbiszemináriumról.” In Schweitzer József et. al. (szerk.) A tanítás az élet kapuja. Tanulmányok az Országos Rabbiképző Intézet fennállásának 120. évfordulója alkalmából. Budapest, Universitas. 137–145. p.

Homolka, Walter 2012. Der moderne Rabbiner. Ein Rollenbild im Wandel. Berlin, Hentrich & Hentrich.

  1. Juhász Ilona 2009. A keresztény-zsidó párbeszéd fontossága. Pap Gábor református püspök és Schnitzer Ármin főrabbi példamutató barátsága. Új Szó, 2009. november 21., 14. p.

Magyar Zsidó Lexikon 1929. Szerk.: Ujvári Péter. Budapest. http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/

Miller, Michael L. 2011. Rabbis and Revolution. The Jews of Moravia int he Age of Emancipation. Stanford, Stanford University Press.

Schnitzer Ármin 2015. Zsidó kultúrképek – Az életemből. (Fordította és a jegyzeteket írta Riszovannij Mihály) Komárno, Komáromi Zsidó Hitközség.

Schweitzer Gábor 2015. Gondolatok Schnitzer Árminról a „Jüdische Kulturbilder” – „Zsidó kultúrképek” című visszaemlékezése kapcsán. In Schnitzer Ármin: Zsidó kultúrképek – Az életemből. Komárno, Komáromi Zsidó Hitközség, 3–14. p.

Schweitzer József 1983. „A hazai református-zsidó dialógus előfutárai. Pap Gábor dunántúli református püspök és Schnitzer Ármin komáromi főrabbi.” Confessio, VII./1 101–102. p.

Schweitzer József et al. (szerk.) 1999. A tanítás az élet kapuja. Tanulmányok az Országos Rabbiképző Intézet fennállásának 120. évfordulója alkalmából. Budapest, Universitas Kiadó–Országos Főrabbi Hivatal.

Tasch, Roland 2011. Samson Raphael Hirsch: Jüdische Erfahrungswelten im historischen Kontext. Berlin, de Gruyter.

Vajda Károly 2010. Az isteni kinyilatkoztatás problémája. In Hubai Péter és Majsai Tamás (szerk.): A te könyvedbe mind ezek béirattattak. Szümposzion a Bibliáról. Budapest, Wesley János Lelkészképző Főiskola, 327–342. p.

Vajda Károly 2013. A zsidóság tudományának zunzi koncepciója a fiatal Scheiber Sándor írásértelmezésében. In Babits Antal (szerk.): Papírhíd az egyetemes kultúra szolgálatában. Budapest, Logos. 259–273. p.

Vajda Károly 2014. Identitäts- und Wissenschaftskonzept des konservativen Judentums im Ungarn der späten Donaumonarchie erläutert am Beispiel von Wilhelm Bacher. https://www.andrassyuni.eu/pubfile/de-76-35-di-wp-vajda-final.pdf

Rövid URL
ID2702
Módosítás dátuma2019. április 29.

A Nagytárkányi népköltési gyűjtemény keletkezése

(Lázár Péter és a Folklore Fellows egri gyűjtése, 1913–1914) Nagytárkány monográfiája 2006-ban jelent meg, a Fórum Kisebbségkutató Intézet kiadásában. Tizennyolc szerző tizenhat tanulmányban írta meg...
Bővebben

Részletek

(Lázár Péter és a Folklore Fellows egri gyűjtése, 1913–1914)

Nagytárkány monográfiája 2006-ban jelent meg, a Fórum Kisebbségkutató Intézet kiadásában. Tizennyolc szerző tizenhat tanulmányban írta meg a község településtörténetének, társadalomtörténetének és néprajzának fontos fejezeteit. (Viga 2006.) A kutatócsoport munkája során kézbe került az 1913–1914-ben keletkezett Nagytárkányi népköltési gyűjtemény, Lázár Péter római katolikus teológus kéziratos gyűjtése. A több mint 300 oldalas, kiválóan olvasható és szépen szerkesztett, gazdag kézirat teljes terjedelemben való, önálló megjelentetését a szerkesztő és a kiadó egy II. kötetben tervezte, amit a monográfia címében feltüntetett I-es szám is jelez. A sors úgy hozta, hogy több mint egy évtizedet kellett várni erre a pillanatra, jelen kötettel megvalósul ez a rég eltervezett forráskiadás.[1]

