Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2017

Impresszum 2017/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XIX. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

GAUCSÍK ISTVÁN
A magyarországi szövetkezeti rendszer a felvidéki (szlovák) régióban (1898-1918)

TÓTH LÁSZLÓ
Kényszerpályán. A pozsonyi magyar színjátszás az államfordulat idején (1918-1924)

L. JUHÁSZ ILONA
„Mi magyar dolgozók mindig Benne bíztunk”. Két jelképes temetés a személyi kultusz idején

SZERBHORVÁTH GYÖRGY
Tito temetése – Jugoszlávia rekviemje

Oral History

KOSZTOLÁNYI GÁSPÁR

Agora

SZENTANDRÁSI TIBOR
A magyarság megmaradásának esélyei Fölvidéken a jelenlegi erőviszonyok között 1. Kérdésfölvetés és néhány fogalom tisztázásának kísérlete

Könyvek

Fedinec Csilla (szerk.)
Húszéves a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 1996-2006 (Öllös László)

Röhrich, Lutz
Begegnungen. Erinnerungen an meinen Kollegen- und Freundeskreis. Mit bibliographischen Anmerkungen und ein Gesamtverzeichnis der Puplikationen Röhrichs. Hrsg. von Mieder, Wolfgang–Neumann, Siegfried–Schmitt, Christoph–Wienker-Piepho, Sabine (Liszka József)

Liszka József
Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Gráfik Imre)

Szarka László
A multietnikus nemzetállam. Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában 1918-1992 (Bajcsi Ildikó)

Jozef Tancer
Rozviazané jazyky – ako sme hovorili v starej Bratislave (Takács Henrietta)

Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.)
Nova Posoniensia VI. A pozsonyi magyar tanszék évkönyve (Mészáros Veronika)

Zalmen Gradowski
Auschwitz-tekercs. A pokol szívében (Polgár Anikó)

Majdán János
A közlekedés története Magyarországon (1700-2000) (Bércesi Richárd)

H. Nagy Péter–Keserű József (szerk.)
A párbeszéd eleganciája. Köszöntő kötet Erdélyi Margit tiszteletére (Bkak L. Patrik)

Erdélyi Margit (szerk.)
Az irodalomoktatás új kihívásai (Baka L. Patrik)

Gaucsík István: A magyarországi szövetkezeti rendszer a felvidéki (szlovák) régióban (1898–1918)1

A szlovák historiográfia a szövetkezeteket a nemzetpolitikai érdekérvényesítés és nemzeti emancipációért folytatott küzdelem fontos eszközeiként, tárgyaiként kezeli. A szlovák történészek gazdasági tevékenységüket szinte kizárólag a nemzeti közösség formálásában játszott szerepük szerint ítélik meg. Külön hangsúlyt fektetnek az etnikai sérelmek és elkülönülés kihangsúlyozására.
Az állami (főképpen a magyarországi) szövetkezetpolitikákban a „kisebbségellenes kurzus” bemutatására fektetik a hangsúlyt. Az interpretációk közös jegye, hogy a szövetkezeteket egy nyertes-vesztes dichotómiába helyezik. Pedig a későbbi 20. századi csehországi és szlovákiai, illetve kárpátaljai szövetkezeti hálózatok bemutatásánál nem lehet figyelmen kívül hagyni az impériumváltás előtti osztrák birodalmi időszakot és a magyarországi előzményeket. Vitán felüli, hogy a Monarchia nem egyirányú, területileg eltérő, aszinkron, ellentmondásoktól sem mentes, azonban nyilvánvaló tendenciaként jellemezhető gazdasági integrációja az egyes országrészek szövetkezeti struktúráinak kialakulására, általában a szövetkezés tudatosságának elterjedésére is jótékony hatással volt.2
A 19. század közepétől Magyarországon a kisebbségek politikai elitjei, köztük a szlovákok is felismerték, hogy a nemzetiségi társadalmak megszervezésénél előbb az egyleti, majd a szövetkezeti hálózatok kiépítése, illetve az állami gazdasági szektorban megszerzett képviselet és befolyás képes mind az etnopolitikai, mind a közösségszervező kulturális célokat hatékonyan támogatni. Ellenben a felső-magyarországi régió szövetkezeti alrendszere – ha úgy tetszik, az egyletektől már eltávolodó egyesülési formák – később alakult ki. Az állami szervek és a gazdasági érdekvédelmi szervezetek kezdeményezésére rendszerszerűen jöttek létre a falusi hitelszövetkezetek, a mezőgazdasági szövetkezetek (tej- és termelőszövetkezetek), illetve egy-egy gazdasági területre szakosodott szövetkezetek (például a tejipari, gép-, raktárszövetkezetek).
Mindenféleképpen meg kell említeni, hogy a felvidéki és a szlovák etnikai régióban3 a szövetkezeti mozgalom két szervezeti-társasági formából is merített. Az egyletek és az agráriumban tevékeny gazdasági egyesületek játszottak fontos szerepet. A kiépülő szövetkezeti hálózat ezekre a struktúrákra, az általuk megszervezett gazdarétegre is támaszkodott.
Az 1850-es és főleg az 1870-es években a helyi szlovák értelmiség (lelkészek, tanítók) kezdeményezésére és hathatós segítségével sorra alakultak a gazdakörök, gazdasági és segélyegyletek, kölcsönpénztárak és fogyasztási egyesületek. Nemcsak az északi szlováklakta területen, hanem a budapesti, az alföldi, a vajdasági és az erdélyi szlovákok körében is elterjedtek.4 Ugyanakkor rácsatlakozás figyelhető meg az országos irányzatokra és a szlovák régió belső egyleti mintáira.5
A felvidéki gazdasági egyesületek tagságának összetétele és a szervezetek kiadványai a nemzetiségi és nyelvi viszonyokat tükrözték vissza. A szlovák etnikai területen működő egyesületek a szlovák gazdák és földművesek érdekeit is képviselték. Ennek ellenére a specifikusan szlovákok által megfogalmazott regionális fejlesztési célok nem minden esetben jelenhettek meg bennük. A már működő kulturális szervezet (Matica slovenská) mellett egy önálló szlovák gazdasági egyesület (Slovenský hospodársky ústav) létrehozására tett, liptószentmiklósi székhellyel tervezett kísérlet 1865-ben – melynek nagy propagátora Daniel Lichard volt – a Helytartótanács elutasító magatartása miatt nem valósult meg. (Jurkovič 1968, 86–87. p.; Ábrahám 2016, 42. p.) A döntés mögött az állam részéről talán egy reális helyzetfelmérés látható, de nem tudjuk, hogy tudatos etnikai diszkriminációval van-e dolgunk. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület ekkor már komoly múlttal és tapasztalattal rendelkezett, mely a regionális gazdaságszervezés ügyét is felkarolta. A szlovák kezdeményezők az elutasítást indokkal vagy sem, de nemzetiségi sérelemként is megélhették. (Vö. Holec 2004, 41–42. p.)
1918-ig ezek a szlovák nemzetiségi érdekek és nyelvhasználati követelések több-kevesebb sikerrel a magyar gazdasági egyesületeken belül manifesztálódtak. A legjobb példája ennek a Nyitra-völgyi Gazdasági Egyesület, amely Georg Friesenhof6 vezetésével tudatosan (vagy természetesen) a többséget alkotó szlovák (és német) tagság igényeit vette figyelembe. Szlovák nyelven gazdasági tanfolyamokat szerveztek. Egy ideig az egyesület hivatalos szócsöveként használták az egyetlen szlovák nyelvű gazdasági folyóiratot, az Obzort, mivel magyar nyelvű közlönyre nem volt igény. Az egyesületi folyóiratukat 1888–1902 között szlovák (Zprávy hospodárskeho spolku údolia Nitry) és német nyelven (Vereinsblatt des Neutrathaler Landwirthschaftlichen Vereines) jelentették meg. (Gergelyi 1979, 149–154., 159. p.) A Trencsén Megyei Gazdasági és Erdészeti Egyesület szintén a szlovák gazdák anyanyelvhasználatát támogatta. (Fojtík 1966, 107–129. p.)
Az északi területeken a helyi jelentőségű, tevékenységükben szakosodott kisebb egyesületek, egyletek és gazdakörök szlováknak, illetve nemzetiségileg vegyeseknek (szlovák–német–magyar, szlovák–német, magyar–német) tekinthetők, ami ügyviteli nyelvükben is természetszerűleg tetten érhető.7

Az Országos Központi Hitelszövetkezet (OKH) szerepe

A gazdahitel intézményi biztosításának eszméjét és a hitelszövetkezeti hálózat kiépítését – mely törekvések egy általánosabb kapitalizmuskritikába és társadalmi reformba ágyazódtak – az agráriusok karolták föl.8 A Gazdakör 1884-es tervezete konkrét javaslatokat tartalmazott a hitelszövetkezetek kiépítésére, melyek a kisbirtokosok hitelszükségletét biztosították volna. (Csepregi Horváth 1926, 42–43. p.)
Az első lépés, gróf Károlyi Sándor9 és a Pest megyei nagy- és középbirtokosok együttműködésének, a szövetkezeti és gazdaköri kezdeményezések találkozásának, nem utolsósorban a külső tőkeforrások biztosításának eredményeképpen, a vármegye jelentős anyagi támogatásával a Pestvármegyei Hitelszövetkezet alapítása volt 1886. december 19-én. Ez a szervezet a megyei hitelszövetkezetek központjának a szerepét is ellátta. A Károlyi-csoport eredetileg a megyei szintű és fenntartású szövetkezeti központok koncepcióját képviselte, de ezt a Tisza-kormány bukása után gyorsan korrigálták. A pesti központ országossá való kiszélesítése vált időszerűvé, mely az intézményesítéssel is kéz a kézben járt. A Szövetkezés című folyóirat 1890-ben indult. A Pestvármegyei Hitelszövetkezet 1894-ben felvette a Hazai Szövetkezetek Központi Hitelintézete nevet, és szoros hitelkapcsolatot létesített a Pesti Hazai Első Takarékpénztárral. Üzletköre kibővült, takarékbetétek gyűjtésével és biztosítással is foglalkozott. (Schandl 1938, 14–16., 19–21. p.; Vári 2008, 639–641. p.) Az új intézménykép megalkotására, az állami ellenőrzés megjelenésével – nemkülönben Darányi Ignác hathatós támogatásával (Fehér 2010, 14. p.) – végül 1898-ban, az OKH megszületésekor került sor.10
Az OKH tevékenységi körét az egész országra kiterjesztette, és számos vidéki szövetkezet létrehozásánál közreműködött. Tagjainak 90%-a mezőgazdasági hitelszövetkezet volt, melyek hiteleket nyújtottak gépek vásárlására és az állatállomány feljavítására. (Seidl 1904, 13–14. p.) A kebelén belül, gyakorlatilag a mezőgazdasági és hitelszövetkezetek „sablonja” szerint került sor az iparos-hitelszövetkezetek fejlesztésére.11 Az elsődleges szempont az ipari államsegélyekből való részesedés volt, miközben a szövetkezeti elit a kisipar specifikus problémáit és az ipari foglalkozás természetét figyelmen kívül hagyta. Kisebb számban vegyes ipari-mezőgazdasági hitelszövetkezetek is alakultak. (Seidl 1904, 14. p.; Méhely 1917, 21–22., 27–28. p.)
Az OKH az anyagi erő és erkölcs összhangjára törekedve hosszú távú gazdasági-pénzügyi fejlesztésekben gondolkodott: „A hitelszövetkezet rendszerint képes a szövetkezeti feladatok legtöbbjének megfelelni, s hogy a hitelszövetkezet keretében a pénzhitel ápolásán kívül czélszerű szervezés mellett szakcsoportok vagy alkalmi érdektársulatok képzése útján igen messzeterjedő feladatok valósíthatók meg.” (Seidl 1904, 6. p.)
Az OKH tagjainak egységes alapszabálya volt, és központilag a korlátolt felelősség határát is megszabták.12 A tagszövetkezetek különböző adó- és kamatmentességet s egyéb kedvezményeket kaptak. A szövetkezetek működését, pénzügyeit és gazdálkodását ellenőrök útján felügyelték. Az ellenőrzés számos részelemből épült fel. A revíziók során a pénzkezelés átláthatóságát, a pénzek (váltók, kötvények) helyes kezelését, őrzését, a szabályos könyvelést szerették volna elérni. Évenkénti vagyonleltár elkészítését követelték. Abban az esetben, ha a tagszövetkezet nem rendelkezett hozzáértő könyvelővel, az évi mérleget a kiküldött ellenőr készítette el. A központ a tagszövetkezetektől elvárta a tagok pontos nyilvántartását. A tagszövetkezetek kötelesek voltak a tevékenységükben, szervezeti életükben beállt változásokat a cégbíróságnak bejelenteni. A központ elvárta, hogy a tagok pontosan befizessék az üzletrészeiket, és a tagszövetkezet vezetősége a kamatfizetés, illetve tőketörlesztés szabályait betartsa. Fontos volt a szövetkezeti tisztviselők morális példája: adósságot halmoztak-e fel vagy sem, pontosan törlesztettek-e, és egyáltalán jó példával jártak-e a tagság előtt? Az ellenőrök fokozottan figyeltek az alapszabályok betartására, a közgyűlések megtartására, a választott szervek (vezetőség, választmány, felügyelőbizottság) és a szakosztá­lyok működésére.
Az OKH a kisbirtokosok hitelellátásának biztosítását tartotta prioritásnak, főleg a váltó- és a középlejáratú hitelezést, ezen kívül kötvénykibocsátásokra is ráállt. A vidéki hitelpiacon monopolhelyzetbe került, tagszövetkezetei csak nála vehettek fel hiteleket. Az OKH az óvatos hitelnyújtást szorgalmazta, mely az alapszabályokban rögzített kereteken belül marad, és sem rövid, sem hosszú távon nem veszélyezteti a hitelszövetkezet működését. Mindezzel a szövetkezeti elveket sértő álszövetkezeteket kívánták kiszűrni. Az OKH-hoz való csatlakozás nem vált kötelezővé, így hatáskörén kívül számos szövetkezet megőrizte autonómiáját, azonban ezek az állami támogatásoktól elestek. (Seidl 1904, 20–21. p.)
Az OKH részt vett a Darányi Ignác-féle hegyvidéki (rutén) akcióban, mely 1898-tól az Északkeleti-Kárpátok gazdaságilag elmaradott és szegény lakosságát kívánta felkarolni. A hegyvidéki kirendeltségen belül (Bereg, Ung, Máramaros és Ugocsa vármegyék) 1913 végén 206 hitelszövetkezet működött 51 ezer taggal. (Braun 2011, 12–31. p.)
Az OKH 1902-től pedig a kormányzat és a gazdasági érdekvédelmi szervezetek által kezdeményezett erdélyi gazdaságfejlesztési programba kapcsolódott be. Ez hitelszövetkezetek alapításában és hosszú lejáratú mezőgazdasági hitelcsomagokban nyilvánult meg. (Balaton 2003, 84., 86. p.)
A rendelkezésre álló források tükrében hangsúlyozni kell, hogy az OKH alkalmazkodott a régió nemzetiségi-nyelvi viszonyaihoz, a szlovák és német ügyviteli nyelv egyedüli vagy párhuzamos használata a magyarral élő valóság volt (a közigazgatási szervek szlovák nyelvet korlátozó lépései további vizsgálatokat kívánnak). Az OKH a hitelszövetkezetek alapításával, működtetésével, a szövetkezeti propagandával kapcsolatos anyagait – vagy legalábbis egy részüket – szlovákul is megjelentette. (Bajcsy 1897; Szántó 1910.) A szlovák nyelvű pénzügyi és könyvelési tanácsadást is lehetősége szerint támogatta. Ezenkívül a szövetkezeti sajtó kiépítésére – a magyar szupremácia gondolatának elhintésével együtt – történtek kísérletek (Pechány Adolf szerkesztésében a kormánypárti Slovenské noviny szövetkezeti melléklete 1909–1910-ben).13
Az OKH felvidéki kirendeltsége nem véletlenül működött Nyitrán.14 Az OKH szorosan együttműködhetett az Emődy József által vezetett Nyitra Megyei Gazdasági Egye­sülettel, mely 1898. áprilisban–májusban hirdette meg a megyei szövetkezeti hálózat kialakítását. Az egyesület ismeretterjesztő előadásokat tartott a megye településein.15 Legfőbb célként fogalmazta meg, hogy „minden, egy plébániához vagy körjegyzőséghez tartozó községcsoportnak meglegyen a maga szövetkezete”16 és hogy „a szövetkezeti törvény a vármegyében kész szövetkezeti hálózatot találjon”.17 Ehhez sikerült megszerezni a helyi jegyzők, papok és megyebeli nagybirtokosok támogatását.18
A gazdasági egyesület egy központi megyei hitelszövetkezetet hozott létre, mely magánkölcsönöket nem nyújtott, kizárólag a megyei szövetkezetek hiteligényeit elégítette ki. Ez a szervezet a tervek szerint a hitelszövetkezetek megyei ellenőrző központjaként működött volna, és a Nyitra Megyei Gazdasági Egyesület által alapított fogyasztási szövetkezeteket pénzügyileg is támogathatta.19 Ez a központi megyei hitelszövetkezet belépett az OKH kötelékébe.20
A gazdasági egyesület az 1898. június 26-án Vágtornócon rendezett szövetkezeti népgyűlésen komoly eredményekkel dicsekedhetett: több mint 50 hitelszövetkezetben 8 ezer tag összpontosult, akik 170 ezer forint üzletrészt fizettek be, és a bevételek 40 ezer forintra rúgtak.21 Gyakorlatilag a gazdasági egyesületnek köszönhetően épült ki pár év alatt a megye hitelszövetkezeti hálózata, és vált meghatározóvá a régióban.22
Lényegében 1895-ig – Vári András megfogalmazása szerint – a felvidékiek nem szerepeltek az országos hitelszövetkezeti térképen. (Vári 2009, 386. p.) Az OKH alapozó és szervezetépítő tevékenységének köszönhetően a hitelszövetkezeti mozgalom a felvidéki régióban a 20. század elejére hozta meg gyümölcseit. 1894-ben még csak 53 működött, de számuk 1909-re 292-re nőtt. A hitelszövetkezetek súlypontja 1909-ben három megyére, Nyitra, Pozsony és Zemplén esett. Ezekben található a régió hitelszövetkezeteinek 56%-a. A szlovák etnikai régióban csupán Trencsén megye mutatott kiugró eredményt. Árva, Liptó, Sáros, Szepes és Turóc szerény adatokkal büszkélkedhetett, átlagosan csak 3-4 hitelszövetkezet jött létre. Ez egyrészt mutatta az OKH-szervezések fáziskését, másrészt az északi alrégiók kedvezőtlen hitelszervezésének feltételeit, és periferiális gazdasági súlyukat.
A szlovák vagy felföldi régió hitelszövetkezeteinek 1894–1909 közötti, megyék szerinti megoszlása azonban érdekes adatokat tükröz. Itt – 16 megyéből hatban – 1909-re kimagaslóan nagy számban jött létre szövetkezet (Nyitra 75, Pozsony 50, Zemplén 39, Trencsén 25, Nógrád 20), összesen 263, melyből például csak a Nyitra megyeiek 29%-ot képviseltek. A szövetkezetalapítások üteme 1894-hez képest 1909-ben még erőteljesebb, ekkor Nógrádban 20-szor, Bars megyében 13-szor, Nyitra és Pozsony megyében 12,5-ször, Hontban 12-szer, Zemplénben 9-szer, Trencsén megyében 8,3-szor lett több hitelszövetkezet. (Fabricius–Holec–Pešek–Virsik 1995, 56. p.)
A taglétszám 1909-re együttesen meghaladta a százezret, mely a Magyarországon hitelszövetkezetekben szervezett tagok 10%-át jelentette. A legtöbb szövetkezeti tagot 1909-ben két megyében találjuk: Nyitra (21 ezer), valamint Pozsony megyében (14 ezer). A legnagyobb növekedést a taglétszámban Bars, Hont és Trencsén megye mutatta (18–40 tag). A szlovák megyékben (Árva, Liptó, Turóc, Sáros) a tagság növekedése szerényebb volt.23
A felvidéki hitelszövetkezetek tagságának magas aránya dolgozott a mezőgazdaságban. A sorban kiemelkedő Nógrád megye 82,9%-a, de az erőteljesen rurális északi régió meglétét bizonyítja a többi megye adata is.

1. táblázat. Az OKH fejlődése 1899–1917 között (Schandl 1938, 63. p.)

Kitérő: a városi hitelszövetkezetek

A felvidéki városi hitelszövetkezetek, melyek egy-egy foglalkozási csoport (kisiparosok, tisztviselők, katonatisztek és családtagjaik) hiteligényeit voltak hivatva kielégíteni, még nem képezték kutatások tárgyát. Ezen a helyen csupán töredékes, csak pozsonyi és kassai adatokra támaszkodhatunk. Mindenesetre eléggé strukturált, már a 19. század 70-es éveitől fennálló anyagilag megalapozott szervezetekről volt szó, melyek többnyire az OKH-n kívül maradtak.
Pozsony hitelszervezeti rendszerében fontos szerepet játszottak a hitelszövetkezetek.24 Az alsóbb néprétegek, elsősorban a kisiparosság, kiskereskedők és a tisztviselők – minisztériumok és tartományi szervek hivatalnokai, posta- és távirdatisztek, a császári és királyi haditengerészet, hadsereg, csendőrség és vasút tiszti alkalmazottjai – kölcsönszükségletét fedezték. Főleg a tisztviselők szervezetei az önsegélyezés elve alapján filantróp-szociális szolgáltatásokat vállaltak fel (gyermekek és árvák taníttatásának a költségei, özvegyek támogatása, állás- és munkaközvetítés, lakás- és kórház­építkezések, utazási és gyógykezelési kedvezmények, leánynevelési programok, jogvédelem, temetkezési segély). (Schwingenschlögl 1890, 4–9. p.)
Az egyik legjelentősebb – egy birodalmi keretbe ágyazódott szövetkezet, melynek hálózata Karl Friedrich Fellmann25 elnöksége alatt alakult ki – az Osztrák–Magyar Első Általános Tisztviselő Egylet Pozsonyi Takarék és Előlegezési Társulata (Spar- und Vorschuss-Consortiums des Ersten allgem. Beamten-Vereines der Österreich–ungari­schen Monarchie) volt.26 A pozsonyi fiókszervezet jól példázza, hogy a Lajtán túli és gácsországi alapításokhoz képest, ahol a tisztviselő egyletek az 1860-as évek főleg bécsi kezdeményezéseit követően az 1870-es évektől kezdtek szaporodni (Lemberg – 1868; Bécs – 1871, Graz – 1872; Prága – 1886), nem tapasztalható megkésettség, sőt inkább párhuzamosságot látunk. Ugyanakkor ez a szövetkezési forma Magyarországon is ismert volt és elterjedt; 1869-től regionális, sőt nemzetiségi alapon alakultak tisztviselőegyletek.27
A pozsonyi „tagcsoport” Bayer Ernő (Ernst Bayer) pénzügyigazgatósági tisztviselő munkájának eredményeképpen már 1864. december 8-án létrejött, míg a többi felső-magyarországi később alakult meg, illetve szervezték újra (Kassa – 1869/1882, Trencsén – 1885, Besztercebánya – 1869/1886). A pozsonyi szövetkezet 1865. decembertől datálható tevékenysége azonban szerény keretek között maradhatott, 1877-ig stagnált. Az 1879-es összegyleti reform, mikor a bécsi központ és a tagegyletek közti kapcsolatokat újraszabályozták, hozhatott élénkülést a pozsonyi egylet működésében.28
A pozsonyi tisztviselőegyletet 22 tag alapította. Számuk 1889-re 497-re nőtt. A befizetett betétek 520 forintról 31 575-re emelkedtek. A betétek és az 1889-ig nyújtott hitelek nagysága ugyan a besztercebányai, kassai és trencséni testvérszövetkezetekéit nagyságrendileg meghaladták, de a budapesti és erdélyi egyletek mögött maradtak. (Schwingenschlögl 1890, 450–453. p.)
A másik példát az Első Pozsonyi Önsegélyző Egylet (Erster Pressburger Selbsthilfsverein) szolgáltatja.29 Az 1873-as alapítás fő mozgatórugóit a kisipari termelés átalakulása, a „korlátlan” iparszabadság, a kibontakozó gyáriparral szembeni pozícióvesztés alkották. Ennek ellenére Vavrecskay (Wawrecskay?, Vavrecska?) János30 pozsonyi gyógyszerész kezdeményezésére zömmel kiskereskedők és orvosok alapították. A szövetkezet az adminisztratív nehézségek és a szövetkezet működtetésével kapcsolatos tájékozatlanság leküzdése után – a vezetőségben tapasztalható elhúzódó ellentétek miatt – nem lépett az anyagi gyarapodás útjára: „Ezen pangást az egyleti vezetés kebelében előfordult személyes torzsalkodások idézték elő; megesett ugyanis, hogy az egyleti igazgatóságnak egyes érdemes tagjai, kik kötelességük teljesítésében nagyobb szigort fejtettek ki, bizonyos elemeknél éppen ezáltal visszatetszésre találtak, és ezért a választások alkalmával egy tisztviselő segítségével megbuktattak, miáltal bizonyos kedvetlenség idéztetett elő a választmány tagjai között, mely az egylet működését kifelé is lankasztotta, és jó hírnevét nem éppen kedvezően befolyásolta.”31
Az új vezetőség megválasztása után, Korče János32 elnöksége alatt 1890-ben került sor a szövetkezet átszervezésére és az új üzleti filozófia alapjainak lerakására (az idáig a szövetkezet képtelen volt kielégíteni a nagyobb hiteligényeket).33
A másik példa Kassáról való. Az ambiciózusnak tűnő kassai székhelyű csak „Penny banknak” nevezett Felső-Magyarországi Népgazdászati Kölcsönös Hitel- és Takarékegylet már 1874-ben megalakult. Rövid időre fiókokat hozott létre Heves, Borsod, Zemplén, Szepes és Sáros megyék területén. A század végére komoly tőkeerőt mutatott fel, mely részvénytársasággá való átszervezésének a gondolatát vetette fel.34
A szövetkezetalapításokat azonban nem idealizálhatjuk. Éppenséggel az egyakaratú kezdeményezések és az összefogás is hiányzott. Ezzel a kortársak tisztában voltak. Számos esetben a helyi közöny, az értelmiség (papok, tanítók) részéről megnyilvánuló passzivitás, a gazdák részéről tapasztalható bizalmatlanság, rosszakarat nem segíthette a szövetkezeti eszme megvalósulását. A falusi familiarizmus és szokásjogok szintén kikezdhették az új alapítású szövetkezeteket. Az egy-két személyen alapuló szövetkezet hosszú távú fejlődése kétséges volt. A szövetkezést a magánérdek, de a szakképzetlenség is kikezdhette. Ezek miatt is felértékelődött a központi ellenőrzés szerepe.35

A Hangya törekvései és a fogyasztási szövetkezetek kiépülése

A Hangya Fogyasztási, Értékesítő és Termelő Szövetkezet 1898. január 23-án alakult Károlyi Sándor nagy volumenű anyagi támogatásával, illetve üzletrészjegyzésével. (A Hangya 1908, 21. p.) Ez a szövetkezeti központ a támogató személyeket tekintve szorosan összefonódott a Magyar Gazdaszövetséggel. (A Hangya 1923, 24–27. p.; Vári 2009, 514. p.)
A Magyar Gazdaszövetség a fogyasztási szövetkezetek létrehozása érdekében széles körű kampányba kezdett: „Újjá kell teremteni a társadalmat – úgymond a felhívás – hogy a nép bizodalma és szeretete a vezetőosztályok felé visszaforduljon s megbecsülje ismét azt a rögöt is, mely neki kenyeret ád. A nyereségszomj és önzés helyébe a szolidaritás érzetét kell lelkébe oltani; ki kell tanítani rá, hogy mily hatalmas erő rejlik a szövetkezésben; fel kell világosítani, hogy ez egyik fő eszköze annak, hogy a mai sötétségből és nyomorúságból kiemelkedhessék s egy jobb jövő alapját megvethesse. Kezdjük mindjárt azzal, hogy alapítsunk fogyasztási szövetkezeteket. Ezek valósíthatók meg a legkevesebb áldozattal s emellett még a legnagyobb vonzóerőt is gyakorolják a népre, mert áldásos hatásuk azonnal nyilvánvalóvá lesz. […] A hitelszövetkezetek elterjedtsége amellett szól, hogy a nép felfogta azt a fontos missziót, melyet azok teljesítenek. Pedig ezen szövetkezetek érdekköre aránylag korlátolt, mert elvégre is nem mindenki van ráutalva a hitelre. Ellenben minden ember fogyasztó, s jómódúnak, éppen­úgy érdekében áll, hogy olcsó s jó minőségű portékához jusson, mint a szegénynek. Nem kell hát attól tartanunk, hogy a fogyasztási szövetkezetekkel kudarcot vallunk.”36
A Hangya szorosan együttműködött az Országos Magyar Gazdasági Egyesülettel és a Magyar Mezőgazdák Szövetkezetével is.37
A Hangya az olcsó és minőségi áruellátás biztosítására és az áruuzsorától való megszabadulásra törekedett. Szervezetét hierarchikusan az értékesítés és többtermelés megszervezésére alakították ki. Az 1907-es alaptőke-emeléssel elérték a pénzügyi konszolidációt. (A Hangya 1923, 27. p.; Ieda 1991, 212. p.)
A Hangya súlya és presztízse az 1900-as évek elejétől nőtt meg. Tagszövet­ke­ze­teinek épületei, boltjai a magyar vidék jellegzetes képéhez tartoztak. A szövetkezetek, melyek önálló jogi személyek voltak, önálló igazgatósággal és felügyelőbizottsággal rendelkeztek, (Bernát 1938, 269. p.) a falu ellátását segítették, beszerző és értékesítő tevékenységük révén a tagok jutottak előnyhöz, és egy-egy ágazatra szakosodott termelőegységeket hoztak létre. Céljaik között tehát a magánkereskedelem túlkapásaival szembeni védelem biztosítása és a megfelelő minőségű áruszolgáltatás szerepelt. A nyereséget a tagok között vásárlásuk arányában, vásárlási visszatérítés formájában osztották szét és közhasznú célok megvalósítására fordították. A vidéki települések kisebb, széttagoltnak tekinthető fogyasztói szükségleteinek kielégítésére szakosodtak. Ez a szövetkezeti típus az alapvető szükségleti árucikkeket biztosította, kisebb rezsiköltséggel dolgozott és a kiskereskedelem monopolhelyzetével szállt szembe. (Csepregi Horváth 1935, 6., 9–14., 18–20. p.)
A központ kedvezményeket (előnyös hitel, tanácsadás), pénzügyi előnyt és teljes támogatást nyújtott tagszövetkezeteinek.
A községi fogyasztási szövetkezetek számára – bár a Hangya-szervezetbe tartoztak – nem volt kötelező, hogy minden árut a központtól vásároljanak. A szövetkezetek a központ forgalmának csupán 40–60%-át bonyolították le. A másik fontos kapcsolatot a forgalmi és váltóhitelek alkották.38
A Hangya regionális hatáskörű kirendeltségekkel, áruraktárak hálózatával39 igyekezett hatékonyabbá tenni a tagszövetkezetekkel a kapcsolatokat. Ezek a szervezetek egyrészt a szövetkezeti munka modernizációját segítették (könyvelés, vagyonkezelés átláthatósága, hitelnyújtás módjai), másrészt a szövetkezeti eszme, és nem utolsósorban a Hangya propagálásának az eszközei voltak.40
A Hangya vezetősége ellenőrzési kerületeket alakított ki, és regionális fiókokat, kirendeltségeket szervezett.41 Az erdélyi szövetkezetek irányítására Nagyenyeden 1906 áprilisában hozta létre kirendeltségét.42 A Hangya a második kirendeltségét – áruraktárral együtt – a kedvező forgalmi fekvésű Nagyszombatban alapította 1907-ban a felvidéki fogyasztási szövetkezetek hálózatának a felügyeletére. Túlnyomórészt a Vág-völgy fogyasztási szövetkezetei tartoztak hozzá.43 A nagyszombati kirendeltség – mely 1922-ig állt fenn, és nem kis szerepe volt a szlovák ügyviteli nyelvű szövetkezetek fejlesztésében – 1908 májusától fejtett ki tevékenységet.44 Hatásköre hét megyére (Árva, Bars, Komárom, Liptó, Nyitra, Pozsony, Trencsén) terjedt ki és 1918-ig 154 fogyasztási szövetkezet ügyeit intézte.45
A balassagyarmati kirendeltség 1909 júliusától működött.46 Két megye, Hont és Nógrád összesen 27 szövetkezete tartozott hozzá.47 A sátoraljaújhelyi alapítására később, 1912-ben került sor.48 Ez a kirendeltség kilenc megye (Bereg, Liptó, Máramaros, Sáros, Szabolcs, Szepes, Ugocsa, Ung, Zemplén) 139 szövetkezetét felügyelte.49 Az erdélyi hálózat, annak felértékelődésével, 1917-ben bővült a nagyváradi kirendeltség létrehozásával.50
A budapesti központhoz tartozott a felvidéki régió fogyasztási szövetkezeteinek túlnyomó része, tizennégy megye 245 szövetkezete.51 Ez a struktúra, mely komoly tartalékokkal rendelkezett és további expanziót előlegezett meg, 1918-ig állt fenn. A területelcsatolások következtében a nagyszombati kirendeltség fokozatosan lemorzsolódott. 1919-ben, minden bizonnyal a délvidéki Hangya-pozíciók elvesztése végett, a szegedi létrehozására került sor.52

1. grafikon. A Hangya-kirendeltségek forgalma (1908–1918, százalékban)53

A legelső fogyasztásiszövetkezet-alapítások a felvidéki régióban csak az 1890-es évektől adatolhatók. Kezdetben néhány szórványos kezdeményezést látunk. A Kisgarami Kincstári Vasgyár Munkásainak Fogyasztási Szövetkezete 1888-ban még inkább kivételnek, egyedi esetnek, mint követendő példának számított. A Nyitrai Tisztviselők Fogyasztási Szövetkezete 1892 nyarán alakult.54
A Sáros Megyei Gazdasági Egyesület 1897 októberében – tehát a brogyáni alapítást megelőzve!55 – hívta életre a Sáros Vármegyei Fogyasztási és Értékesítési Szövetke­zetet, mely alig egy év elteltével már 2200 taggal dicsekedhetett, és a megyében 29 fiókkal rendelkezett.56 Szilassy Zoltán57 az Országos Magyar Gazdasági Egyesület szerkesztő-titkára a következőképpen dicsérte a szövetkezet tevékenységét: „Ilyen rohamos fejlődésre ez országban példa nincs és magyarázata egyedül az, hogy a legnagyobb szükségletet pótolja és a lehető legjobban van vezetve. A szövetkezet ügykezelése oly egyszerű, hogy a vidéki szövetkezetet a legcsekélyebb intelligencziával biró tót paraszt is el tudja látni, az általa kitűnő minőségben kiszolgáltatott áruk pedig oly jutányosak, hogy a vidéki népességet egyszerre, magához vonzzák.”58 A sárosi szövetkezet, úgy látszik, külön utakon járt, mert csak névleg tartozott a Hangyához.59
A brogyáni fogyasztási szövetkezet tekinthető az első Hangya-alapításnak, mely 1898. április 12-én alakult meg (a Brogyáni Községi Hitelszövetkezetet korábban, 1895-ben alapították, tehát lehetett helyi inspiráló példa). A szövetkezet állítólag Balogh Elemér60 szervezőtevékenységének az eredménye volt, de Balogh igyekezete hiábavaló lett volna, ha a község földbirtokosa, Oldenburg Natalia hercegnő61 támogatásáról nem biztosítja. A hercegnő példaadása 183 helyi szlovák gazdát késztetett belépésre.62
A Hangya rendkívüli – egyébként a meggyilkolt Erzsébet királyné emlékére összehívott – közgyűlésén 1898. szeptember 14-én jelentette be Károlyi Sándor az új szövetkezetalapításokat, köztük számos felvidékiét (Bodrogszerdahely, Brogyán, Gúta, Lubotin, Ó- és Újlubló, Perbenyik, Trsztená).63
A Hont megyei Felső-Szemeréden Ivánka Oszkár64 földbirtokos és Viszolajszky Károly65 plébános vezetésével alakult fogyasztási szövetkezet 1898. szeptember 14-én, mely a környező községeket is bevonta működési körébe.66
A bodrogközi szövetkezetek „alapító atyja” gróf Majláth József67 volt. A régióban már 1894–1895-től lendületet kapott a hitelszövetkezetek alapítása, melyet a fogyasztási szövetkezetek követtek. Az első a Perbenyiki Fogyasztási Szövetkezet volt 1898-ban, mely egy év múlva szélesebb regionális hatáskörrel Bodrogközi Gazdák Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezetévé alakult át.68 A Bodrogközben még báró Sennyei Béláné, herceg Windischgrätz Lajosné, a Szepességben Szmrecsányi Pál, szepesi püspök tartozott a szövetkezeti eszme támogatói közé.69
Pozsony megyében 1899-től bontakozott ki a fogyasztási szövetkezetek alapítása, és éppen szlovák községekben szervezték először őket (Budmeric, Nádas, Szomolány). Egy-két év elteltével ezeket mátyusföldi és csallóközi magyar falvak (Baka, Csallóközcsütörtök, Felsőszeli, Illésháza, Magyarbél, Nagylég, Nyárasd) követték.70
A felvidéki szövetkezeti mozgalom még feltáratlan fejezetei közé tartozik a főképpen pozsonyi, kassai és más városokbeli fogyasztási szövetkezetek kérdésköre.71
A fogyasztási szövetkezetek felvidéki hálózatának tartópilléreit öt megye (Abaúj-Torna, Nógrád, Nyitra, Pozsony és Zemplén) alkotta. Ezekben találhatjuk az összes szövetkezet 58%-át. A szlovák többségű régió megyéinek (Árva, Liptó, Sáros, Szepes és Turóc) 39 fogyasztási szövetkezete – melyek a felvidéki régióban 7%-ot tettek ki – jelzi, hogy a Hangya itt még komoly tartalékokkal rendelkezett, vagy éppen a szlovák külön­utas szövetkezetalapítások érhetők tetten.

2. grafikon. A Hangya szövetkezetek megyénkénti megoszlása a felvidéki régióban (1914–1918, százalékban)72

A Hangya vezetősége az első világháború éveiben közölte tagszövetkezeteinek nemzetiségi összetételét. Az adatsorokkal óvatosan kell bánnunk, mert minden bizonnyal az etnikai tömbökben, szórványokban és vegyes lakosságú kontaktuszónákban fekvő községek nemzetiségi megoszlását tükrözik vissza, nem pedig az egyes szövetkezetek egy vagy több, esetenként párhuzamos ügyviteli nyelveiről nyújtanak információkat. Ennek ellenére szembetűnő országos szinten a szlovákként, és kevert, magyar–szlovákként jegyzett fogyasztási szövetkezetek magas száma (1918-ban 248, illetve 116).
3. grafikon. A Hangya szövetkezetek nemzetiségi megoszlása (1914–1918)73

2. táblázat. A Hangya néhány üzleti eredménye74

A politikai infiltráció példája

A hitelszövetkezetek és fogyasztási szövetkezetek rohamléptékkel történő kiépítése az agráriuspolitika sikerét és megerősödését jelentette. Ezek a szervezetek – Károlyi Sándor eredeti elképzelése szerint – nemcsak a magyar vidék, a gazdaréteg anyagi talpraállásában és a nagybirtokosok új pozicionálásában segíthettek, de komoly társadalomalakító potenciált is hordozhattak magukban. (Vári 2009, 217., 376. p.)
A felekezetek feletti agrárius alapítású szövetkezetekkel szemben hangsúlyozottan felekezeti, mégpedig katolikus szövetkezeti alternatíva is született. Hangsúlyozni kell azonban, hogy Károlyiék stratégiájára a Zichy-féle katolikus politika későn reagált, illetve megkésve keresett válaszokat.75
A Katolikus Néppárt, mely 67-es alapokon állt, a katolikus egyház társadalmi pozícióinak védelmét vállalta fel. Liberalizmusellenesség és az egyházpolitikai törvényekkel szembeni fellépés jellemezte. A nagyiparral és a nagytőkével szemben a kisgazdák és a munkások érdekvédelmét hangoztatta. (Mérei–Pölöskei 1970, 164–166. p.)
A Néppárt 1899. február 6-án hozta létre a Keresztény Szövetkezetek Központját, mely Szövetkezzünk címmel 1904-től közlönyt jelentetett meg (a szövetkezetek létrehozása már előtte egy-két évvel elkezdődött).76 A központ célkitűzése „a kalmárszellemű haszonhajszoló kereskedés enyhítése a gyengébb javára önmérséklő szeretettel és árakkal”,77 végül is nem teljesült. Szövetkezetalapításai révén a felvidéki régióban (például Zsarnóca, Irtványos) nem titkolt céllal a katolikus szlovák gazdák támogatását is meg kívánta szerezni.78 A katolikus legény- és gazdakörök bázisát felhasználva tervezte kiépíteni a katolikus irányítású hitelszövetkezetek és fogyasztási szövetkezetek hálózatát, felemás sikerrel.79 A „keresztény” szövetkezetek azonban – a nagybirtokos arisztokrácia és a katolikus papság támogatásával – nagyobb számban a Dunántúlon jöttek létre. (Gyimesi 1965, 629., 631. p.)
Az agrárpárti sajtó vehemensen támadta ezeket a kezdeményezéseket. Társadalmi és gazdasági szempontból károsaknak bélyegezte, és az antiszemitizmus melegágyainak tekintette.80 A besztercebányai térségben az illetékes kereskedelmi és iparkamara vizsgálta a néppárti szövetkezetalapításokat.81 Az északi nemzetiségi régióban a néppárti tevékenységet pánszlávista törekvések pártolásával vádolták.82 A Néppárttól Andrej Hlinka83 vezetésével fokozatosan eltávolodó szlovák papok által – a szlovák szövetkezeti irodalomban ellentmondásosan többfunkciósnak nevezett, és számukban ismeretlen – fogyasztási szövetkezetek már egy új nemzetépítő stratégiába illeszkedtek, bár regionális szerepeiken túl nem léptek. Jelentőségük a szlovák történetírásban túldimenzionáltnak tűnik. (Fabricius–Holec–Pešek–Virsik 1995, 54–55. p.)
A Keresztény Szövetkezetek Központja 1918-ig majd 300 fogyasztási szövetkezetet hozott létre, melyek 1918 májusában integrálódtak a Hangyába. A központ elnöke, gróf Zichy Aladár84 ekkor a Hangya igazgatóságába került. (A Hangya 1923, 31., 46. p.)