A kézirat a budapesti Néprajzi Múzeumban található, az Etnológiai Archívumban, EA 440 leltári számon, az úgynevezett Folklore Fellows-gyűjtések egyik darabjaként. Létezése a kutatás számára régóta ismert, korábban egy-egy népköltészeti műfaj, egy-egy témakör feldolgozása során bizonyos részleteket publikáltak is belőle, legtöbbet a jeles napi szokások kapcsán Sz. Tóth Judit, de teljes kiadására most először kerül sor. (Sz. Tóth 2006, 383–430. p.; Balogh 2015, 11–56. p.) Szerzője Lázár Péter (1893–1942) nagytárkányi születésű római katolikus pap, aki Egerben végzős gimnazista és elsőéves papnövendék korában készítette a gyűjteményt, két országos pályázati felhívás keretében. Az első felhívásra beadott munkájával díjat nyert, a második körben ezért már felkérést kapott a gyűjtemény folytatására a szervezőktől. A két részből álló, összesen 303 oldalas kézirat több mint 500 folklórszöveget tartalmaz, széles körű műfaji összetételben: népdalok (szerelmi és katonadalok), népballadák, alkalmi köszöntőversek, gyermekjátékok, szokásleírások és szokásszövegek, néphitszövegek és adatok, találós kérdések találhatók benne. A gyűjtemény kb. 90%-át Nagytárkányban gyűjtötte Lázár Péter. A maradék 10%-ot kitevő mintegy 50–60 szöveg a gyűjtésbe bekapcsolódó családtagjai és diáktársai révén további öt településről származik: Keresztespüspöki (ma Mezőkeresztes, Borsod megye), Eger és Parád (Heves megye), Ajak (Szabolcs megye) és Vásárosnamény (Bereg megye).

A szerző, Lázár Péter diákkori sikerei ellenére a népköltési gyűjtőmunkát nem folytatta, pontosabban felnőttkori életrajzában már nincs nyoma a 18 éves korában kibontakozó néprajzi érdeklődésnek. Életútja egy klasszikus papi karrier, az egri főegyházmegye területén élt és szolgált egyházmegyés plébánosként több településen, 48 évesen tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig.

Lázár Péter 1893. február 8-án született Nagytárkányban.[2] 1911-ben jelentkezett Egerbe, ahol július 1-én felvételt nyert a Ciszterci Főgimnázium VII. osztályába mint egyházmegyés papnövendék.[3] (A teológiai főiskolát megelőzően a katolikus gimnázium két utolsó, VII–VIII. évfolyama volt az előkészítő időszak a kispapok számára.) A gimnáziumban nem volt a legjobb tanuló, érettségin például javítóvizsgára kötelezték.[4] Ennek ellenére 1913 őszétől a teológián folytatta tanulmányait. 1917-ben szentelték fel, újmisés káplánként első szolgálati helye a Heves megyei Erdőkövesd volt.[5] Néhány év múlva áthelyezték, 1921-ben már a szintén Heves megyei Bodony községben volt segédlelkész. A plébánossal és a helyi tanítóval közösen katolikus olvasókört szerveztek, ennek keretében az ifjúsági egylet vezetője Lázár Péter volt.[6] Itt sem sokáig tevékenykedett, 1922. szeptember 20-án az érsek áthelyezte Jász-Nagykun-Szolnok megyébe, Kunszentmártonba, szintén segédlelkésznek.[7] Felelős szerkesztője volt a Kunszentmártoni Katolikus Tudósító néhány évfolyamának.[8] Ezt követően Miskolcra kerülhetett hitoktatónak, de ezt csak az Eger című napilap híradásából tudjuk, ahol az 1929. április 19-i hírekben ezt olvassuk: „Szmrecsányi Lajos egri érsek kegyúri kijelölés alapján Tiszalök község plébánosává Lázár Péter miskolci r. k. hittanárt nevezte ki.”[9] Hogy bizonyosan róla van szó, azt megerősíti a Ciszter Főgimnázium Értesítője, ahol a húszéves érettségi találkozón Lázár Pétert 1933-ban tiszalöki plébánosként említik.[10] Innen került át 1936-ban utolsó állomáshelyére, Tiszafüredre,[11] az elhunyt Wéber János plébános helyére. Itt hét évet töltött, és a legemlékezetesebb tevékenysége az elődje által megkezdett templomfelújítás és -bővítés befejezése volt. A felújított templom szentelésére 1940 novemberében került sor.[12] Tiszafüreden intenzív közösségi életet teremtett, aktívan bekapcsolódott különböző közéleti feladatokba, előadásokat, kultúresteket szervezett.[13] Tagja lett a Katolikus Népszövetség Heves megyei választmányának,[14] és az egyházi ranglétrán is elindult fölfelé. 1937-ben érseki tanácsos lett,[15] 1939-ben a tiszántúli egyházkerület esperese és tanfelügyelője.[16] Egy felívelő életpálya tört derékba hirtelen halálával, amelyről így adott hírt az Eger című napilap: „Váratlanul elhunyt a tiszafüredi esperes. Részvéttel értesültünk, hogy Lázár Péter érseki tanácsos, tiszafüredi esperes-plébános, január 23-án, 48 éves korában, váratlanul elhunyt. A kiváló lelkipásztor korai halálát szívszélhűdés okozta.”[17] Heves vármegye főjegyzője, Dr. Szabó Gyula így emlékezett meg róla: „A törvényhatóság az elmúlt hó folyamán ismét szegényebb lett egy áldozatos és minden nemes célért önzetlen kitartással munkálkodó lélekkel. Január 23-án ugyanis elhunyt Lázár Péter érseki tanácsos, esperes, tiszafüredi plébános. Bár aránylag rövid időt töltött a vármegye területén,[18] az is elegendő volt neki arra, hogy a tiszántúli részeken a felekezetek közötti béke jegyében sok maradandó s közérdekű intézmény létesítésével tegye felejthetetlenné emlékét, amit kegyelettel fogunk megőrizni.”[19]