A szlovák szövetkezeti alternatíva: nemzetépítés és piacbővítés

A szlovák katolikus szövetkezetalapítások az 1890-es évek végén Liptóban és Andrej Hlinka agitációja a Besztercebánya környéki szlovák falvakban jelezték, hogy a szlovák gazdaságszervezés kéz a kézben jár a nemzetiségi emancipációval és a kisebbségi társadalom fejlesztésével.
A tulajdonképpeni áttörés azonban más régiókban és más körülmények között valósult meg a 20. század elején. Szűkebben véve az Erdőháton (Záhorie), tágabban a történeti Pozsony és Nyitra megyék szlovák etnikai részein.
A szóban forgó, gazdaságilag fejlett térséget, mely Pozsony és Bécs vonzáskörzetében feküdt, erős nemzeti identitású, túlnyomórészt katolikus, polgárosuló szlovákság lakta. A szövetkezetek elterjedése szempontjából fontos tényező volt, hogy sem az OKH, sem a Hangya nem volt képes hálózatokat létrehozni ezeken a vidékeken. A néppárti szövetkezetalapítások sem terjedtek el, inkább a szlovák katolikus körök helyi kezdeményezései során jöttek létre fogyasztási szövetkezetek. (Fabricius–Holec–Pešek–Virsik 1995, 60–64. p.)
A másik fontos tényezőt a „nemzetébresztő” szlovák értelmiség alkotta, melynek tagjai felülről, a szövetkezetek útján is, építették-szervezték a szlovák társadalmat. (Ábrahám 2016, 87. p.)
Az erdőháti szlovák szövetkezetalapítások legkoncepciózusabb alakja, a szakolcai, profiljukban szakosodott szövetkezetek életre hívója Pavel Blaho85 volt. Az ő társadalmi, gazdasági és kulturális tevékenységének köszönhetően vált a régió a szlovák szövetkezetek Mekkájává (a következő településeken alakultak szövetkezetek: Egbell, Nagylévárd, Jókút, Holics). Blaho kitartó agitációjának az eredményeképpen az 1910-es évekig 34 fogyasztási szövetkezet jött létre. Ezek tudatosan nem a Hangyától vásárolták az áruikat, hanem morvaországi kereskedőktől.
A cseh–szlovák közeledés fórumaivá váltak a Blaho által szervezett szakolcai gazdagyűlések 1906–1913 között, melyeken a morvaországi szövetkezeti vezetők is részt vettek. Ezeken a gazdagyűléseken nemcsak a szövetkezeti témák, hanem a szlovák gazdasági, népművelői, oktatási problémák, és a kuloárokban a politikai kérdések is terítékre kerültek. (Fabricius–Holec–Pešek–Virsik 1995, 60–64. p.)
A cseh- és morvaországi gazdasági kapcsolatoknak tehát megvolt a nemzetpolitikai vetülete. A cseh–szlovák kölcsönösség, politikai együttműködés mind erősebb lett. A regionális társadalmi reform agrárpolitikai koncepcióval is társult. (Holec 1999, 59–75. p.) Ez azonban nem jelentette egy ideális cseh–szlovák viszony kialakulását. Főleg a pénzügyi kapcsolatok terén számos konfliktus és érdekellentét alakult ki, hiszen egy gazdaságilag erősebb és egy tőkeerőben sokkal gyengébb fél találkozott egymással. (Mészáros 2007, 61., 98., 104–106. p.)
A szlovák politikai elit felismerte az önálló szlovák szövetkezeti központalapítás jelentőségét. A Központi Szövetkezet a Gazdaságért és Kereskedelemért (Ústredné družstvo pre hospodárstvo a obchod) nevű szervezetet Milan Hodža agrárprogramja szellemében, jelentős cseh adminisztratív és pénzügyi támogatással Budapesten alapították 1912-ben.86 Elnöke 1913 áprilisában a szlovák szövetkezeti mozgalom vezéralakja, Pavel Blaho lett. A szlovák szövetkezeti központ 1913 májusában kezdte meg tevékenységét, és az év végéig 24 szövetkezetet alapított. A központba még nyolc szlovák fogyasztási szövetkezet, egy tejszövetkezet és egy cipészszövetkezet lépett be. A következő alapítás a Lábi Gazdasági és Hitelszövetkezet volt 1914 februárjában. (Fabricius–Holec–Pešek–Virsik 1995, 73–75. p.)
Az ambiciózus terveket szövögető szlovák szövetkezeti központ nemzetpolitikai célja a szlovák szövetkezeti hálózat feletti ellenőrzés és a központi státus elérése volt. Széles körű tevékenységet végzett: kedvező hitelnyújtás, műtrágyaelosztás,87 gépellátás és -beszerzés, biztosítás, új szövetkezetek alapítása. Pénzügyi központja és a tagszövetkezetek tőkéinek gyűjtőhelye a budapesti székhelyű, cseh érdekeltségű 1909-ben alapított Központi Bank (Ústredná banka) lett. A központ hivatalos lapot jelentetett meg Gazdasági Figyelő (Hospodársky obzor) néven, és külön kiadót tartott fenn. (Cambel 1996, 186–206. p.)
A magyar hatóságok gyorsan felfigyeltek a szlovák szövetkezetpolitika centralizációs törekvéseire. Pánszláv és államellenes agitációt véltek felfedezni a szövetkezetek tevékenységében, ezért képviselőit figyeltették, a magyar sajtóban lejárató kampány indult ellenük. A megyei közigazgatás számos esetben a szövetkezetalapításokat – nem engedélyezett politikai csoportosulások vádjával – csendőrséggel feloszlatta, illetve ellehetetlenítette (Benefalva, Pribóc, Szucsány). (Fabricius–Holec–Pešek–Virsik 1995, 77. p.)
A szlovák–magyar ellentéteknek ebben a vonatkozásban megjelent egy gazdasági dimenziója is. A Szlovák Nemzeti Párt 1913-ban javasolta, hogy a Központi Szövetkezet a Gazdaságért és Kereskedelemért egyenrangú partnerként tárgyaljon a magyar kormány Felvidéki Kirendeltségével a gazdák támogatásáról és a szövetkezetügyi kérdésekről. A Felvidéki Kirendeltség azonban éppen a gazdakörökre támaszkodott, és alkalmazkodva az északi vármegyék természeti adottságaihoz, tejszövetkezetek, illetve állatbiztosító szövetkezetek létrehozására összpontosított.88
A Köztelek reagált elutasító módon a szlovák kezdeményezésre, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület érdekeit védve. A gazdasági kérdések politikai és nemzetiségi köntösbe való bujtatását kereken elutasította. (Fabricius–Holec–Pešek–Virsik 1995, 75. p.)
A Központi Szövetkezet a Gazdaságért és Kereskedelemért ugyan az első világháború előestéjén, a szlovák–magyar nemzetiségi ellentétek kicsúcsosodásakor, tehát korlátok között fejtette ki tevékenységét, de egy fontos üzenetet hordozott: a magyar államnak a szlovák emancipációs törekvésekkel a szövetkezeti ügy terén számolnia kell. Az 1918-as összeomlás, és az utána kiépülő szlovákiai szövetkezeti struktúra ezt igazolta.

Irodalom

A Hangya a Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezete Évkönyve az 1908-ik évre. Budapest, Stephaneum Nyomda R. T., 1908.
A Hangya Termelő-Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezet, a Magyar Gazdaszövetség Szövetkezeti Központja első 25 éve. A Hangya saját kiadása. Budapest, Nyomatott a Hangya házinyomdában, 1923.
A hegyvidéki, erdélyrészi (székelyföldi) és felvidéki ministeri kirendeltségek 1910. és 1911. évi működésének ismertetése. A m. kir. földmivelésügyi miniszter megbizásából összeállíttatott: a hegyvidéki, erdélyrészi (székelyföldi) és felvidéki kirendeltségek jelentései alapján. Pallas Részvénytársaság nyomdája, Budapest, 1912. (A m. kir. földmivelésügyi ministerium kiadványai, 1912. 11. szám).
A Nyitramegyei Központi Hitelszövetkezet mint az Országos Központi Hitelszövetkezet tagja. Nyitra, Huszár István könyvny., 1907.
Az első pozsonyi önsegélyző egylet alapszabályai. Pozsony, Társasnyomda Nirschy Ferenc és Társai, 1879.
Az első pozsonyi önsegélyző egylet m. sz. keletkezése és fejlődése. [Pozsony], [1898]
Az osztrák–magyar első általános tisztviselő egylet pozsonyi takarék és előlegezési társulatának alapszabályai. Pozsony, Az egylet tulajdon kiadásában, [s. d.] [s. l.] [Stampfel, Eder és társai könyvnyomtató intézetéből Pozsonyban], Statuten des Pressburger Spar- und Vorschuss-Consortiums des Ersten allgem. Beamten-Vereines der österreich–ungarischen monarchie. Im Selbstverlage des Consortiums, [S. d.] [s. l.].
Ábrahám Barna 2016. Megmaradni vagy beolvadni? A szlovákság polgárosodása a 19. század második felében. Pozsony, Kalligram.
Anka László 2005. A magyar agráriusok és eszméik. Valóság, 5. sz. 41–66.
Bajcsy, Juraj 1897. Návod k založeniu a stanovy gazdovsko-potravného a úverného spolku. Ružomberok, Salva.
Balázsi Dénes 1995. Ne nézze senki csak a maga hasznát. Szövetkezeti mozgalom a Kis- és Nagy-Homoród mentén. Székelyudvarhely, Erdélyi Gondolat Kiadó.
Balaton Petra 2003. A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar Kisebbség, 28–29, 2–3. sz. 82–89. p.
Baltik Frigyes 1905. A dunáninneni ág. hitv. ev. egyházkerület címtára az 1905. évre. A dunáninneni ág. hitv. ev. egyházkerület kiadványa, Balassagyarmat.
Bernát Gyula 1938. Az új Magyarország agrárpolitikája 1867–1914. Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetem Könyvkiadó és Nyomda R. T.
Bódy Zsombor 2007. Szervezett fogyasztás. Fogyasztási szövetkezetek Budapesten a 20. század első évtizedeiben. In Hudi József (szerk.): A fogyasztás társadalomtörténete, /Rendi társadalom polgári társadalom 18./, Budapest–Pápa, Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület–Pápai Református Gyűjtemények, 261–266. p.
Borovszky Samu (szerk.) 1905. Zemplén vármegye és Sátoraljaújhely R. T. város. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság.
Braun László 2011. Hitelszövetkezetek a hegyvidéki kirendeltség keretén 1898–1910 között. Ungvár, PoliPrint Kft.
Brusatti, Alois (szerk.) 1973. Die Habsburgermonarchie 1848–1918. Bd. I. Die Wirtschaftliche Entwicklung. Wien, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften.
Cambel, Samuel 1996. Úsilie Milana Hodžu o založenie Ústredného družstva pre hospodárstvo a obchod 1912. Historický časopis, 2, 186–206. p.
Csáky Károly 2002. Jeles elődeink. 130 kisportré az egykor Hontban tevékenykedő neves személyekről. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Csepregi Horváth János 1926. A magyar szövetkezeti intézmény története. I. kötet, Budapest, Pátria Rt.
Csepregi Horváth János 1935. A magyar szövetkezeti intézmény története. II. kötet, Budapest, Pátria Rt.
Emlékirat szerkesztve az „Első pozsonyi önsegélyző egylet” 25 éves fennállásának örömünnepe alkalmából 1873–1898. Pozsony, Nyomatott Alkalay Adolfnál, 1898. Gedenschüft verfasst zur Feier des 25-jährigen Jubiläums des „Ersten Pressburger Selbsthilfsvereies”. Preßburg, Druck von Adolf Alkalay, 1898.
Fabricius, Miroslav–Holec, Roman–Pešek, Ján–Virsik, Oto 1995. 150 rokov slovenského druž­stevníctva. Víťazstvá a prehry. Bratislava, Družstevná únia Slovenskej republiky.
Fehér György 2010. Darányi Ignác, a korszerű agrárpolitika első hazai képviselője. In Varga Lajos (szerk.): Magyar agrárpolitikusok a XIX. és a XX. században. Budapest, Napvilág Kiadó, 1–17. p.
Fojtík, Juraj 1966. Poľnohospodársky a lesnícky spolok Trenčianskej župy. Agrikultúra, 5, 107–129. p.
Gergely Jenő 2007. A kereszténydemokrácia Magyarországon. Múltunk, 3. sz. 113–154. p.
Gergelyi, Otmar 1979. Dejiny hospodárskych spolkov na území Nitrianskej župy. Agrikultúra, 16, 135–164.
Gyimesi Sándor 1965. A parasztság és a szövetkezeti mozgalom. Tanulmány a parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, II. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Győrfi Dénes 2007. A nagyenyedi Hangya szövetkezeti központ kialakulása, fejlődése, gazdasági, társadalmi jelentősége. In Somai József (szerk.): Szövetkezetek Európában és Erdélyben. Kolozsvár, Romániai Magyar Közgazdász Társaság, 141–184. p.
Holec, Roman 1993. Barón v službách roľníka (Gregor Friessenhof). Historické štúdie, 34, 77–106. p.
Holec, Roman 1999. Agrárne hnutie na Slovensku v kontexte česko-slovenských vzťahov do vzniku ČSR. Česko-slovenská historická ročenka, 59–75. p.
Holec, Roman 2004. Ako Martin Rozumný zbohatol a s ním celá dedina (Poľnohospodárska didakticko-osvetová literatúra na Slovensku v rokoch 1848–1914 a jej zdroje). In Zemědelské školství, výzkum a osveta jako předpoklad hospodářského a sociálního rozvoje venkova v 19. a 20. století. Studie Slováckeho muzea, 9. sz. 39–49. p.
Holec, Roman 2014. Štát s dvoma tvárami. (K hospodárskemu vývoju monarchie, Uhorska a Slovenska 1848–1867), Bratislava, Historický ústav Slovenskej akadémie vied.
Ieda, Osamu 1989. Központi és községi szövetkezetek a Hangya szövetkezeti mozgalomban az első világháborúig. In Á. Varga László (szerk.): Rendi társadalom – polgári társadalom 3. Társadalmi konfliktusok. /Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 16./, Salgótarján, 207–214. p.
Jahrbuch der kaiserlich-königlichen Geologischen Reichanstalt. XIV. Bd., Wien, Wilhelm Barumüller, 1864.
Janics Ferenc 1912. Emlékkönyv Vágkirályfa és Vidéke Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezete fennállásának X. évfordulójára 1902–1912. Galánta, Első Galántai Könyvnyomda és Papírraktár.
Jurkovič, Miloš 1968. Hospodárske spolky na území Slovenska do roku 1918 a snahy o založenie samostatných slovenských spolkov. Agrikultúra, 7, 81–107. p.
Kocsis Krisztina 1986. A gyógyszerészet megjelenése és fejlődése Sopron vármegyében a XVI. század végétől 1950-ig. /Gyógyszerész doktori értekezés/, Budapest.
Kun Béla–Marschalkó János–Rottenbiller Fülöp (szerk.) 1911. A fiatalkorúak támogatására hivatott jótékonycélú intézmények Magyarországon. Budapest, Wodianer F. és Fiai Könyvnyomda.
Magyar hitelszövetkezeti törvények és törvényerejű rendeletek. Kiadja az 1898. évi XXIII. t. c. alapján alakult Országos Központi Hitelszövetkezet. Budapest, 1932.
Martuliak, Pavol 2004. Poľnohospodárske školstvo a vedecký výskum na Slovensku do roku 1945. In Zemědelské školství, výzkum a osveta jako předpoklad hospodářského a sociálního rozvoje venkova v 19. a 20. století. Studie Slováckeho muzea, 9. sz. 11–20. p.
Méhely Kálmán 1917 Az ipari szövetkezetek szerepe az iparfejlesztésben. Előadta a Magyar Közgazdasági Társaság 1917. évi február hó 8-án tartott közgyűlésén. Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvény-Társaság.
Mérei Gyula–Pölöskei Ferenc (szerk.) 1970. Magyarországi pártprogramok 1867–1919. I. rész. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó.
Mészáros Andor 2007. A cseh elem a magyar polgárosodásban. A cseh nemzeti mozgalom expanziója. /Doktori disszertáció/ Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar.
Mihók Sándor (szerk.) 1885. Magyar Compass. Pénzügyi Évkönyv. 9. évf., Budapest.
Nagy Sándor (szerk.) 1896. Magyar Compass. Pénzügyi Évkönyv 1896/7. II. rész, 24. évf., Budapest.
Nagy Sándor (szerk.) 1898. Magyar Compass. Pénzügyi Évkönyv 1898/9. I. rész, 26. évf., Budapest.
Nagy Sándor (szerk.) 1901. Magyar Compass. Pénzügyi Évkönyv 1900/1. I. rész, 28. évf., Budapest.
Nagy Sándor (szerk.) 1905. Mihók-féle Magyar Compass. 1905/6. 33. évf., Budapest.
Nagy Sándor (szerk.) 1908. Mihók-féle Magyar Compass. 1907/8. II. rész, 35. évf., Budapest.
Nagy Sándor (szerk.) 1914–1915. Mihók-féle Magyar Compass. 1914/15. 41. évf., Budapest.
Nagy-megyer és vidéke községi hitelszövetkezet alapszabályai. Komárom, Spitzer Sándor [1900].
Ránki György 1974. Gazdasági integráció az Osztrák–Magyar Monarchiában. In: Berend T. Iván–Ránki György: Gazdaság és társadalom. Tanulmányok hazánk és Kelet-Európa XIX–XX. századi történetéből. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 100–113. p.
Schandl Károly (szerk.) 1938. A magyar szövetkezés negyven éve. Az Országos Központi Hitelszövetkezet munkája és eredményei. Budapest, Pátria Ny.
Schwingenschlögl Rezső 1890. Az Osztrák–Magyar Első Általános Tisztviselő-egylet alapításának története, fejlődése és működése fennállásának 25 évében (1865–1890). Budapest, Buschmann F. könyvnyomdája.
Seidl Ambrus 1904. Visszapillantás az 1898: XIII. t. czikk alapján alakult Országos Központi Hitelszö­vetkezet első öt évi működésére (1899–1903). Budapest, Lipinszky és Társa nyomása.
Stanovy Naďlackej vzájomnej pomocnice. Turč. Sv. Martin, Kníhtlačiarsko-účastinársky spolok v Turč. Sv. Martine, 1873.
Szántó, Melicher 1910. Družstvá v službe zdravotníctva dediny : na kongrese úverkových druž­stviev držanom 6. apríla r. 1910 predniesol Dr. Melicher Szántó. Budapest, Pátria.
Sziklay János–Borovszky Samu (szerk.) 1906. Abaúj-Torna vármegye és Kassa. Budapest, Apollo Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság.
Vári András 2008. A magyarországi hitelszövetkezeti mozgalom megalapítása 1886–1894. Századok, 142. évf., 3. sz. 639–641. p.
Vári András 2009. Urak és gazdászok. Arisztokrácia, agrárértelmiség és agrárius mozgalom Magyarországon 1821–1898. Budapest, Argumentum Kiadó.
Vörös László 2010. Analytická historiografia versus národné dejiny. „Národ“ ako sociálna reprezentácia. Pisa, Plus.
Zsilák Mária 2015. A szlovák társadalom XIX. századi russzofil irányultságának tényezői. In Szlávok és magyarok. Köszöntő könyv Zoltán András 65. születésnapjára. Budapest, ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai Intézet, 255–261. p.

Tóth László: Kényszerpályán A pozsonyi magyar színjátszás az államfordulat idején (1918–1924)

1918: egy „tragikusan kergült” esztendő

A 19–20. század fordulójára a magyar vidéki színjátszás – így a felföldi, felső-magyarországi országrészeken is – jól kiépített, egységes szervezetet alkotott, melyen belül Pozsony is, Kassa is a legfontosabb és legerősebb vidéki központok közé tartozott. Igaz, a szlovák színháztörténet-írás ebben is az 1867 utáni erőszakos magyarosítás részét és következményét látta, mely „a színházat is úgy értelmezte”, mint annak egyik legfontosabb eszközét. A magyar színtársulatok „elárasztották az egész Szlovákiát”, melyek a 19. század végére „fölénybe kerültek – Pozsonyt kivéve – a német társulatokkal szemben”.1 Milena Cesnaková-Michalcová azonban szlovák részről azt is elismeri, hogy a mai Szlovákia területén működött nagy német és magyar társulatok a 19–20. század fordulóján mind a dramaturgiai, mind rendezői és színészi szempontból megfelelő színvonalat képviseltek, és megismertetve a nézőket mind a kortárs szerzőkkel, mind a klasszikus darabokkal, „a szlovák műkedvelőket is segítették abban, hogy betekinthessenek a színészet és a színházművészet titkaiba”.2 Erős társulatot talált Pozsonyban és Kassán az államfordulat is, melyek kvalitásairól nemkülönben elismeréssel szól(t) a szlovák színháztörténet-írás. Az opera szlovákiai, illetve a mai Szlovákia területére eső történetét, hagyományait feldolgozó Štefan Hoza kétkötetes monográfiájában például Polgár Károly pozsonyi társulatáról tárgyát illetően mint „népes és magas művészi színvonalú együttesről” szól, melyet „Pozsonyban nagyon kedveltek a művészethez való korrekt hozzáállásuk” miatt, de „Jó együttese volt, és értékes repertoárja…” a kassai színházi koncessziót bíró Faragó Ödönnek is, aki már rögtön első előadásaival megnyerte a helybeli közönséget. (Hoza, 1953, I., 94., illetve 130. p.)
Ráadásul a színházba járás ekkorra már Pozsonyban is erősen kezdett a társasági-szellemi élet természetes tartozékává, a polgárléttel együtt járó belső igénnyé válni. S a főhatalomváltás sem egyik napról a másikra történt, ami hónapokig zavaros viszonyokat teremtett; egy-egy település esetében sokáig azt sem lehetett tudni, hogy az új országhoz kerül-e, vagy megmarad a régi keretek között. Ezalatt a közhivatalok általában mindenütt a régi rend(szer) – s a korábbi (magyar) törvények – szerint működtek, és egy ideig a közhivatalnokok is ugyanazok maradtak. S bár a pozsonyiaknak aligha lehettek illúzióik városuk jövőbeni hovatartozása felől, sokáig nem akarták hinni, hogy bekövetkezhet, amit egy idő után már biztosan lehetett tudni, s ami a város 1919. január 1-jei, cseh­szlovák–olasz légiók általi megszállásával be is következett. Egyébként is, már az egész 1918-as – ahogy az író, Szőke József nevezi: „tragikusan kergült” (Szőke 1992a, 10. p.) – évre a bizonytalanság nyomta rá bélyegét (beleértve az első néhány békésebb, s IV. Károly király látogatásával színezett hónapot is), amikor már egyre több jele volt, hogy valaminek vége szakadt, de még nem lehetett tudni, mi az, ami elkerülhetetlenül kez­dődni fog. Az első világháború vége; Ausztria–Magyar­ország kapitulálása; a frontokról a városba érkező kiéhezett, rongyos és sebesült, hazafelé tartó katonák; a közélelmezés és közellátás növekvő bizonytalansága; a közbiztonság romlása; a spanyolnátha-járvány fenyegetése; a krónikus gyógyszerhiány; a nemzetközi és a hazai politika egymást követő, számukra azonban átláthatatlan változásai; a Magyar Királyság megszűnése; a Wekerle-kormány bukása; az őszirózsás forradalom; a Magyar Köztársaság kikiáltása; a Csehszlovák Köztársaság kikiáltásának fenyegető valósága; a pozsonyiak november 1-jei és 24-i tüntetése a demokratikus Magyarország mellett; a francia Vix ezredes december 6-i felhívása Felső-Magyarország katonai kiürítésére; az antant erők december 13-i po­zsonyi bevonulása; az utcákon csatangoló és fosztogató, randalírozó, orosz példára magukat „vörösgárdistáknak” nevező fegyveres bandák; a gázszolgáltatás beszüntetése; a villanyáram-fogyasztás korlátozása; a Felvidék csehszlovák és olasz legionáriusok általi megszállásának kezdete; a „vörösgárdisták” december 31-i támadása a helyi rendfenn­tartó erők ellen; Pozsony január 1-jei csehszlovák katonai megszállása; a tanácsköztársaság fellépését övező bizalmatlanság – a város felbolydult méhkashoz volt hasonlatos, az élet minden területén veszélybe kerültek az addigi biztos pontok, értékek, eligazító elvek, alapvető erkölcsi normák.3 A város katonai elfoglalása – paradox módon – így az anarchiának, a törvényen kívüliségnek, a zűrzavaros közállapotoknak is véget vetett, s a megnyugvás és a konszolidálódás (rövid) időszakát hozta el a pozsonyiaknak. Nem véletlenül szólt a megkönnyebbülés hangján a Nyugatmagyarországi Híradó tudósítója a lap 1919. január 4-i számában, miután „az arisztokrata, csendes, finom Pozsony” igencsak megszenvedte a magát vörösgárdának nevező „fegyveres csőcselék” garáz­dálkodását, mely ellen a lap szerint a város vezetése, illetve a kormány a legkevésbé sem mert erélyesen fellépni, csak – ez utóbbi – egymás után „gyártotta” a törvénytervezeteit, mi­közben nem vette észre, hogy „lassanként nem lesz területe, ahol azokat a törvényeket végre is hajthatná”, s jellemzően ugyanazt találta kiemelendőnek, hogy „A megszálló csapatok egy éjszaka, pár óra alatt rendet teremtettek”. (Szőke 1992b., 8. p.) De az új hatalom – megint csak paradox módon, a közigazgatás január 6-i átvételé­vel4 – néhány nap múlva már megmutatta valódi arcát, és fölfedte igazi szándékait, és az élet minden szintjén és területén megkezdte a lakosság valamennyi rétegét érintő térfoglalását, a város következetes, lépésről lépésre történő nemzeti egyneműsítését, szlovák és cseh nacionalizálását.

A múlt: a vidéki színészet első vonalában

Amikor tehát a Csehszlovák Köztársaságot 1918. október 28-án Prágában kikiáltották, és két nappal később, a Szlovák Nemzeti Tanács turócszentmártoni nyilatkozatával Szlovákia is kinyilvánította csatlakozását, a pozsonyi magyar színtársulat élén – említettük – már hét éve Polgár Károly állt. Pontosabban, a következő évadokat töltötte az ideig a koronázó város magyar nyelvű színházának élén: 1911 októberétől 1912 márciusáig; 1912 júniusától 1913 márciusáig; 1913 júniusától 1914 márciusáig; 1914 decemberétől 1915 márciusáig; 1915 júliusától 1916 áprilisáig; 1916 szeptemberétől 1917 tavaszáig; 1917 szeptemberétől 1918 márciusáig, míg 1919. április 8-ig tervezett nyolcadik évadját 1918 szeptemberében kezdte el.5
A színész, színigazgató, rendező, színműíró Polgár Károly 1864. február 18-án született Nagykőrösön. Színi pályáját tizennyolc évesen, Gáspár Jenő társulatánál kezdte, és 1882. május 1-én lépett először színpadra. Pozsonyban Mosonyi Károly temesvári társulatának színészeként 1886–1888 között járt első ízben, lévén akkoriban ez a két város alkotott egymással közös színikerületet. Polgár pályája az első évtizedekben zökkenőmentes volt; a vidéki színészet köreiben fokozatosan megismerték a nevét; 1886-ban Nagyszentmiklóson találni, a következő esztendő nyarán Szatmárnémetiben; 1890-ben a székesfehérvári társulat vezetője, majd játszott Kassán, Kolozsváron, Temesváron;6 az 1890–1900-as évek fordulóján pedig – miután rendezőként is dolgozni kezdett – Relle Iván kétnyelvű színházának magyar részlegét vezette Pozsonyban. Az 1904–1905-ös esztendő fordulóján Balla Kálmán társulatától a három hónapos zombori téli évadokat vette át, s ezeket egészen 1911-ig megtartotta, sőt ez utóbbi évben a két hónapos nyári évad is az övé volt.7 Polgár ekkoriban az egész délvidéki színikerületet vitte népes társulatával, mely a vidék legjelentősebb truppjai közé tartozott; az övé volt Szabadka, Zombor, Lugos, Nagybecskerek, Nagykikinda, Versec és más települések is. A zombori Igazság Polgár Károlyék 1908-as ottani szereplésével kapcsolatban arról értekezett, hogy bár „az újdonságokat a vidéki színházak a fővárosiakkal vetélkedve adják elő”, nem egyszeri eset, hogy például a pesti Király Színház előadásának színvonala alatta marad a szegedi, szabadkai vagy Polgár Károly előadásainak. (Ispánovics 2003. 448. p.) 1908 nyarán Polgárt öt napra a belgrádi Nemzeti Színházba is meghívták, mely turné jelentős sikert hozott a számára, s – szerb színészeket is szerepeltető – Bocaccio-, A denevér-, Varázskeringő-, Casanova-, Katalin- és A szultán-előadásain a közönség valahányszor zsúfolásig megtöltötte a színházat.8 De már pozsonyi színigazgatóként ők avatták például 1911. szeptember 2-án – A cigánybáróval – a maga idejében az ország „egyik legnagyobb, legmodernebb – és talán a legdrágább” vidéki színházépületét Kaposváron.9 1906-tól egyébként Kaposvár Pozsonnyal és Fiuméval alkotott közös színikerületet, így Andorffy Péter egy, majd Balla Kálmán öt (nyárvégi) évada után még Polgár is tarthatott itt 1911. augusztus 31-e és október 10-e között egy idényt.10 Mivel nyári állomáshelye ekkor nem volt, saját szavával: próbálkozott Budapesten a Fővárosi Nyári Színházban és a bécsi Carltheaterben is, „de csak erkölcsi eredményt” ért el. Bár budapesti előadásuk kapcsán a zombori Igazság elégedetten nyugtázta, hogy Polgár a fővárosban bizonyította be, hogy „akárhány vidéki színtársulat fölötte áll a fővárosi operette színházaknak”, és hogy „a drámai személyzetek nagy része bátran veheti fel a fővárosiakkal a versenyt”. (Ispánovics 2003, 454–455. p.) Később Polgár megkapta a fiumei nyári színiidényt is, miközben Abbáziában is tartottak kabaré-előadásokat. (Ispánovics 2003, 455. p.) De akármennyire vonzók is voltak a fiumei turnék számukra, a város messze is esett Pozsonytól, meg a színházépítésére sem tudta elszánni magát, így a színészek különféle nyári színkörökben voltak kénytelenek játszani, ami viszont jelentősen megnövelte a költségeiket. S egy idő után az is zavarta őket, hogy „mindig ugyanabban a három városban, Pozsonyban, Kaposvárott és Fiuméban” kell játszaniuk, ezért jól jött számukra a soproniak megkeresése, hogy velük alakítsanak közös színikerületet. (Ispánovics 2003, 453. p.) Polgárék 1913. szeptemberi szombathelyi és soproni fellépéseit azonban a közönség tömény érdektelensége fogadta; mint Gyóni Géza tudósított az esetről, a soproniakat „medvecukorral” sem lehetett „becsalogatni a színházba”.11
A Balla–Polgár igazgatóváltásra Pozsonyban persze korántsem az előbbi direktor elhatározására, s közelről sem békés körülmények között került sor 1910–1911-ben. Balla ugyanis még az év tavaszán szerette volna pozsonyi szerződését, „minden pályázat mellőzésével” további három évre, azaz 1914-ig meghosszabbítani, amit a városi közgyűlés 1910. június 6-án el is fogadott. Ezt a határozatot azonban 69 képviselő megfellebbezte, ezért június végével újabb pályázatot írtak ki, melyen Ballán kívül még Polgár Károly és Megyeri Dezső is részt vettek. Ekkor, a színügyi bizottság előtt, Polgár vitte el a pálmát (s hároméves időtartamra a pozsonyi városi színházbeli színiévadot), amit azonban a Balla-pártiak fellebbeztek meg. Végül a vitát a Belügyminisztérium döntötte el, amely – 1910. október 29-i kelettel – 24 000 korona letétbe helyezési kötelezettséggel három évre Polgárnak ítélte a pozsonyi színházat. A zombori Igazság végig figyelemmel kísérte Polgár pozsonyi pályázatának lefolyását, s megjegyezte, bárki érkezzen is hozzájuk a távozók helyébe, „nem lesz könnyű” a „nyomdokaiban járnia”. Azért sem, így a lap, mert Pozsonyban is az övé marad a legjobb erőkből szervezett vidéki társulat, amit az is bizonyít, hogy „Az igazgatók pozsonyi színészekre vadásznak”. (Ispánovics 2003, 451., 452. p.) Polgárnál kezdett például Szabadkán és Lugoson a Solymosi Elek színiiskolájából 1905-ben kikerült, pályája elején álló, eleinte „gyakorlóként”, majd jellemkomikusként foglalkoztatott Kabos Gyula, aki itt ismerkedett meg és barátkozott össze az ugyancsak akkoriban indult, egyébként „véletlenül” Érsekújvárban született,12 operetténekesi és siheder szerepekben alkalmazott Gózon Gyulával. Kabos „mindent eljátszik, amit rábíznak”, a „társulat mindenese” lesz, a komikus jelenetekben Gózonnal alkotnak nagyszerű s egyre közkedveltebb kettőst, mígnem ez utóbbi 1906-ban Nagyváradra ment Erdélyi Miklós színházához. Jelentős szerepet játszott továbbá Polgár a pályakezdő Hügel, azaz Hajnal Hajnalka, a későbbi Honthy Hanna indulásánál is, aki – miután első színpadi szerepeivel a budapesti Népoperában még kudarcot vallott – elfogadta Réti Istvánék színészügynökségének ajánlatát, és Pozsonyba szerződött, ahol rövid idő alatt a sajtó és a közönség kedvence lett. Réti ezután Debrecenbe közvetítette a primadonnát, mire Polgár 10 000 korona bánatpénz ajánlott fel Heltai Jenő színigazgatónak (ez utóbbi nem azonos a jeles íróval), ha eláll a primadonna szerződtetésétől. Végül az Országos Színészegyesület döntött: a színésznő annál a direktornál marad, aki nagyobb gázsit kínál neki; a licitet végül Heltai nyerte 48 000 koronás ajánlatával.13
Polgárt gyakran érte a vád, mind a korabeli sajtó, mind a színháztörténet-írás részéről, hogy műsorában előnyben részesítette a könnyebb műfajokat, s kiszolgálva az igénytelenebb közönséget, az operettek és a daljátékok voltak túlsúlyban darabjaik között. Pedig a pozsonyi színigazgatónak is – általában nézve a vidéki helyzetet – jelentős szerepe volt a fővároson kívüli operakultusz előrevitelében, a „vidéki operajátszás reneszánszának” 1910-es évekbeli elindításában. A Székely György főszerkesztette legutóbbi, 2001-es Magyar színháztörténet is kiemeli e vonatkozásban Polgár 1911–1912-es pozsonyi évadát, amikor is huszonkét operát tűzött műsorára, amely „különlegesen gazdag operakínálat” „megelőlegezte” a vidéki operajátszásnak az 1910-es évek második felétől tapasztalható „reneszánszát”.14 (De a sajtó már Polgár 1909-es zombori évada kapcsán is elismerte, hogy az operettek mellett műsorával „nem akármilyen” operaválasztékot is kínál, s példaként erre a Carment, a Hoffmann meséit, A trubadúrt, a Parasztbecsületet és a Bajazzókat említette. – Ispánovics 2003, 450. p.) Persze ennek az általános és valóban egy magyarországi operareneszánsz felé mutató helyzetnek komoly színházpolitikai okai is voltak, amikor is a kulturális kormányzat az 1910-es évek elejére jelentősen – hozzávetőleg a négyszeresére – növelte a vidéki társulatok állami támogatását, sőt az operát játszó vidéki színigazgatókat még külön is szubvencionálta. Mindez a vidéki színházaknál egyféle igazgatói nemzedékváltással is egybeesett, melyet Szegeden Almássy Endre, Po­zsonyban Polgár Károly, Kassán Faragó Ödön, Temesvárott Sebestyén Géza, Debre­cenben Heltai Jenő testesített meg, akik „valamennyien feltűnő buzgalommal játszottak operákat”.15 Ezt a felívelést azonban az első világháború, majd az összeomlás megakasztotta, s „a vidéki magyar operajátszás elsőrangú központjai közül Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár és Arad más (új) országok kötelékébe került, ahol a magyar operajátszás Trianont követően „néhány éven belül megsemmisült”.16
Polgár Károlyról és társulatáról a városi színügyi bizottság is kedvező véleménnyel volt, így amikor 1918. január 27-én a bizottság ülésén – melyen a színidirektor újabb három évre, 1921-ig szóló kérelmét tárgyalták – Szmrecsányi György főispán a pozsonyi magyar színészet államosítására: nemzeti színházzá való átminősítésére tett javaslatot, az ötlet általános tetszést aratott. A március 7-i bizottsági ülésen, melyen jelen volt a fővárosból ifj. Wlassics Gyula báró, a vidéki színészet országos felügyelője is, már az a határozat született, hogy a javaslatot a rendkívüli Városi Közgyűlés elé terjesztik, s az ügyben fölveszik a kapcsolatot a budapesti kultuszminisztériummal is.17 Az 1887-ben épült (új) Városi Színházban Polgárék az 1917. szeptember 7-e és 1918. április 1-je közti féléves téli évadot kapták Paul Blasel német társulatával szemben, s az övék volt a következő, 1918. szeptember 2-a és 1919. április 19-e közé tervezett évad is.
Tény viszont, hogy az 1918. szeptember 2-a és 1919. április 16-a közötti nyolcadik pozsonyi, városi színházbeli évadját Polgár nem a legjobb kondíciókkal kezdte meg, s harminchárom színészéből huszonkettő (!) volt az új tagok száma, s újonnan szerződött hozzá két karnagya, Albrecht Károly és Karácsonyi István. (Mellettük még tizennégy női és tíz férfi kardalos is tartozott a társulathoz.) Teljesen újjászervezett és az itteni közönség számára jobbára ismeretlen nevekből álló csapata miatt sok bírálat érte; különösen a színésznői között volt sok az új tag (háromnegyedük!), s a pozsonyiak főleg Honthy Hanna „elengedését” nehezményezték, akinek innen, a Városi Színház színpadáról kezdett igazán felívelni – s persze már itt is a Csárdáskirálynővel – a magyar színészet és operett legragyogóbb fejezetei közé tartozó pályája. De Asszonyi Lászlón, Bérczi Gyulán, Faludy Kálmánon és Falus Imrén kívül a férfiak közt sem volt ekkor Polgárnak igazán meghatározó, erős tehetségű színésze. Érdekesség viszont, hogy ekkor (még) nála játszott – s egyúttal a társulati titkári szerepet is betöltötte – Iván Sándor, aki később Faragó Ödön színházának titkáraként, még később kassai színigazgatóként tért vissza Pozsonyba. S ekkor került társulatához új operetténekes-komikusa, Földes Dezső,18 aki két-három év múlva már a kassa–pozsonyi egyesített társulatot igazgatta, később pedig a Nyugat-szlovákiai Magyar Színház direktoraként 1938-ban az utolsó hivatásos magyar évadot tartotta Szlovákia fővárosában. Az évadkezdetre tehát, a – bár kissé igazságtalan – közönségvélekedés szerint Polgárnak nemhogy igazi primadonnája, hanem valamirevaló tenoristája, komikusa, naivája s „kedélyes apa” színésze sem volt még. S Polgár színházának válságáról szóltak a Híradó 1919. tavaszi vészjelzései is, melyek a pozsonyi magyar színészet „lezülléséért” kárhoztatták, felróva neki, hogy „a legbárgyúbb darabokat” szedte elő, ezért színházából hamarosan „tingli-tangli lesz”!19 S bár, mint említettük, Polgárékat korábban erős és friss opera-repertoárjuk (is) jellemezte, az 1918–1919-as évadban már kizárólag az operettek és daljátékok uralták színházát (a Csárdáskirálynőtől A cigányprímásig és A cigánybáróig, A drótostóttól A legénybúcsúig, a Sztambul rózsájától a Mágnás Miskáig, a Gróf Rinaldótól a Tatárjárásig), s egyedül csupán Mozart A színigazgató című egyfelvonásos vígoperája fért be – rögtön évadnyitó előadásként – a műsorukba. S kevés került prózai repertoárjukba a kortárs, illetve klasszikus magyar, valamint a világirodalom színvonalas(abb) szerzői/művei közül is; talán csak Bródy Sándort (A szerető), Herczeg Ferencet (Kék róka; Árva László király), Kárpáti Aurélt (Kőműves Kelemenné; Vajda Lászlóval közösen), Molnár Ferencet (A doktor úr), továbbá Katona Józsefet (Bánk bán), Jókait (Az arany ember), Madáchot (Az ember tragédiája), valamint Maxim Gorkijt (Éjjeli menedékhely) és természetesen Shakespeare-t (Rómeo és Júlia) említhetnénk itt. Elnézve Polgárék műsorát, szinte semmi nem utal abban a környező világ történéseire, sem szűkebb, sem tágabb értelemben. S ha valamely darabjuk mégis időszerű kérdést boncolgatott, mint például Bíró Lajos később nemzetközi sikerű és két ízben is megfilmesített, a háborút festő és az ezzel kapcsolatos erkölcsi dilemmákat feszegető Hotel Imperialja, az előtt – talán a köznyugalom megőrzése és a közvélekedés csitítása érdelében is? – a pozsonyi magyar sajtó állt értetlenül. Polgárék e darabját ugyanis pozsonyi kritikusa nemes egyszerűséggel „egy tehetséges író eltévelyedésének” nevezte, melyben a darab szereplői közül „még Földes Dezső járt a legjobban: a 3-ik felvonásban – megvacsorázott!”.20
S bár az év első fele és az 1917–1918-as évadjuk még viszonylag zökkenőmentesen, úgy-ahogy a szokásos körülmények között telt el, szeptemberben már minden forrongott, zajlott körülöttük (is) a városban. Igaz, február 22-én Polgárék a Vigadó valamennyi termét lefoglaló fényes színészbállal még a farsangot és pozsonyi téli évadjukat búcsúztatták, de lehet, egy kicsit talán már az elmúlt (elmúlóban levő) régi világot is.21 Hiszen a Pozsonyban is késlekedés nélkül berendezkedni kezdő új csehszlovák hatóságok színházi vonalon is több, a magyar színházra nézve hátrányos intézkedést vezettek be (elrendelték például az előadandó darabok előzetes bemutatását a helyi rendőr-igazgatóságoknál, lehetetlenné tették új magyar[országi] darabok beszerzését stb.). Tehát 1919 januárjában már nem véletlenül kerültek be ezek a sorok valamelyik pozsonyi újságból Ungváry Ferenc krónikájába: „Annyi, de annyi változás… távozás… új és új tagok felvonulása, majd gyors lelépése – ez a mostani Társulat gyorsfényképe.” Úgyhogy Polgárék évadközbeni „mélyrepülését” végül az 1919. április 17-i évadzárás után a pozsonyi sajtó kénytelen volt azzal nyugtázni, hogy a közönség „a jövőben teljes értékű társulatot” szeretne, s nem engedi „elsekélyesedni a magyar színészetet”.22 Nem számolva azzal, hogy a közeli hónapokban már nem a magyar színészet „elsekélyesedése”, hanem puszta léte lesz Pozsonyban – és Csehszlovákia-szerte – a tét. Páratlan, addig nem tapasztalt helyzet Polgárék számára: 1918 szeptemberében – bár zavaros időszakban, de – még a történeti Magyarország egyik előkelő és erős vidéki társulataként kezdték meg féléves őszi-téli évadjukat a koronázó Pozsonyban, hogy tavaszi évadjuk végén, 1919. április 8-án már egy új, addig nem létezett állam kisebbségi körülmények közé került, ezernyi nehézséggel küzdő és ugyanannyi retorzióval sújtott, kegyvesztett s jobb híján megtűrt társulata legyenek ugyanott, ám már mégis egy számukra új, ismeretlen városban: Bratislavában.

Főhatalomváltás, térfoglalás

Természetesen a város valamennyi lakosát – s ezen belül teljes német és magyar népességét – váratlanul és alapvetően felkészületlenül érte és ismeretlen kihívások elé állította az új helyzet. A változásokat a hódítók, az országszerzők szempontjából érzékelő csehszlovák – illetve cseh és szlovák – történetírás egészen a közelmúltig értetlenül és érzéketlenül tekintett az államalkotó nemzet tagjaiból egyik napról a másikra nemzetiségi sorba szorult, másodrendű állampolgárokká visszaminősített pozsonyi magyaroknak – és bizonyos értelemben a helyi németeknek is – az új állammal szembeni idegenkedésére, valamint nemzeti identitásuk és korábbi pozícióik megtartására irányuló igyekezetére.23 Az utóbbi időben azonban a szlovák történetírás is egyre több példát szolgáltat a kérdés árnyalt(abb), az országváltással új politikai-gazdasági-társadalmi-kulturális körülmények közé került magyarok és németek helyzetének lélektanilag is érzékeny(ebb) megítélésére. Ilyen például többek között Soňa Gabzdilová tanulmánya, melyben az 1950. évi csehszlovákiai népszámlálás kapcsán szólt arról, hogy az 1918-as államjogi változások a legjelentősebb mértékben a magyarokat sújtották, mivel az „új országhatárok egy részüket elszakították” a „magyar nemzet többi részétől”, és az új Csehszlovák Köztársaságban a korábbitól teljesen eltérő helyzetben: „kisebbségi jogállásban” találták magukat, ami új, általuk addig nem ismert érzéseket – mint például a nemzeti sérelem vagy igazságtalanság érzését – váltotta ki bennük, s ami az államjogi értelemben vett új többségi társadalomba való beilleszkedésüket is alaposan megnehezítette. (Gabzdilová 2011, 264. p.) Michal Olejník ugyancsak érthetőnek tartja, hogy az új országhoz csatolt magyar népesség addigi „privilegizált helyzetének” megváltozását „negatívumként” élte meg, amit a Csehszlovákia és Magyarország közti „feszült viszonyt” is „kedvezőtlenül befolyásolt”, s ez együtt adta, hogy „a magyar kisebbség tagjai […] hirtelen túszhelyzetben érezték magukat”. (Olejník 2011, 67–68. p.) De Martin Bendik is arról értekezett nemrég, hogy miután „a Monarchia szétesését követően Csehszlovákia »nem államalkotó« nemzetiségei nem voltak abban a helyzetben, hogy kulturális, s főleg politikai önrendelkezési jogot követeljenek maguknak”, a „régi” pozsonyi németeknek és magyaroknak is – akik az 1910-es népszámlálás szerint a város lakosságának 82%-át tették ki – fokozatosan el kellett fogadniuk a változásokat, noha ez nem ment egyik napról a másikra. Azért sem, mert a városnak az újonnan alakuló államhoz való csatolása csupán az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződéssel vált visszavonhatatlan ténnyé, és egészen addig bíztak abban, hátha erre mégsem kerül sor. Mi több, így Bendik, a fennmaradó, túlnyomóan szlovák nemzetiségű 18% sem mutatott különösebb vonzalmat az „emancipációs” törekvések iránt, s „az új rendtartást az őslakosok túlnyomó többsége az idegen hatalomként fellépő cseh »megszállók«” akarataként érzékelte.24 Ilyképpen – érvelt tovább a szlovák színház- és zenetörténész – a város „»nem államalkotó« nemzetei (nemzetiségei) az adott időben érzelmileg nem fogadták el – és lélektani szempontból nem is fogadhatták el Csehszlovákiát a hazájuknak”, amihez az olyan események is nagyban hozzájárultak, mint „a város nevének Prešporokról Bratislavára történt, a városi képviselő-testület és a lakosság megkérdezése nélküli megváltoztatása”, továbbá „a pozsonyi [»prešporoki« – T. L.] Erzsébet Tudományegyetem felszámolásának kulturálatlan [»nekultúrny« – T. L.] eljárása” és tanárainak „rendőri felügyelet alá helyezése” volt, vagy amilyennek főleg az 1919. február 12-i, a Vásártéren tüntető s a városnak önrendelkezési jogot követelő tömeg elleni, kilenc halálos áldozattal járó legionáriusi sortűz is számított.25
A történet másik oldala, hogy a szlovák fővárossá előléptetett – többnyelvű, több­kul­túrájú – városban a (cseh)szlovák (hivatásos) színjátszás több okból is csak viszonylag nehezen tudott megszerveződni (ilyen volt például: a szlovák hivatásos színjátszói bázis teljes hiánya, a jelentősebb helyi, szlovák nyelvű műkedvelő játékszíni hagyományok elégtelen volta, valamint a város nemzetiségi rétegződése, azaz a szlovákok pozsonyi lakosságon belüli elenyésző aránya, súlya stb.). És ez annak ellenére is így volt, hogy a német és a magyar színjátszókon kívül alkalomadtán – egyéb, más nyelvű együttesek mellett – Pozsony időről időre például cseh társulatoknak is már régebbtől színpadot adott. Hogy egészen 1918-ig a szlovák színjátszás pozsonyi kialakulásához nem voltak adottak a feltételek, annak fő okát Martin Bendik nem kis részt a szükséges társadalmi közeg – egy jelentősebb kulturális erőt képező szlovák népesség, illetve polgárság – hiányában látta. Ráadásul szerinte a város szlovák lakossága „láthatóan nem azonosult a szlovák nemzetébresztők törekvéseivel”, s az északi területek műkedvelő színházi kezdeményei a pozsonyi szlovákokra semmilyen hatással nem voltak, és meg sem kí­sérelték, hogy saját színtársulatot alakítsanak. (Ennek folytán a magyarosítási törekvések célkeresztjében Pozsonyban elsősorban a német lakosság, illetve nyelv és kultúra állt, bár – teszi hozzá Bendik – annak kedvezőtlen hatásait a többi helybeli nemzetiség is érzékelte. – Bendik 2011, 40–41. p.) A szlovák nemzeti színjátszás megteremtésére, megszervezésére éppen ezért szükségszerűen került sor cseh segédlettel, illetve prágai irányítással, amibe persze a felkészült szlovák szakemberek és (szín)művészek hiánya mellett a csehszlovák nemzeteszme mindenre rátelepedő koncepciója is erősen belejátszott. Az ún. csehszlovakizmus, azaz a „csehszlovák nemzetegység” eszméje mögött kezdetben részben azt a történeti szükségszerűséget is látni kell, miszerint az „az állam­alapítók számára kulcskérdéssé vált, mivel ha elismerték volna a szlovákokat önálló nemzetnek, a németség lélekszámával szemben a szlovákság is kisebbségbe kerül”, de kisebbségbe kerülnek a csehek is az új köztársaság többi nemzetiségének összlétszámához képest. Azaz elkerülhetetlen volt, hogy a csehszlovák állameszme a cseh­szlovák nemzet eszméjére épüljön rá. Ugyanekkor Szlovákia autonómiája sem kerülhetett ekkor még szóba, nehogy az „veszélyes precedenst teremtsen a német és a magyar kisebbség számára”. (Vašš 2011, 319–320. p.) Egyidejűleg a cseh expanzió és hatalmi törekvések számára a Szlovákiának megszerzendő felső-magyarországi területek a terjeszkedés lehetőségét is jelentették, és Szlovákiát is afféle gyarmatnak tekintették. Ezzel viszont hamar szembekerültek a szlovák nemzeti és önállósodási törekvésekkel, és elég komoly összetűzésekre került sor a csehek erősen liberális szemlélete és törekvései, valamint a hagyományosan vallásosabb szlovák gondolkodás között.26
Mindenesetre a berendezkedő új (állam)hatalom – miként a Csehszlovákiához került országrészeken mindenütt – Pozsonyban is elkezdte birtokba venni a magyar (és német) színészet otthonait, bázisait. Ami nem ment könnyen. Eleinte az új, formálódó állam­irányítás egy cseh színtársulatot, Bedřich Jeřábek – nem túl erős – Hradec Králové-i Kelet-csehországi Színházát volt kénytelen Pozsonyba és az újonnan bekebelezett területekre küldeni a (cseh)szlovák színjátszás meghonosítására 1919 nyarán, ám az e célból létrejött színházbérlői konzorcium elég nehezen tudott csak időpontokat biztosítani előadásaiknak.27 Miután azonban első szlovákiai turnéja során tapasztalatra tett szert a „terepmunkában” s a hely- és közönségismeretet illetően, s emellett „stabil együttese, repertoárja és színházi felszerelése” is volt, 1919. szeptember 27-én ő kapott megbízást a Szlovák Nemzeti Színház létrehozásának előkészítésére, s első évadának megnyitására „a magyar–német–cseh–szlovák Pozsonyban”. Amihez viszont annál céltudatosabban fogott hozzá, s bár a Szlovák Nemzeti Színház Szövetkezet (Družstvo SND – T. L.) 1919. november 8-án tartotta meg alakuló közgyűlését, Jeřábek például már szeptember 21-én felszólította a város főjegyzőjét, hogy „minden ellenszolgáltatás nélkül” vegyen el 14-14 napot a magyar, illetve a német együttestől, sőt december hóra is igényt tartott a Városi Színház épületére. (Lajcha 2000, 7–9. p.) Ám amikor 1920. március 1-jén Bedřich Smetana A csók című operájával a Kelet-csehországi Színház előadásában megtartotta első bemutatóját a cseh erőkből, cseh művészekből álló Szlovák Nemzeti Színház, az új hatalom először csak fél évadot tudott számára kihasítani a Városi Színház idénybeosztásából; a másik öt hónap Polgár Károlyéké és Paul Blaseléké maradt.28 Ezzel kap­csolatban Ladislav Lajcha is hangsúlyozza, hogy „A Szlovák Nemzeti Színház történetének első éveire a színházépületért folytatott harc nyomta rá bélyegét”.29 Más fogalmazásban: Jeřábeknek jutott osztályrészül megtörni „a német–magyar színházi monopóliumot, és az első köztársaság új rendszerének képviseletében behatolni a pozsonyi Városi Színház épületébe”. (Lajcha 2000, 8. p.) Hamarosan azután annál gyorsabb ütemben és annál erőszakosabban folytatódott a szlovák színjátszás megteremtése, illetve tereinek biztosítása, szervezetének, intézményeinek kiépítése.30 A Szlovák Nemzeti Színház megalakításának feladata, mint azt Martin Bendik szellemesen összefoglalta, egyenesen abszurd volt: létrehozni egy szlovák színházat „egy cseh együttessel, egy fejlett német és részben magyar színházi kultúrájú városban, ahol is húsz éven át problematikusnak mutatkozott annak elszlovákosítása”. (Bendik 2011, 42. p.) Ezzel egybevág Ladislav Lajcha elemzése is, aki szerint Šrobár azért egyezett bele Jeřábek együttesének Pozsonyba telepítésébe, „mert nem látott más lehetőséget arra, hogy azonnali hatállyal egy új színházi szervezetet [’telo’ (testet, szervezetet) – T. L.] ékeljenek be [’vklíniť – T. L.] az elnémetesedett és elmagyarosodott Bratislavába”, miközben persze tudatában volt e megoldás ideiglenes voltának. Jeřábek küldetése tehát, a színházi célok mellett nem kis részben politikai jellegű volt, „nagyon pontosan körülhatárolt magyarellenes és németellenes” éllel, mely összefüggésben másodlagos volt, hogy a Szlovák Nemzeti Színház színpadán „csehül vagy szlovákul játszanak-e”. (Lajcha 2000, 9. p.)
Másutt viszont Bendik már azt emeli ki a város színháztörténelmének 1920–1930-as éveiből, hogy szerinte aligha volt Európában még egy színház, ahol egyugyanazon színpadon négy együttes váltotta volna egymást, négy különböző nyelven (németül, magyarul, szlovákul és csehül) tartva előadásaikat. Vagyis a város egyedülálló színházi élete is a maga rendkívül összetett fejlődéstörténetét tükrözte, mely három nemzet (nemzetiség) együttélésén alapult, s amely helyzetnek azután az 1938-ban, majd az 1942–1944 közti, végül pedig az 1945–1946-ban lezajlott „etnikai tisztogatás” vetett véget végérvényesen. (Bendik 2011, 46. p.)
Az 1918–1919-ben létrejött és határok közé szerveződött Csehszlovák Köztársaság tehát nagy hagyományokkal, jól kiépített szervezettel, megfelelő erőkből álló társulatokkal, jól felszerelt színházépületekkel bíró, kiterjedt társadalmi támogatottságú ma­gyar nyelvű játékszíni kultúrát kapott örökül – ajándékul? – a trianoni békediktátumot kierőszakoló politikusoktól, hatalmi érdekszövetségektől. Ugyanekkor az új ország két államalkotó nemzete egyikének, a szlovákságnak, történelme során először sikerült elérnie – még ha az elején a cseh törekvések árnyékában és többé-kevésbé korlátozott értelemben is –, hogy államszervező erővé váljon, s önálló nemzeti léte valamennyi vonatkozásában megkezdje felsorakozását a fejlett európai nemzetekhez.31 Ehhez azonban csaknem minden területen az alapok megteremtésére, kiépítésére volt szükség, így a nemzeti nyelvű színjátszás vonatkozásában is.32 Olyannyira, hogy kezdetben széles társadalmi bázisra épülő szlovák színházi közönség sem volt, ami külön gondot jelentett az 1918 utáni első szlovák színházszervezők és színházak számára. Ebben a helyzetben, az ország kikiáltását, határainak megállapítását és nemzetközi elfogadtatását követően – az új hatalom berendezkedésével, közigazgatási hálózatának megteremtésével párhuzamosan – szinte kézenfekvő volt, hogy a (cseh)szlovák hatóságok kiemelt célja a magyar színészet visszaszorítása, nehezen megszerzett társadalmi presztízsének lerombolása, szakmai-anyagi-infrastrukturális hátterének megsemmisítése, elvárható teljesítményének lehetetlenné tétele lesz.
A hivatalos álláspont szerint azonban az országban továbbra is szabadon és állami támogatással építhették kultúrájukat az itt élő nemzetiségek. És ez képezte a szlovák színháztörténet-írás kiindulópontját is; Milena Cesnaková-Michalcová monográfiája például büszkén hirdeti, hogy a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház, valamint további együttesek létrejötte után sem szűntek meg „Szlovákiában sem a német, sem a ma­gyar színtársulatok”, melyek „sokéves tevékenységükkel gyökeret vertek városaink kulturális életében”. Sőt, „a Csehszlovák Köztársaságnak nem is volt szándékában elvenni a nálunk élő nemzeti kisebbségektől az anyanyelvű színjátszás lehetőségét”. Ellenkezőleg, írta, „szubvencionálta és néha egészen érthetetlen jóindulattal támogatta az idegen társulatokat, amelyek e nélkül nem is lettek volna képesek fennmaradni”.33 Ráadásul mindhárom (cseh)szlovákiai magyar színház – 1928-tól a nyugat-szlo­vákiai, a kelet-szlovákiai, valamint a kárpátaljai –, annak ellenére, hogy a Csehszlovák Köztársaság szubvencionálta őket, „zömmel a budapesti színházak darabjait tartotta műsorán”, és a színháztörténész szerint fellépéseikhez is ingyen jutottak hozzá egy-egy város színházához, játszóhelyéhez.34 Hasonló az álláspontja – főként Pozsony vonat­kozásában – az egyik legjelentősebb szlovák színháztörténésznek, Ladislav Lajchának is. A régi pozsonyiak, őslakosok („starousedlíci”), akik „szorongva figyelték, hogyan rendezkedett be a városban az új államigazgatás, hogyan hatolt be a cseh és a szlovák nyelv a hivatalokba, ahonnan a két nyelv: a német és a magyar kiszorulóban volt”, eleinte szerinte sem fogadták jóindulattal a csehszlovák színház gondolatát, amit a cseh, illetve szlovák előadások iránti érdektelenségük is igazolt. (Lajcha 2000, 11. p.) (Vö. Bendik véleményével a város szlovák lakosságának arányáról, társadalmi rétegzettségének hiányosságairól, valamint a szlovák játékszín iránti törekvésekkel szembeni, történetileg is igazolható érdektelenségével.) Egyébként is – írta Lajcha – ez a közönség a budapesti és bécsi vendégművészeket sűrűn szerepeltető „zenés színházat” részesítette előnyben; igaz, a magyar és a német színházi hagyomány mélyen meggyökerezett a pozsonyi színházlátogatók tudatában, akik „a csehszlovák színház megjelenését egyenesen saját kulturális érdekeik fenyegetéseként” fogták fel. Ezért az sem csodálható, ha a „pozsonyiak és a városi tanácsban ülő képviselőik támogatásától bátorított német és magyar színházigazgatók a színiidény egyharmados elosztására tartottak igényt”. A pozsonyi „tehetős” németek és magyarok pedig bármit készek lettek volna megadni ez előadásokért, sőt az is „nyílt titok volt, hogy a vendégfellépéseket a budapesti hivatalok is nagyvonalúan támogatták”, amivel Lajcha szerint „azt a meg­győződést igyekeztek erősíteni, hogy az 1918-as esztendő nem jelent végleges megol­dást”.35 Ezért szlovák részről úgy vélték, hogy a pozsonyiak e „tüntető részvétele” a magyar nyelvű előadásokon, valamint a csehszlovák előadásokkal szembeni „passzív rezisztenciája” a Szlovák Nemzeti Színház és egyáltalán az „új politikai rendszer” boj­kottálását is jelentette egyúttal.36 Viszont amit a (magyar) köztörténelmi emlékezet és (szak)történetírás Pozsony kapcsán három (sőt több) nemzet(iség) (évszázados) békés együttélésének példájaként emleget, és az első Csehszlovák Köztársaságot is bizonyos, a nemzetiségeket is megillető, a környező országok gyakorlatához, s főleg Magyarországhoz képest nagyobb demokratikus jogok (parlamenti képviselet stb.) államaként jelenítette meg, esetünkben, legalábbis pozsonyi játékszíni vonatkozásban, kissé más fénybe is kerülhet. Hiszen bár kezdetben – de valószínűsíthetően más esetekre is érvényesen – a Szlovák Nemzeti Színház Szövetkezet is háromnyelvű hir­detmény formájában tette közzé részvényjegyzési felhívását, aminek magyarázatát a színháztörténész az adott demográfiai viszonyokból, a lakosság nemzetiségi összetételéből fakadó szükségszerűségben látta, ugyanis ha az volt a cél, hogy arról „Pozsony város lakossága tudomást szerezzen, nem volt más lehetőség”. Másutt Lajcha azt is beismeri, hogy Pozsony „egyáltalán nem volt felkészülve az új, államfordulat utáni kulturális és színházi hivatása” betöltésére, ahol „csak igen lassan változtak meg a viszonyok a szlovák színház javára”. Vagyis a ténylegesen „szlovák Szlovák Nemzeti Színház vágyképe és a fennálló valóság között valóban sokszor éles ellentét feszült”. (Lajcha 2000, 110–111. p.) Martin Bendik pedig azt ismeri el egy helyütt, hogy „a színház a hatalom új képviselőinek kezében igen fontos eszköznek bizonyult Prešporok elszlovákosításában”. (Bendik 2011, 40. p.) Vagyis, állítja Cesnaková-Michalcová is, „a Szlovák Nemzeti Színház megalakítása az Osztrák–Magyar Monar­chia szétesése után a soknemzetiségű Pozsonyban kizárólag politikai tett volt”, hiszen a szlovákok korántsem érezték annyira szükségesnek, hogy legyen egy saját nemzeti színházuk, mint a csehek, s „a közönség kezdetben igen csekély érdeklődést mutatott a szlovák színház iránt”. (Cesnaková-Michalcová 2004, 237. p.) Lajcha pedig másutt, levéltári források alapján arról is beszél, milyen éles összetűzésekre, vádaskodásokra, egymás elleni kirohanásokra és bárdolatlan gyalázkodásokra került sor a városi tanács ülésein a szlovák, illetve az újsütetű nemzeti kisebbségük érdekeit védelmező, többségében német és magyar képviselők között – például színházi ügyekben is. (Lajcha 2000, 7–8. p.)

„Kisebbségi jogállásban”

A Csehszlovákiában maradt, a korábbiakhoz képest alaposan összezsugorodott, sőt szüntelenül tovább zsugorodó játéktérre szorított direktoroknak, társulatoknak az új körülményekhez alkalmazkodva, az ellenük foganatosított sorozatos intézkedések közepette kellett tehát biztosítaniuk működésük, működhetésük legszükségesebb feltételeit – így Pozsonyban is. Vagyis mindenekelőtt megfelelő szerkezeti és szervezeti keretekre, anyagiakra (ha lehet, szubvencióra), felszerelésre, színészekre, műszaki és segédszemélyzetre – s ezek utánpótlására – és főleg folyamatos fellépési lehetősé­ge­ket jelentő játékhelyekre, valamint – legelsősorban – nézőkre volt szükségük. Termé­szetesen mindebbe belejátszottak a nevezett színidirektorok s a mögöttük és színtársulatuk mögött álló, a színházban magától értetődőn üzletet is látó erők anyagi szempontjai, érdekeltségei is, ami egyúttal éles és kíméletlen, „minden sarat, piszkot felkavaró pozícióharc” (Kováts 1974, 24. p.) színterévé tette az első két évtizedben a cseh­szlovákiai, illetve a pozsonyi magyar játékszínt, ami azt célozta, hogy a mindenki szá­mára egyre nehezedő körülmények között minél előnyösebb helyzetet teremtsenek és minél nagyobb területet biztosítsanak a maguk és a társulatuk számára. Ezek az ellenérdekeltségek, valamint a legalapvetőbb – és egyre nehezebben bebiztosítható – létfeltételekért való elkeseredett küzdelem, illetve állami marginalizálásuk, az, hogy a magyar színészeket egy-két hónapos, illetve állandóan szűkülő játéklehetőségeiket leszámítva Pozsonyból is, Kassáról is kiszorították, s rosszul felszerelt vidéki színpa­dokra, elvárásaiban, igényeiben, igényességében és ízlésében a pozsonyinál és a kassainál vegyesebb közönségre kényszerültek, a pozsonyi magyar játékszín színvonalának, esélyeinek fokozatos hanyatlását is jelentették egyben. Turczel Lajos Két kor mezsgyéjén című szellem- és művelődéstörténeti monográfiájában már az 1960-as évek derekán összefoglalta a szlovenszkói magyar színészet e marginalizálását célzó központi törekvések legfőbb elemeit, melyek közt első helyen említette az állami költségvetésből ennek támogatására jutó „jelentéktelen összegeket”, a kisebbségi társadalom áldozatkészségére és közadakozására utaltságát, a magyar társulatokra nézve előnytelen színiidényeket, „a magyarországi színészek szerződtetésének korlátozottságát”, a „helyi színészképzésre irányuló kérelmek elutasítását”, a Szlovenszkói Magyar Színpártoló Egyesület létrehozása elé gördített akadályokat, majd tevékeny­ségének korlátozását stb. (Turczel 1967, 137–140. p., különösen: 137–138. p.) Ráadásul Pozsony – az 1920-as évek végére, illetve az 1930-as évekre élénk és – közép-európai viszonylatban a progresszív törekvéseknek is nem egy tekintetben teret adó, feltörekvő, mozgalmas és dinamikus színházi életet kezdett élni, amit Ladislav Lajcha többek közt annak a „tökéletes kozmopolita környezetnek” is tulajdonított, „melyben a zsidó elem keveredett a némettel és a magyarral, a szlovákkal és a csehvel”. Továbbá, mint már volt szó róla, „ugyanazon a színpadon hétfőn németül játszottak, kedden magyarul, a többi napokon csehül és szlovákul, a külföldi vendégszereplők az operaelőadásokban olaszul, franciául, németül és oroszul énekeltek”, ami azt is jelentette, hogy „nemcsak nyelvek, hanem hatások és stílusok” is keveredtek itt, a kultúráknak e találkozásában. (Lajcha 2014, 3. p.) Márpedig ebben a környezetben a szinte teljes mértékben Budapest-központú, a kabaré-, népszínmű- és operettkultúrát előnyben részesítő magyar társulatok műsorukkal, előadásaikkal, játékstílusukkal – a maguk anakronizmusával – már eléggé elszigetelődtek, s mindjobban kisodródtak a város szín­házi történéseinek a peremére. Ami a közönség(szervezés) szempontjából is rendkívül kockázatos volt, hiszen a nézők igényeiknek és ízlésüknek megfelelően válogathattak a városban szereplő, különböző nemzetiségű és nyelvű színházak „gazdag kínálatából”. Amit a közeli, egy kis villamosozással könnyen elérhető – s ezenkívül Pozsonyban is rendszeresen fellépő, kiváló művészeket foglalkoztató –, színvonalas bécsi színházak is tovább szélesítettek. Vagyis, mondja a szlovák színháztörténész, Pozsonyt színházi szempontból ez évtized(ek)ben példás nyitottság jellemezte, mely dinamizmust azoktól is elvárta, akik lehetőséget kaptak arra, hogy a Városi Színházban szerepeljenek.37
Az egyébként már az elején kiderült, hogy az említett pozícióharcnak a két leglé­nyegesebb eleme, két legfontosabb érdekeltje – legalábbis kezdetben – a nagyjából egyforma játékerőt és művészi színvonalat képviselő pozsonyi és kassai társulat, illetve direktoruk: Polgár Károly és Faragó Ödön lesz. Bár ahogy Martin Bendik látja – ellentétben a kassai társulat javára elfogultabb Kováts Miklóssal –, a két színigazgató közül a pozsonyi magyar színjátszás színvonalát évekre megszilárdító Pol­gárnak volt erősebb társulata, és nívósabb előadásokat is tartott, mint Faragó. Igaz viszont, teszi hozzá, Polgár sikerét nem kis mértékben annak is köszönhette, hogy a budapesti főhatóságok politikai okból – mivel nem hagyhatták a pozsonyi magyar színházat „csődbe jutni” –, egyfelől a legnevesebb fővárosi színészek gyakori itteni szerepeltetésének támogatásával, másfelől külön szubvenciók biztosításával is kiemelten segítették. (Bendik 2011, 45. p.)
Az tagadhatatlan, hogy Polgár és Faragó közül ez utóbbi ocsúdott fel először, és nyitott, kétségtelenül nagyobb reálpolitikai érzékkel szélesebb frontot színháza és társulata – s persze, még ha áttételesen is, s amely küldetés korábban nem terhelte őket, a (cseh)szlovákiai magyar színjátszás – jövőjéért. Faragó a századforduló, illetve a két világháború közötti korszak vidéki színjátszásának – színészként, rendezőként, társulatszervezőként, színházigazgatóként, színházi szakíróként egyik – a fővárosban is becsült jelentős alakja. 1876. július 21-én született Adonyban, s már gyermekkorában diákelőadásokat rendezett a késmárki polgáriban; a színiakadémiát 1896-ban végezte el. Előbb falusi színész volt Beke Gyula vándortársulatánál, majd Rakodczay Pál társulatának lett egyik vezető színésze; játszott Nyíregyházán, Szegeden, a magyar fővárosban a Budai Színkörben, a pesti Tarka Színpadon, később a Népoperában, később az Andrássy úti Színházban, továbbá Debrecenben, Kassán, Brassóban (itt színházat építtetett), Kolozsvárott (ahol színiiskolát is nyitott), azután ismét Szegeden; bekapcsolódott az Országos Színészegyesület munkájába, 1911-ben az első vidéki színházi rendezőként németországi ösztöndíjban részesült; 1945 után Budapesten a Művész Színházban és a Nemzeti Színházban kapott szerepeket; hagyatéki iratanyaga, feljegyzései, naplói, visszaemlékezései a 20. század első fele magyar játékszínének tanulmányozásához megkerülhetetlenek (Írások és emlékek című 1933-as könyvének előszavát például Márai Sándor írta). Az 1918–1919-es államfordulat után Kassán maradva, a szándék, hogy színidirektorként-vállalkozóként az új körülmények között is minél előnyösebb helyzetbe kerüljön – akár az eseményeket rugalmatlanabbul, sértődöttebben követő, a berendezkedő új hatalomnak kevesebb engedményt tevő Polgár,38 valamint a többi kisebb színtársulat rovására is –, nyilvánvalóan keveredett Faragóban a vággyal, hogy az új körülmények között is lehetőség szerint minél többet megőrizzen a magyar színjátszás pozícióiból és tekintélyéből. E kettő érdekében úgy döntött, hogy egyszerre több vasat is tart a tűzben, és Kassán is, Pozsonyban is, sőt Prágában is – szlovák és cseh színházi és kormányzati körökben egyaránt – szövetségeseket keresett magának. Martin Bendik szintén Faragónak az „új viszonyokhoz” való jobb „alkalmazkodóképességével” magyarázza, hogy a hatóság mellette döntött. (Amiben valószínűleg repertoárjának cseh operákkal és színművekkel való gyors feltöltése is szerepet játszhatott [Čapek R. U. R.-ja – s még további három darabja – mellett például a csehszlovák iskola- és nemzeti népművelésügyi minisztériumnak a szlovákiai színházi élet megszervezésével és felügyeletével megbízott tanácsosa {’sekční šéf’ – T. L.}, a prágai Nemzeti Színház prózai társulatának vezetője, Jaroslav Kvapil Bárányfelhők című színművét is bemutatta].) Polgár viszont már – a szlovák színház- és zenetörténész szerint is – sokkal kevésbé volt „lojális” az új államhoz. (Bendik 2011, 45. p.) Ekkorra ugyanis már az a szándék is világossá vált a kormányzat részéről, hogy Szlovákiában csupán egyetlen – pozsonyi–kassai színikerületet – „tart előnyösnek”, ezért csupán egy államilag szubvencionált, hivatásos magyar társulatot engedélyeznek, ezzel is gyengítve mind a pozsonyi, mind a kassai, azaz: a szlovenszkói magyar színjátszás pozícióit. Értesülve erről Faragó, dr. Jaroslav Kvapilnak is kifejtette, hogy „itt legkevesebb három-négy magyar színtársulatnak megélhetését kell biztosítania az államnak: a magyarok ettől a kulturális joguktól el nem eshetnek”. És már 1919 februárjában rögtön be is nyújtott egy, a szlovákiai magyar színészet jövőjét taglaló emlékiratot Szlovákia teljhatalmú miniszterének, dr. Vavro Šrobárnak, mely ugyan öt kerületre osztotta (volna) a (Cseh)Szlovákiában maradt magyar társulatok szóba jöhető játékhelyeit – ezzel is biztosítani akarva az itteni truppok jövőjét –, a kassai és a pozsonyi színházat viszont közös igazgatás alá kívánta vonni. Tette ezt azzal az alig leplezett szándékkal (is), hogy az esetben, ha a hatóságok mégis egyetlen magyar színház működését engedélyeznék, valahogy biztosítsa a kassai társulat hegemóniáját, előnyét Pozsonnyal szemben. Faragó javaslata a következő volt: „1. Kassa–Pozsony, egy színigazgató. 2. Eperjes és az összes szepesi városok. 3. Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Nagyszombat. 4. Losonc, Rimaszombat, Léva, Besztercebánya stb. 5. Társulat a kisebb helyekre, engedélyezett színigazgató vezetésével.”39 Csakhogy Faragó javaslatát a hivatalosságok, úgy, ahogy volt, lesöpörték az asztalról, és nem engedték, hogy „Szlovenszkó területén több magyar társulat szerepeljen”. Ekkor a kassai igazgató Budapestre utazott, részben hogy a Polgárék intrikái keltette hullámokat lecsillapítsa, de az is megfordult a fejében, hogy hazatér Magyarországra, amit azonban a politikai és közélet vezető képviselői – ifj. Wlassics Gyula bárót és Pekár Gyulát említi feljegyzéseiben –, azzal, hogy „ha koldustarisznya lesz a nyakadban, akkor majd itthon szívünkre ölelünk, de a zászlót elhagynod nem szabad!”, erősen elleneztek.40
A heves pengeváltások ez időre már mindennapiak lettek a két színigazgató között, amit kettőjük 1919. áprilisi sajtópárbaja is bizonyít a pozsonyi Magyar Újságban. Ugyancsak konkurenciaharcuk egyik nyilvános csörtéje volt,41 hogy amikor a kassai igazgató Pozsonyba ment, hogy ott toborozzon színészeket társulata számára, és „szép szóval és óriási gázsik ígéretével leszerződtette Polgár Károly társulatának ¾ részét”, válaszul Polgár egyrészt erősen „rálicitált” Faragó ígéreteire, másrészt ő is Kassára utazott, hogy onnan csábítsa Pozsonyba a legjobb színészeket.42 S persze ekkor ő is a magyar fővárosban keresett támogatókat pozíciói megőrzéséhez, és ahol csak tudta, befeketítette és „hazaárulónak” bélyegezte kassai riválisát. Mire Faragó erre „pezsgőtől megkergült embernek” nevezte őt, és visszautasította, hogy toborzót tartott volna Polgár színészei körében, miként azt is, hogy „tisztán üzleti szándékból” Kassa afféle „mellékállomásává” kívánná tenni Pozsonyt. Faragó tagadta, hogy a két színikerület összevonásával társulatát monopolhelyzetbe szeretné hozni, bár ha megkapná e feladatot – tette hozzá –, becsülettel megfelelne neki. Különben is, mondta, nem „az a fontos, hogy hány színigazgatója lesz Szlovenszkónak szociális szempontból, hanem hány magyar színész talál itt kenyeret…”. Viszont meggyőződése, hogy a művészek megélhetése, illetve a „fejlődés […] szempontjából” csakis Pozsony és Kassa összefogása lehet az egyetlen megoldás, „mindegy, kinek az igazgatása alatt”, s neki e tekintetben „Polgár személye csak levegő”, egyedül a közönség érdekei a döntők.43 Persze a másik pocskondiázásától Polgár sem tartotta vissza magát, és a maga érdemeit, valamint társulatvezetői, színésznevelői és közösségiérdek-képviseleti kvalitásait emelte ki Faragóéival szemben. (Polgár 1919, 3. p.) Amikor pedig egy rövid határidejű pályázaton valóban Faragó nyerte el a pozsonyi–kassai színi koncessziót, és mindenfelől támadni kezdték (a magyar fővárosban azt híresztelték róla, hogy „megvették a csehek”, cseh és szlovák részről pedig azzal vádolták, hogy Budapest embere, sőt Habsburg-propagandát folytat, de Polgár sem akarta belátni, hogy „itt mi már csak szolgák lehetünk”), érzékelhető szkepticizmussal jegyezte föl: „Szóval itt kell maradnom. Hiába érkezett Miskolc[ról], utána Szegedről meghívás. […] …egyedüli direktora lettem a szlovenszkói magyar színészetnek.”44
Faragó és Polgár vetélkedéséhez Kováts Miklós a következő megjegyzést fűzte 1974-ben: „A magyar színészet nehézségeiből Faragó már 1919-ben a pozsonyi és a kassai magyar színészet összekapcsolásával kereste a kiutat. Ennek a tervnek a keresztülviteléért – ami egyúttal Polgár Károly félreállítását is jelentette – Faragó mindent megtett, nem riadt vissza az alantasabb eszközök használatától sem. Hogy ebben a késhegyig menő pozícióharcban milyen mértékben vezette az anyagi érdek, a karriervágy, s mennyire a magyar színészet érdeke – ma már nehéz megítélni.” (Kováts 1974, 25. p.) Azért is nehéz kideríteni az igazságot kettőjük vonatkozásában, mert míg Faragó színigazgatói hagyatéka teljes bőséggel fennmaradt és hozzáférhető, s ilyképpen aprólékosan is tanulmányozhatók legszemélyesebb és legrejtettebb elgondolásai, döntéseinek-cselekedeteinek mozgatórugói, addig Polgár dokumentum- és levélhagyatékának sorsa, esetleges annak holléte egyelőre ismeretlen. Faragó továbbá naplót s tanulmányokat, emlékezéseket írt, melyek kéziratos, illetve kötetbeli formájukban ugyancsak elérhetők, addig Polgárról egyelőre nem tudni, az államfordulat, illetve pályázatai elbukása, helyzetének rosszabbodása után miért maradt Csehszlovákiában. S azt sem, Pozsonyból később miért Kárpátaljára ment, s miért nem Magyarországra, ahol az államfordulat előtti legismertebb vidéki színigazgatók egyikeként bizonyára bőven kaphatott volna méltányos feladatokat, szerep- és játszási lehetőségeket. Esetleg Magyarországról, a hivatalos magyarországi körök részéről kényszerítették volna (őt is) – politikai elgondolásból – a maradásra? Részben talán e hiányokkal is magyarázható, ami Kováts Miklós színháztörténeti monográfiájában kissé a kassai társulat melletti, s Polgárral szembeni elfogultságnak tűnhet. Viszont a kortársi visszaemlékezés – Ungváry Ferencé, aki Polgár, majd Faragó színésze is volt – mintha megpróbált volna igazságot szolgáltatni Polgárnak azzal, hogy leszögezte: mint a kérdéses időszak legnépszerűbb pozsonyi színidirektora, természetesen eredendően szálka volt a hatóságok szemében, akinek „akkori és későbbi riválisai” többek közt azzal igyekeztek keresztbe tenni, hogy „túlfűtött nacionalistának” nevezték, és miután jól tudták, hogy Polgár „koncessziója az 1919-es év végén lejár […] elérkezettnek látták az időt a »végleges leszámolásra«”.45
Polgárékat a már említettek mellett egyéb csapások is érték, bár az 1919–1920-as évadot a pozsonyi színügyi bizottság május 23-i ülésén még nekik ítélte oda. Hiszen míg nyilvánvalóan rosszul érintette Polgárt, hogy színháza nemzeti intézménnyé való átminősítésének elképzelése, ami tizenkét hónapos pozsonyi jelenlétet biztosíthatott volna számára, a jelek szerint – s az utolsó pillanatban – végképp meghiúsult, további csapás érte azzal, hogy a Monarchia, illetve a történeti Magyarország szétesésével nemcsak nyári állomáshelyére, Fiuméba nem utazhatott már, hanem Szombathelyre tervezett előadásai is meghiúsultak. Minden jel arra mutatott tehát, hogy társulatával az egész nyarat Pozsonyban kell töltenie.46 Szorult helyzetükben ezért – június 16-a és július 31-e között – a Vigadóban tartottak egy (rövid) nyári évadot, de volt fellépésük a Munkásotthonban és a ligetfalui Nyári Színkörben, továbbá az egyik pozsonyi moziban és a „régi gimnázium” színháztermében is. Közben a város 1919. augusztus 1. és 1920. június 30. közti időtartamra kiírta az új színiidényt, melyből elképzelés szerint az első négy hónap jutott volna a magyar, a második négy a német, három pedig (áprilisban, májusban és júniusban) a szlovák színháznak (persze, magyar részről méltánytalannak találták, hogy a német társulat kapta a téli hónapokat). A színügyi bizottság június 24-i ülésén végül az a javaslat született, hogy július 6-i kezdéssel november végéig, öt hónapra Polgár kapja meg a Városi Színházat és a ligeti Arénát. Az időközben – és váratlanul – „csehszlovákiai magyarrá” lett színtársulat így kényszerűségből májusban és augusztusban Komáromban is tartott egy-egy rövid turnét. (Lásd erről bővebben: Tóth 1997, 122–124. p.)
Polgár helyzete tehát tovább rosszabbodott, mire a Híradó 1919. szeptember 25-i száma irigykedve megjegyezte, hogy míg a kassai színházban – egyelőre – továbbra is csak magyar nyelvű előadások folynak, addig Pozsonyban a Városi Színház épületén „a magyar múzsának osztozkodnia kell a szlovák és német színtársulatokkal”, ami végső soron arra is magyarázatot ad, hogy miért kell a város magyar közönségének beérnie mindössze három hónapos színiidénnyel. Hiszen, így a cikk, „Pozsony városa két-nyelvű színházat még elbír, három-nyelvűt azonban nem”.47
Polgár tehát az új évad kezdetekor sem volt megnyugtató helyzetben; változatlanul bizonytalan jövő elé nézett. Hangjában mégis volt némi bizakodás, amikor kijelentette: „…remélem, most csak megmaradunk, ha megmaradhatunk. Mert hogy dec. 1.-vel mit fogok kezdeni, azt bizony még nem tudom. […] Szlovenszkón akarnék maradni. Barátságban élni csehekkel, szlovákokkal, németekkel egyaránt. Elvégre Pozsony megérett volna már arra, hogy két, sőt három állandó színháza legyen.”48 Végül is Polgárnak 1919. szeptember 1-jétől Holdy Juci opera- és operettprimadonnát, Bérczy Gyula opera- és operettkomikust és rendezőt, Grünfeld Zsigmond operaénekest, Ungváry Ferenc hősszerelmes színészt, Fischer Károly karmestert, valamint Bérczyné Horváth Irma tánctanárnőt sikerült leszerződtetnie. Erre az 1919. szeptember 1-jével kezdődő és 1920. február 29-ével záruló, kilencedik pozsonyi évadjára a direktornak – összehasonlítva az előzővel – valóban sikerült összefogottabb, kiegyensúlyozottabb és erőteljesebb társulatot szerveznie. Közülük itt most csak a Bérczy házaspárt: Bérczy Gyulát és B. Horváth Irmát emeljük ki, akik megelőzően több fontos vidéki nagyvárost és színházat is megjártak; az 1900-as évek elején például a nagyváradi színház erősségei közé tartoztak. (A színikritikus Ady Endre például többször is elismerőleg írt Bérczyről, aki egyébként a költő A műhelyben című „rövid színképében” is szerepelt; feleségéről, a színház tehetséges táncos színésznőjéről pedig A kis táncosnő címmel 1901-ben verset is közölt a nagyváradi Színházi Újságban.) Polgár társulatának megbízható pillére volt az „anyaszínésznő” szerepkörben Verő Janka is, aki 1919. szeptember 15-én, a Duna utcai Munkásotthonban, tizenhét jelentkezővel színiiskolát nyitott: növendékeinek első vizsgaelőadására 1920 januárjában került sor Heltai Jenő A Tündérlaki lányok című darabjának bemutatásával (az új csehszlovák hatóságok azonban az iskola további működésének engedélyezését megtagadták).49
Polgárék műsorszerkezete viszont nem sokban változott, mely bár továbbra is igen sokféle igényt igyekezett kielégíteni, és egyaránt figyelt a klasszikus értékekre és a divatos kortárs darabokra, mégis az operett jelentős fölényét tükrözte. Ez évadi Shakespeare-előadásuk, A velencei kalmár mellett többek közt Schiller Haramiák, valamint Stuart Mária című tragédiája, illetve Rostand A sasfiók című verses drámája képviselte a klasszikus, a Warrenné mestersége (Bernard Shaw) és A vasgyáros (Georges Ohnet) a kortárs világirodalmat. Széles választékkal kínálták ugyanekkor a kortárs magyar szerzőiket: Móricz Zsigmondot a Falu összefoglaló cím alatt három egyfelvonásos életképpel, Hevesi Sándort a Császár és komédiással, Bíró Lajost a Sárga liliommal, Bródy Sándort A tanítónővel, Herczeg Ferencet A Gyurkovics lányokkal, Molnár Ferencet A testőrrel, Lengyel Menyhértet a Sancho Panza királyságával. Az operairodalomból továbbra is műsoron tartották Puccinitől a Bohéméletet és A Nyugat lányát, Verditől a Rigolettót és a Traviatát, melyekhez vagy két-három tucatnyi operett és daljáték társult (Kálmán Imre: Az obsitos, A kiskirály, Tatárjárás, Csárdáskirálynő; Lehár Ferenc: A drótostót, A pacsirta, Cigányszerelem, Víg özvegy, Éva; Huszka Jenő: Gül baba, Lili bárónő; Szirmai Albert: Gróf Rinaldo, Mágnás Miska; Jacobi Viktor: Szibill, Leányvásár; illetve Johann Strauss: A cigánybáró, A denevér; Carl Millöcker: A koldusdiák; Leo Fall: Sztambul rózsája; Lucien Hervé: Lili, Oskar Nedbal: Lengyelvér). Kováts Miklós statisztikája szerint Polgárék 1919 januárja és 1920 februárja közti kétszázkilencven előadásából csupán nyolcvan volt a dráma és tizenhét az opera-előadások száma. (Kováts 1974, 20–21. p.) Míg a kritika különösen a Warrenné mesterségét dicsérte, a közönség a Gróf Rinaldóra tódult, mely a társulat egyik sikerdarabja lett. Közben azonban amikor Polgár már kiszorulóban volt a Városi Színházból – sőt, Pozsonyból is ki akarták űzni, és Nyitrát ajánlották fel neki játékhelyül, 1919–1920 fordulóján, a pozsonyi színügyi bizottságnál elérte, hogy színielőadásai számára december 1-je és január 31-e között megkapja a Vigadó nagytermét, így oda vette be magát, ahol színpadot is építtetett, amivel sikerült magára haragítania az újonnan felállt hatóságokat. A retorzió nem is maradt el: Polgáréknak – játékidejük leteltekor – 1920. március 1-jén, hatósági rendeletre, huszonnégy óra leforgása alatt el kellett hagyniuk Pozsonyt, hogy helyüket átadják a „csehszlovák” színészeknek, akiknek harmincöt lakást hagytak hátra. Hivatalos helyről azonban már másnap megcáfolták, hogy Polgáréknak hatósági rendeletre kellett volna elhagyniuk a várost, ellenkezőleg, így a hivatal, maga az igazgató kötelezte magát, hogy játékidejük leteltével társulata tagjai átadják helyüket a Pozsonyba beköltöző „csehszlovák színészeknek”.50 (A társulat átmeneti játékhelyéül ekkor a losonci mozit kapta meg.)
S bár a pozsonyi lapok egyértelműen elutasították a Kassai Napló felvetését, hogy a két nagy színtársulatnak kapcsolatot kellene létesítenie egymással, illetve még 1919. október 23-án is „komikusnak” nevezték a kassai újságok értesülését, hogy hamarosan Faragó Ödön lesz a szlovákiai magyar színházak intendánsa, 1920. február 21-ére már eldőlt, hogy Szlovákiában csupán egy igazgató, s az is egyre valószínűbbnek látszott, hogy Faragó kap szubvenciót magyar nyelvű színielőadások rendezésére. Határozat született ugyanakkor arra vonatkozólag is, hogy a pozsonyi Városi Színházban a soron levő évadban négy hónap jut majd a szlovák, három-három pedig a magyar és a német színjátszásnak, s ebből a magyarok a szeptembert, októbert és novembert kapják. A Városi Színügyi Bizottság ekkor – február 24-i ülésén – (még) szembehelyezkedett a zsupáni hivatal döntésével, s azt Pozsonyra nézve kedvezőtlennek, sőt egyenesen károsnak ítélte. Ugyanitt maga Moravek Gyula polgármester-helyettes is kijelentette, hogy a legteljesebb mértékben a Város elidegeníthetetlen joga eldönteni, hogy a Városi Színházat és a ligeti Arénát mely színtársulatnak kívánja rendelkezésére bocsátani.51
A kialakulóban levő csehszlovákiai magyar színészet zűrzavaros helyzetére, a Faragó és Polgár közti, ellenérdekeltségükből fakadó torzsalkodásra vet fényt Bérczy Jenő érsekújvári–lévai színidirektor és Faragó levélváltása is 1920 januárjában. Bérczy itt elpanaszolta, hogy Polgár Károly mindent elkövet az ő Szlovákiából történő kiutasítása érdekében – mert így remél magának újabb tájolási körzeteket, vidéki színiidényeket –, s arra kérte Faragót, járuljon hozzá, hogy ő továbbra is Nyitrán, Érsekújváron, Komáromban, Léván és Ipolyságon játszhasson, hiszen tudomása szerint a kassai társulatnak nincs szándékában ezeken a helyeken fellépni, neki pedig ez „életkérdés”. Mire Faragó természetesen megnyugtatta Bérczyt, hogy miatta és társulata miatt nincs miért aggódnia, s egyúttal megígérte közbenjárását Šrobár miniszternél a „kisebb, illetve középrendű társulatok működésének” engedélyezése ügyében. (Kováts 1974, 32–33. p.) A csehszlovák hatóságok azonban továbbra sem engedtek abból, hogy a jövőben Szlovákiában csupán egy magyar színtársulat kapjon működési engedélyt, s ezt sokáig, 1920 februárjáig elhúzódó hivatalos döntésükkel végül szentesítették is, melynek pozsonyi fellépéseire a döntéshozók szeptember, október és november hónapokat jelölték ki.