 

A magyar néprajz tudománytörténete Folklore Fellows-gyűjtéseknek (rövidítve FF- vagy FFC-gyűjtések) nevezi azt a hatalmas kéziratanyagot, amely 1912–1917 között keletkezett, egy jól szervezett országos önkéntes gyűjtőmozgalom keretében. Ezt a több száz füzetből álló, 150 ezer oldalra becsült kéziratos anyagot (Diószegi 1972,148. p.) főként vidéki középiskolák és főiskolák diákjai, tanárai gyűjtötték, legnagyobb része a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában, kisebb része szétszórtan az egykor részt vevő iskolák saját gyűjteményeiben található. A kéziratok feldolgozása és a Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozatában való közzététele már a gyűjtések elindulásának idején is cél volt, de az 1. világháború miatt csak a Nagyszalontai gyűjtés jelent meg 1924-ben. (Szendrey 1924.) Az azóta eltelt időben néhány tematikus válogatás és két jelentős önálló kötet látott napvilágot a forrásanyagból, jelen kiadványunk is ezek sorába illeszthető. (Banó 1983, 36–50. p.; Verebélyi 1998; Szalay–Rudasné 2001; Tóth 2005, 45–65. p.; Balogh 2015, 11–56. p.)

A Folklore Fellows (FF, németül Folkloristischer Vorscherbund, franciául Fédération des Folkloristes, dánul Folkeminde Forskere) a folklór gyűjtésére létrehozott nemzetközi szövetség, 1907-ben alakult meg Finnországban. Az alapítók, Karle Krohn helsingforsi egyetemi tanár, Olrik Axel koppenhágai egyetemi tanár és Carl von Sydow svéd folklorista nem kisebb célt tűztek maguk elé, mint: „a kutatók számára az egyes országok népköltési (folklorisztikus) anyagát hozzáférhetővé tenni s ennek érdekében a meglévő nyomtatott és kézirati gyűjtemények és elszórt közlemények lehetőleg teljes lajstromait elkészíteni és valamely nemzetközi nyelven kiadni.” (Katona 1908, 374. p.) Az alapítók Magyarországra a Néprajzi Társaságnak is elküldték az alapító iratokat és az alapszabályt. Ezt a felhívást a társaságban Katona Lajos ismertette. A választmányi ülésen a vezetőség állást foglalt a csatlakozás mellett, azonban az FF „magyar osztálya” csak három évvel később, 1911. november 29-én alakult meg, 23 folklorista részvételével. Elnöknek Sebestyén Gyulát választották, aki lendületes szervezőmunkába kezdett, és az északi „kultúrnépek”, a finnek és a dánok példáját követve országos népköltési gyűjtőmozgalmat hirdetett. (Sebestyén 1912, 193–199. p.)