Kényszerpályán

1920-ban, a világháborús vereséget követő nagyhatalmi döntés révén megkisebbedett Magyarország városai és más települései nagyszabású tiltakozó akciókkal emlékeztek meg az elveszített országrészekről, városokról, településekről. Így 1920. január 18–20. között Szegedet is ellepték a gyászlobogók, s három napra bezárta kapuit az ekkorra más, művészeten kívüli okok miatt is mély válságba került színház is, s csak január 21-én, a gyászünnepély keretében előadott Bánk bánnal nyitott ki újra. (Sándor 2003, 310. p.) A szegedi színházat itt azért is említjük, hogy konkrét példán is érzékeltessük azt a letargikus állapotot, melybe az ország került, s amely a társadalmi-gazdasági-politikai és művészeti-szellemi élet egészében éreztette negatív hatásait. Azaz a Tisza-parti városban is aggódva figyelték az elcsatolt területek magyar színházaiból, társulataitól érkező híreket, így a Polgárék Pozsonyból való kiszorulásával, némely tagjainak kiuta­sításával kapcsolatosakat is, s már tényként került nyugtázásra, hogy „Lassan elindul a magyar ajkú színészek áttelepülése szülőhelyükről a parányivá zsugorodott anyaországba”. (Sándor 2003, 310. p.) Az viszont már konkrétan is kapcsolatban van tárgyunkkal, hogy amikor a szegedi városi tanács – az első eredménytelenségét követően – másodszor is meghirdette pályázatát a színház igazgatói székére, a hét jelentkező közül négyen voltak, akik az új határokon kívül rekedtek társulataikkal: Sebestyén Géza Temesvárról, Szendrey Mihály Aradról, Faragó Ödön Kassáról és Polgár Károly Pozsonyból. (Sándor 2003, 311. p.) Ami az utóbbiak esetében azért is érdekes, mert ők mindeközben a szlovenszkói színikoncesszió elnyeréséért is éles harcban álltak egymással a szerveződő csehszlovák hatóságok előtt.
Ha „két-egy” színház volt Pozsonyban két évtizeddel korábban Relle Iván magyar–német, ám mégis csak egy városon belül maradt, egyesített intézménye, ugyanannak minősíthető, csak még abszurdabb, két, egymástól négyszáz-ötszáz kilométerre eső várost összevonó kivitelben Faragó Ödön pozsonyi–kassai vállalkozása. A pozsonyi színügyi bizottság 1920. március 17-i ülésén – dr. Viktor Dušek zsupánhelyettes, a csehszlovák kormány részéről pedig dr. Bohumil Mathesius színügyi előadó jelenlétében – határozat született arra vonatkozóan, hogy pályázattal döntik el, ki kapja a szeptemberi–novemberi városi színházi (őszi) színiévadot. Közben Polgár Károly a po­zsonyi színházak koncessziójának ügyében levélben fordult a Városi Tanácshoz, melyben ismételten megvádolta Faragót, hogy kizárólag anyagi érdekből igyekszik – a kassai mellé „kisegítő-állomásként” – megszerezni Pozsonyt, s azt híreszteli, hogy a „Polgár-féle társaság már feloszlott”, sőt több esetben is az ő színészeit akarta magához csábítani. A pozsonyi színügyi bizottság pályázatára végül két beadvány érkezett: Polgár Károlyé és Faragó Ödöné, akik közül a bizottság április 7-én egyhangúlag Polgárt ajánlotta a Városi Közgyűlésnek színigazgatónak. S miután a bizottság április 30-i összejövetelén is megerősítette e határozatát, igazi meglepetésként hatott a közgyűlés május 5-i döntése, miszerint az őszi pozsonyi ma­gyar színiévadot – 18 „Igen” és 15 „Nem” szavazattal – Faragó Ödön kapta meg, s az övé lett nyárra a ligeti Aréna is.52 A városi tanács így 1920. május 13-i ülésén, ennek nyomán – s az érintett (cseh)szlovák, német és magyar színigazgatókkal folytatott megbeszélés folyományaként – döntés született arról, hogy a színházi idényt a három színigazgató között három, egyenként négy hónapnyi idényre, szakaszra osztják fel, melyek közül a július 1-je és október 30-a közti elsőt Faragó Ödön, az 1920. november 1-je és 1921. február vége közti másodikat a Szlovák Nemzeti Színház Szövetkezet „csehszlovák” társulata, az 1921. március 1-je és június vége közti harmadikat pedig a dr. Rudolf Beer vezette német társulat kapja. Ugyancsak eldöntetett, hogy Faragó az első két – nyári – hónapját, azaz júliust és augusztust a ligeti Nyári Színkörben fogja tölteni, s csak szeptemberben vonul be a Városi Színházba. (Lajcha 2000, 205. p.) A helybeli magyar sajtó szerint Faragónak – néhány „félrevezetett” tanácstagnak „köszönhetően” – sikerült monopolizálnia a pozsonyi magyar színészetet, de biztosra vehető, hogy a kassai direktor „»ígérgetéseinek« levét a közönség fogja meginni”.53 A kassai sajtó viszont, ellenkezőleg, természetesen Faragó pártján állt. Először is szükségszerű, a szlovákiai magyar színészet fejlődését, jövőjét jelentő megoldásnak minősítette Kassa és Pozsony egybekapcsolását, amely mindenekelőtt azt szolgálta, hogy mindkét városnak legyen egy „magas nívójú, reprezentatív színtársulata”. Ehhez pedig magától értetődően Faragó a legmegfelelőbb, mert Polgár „a magyar színidirektoroknak abból a fajtájából való, akiknél a direkció már a beérkezett színész nyugalmas boldogulását jelenti, különösebb emóciók, föltörekvések és ambíciók nélkül”. Vele szemben viszont Faragó „Forrongó, alkotásokra vágyó művészlélek, kinél a föltörekvés, a fejlődés belső szükségesség, aki a művészi többet és nagyobbat termelés kedvéért kész megcsonkítani az üzleti profilját is”.54 A pozsonyi és a kassai színikerület összevonását követően Faragó Ödön tehát 1920. július 3-án kezdte meg első – nyári-őszi – évadját a koronázó városban, melyhez augusztus 11-ig a ligeti (szabadtéri) Arénát, augusztus 12-e és október 29-e között pedig a Városi Színházat kapta meg.55 Társulatával azonban többszörösen is kényszerpályán mozgott. Egyfelől szembe kellett néznie Polgárék folyamatos intrikáival, a pozsonyiak lépten-nyomon megnyilvánuló ellenszenvével, de a hatóságok részéről is egyre több megszorító intézkedés érte őket (társulatát túlnyomó részt – 60%-ban56 – csehszlovák állampolgárságú színészekből kellett kiválogatnia; magyarországi színészekkel csak a pozsonyi Tartományi Hivatal engedélyével köthetett szerződést; színészeit állandóan az országból való kiutasítás veszélye fenyegette, de az elhelyezésük kérdése sem oldódott meg teljesen még júliusra sem, s fennállt a veszély, hogy Faragónak emiatt kell beszüntetnie az előadásait, a három – a szlovák, a német és a magyar – színház között kiosztott négy hónapos színiidények közül a legked­vezőtlenebbet: a július–augusztus–szeptember–október hónapit a magyar színészek kapták, akiknek „a legnagyobb kánikulában kell játszani­ok”, ráadásul „a magyar színiszezon legnagyobb részét az Arénában töltik” stb.). A különböző nehézségekre és a fokozódó drágaságra való tekintettel Faragó a színházi helyárak 15–20% százalékos emelésének engedélyezését kérte a Színügyi Bizottságtól, amit végül – az állójegyek kivételével – jóvá is hagytak neki.57
Faragó 1920. július 3-án nyitott a ligeti Arénában Szabados Béla – Szávay Gyula – Vágó Géza Szép Ilonka című énekesjátékával. Viszonylag népes társasággal érkezett Pozsonyba (akikhez még tizenhat férfi és tizenhat női kardalos is tartozott), melynek több tagja is Polgáréktól igazolt át hozzá (így Holdy Juci, Miklós Böske, Parányi Piri, Pásztor Sári, Verő Janka, Faludi Kálmán, Homonnai Rezső, Harsányi József és Rubinyi Tibor, miként egyik karnagyuk, Fischer Károly is). Együttesének rajtuk kívül többek közt még a felesége, F. Biller Irén, továbbá Árkossy Vilmos, Farkas Pál (Farkas Pali), Fóthy Kálmán, Justh Gyula Kozma Hugó, Somló József és Tamás Benő voltak az ismertebb tagjai. Műsoruk nagyon sok helyen átfedéseket mutatott Polgáréval, ám számos ponton el is tért attól. Faragó, pozsonyi évadjának közel négy hónapja alatt nem kevesebb mint 76 (!) darabbal lépett közönség elé, melyek közt kiegyensúlyozott arányban szerepeltek a színművek (Bródy Sándor: A tanítónő; Lengyel Menyhért: Tájfun; Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac), a vígjátékok (Molnár Ferenc: A doktor úr; William Shakespeare: A velencei kalmár), a népszínművek (Csepreghy Ferenc: A sárga csikó; Tóth Ede: A falu rossza), a tragédiák (Henrik Ibsen: Vadkacsa; Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi; Maxim Gorkij: Éjjeli menedékhely; Friedrich Schiller: Ármány és szerelem; William Shakespeare: Hamlet, Othello, A velencei kalmár), az operettek (Kálmán Imre: Csárdás­királynő, A cigányprímás; Lehár Ferenc: A drótostót, A pacsirta; Szirmay Albert: Gróf Rinaldo, Mágnás Miska; Huszka Jenő: Gül Baba; Jacques Offenbach: Hoffmann meséi; Johann Strauss: A cigánybáró) és az operák (Giacomo Puccini: Bohémélet, Tosca; Giuseppe Verdi: Álarcosbál, Traviata, Rigoletto; Georges Bizet: Carmen; Bedřich Sme­tana: Az eladott menyasszony; Pietro Mascagni: Parasztbecsület). Nagyobb közönsége különösen opera-előadásainak volt, főleg A sevillai borbély és a Rigoletto vonzott sok nézőt. (Faragó 1933, 97. p.) A pozsonyi sajtó mégis fanyalogva, mi több, néha kimondottan ellenszenvvel írt róluk, epésebbnél epésebb megjegyzéseket téve előadásaikra. A direktor felesége, a későbbi fővárosi díva, Biller Irén például temperamentumával sem tudta feledtetni, hogy „nem bírja hanggal” a Csárdáskirálynőt, és ugyanez a kifogás érte a társulat 1920. október 31-i búcsúelőadása, Az ezüst sirály után is. De megkapta a magáét Marie Gutheil-Schoder, a bécsi Udvari Opera drámai énekesnője is, aki „a »fényes múlt« megkopott emléke” volt csupán, a félórás késéssel kezdődött A mozikirályt pedig „kár volt feltámasztani halottaiból”.58 A kritika hangja, illetve a közönség fanyalgása csak kivételes esetekben enyhült (például a Traviata után, vagy egy-egy jeles budapesti, prágai, brünni, bécsi, esetleges milánói vendégénekes felléptekor). A Hiradó 1920. november 20-i évadértékelője kerek perec kijelentette: Faragó társulata „nem mindenben” elégítette ki a pozsonyi közönséget, aminek az is oka lehet, hogy „túl sokat ígértek… túl sok és nagy volt a reklám”.59 „Rettenetes szezon volt” – summázta első pozsonyi évadát maga Faragó is, aki jelentős anyagi ráfizetéssel zárta a fellépéssorozatot.60 A szövetkezett magyar ellenzéki pártok közös bizottságának február 14-i pöstyéni ülésén egyébként – Polgárékat védendő – Szlovákia két „egyenlő érdekű és színvonalú színikerületre” való felosztását szorgalmazó javaslat is elhangzott. Az indítvány előterjesztője dr. Angyal István, a rimaszombati Gömöri Egyetértés című hetilap szerkesztője volt, s annak bizonyítékaként, hogy „Az ezidőszerint működő két színtársulat megfér és megél egymás mellett”, Polgárék dél-szlovákiai népszerűségét és látogatottságát hozta fel.61 Faragó helyettese, Kolos Ernő is nyilatkozott a finoman szólva nem egyöntetű pozsonyi fogadtatásuk lehetséges okairól. Ezek közt elsőként a közönség bizalmatlanságát, illetve szkepszisét nevezte meg a számára ismeretlen társulattal szemben, amely bizalmatlanságot Faragó helyi támogatóinak hiánya miatt eleve nehéz volt oldaniuk; másodszor a színészeik sem kaptak megfelelő elhelyezést, s a „horribilis lakbérek” igencsak megnövelték személyes problémáikat; harmadszor pedig a ligeti aréna „hatalmas” terében sem érvényesültek úgy előadásaik, mint egyébként bent a színházépületben.62 Faragó egyébként, a ligeti aréna hátrányain kívül Polgárék mesterkedéseinek tudta be kedvezőtlen fogadtatásukat, akik „majdnem minden embert külön terrorizáltak, hogy ne járjanak színházba”. Velük szemben Faragó – legalábbis kéziratos munkája szerint – csupa megértés és türelem, akinek legfőbb gondja megtalálni az együttműködés lehetőségét Polgárral. Még színi koncessziót is kért számára az egyik minisztériumi főhivatalnoktól, dr. Mathesiustól, aki hivatalában fogadta a rivalizálókat, és közölte Polgárral, hogy kettőjüknek az együttműködésen kívül nincs más lehetőségük, ellenkező esetben egyikük „feltétlenül elpusztul”, de Polgárral, így Faragó, „nem lehetett zöldágra vergődni”, és mindent magának követelt. Egyszóval, jegyezte fel, „Ezek a Polgárék szédült emberek, társaságával együtt”.63 Faragó Polgárt hibáztatta a szövetkezett ellenzéki pártok vezetői részvételével Losoncon létrejött, kettőjük közti békéltető megbeszélés sikertelenségéért is. Ezen a tanácskozáson Faragó egyebek közt azt is felvetette, hogy ketten együtt működtessék az összevont társulatot, oly módon, hogy Polgár vigye az igazgatói teendőket, Faragó pedig „csak” a „művészeti vezetés teljes biztosítékát” kérte magának, és nem értette, hogy a destruktív pozsonyi direktornak miért nem felel meg az ő konstruktív javaslata.64 Viszont abból, hogy Faragó és Polgár között legalább a beszélő viszony újból helyreállt, némelyek a két társulat esetleges egyesülésére véltek következtetni, ami a Kassai Újság kommentárja szerint „olyan abszurd megoldása volna a szlovenszkói magyar színészetnek, amely keletkezése pillanatában magában hordaná a bomlás csíráit”. Azt azonban a szóban forgó lap is megerősítette, hogy a két igazgató „kibékült egymással”, s arról tárgyaltak, miként segíthetné a kassai direktor Polgár társulatát.65
Közben híre ment, hogy Faragó otthagyja a pozsonyi–kassai színtársulatot, és Bécsbe szegődik a Carltheater igazgatójának. Először a Kassai Újság szellőztette meg a hírt (de szólt róla a pozsonyi Magyar Újság is), amit a direktor megerősített, és szeptember 1-ében jelölte meg császárvárosi munkakezdésének időpontját, hozzátéve, hogy „bécsi állása egyáltalán nem zárja ki itteni működése intenzitását, és elfoglaltsága ellenére is a legteljesebb mértékben fog megfelelni a pozsonyi közönség művészi követeléseinek”. Azt is elmondta, hogy egyrészt Bécsbe felesége, Biller Irén is követi, aki a következő évadban vendégként szerepel majd Pozsonyban, másrészt pedig távollétében igazgatóhelyettese, Kolos Ernő intézi színháza napi ügyeit, művészeti vezetője pedig Bérczy Gyula lesz.66 Faragó azonban végül mégis elállt a kecsegtető lehetőségtől, s mint feljegyzéseiből kiderül, ezúttal is budapesti utasításra, ahonnan Pekár Gyula – az időben vallás- és közoktatásügyi államtitkár – megüzente neki, ha otthagyja a posztját, „soha többé Magyaror­szágba nem mehet”, és „soha többé nem láthatja édesanyját”.67
Nem sokkal volt jövedelmezőbb Faragó rákövetkező, kassai évada sem, ahol novemberben kezdték meg előadásaikat. Ráadásul a hatóságok Faragó tudomására hozták, hogy a pozsonyi évadot a jövőben a két nyári hónapra – júniusra és júliusra – korlátozzák, s a kassai idényt is rövidebbre szabják.
A Pozsonyból kiparancsolt Polgár Károlyék ezalatt a kisebb(-nagyobb) városokba kényszerültek. Bár Bérczy Jenő továbbra is Érsekújvár környékén tájolt, Polgár társulata – egy 1920. tavaszi losonci vendégszereplés után – szintén az újsütetű Szlovákia nyugati régióiban: Léván, Komáromban, Érsekújvárott keresett játékhelyeket, 1920 júliusában pedig szívesen látott vendégként tért vissza Komáromba, ahol már az előző, 1919-es esztendő tavaszán és nyarán – májusban és augusztusban – is közmegelégedésre szerepelt.