Sebestyén Gyula a közép- és főiskolás diákságot kívánta mozgósítani a gyűjtés céljaira. A diákokkal és a vidéki értelmiséggel való együttműködésnek, gyűjtőhálózatok kialakításának a 19. században is voltak már szép példái. Az első magyar népköltési gyűjtemény, Erdélyi János Népdalok és mondák három kötetének az anyaga, vagy Kriza János Vadrózsák című gyűjteménye is hasonló módon, önkéntes gyűjtők sokaságának munkája révén gyűlt össze. Az FF magyar osztálya úgy gondolta, hogy a nagy múltú vidéki kollégiumokban rendelkezésre áll egy megfelelően képzett tanári gárda, akik a gyűjtést meg tudják szervezni, és az iskolák vonzáskörzetéből, nagyobbrészt a környező falvakból származó diákságnak pedig megvannak a közvetlen kapcsolatai az adatközlők felé.

Találkozott ez az elképzelés a Magyar Néprajzi Társaság alapszabályában is rögzített tudomány-népszerűsítő törekvésekkel. Sebestyén Gyula a társaság 1912. január 31-i választmányi ülésén javasolta, hogy „a néprajz iránti érdeklődés fölébresztése és fokozása” érdekében a Magyar Néprajzi Társaság 1912-től kezdve tartson vidéki vándorgyűléseket. A választmány elfogadta Sebestyén Gyula indítványát, és az első vidéki vándorgyűlés helyszínéül Sárospatakot jelölte meg. (Tóth 2005, 57–60. p.) 1912-ben Sárospatakon és Egerben, 1913-ban Pápán, Kecskeméten és Szegeden, 1914-ben Pécsett rendeztek vándorgyűléseket. Ezek egyszerre szolgálták a Néprajzi Társaság és az FF céljait: a néprajz ügyét vidéken népszerűsítették, új kutatók megismerésére, új tagok felvételére nyílott lehetőség. A vándorgyűlések helyszínéül szolgáló iskolákban pedig vidéki gyűjtőszövetségeket szerveztek, és az FF meghirdetett pályázataival elindították a népköltési gyűjtőmunkát. 1915-ig 11 település (Sárospatak, Eger, Győr, Csurgó, Pápa, Nagyszalonta, Csáktornya, Kassa, Kaposvár, Komárom, Kisújszállás) 25 közép- és felsőfokú iskolájának diáksága 149 pályaművet küldött be ezekre a felhívásokra. (Bán 1915, 337. p.)

Egerben 1912. június 2-án került sor az ifjúsági gyűjtőszövetség megalakítására, és a pályázatok meghirdetésére. A szervezők nevében Sebestyén Gyula így emlékezett az eseményre: „A sárospataki első vidéki szövetség megalakításának sikere bennünket arra bátorított, hogy utána nyomban hozzáfogtunk egy második szövetség alakításának előmunkálataihoz. Ennek helyéül Egert szemeltük ki, a Mátra és Bükk vidékének erőtől duzzadó iskola-városát. Vállalkozásunk hathatós támogatására itt nyomban megnyertük Kassuba Domokos főigazgatót s vele a cziszt. főgimnázium egész tanári karát. Ennek köszönhető, hogy már június 2-án megtarthattuk második alakuló gyűlésünket és kihirdethettük gyűjtésre buzdító ifjúsági pályakérdéseinket.”

A Ciszterci Főgimnázium tornatermébe szervezett gyűlést a helyi sajtó előzetesen meghirdette, néhány nappal az esemény előtt közzétették a programot, és toborozták a hallgatóságot. Öt intézmény: a gimnázium mellett az állami főreáliskola, az érseki szeminárium (teológia), a jogakadémia és a tanítóképző főiskola diáksága és tanárai is részt vettek rajta.[20] A történtekről később beszámolt az Eger című napilap és az Ethnographia is,[21] itt most a házigazda Ciszter Főgimnázium értesítőjét idézzük: „Szalay Imre miniszteri tanácsos, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, mint a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, megnyitó beszédében általánosságban, Sebestyén Gyula dr. a F. F. magyarországi elnöke pedig részletesebben ismertette a nagyfontosságú tudományos mozgalmat, melynek zászlaja alá akarják sorakoztatni a magyar ifjúságot. Ezután intézetünk igazgatója megalakultnak jelentette ki az egri gyűjtőszövetséget, melynek bizottságába a főgimnázium tanári karából Madarász Flóris dr. és Kürti Menyhért dr. tanárok választattak be. Ezután Bán Aladár dr. a F. F. magyarországi titkára tájékoztató előadást tartott a gyűjtés módjáról, Horger Antal dr. fővárosi tanár pedig a tájnyelv hangtani lejegyzésének módozatait ismertette. Majd Madarász Flóris dr. tanár kihirdette a Kisfaludy Társaság, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Néprajzi Társaság és egyes magánfelek által a gyűjtők számára kitűzött pályadíjakat, s végül Demkó György dr. rektor-kanonok lelkes szavai zárták be a gyűlést. Bíbornok Érsek Urunk magas érdeklődésének azzal adta jelét, hogy Dutkay Pál apátkanonok által képviseltette magát, a főkáptalant pedig Foltin János kanonok, egervári prépost képviselte. A hallgató közönség soraiban jelen volt városunk büszkesége, Gárdonyi Géza jeles írónk is.”[22]