Polgár-párt vs. Faragó-párt

A magyar színészet (játék)lehetőségei az 1920-as évek elején Csehszlovákiában tovább szűkültek. Pozsonyban például, mint említettük, a magyar színészek teljesen kiszorultak a városi színházból, s azt csupán a két nyári hónapra kaphatták meg. Ez ügyben éles ellentét feszült a Színügyi Bizottság és a városi közgyűlés között. A Színügyi Bizottság szerint ugyanis minden olyan törekvés, amely a Városi Színház ügyeibe való beavatkozást szorgalmazza, a „Város tulajdonjogának korlátozását jelenti”, mivel „a színiévadok felett kizárólag Pozsony városa dönthet”. A közgyűlés azonban 1921. augusztus 19-én, háromórás vita után 16:11 arányban azt a határozatot hozta, hogy a színház kérdését „sürgős javaslattétel végett” visszautalják a Színügyi Bizottság elé, a Városi Színházat pedig szeptember 1-jétől a (cseh)szlovák társulat rendelkezésére bo­csátják. Ezt követően a Zsupáni Hivatal azt közölte a város illetékeseivel, hogy a szlovák társulat egészen április 20-ig marad a Városi Színházban, ezért a többivel kapcsolatban a Színügyi Bizottság – a helyzet végleges rendezéséig – dolgozzon ki egy újabb tervezetet. Augusztus 24-én a Színügyi Bizottság bizalmas tanácskozáson tárgyalta meg a magyar, illetve a német társulat színiévadának beosztásával kapcsolatos fejle­ményeket, de döntésre nem került sor, mert „a k é t álláspontot, hogy tudniillik 8-hónapos legyen a csehszlovák színiszezon, illetve a magyar és német színészet is megkapja azokat a jogokat, amelyek megilletnék: nem lehetett összeegyeztetni”. A Bizottság álláspontja november 25-ére azonban valamilyen okból teljesen megváltozott, amikor is megszavazta a Szlovák Nemzeti Színház Szövetkezet azon kérelmét, hogy a Városi Színházat 1922. április végéig ők vehessék bérbe. Ezek után, december 14-én, 11:7 szavazattal a Városi Közgyűlés is megerősítette a bizottság döntését, vagyis a magyar és a német társulat csak a nyári hónapokban tehette be a lábát a Városi Színházba.68 De még ez sem volt elég. A Színügyi Bizottság 1922. január 29-én újabb ülést tartott, mely megerősítette ugyan, hogy a nyári színiidényen a magyar és a német társulatnak május 1-je és augusztus 31-e között kellene osztozkodnia, de mivel a Városi Színházat július 20-a és augusztus 10-e között tatarozzák, a két társulatnak együttesen csak két hónap jut. Nyilvánvalóan ez a helyzet a város magyar közösségét alternatív megoldások fontolgatására is ösztönözhette.69 Egy ilyen törekvés jele lehet bizonyos Lévay József pozsonyi lakos elképzelése, aki a Város elöljáróságához benyújtott kérelme szerint a Vármegyeház téren a Mihálykapu, illetve a Bástya utcákra is átnyúló, háromemeletes épülettömböt kívánt építtetni, melynek udvarán a Városi Színház befogadóképességét is felülmúló kőszínházat szeretett volna felhúzni.70 A Bizottság javaslata végül az volt, hogy a német idény tartson május 1-jétől június 15-ig a Városi Színházban, ahol Faragó társulata június 16-tól július 20-ig léphetne fel, július 21-től augusztus végéig pedig a ligeti Arénában. Cserébe viszont a német direktor és Faragó „pályáztatás mellőzésével” megkapják nyárra a koncessziót.71
1922. január 3-án jelentős eseményre került sor Pozsonyban: egynapos munkalátogatásra a városba érkezett dr. Edvard Beneš csehszlovák miniszterelnök, akit a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium, valamint a megye és a város elöljárói reggel nyolc órakor katonai tiszteletadás mellett a főpályaudvaron üdvözöltek. A nap folyamán Beneš a minisztérium épületében egymás után fogadta a kívánságaikkal sorban érkező városi, valamint pártvezetőket és küldöttségeket, többek között a város Metod Matej Bella zsupán és dr. Emerich Zimmer polgármester vezette hatos bizottságát is, amely egy, Pozsony gazdasági és pénzügyi helyzetével, valamint legégetőbb szükségleteivel foglalkozó memorandumot is átnyújtott a kormányfőnek (a hatos bizottságnak Molec Dani, nyugalmazott városi főügyész, keresztényszocialista képviselő is tagja volt, aki az emlékirat átadása után magyarul szólt a miniszterelnökhöz).72 Molec a délutáni órákban pártja küldöttségével egy következő kormányfői meghallgatáson is részt vehetett, amikor is Haverla Péter virágvölgyi plébánossal és Szappanos Lajos építőmesterrel a „pozsonyi őslakosság sérelmeit” terjesztették egy emlékiratban a miniszterelnök elé. Ebben többek között az 1919-ben elbocsátott, valamint a továbbra is szolgálatban tartott, de a cseh, illetve a szlovák nyelvet nem ismerő, ám megfelelően képzett közalkal­mazottak, a nyugdíjasok, a gazdák, a kereskedők, a munkanélküliek ügye mellett hang­súlyozták, hogy a kormány „kulturális és nyelvi politikája” sem felel meg a „demok­rácia elveinek”. Így a „város tulajdonában lévő” színház elvétele a „magyar és német törzslakosságtól”, továbbá a magyarnak mint bírósági tárgyalási nyelvnek a megszüntetése „mind hozzájárultak ahhoz, hogy a szlovákiai törzslakosság a viszonyok miatt végleg elkeseredett”, és ha „ezt a rendszert felelős kormányzati tényezők nem orvo­solják és alantasaikat [értsd: alacsonyabb rangú beosztottjaikat – T. L.] nem kényszerítik a méltányosság, igazságosság és emberiesség útjára, annak következményei már na­gyon hamar mutatkozni fognak”.73
A színügyi bizottság a szóban forgó 1922-es esztendőben január 12-én ülésezett első ízben, melyen annak tagjain, valamint Zimmer polgármesteren és Maršík zsupánhelyettesen és további városi notabilitásokon kívül Faragó Ödön és Rudolf Beer színigazgatók is részt vettek. Az eredmény: a német és a magyar színtársulat városi színházbeli előadásaira a május 1-je és augusztus 31-e közti időszak jutott, ám a két igazgató egyezsége alapján a magyar színészek jártak rosszabbul, akik csak a június 16-a és július 20-a közti időszakot tölthették a kőszínház épületében, s idényük hátralevő részében be kellett érniük a ligeti Arénával. S ugyanitt, a színügyi bizottságban, immár nem először vetődött föl – ezúttal Raab Mihály keresztényszocialista képviselő jóvoltából – egy új, a magyar és a német társulatnak egyként otthont adó színházépület kérdése, amit Hoffmann János szociáldemokrata képviselő egy magyar és egy német színpártoló egyesület létesítésének az igényével egészített ki, mert csak ilyképpen lehetne megmenteni „a csehektől halálra ítélt magyar és német színészet ügyét”.74 A színügyi bizottság évadelosztásra vonatkozó határozata a február 6-án kezdődött városi közgyűlés másnapján került szóba, amikor is – először – a német nemzetiségű Szloboda Károly keresztényszocialista képviselő erősen kifogásolta, hogy a tanács a Vigadó nagytermét is a Szlovák Nemzeti Színház Szövetkezetnek utalta ki, jóllehet az a Városi Színház épületét is nyolc teljes hónapon keresztül használhatja. Másnap tovább folytatódott a színház és a színiidény elosztása körüli vihar, amikor a városi tanács a színügyi bizottság döntésének jóváhagyását javasolta a közgyűlésnek, mire az ugyancsak keresztényszocialista Szappanos Lajos – a csehszlovák pártok képviselőinek zajongása és bekiabálásai közt – elutasította a mindössze négy hónapos magyar és német színiévadot, és „az őslakosság jogainak lábbal való tiprását”.75 A botrány akkor csúcsosodott ki, amikor Milan Ivanka ügyvéd, képviselő magából kikelve ócsárolni kezdte a magyarokat, akik „állatbőrökbe burkolva jöttek Ázsiából Európába”, ahol „a szláv kultúra emlőin táplálkoztak”, s cserébe „ezer évig elnyomták a szlovákokat”, majd nagy hangon bizonygatta, hogy „most ők fogják a magyarokat ezer évig elnyomni”.76 Mire a szintén kereszténydemokrata Jarabek Rezső – aki az Országos Keresztényszocialista Párt német osztályát képviselte – éles hangon visszautasította Ivanka vádjait és hangnemét, a szociáldemokrata Chrobasinszky János és Hammerl Gyula pedig az őslakosok jogai és kulturális igényei iránti nagyobb érzékenységet követeltek. A mintegy másfél órás vitát Zimmer polgármester azzal zárta, hogy kerek perec kijelentette: a képviselő-testület vagy elfogadja a színügyi bizottság és a tanács javaslatát, vagy sem magyar, sem német színiévad nem lesz a Városi Színházban.77 Ezután már természetesen nem volt értelme a további vitának.
Faragó társulata katasztrofális helyzetbe került, melyben a nehezen szerveződő, a csehszlovák hatóságok által mind megalakulásában, mind működésében akadályozott, de a kisebbségi magyar társadalom széthúzása és érdektelensége következ­tében késedelmes jóváhagyása után is csak minimális hatásfokkal tevékenykedő színpártoló egylet támogatására sem számíthatott (pontosabban, 1921 elején még névleg sem létezett a Színpártoló). A direktor szinte sziszifuszi küzdelmet folytatott a fennmara­dásért. Bár hívták őt színházat alapítani Bukarestbe, színigazgatónak Nagyvá­radra, Miskolcra, s most is egyre komolyabban foglalkozott a távozás gondolatával, s ha igaz, azon ügyködött dr. Mathesius kormányreferensnél, hogy Polgár kapjon helyette koncessziót, Szlovákia új teljhatalmú minisztere, dr. Jozef Kállay azonban hallani sem akart Faragó távozási szándékáról, és kijelentette: „Ameddig maga itt van, addig lesz magyar színészet”, majd megkérdezte: „Miért nem alakítanak a nagy magyar hazafiak Szín­pártoló Egyesületet?”, hozzátéve, hogy „Szónokolni tudnak a magyar urak, de pénzt azt nem adnak”. Faragó ezt követően kereste meg – följegyzései szerint – a magyar szövetkezett ellenzéki pártok vezetőit: Szent-Ivány Józsefet, dr. Törköly Józsefet és dr. Giller Jánost egy színpártoló egyesület alakításának ügyében, azután Körmendy-Ékes Lajoshoz vezetett az útja Kassán. Közben 1921 áprilisától július közepéig Loson­con szerepelt társulatával,78 majd másfél hónap (nyári) szünet után, szeptembertől 1922 januárjáig Kassán, ezt követően egy hónapig Rimaszombatban, azután Tornal­ján, illetve Füleken tartott színiidényt, hogy végül márciusban újabb két hónapra Kassá­ra menjen vissza, de „a szezon csúfos bukással végződött”. Faragóék vergődése Loson­con folytatódott, ahol június 1-jéig teljesen csődbe mentek, annyira, hogy hitelezőik még a színházi díszleteket is lefoglalták, s jóformán arra sem maradt pénzük, hogy elutazzanak Po­zsonyba. Nem csoda, ha 1922. június 16-án Faragó „kínpadra feszített idegekkel”79 érkezett meg társulatával a koronázó városba, melynek jelesebb tagjai közé ekkor Buday Ilonkát, F. Biller Irént, Gazdy Arankát, továbbá Farkas Pált, Fodor Artúrt, Földényi Lászlót, Justh Gyulát és Vágó Artúrt lehetne sorolni, társulati titkára pedig ekkor már a szintén Polgártól jött Iván Sándor volt. Mi több, színészcsapatát is sikerült huszonnégy kardalossal kiegészítenie. A Városi Színházban júniusa 16-a és július 23-a között 14 darabot adtak elő (többek közt Az ember tragédiáját, a Bánk bánt, Herczeg Ferenc Bizáncát és Karel Čapek R. U. R.-ját, továbbá a Tartuffe-t, de volt Gül Baba-, Luxemburg grófja- és Csárdáskirálynő-bemutatójuk is). A ligeti Arénába július 25-e80 és augusztus 20-a közé harminchárom darabjuk jutott, jobbára a könnyűműfajbeliek közül is a könnyedebbekből. Színháza súlyos helyzetéről 1922 júliusában dr. Martin Mičurát, Szlovákia teljhatalmú miniszterét is tájékoztatta. Levelében egyebek között arról is szólt, hogy a szigorú előírások miatti kényszerűségből ugyan arra is rászorul, hogy színházában csehszlovák állampolgárság nélküli színészeket is alkalmazzon, de maga a legteljesebb mértékben lojális az állam iránt, s ennek bizonyítására kész csökkenteni magyarországi színészei számát is. Mire a Slovenský východ fölényeskedve megjegyezte, hogy Faragónak bár valóban „a magyar színházi kultúrát kellene ápolnia Szlová­kiában”, de korántsem „államellenes szellemben”.81
Szorosan hozzátartozik e napok eseménytörténetéhez, hogy – még Faragóék megérkezése előtt – Polgár Károly, június 8-án, a Városi Színház színpadán, Pozsony­ban ünnepelte színészi pályafutásának negyvenedik évfordulóját. Ez alkalomból egykori társulatának tagjaival (Bérczy Gyulával, Falus Imrével, Somogyi Károllyal, Ungváry Ferenccel), valamint pozsonyi német színészek közreműködésével – a közönség rokonszenv-megnyilvánulásaitól kísérve – Az ember tragédiáját adták elő, melyben az ünnepelt színidirektor a számára évtizedek óta mindig nagy sikert hozó Lucifer szerepében „jeleskedett”,82 míg Ádám szerepét Beregi Oszkár, Éváét pedig a budapesti Nemzeti Színház kiválósága, Paulay Erzsi játszotta; a zenei vezető Albrecht Károly volt. Amikor viszont három héttel később, meglehetősen vakmerő módon Faragó is műsorára tűzte Madách remekét, a közönség azzal fogadta vállalkozását – nyilvánvalóan a nem sokkal korábbi Polgár-féle jubileumra gondolva –, hogy látott már Pozsonyban jobb Tragédia-előadást is (pedig Ádám szerepét itt is Beregi Oszkár játszotta). De ezúttal nem segítettek Faragón a magyar fővárosbeli további hírességek sem: az Amerikából épphogy ha­zatért Rátkay Márton (a Csárdáskirálynőben, a Luxemburg grófjában, A cigánygróf­nő­ben, a Hivatalnok urakban, A kis kadétban, a Mágnás Miskában, a Pillangó főhad­nagyban és a Liliomban),83 a vígszínházi Makay Margit és Kertész Dezső (mindketten A hattyúban, Heidelbergi diákéletben és a Mi ketten…-ben), a Nemzeti Színház rendezőként, műfordítóként és színházi szakíróként is jelentős, az egyik legnagyobb magyar Molie`re-színészként számon tartott, s mindössze néhány héttel pozsonyi vendégszereplései után, még ugyanazon év szeptemberében elhunyt Ivánfi Jenő (a Tartuffe-ban, A velencei kalmárban és III. Richárdban). De most nem hatotta meg a közönséget az első nagy budapesti sikereit akkoriban arató, egy-két évvel korábban éppen Pozsonyban – és Polgárnál – feltűnt Honthy Hanna sem (a Csárdáskirálynőben, A Fifiben, A legénybúcsúban, A nebántsvirágban és A pacsirtában), akivel Faragó is elégedetlen volt. Emlékezete szerint a primadonna meghívását egyébként is a kassai társulat későbbi színigazgató riválisa, Földes Dezső erőltette – márpedig ő „szintén inkább Polgár szvitjéhez tartozott, és a maga számára kovácsolta a jövőt” –, de a „po­zsonyi közönségnek nem kellett a darab, amiben fellépett”: ez A Fifi volt, Földes rendezésében).84 Bár a kritika a R. U. R.-t, a Bánk bánt, a Bizáncot, a III. Richárdot és A velencei kalmárt még elismerésben részesítette, de Molnár Ferenc A hattyúján, Kálmán Imre Tatárjárásán már fanyalgott, s A Fifit is „A feledés homályát méltán megérdemlő darabnak” nevezte.85 A fentiek következtében (is) Faragó arra kényszerült, hogy „a látogatottság hiánya”, a „közönség teljes közönye”, a „tíz nap óta tartó arénai évad” csekély bevételei miatt, 1922. augusztus 5-i kelettel, segítségkérő levéllel forduljon a nyilvánossághoz: „Én szegény ember vagyok, három év vándorlása, a nagy társulattal való faluzás mindenemet felemésztette, és újabb hiteleket már nem vehetek igénybe. Nekem nincs tőkém, én a társulatot kizárólag a napi bevételekből tudom fizetni, és miután a napi bevételek még csak megközelítőleg sem voltak elegendők a tagok fizetésére: így állott elő az a kétségbeejtően tragikus helyzet, hogy színészeim fizetését elsején nem tudom kiadni. […] A szlovenszkói egyetlen magyar színtársulat fennmaradásának kérdése nem az én magánügyem. A színház nem érettem, hanem a szlovenszkói magyarságért van. És amit kérek a magyarságtól, azt nem magamnak, hanem a társulat 86 tagjának kérem. Hogyha a magyarság azt akarja, hogy a magyar színház életben maradjon és működjék, akkor lehetővé is kell tennie a működést és meg kell hoznia azt a csekély áldozatot, hogy az előadásokat látogatja. […] A felosz­lásért és annak következményeiért nem engem fog terhelni a felelősség. Pozsony ma­gyarságára fog hárulni az ódium, amely magyarság hat hét óta nyugodtan, apatikusan nézte a társulat vergődését, és engedte, hogy az egyetlen magyar színtársulat éppen e városban jusson a feloszlás stádiumába.”86 Majd augusztus 6-án nyilatkozatot tett közzé, melyben arról tájékoztatta a szeptember 1-jétől társulatához szerződött tagokat, hogy szerződésük – miután a Minisztérium elszabotálta a koncessziójukat – érvényét vesztette, „Mindenki szabadon rendelkezhet tehát jövőjével”.87 Ilyen körülmények között Faragó augusztus 16-ára társulati ülést hirdetett, melyen kijelentette, hogy miután nem vállalhat több anyagi áldozatot a színház működtetéséért, „a maga részéről befejezettnek nyilvánítja a pozsonyi magyar színiszezont”. (Kováts 1974, 48. p.) Mire társulata úgy határozott, hogy maga veszi kézbe sorsa irányítását, és tovább folytatják előadásaikat, amivel kapcsolatban külön felhívással fordultak a pozsonyi közönséghez. A pozsonyi teljhatalmú minisztérium azonban a direktor lemondását el­utasította, koncesszióját egy évvel meghosszabbította, így az együttes szeptember 3-án már ismét az ő irányításával kezdte el a kassai idényt. A Híradó azonban még a következő héten is arról cikkezett, hogy a pozsonyi magyar játékszín ügyében teljes fejetlenség és káosz uralkodik, a társulat egy része elmenekült Pozsonyból, a maradottak egymással torzsalkodnak, körükben „párt-harc” dúl.88 Mi több, 1922. augusztus 17-én az ellenzéki pártok Vezérlő Bizottsága is foglalkozott a szlovákiai magyar színészet válságos helyzetével, amikor is előterjesztésében Dzurányi László helytelenítette a két színigazgató, Polgár és Faragó „egyeduralomért”, „kizárólagos koncesszióért” folytatott harcát, amelynek az lett a következménye, hogy „a maguk pillanatnyi sikeréért a ma­gyar színészet érdekeit szolgáltatták ki a kezeit dörzsölő csődpolitikának”. Pedig a „vérevesztetten agóniában” fekvő magyar színészet nem Polgáré, de még csak nem is Faragóé, hanem „az egész magyarság nemzeti kincse”. Ezért a legteljesebb mértékben elítéli azt az „elfogultságot és önzést”, amely legkárosabb megnyilvánulásaként „a magyar színi kultúra megmentésére és fölvirágoztatására mindkettő egyedül önmagát tartotta alkalmasnak”. S ebben a helyzetben vakság nem látni, hogy „A végleg elmérgesedett személyi harc” tulajdonképpen a „hatalom politikájának” a malmára hajtja a vizet, melynek legfőbb célja, hogy „a végletekig húzza a stagnáció állapotát s alkalmas időben rámérhesse a magyar színészetre a halálos csapást”.89
A társulatnál eluralkodott anarchiát kárhoztatva, A magyar színészet süllyedő hajóján című cikkében a Kassai Napló is kongatta a vészharangot a pozsonyi magyar színészet fölött: „…ami a színpadon folyt, az nem próba, hanem egy befejezett tragédia volt. A szlovenszkói magyar színészet pusztulásának tragédiája.” Majd, tovább: „A társulatnál kitört az anarchia… A társulat kebelében nyíltan föllépett egymással szemben a Faragó- és a Polgár-párt. Az előbbinek a Carlton, a Polgár-pártnak a Vigadó volt a kortestanyája. A pártoskodás annyira elfajult, hogy egyes színészek saját direktoruk ellen intrikáltak, a közönség körében nyilatkozatot írattak alá, hogy Polgár direkcióját kívánják.” Amit természetesen a szlovák sajtó is kihasznált a magyar színészet vissza­szorításának szükségét hangoztatva; különösen a Slovenská politika dolgozott – a Kassai Napló szerint „különböző irredenta blöffökkel” – Faragó ellen.90 Ami pedig az ún. „állampolgársági színészetet” illeti, azazhogy „Szlovenszkó területén csakis itteni illetőségű színészek” szerződtethetők, egyet jelent a „magyar színészet lefokozását és leromboltatását” célzó „legnagyobb barbársággal”. Ezért lenne szükséges, ha az ellenzéki pártok Vezérlő Bizottsága megbízná parlamenti képviselőit, hogy az ügyben lépjenek kapcsolatba a teljhatalmú minisztériummal, s parlamenti felszólalásaikkal is sürgessék a magyar színi koncesszió ügyének mielőbbi megoldását.91 Az „állampolgársági színészet” kérdését feszegette, hátulütőit vizsgálta a Magyar Újság cikke is, melynek már a címe is sokatmondó volt: Tehetség helyett – honossági bizonyítvány, s „álszociális problémának” nevezve az intézkedés indokát, a „tehetségtelenek rohamának” veszélyére hívta fel a figyelmet.92
A Faragó és Polgár között „elfajult küzdelemmel” az iglói Szepesi Híradó is foglalkozott, s érezhetően a kassai direktor pártját fogta – aki korábban az iglói magyar nyelvű színjátszás folytatásáért is kiállt –, és kárhoztatta a Polgár részéről felvonultatott „denunciánsokat, spicliket, intrikusokat”, illetve azokat a „lelkiismeretlen kultúrbetyárokat, kik alacsony indulatokból a magyar színjátszás kompromittálásával intrikákat szőnek, hazugságokkal kilincselnek, rágalmakat súgnak be”.93 Közben természetesen a szlovák sajtó is sűrűn kommentálta a két direktor párviadalát;94 a városi színügyi bizottság is Szlovákia teljhatalmú miniszteréhez utalta a döntést Polgár legújabb koncessziós kérelme ügyében,95 akiben – Faragó lehetséges utódait latolgatva – a Robotnícke noviny sem látta biztosítékát annak, hogy a színházat ne „politikai kortes­tevékenységre” használja.96 Faragó később is nehezen viselte a po­zsonyi viszonyokat – és a pozsonyiak vele szembeni állítólagos intrikáit, ellenszenvét –; 1925. április 23-án például a következő elkeseredett sorokat írta Pozsonyból Kassára, Sziklay Ferencnek: „A Híradó, hiába minden, nem változik. Nem akar kigyógyulni a Polgár-mániából és lehetetlenül sokat árt a közönségnél az ügynek. Megint felduzzasztja annak a hóbortos vén embernek a reménységeit [Polgár hatvanegy, Faragó negyvenkilenc éves volt ekkor – T. L.] és minden hiába. […] Folyton nagyképűsködnek, mindig lobogós inget-gatyát rántanak magukra, ha a magyar színészetről van szó, azt hiszik, hogy itt nekik hazafiúi kötelességeik vannak, pedig mennél jobban akarnak valamit, annál inkább nem si­kerül. […] Mindig mentik a magyar színészetet és szándékosan rontják, mert hiszen nem olyan buták ők, hogy ne tudnák, hogy amit ők írnak, annak mindig az ellenkezője történik.”97
Tehát semmi nem rendeződött el: Faragó a teljes anyagi csőd, együttese a szétzüllés szélén állt továbbra is, s a háttérben folyó koncesszióharcok is élesedtek. Közben a minisztérium mégis úgy döntött, hogy – bár Faragó koncessziója még le sem járt – pályázatot ír ki a kassai–pozsonyi színtársulat igazgatására. A pályázatra négyen jelent­keztek: Polgár Károly, Kolos Ernő (Faragó igazgatóhelyettese), Iván Sándor (előbb Polgár, majd Faragó titkára) és Földes Dezső. Az addigi küzdelmekbe, csatározásokba jócskán belefáradt színész-direktort, kassai évadának végén, március 22-e és 25-e között – noha Pozsony ekkor még nem is döntött a pályázatról – hívei kisebb ünnepségsorozattal búcsúztatták el a kelet-szlovákiai városban.98 A pozsonyi teljhatalmú minisztérium döntése csak ezután, április 13-án született meg, mellyel – egyetlen magyar fórum meghallgatása nélkül99 – a koncessziót az addig meglehetősen háttérben levő, színházszervezésben és -vezetésben tapasztalatlan, ám annál ambiciózusabb színész-rendező, Földes Dezső kezébe adta, akit később, egy helyütt, elődje, Faragó „a szlovenszkói magyar színészet egyik sírásójának” nevezett.100

Források és felhasznált irodalom

Közgyűjtemények
Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára (Budapest)
Sziklay Ferenc hagyaték (Fond 158.)
Országos Széchényi Könyvtár Színház- és Zenetörténeti Tár (Budapest)
Faragó Ödön hagyaték (Irattár, 47–48.)
Ungváry Ferenc hagyaték (Fond 235.)

Kéziratok
Faragó Ödön: A szlovenszkói és ruszinszkói magyar színészet 25 éves története. 1918. évtől a szovjet felszabadítási harcokig. Kézirat, 220. OSZK Színház- és Zenetörténeti Tár 47. és 48. sz. doboz. Faragó Ödön hagyaték.
Neumann Tibor, dr.: Pozsony város képviselőtestületének működése – 1922 (fénymásolati példánya nálam – T. L.)
Ungváry Ferenc: A pozsonyi magyar színészet története I–III. Kézirat, 604. OSZK Színház- és Zenetörténeti Tár Ms 235. Ungváry Ferenc hagyaték. – A kézirat másolati példánya.

Lexikonok
Encyklopédia dramatických umení Slovenska 1–2., A–L, M–Ž. Főszerkesztő: Mrlian, Rudolf. Felelős szerkesztő: Blech, Richard. Bratislava, Veda, 1989 (1), 1990 (2), 695 (1), 712 (2).
Enyedi Sándor 1999. Rivalda nélkül. A határon túli magyar színjátszás kislexikona. Budapest, Teleki László Alapítvány, 416.
Magyar Színművészeti Lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája I. Szerk.: Schöpflin Aladár. Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, Budapest, 1928, 480.
Slovenský biografický slovník (od roku 833 do roku 1990) II. Főszerkesztő: Mináč, Vladimír. Felelős szerkesztő: Valentovič, Štefan. Matica slovenská, Martin, 1987, 592.

Folyóiratok
Bratislavský denník (Pozsony): 1921
Délibáb (Budapest): 1930
Híradó (Pozsony): 1919, 1922
Kassai Napló (Kassa): 1920, 1922
Kassai Újság (Kassa): 1920, 1921
Magyar Újság (Pozsony): 1919, 1922
Robotnícke noviny (Pozsony): 1923
Šibenica (Pozsony): 1922
Slovák (Pozsony): 1923
Slovenská politika (Pozsony): 1921, 1922
Slovenský denník (Pozsony): 1919, 1921, 1922
Slovenský východ (Kassa): 1921, 1922
Szepesi Hírlap (Igló): 1922
Színház és Mozi (Pozsony): 1922
Színházi Hét (Pozsony): 1919
Világ: 1922

Cikkek, tanulmányok, gyűjteményes munkák, monográfiák
25 éve színész Gózon Gyula. Délibáb, 1930. július 19. In Színészkönyvtár. Letöltve: 2012. január 17.
Antal Sándor 1922. Polgár Károly jubileumához. Színház és Mozi, június 15.
A. S. [Anton Straka] 1921. Maďarská divadelná spoločnosť je dirigovaná z Budapešti. Slovenský východ, június 7.
Balogh Krisztina–Nagy Zoltán 2011. Blahánétól a bokszolókig: a sokoldalú kaposvári színház. Somogyi Hírlap, október 22., online kiadás. Letöltve: 2012. 01. 17.
Bendik, Martin 2011. Kontexty divadelných a hudobnodivadelných začiatkov v Prešporku – Bratislave. In Studia Academica Slovaca 40. Prednášky XLVII. letnej školy slovenského jazyka a kultúry. Bratislava, Univerzita Komenského.
Čavojský, Ladislav–Štefko, Vladimír 1983. Slovenské ochotnícke divadlo 1830–1980. Vydavateľstvo Obzor, Bratislava.
Cesnaková-Michalcová, Milena 1981. Premeny divadla. Inonárodné divadlá na Slovensku do roku 1918. Bratislava, Veda.
Cesnaková-Michalcová, Milena 2004. Z divadelnej minulosti na Slovensku. Bratislava, Divadelný ústav.
Faragó Ödön 1933. Írások és emlékek. Užhorod, Lám Rt.
Filep Tamás Gusztáv 2010. Főhatalomváltás Pozsonyban. Események, történések egy hírlap közleményeinek tükrében. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Gabzdilová, Soòa 2011. Sčítanie obavateľstva na Slovensku v roku 1950, maďarská menšina a historické súvislosti. Historický časopis, 2. sz., 263–284. p.
Gál György Sándor 1973. Honthy Hanna. Egy diadalmas élet regénye. Budapest, Zeneműkiadó.
Galandová, Lena 1979. Bibliografia článkov zo slovenských novín a časopisov 1918–1945. Odbor XV. Umenie. Časť I. Dramaticko-inscenačné umenie, divadlo, film, rozhlas na Slovensku Zväzok I., Diel 1–2. 1918–1928. Martin, Matica slovenská.
Geje [Gellért Jenő] 1922. Magyarul – magyaroknak. Színház és Mozi, június 15.
Háber-Svätojánsky, Ferdinand 1922. Pán Minister! Šibenica, április 22.
Hoza, Štefan 1953. Opera na Slovensku 1–2. Martin, Osveta.
Ispánovics Csapó Julianna 2003. Egy zombori folyóirat a 20. század elején. Magyar Könyvszemle, 4. sz.
Jankovics Marcell, Dr. 2010. Húsz esztendő Pozsonyban. Második kiadás. H. n., Méry Ratio.
Káich Katalin 1975. A zombori magyar színművészet története és repertóriuma 1825–1918. Újvidék, Hungarológiai Intézet.
Káich Katalin: Egy téves színháztörténeti adat nyomában. http://adattar.vmmi.org/cikkek/ 15765/hid_1995_03_11_kaich.pdf. Letöltve: 2016. november 20.
Kováts Miklós 1974. Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában 1918–1938. Bratislava, Madách Könyvkiadó.
Kővári Orsolya: Honthy Hanna. Terasz.hu. Letöltve: 2012. január 17.
Lajcha, Ladislav 2000. Dokumenty SND 1. Zápas o zmysel a podobu SND 1918–1938. Bratislava, Divadelný ústav.
Lajcha, Ladislav 2014. Predvojnová Bratislava a František Tröster (1934–1937). In Ze symposia ke 10. výročí narození prof. arch. Františka Tröstera, 1–16. (Divadelný ústav – Národní museum, Praha, 29. novembra 2014.) Letöltve: 2016. szeptember 30.
Lajcha, Ladislav 2015. Zrod Slovenského národného divadla. Paradoxy budovy, divadla, mesta. 2015. szeptember 27. Letöltve: 2016. október 18.
Laslavíková, Jana 2016. V centre pozornosti: Mestské divadlo v Prešporku v roku 1886–1920. Musicologica, 2016. szeptember 27. Letöltve: 2016. október 4.
Magyar színháztörténet 1873–1920 II. Főszerkesztő: Székely György. Szerkesztette: Gajdó Tamás. Budapest, Magyar Könyvklub–Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2001.
Olejník, Milan 2011. Reakcie maďarských politických elít na geopolitickú realitu Československej republiky. In Vybrané aspekty postavenia maďarskej minority na Slovensku v rokoch 1918–1929. Szerkesztette: Gabzdilová, Soòa és tsai. Košice, Spoločenskovedný ústav SAV.
Polgár Károly 1919. Válaszom Faragó Ödön kassai szinigazgató úr ’Nyilt levelére’. Híradó, július 31.
Sándor János 2003. A szegedi színjátszás krónikája. A kőszínház és társulatainak története 1883–1944. Szeged, Bába Kiadó.
Schöpflin Aladár 1918. Hotel Imperial. Bíró Lajos színdarabja a Magyar Színházban. Nyugat, 5. sz. Letöltve: 2016. szeptember 19.
Szalatnai Rezső 2014. A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945 között. In Tóth László: Hontalanok. Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság történetéhez 1945–1948/1949. Emlékiratok, naplók, levelek, versek, novellák, egyéb írások. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Szőke József 1992a. Múltfaggató. Pozsony fekete karácsonya. Új Szó, december 23.
Szőke József 1992b. Múltfaggató. Pozsony puskaporos éjszakái. Új Szó, december 29.
Szőke József 1993. Múltfaggató. Egy város meghódítása. Új Szó, február 5.
Tóth László 1997. „…miként hajdan az apostolok”. A komáromi magyar színjátszás története I. A kezdetektől 1945-ig. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Tóth László 2012. Egy hamvába holt kísérlet. Relle Iván kétnyelvű színháza és a Nyugat­magyarországi Híradó Pozsonyban 1899–1902 I–II. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. sz., 85–106. és 3. sz., 129–146.
Turczel Lajos 1967. Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között. Bratislava, Tatran Magyar Üzem.
Varga Éva: Epizódok a kaposvári színház történetéből az 1860-as évektől 1911-ig. Letöltve: 2012. január 17.
Vašš, Martin 2011. Slovenská otázka v období prvej ČSR (1918–1938). In Studia Academica Slovaca 40. Prednášky XLVII. letnej školy slovenského jazyka a kultúry. Bratislava, Univerzita Komenského.

 

L. Juhász Ilona: „Mi magyar dolgozók mindig Benne bíztunk” Két jelképes temetés a személyi kultusz idején

Az államfők, vezető politikusok halálát és temetését a 20. század folyamán (is) általában országosan elrendelt gyász kísérte, és a sajtóban is kiemelt szerepet kapott az elhunytak méltatása. A korabeli lapoknak köszönhetően pontos képet nyerünk például Ferenc József osztrák császár és magyar király 1916-ban bekövetkezett halálát követő történések minden mozzanatáról. Az elhunyt uralkodó méltatása, majd a temetésről szóló beszámolók és a műkedvelő versírók alkalmi költeményei egyaránt megjelentek a lapokban. A regionális sajtóban egyebek között arról is tájékoztatták az olvasókat, hogy az adott megyét kik képviselték a temetési szertartáson, közzétették a hivatalos küldöttség névsorát is, s valamennyi felekezet templomában istentiszteletet tartottak az uralkodó emlékére. A temetést követően részletesen beszámoltak a temetés lefolyásáról, s általában közölték az elhangzott beszédeket is. Annak ellenére tehát, hogy rádió ekkor még nem volt, a lakosság kisebb-nagyobb mértékben közvetve vagy közvetlenül részese lett az országos gyásznak, és az uralkodó temetésének részleteit is megismerhette.
A rádió, majd a televízió elterjedésével a nemzeti/országos gyász is új dimenziókat kapott. Tanulmányomban a személyi kultusz virágzása idején 1953 márciusában csupán néhány nap eltéréssel elhunyt két kommunista vezető: a szovjet Joszif Vissza­rionovics Sztálin és a csehszlovák Klement Gottwald halálával és temetésével foglalkozom, adalékokat közölve, milyen formában jelent meg a nemzeti gyász Csehszlovákia magyarlakta falvaiban, illetve mit őrzött meg ebből az utókor emlékezete. Az alábbiakban az 1953-ban megjelent korabeli szlovákiai magyar sajtó híranyagának felhasználásán túl három faluban: a gömöri Rudnán valamint a mátyusföldi Alsó- és Felső­szeliben végzett kutatásaim során gyűjtött anyag alapján mutatom be a témát.

Joszif Visszarionovics Sztálin (1879–1953)

Joszif Visszarionovics Sztálin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke és a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára 1953. március 5-én hunyt el. A lapokban is megjelent hivatalos orvosi jelentés szerint halálát agyvérzés okozta. Adatközlőim zöme azonban úgy vélekedett, hogy „eltették láb alól”, s nem is március 5-én, hanem jóval korábban hunyt el, csak valamilyen okból nem akarták nyilvánosságra hozni:

Sztalint megmérgezték, azért halt meg, mert már sok ellensége volt neki, már nem akarták, hogy ő legyen a vezető, hát eltették láb alól.1

Sztalint megölték, mer már más akart a helyére ülni, ezér csak későb monták be a hírt, hogy megbeszéljék, ki veszi át a helyét. Előre ki vót minden tervelve.2

Úgy halotam, Sztalint el keletet teni láb alól, ki keletet nyírni, mer már sok elensége vót, oszt azok mérgezték meg.3

Már igen útba vót a töbi komunistának, már nem mehetet úgy a dolog az oroszoknál, ahogy aztat ő csinalta, vége keletet vetni enek, amit csinalt, de oszt utána se let job a népnek.4

A hivatalos temetés és gyász Csehszlovákiában

A szocialista tábor más országaihoz hasonlóan a temetésig Csehszlovákiában is országos gyászt rendeltek el. A korabeli lapok tanúsága szerint a pártszervek utasítására a gyász rövid időn belül különféle külsőségekben is megnyilvánult. Az épületeket az alkalomnak megfelelően kidíszítették, a középületeken a fekete gyászlobogókon túl Sztálin gyászkeretes fényképe is megjelent. Feldíszítették az elesett szovjet katonák emlékműveit, valamint a köztéri Szálin-szobrokat is. A temetésig az egész országban tilos volt a zenés összejövetelek szervezése, beleértve a lakodalmakat is, sőt a színházi előadások, filmvetítések és más kulturális események is elmaradtak. A rádióban elsősorban Sztálinnal és a Szovjetunióval kapcsolatos műsorokat közvetítettek, amelyekben elsősorban pótolhatatlan érdemeit és nagyságát méltatták.
A munkahelyeken és az oktatási intézményekben egyaránt nagygyűléseket tartottak, s Sztálin érdemeinek felsorolásán túl fontos pontja volt ezeknek a részvétnyilvánítás írásbeli kifejezése, azaz a részvétnyilvánítási ívek vagy emlékkönyvek aláírása is. Később a járási pártbizottság aktivistái ezeket országszerte összegyűjtötték, majd – ha hihetünk a híreknek – Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságához juttatták el, ahonnan az ugyancsak a sajtóban megjelent hírek tanúsága szerint Moszkvába küldték tovább ezeket.
Sztálin halála természetesen a Csehszlovákiában megjelenő szlovák lapok mellett a magyar nyelvű sajtóban is központi téma volt, s egyebek között Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának magyar nyelvű napilapja, az Új Szó, valamint a Csemadok5 Központi Bizottsága által kiadott Fáklya című kultúrpolitikai lap is külön Sztálin-számot jelentettek meg. A különszámok tartalma nagyjából megegyezett,6 s természetesen az ország területén megjelenő valamennyi lap az elhunyt fekete gyászkeretes fényképével közölte a halálhírt.
A magyar nyelvű lapokban is megjelentek Sztálin kimagasló érdemeit és nagyságát méltató különféle műfajú írások és versek, mint például Gály Olga A szíve itt marad, Dénes György Örökké él7 című alkalmi versei. Az Új Szó című napilapban a temetést követően jelent meg a többi között Dénes György költő tollából Rozsnyó dolgozóit még egységesebbé kovácsolják ezek a nehéz napok címmel8 egy „helyzetjelentés” amelyben a korabeli propaganda elvárásainak megfelelően „beszámolt” róla, mit jelentett a dolgozó nép számára Sztálin és az általa képviselt eszme, s milyen fájdalommal töltötte el a lakosságot e pártvezető halála. Különféle „spontán” olvasói levelek is megjelentek a lapokban, ezek szerzői mély sajnálatukat fejezték ki Sztálin halála miatt, azonban elsősorban „elévülhetetlen érdemeit” méltatták, illetve kifejezték a kommunista párt győzelmébe vetett hitüket és a párt iránti elkötelezettségüket. E „spontán”, a propaganda, a párthűség bizonyítására szolgáló levelek valójában felsőbb utasításra születtek.9 Egy példa a Szabad Földműves című hetilapból:

Még jobban összetartunk.
Nagy szomorúság érte a világ dolgozó népét. Minden békeszerető ember figyelme Moszkva felé irányul, ahol eltemették legjobb barátunkat.
Községünk dolgozói is mély gyászt éreznek szívükben. Könnyes szemű emberek, fiatalok és idősebbek, nők és férfiak állnak Sztálin elvtárs emléke előtt. Koszorúkat helyeznek el azon ember képénél, aki mindannyiunk őszinte barátja volt.
Ha a családban meghal az édesapa, akkor minden családtag szíve együtt dobban és összeforr. Így van ez Sztálin elvtárs halálánál is. Sztálin az egész világ dolgozóinak édesatyja volt. Ezért most még jobban összetartunk, még határozottabban harcolunk Sztálin elvtárs ügyéért. Még jobban magunkévá tesszük Sztálin bölcs tanítását. Kiépítjük hazánkban a szocializmust, és megtörhetetlen védelmezői leszünk a békének.
Sütti József – Perbete10

Sztálin jelképes temetése Csehszlovákiában

A központi gyászünnepséget március 9-én a csehszlovák fővárosban, Prágában tartották, amit egyenes adásban közvetítettek a rádióállomások. Ez alatt az idő alatt, ahol ez nem ütközött technikai akadályba (pl. kohók) – szünetelt a munka is. Ugyanebben az időpontban az ország valamennyi településén jelképes temetést tartottak, amelyeknek helyszíne a települések központi helye, vagy a kultúrház, esetleg más, több ember fogadására alkalmas középület volt. Az iskolákban is gyászünnepséget tartottak. Több településen, falvakban és kisebb városokban egyaránt szabadtéri jelképes temetést rendeztek, annak ellenére, hogy március elején még eléggé hideg volt az idő, ezekre általában kivezényelték a helyi oktatási intézmények tanulóit is. A ravatalon helyezték el a gyászkoszorúkat, a fekete textíliával bevont falra vagy állványra, esetleg a ravatalra pedig Sztálin gyászkeretes fényképe került. A gyárak, bányák és különféle üzemek fegyveres alakulata, a Népi Milícia tagjai egyenruhában és fegyverrel a kezükben vettek részt a gyászünnepségen. A korabeli felvételek tanúsága szerint az ifjúsági szervezetek (az úttörők, valamint a Szocialista Ifjúsági Szervezet) tagjai is egyenruhában vonultak ki a jelképes temetésre. Ahogyan az a temetéseken lenni szokott, a polgári lakosság fekete ruhát viselt. A Népi Milícia tagjai az úttörőkkel, illetve a Csehszlovák Szocialista Ifjúsági Szövetség tagjaival együtt általában díszőrséget álltak a ravatal mellett mindaddig, amíg a Prágában rendezett jelképes temetés rádióközvetítése véget nem ért.
A gyászszertartás ideje alatt bezártak az üzletek, vendéglők stb., majd a befejezését követően egy percre országszerte leállt a közlekedés is,11 felzúgtak a szirénák, a mozdonyok fütyültek stb.

Klement Gottwald (1896–1953)

Klement Gottwald, az első csehszlovák munkáselnök, illetve Csehszlovákia Kom­munista Pártjának elnöke Sztálin halálát követően 9 nappal hunyt el. A halál okaként tüdőgyulladást állapítottak meg. Ezt egyebek között azzal magyarázták, hogy megfázott Sztálin temetésén Moszkvában. A lakosság körében azonban az a vélekedés is elterjedt, hogy Sztálin temetésén megmérgezték, s ez a lassan ható méreg okozta halálát:

Úgy halotam, hogy Gottwaldot az oroszok teték el láb alól, őt is meg Sztalint is. Ő olyan mérget kapot, amitől későb let roszabul, hogy senki se gyanakogyon az oroszokra, pedig ők vótak a tetesek. Hiába is írták az újságok, úgyis mindenki tuta, hogy mér halt meg, csak nem vót szabad beszélni róla, de úgyis tuta mindenki, mer hát mér halt vóna meg olyan hamar. Igen furcsa dolog vót ez, de hát nem lehetet elene teni, ki tugya mér nem vót jó az oroszoknak Gottwald? Hát így vót ez bizony, Gottwaldot bizony megmérgezték, ez az igaság…12

Halála után Csehszlovákiában a gyász és a jelképes temetés körülményei szinte ugyanolyanok voltak, mint Sztálin halálát követően. Az épületeket feldíszítették, felkerült rájuk Klement Gottwald gyászkeretes képe, a sajtó ugyanúgy reagált, mint Sztálin halálának idején, külön Gottwald-lapszámok jelentek meg.13 Közölték a betegsége lefolyásáról szóló orvosi jelentést is. A magyar nyelven megjelent sajtóból ezúttal sem hiányoztak az alkalmi versek és a „spontán” levelek sem. Ezek szerzői általában ugyanazok voltak, mint Sztálin halála esetében, sőt a „spontán” levélírók között is akadt ismerős név, mint például a gútai Molnár Gézáé.14 Az elhunytat dicsőítő versek sem hiányoztak, lásd például Dénes György Szívünkben hordjuk tanításod című költeményét.15

A díszítőelemek között Klement Gottwald gyászkeretes képe mellé odakerült Sztáliné is. A gyászbeszédekben Sztálin érdemeit is méltatták, hangsúlyozva az óriási veszteséget, amely e két politikus halálával érte a szocialista országok népeit. A korabeli lapokban közölt felvételek és hírek, valamint az adatközlők tanúsága szerint Gottwald gyászkeretes fényképén túl a mellszobrát is elhelyezték a jelképes temetés helyszínén. A központilag előirányzott kellékeken kívül valószínűleg több helyen más díszítőelemekkel is kiegészíthették a jelképes temetést, a felsőszeli községi krónika bejegyzése legalábbis erre enged következtetni. Ebben a faluban helyet kapott egy prágai várat ábrázoló festmény is, amelyet kimondottan erre az alkalomra készített egy helyi mesterember.16 A jelképes temetés résztvevői a rádióból ezúttal már egy valódi temetés közvetítését hallgatták meg Prágából. A részvétnyilvánítási íveket és könyveket ugyanúgy összegyűjtötték, mint Sztálin halála esetében, ezek célállomása ezúttal Prága volt.

A jelképes temetések a lakosság emlékezetében

Az általam kutatott három település községi krónikái közül csupán a Felsőszeliben találtam bejegyzést Sztálin és Gottwald halálára vonatkozóan. Mint más üzemek, szövetkezetek vagy települések esetében, Felsőszeliből is küldöttség utazott Prágába, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága utasítására személyesen és a magukkal vitt koszorúkkal is kifejezzék részvétüket a település lakossága nevében. A községi krónikába az alábbi sorokat jegyezték be:

1953. március 5-én 9 óra 50 perckor nehéz betegség után elhunyt Jozef Visszarionovics Sztálin, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége minisztertanácsának elnöke, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának titkára.
A világ dolgozói személyével elveszítették védelmezőjüket. A polgárok és a helyi iskolák tanulói méltó ünnepséggel emlékeztek meg az elhunyt J. V. Sztálinról. Az elhunyt nagy Sztálin temetése 1953. március 9-én volt. Felsőszeliben a temetési gyászünnep a falu főterén valósult meg. A jelenlévők meghallgatták a rádióban a Moszkvából közvetített adást, amelyet J. V. Sztálin temetése alkalmából közvetítettek. A halál napjától az egész ország területén állami gyász volt elrendelve.

…Még el sem múlt a világ dolgozóinak J. V. Sztálin miatt érzett gyásza, s már egy másik szomorú hírről szereztünk tudomást. A Pravda [Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának lapja] március 15-én megjelent számában a következő hír jelent meg: „Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága a legmélyebb gyásszal tudatja a csehszlovák néppel, hogy 1953. március 14-én délelőtt 11.00 órakor Klement Gottwald, a Csehszlovák Köztársaság és Csehszlovákia Kommunista Pártjának elnöke rövid, de nehéz betegség után elhunyt.”
A felsőszeili Helyi Nemzeti Bizottság17 gyásztermében katafalkot állítottak fel, amelyen részvétnyilvánító könyvet helyeztek el. A sok koszorú és virágcsokor, amellyel elhalmozták, a lakosság Klement Gottwald, csehszlovák köztársaság személye iránti nagy szeretetéről tanúskodott.
1953. március 17-én egy delegáció koszorúkat vitt a prágai várba, ahol elbúcsúztak a nagy halottól. A delegáció tagjai voltak: Pavel Divičan, az EFSZ18 elnöke, Nagy Sándor, Szlovákia Kommunista Pártja helyi szervezetének elnöke és Kertész Rudolf, a felsőszeli EFSZ legkiválóbb dolgozója.
1953. március 19-én 13.00 órától volt a Csehszlovák Köztársaság elnökének, Klement Gottwaldnak a temetése. Felsőszeliben a főtéren az EFSZ előtt volt felállítva a katafalk az elhunyt köztársasági elnök, Klement Gottwald mellszobrával. A háttérben a prágai várról készült festmény volt látható.
A festést Lachata Milan, az asztalosi munkát pedig Fečkovič Štefan és Bočkay Adam végezte. Sztálin és Gottwald elvtárs gyászünnepségén több mint 2000 személy vett részt. A gyászünnepségen Pavol Divičan, Nagy Sándor és Hegedűs József mondott beszédet. 19

A sajtóban megjelent hírek és beszámolók nagy jelentőséggel bírnak a kutatás szempontjából, ugyanis mind Sztálin, mind pedig Gottwald halálára, illetve a jelképes temetésekre a három kutatott településen csupán az idős korosztály képviselőinek kis része emlékezett, többen közülük csak egy-egy mozzanatra. Egy rudnai adatközlő kivételesen aránylag részletesen beszámolt az akkori eseményekről:

Hát én nem igen emlékszek pontosan, de vótak olyan könyvek, vagy mik, olyan papírok oszt azt keletet mindenkinek aláírni, osztan elviték ezeket az oroszoknak, talán egész Moszkvába viték, olyan stafétával vagy mivel, mind május kilencedikekor szokták it nálunk régeben… A temetésen it a faluba vót valami ravatal, osztan a katafaldon20 ot vót a képe Sztalinak, meg olyan őrségféle is vót, a milicisták inen a bányából vótak felőtözve aba az egyenruhájokba, ami nekik van, meg a puskájok is velek vót, apám is ot vót, mer ő is milicista vót it a bányán. Oszt a népnek meg az iskolásoknak is ki keletet gyöni oda, oszt mindha rendes temetésen letek vóna, apám szokta emlegetni, hogy leveték a kalapot is az emberek, meg rendesen fekete ruhájok vót, mink meg talán pionyír ruhába vagy mibe vótunk, mer úgy keletet meni, oszt mink is ot gyászoltunk. Meg a mikrofonból21 lehetet halani a temetést, oszt adig ot keletet leni. De oszt, hogy hova kerűlt a koporsó, nem tudom, az is lehet, hogy csak kőcsönbe vót Rozsnyóról oszt, későb temetek bene valakit. Már nem emlékszek ezekre pontosan, már régen vót, meg gyerek vótam, de emlegeték az öregebek, monták valóba, vótak akik még könyeztek is, biztos pártból vótak, komunisták vótak, oszt úgy keletet nekik csinalni, vagy maguktól könyeztek vóna, oszt az is lehet, hogy sajnálták Sztalint, ki tugya… Hát így vót ez a Sztalin temetése, hogy gyászolni keletet, gyászolták a faluba, mer így keletet, akor ez így vót. Én még fiatal vótam, iskolába jártam ide Rudnára. Hát én töbet eről nem tudok mondani, mer régen vót, oszt nem emlékszek mindenre, pedig apám szokta emlegetni, hogy mi vót akor, milyen cécó…
Osztan Gottwald temetése is így vót, mind a Sztaliné, de az a kultúrházba vót, oszt a színpadon vót a ravatal, vagy csak katafald, már nem is igen emlékszek. Ara emlékszek, hogy kép is vót akor is, a Gottwaldnak is ot vót a képe a Sztalinével együt. Azt mongyák, hogy az oroszok teték el őtet láb alól, valami méregfélét itatak meg vele otan, Moszkvába, mikor a Sztalin temetésén vót. Oszt azért halt meg ő is olyan hamar. Hát neki is ilyen cécót rendeztek, mer hát ő is fontos ember vót, mint Sztalin, csak ő nem vót orosz, ő iteni elnök vót, hát úgy ilet, hogy neki is ilyen temetése legyen, nem csak Sztalinak, igaz-e?22

Egyik adatközlőm Alsószeliben a következőképpen emlékezett:

Sztálin halálakor, vagy amikor Gottwald meghalt, már nem is tudom, volt megemlékezés meg temetés, kint tartották, a rádióból hallgatta mindenki a temetést, mert közvetítették. Volt rendes ravatal meg koszorúk is, no meg talán, ha jól tudom, üres koporsó is, de ebben nem vagyok biztos. Úgy tudom, addig ott kellett lenni, amíg vége nem volt a közvetítésnek. Van is fénykép még róla valahol, de már nem tudom megmondani, kinél láttam. Lehet, hogy a polgármesternél még megvan. Ki kellett vonulni az egész falunak, meg alá is kellett írni a könyvet.