A pályázatok jutalmazására nyolc díjtételt tűztek ki a szervezők. Eredetileg a nyári szünidő állt volna rendelkezésre a feladat teljesítésére, de a határidőt a tanév végéig meghosszabbították Sárospatakon és Egerben is, hogy a karácsonyi és húsvéti szünetben is dolgozhassanak a gyűjtők. A munka kereteit, egységes szempontjait Sebestyén Gyula és Bán Aladár egy részletes gyűjtési útmutatóban foglalták össze. (Sebestyén–Bán 1912, 200–213. p.) Ezt a vándorgyűlésen Bán Aladár előadásban ismertette, a diákoknak füzet formájában kiosztották, és néhány nap múlva az Eger című hetilap is közölt belőle egy összefoglalót.[23] A Tájékoztató a mozgalom általános céljainak ismertetését követően a gyűjtés módjára vonatkozóan ad eligazítást. Kiemeli, hogy mindenki egy falu, lehetőleg saját szülőfaluja szájhagyományát igyekezzék összegyűjteni, és a tágabb vidékre csak ez után terjeszkedjék a gyűjtő figyelme. Hangsúlyt fektet a betű szerinti lejegyzésre, a tájnyelvi adatok fontosságára. Felhívja a figyelmet a változatok rögzítésére, és óvja a gyűjtőket a fogyatékos vagy irodalmi befolyást sejtető szövegek leírásától. Külön foglalkozik a népdalok gyűjtésével, ismertetve a szájhagyományban működő törvényszerűségeket a különböző témájú versszakok összefűzéséről. „Ilyen esetekben a gyűjtő hivatása, hogy többszöri meghallgatás és több irányú puhatolózás után a versszakok összetartozóságát megállapítsa.” Részletesen közli a rögzítendő adatokat, a gyűjtésre használt papír méretét, a kottázás módját, a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályától kölcsönözhető fonográfok használatát. A Tájékoztató III. fejezete a tulajdonképpeni kérdőív, az alábbi tematikai csoportosításban:

  1. A) Népköltés, népnyelv, népzene
  2. Misztériumok és alakoskodó játékok
  3. Balladák és rokonneműek
  4. Dalok
  5. Verses levelek
  6. Találós mesék
  7. Ráolvasások
  8. Mesék
  9. Legendák
  10. Mondák
  11. Közmondások, szólások, gyökeres mondások
  12. Tájnyelvi emlékek
  13. Népzene
  14. Fényképezés, rajzolás
  15. Kézirati és ponyvairodalmi emlékek

 

  1. B) Néphit és babonás szokások
  2. Születés, gyermekkor
  3. Legény és leány
  4. Házasság
  5. A családi élet
  6. Élelmezés
  7. Lakás és ruházat
  8. Foglalkozások
  9. Egészség és betegség
  10. Halál
  11. Táltoskodás
  12. Jeles napok
  13. Állat- és növényvilág
  14. Elemek
  15. Az ég és a levegőég
  16. Mithikus lények

A Tájékoztató a népköltészet és a néphit gyűjtőfogalma alá rendelve – a tánc és a népi vallásosság kivételével – a folklór szinte minden tartományát felöleli, de a bevezetőben kiemeli a balladák, népdalok, helyi mondák, eltűnőben lévő tündérmesék, állatmesék gyűjtésének fontosságát.

A vándorgyűlés egri helyszínén elért közönségsikert, a nagy lelkesedéssel meginduló gyűjtést az egri érsek, Samassa József támogató hozzáállása is elősegítette. Ő 1912 nyarán már s