Kérdésemre, hogy mi lett a könyv sorsa, az adatközlő nem tudott pontos választ adni. Egy másik alsószeli adatközlő a szülei elbeszéléséből szerzett tudomást a jelképes temetésekről, azonban már nem emlékezett az elbeszélés minden mozzanatára:

Emlékszek rá, mer hallottam anyáméktól, ők szokták emlegetni, hogy nagy ünnepség volt, amikor meghaltak, Sztálin is és Gottwald is, mert mindenkinek el kellett menni, mert ravatalt is felállítottak, meg még koszorúk is voltak, rendesen, mint a temetéseken… Nem tudom, utána hova tették a koszorúkat. Én nem emlékszek rá, hogy koporsóról beszéltek volna, úgy tudom, szobrot tettek ki, meg a képét, neki [Sztálinnak – L. J. I. megj.] is meg Gottwaldnak is. Az lehet, hogy még talán meg is van valahol. Meg arra is emlékszek, hogy nem volt szabad addig se lagzit, se más mulatságot rendezni addig, míg meg nem volt a temetés. És a szirénák is szóltak, meg talán a vonatok is fütyültek, amikor a temetés volt. Már nem emlékszek mindenre, amit akkor hallottam, elfelejtettem sok mindent már. Pedig valamikor anyáméktól mindent tudtam. Meg nem is tudom pontosan, hogy más volt-e Sztalin temetése, mint a Gottwaldé. Lehet, hogy egyforma, mert egymás után haltak meg, talán Gottwald egy évvel később. Már nem tudom pontosan.23

Felsőszeli adatközlőm is csak töredékesen emlékezett a két temetésre:

Igen, volt temetése Gottwaldnak meg Sztálinnak itt nálunk, Szeliben is. Egyszerre haltak meg, ugyanabban az évben. Rendes temetést rendeztek nekik, mint mikor valaki meghal. Volt ravatal, meg koszorrúk is. Onnan tudom, hogy van róla kép is, valamikor láttam is. Gondolom, máshol is voltak ilyen temetések. Itt Szeliben ki kellett menni a faluba a főtérre és ott hallgatta meg mindenki a rádióból a temetést, a beszédeket. Talán itt nálunk volt beszéd is, de erre már nem emlékszek, nem tudom pontosan.24

A díszítésként elhelyezett zászlók kapcsán Krasznahorkaváraljáról Rudnára férjezett egyik adatközlőm története szerint gyerekként a magyar zászlót is ki akarták tenni díszítésként:

Amikor Sztalin meghalt, ara van nekem egy emlékem, majdnem kikaptam othon Sztalinér. Tudod, csinaltak olyan ravatalt a kultúrházba, kidíszíteték, meg minden. Ez egy vasárnap délután vót. Oszt vót egy fiú, aki gyakran eljárt hozánk míg inaska vót, egy csöpet szegényeb vót, igen szerete apát, meg ő is szerete, mintha csak egy rokon gyerek let vóna. Ökrökel kijárt apával, meg szeretet vele szántani, szeretet nálunk járni. Elég az hozá, hogy későb oszt komunista let, de mindig kitartot az apámnál, akor is, amikor mások elene fordultak. Akor még legény vót amikor Sztalin meghalt. Sétáltunk mink jányok ot a mauzóleom fele. Oszt kereset. Monta, hogy már öszejárta az egész falut miatam. Kérdeztem, hogy mér kereset, hát monta, hogy agyam oda neki a magyar zászlót, mer tuta, hogy nekünk van othon magyar zászlónk. Azt mongya, ad ide a magyar zászlót, mer kel Sztalinak a temetéséhez dísznek, mer cseszlovák zászló van, de magyar nincs. Én nem tutam, hogy az még bűn is lehet, hogy odadom. Hát persze hogy odatam, ot vót a komódba a zászló, fogtam, odatam neki, oszt ő elvite a kultúrházba dísznek.
No, de oszt amit utána halgatam! Apám jól megszidot, hogy hogy csinalhatam ilyet, hogy adhatam ide a magyar zászlót. Még jó, hogy nem let bajunk miata.25

Egyik rudnai adatközlőm – aki a temetések idején körülbelül az alapiskola 8. osztályába járt – emlékezetében más adatközlőkhöz hasonlóan összemosódik a két temetés:

Iten a kultúrházba vót, Gotwald temetése, de Sztalinét nem tudom. A milicisták is ot vótak felsorakozva, őrséget áltak, apám is köztök vót, azt tudom, oszt rendesen minden úgy vót, mind a temetésen szokot leni, csak it nem vót halot. Be vót szerelve a rádió is, oszt onan halgaták a temetést, ami Prágába vót akor. Nagy cécó vót akor, beszélték, hogy valakinek a lagzija is elmarat, máskor keletet megtartani, mert nem vót szabad lagzikat se csinalni akor, csak utána, mikor már eltemeték. Beszélték, hogy a pionyírok is ot vótak fent a színpadon, mind ahol a bányáról a milicisták a ravatal melet, ot keletet nekik őrséget álni, rendesen az uniformájukba vótak. Meg vót olyan könyv is, amibe be keletet írni mindenkinek, olyan részvétkönyv, amit oszt utána elvitek a pártra. Nagy felhajtás vót akor a Gotwald meg biztos a Sztaliné is így vót, mer beszélték, hogy neki is vót, oszt hát akor ő vót az isten. Én gyerek vótam akor, iskolás vótam, Rozsnyóra jártam a Zlatá ulicára [Arany Utcai Alapiskola], az szlovák iskola vót. Ot mink is halgatuk a temetést az iskolába, csendbe keletet leni, örültünk, hogy nem keletet tanulni. Meg osztan ithon beszélték, hogy vót ez iten Rudnán, oszt onan tudom, mer én akor nem vótam ithon, iskolába vótam.26

Egy idősebb adatközlőm maga is részt vett a jelképes temetésen, azonban a gyűjtés idején már nagyon halványan emlékezett az akkori történésekre, s az ő emlékezetében is összemosódott a két esemény:

Már nem is tudom, hogy pontosan hogy is vótak ezek a temetések, meg azt se tudom, mikor is haltak meg Sztalin meg Gotwald, de tudom, hogy egymás után, mer halotam, hogy megmérgezték őket, csak Gotwald Sztalin temetésekor kaphata a mérget, mikor a Sztalin temetésén vót, csak nem halt meg mingyár, csak oszt mikor hazagyöt, igen hamar meghalt. A kultúrházba vót a temetése, oda keletet meni az embereknek, oszt hangszóróból keletet meghalgatni a temetést, úgy emlékszek tele vót a kultúrház, meg a milicisták is ot vótak rendesen puskával az egyenruhájokba. Meg rendes ravatal is vót, mind a temetésen, csak halot nem vót, de úgy vót minden megrendezve, mintha valóba let vóna halot.27

A személyi kultusz e két jellemző képviselőjének temetése a gyűjtés idején már erősen kikopott az általam megszólaltatott adatközlők emlékezetéből, a három település közül egyikben sem találtam olyan személyeket, akik aránylag átfogóan s részletesen beszámoltak volna a két politikus halálához és temetéséhez kötődő korabeli események minden főbb mozzanatáról. Az emlékezetükben csak töredékeiben maradt meg, s néhányan csupán azért emlékeztek jobban, mert a szüleik vagy ismerőseik később is szóba hozták ezeket a temetéseket. E három településen végzett kutatásaim során nem vált egyértelművé, hogy valóban mindegyikben volt-e koporsó Sztálin és Gottwald jelképes temetésén. Az is elképzelhető, hogy adatközlőim csupán a ravatal miatt asszociáltak a koporsóra. A korabeli sajtóban sem említenek koporsót, ezért a téma további kutatása több más településen is egyebek közt ennek tisztázása érdekében is kívánatos lenne. Előfordulhat ugyanis, hogy akadtak olyan települések, ahol valóban elhelyeztek koporsót a ravatalon, ebben az esetben viszont jó lenne azt is megtudni, mi lett a sorsa annak a bizonyos koporsónak. A kérdések megválaszolására több településen végzett további kutatásokra lenne szükség, a jelképes temetéseken készült képanyag áttekintése alapján bizonyára megbízhatóbb információkhoz juthatnánk, azonban több településre kiterjedő kutatásra eddig nem volt lehetőségem.
Elképzelhető, hogy több, az 1989-es rendszerváltást követően megjelent szépirodalmi alkotásban is szó lehet az említett politikusok temetéséről. Sztálin temetésével kapcsolatban Hunčík Péter28 Határeset címmel megjelent önéletrajzi ihletésű regényében29 az alábbi adalékot találtam:

Eltemetjük Sztálint, aztán megoperáljuk a fiát, mondta mosolyogva a főorvos úr, és megpaskolta anyám fenekét. Merthogy épp aznap volt a nagy Sztálin temetése Moszkvában. De nemcsak ott temették el őt, hanem mindenütt a világon, ahol szerették és tisztelték Sztálin elvtársat és a nagy Szovjetuniót. Úgyhogy a mi főterünkre is kitettek egy vörös lepellel letakart üres koporsót, benne Sztálin elvtárssal, a város minden polgárának el kellett mennie a koporsó előtt, és egy mély főhajtással búcsút kellett venni Sztálin elvtárstól. Aztán egy nagy papírlapra mindenki felírta a nevét, és másnap különrepülőn szállították Moszkvába a csehszlovák polgárok aláírását, hogy a szovjet elvtársak ne maradjanak egyedül a gyászukban. Még apámat is behozták traktoron a pusztáról, hiába mondta az elnöknek, hogy ilyenkor nem mehet, mert épp ellenek a juhok.30

Soóky László egyik művében ugyancsak szó esik Sztálin temetéséről.31
Zárszóként

Amint arról a bevezetőmben is szóltam, az általam megkérdezett idősebb korosztályhoz tartozó adatközlők nagy része csak nagyon halványan emlékezett a két politikus temetésére, a fiatalabbak – koruknál fogva – nem hallottak róla, és a családban sem volt téma. A két politikus halála óta eltelt több mint fél évszázad aránylag nagy időtáv, ezért nem csodálkozhatunk, hogy jelentősen elhalványult az adatközlők emlékezete e jelképes temetésekkel kapcsolatban. Ott, ahol a szülők később emlegették ezt a két eseményt, részben megmaradt gyerekeik emlékezetében. Az írott források, elsősorban a sajtó segítsége nélkül ma már nehezebben tudnánk rekonstruálni a korbeli eseményeket. Más témáim, köztük a temetkezési és temetőkultúra kutatása során is általában azt tapasztaltam, hogy sokszor a közvetlen hozzátartozók még az őket közvetlenül érintő történéseket is hiányosan őrizték meg emlékezetükben, így nem csodálkozhatunk, ha Sztálin és Gottwald jelképes temetése különleges jellegük ellenére sem maradtak meg olyan mértékben az emberek emlékezetben, mint egy közvetlen hozzátartozó vagy tragikusan elhunyt fiatal személy temetése. E tény is arra figyelmezteti a kutatókat, hogy egy-egy téma kutatása során ne csak a múltra, hanem a mindenkori jelenre is, s nem utolsósorban ne csak a paraszti (falusi) kultúrára koncentráljanak, hanem egy komplex kép megrajzolására törekedjenek, a halál és temetés témáját is sokkal tágabban értelmezzék. Az általam tárgyalt témát a temetéseket követően, illetve még pár évtizeddel ezelőtt is sokkal plasztikusabban lehetett volna bemutatni.

Melléklet

…A lakosság mindenhol már pénteken reggel elkezdte J. V. Sztálin emlékének tiszteletét azzal, hogy J. V. Sztálin szobrait, a szovjet hadsereg hőseinek emlékműveit, az épületeket, ablakokat, hivatalokat stb. gyászt kifejezően díszítette. Rögtön a gyászhír vétele után összegyűltek a munkahelyeken a dolgozók, hogy kifejezzék végtelen fájdalmukat és gyászukat, amelyet a szeretett J. V. Sztálin elvtárs elhalálozása okozott. Ezekről a gyűlésekről részvétíveket és táviratokat küldtek a CSKP [Csehszlovákia Kommunista Pártja] Központi Bizottságának. A csehszlovák kormányhoz tízezrével érkeztek a táviratok és leveleket, amelyeket tovább küldtek Moszkvába.
[…] Március 9-én a temetés napján délelőtt Csehszlovákia minden városában és községében sok millió polgár jelenlétében gyászünnepséget tartottak, amelyen a csehszlovák rádió is közvetítette a gyászünnepség műsorát. Ezeket az ünnepségeket az internacionáléval fejezték be, amelynek felhangzásakor ágyúsortűz hangzott el, fölzúgtak a gyárak szirénái, fütyültek a lokomotívok és a hajók és minden forgalom megállott. A gyászünnepség alatt minden üzemben, hivatalban, üzletben és más munkahelyeken szünetelt a munka. Az ünnepségeken részt vettek az összes fegyveres alakulatok tagjai is. Az egész köztársaság minden iskolájában ugyanakkor szintén gyászünnepségeket tartottak.
J. V. Sztálin elvtárs halála a temetése napján minden színház- és filmelőadás, hangverseny és egyéb kultúrrendezés szünetelt…
(Új Szó, 1953. március 14. 1. p.)

Sztálinunk velünk marad.
Március hatodikán reggel rettenetes hírt hozott a rádió. Meghalt Sztálin elvtárs, a mi drága édesapánk, a mi vezető csillagunk. Ki volt Sztálin? Miért olyan drága az Ő neve a világ dolgozói számára? Azért szeretjük Sztálin elvtársat olyan kimondhatatlanul, mert egész életét a dogozók ügyének szentelte. Sztálin elvtárs értünk dolgozott. Győzelmesen vitte előre Lenin zászlaját. Sztálin a béke. Mindig kiállt a béke mellett, mert nem gyilkolást, hanem boldog életet akart a világ dolgozói számára. Sztálin elvtárs nagy hadvezér. Saját barlangjukban fojtotta meg a hitleri fasizmus szolgáit, azokat a fenevadakat, akik a Szovjetunió ás más béke és szabadságszerető nép életére törtek, Sztálin hatalmas tanítónk. Úgy tanított, hogy azt mindenki megértette. Írásait megértette az egyszerű paraszt ember is, akinek csak két elemije volt. Megértette Őt a munkás, a fiatal, az öreg egyaránt. Sztálin a mi nyelvünkön beszélt. De megértették szavait a kapitalisták is. Tudják, hogy Sztálin elvtárs az ő általuk kizsákmányolt népek szabadságáért is küzdött. Ezért rettegtek tőle.
Sztálin elvtárs eltávozott tőlünk. Eltávozott, de mégis él. Él a hatalmas kommunista pártban, amelyet a maga formájára kovácsolt, és a szovjet haza óriási sikereiben, él a szovjet katonákban, él az egész világ összes békeszerető emberének szívében.
Mély gyász van szívünkben. De nem csüggedünk. Hűen és elszántan haladunk Sztálin útján. Még jobban ragaszkodunk pártunkhoz és még határozottabban harcolunk a békéért. Erre szent esküt teszünk drága édesapánk ravatalánál.
Molnár Géza
Gúta
(Szabad Földműves, 1953. 3. 15., 6. p.)
„Mi magyar dolgozók mindig Benne bíztunk”
Kimondhatatlan mély fájdalom van a szívünkben. Meghalt Gottwald elvtársunk, hőn szeretett vezérünk és tanítónk, Gyászunk annál inkább is nagy, mert hiszen Sztálin elvtárs halála okozta seb még be sem gyógyult.
Ki volt Gottwald elvtárs a dolgozók számára és ki volt számunkra, hazánk magyar dolgozói számra?
Gottwald elvtárs bátran vezetett bennünket a szocializmus építésében. Megmutatta, hogyan kell eltiporni az ellenséget, és hogyan kell erősítenünk, szilárdítanunk pártunk sorait. A magyar dolgozók számára Gottwald elvtárs különösen drága. Mikor a benesi, majd a Szlánszky és Huszák féle burzsoánacionalizmus a legjobban tombolt, akkor is Gottwald elvtársra irányult tekintetünk. Ezekben a nehéz időkben is tudtuk, hogy a reakció szarva le lesz törve, mert pártunkban bízhatunk, amelynek élén a mi drága Gottwald elvtársunk állt. Reményünk valóra vált. 1948 dicsőséges februárjában Gottwald elvtárs vezetése alatt legyűrtük a reakciót. A dolgozók saját maguk vették kezükbe sorsuk irányítását. Ekkor hazánk magyar dolgozói számra is új élet kezdődött. Teljes egyenjogúságot kaptunk. Ezt Gottwald elvtársnak köszönhetjük. Azóta minden út nyitva számunkra. Vannak magyar iskoláink és fejleszthetjük tudásunkat, mely tartalmában szocialista, de formájában nemzeti. Ezért szeretjük ennyire Gottwald elvtársat.
Az ő nagy nevét visszhangozzák szocialista építkezéseink, a bányák, a kohók, az ő nevét dicsőíti minden, ami hazánkban szép. Gottwald elvtárs vezetett be bennünket a békeszerető népek nagy családjába és Ő mutatta meg, hogyan kell a békéért harcolni.
Neki köszönhetjük, hogy falvainkban új életet élhetünk, hogy nem kell többé a kulákokra és más kizsákmányolókra dolgoznunk éhbérért. Ezért felejthetetlen számunkra Gottwald elvtárs és ezért teszünk erős fogadalmat, hogy az általa kijelölt úton tovább haladunk és győzelemre visszük zászlaját. Még szorosabban tömörülünk pártunk körül, melyben Gottwald elvtárs szelleme örökké él.
Molnár Géza
Gúta
(Szabad Földműves, 1953. 3. 28., 2. p).

Mikus Sándor: Két nagy temetés és az emberek.
(Részletek)
Amikor hírül hozták az újságok Sztálin halálát, a tóduló emlékek között újra felkongtak bennem a szavak s úgy tűnt, mintha élő szóval mondta volna: „A paraszt meg hallgat, hallgat, közben ellátja kenyérrel a világot…”
Pár nappal később, amikor láttam a nagy halott iránti tiszteletet, a gyász őszinte kifejezését, egyszerre felderengett bennem valami, amit csak úgy tudtam megmagyarázni magamnak, hogy a szlovákiai magyar paraszt, a szlovákiai magyar paraszt is már rálépett az új útra, s ezen haladva megérezte Sztálin halálában a veszteséget. Persze, ez sokkal több, mint ahogy azt egyszerű szavakkal ki lehet fejezni.
A fél világ gyászba borult. Mindenki érezte, hogy Ő volt az, aki félévszázadon keresztül hordta a szívén a világot s végső szívdobbanásáig, keze utolsó mozdulatáig dolgozott az emberi társadalom újjáteremtésén. Az emberek, akik csak néha veszik észre, hogy mennyire megváltoztak, hogy mennyire új világ új emberei, hogy mennyire megváltozott viszonyuk a családhoz, a faluhoz, az államhoz, az egész világhoz, egyszerre csapásnak érezték Sztálin halálát.
A faluban a falu embereivel együtt hallgattam a temetést a rádión keresztül, együtt vettem részt velük gyászünnepségükön. A kultúrteremben jelképes ravatalt állitottak fel Sztálin mellszobrával. Előtte való napon különös gonddal szereltek be rádiót ebbe a terembe. Reggel nyolc órára az egész falu összegyűlt. Ahogy jöttek, csöndesen köszöngettek egymásnak s leültek. Halkan beszélgettek, csak időnként lehetett hallani egy-két köhintést. Megható volt látni a tisztesen feketébe öltözött öreg parasztokat, öregasszonyokat. Ilyen tisztességgel csak vagy esküvőre, vagy temetésre mennek a falusi öregek. Azzal a méltósággal, ahogy a lócákon ültek és hallgattak ezek a bölcs öreg parasztok, csak egyszer-kétszer találkoztam az életemben.
[…] Nem egyszerű haláleset volt számunkra Sztálin elhúnyta. Viselkedésükön meglátszott, hogy történelmi jelentőségben áll előttük a halál, ami az egész világot megrázta. A temetés óráiban az öregek, akik már csak otthon üldögélnek, feketébe öltözve mennek el a gyászünnepségre, a fiatalabbak meg – az állami birtok és a szövetkezet dolgozói – a földekről jöttek be, hogy egy se hiányozzon közülük, hogy egyikük életéből se hiányozzanak azok a megrázó percek, amikor Sztálin koporsóját vállukra emelik leghűségesebb munkatársai.
Az öregasszonyok könnyeztek, az öreg parasztok meg hallgattak lehajtott fejjel. Kiborotváltan, fehér ingben, fekete ruhában ültek és hallgatták a rádió gyászzenéjét. Egy csomó ősz, vagy deresedő fej, egy csomó ölbetett kérges parasztkéz, egy csomó tiszta parasztszem, egy csomó keserű élettapasztalat ült a nagy ravatal előtt s elgondolkodva hallgatta a rádióból kiszűrődő gyászzenét és a búcsúbeszédeket. Egy fiatal asszonyka, akinek két év körüli karon ülő kisgyereke elkezdett sírni, ijedt, szinte bocsánatkérő piros arccal futott ki gyermekével, hogy ne zavarja az ünnepséget s megható volt, ahogy kint az ablak előtt beszélt hozzá:
– Kisfiam, nem szabad sírni, csöndben légy. Sztálin bácsit temetik most. Ilyenkor csöndben kell lenni, tudod-e?
Nem értették a gyászzenét se, a búcsúbeszédet se, de a gyász méltó volt hozzájuk, mert megérezték, hogy a halott hozzájuk tartozik…
Akkor értettem meg s éreztem át nagyon mélyen, hogy Sztálin meg a nép között, hogy Sztálin meg a szlovákiai magyar paraszt között is elszakíthatatlan kapcsolat van. A kapcsolat számtalan nagy és kis esete között egyszer Sztálin ezt úgy fejezte ki, hogy: „a paraszt meg hallgat, hallgat, közben ellátja kenyérrel a világot.” A paraszt pedig – a szlovákiai magyar paraszt is – úgy, hogy Sztálin temetésén mint hozzátartozója temetésén jelenik meg. Magatartásukon ott érződött az emberi méltóság új érzése, hogy a gyász az ő gyászuk, s hogy a temetés az ő tiszteletadásukkal lehet nagy, s ez olyan büszkeséggel töltötte el őket, mint az, amikor falujuk, rokonuk, családjuk halottjának gyászolói az ő részvételükre, gyászukra számítanak. S olyan bánattal, olyan elgondolkodóan vettek részt benne, mintha az ő közösségükből temettek volna valakit.
[…]
Napokkal később, amikor egy újabb szomorú hír terjedt el, hogy meghalt Klement Gottwald elvtárs, hasonló érzésekkel találkoztam ugyanazon emberek között. A faluban a nemzeti bizottság irodájában egy emlékkönyvbe írta be a falu népe a nemzeti gyász napjaiban gyásza kifejezését. Negyedóránként nyílt az ajtó, gyerekek, asszonyok, férfiak: falu emberei léptek be rajta, leültek az irodaasztal mellé és írták az emléksorokat a könyvbe. A harmadik napon délelőtt – a temetés előtt pár órával – egy hetven év körüli öreg parasztember nyitott be. Egy ideig senki ügyet sem vetett rá, tanácstalanul álldogált, kalaplevéve. Bizonyára kérni akarta azt a könyvet, amibe Gottwald elvtársnak az emlékére írta, amibe az ő menye is irt. Amikor öreges bizonytalan tájékozódással rájött, hogy előtte éppen abba a könyvbe ír két asszony, odaállt ő is az asztalhoz…
„Sok szeretettel küldöm tiszteletemet Gottwald elvtárs halálára, fájdalmasan értesültünk elnökünk haláláról. Béke hamvaira” – jöttek a sorok az öreg hetvenéves paraszt keze alól. Miközben irt, nagy fehér bajusza alatt reszketett frissen borotvált ráncos álla. Végignéztem rajta. Nagy fekete félkabátja, kopott, tiszta fekete nadrágja, gondosan fényesített ráncos csizmája, agyonmosott fehér ingje és a kalapja, mind ünneplő ruhadarabok. Viselkedése is ünnepi.
– Eljöttem én is – mondja – beleírni ezt-e. A menyem tegnap volt, de engem nem irt alá. Hát elgyöttem én. Az este szóltam éppen, hogy aláirt-e engem? Azt mondta, hogy nem. Mert úgy van az, hogy a meny az nem gondol úgy az emberrel, mint a feleség. Az meg már nem él. Azért jöttem oszt én el, mert én sem akartam kimaradni.
Igy viselkedtek az emberek, a falusi dolgozók Sztálin és Gottwald halálakor. Ezek az emberek egyre jobban feszítik le magukról a paraszt elnevezést, az évszázados név burkát, de egyúttal gondolkodásmódjának régi formáját is… S ez a parasztság, – amely meg tudja különböztetni a múltat a jelentől azzal, hogy életét napól-napra új módon rendezi be, amely ma belép a szövetkezetbe, részt vállal közös dolgaink irányításában… ez a parasztság Sztálin halálát veszteségnek érzi, s a nehézségeket már az új paraszt gondolkodásával és érzésével viseli, ez a parasztság egyre jobban azon az úton van, hogy az új gondolkodás, a világhoz való új viszonya teljesen eltöltse a lelkét.
(In Új hajtások. Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája.
Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, Bratislava 1953, 30–35. p.)

Irodalom

L. Juhász Ilona 2002. Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum, 2002, 243 p. /Lokális és regionális monográfiák, 2./
L. Juhász Ilona 2016a. Két pártpolitikus szimbolikus temetése Csehszlovákia falvaiban a személyi kultusz idején. Joszif Visszarionovics Sztálin és Klement Gottwald. In Diptichon. Tanulmányok Bartha Elek tiszteletére. Bihari Nagy Éva–Keményfi Róbert–Marinka Melinda–Kavecsánszki Máté szerk. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 166–179. p. /Studia Folkloristica et Ethnographica, 65./
L. Juhász Ilona 2016b. Dodatky k symbolickému pohrebu dvoch komunistických vodcov – Josifa Vi­sarionoviča Stalina a Klementa Gottwalda. Fórum spoločenskovedná revue, 23–35. p.

Ilona Juhász L.
„We, Hungarian Workers Have Always Trusted in Him.” Two Symbolic Funerals at the Time of the Cult of Personality

Joseph V. Stalin, Soviet Prime Minister and General Secretary of the Central Committee of the Communist Party of the Soviet Union died on 5 March 1953. Nine days later he was followed by Klement Gottwald, the first Czechoslovak worker-president, head of the Czechoslovak Communist Party. On the days when the funerals of the two leading politicians were taking place, symbolic funerals were held on the command of the Communist Party in the municipalities of Czechoslovakia as well. This study—based mainly on a recent collection carried out in the municipalities Dolné Saliby, Horné Saliby and Rudná, and on the contemporary press coverage—recalls how the national mourning manifested itself in the municipalities and what externals characterized the two symbolic funerals. It touches upon, inter alia, the “spontaneously” written letters published in the contemporary press, examines the memories of the informants on the contemporary events and shows what information was recorded in the chronicles of the three examined villages on those days.

Szerbhorváth György: Tito temetése – Jugoszlávia rekviemje

Josip Broz Titónak, a 2. világháború egyik leghíresebb partizánvezérének, majd a szocialista Jugoszlávia örökös elnökének halála és temetése a halál politizálásának tipikus példája. 1980-ban hunyt el, amikorra a televíziózás abszolút uralkodóvá vált, de a nyomtatott sajtó sem volt még leáldozóban, így halála és temetése több szempontból is médiaeseménnyé válhatott. Utolsó útját nem csak Jugoszláviában, de Titónak a világpolitikában betöltött különleges helyzete miatt mind a keleti, mind a nyugati blokkban, de az el nem kötelezett világban is tömegek követhették. Noha a nyugati sajtó már ekkor pedzegette, vajon halálát túléli-e Jugoszlávia, akkor egyes emigráns csoportokon kívül senki még el sem tudta képzelni, hogy az ország polgárháború során, népirtások révén hullik szét. Legfeljebb a szovjet inváziótól tartottak, de a rekordszámú külföldi vendég érkezte miatt a legtöbbeknek úgy tűnt, Jugoszlávia fennmarad Tito után is. Inkább foglalkoztak hát azzal, miért nem jelent meg az USA elnöke, Carter a temetésen, vagy hogy Tito feleségét, aki korábban igazi celebként volt jelen a nyilvánosságban, kiengedték házi őrizetéből a temetésre.

Egy szocialista császár kultusza

Tito történelmi szerepe máig tudományos kutatások, politikai, (bulvár)média-értelmezések és még hevesebb viták tárgya. A horvát állami televízió az utóbbi időkben két tévésorozatot is szentelt pályájának – egy Tito-ellenest és egy Tito-pártit, melyeket rekordszámú néző követett. Alakja ikonná vált, akár Che Guevaráé, marketing szempontjából ragyogó hívószó, eladható vele bármi. Megírták már szakácskönyvét, szerelmi életét, vadászatainak történetét, a halála óta eltelt harmadnyi évszázad ellenére mindig akad valami újdonság. Egyik unokája ki is kelt, hogy még a betegségéről szóló jelentések kapcsán is most hozakodnak elő kvázi új információkkal szenzációt hajhászva, nyilván anyagi érdekből.1 Se szeri, se száma a haláláról és temetéséről szóló spekulációknak. Még a 2. világháború előtt elterjedt, hogy ez a Tito nem is Josip Broz, a horvát fémmunkás, hanem szovjet ügynök, mert az orosz fogságban meghalt, és más lépett a helyére. Miután 1980. január 3-án kórházba került, halála napjáig többször elterjedt, hogy már meghalt, a variációk máig módosulnak. A többi szocialista ország vezetőihez képest – bár Jugoszlávia külön utakon járt – Tito a bulvármédia kegyeltje volt, nem csak a hivatalos állami propaganda istenítette. Ehhez eleganciája, de pompázatos életmódja is hozzájárult, kommunistaként az úriembert játszotta. A szegénységből kitörő vasmunkás a legtöbb szocialista vezérrel ellentétben több nyelven beszélt, elegánsan öltözködött, festette a haját, imádta a nőket, a viszkit, a szivart, a westernfilmeket, a mondén életet. Jóban volt az amerikai elnökökkel, olykor a szovjet pártfőtitkárokkal is, az angol királynővel, az afrikai és ázsiai diktátorokkal, az el nem kötelezett mozgalom egyik vezetőjeként szinte mindenkivel. Egyik nap hollywoodi sztárokkal barátkozott, másnap kommunista diktátorokkal, mint Nicolae Ceauşescu, vadászott.
Nyughelyére, a Virágházba máig ezrek zarándokolnak el, és bár a 90-es évek háborús nacionalista hangulatában szerb soviniszta szélsőségesek felvetették, hogy Tito koporsóját el kell szállítani, az állítólag nem is lenne egyszerű – a márványtömb elméletileg még dinamittal sem volna kirobbantható a helyéről. De temetésének körülményei májusban – halála, temetése és születésnapja hónapja ez – is újra és újra témává válnak, új dokumentumfilmek készülnek, s például szakdolgozat is született arról, miként követte ezt a brit média.2
Tito az egykori jugoszláv tagköztársaságokban a felmérések szerint a legnépszerűbb történelmi személyiség – magabiztosan veri kollégáit, tanítványait, utódait: a horvát Franjo Tudjmant, a szerb Slobodan Miloševićet, a muzulmán Alija Izetbe­govićot. Kosovón, Macedóniában és Bosznia-Hercegovinában a legnépszerűbb, kevésbé Szlovéniában, Horvátországban és Szerbiában. Kultuszát ma is ápolják: utcanév­ként ezernyi helyen maradt meg, a többségében albánok lakta montenegrói Ulcinjban általános iskola viseli a nevét, akárcsak a főleg szlovákok lakta vajdasági Padinán. Macedóniában a marsallhoz címzett vendéglő viseli a nevét. Szabadkán egy magánbirtokon ünnepelik őt évente a Mini-Jugoszláviának kikiáltott területen, s több százan ko­szorúznak a sírjánál Belgrádban halálának évfordulóján.
Tito kultusza kétségkívül temetésekor érte el a csúcsát. S az övét tartják a 20. században a legnagyobb politikustemetésnek – ez már a közlekedés fejlődésének is betudható –, amelyet a modern tömegmédia révén milliárdnyian követtek a televízión át is (ez kissé túlzó számnak tűnik, illetve bizonyíthatatlan). Az egykori Jugoszlávia polgárai számára ama pillanat, amikor meghallották a marsall halálának hírét, olyan, mint az amerikaiaknak Kennedy halála: tudják, hol voltak ama percben. Valahogyan mindenki érezte, tragikus nap ez, új korszak következik, s az optimista szocialista lózungok ellenére a mindennapok emberei borúsan néztek a jövőbe. Ekkor még csak a gazdasági összeomlástól féltek – az infláció egyre gyorsult, az ország eladósodott, olykor hiánycikk volt a benzin, egy év múlva már jegyre adták a mosóport, a kávét, a benzint, olykor kenyér sem volt elég. És tíz év múlva már a fegyverek kerültek elő.
Dubravka Ugrešić horvát írónő egyik regényében így idézte egy nő beszámolóját ama időkről: „A tanító néni azt mondta, hogy Tito kórházban van, levágták a lábát, és biztos örülne, ha írnánk neki valami szépet. (…) Nem sokkal ezután Tito meghalt. A faterom sírt. Három napig nézte az egész család a tévén a belgrádi temetést, és sírtak. Legjobban az tetszett nekik, hogy mennyi külföldi államfő eljött a temetésre. »Mennyien vannak, és mind híres ember« – mondta a muterom. Azzal szórakoztak, hogy tévesen ejtették ezeknek a külföldi államfőknek meg híres embereknek a nevét.”3 De nem mindenki búsult, sőt, a külföldön élő ellenzéki emigránsok örvendeztek, így például az ausztráliai Otporban (Ellenállásban), a horvát disszidensek egy csoportjának, a Horvát Népi Ellenállásnak a lapjában aforizmák révén Jugoszlávia halálára, közeli felbomlására utaltak: „Az életében levágták a lábát, most jön a szétszabdalás”; „Belgrádban egy költségen két temetést hajtottak végre: Titóét és Jugoszláviáét.”4 Mert ne feledjük: attól függetlenül, hogy elsősorban szélsőjobboldali horvátok és szerbek küzdöttek ellene a leginkább, az ő disszidens mozgalmaik voltak a legerősebbek, sőt, folyamatos terrorakciókat hajtottak végre, Tito olyan autoriter uralkodónak mondható, aki népirtások sorozatával került hatalomra, és nem csak a represszió enyhébb formáit alkalmazta (másként gondolkodók bebörtönzése, cenzúra, a katonaságra támaszkodás stb.), de titkosszolgálata külföldön gyilkosságok sorozatát követte el.
Az „Öreget” – ahogy elvtársi körben nevezték – 1980. május 8-án, a fasizmus elleni győzelem 35. évfordulóján temették el. Hatalma ez idő alatt megkérdőjelezhetetlen volt, miután 1941-től marsallként diadalra vitte a partizánmozgalmat. Ám halála után műve tíz évet sem élt meg – a jugoszláv tagköztársaságok közül először Szlovéniában tartottak többpárti választásokat 1990. április 8-án, majd két hét múlva Horvát­or­szágban. 1990. augusztus 17-én pedig az ottani, krajinai szerbek fellázadtak, a horvát rendőrséget megakadályozandó úttorlaszokat emeltek. 1991 márciusának legvégén a festői szépségű plitvicei tavaknál tört ki az első fegyveres konfliktus, melynek halálos konfliktusai is voltak. Szlovénia és Horvátország 1991 júniusában kikiáltotta függetlenségét, s kitört a háború. Majd 1992 tavaszán Bosznia-Hercegovinában is, mely a sreb­renicai népirtással torkollott. Pedig a temetésen még mindenki – a politikai vezetők, a lakosság nagy része is – őszintén fogadkozott, hogy megőrzik a titói Jugoszláviát: Tito után is Tito, így szólt a jelszó. Ám pletykák röppentek fel az intő jelekről: hogy a koporsón lévő, vörös csillagos zászlót egyszer lefújta a szél, s ez úgymond Jugoszlávia végét jelképezte. Vagy hogy a belgrádi parlamentben felállított ravatalnál egy idős gyá­szoló, egy vélhetően montenegrói bácsika így szólalt meg: „Jaj néked, Tito elvtárs, de jaj, mi lesz velünk?”5

„Sose haljon meg!”

Tito maga is többször aggodalmát fejezte ki, mi lesz Jugoszláviával, ha meghal – már egy 1962-es pártértekezleten is nyíltan beszélt erről. Noha örökösödési háború nem folyhatott úgy a párton belül, mint a többi szocialista országban, mivel a hat köztársaság és a két tartomány közti egyensúly, azaz a fékek és ellensúlyok egész rendszere létezett az 1974-es, az országot decentralizáló Alkotmány miatt. Paradox módon ez erősítette meg a helyi eliteket. Unokája halálos ágyán megkérdezte Titót: mit tart a legnagyobb hibájának? Tito épp ezt az Alkotmányt nevezte meg, amely az államon belül államokat csinált a köztársaságokból és még a tartományokból is.6 Hiszen Tito számított az egységes ország biztosítékának, a fennmaradásnak, az ő személye legitimálta az országot a külföld szemében, és a katonaság főparancsnokaként épp a haderő volt Jugoszlávia legbiztosabb pillére (később kiderült, az egyedüli, ami azonban hamar megbukott a nacionalista elitek szemében). Melynek vezérkara már akkor riogatta a közvéleményt, hogy a Varsói Szerződés megtámadja Jugoszláviát, amikor Tito még csak kórházban volt. Pedig 1980 elején a szovjetek afganisztáni inváziója volt leginkább a napirenden, illetve az iráni iszlám forradalom (még zajlott a túszdráma Teheránban), s úgy tűnt, ez veszélybe sodorja az el nem kötelezett országokat, hisz egy teista, vallásos állam jött létre.
Tito 1979-ben veszítette el egyik leghűségesebb harcostársát, az önigazgatás ideológusát, a szlovén Edvard Kardeljt, de még ebben az évben is igen aktív: interjúkat ad, júniusban Algériában, Líbiában, Máltán, októberben Kosovo tartományban jár. Május 25-én még átveszi az országban születésnapja tiszteletére körbehordozott stafétát, egy kosovói orvostanhallgató, Sanja Hiseni adja át, aki beszédében elmondta, hogy iskolásokkal találkozott, s megkérdezte, mit üzennek Titónak: „Hosszú életet kívánnak, és azt, hogy sose haljon meg…”7 Hogy már a kisiskolások is a halál kérdését emlegették, nem véletlen (a szöveget biztosan a propagandisták adták Sanja szájába), és a születésnap utáni napon a német Die Welt is olyan államfőként emlegette Titót, akinek haláláról évek óta barátai és ellenségei is spekulálnak, de most ünnepelte meg 87. születésnapját: „És, úgy tűnik, a legnagyobb egészségben.”8
Tito 1980. január 3-án került az ország legjobb kórházába kivizsgálásra, a legtekintélyesebb amerikai és szovjet kardiovaszkuláris szakértők érkeznek, január 12–13-án megoperálták Ljubljanában. A világsajtó készen állt, így a Szabad Európa Rádió archí­vumában megtalálhatóak a már január közepén angolul és németül is megírt hírek, összefoglalók a halálhír megérkezésére, még a halál okát is tudva, de jelezve, hogy a hír „Tito haláláig embargó alatt” áll („Jugoszlávia elnöke, Josip Broz TITO halott. Halá­lának oka, hogy a bal lábában blokkolódott a vérkeringés.”)9 A németül megírt, sűrűn gépelt 12 oldalas nekrológban áttekintik az egész életét, de idézik Konrad Adenauert: „Tito úr közönséges bűnöző”. Kiemelik, hogy a betiltott Praxis, a jugoszláv újbaloldaliak filozófiai folyóirata kis Sztálinnak nevezte Titót, aki üldözte a vallást is stb.10 A naponta feltett kérdés: mi lesz Jugoszláviával Tito után? A már lassan két évtizedes kérdés egyre gyakrabban jelenik meg a nyugati sajtóban. A középpontban a hadsereg szerepe áll, amelynek a „belső és külső ellenséggel” is számolnia kell, ott az egymilliónyi, Nyugaton dolgozó vendégmunkás, de az ország is mély gazdasági válságban van. Tito halála után az új vezetés aligha koncentrálhat a külpolitikára, mert az annyira Tito személyéhez kötődött – így az egyik összefoglaló.11
A keringési zavarok a hírek szerint cukorbetegsége miatt léptek fel, vérrögöt távolítottak el bal lábából, melyet január 20-án amputáltak. Február 15-én az orvosok közleményben tudatják, hogy állapota szerdán „kritikus” volt, mivel „fél-kómába” esett. Ám január 27-én maga Nikola Ljubičić tábornok, a szövetségi honvédelmi miniszter (később két évig az ország elnökségének elnöke) tájékoztatta Titót a hétvégi gyakorlatokról a határ mentén, amire indoklásuk szerint a szovjetek afganisztáni intervenciója miatt is szükség van, mert úgy vélik, a Szovjetunió sosem mondott le arról, hogy a blokkjába terelje az országot.12 Vagyis a hadsereg felkészült és – vár. Ahogyan vártak a határ túloldalán is, csak már ott is inkább szenilis, a valóságtól elrugaszkodott aggas­tyánok ültek a csúcspozíciókban. Így a szomszédos Magyarországon február 19-én az állampárt politikai bizottsága is tárgyalta, hogyan készüljenek fel. Jegyzőkönyv rögzí­tette a határozatot, hogy „ha Tito elvtárs állapota rosszabbra fordulna”, három elvtárs tegyen részvétlátogatást a jugoszláv nagykövetségen, kettő meg majd menjen el a temetésre. De épp a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára, Kádár János vette észre, hogy ha valakinek rosszabbodik az állapota, azért még nem kell részvétet nyilvánítani, és saját kezűleg javította ki a dokumentumon és írta be a félmondat helyébe, hogy: „elhunyta bekövetkezne”.
A jugoszláviai sajtó – kissé perverz módon – eközben azon örvendezik, így a belgrádi Politika is január 25-én, hogy 260 külföldi újságíró, különleges tudósító tartózkodik itt, és soha nem foglalkoztak ennyit Jugoszláviával, mint akkor. Azaz büszkeséggel tölti el őket, hogy ennyien érdeklődnek az ország iránt – pedig hát a tudósítók keselyűkként várják a halálhírt… A Politika a külföldiek unott cikkeiből a dicsőítő közhelyeket idézi: „biztosak az alapok”, az ország Kelet és Nyugat közt „a világ kicsiben”, „minden normálisan funkcionál”, a kommunizmus új fajtája ez, és az ország saját lábára állt Titónak hála – idézik például a londoni The Timesból.13 Ám a külföldi jelentések már a diplomatákat idézgetik, megfigyelhető-e például a hadsereg erőteljesebb aktivitása.14 Vagy hogy mi történik az állami médiában, s amikor február 15-én Tito válságos állapotáról szólnak a hírek, nem kerüli el figyelmüket, hogy a tévéhíradót megelőző rajzfilmet nem vetítették, és Tito kommunista partizánjairól szóló filmeket ismételgetnek a szórakoztató programok helyén.15
A naponta kiadott jelentéseket Tito egészségügyi állapotáról hónapokon át studírozzák, és sokan érezték úgy, hogy a Kreml-asztrológusoknak lesz igazuk, akik korábban még úgy vélték, amint meghal Tito, az oroszok bemasíroznak Jugoszláviába. Ám ekkor ezt a típusú paranoiát legfeljebb a jugoszláv hadsereg vezetői osztották, akik épp a fe­szültség fenntartásában voltak érdekeltek, hogy (későbbi) létük is indokolt legyen. A jugoszlávot Európa 4. legerősebb hadseregének tartották, de relatíve fejlett hadiipara is sokak érdekét szolgálta, azaz fennmaradása is. A nyugati diplomaták inkább már a temetés után érdeklődnek, és készülődnek a delegációk, amiről az AP számol be, pedig Tito még mindig nem halt meg: „Az USA, a brit, ausztrál és más nyugati nagykövetségek kapcsolatba léptek a jugoszláv hatóságokkal, hogy pontosítsák Tito későbbi (sic!) temetése tervének részleteit.” Már folynak a találgatások, kik vezetik a küldöttségeket, így megemlítődik az USA alelnökének, Walter Mondale-nak a neve, Margaret Thatcheré és az edinburgh-i hercegé, francia részről pedig az elnököt, Giscard D’Estaing-et várnák (de ő aztán nem jött).16
Az április 30-i közlemény már májkárosodásról, sárgaságról, tüdőgyulladásról számol be, jelezve, hogy minden a cukorbetegséggel indult. Május 1-jén kicsit jobban van, 2-án változatlan az állapota – írja az orvosi konzílium.17 A párt napilapjában, a Borbában eközben sorra jelennek meg a Titónak szánt üzenetek: „Titónak – harcos munkásüdvözlet”, május 1. ünnepe kapcsán is a szocreál stílus, a már-már elfeledett militarista nyelvezet figyelhető meg: „A munkagyőzelmek nagyobbá tették az ünnepet”, „Ünneplés a forradalmi hagyományok (sic!) alapján”, „Három fronton a gyorsabb fejlődésért”. És kiemelik: „Egyre több KSZ-tag” van. Május 4-én, vasárnap a Borba még hozza az orvosi konzílium jelentését, mint kiderült, az utolsót: „könnyebb javulás”, „de általában az egészsége nagyon súlyos állapotban van” – írják.

15 óra 5 perc

Tito 113 nap után hal meg Ljubljanában, 15 óra 5 perckor. Délután Splitben rangadót játszik a két nagy rivális, a horvát Hajduk és a szerb Crvena Zvezda. A mérkőzés a 43. percben megszakad, a hangosbemondó ekkor közli Tito halálhírét. A játékosok és a bírók a középkörnél sorakoznak fel, több játékos az arcába temetkezve sír, sírnak a játékvezetők, a pályamunkások, a szurkolók… Egyperces csendet hirdet a spliti polgármester, csaknem ötvenezren éneklik a dalt: „Tito elvtárs, megfogadjuk néked, hogy utadról le nem tér a néped”, majd a jugoszláv himnuszt is. Minden tévé és rádió felkészülten szakítja meg a műsorát és mondják be a hírt. Este nem ürültek ki teljesen az utcák oly korán, az emberek az újságok különkiadásait várták: a pártlap Borba hatalmas betűkkel csak ennyit írt ki: TITO, a bulvárlap Novosti pedig azt, hogy „Tito halott, de műve él”.
Az ország elnöksége is összeül, hétnapos gyászt hirdetnek, félárbocra engedik a zászlókat, minden nyilvános kulturális, szórakoztató, sport- és egyéb rendezvényt lemondanak. A megemlékezések egymást érik, hatodikán kommemorációt tartanak a Szövetségi Parlamentben, melyen Lazar Koliševski, az elnökség elnöke és Vladimir Bakarić elnökségi tag tart beszédet. A hadsereg is e napon emlékezik meg főparancsnokáról, Nikola Ljubičić tábornok, honvédelmi miniszter a külföldnek üzenve felteszi a kérdést: „Akad a világban olyan, aki azt kérdi: mi lesz Jugoszláviával Tito után? A válaszunk: Tito – lesz.” A költői válasz a hadsereg részéről azonban inkább arra utal, hogy Jugoszlávia – lesz, a hadsereg megvédi. A párt lapja másnap az akkor magától értetődő, ma persze inkább paradoxonnak tűnő címet adja az erről az ese­ményről szóló cikkének: „Korának leghumánusabb harcosa.”18 A későbbi napok üzenetei sem különbözőek, gyakran abszurdak is, íme, pár cím a május 8-i lapszámból: Tito után Tito lesz; Tito útján; Az élet nem halhat meg; Tito nem halt meg – Tito nem halhat meg (idézik Milka Planincot, a horvát KSZ KB elnökét); Tito maga a mi forradalmunk (idézik Hamdija Pozderacot, a boszniai KB tagját); Tito művén még stabilabb Jugoszlávia épül majd fel (idézik Vojo Srzentićet, a montenegrói KB elnökét).
Nem lehet nem észrevenni, hogy az elhangzó jelszavak, miszerint Tito nem is halt meg, hanem él, azaz halhatatlanságának folyamatos emlegetésének ki nem mondott célja, értelme, hogy azt bizonygassák maguknak, de a külföld felé is: Tito halhatatlansága valójában a vele szinte azonos Jugoszlávia, az ország, a szocialista rendszer, a jugoszláv önigazgatás, a néphadsereg, egyszóval: az aktuális hatalom halhatatlanságát jelenti. Ez persze nem új dolog: ezernyi példát találhatunk mind a királyok, mind később az első kommunista vezérek halála kapcsán. A vezér nem halt meg, vagyis továbbra is ott őrködik a rendszer fölött, ilymód is igazolva a fizikai helyére lépő új uralkodókat. Ahogyan a pápa is meghal mint ember, de a Szentszék örök.19 Tito a szocialista Jugoszlávia alapító atyjaként vallásalapító szerepbe kerül, minden az ő sorsával kap­csolódik össze – ám ritkán találunk olyan példát, amikor a hatalmas mű, ez esetben Jugoszlávia, és annak maltere, „civil vallása”, azaz az integráló erő, a jugoszláv szocia­lista önigazgatás röpke egy évtized alatt semmivé váljék.
A jugoszláviai újságok mindegyike hatalmas terjedelemben foglalkozik a következő napokban az elhunyttal, lényegében más alig kerül a lapba (leginkább csak külpolitika). Az abszurd szocialista nyelvezet, amely az ötvenes évek után lassan megkopott, most újra előkerül, leggyakrabban az ún. társadalmi-politikai szervezetek üzenetei révén: így az egyik szerint Tito „gondolatai mindig az ember felé irányultak”.20 Megszólaltatják az utca emberét, a munkást: „Különös, hogy bár velem senki sem közölte a hírt, éppen az utcán voltam, mégis rögtön megéreztem, mi történt, annyira megváltozott az emberek hangulata.” A munkások munkása, a bányász is előkerül a tárnából: „Amióta Tito elvtárs betegeskedett, sohasem szálltam le zsebrádió nélkül a tárnába – mondta egy tuzlai bányász. – Ilyen módon értesültem a haláláról is.”21 Apró szépséghiba, hogy egy mély bányában aligha foghatóak zsebrádióval a rádiójelek. A munkahangulat a következő napokban sztahanovi, az ötvenes évekre emlékeztet: az ún. munkaközös­ségek fogadalmakat tesznek, hogy még többet és eredményesebben dolgoznak, van, ahol egy órával korábban kezdik a munkát, vagy munkaversenyt hirdetnek, s a normát 15 vagy 30 százalékkal dobják túl, mint a zágrábi téglagyárban vagy a bányászok Mojkovácon, a pljevljai bányászok pedig Tito temetésének napján 47 százalékkal dobják túl a normát. Eközben a külföldön dolgozó jugoszlávok is megemlékezéseket tartanak, a sajtó közli a Tito fényképe előtt búslakodó vendégmunkások csoportképét – akik egyébként a munkanélküliség miatt kényszerültek elhagyni szülőföldjüket és egészen a hetvenes évek végéig valójában párialétben éltek Németországban és másutt. A sajtó beszámol a külföldi nagykövetségek előtt kígyózó sorokról, „mindenki” részvétét akarja nyilvánítani. Az ENSZ-ben is megemlékezést tartanak, a zágrábi Vjesnik pedig büszkén említi, hogy több mint 70 országban hirdettek nemzeti gyászt, engedték félárbocra a zászlókat, s külföldi lapokból idézi, hogyan is méltatják Titót, aki „századunk óriása”, „gránitból harcos”, „az el nem kötelezettek atyja”, „a béke győz­tese”, „acélos partizán”, „a kicsik védelmezője”, „mindenki embere”.
A külföldi sajtó egy része már kevésbé bánik kesztyűs kézzel Titóval, mint már idéztük is az előre megírt gyászjelentésekből. Egy New York-i lap egyenesen ki is jelenti már a cikk címében: „Mindenek ellenére Tito tirannus volt.” Mint látni fogjuk, később fontos témává válik, Carter elnök miért nem utazott el a temetésre, ez a lap viszont rögtön azért bírálta őt, mert helyettesét, Mondale-t elküldi annak a temetésére, aki végül is mások vére által lett béketeremtő.22 Eközben a kommunista pártok közleményeket adnak ki – érdekes, hogy a szovjet, a lengyel, a magyar párt is azt emeli ki, hogy az el nem kötelezettek mozgalmának élharcosa volt, a táboron kívüliség, a függetlenség, az egyenlőség híve (ugyanakkor érthetőbb, hogy ezt emelte ki a román, a kínai és az észak-koreai közlemény).23 A hidegháború kellős közepén vagyunk még mindig, így a nyugati sajtó is árgus szemekkel szemlézi a reakciókat, különösen a kommunista pártokét: vajon mi várható? Mit lép a Szovjetunió, most, hogy Tito nincs már, megtámadják az országot? Vajon hová áll a Jugoszláv Néphadsereg, melynek rengeteg tagja volt Sztálin-hívő, s Tito könyörtelenül a Goli Otokra küldte őket, amely vetekedett a náci KZ-ekkel, a Gulággal? A The New York Times már másnap arról ír, hogy Belgrád védelmi stratégiája a gerillaháborún alapszik,24 azaz a lap is arra koncentrál, hogy mit lép a Varsói Szerződés. Ám szinte senkiben nem fogalmazódik meg az a kérdés, hogy az egymás irtása után létrejövő Jugoszláviában vajon nem tör-e ki polgárháború? Az nem meglepő, hogy a jugoszláviai sajtó egyként szajkózta, hogy Jugoszlávia megmarad (bár implicite a kérdésfelvetés már jelzi, hogy akár szét is eshet), de az már inkább figyelemre méltó, hogy a nyugati sajtó ezt a kérdést alig pedzegette – miközben a jugo­szláviai disszidensek, elsősorban a horvát usztasák lapjai már ekkor készpénznek vették az ország szétesését, akár véres úton is.

Utoljára a kék vonaton

A koporsót vasárnap éjjel átviszik a kórházból a szlovén parlament épületébe. Hétfőn reggel esik az eső, de tömeg gyűlik össze Ljubljanában, hogy zene mellett kísérjék ki a vasútállomásra. A kék vonat, mely Tito személyes vonatának számított, három óra múlva érkezik Zágrábba, ahol szintén tömeg fogadja az elnököt utolsó útján, a FAZ tudósítója ki is emeli: nem kellett őket kivezényelni.25 „Amíg Zágráb lesz, Tito is élni fog” – üzeni Zágráb, amely 35 évvel korábban ezen a napon szabadult fel (de tíz év múlva már nem ünneplik e dátumot). Zágrábban a városi párttitkár, Dragutin Plavšić tart beszédet, kiemelve, mint aztán sokan mások is, Tito szakítását Sztálinnal 1948-ban, aminek most is az a világos üzenete, hogy nem fognak behódolni a Szovjetuniónak. A koporsó mellett Tito két fia áll, a kórus elénekli a dalt: „Tito elvtárs, megfogadjuk néked, hogy utadról le nem tér a néped.” A stafétának, melyet tiszteletére hordoztak körbe minden évben az országban, megszakították az útját, most ott a koporsó mellett. Megszólalnak a gyárak szirénái, felcsendül Chopin gyászindulója, 11.10-kor a vonat újra megindul, de a fontosabb állomásokon megáll. A sínek mellett mindenütt tömeg fogadja, még a mezőkön is emberek állnak az esőben. Ötvenezres tömeg fogadja Vinkovciban, Sremska Mitrovicán – itt 14 000 pionírt is kivezényelnek, akik virággal szórják tele a pályaudvart. A vonaton díszőrséget ad a gárda, a családtagokon kívül pedig vezető politikusok is: Fadilj Hodža, Stane Dolanc, Mika Špiljak, Vlado Šćekić, Vasil Tupurkovski, Stana Tomašević-Arnesen, Džemmil Šarac. Érdekes névsor, a kremlinológusok mintájára jugoszlavológusoknak mondható külföldi elemzők bizonyára áttanulmányozták, hátha közülük kerül ki az ország, a párt új első embere. A szlovén Dolanc például Tito önjelölt utódának számított, Tito alatt sokak szerint Jugoszlávia második embere volt (1984-től a JSZSZK elnökségének tagja lett, de 1989-ben visszavonult). Vagy ott állt Fadilj Hodža, aki Kosovo sokáig első számú albán politikusa volt, ellenállt a radikális albán nacionalizmusnak, de 1991-ben mégis letartóztatta Milošević. A koporsó őrzői közül valójában csak Vasil Tupurkovski, a JSZSZK elnökségének későbbi macedón tagja maradt aktív. A kék vonatot azonban nem koporsószállításra tervezték: a felvételeken jól látszik a tábornokok, katonatisztek kínlódása, ahogyan a koporsót a vonat ajtaján kiemelik a vonatból, az megbillen, majd az egyik tiszt, aki a bal hátsó fogantyúnál tartja, szinte összecsuklik, majdnem elejti a koporsót.26
A kék vonat pontosan érkezik hétfőn 17 órakor a belgrádi pályaudvarra 530 kilométer után – jegyzi meg egy német tudósító, arra utalva, hogy itt még „balkániak” a vi­szonyok a közlekedésben, de ez Tito luxusvonatára aligha lehetne érvényes.27 200-300 ezer ember várja, két fia, Žarko és Miša áll ismét a koporsó mellett, ők kísérik az állomásról a parlamentig a pár percnyi úton. A szövetségi parlament épületében rava­talozzák fel, itt tiszteleghetnek a polgárok, díszőrségeket adnak a munkások, parasztok, katonák, diákok, harcostársak stb., azaz minden társadalmi réteg képviselői. A ravatalnál megjelenik Jovanka Broz is, Tito törvényes felesége, akit 1977–78 óta eltiltottak Titótól, betegágyánál sem látogathatta meg – most egyedül koszorúzott, ami rögtön feltűnt a külföldi sajtónak, a hazai viszont még képeket sem igen közölt. Az ügy megítélése még ma is ellentmondásos, mint alant arra még kitérünk.
Gondosan megszámlálták, hányan álltak a 950 díszőrségben három éjjel és két nappal: 7768-an, és ötszázezer ember ment el a ravatalhoz tiszteletét adni.28 Az utolsó díszőrségeket a köztársaságok és tartományok, az ún. társadalmi szervezetek, a fegyveres erők képviselői, a kormánytagok, egykori harcostársak adták. A külföldön dolgozó vendégmunkások küldöttsége éjjel kettőkor adta utolsó üdvözletét a koporsónál. 11-kor a stafétát is odahelyezik a koporsóhoz. Majd pont délben tábornokok és admirálisok vitték ki a koporsót a parlamentből Lenin gyászindulójára, és 48 ágyú díszlövése mellett. Ám a beszámolók arra is kitértek, hogy a szkupstina épületében a protokollt ketten szegték meg. A már idézett montenegrói, idősebb bácsi, aki állítólag azt mondta: „jaj neked, Tito elvtárs, de jaj nekünk is”, illetve Jasszer Arafat. A neves külföldi vendégek harminc másodpercig állhattak meg a koporsó előtt, de Jasszer Arafat a kezét is rátette a koporsóra, majd tíz percig sírt…29

Temetés – kétszer?

A temetés belgrádi lebonyolításával Martin Špegeljt bízták meg, egy horvát tábornokot. A sors iróniája, hogy az egykori partizánnak később igen fontos szerepe volt a horvát függetlenségi háború során – a jugoszláv katonai titkosszolgálat le is leplezte őt, az ún. Kalasnyikov-botrány egyik fő szereplőjeként, aki megszervezte a fegyverek átcsempészését Magyarországról a rendőrséghez tartozó új horvát védelmi egységek részére. Ő dolgozta ki a védelmi terveket a Jugoszláv Néphadsereg ellen, rövid ideig horvát védelmi miniszter is volt a háború alatt. Később maga úgy emlékezett vissza, hogy részben azért eshetett rá a választás, mert ő is horvát – így ha incidens történt volna a temetésen, az nem lett volna szerb provokációnak, szándékos hibának beállítható. Másfelől a katonai körzet vezetőjeként már szervezett látványos hadgyakorlatokat, elsősorban a külföldi megfigyelők részére – tankokkal, repülőkkel, folyami flottillával, s most is pompázatos katonai temetést kellett megszervezni. 25 tábornok, ezredes segédkezett neki.30 Nem teljesen megbízható források szerint a temetés abnormálisan sokba került, már csak a külföldi vendégek tömege miatt is – állítólag 15 milliárd dinárba (összehasonlításképp: akkoriban a jugoszláv Vöröskereszt éves büdzséje 330 millió volt, az állami hírügynökségé 600 millió, és a staféta körbehordozása is „csak” 2,5 milliárd dinárba került.)31 Korábban felmerült, hogy Titót szülőfalujában, a horvátországi Kumrovecben temessék el, vagy a boszniai Tjentištén, ahol híres szutjeskai csatáját vezette, de maga is úgy kívánta, rezidenciájának egy külön épületében, a Virágházban legyen sírja.
Május 8-án a diákok nem mentek iskolába, sok helyütt nem dolgoztak, vagy a munkahelyen nézték a temetést. Teljesen kiürültek az utcák, mindenki a temetést nézte – emelték ki ezt a tévéhíradók, a másnapi újságok fotóriportjaikban is: Tito kultusza most halottkultusszá vált, tanatológiai fenoménné. Mintegy hétszázezren vettek részt a temetésen, de egyes becslések még az egymillió gyászolóig is elmennek, sőt, azon túl is. A parlament előtt Stevan Doronjski, a kollektív államelnökség vajdasági képviselője búcsúztatta, majd sokadszorra felhangzott a „Tito elvtárs, megfogadjuk néked…” Elindult a menet, melyet Tito két személyes kísérője vezetett, az ország és a párt zászlaját vitték. Majd jöttek a köztársaságok és tartományok zászlai, és 365 további zászló: a proletárbrigádoké és más katonai egységeké a 2. világháborúból (341 jugoszláv, 21 olasz, egy-egy szovjet, francia és bolgár). Majd a néphősök következtek, utánuk pedig a katonaság és a milícia aktív egységei. A menetben csak húsz koszorú kapott helyet, csak a jugoszláviaiak. Menet közben a Jugoszláv Néphadsereg zenekara gyászzenét játszott. Útközben százezrek, így pionírok fogadták a menetet, és „vasutasok, akiknek szerencséjük volt, hogy e pillanatokban vonatuk a belgrádi síneken pihen, munkások, gyerekek, emberek (sic!)” – ahogyan arról a Vjesnik másnap beszámolt. Felettük a hadsereg repülői húztak el négyszer. A gyászmenetet tíz katonatiszt és tíz munkás zárta: öt bányász és öt fémmunkás: „ők jelképezik Josip Broz kötődését fémmunkásai és Jugoszlávia munkásosztályának harca iránt”. Az út négy kilométernyi volt a szkupstinától a házig, ahol „a jövőt kovácsolta”. A Virágház előtt aztán Lazar Koliševski, Jugoszlávia elnökségének elnöke mondta el gyász­beszédét, majd az Internacionálé hangjai mellett bevitték a koporsót, újra díszsortüzet adtak az ágyúk, és a Himnusz mellett 15.15-kor betették a sírba, az Užice utca 15-ben, Tito itt élt 1944 óta, hogy Belgrádba bevonult partizánjaival. A temetés pillanatában minden köztársaság és tartomány fővárosában is díszsortüzet adtak az ágyúk, megszólaltak a gyárak és a hajók szirénái. A márványlapon aranyozott betűkkel csak a név és a dátum áll: Josip Broz Tito 1892–1980. Majd utolsó üdvözletet adnak a harcostársak, a munkatársak, a családtagok (akikről a tudósítások alig szólnak, és sohasem elsőként).
A két hivatalos gyászbeszéd egyébként nem különösebben mondott újat: Stevan Doronjski összefoglalta Tito életét, s minden különösebb üzenet nélkül elismételte a lózungokat: Tito a jövő embere, csak fizikailag halt meg, „folytatjuk az önigazgatás útját”; „Tito a humanizmus, a szocializmus, a gondolkodás, az alkotás szabadságának, az igazságért folytatott harcnak, a testvériség-egységnek, az egyenlő viszonyoknak, a háború nélküli világ szimbóluma.”32 Lazar Koliševski gyászbeszédében pedig a huma­nizmus, a barátság, a jövő, az egyenlőség, az együttműködés fogalmait emlegette, s legfeljebb az emelhető ki, hogy semmiféle ellenséges hang, fenyegetés nem volt kiérezhető.33 Vagyis ugyan mindketten beszéltek arról, kik ellen harcolt Tito, de ez inkább a múltra vonatkozott, nem aktualizálták és országok, személyek nevét sem említették. Doronjski szerint Tito a társadalmi és nemzeti felszabadulásért harcolt az idegenek, a kapitalisták, a fasiszták és a bürokratikus dogmatizmus ellen, míg Koliševski szerint Tito a „gonosz erői”, az osztály- és a nemzet ellenség, a külföldi hódítók és kizsákmányolók ellen harcolt.
A temetés után negyed évszázaddal furcsa történetek kezdtek el keringeni. Az egyik szerint Tito nem is volt a koporsóban, mert a gyógyszerekkel korábban teletömött tetem oly gyorsan kezdett el bomlani és bűzleni, hogy az már kellemetlen volt és higiéniailag is veszélyes, ezért az üres koporsót utóbb kiemelték és a „telit” tették a helyére. Sőt, egyes vezetők bebalzsamozták volna és mauzóleumot építettek volna, de a gyorsan széteső test miatt erre sem kerülhetett sor.34 Egy másik verzió is újratemetésről szól, de ennek más oka volt: Ivan Dolničar, a temetést felügyelő tábornok számolt be arról, hogy a virágházi temetést a tévéközvetítés miatt improvizálták, valójában a munkálatok egész éjjel tartottak a hatalmas márványfedél elhelyezése miatt, amely 12 tonnát nyomott és már két hónappal Tito halála előtt elkészült. Egy könnyű márványimitációval helyettesítették a közvetítés alatt, mert hogy is nézett volna ki a képen egy szimpla emelő? S állítólag a márványtömb 12 centiméterre, balra eltolódott – mert a munkálatot irányító tábornok már részeg volt.35 Többen pedig arra esküsznek, hogy a márványlapon azért szerepel csupán a név és a dátumok, a vörös csillag meg nem, mert a katolikusnak született Tito, a kommunista élete végére teljesen megtért és muzulmán lett, amit az is bizonyít, hogy az el nem kötelezettek mozgalmában szinte az összes arab és muzulmán ország ott volt, Tito pedig szakított Izraellel… Mások úgy vélik, Tito szabadkőműves volt, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a világ vezetői közül oly számosan megjelentek a temetésén – hisz az ő kezükben az uralkodás mindenütt.36

Gyászolók és távolmaradók

Tény, hogy államfő temetésén a világtörténelem során soha nem jelent meg annyi vezető politikus a világ minden szegletéből, mint Titóén. Ennek oka egyrészt közlekedéstechnikai, hisz repülővel bárki könnyedén megérkezhetett Belgrádba, de a fő ok mégis a hidegháború sajátos viszonyai között keresendő. Jugoszláviának az el nem kötelezettek vezetőjeként kitüntetett helye volt a két blokk között, és Tito a hatvanas évektől kezdődően tudatosan építette nemzetközi szerepét, arra alapozta karizmáját, ápolta a sajátos szövetségeket és barátságokat. A hetvenes években a rendszer legitimációjának legerősebb eleme épp Jugoszlávia nemzetközi elismertsége volt – és nem például a gazdasági fejlődésé, ami csak a külföldi hitelek miatt volt úgy-ahogy lehetséges, az ország válságból válságba esett.
Hogy a külföldi vezetők közül ki jelenik meg, már a Tito halála utáni napon spekulációk tárgya. Így a The New York Times kedden még azt írta, nem várják Brezsnyevet.37 Az elemzők pedig behatóan tanulmányozták, ki jöhet, majd utóbb, hogy ki is jött el.38 Akárha egy falusi lakodalomról lenne szó, melyen az összeveszett rokonok csak akkor hajlandóak megjelenni, ha a másik nem, itt is folyt a sakkozás – s végül Carter „vesztett”, mert nem ment el. Eközben a szocialista táborban nem kis fejtörést okozott, ki menjen a temetésre. Az világos volt, hogy a harmadik világ, az el nem kötelezettek a legeslegmagasabb szinten képviseltetik magukat (ám végül feltűnő volt, hogy Fidel Castro, aki Tito riválisának számított a mozgalom vezetésében, nem jött el, ahogyan feltűnő volt a líbiai Kadhafi és az egyiptomi elnök, Szaddat elmaradása is), ahogyan a nyugati világ képviselőinek jelenléte is magától értetődőnek tűnt (leszámítva az USA-t és Franciaországot, melyek elnökei nem jelentek meg). A kínai elnök és pártfőtitkár, Hua Guofeng rögtön jelezte jövetelét, és elsőként érkezett meg a temetésre már hatodikán. Világos volt, hogy Tito közeli partnere, a szovjet táborból örökké kilógó Ceauseşcu Belgrádban lesz, de Kádár János is, aki hatalomra jutását 1956-ben részben Titónak köszönhette. A többiek vacilláltak, míg Brezsnyev úgy nem döntött, hogy maga vezeti a szovjet delegációt, s ezek után világos volt, hogy a szovjet blokk országait is a legmagasabb szinten képviselik.
A szervezők előtt igen nagy feladat állt, több repülőteret kellett lezárni a külföldi vendégek fogadására. Az oroszok tiltakoztak, hogy Brezsnyev „csak” a batajnicai kato­nai reptéren szállhatna le – hogy aztán végül karonfogva támogassa le őt egy szovjet katonatiszt az Aeroflot gépéről (másfél évvel élte túl Titót). De Szaddám Husszein is ragaszkodott a fő belgrádi reptérhez, a surčinihez, aztán késett nyolc órát, és lefoglalta egy hotel egész emeletét, noha ott kellett volna laknia a lengyel elnöknek is. És akadt pár különleges kérés is – Észak-Korea elnöke, Kim Il-Szung például nem akart a belgrádi Hotel Intercontinentalban megszállni, nehogy kapitalisták közé keveredjen, így végül a nagykövetségükön aludt. A nemzetközi sajtó zsinórban szállíthatta a közönségnek az effajta „érdekességeket”.39 A jugoszláv sajtó, nyugodtan állítható, pedig azon élvezkedett, hogy íme, az egész világ tiszteletét teszi Tito, s így Jugoszlávia, a jugoszláv önigazgatású szocializmus előtt. Nem kérdéses, hogy a politikai elit ennek alapján teljesen elvakult, s úgy látták: a rendszer (azaz hatalmuk) stabil, hisz mindenki elismeri őket. Ez a kívülről érkező legitimitás akkor tényleg megvolt: ekkor 154 tagja volt az ENSZ-nek, s 127 országból érkezett delegáció (másutt 126, illetve 128 országot emlegettek): 31 köztársasági elnök, 4 király, 5 herceg, 6 parlamenti elnök, 22 kor­mányfő és 13 kormányfőhelyettes, 47 külügyminiszter. A sajtóban többféle adat látott napvilágot, így igyekeztek a legjobb „összeállítást” feltüntetni, azaz máshol úgy írták: 127 országból 209 delegáció érkezett, 38 államfő, 10 kormányfő, 7 kormányfő­helyettes, 6 parlamenti elnök, 12 külügyminiszter, két király és öt herceg.40 A jugoszláviai újságok napokon át azzal foglalkoztak, hányan s kik is jelentek meg, de arról gondosan hallgattak, honnan nem érkeztek: igaz, Európából csak a miniállamok képviselői hiányoztak, és persze az ellenséges, elzárkózó Albániából nem jött senki. Izraelből sem, Jugoszlávia 1947-ben az ENSZ-ben tartózkodott, amikor Izrael megalakulásáról szavaztak, de az elsők közt ismerte el és létesített diplomáciai kapcsolatokat. Ám el nem kötelezettként az arab országok pártját fogta, illetve már a szuezi válság, 1956 óta, majd a hatvanas–hetvenes években különösen rossz volt a viszony a két ország közt, s 1967-ben az izraeli–arab háború miatt meg is szakította a diplomáciai kapcsolatokat Jugoszlávia Izraellel, mert Nasszerrel és Arafattal, azaz Egyiptommal és a palesztinokkal szimpatizáltak.
Egy más olvasatban 126 országból érkezett delegáció – 121 állami, 68 párt-, 4 felszabadító mozgalom képviselői (mint Arafat), 9 nemzetközi szervezet és hat egyéb küldöttség. A királyok közül a belga Baudouin, a jordán II. Husszein, a norvég V. Olaf, a svéd XVI. Gusztáv volt jelen. Talán kissé furcsa, hogy II. Erzsébet nem jött el, noha 1972-ben járt Jugoszláviában, és Tito többször is meglátogatta őt, mondhatni, baráti kapcsolatban álltak, de ott volt helyette Fülöp edinburgh-i herceg is. És államfők: az iraki Szaddám Huszein, a pakisztáni Mohammad Zia-ul-Haq, a finn Urho Kekkonen, a bangladesi Ziaur Rahman, az olasz Sandro Pertini, a német Karl Carstens, a szíriai Hafez el Asszad. A kormányfők közül az indiai Indira Gandhi, az angol Margaret Thatcher, akit elkísért külügyminisztere, Lord Carrington is, ahogyan a német Helmut Schmidt kormányfőt is külügyminisztere, Hans Dietrich Genscher. Franciaországból Raymond Barre, a külügyminiszter Jean François-Poncet és Pierre Lacosta ellentengernagy érkezett. És jött Bruno Kreisky osztrák kancellár, az olasz Francesco Cossiga, a japán Masajoshi Ohira, a dán Andreas van Agt, a török Szulejmán Demirel, a spanyol Adolf Suarez. Az USA-t Walter Mondale elnökhelyettese és Lilian Carter, az elnök édes­anyja képviselte, Vatikánt pedig a külügyminiszteri rangú titkár, Achile Silvestrini. Iránt a külügyminiszter, Sadegh Qotbzadeh, akit 1982-ben végeztetett ki Khomeini ajatollah, noha egész életében a Pahlavi-rezsim ellen küzdött. S itt volt még az Arab liga főtitkára, az Európa Tanács főtitkára, az UNESCO képviselői. Az ENSZ küldöttségét Kurt Waldheim főtitkár vezette, az Európa Parlamentét pedig Simonne Weil. Franciaor­szágból igen népes küldöttségek érkeztek: így François Mitterand, a Francia Szocialista Párt első titkára és Lionel Jospen nemzeti titkár, továbbá Michel Rocard, a Direkció tagja és Jean-Pierre Cot, a nemzeti vezetőség tagja. A Francia Kommunista Pártot Georges Marchais főtitkár, Maxime Gremtz, a politbüró tagja és Felix Demette, a KB tagja képviselte. Franciaország Egyesült Szocialista Pártját Maurice Revenel nemzeti titkár, Viktor Leduc nemzeti titkár és Renier, a Politbürő tagja képviselte. A Munka Demokratikus Szövetségét (CFDT) Edmond Mair nemzeti titkár, Jacques Chereque, a helyettese képviselte, a Francia CGT-t pedig Gerard Gomez nemzeti titkár – az olaszok mellett a franciák voltak a legszámosabban jelen különféle küldöttségek révén. A temetés jó alkalom volt különféle találkozókra – legalább 100 találkozót jegyeztek fel –, s a jugoszláv sajtó ezt úgy állította be, hogy ez a legszebb bizonyíték Tito béketeremtő eszméjének állandóságára. Érdekes mód a kínai elnök, Hua Kuo Feng itt találkozott a szomszédokkal, Kim Il Szunggal és Indira Gandhival. De Brezsnyev is Kim Il Szunggal és Gandhival. Ceauşescu, a keleti tábor fenegyereke meg épp azért is Mondale-lel, majd Zia-ul-Haq-kal. Thatcher asszony sem tétlenkedett, 24 óra alatt 8 találkája volt a temetés mellett: így az olasz, a német és a spanyol kormányfővel ült le, de Kaunda zambiai elnökkel is, majd Zia-ul-Haq-kal, Gandhival és Ceauşescuval. Szaddam Husszein is igen aktív volt: Jasszer Arafattal, Husszein jordán királlyal, Hua Kuo Fenggel, Honeckerrel tárgyalt – talán tervei kapcsán puhatolódzott, mert szeptember 22-én hadüzenet nélkül megtámadta Iránt. A szocialista blokk főtitkárjai egymást is szívesen látták: Honecker hármasban ült le Geierekkel és Husákkal, Brezsnyev pedig Honeckerrel. A német Schmidt kancellár Gandhival cserélt eszmét, de az igazán fontos az volt, hogy a temetés után este az NSZK nagykövetségén találkozott Honeckerrel, s utóbb a német sajtó ezt a megbékélés jeleként értelmezte. A 78 perces találkozó alatt megegyeztek arról, hogy közös érdekük a további egyeztetés a nemzetközi helyzetről, a közös cél a normalizáció. Honecker is barátságosnak, békésnek nevezte a tárgyalásokat, amelyek épp a német kapituláció 35. évfordulójának napjára estek. A Der Spiegel cikkének címe ugyan ironikusan hangzik – „Egy ilyen temetésnek minden évben lennie kéne” –,41 de jól jelzi, hogy a temetés nem csak Tito kultuszának építésére szolgált, hanem a nemzetközi helyzet javítására is.
A temetés különleges volt, mert ilyen magas szintű vezetők ilyen sok helyről, ilyen erős ideológiai különbségekkel aligha találkoztak valaha is egy helyen. A képeken azt látjuk, hogy a temetésen egy külön a számukra emelt lelátón mintegy 13-14 sorban álltak, soronként 30–35-en, azaz mintegy 450 külföldi vendég mintegy kb. 200 négyzetméteren helyezkedett el. De ne gondoljuk, hogy csak a jugoszláv sajtó volt elfoglalva a külföldi vendégekkel: a Financial Times arról írt, hogy a legkisebb delegációk a norvég és a svéd királyt kísérték (utóbbinak a reptéri sztrájkolók otthon külön megengedték, hogy a temetésre elszállhasson), a legnagyobbak pedig Szaddám Husszeint és Guinena elnökét, Ahmed Sékou Tourét. A brit sajtó a legaktívabbnak a német kancellárt látta, Indira Gandhit pedig morális győztesnek, aki átveheti az el nem kötelezettek mozgalmának vezetését, mert Castro el sem jött. Az újságíróknak feltűnt az is, hogy Brezsnyev mennyire kerülte a találkozókat, ennek egyik oka a betegsége, fáradtsága lehetett, a másik, hogy aligha akart az afganisztáni invázió kényes kérdéséről ellenvetéseket hallgatni – de lehet, valami más volt visszahúzódásának oka.42
A temetést mint a „detant”, az enyhülés ünnepét írták le – e fogalmat, a détente-t a franciáktól vették át, amely a hetvenes években terjedt el, s azt jelentette, hogy két, korábban ellenségeskedő ország javítja diplomáciai, politikai viszonyait. A szerb állami tévé egy, már a délszláv háborúk után készült műsorában azonban az összefoglaló ironikusan jegyzi meg, hogy Tito még halálakor is győzött, és elismertebb volt, mint életében, hisz az egész világ megjelent a temetésén, ugyanakkor „Tito temetése Jugoszlávia temetése volt, de ezt alig valaki is vette észre”.43
A temetésen és utána azonban legtöbbet nem Titóról és Jugoszlávia sorsáról értekeztek a politikusok, legalábbis egyes újságcikkek erről számoltak be. A legfőbb témává a gyakorlatilag házi őrizetben levő feleség megjelenése mellett a távolmaradó Jimmy Carter vált. A Newsweek május 19-i számában a temetésről szóló cikknek már a címe is ironikus: „Az ember, aki nem volt ott”. Rögtön a szláv tradíció felelevenítésével kezdik egy szovjet tankönyvből: ha meghal valaki, senkit sem hívnak, de természetesen mindenki ott lesz. S Tito temetésén mindenki ott volt, noha senkit sem hívtak – csak épp Carter elnök nem. Egy nyugatnémet hivatalosságot idéznek név nélkül: „Ez több volt, mint hiba. Ez baklövés.” Carter ekkor Philadelphiába ment (már zajlott az elnökválasztási kampány), és az amerikai külügy szerint nem lett volna jó most a szovjet vezetőkkel találkozni az afganisztáni válság miatt: „Jugoszlávia – a Nyugat Afganisztánja”. (Ez a jóslat hellyel-közzel be is igazolódott.) S hogy valamibe Belgrádban előkészületlenül belefutni e téma kapcsán, hát az „bután veszélyes” lett volna44 – és ne feledjük, hogy a Szovjetunió afganisztáni inváziója az előző évben kezdődött, és a több, a temetés utáni találkozón fontos téma volt (a brit sajtó elsősorban ezekről számolt be.)45 A Time 1980. május 19-én szintén ezt emeli ki keretes cikkben: The Invisible Man – A láthatatlan ember… Eszerint a legtöbben azért hiányolták Cartert, mert látogatásával megerősíthette volna, hogy kiáll Jugoszlávia függetlensége mellett. Noha a belgrádi nagykövet, Lawrence Eagleburger sürgette Carter látogatását, számos más okot láttak, hogy ne jöjjön: kezdve a kampányon át odáig, hogy Brezsnyev látogatása az utolsó pillanatban vált ténnyé. A New York Post pedig nyugati lapokat szemlézett: Carter elvesztett egy újabb diplomáciai menetet, a szovjetek lépéselőnybe kerültek, és a jugoszlávok csodálkozásáról is beszámoltak.46 A Fehér Ház szabadkozott: az elnök világossá tette, támogatja Jugoszlávia függetlenségét és integritását a poszt-titói időszakban is, és egy magát meg nem nevezni kívánó hivatalnok elmondta, Carter USA-beli utazásait is szigorúan limitálta az iráni túszdráma óta, és „hisszük, hogy a jugoszláv kormány teljes mértékben megérti mindezt. A jugo­szlávok tudják, kik a barátaik”.47 Ám másfél hónappal később, június 24-én Carter Belgrádba látogatott, miután Velencében csúcsértekezletet tartott a német, olasz, brit kormányfővel és a francia elnökkel, vagyis a szomszédban volt. De ez utóbb sem Carteren, sem Jugoszlávián nem segített már, előbbi megbukott, utóbbi még mélyebb gazdasági válságba sodródott. Sok mindent jegyre adtak, a benzintől kezdve a legfontosabb élelmiszerekig, gyakran voltak áramkimaradások, az államadósság és az infláció nőtt. A gazdasági válság egyik oka volt, hogy az elöregedő kommunista eliteket végül leváltották a helyi, nacionalista elitek, melyek már Jugoszlávia felbomlásában voltak érdekeltek.

Az eltávolított feleség megjelenése

A temetés nem csak a Belgrádba érkezők és távolmaradók témája miatt vált média­eseménnyé. A helyi sajtó kiemelte, hogy 41 kamerával követték a temetést, s 58 televízió volt jelen 42 országból.48 A zágrábi Vjesti 1980. május 10-i számában összeszámolta a külföldi újságírókat: 720-an érkeztek 58 országból, így az NSZK-ból 83-an, az USA-ból szintén 83-an, Franciaországból 55, Japánból 54, Indonéziából 11, Iránból 6, Kubából 12, Afganisztánból 6, Zambiából 10. 10 afrikai országból negyvenen érkeztek, 15 ázsiai országból 144-en, 24 európai országból 419-en, „mindkét amerikai kontinensről” pedig 117-en jöttek. De egy szó sincs a Szovjetunióról, a szocialista országokról, még Kínáról sem. A Vjesnik szerint az élő közvetítésbe 43 tévé kapcsolódott be – hogy tényleg milliárdnyi ember nézte a temetést, az már azért sem állítható bizonyosan, mert sok országban még nem mérték a nézettséget. A Vjesnik állandó moszkvai tudósítója, Mi­lan Bekićaj ugyanakkor arról is írt, hogy a szovjet tájékoztatási eszközök „következetesen mértéktartóak voltak közvéleményük értesítésében Tito elnök haláláról és temetéséről”.
Azonban a nyugati média érdeklődése Carter és persze Tito mellett egy másik személyre is irányult: Tito feleségére, Jovanka Budisavljevićre. Pravoszláv szerb családban született a mai Horvátország akkor még szerbek lakta területén, Krajinában. 37 évvel volt fiatalabb Titónál, már a háború alatt is találkoztak, majd volt partizánként kerül az elnöki stábba a háború végeztével. Titónak már előtte volt három felesége és gyerekei is születtek (legendák szólnak arról, hány szeretője volt és gyerekeinek számát is több tucatra teszik a bulvár-történészek). 1952-ben házasodtak össze, és igazi első dámává vált: a rossznyelvek szerint miatta éltek luxuséletet, és azért távolították el a titkosszolgálatok 1977-ben Tito mellől, mert túl nagy befolyással volt a döntésekre, és ebben közrejátszott az is, hogy Jovanka szerb. Mások arra utaltak, hogy az öregedő Titónak volt már elege belőle – tehát teljesen ellentmondásosak a pletykák, s a dél­szláv sajtóban ma is előszeretettel jelennek meg a cikkek kapcsolatukról. Jovanka még ma is Belgrádban él, teljesen visszavonultan. Mivel Tito nem készített testamentumot, Jovanka azt állította, semmit sem örökölt férje után, személyes holmiját sem vihette el. A 90-es években már személyes dokumentumai sem voltak, ezt később rendezték. A titói örökség után ma is folyik a harc a családtagok és az állam között, 2013 áprilisában nyitották fel az egyik belgrádi bankban lévő széfjét.
Jovanka a jugoszláviai média kedvence volt, akárcsak Tito. A szép és elegánsan öltözködő Jovanka – a híres budapesti Rotschild Klára szalonjába járt varratni – Titót többnyire mindenhová elkísérte, egyik utolsó közös képük éppen budapesti útjukon készült. Nem kétséges, hogy sok jugoszláviai nő álmodozott Jovanka életéről, aki politikai kijelentéseket nyilvánosan nem tett. Sőt, még vadászpuskával célozva is lefény­képezték. Egyelőre rejtély, miért került hát szinte házi őrizetbe 1977-ben – utolsó nyilvános megjelenése 1977. június 14-én volt –, az összeesküvés-elméletek száma szinte végtelen, zömükben a politikai harcokra, leszámolásokra alapoznak, a titkosszolgálatok beavatkozására, arra, hogy Tito élete végén már csak báb volt stb. A témának lassan könyvtárnyi az irodalma, egyre-másra jelennek meg a visszaemlékezések is, tovább fokozva a zavart.49 De témánk szempontjából most az a fontos, hogy a temetésre „elengedték” a felvételeken teljesen magányosnak tűnő Jovankát – gyerekük nem született, szüleit már a háború elején elveszítette, akárcsak egyik testvérét, Tito gyerekeivel meg nem volt különösebb kapcsolata.
A nyilvánosságból való eltűnése avagy eltüntetése Jugoszláviában is állandó téma volt a nem nyilvános szférában, így megjelenése a 6-i belgrádi kommemoráción nagy feltűnést keltett. A nyugati sajtó már Tito halálhíre előtt is írt róla, így a Guardian már május 2-án arról írt, hogy Jovankát még férje halálos ágyához sem engedték oda, és beszámolnak arról, hogy egy belgrádi múzeumban eltávolították azokat a fotókat, melyeken ő is szerepel, vagy kivágták a dokumentumfilmekből a már jól ismert sztálini módszerrel. A lap is csak találgatta, miért éltek külön, megemlítve mind a személyes, mind a politikai okokat, továbbá, hogy meg szerette volna látogatni Titót a kórházban, de ezt sem engedték meg. Hát ezért lenne nagy meglepetés, ha a temetésen megjelenne.50 És ez így is történt. A ravatalnál tett látogatásáról a nyugati lapok rögtön beszámoltak, így például a The New York Times is. Akárha mai celeb lenne, a legapróbb rész­letekre is kitérnek, a szakításról, illetve az eltávolításról is írva: „Jovanka, Tito 65 éves felesége, zokogva és sóhajtozva engedte le kistáskáját, mielőtt elhelyezte volna a virágkoszorút, melyen ez olvasható: »Kedves Titónak«.” S hogy:„csöndben állt a koporsónál, fekete ruhában és kalapban, bánat ült az arcán. Egy idő után halkan sírni kezdett.” – Majd a szaténzászlóval letakart koporsónál Tito előző házasságaiból szüle­tett fiaival fogadta a pártvezetők és kormánytagok részvétét.51 A jugoszláviai lapok azonban meg sem merték őt említeni. A tévéfelvételeken látható, de kérdés, akkoriban ezekből mit adtak le, és az élő közvetítés sem rekonstruálható. Az írott sajtóban viszont jól látható az igyekezet a mellőzésére, jelenléte elhallgatására. Miközben rengeteg fotóriport jelent meg, Jovanka nem tűnik fel – pedig boldog-boldogtalanról közöltek képeket, a legnevesebb politikusoktól kezdve az ún. egyszerű nép zokogó gyermekeiről, a pionírokról, bányászokról stb. Például a magyar nyelvű napilap is hasonló módon járt: láthatjuk a könnyedző finn elnököt, még a katolikus papok küldöttségét is, de Jovankát sehol.52 Ahogyan a nemsokára már a könyvesboltokba kerülő emlékkönyvekből is igyekeztek kihagyni. Ez maradt a helyzet a 80-as években, a 90-es években pedig a háborúk miatt volt érdektelen személye. Csak az új évezredben került elő a téma, részben azzal is összefüggésben, ahogyan Tito kultusza újjáéledt. De nem feltétlenül kell arra gondolnunk, hogy központi utasításra hagyták ki Jovankát az újságírók, akkoriban már maguktól is kerülték a kényes témákat, ha Titóról volt szó.

Halottkultusz a Tito-kultusz után

Mondani sem kell, az elkövetkező hetekben Tito személye uralta a sajtót – közölték a róla szóló verseket, de a költők egy része most is énekelt. Életéről sorozatokban számoltak be, újraközölték írásait és mások visszaemlékezéseit. Színes különkiadványok jelentek meg, a sajtó aratott: a belgrádi Politika temetésről szóló száma történelmi rekordot ért el, 720 ezer példányban jelent meg. A tévék a partizánfilmeket adták, és kultusza a tetőfokára ért halálával, illetve a halála utáni első ifjúsági nappal, (ál)születésnapjával, május 25-ével. A Der Spiegel május 12-i számában ironikusan, szóviccel élve írja le a helyzetet: „Vom Tito-Kult zum Toten-Kult” (a Tito-kultusztól a halottkultuszig). De a The New York Timesban már arról is írnak, hogy halála Jugo­szláviát effektív vezetés nélkül hagyta.53
Az élet lassan normalizálódik: pont a hétnapos gyász elteltével 11-én focimeccseket játszanak, 12-én a Borba már egy amerikai színházi komédia kritikáját hozza. A Virágház május 10-től látogatható, és oly sokan érdeklődnek, hogy július 1-től szi­gorúan szabályozzák, honnan hányan és mikor látogathatják az Emlékparkot. Így köztársaságonként lakosságarányosan pl. Szerbiából naponta háromezren, Montenegróból háromszázan, illetve időrendben: a korai időpontokban a legtávolabb élők (8-tól fél óra a szlovénoknak, utánuk a macedónok jöhetnek – nyilván azt kalkulálták be, hogy éjjel utaznak –, a belgrádiak és Belgrád vendégei délután 4 és 6 óra közt). Az első négy évben hétmillió látogató érkezik (ekkor Jugoszláviának 22 millió lakosa van, de ebből 2 millió külföldön él), harminc év alatt pedig mintegy húszmillióan látogatnak el Tito sírjához. A Virágház, illetve a rezidencia négy év múlva nyílik meg teljesen, mellette a múzeum az ajándékokkal, stafétákkal, személyes tárgyakkal. A sírnál a kékbe öltözött gárdisták félóránként váltották egymást, ez ugyanolyan látványosságnak számított, mint a Buckingham-palota előtti. A háza is megtekinthető: a dolgozószoba, a biliárdszalon, a lakatosműhely, a vadászház.
A háborúk kitöréséig minden május 4-én 15.05-kor megszólaltak a szirénák, a híradók ilyenkor a vigyázban álló polgárokat mutatták – de mindig akad járókelő, aki továbbment. Kultusza tovább élt a helynevekben is: minden köztársaságban és tartományban egy-egy város előtagként viselhette a Tito nevet, ez nagy megtiszteltetésnek számított, a városok versengtek e címért. A stafétát továbbra is körbehordták az országban a tiszteletére (az 1987-es botrányig, amikor plakátként szlovén művészek olyan művét fogadták át, amely egy náci plakát „retroavangárd” kozmetikázott verziója volt, s melyen egy izmos férfi – a náci férfiideál – tart egy stafétát),54 a focikupa is az ő nevét viseli stb. 1982. március elején még törvényt is hoztak neve megóvásáról, hogy ne kommercializálódjék. Ezért nevének felhasználását ezután a szövetségi kormánynak kell engedélyeznie.55 1985-ben kerül rá arcképe az ötezres dinárra. Egy osztrák jegyzetíró két év múlva ironikusan jegyzi meg, látván, hogy Tito arcképével, aláírásával már jelvényeket, pólókat is kiadnak, hogy a titoizmus helyébe a Tito-mánia lépett.56 Ez azonban már csak részben igaz, Pandora szelencéje már kinyílt. 1981-ben a kosovói albánok tüntetéseit már erővel verik le, kivonulnak a tankok. A verbális deliktum bűncselekménye mint olyan létezik, Tito bárminemű kritizálása börtönnel járhatott (akárcsak korábban). Ekkor került a középpontba a szerbkérdés, illetve a szerb–albán konfliktus Kosovón. Az első demonstratív szerb tüntetésre éppen a Tito-rendszer második emberének temetésén került sor. Aleksandar Ranković titkosszolgálati főnökként 1966-ban vált kegyvesztetté (állítólag lehallgatta magát Titót is), de visszavonultan élt Dubrovnikban 1983-as haláláig. Néphősként, katonai tiszteletadás mellett temették el Belgrádban augusztus 23-án, és a szerbek szemében épp azért volt hős, mert Kosovón anno megregulázta (üldözte) az albánokat, akik a 2. világháborúban inkább a partizánok ellen harcoltak. Most, hogy a szerbek szerint őket üldözik el az albánok Kosovóról, a temetésen voltaképp a koszovói helyzet miatt demonstráltak,57 s ez a külföldi sajtónak is feltűnt.58 Temetésén a nevét skandálták, sőt, az elhaladó menetet még meg is tapsolták, ami igen különös jelenség egy temetésen. A politikai üzenet a jugoszláviai sajtó számára is világos volt, egy horvát cikkben egyenesen a politikai szellemek megjelenéséről írtak.59
1987-ben aztán egy újabb temetés vált hasonló szerb demonstrációvá, miután egy kosovói albán kiskatona, Aziz Keljmendi a paraćini kaszárnyában lelőtte négy társát, ötöt pedig megsebesített (a hivatalos verzió szerint az utána indított hajsza során ön­gyilkos lett). Noha az áldozatok közt nem csak szerbek voltak, hanem pl. bosnyák muzulmán származású is, az egyik áldozat belgrádi temetése szinte albánellenes tüntetéssé vált, és több szerbiai városban köveket dobáltak az albán üzletekre. A belgrádi Politika – mely később élen járt a háborús uszításban – öles betűkkel hirdette, hogy az eset „Lövés Jugoszláviába”.
Végül említsük meg, hogy Jugoszlávia felbomlása után a legfontosabb nemzeti vezetők temetése is sok érdekességet hozott magával. Tito egykori tábornokának, a horvát elnökként elhunyt Franjo Tudjmannak a temetése 1999 végén azért, mert az ellenőrzött horvát sajtó kiemelte, hogy 70 ország képviselői érkeztek – valójában azonban az állam- és kormányfők közül szinte senki (kivéve pl. a magyar Orbán Viktort), mert Tudjmant nem tartották demokratának, s ha tovább él, talán megéri, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróság vádat emel ellene háborús bűnök miatt. A bosnyák muzulmán Alija Izetbegović – aki a független Bosznia-Hercegovina első elnöke, az önállóság élharcosa volt – 2003-as temetésén százezren imádkoztak az iszlám szokásoknak megfelelően. A szerbek és részben a horvátok szerint ő is felelős háborús bűnökért. Slobodan Milošević 2006-ban hágai cellájában hunyt el, temetése pedig azért emlékezetes, mert feleségének házában temették el már sötétedéskor (ami a pravoszláv hagyományok szerint nem lehetséges, ez már a vámpírok ideje), de nem volt ott Oroszországba menekülő felesége és fia, de lánya sem, ahogyan egykori elvtársai közül is csak kevesen (igaz, Ivica Dačić egykori szóvivője igen, ő később belügyminiszter, majd kormányfő is lett). Mivel koporsóját már Hágában lezárták, az eset kapcsán szintén spekuláltak hívei: egyesek szerint ott ölték meg, mások szerint meg éppen hogy él valahol, inkognitóban. Ibrahim Rugovát 2006 elején, nem sokkal Milošević előtt temették, a kosovói albán politikus éppen az ellene folytatatott passzív ellenállást vezette, majd a függetlenedő Kosovo legerősebb pártja élén állt 2000-től, s az új köztársaság első elnöke lett. Temetése egyházi szertartás nélkül zajlott, mert a Titóról szóló (ál)hírekkel pont ellentétesen ő élete végén állítólag a muzulmánról áttért a katolikus hitre.
Így aztán Todor Kuljićot kiegészítve azt mondhatjuk: míg Tito temetése szinte az egész világon a béke szimbóluma volt, addig Tudjmané, Izetbegovićé és Rugováé az országukon belül a nemzeti felszabadulásé, Miloševićé pedig, ha már kevesek szemében is, az imperialista erőknek való ellenállásé.60 De sok tekintetben Tito temetése utólag Jugoszlávia rekviemjének tekinthető, ahogyan Winston Churchill 1965-ös temetését is sokan vélték a brit birodalom rekviemjének.

Elbeszélt történelem: Kosztolányi Gáspár

Kosztolányi Gáspár Megyercsréten született, 1923. szeptember 14-én. Szülei (Kosztolányi Gáspár és Táncos Margit) gazdálkodók voltak, a házaspárnak nyolc gyermeke született. Gáspár a római katolikus elemi iskolát Me­gyercsen 1938-ban végezte el, 1939-től 1941-ig a gadóci gazdaképző iskolába járt. Ez után egészen a berukkolásáig a családi gazdaságban dolgozott. 1944 júliusában a dél-komáromi Monostori erődbe vonult be, öt nap után az 52-es győri határvadász zászlóaljba sorolták. 1944 őszén az alakulatával védőállások készítésére ment a Tiszához, ez után Nyugat-Magyarországra vonult vissza. 1945 elején az alakulatot Német Birodalomba irányították. Kosztolányi Gáspár 1945 áprilisában esett amerikai hadifogságba, 1945 nyarán francia kézre került. A fogságból 1946 áprilisában jött haza. A családi birtok kollektivizálásáig (1951-ig) az apjával gazdálkodott, ez után 1965-ig, egy rövid megszakítással, államosított gazdaságokon dolgozott. Édesapját szabotázs vádja alapján két hónapra börtönbe zárták, ebben közrejátszott az is, hogy a háború előtt a keresztényszocialista párt helyi elnöke volt, és 1938 után megyei bizottsági tag. A család hosszú évekig meg volt bélyegezve mint kulákok. 1960 után Kosztolányi Gáspár egy évig Novákyban volt bányász, ez után a szentpálpusztai állami gazdaságban dolgozott, először mint gyalogmunkás, azután mint traktorista. 1965-ben a komáromi hajógyárba vették fel mint sofőrt. 1983-ban ment nyugdíjba. 1955-ben nősült meg Takács Veronikával, 1960-tól Őrsújfaluban laknak. A története nyolc beszélgetésünk (2013 november, 2014 február, 2015 március, június, 2016 áprílis, június, júliusa) alapján íródott s a Nyugati fogságban (Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban) c. kötetben jelent meg. Az itt olvasható részlet még nem volt publikálva. A Fórum Kisebbségkutató Intézet a „Video history” projekt keretében többórás filmfelvételt is készítettem vele.

Gyerekkor

Kosztolányi Gáspár vagyok, Megyercsen születtem. Szüleim Kosztolányi Gáspár és Táncos Margit, gazdálkodók voltak. Megyercsréten éltünk, egy paraszttanyán. A szülői házunk 1920-ban épült, azelőtt az öreg házban laktak a szüleim, ahol még a dédöreg­apám, Kosztolányi József lakott. A szüleim, azt hiszem, 1919-ben házasodhattak.
A keresztlevél szerint 1923. szeptember 14-én, anyakönyvi kivonat szerint meg szeptember 18-án születtem – akkoriban a keresztlevél volt a fontos, és az apám valószínű keresztelő után ment bejelenteni Megyercsre a születésemet, úgyhogy 18-át írtak be 14-e helyett. De 14-én születtem, az biztos, mert a nagy szekrényben föl volt írva még az óra is.
Nyolcan voltunk testvérek, Margit, Emma, Gáspár, Mária – vízbe fulladt, Nándor – difteritisz, Mária, Katalin, Ferdinánd. Mind a nyolc gyerek ott, a tanyánkon született, ebből ketten kiskorukban meghaltak. Egy kis húgom, a Mariska, egy hirtelen zápor után beleesett egy sekély tócsába és megfulladt, az öcsém, Nandi, egy difteritiszjárványba halt bele. Mind a kettő kétéves volt.
Mivel tanyasiak voltunk, Megyercsre jártunk iskolába. 1929-ben kezdtem az első osztályt, az év december elején bejött az az óriási 1929-es tél – már akkor volt körülbelül harminccentis hó –, olyan sűrű, apró hó kezdett hullani, megindult egy óriási északi szél, és keverte a havat. Állítólag -30°C alatt is volt a hideg. A diófák teljesen kifagytak, az almafák megmaradtak, tavasszal kihajtottak, de mind be voltak repedezve, érdekes volt. Emlékszem rá, a házunk körülbelül észak–dél irányban feküdt hosszúságában, és a déli tűzfal tetejéig volt a hófúvás; a lovakat átvezettük rajta, nem szakadtak bele. Még májusban is megvolt az a hó, olyan kemény volt a tél. Az ambróztagi és a violini földek könnyűek, fekete a talaj, és a szél azt tavasszal nagyon viszi, és azon az éven behordta egészen a cserepek közé. Mikor végre elolvadt a hó, a padlásgerendákon egycentis sár volt.
A nagy hideg végett csak az első pár hónapot jártam. Olyan gyengécske is voltam, és akkor bejárni négy kilométerre az iskolába, az borzasztó volt. Két idősebb leánytestvéremmel és a többi réti gyerekkel mentünk, egyszerre olyan tizenöten. Megvártuk a fölsőrétieket, és mikor már anyám látta, hogy jönnek a Czézingerék előtt, feltette a táskát, kimentünk az útra, aztán együtt mentünk – sárban gumicsizmákban, tavasszal és nyáron mezítláb. De az a tél borzasztó volt, valamilyen szünet is volt emiatt. Be voltunk búgyálva, mint a múmiák, úgy jöttünk haza, hogy az orrunk lukából jégcsapok lógtak. Rettenetes volt, szinte hihetetlen, hogy ezt egy gyerek kibírta valamikor. Én aztán teljesen kimaradtam, de a lányok azok azért jártak. Így aztán 1930-ban újból első osztályba mentem.
A faluban felekezeti iskolák voltak, református és katolikus, én a vallásom szerint katolikus iskolába jártam. A tanító néni Némethné Kórósi Karolina volt, olyan százötven centis, kövérebb asszonyka. Egy osztályban nyolcvankét diák volt, elsősöktől a nyolcadikosokig, úgyhogy a tanító néninek a fejes vonalzó mindig a kezében volt, ütött vele. Ha nem bírt velünk, azt mondta, hogy azt, aki hátra les, a háta mögött ülő vágja pofon. Mi már direkt vártuk, hogy nézzen hátra valaki, és akkor akkorát kapott! Így volt, nem bírt volna másképp, de akkor ez volt a norma. Többször is megtörtént, hogy a gyerek elment haza panaszkodni, „tanító néni megvert, meghúzta a hajamat”, meg állítólag meglátszott az ujja helye is a pofontól, és akkor a szülő eljött másnap panaszkodni a tanítóhoz, pláne a szegényebb osztálybeli, hogy az ő gyerekét ne próbálja verni, inkább azt verje, akinek kenyeret ád, a saját gyerekét:
– Hát, uram, mondta a Némethné, ha nem tetszik, menjen el a Masarykhoz panaszra!
Szigorú volt, de a nyolcvankét gyereket megtanította írni-olvasni.
Rossz gyerek voltam, nagyon rossz gyerek. A nagy fegyelmezés a „huszonöt a fenékre” volt. Meg kellett fogni a cipőnk orrát, aztán orgonapálcával kaptunk huszonötöt. Én akkor kaptam így ki, amikor lelőttem parittyával a telefonoszlopról a fehér porcelánt. Harmadikos voltam, mentünk haza valami tizenöten-húszan, és az egyik gyerek, az Agg Jancsi – ő volt a parittyamester, de én tudtam a legjobban lőni – azt mondta:
– Gazsi, le tudnád lőni?
A cél az úttól körülbelül olyan húsz méterre volt, fogtam a parittyát, durr, szétröpült. A bakter meg éppen állomáson kívül volt és meglátta. Mindjárt elment az apámhoz, úgyhogy ő is jól kikészített. Elment ennek a híre, eljutott a tanító nénihez is, aztán énnekem kellett kimenni a református temetővel szembe, ott voltak orgonabokrok és azokból vágni egy olyan ujjnyi vastagságú, nyolcvan centi hosszú botot, amivel aztán kikaptam. De volt egy éles késem, és három helyen gyűrűt vágtam rajta, hogy törjön el. Úgy is volt, a második ütésnél széjjelröpült a pálca, juj, aztán meg a pofon, és aztán a darabokkal ütött a Némethné, a huszonötöt megkaptam.
Azt hiszem, 1934-ben épült az iskolánkhoz egy új szárny, és akkor jött oda a Hrotkó Sándor kántortanító, aki aztán Hitesre magyarosította a nevét, ő lett az osztályfőnököm egészen végig. Nagy tudású tanító volt, a kottát ismerte, gyönyörűen hegedült meg orgonált, hol hegedűvel tanította az éneket nekünk, hol a harmóniumon. Engem gyerekkortól egészen a mai napig érdekelt a történelem és földrajz, azok csak úgy ragadtak rám. Nagyon szerettem a térképeket, otthon is mindig azokat böngéztem. Mikor té­len a falusiak elmentek haza ebédre, mink másfél órát ott voltunk az iskolában. Amikor az elemózsiát megettük, unalomban kitaláltunk egy játékot. Odaálltunk az Európa-térképhez, aztán „hol van Berlin, hol van Párizs, hol van London, hol van Isztambul?”, és kerestük a térképen. Én fogtam a pálcát, térképnél álltam és a hátam mögött mutogattam. Magyarból is, matematikából is gyönge voltam, de a többi tantárgy már ment. Első republika volt, és lehetett magyar történelmet tanulni. Nem mindent, de a Hites azért megmondta, mindig úgy szépen. Aztán mikor Erős Józsi rávágta, hogy, tanító úr, én tudom a Talpra magyart is. Azt mondja, no, fiam, ne, ezt nem szabad. De azért láttam, hogy jólesett neki.
Megyercsrét Violin és Štúrová között van, abban az időben harmincnyolc magyar család lakott ott. A tanyánk egyik oldalán volt Violin, ahol szlovákok laktak, a másik oldalon már magyar gazdák voltak. Violin az egyetlen olyan szlovák település Csallóközben, ami tiszta szlovák és nem kolónia; az ottani lakosok még 1911-ben települtek oda Turzovkából. Esztergomban volt egy turzovkai származású pap – talán kanonok volt – és volt pár száz hold birtoka, amit aztán öt-tíz holdanként fölajánlott a turzovkai szegényebb családoknak, hogy megvehetik hosszú lejáratú kölcsönre, így telepedtek ide. Emlékszek a beszédjükre is, őket a mai szlovák talán nem is értené meg, mert olyan lengyelesen beszéltek: „idžem, nejdžem, budžem, nebudžem…”, vagy azt mondta a kutyának, hogy „idžeš dobudy?” Mikor eljöttek a tiszta magyar környezetbe, megtanultak magyarul is, voltak akik perfekt beszélték a magyart. Sose kértek semmit, el se fogadták volna, de nagyon hálásak voltak, ha valamit kölcsönöztünk nekik. Például ha fát akartak hordani, jöttek az apám után, „pán Kosztolányi, nepožičali by ste mi pár volov na pol hodinu?”, egy pár ökröt fél órára, aztán az apám mondta, hogy ott van, fogják be, nos vigyék. Alázatosan megköszönték, „velice pekne ďakujeme!”, és az apám, aki beszélt egypár szót szlovákul, „to je nič.” Aztán tavasszal jöttek át önként kapálni, segíteni, főleg az asszonyok, olyan jó népek voltak.
Egyszerű emberek voltak, és alázatosak, de az öltözetük nagyon szép volt, férfiaknak és a nőknek is, azok ha kiöltöztek húsvétkor népviseletbe, csak bámultunk. A leányok összefogtak csoportba és gyönyörűen, több hangon énekeltek, úgy, mint a szlovák folklórban, csodálkoztunk rajtuk. Az első években szegények voltak, de aztán javult a helyzetük. Még 1938-ban az idősebb férfiak között volt olyan tíz-tizenkét drótos is, azok főleg Dél-Szlovákiában drótoskodtak, de a legtöbb férfi már akkor a vasúton dolgozott. Amikor megnyílt a gútai vasút, az nagyon segített a helyzetükön, úgyhogy a hetven százalékuk ilyen krampácsoló volt, olajozó ember, kalauz, vagy az állomáson váltókezelő. A földeken az asszonyok dolgoztak, de volt három vagy négy férfi is, aki gazdálkodott.
A járásunkban négy kolónia is volt: Štúrová, Okánikovo, Hodžovo és Gadóc, a legtöbbjük legionarista. A štúrovái kolonista családok több mint fele morva volt, a többiek meg szlovákok. A morvák modern gazdaemberek voltak; a csallóközi parasztok csak néztek, mert az istállóikban önitatóik voltak, és elevátorok vitték az ennivalót a jászolba. Az állam épített nekik egy gyönyörű kétszobás téglaházat, istállót, óriási pajtákat. A kaszát nem ismerték, minden kaszálnivalót kaszálógéppel végeztek, füvet, gabonát, mindent. De a szlovákoknak maguknak kellett ezeket építeni, azoknak vályogházaik voltak. És a morvák harminc katasztrális hold földet kaptak, a szlovákok meg csak tizenötöt, ekkora különbség volt, a morvákat nagyon pártolta az állam. A szlovákok barátságosabbak voltak, mert azok szegényebbek is voltak. A helyiek és a kolonisták között egyáltalán nem volt rossz viszony, a helyiek eljártak hozzájuk napszámba, főleg ekeliek, meg a rétiek, de volt bent tartott cselédjük is, többen építettek a kisebb udvarokban olyan kisebb házakat a kommenciós cselédeknek. A viszony csak 1938-ban romlott meg.
Štúrová volt hozzánk legközelebb, légvonalban egy kilométerre. Volt ott egy Sokol sportegyesület, és mink gyerekek elmentünk megnézni őket. Minden szombaton meg vasárnap eljártam oda – a vasárnapi misére el kellett menni, de az után inkább nem mentem ebédre, hogy megnézhessem őket. Komáromból a katonatisztek jöttek katonazenével, ők tanították őket. Talán minden második vasárnap volt egy ünnepély, ügyességi versenyekkel lóháton, tojást vittek kanálban, tornagyakorlatoztak, meg ilyesmik. Nagyon jó tornászok voltak Štúrovában; volt három olyan morva tornász, hogy elcsodálkoztunk. Az egyik felugrott a rugós lépcsőre, feldobta magát, átugrott a bakon, ott egy szaltó, aztán talpra állt. Vagy a Koníček: meglóbálta magát a nyújtón, hármat pördült – egy kézen –, nem akartuk elhinni, mit látunk.
Kiskoromtól érdekelt a politika. Apám mindenhova magával vitt, talán azért ragadt rám ez a sok emlék, benne voltam gyerekkoromtól jóformán. 1937-ben községi választások voltak. Emlékszem rá, hogy a csehszlovák kommunista párt magyar szekciója szövetségbe lépett a magyar pártokkal. Molnár István bácsi volt a helyi kommunista párt elnöke, az alelnöke meg a Kocsis Lajos bácsi, és így mind a ketten bejutottak a megyercsi képviselő-testületbe. Amikor később jött a zsidóüldözés, amikor sok helyről a kommunistákat is elvitték, Megyercsről egyetlenegy kommunistát nem vittek el: a megyercsi magyar képviselők megvédték őket, hogy ők semmi rosszat nem csináltak.

1938

Apám a gróf Esterházy János keresztényszocialista pártjának megyercsi elnöke volt. Megyercsen a katolikusság általában az Esterházy pártján volt, a reformátusok meg inkább a Magyar Nemzeti Párt mellett voltak. Arra is emlékszek, hogy apám 1938 tavaszán elvitt magával Érsekújvárba a magyar párt nagygyűlésére. A Főtéren volt a gyűlés, Esterházy szónokolt fönt az emelvényen. Szókimondó ember volt, talán egy kicsit sértően is, úgyhogy a rendőrök nem tudták elhallgattatni. Odamentek hozzá, megfogták, le­rán­gatták az emelvényről, és akkor azt mondta, hogy „a kezem-lábam megköthetik, számat nem fogják!” Tizennégy éves gyerek létemre ezt láttam, ezt soha nem felejtem el.
Emlékszem, 1938 nyarán, az ekeli búcsúban megvertek egy violini szlovákot, a Fero Fučekot. A búcsúi mulatságban már lelkesítő magyar nótákat énekeltek az ekeliek, meg az Isten álld meg a magyart, a Fero már olyan intelligensebb ember volt, volt fényképezőgépe is, és szépen fényképezte őket. Az egyik ekeli meglátta, kirúgta a kezéből a fényképezőgépet, és jól elpakolták szegényt. Akkor még csak ilyen kristályos rádiónk volt, fülhallgatóval, és az édesanyám este hallgatta a pesti rádiót:
– Gyerekek – mondta –, bemondták, hogy az ekeli búcsúban a magyar legények nem tudták elviselni azt, hogy őket akadályozzák, kirúgták a kezéből a fényképezőgépet és megverték az illetőt.
Akkortájt már voltak tüntetések is, már kezdődött a csehellenesség is. És főleg a violiniak részéről; a szlovákok már akkor talán az önálló Szlovákián gondolkodtak, különben sem voltak olyan nagyon jó viszonyban a morvákkal meg a csehekkel. Akkor már azt kiabálták a legények, hogy „Česi peši do Prahy!” – „Csehek gyalog Prágába!”, vagy hogy „Violinčani sú beťári, Štúrováci sú lekvári” – „Violiniak betyárok, štúrováiak lekvárok”, meg hasonlókat.
Vagy például Komáromban a Štefánik-szobor, ami az Anglia parkban volt. Nem a városra nézett, hanem a Duna felé – és valaki egyszer éjjel, drótosládát tett a hátára, és kezében volt egy papiros, és rá volt írva: szarom Csehország, megyem Magyarország. Ezt ilyen huligán magyarok csinálhatták, ez olyan kis csúfolódás volt. De tényleg találós volt, mert a Dunára nézett a Štefánik, és úgy van a szobor ma is, mintha egyik lábával lépne.
Tizennegyedik-tizenötödik évemben voltam már, pontosan emlékszem, hogy a magyarok bejövetele előtt már készülődés volt, már tudtuk, hogy körülbelül el fog jönni az az idő. Azt is mondták, hogy ebből háború lesz. Aztán 1938 őszén a csehszlovák hadsereg behívott három korosztályt, és már cirkáltak itt a csehszlovák katonák. Az őstermelőket, mint az apám, ezeket hagyták, a családunkból az apámnak az unokatestvére, Kosztolányi Gusztáv, nagyapám testvérének, Gyula bácsinak a legidősebb fia volt behíva, de egy hetire hazaengedték, mert akkor már ő is különálló gazdaember volt. És szegény, mikor 1941-ben megkezdődött a világháború, az első transzporttal kivitték az orosz frontra, egy héten belül meghalt: rálépett egy aknára. Tanúk is voltak, akik látták, hogy kifordult a bele, megfogta szegény a gyomrát, elkezdett futni, aztán összeesett. Ő volt az egyetlen férfi a Kosztolányi családból, aki elpusztult a második világháborúban.
Akkor, 1938-ban, nem volt semmi megtorlás az itteni magyarokkal szemben. A rádiókat beszedték – tanyán voltunk kint, már volt egy elemes rádiónk, azt elvették, és az apám vadászember volt, be kellett szolgáltatni a járási hivatalnál a fegyvereket, de három puskája volt neki, és csak egyet adott le. Amikor már a cseh hatóság látta, hogy itt úgyis előbb-utóbb el kell menni, visszaadták azt is.
Pár nappal az előtt, hogy bejöttek a magyarok, itt csehszlovák repülők cirkáltak, Nemesócsán is volt egy repülőterük. Egyszer, akkor kint dolgoztunk a földeken, fölszállt egy csehszlovák gép és átment a Dunán, Magyarországra felderíteni, fényképezni, mert akkor már a magyar sereg fel volt készülve. Olyan tíz perc múlva már jött is vissza. Másnap ugyanúgy, harmadik nap ugyanúgy. Először még csak eltűrték, de a harmadik nap azt vettem észre, hogy a csehszlovák gép óriási sebességre kapcsolt, nagy búgással jött és alacsonyabban, mint máskor. Egy duplaszárnyú magyar gép üldözte Ekel irányából, olyasféle, mint a mostani permetezőgépek, azt hiszem, hogy FIAT vadászgép volt. Ekel és Nemesócsa között utolérte, fölé szállt, csak azt hallottam, hogy trrrr, és aztán ment vissza Magyarországra. A csehszlovák gép elkezdett füstölni, aztán meggyulladt, lehetett látni, hogy jött lefelé. Még azt is láttuk, hogy valami kipottyant belőle. A pilóta lehetett az – azt mondták, hogy nagy szerencséje volt, mert a gép lassan ereszkedett le, akkor már voltak kórókúpok összerakva és állítólag ő pontosan ráugrott egyre, talán ötvenméteres magasságból. Láb- és oldalbordatörése volt neki, de nem halt meg.
Közben kezdődtek a tárgyalások, és a németek megkapták a Szudéta-vidéket. Az a hír jött, hogy itt visszacsatolás lesz valószínű, aztán meg is lett erről az egyezség. Óriási lelkesedés volt az itteni magyarság körében, megmondom őszintén, különösen a gazdák nagyon örültek neki. Édesapámmal és a szomszédainkkal, Czézinger Guszti bácsival és Dusa Feri bácsival elmentünk Komáromba, hogy megnézzük Horthy bevonulását. Nekem saját biciklim volt, mert olyan módos öregapám volt, hogy három nagy unokája volt és mindegyiknek kerékpárt vett. Abban az időben az több volt talán, mint ha ma egy autót kaptam volna. Reggel elég korán felkeltünk, már olyan hat óra felé indultunk, Megyercsrétről Komáromba másfél órás az út biciklivel. Nyugodtan mentünk, Keszegfalu után van a csallóközi főcsatorna, a szivattyú, ott mentünk át a hídon. Valami tíz szlovák katona volt ott, már vonultak ki Komáromból, odáig jutottak el:
– Stoj! – leállítottak.
Megálltunk és kérdezték, hogy hová megyünk? Mondtuk, hogy az ünnepélyre. Én csináltam kaucsukból egy piros-fehér-zöld színű szélmalmot, ki volt téve a biciklimre, és ahogyan mentem, szépen pörgött, mint a propeller. Az egyik katona szépen megfogta, eltörte kétfelé és beledobta a kanálisba. Most már mehetünk, azt mondta. De semmi atrocitás nem volt, nem mondták, hogy nem mehetünk.
Bementünk Komáromba és lerakodtunk a biciklikkel Nagy Géza vendéglőjének az udvarában, ahol a lovakat szoktuk kifogni, amikor az apámmal piacra jártunk. A városban már mozgolódott a nép, mindenki kíváncsi volt, a Baross utca vége el volt állva, apám ezekkel az idősebbekkel ott maradtak. Aztán a Dusa Béla haverommal találkoztam ott, és mint afféle kíváncsi gyerekek, gyerünk föl a hídra. Sose felejtem el, ahogy megyünk Dél-Komáromba, a hídnak az innenső, bal oldalán álltunk, vártuk, lestünk, hogy mikor jön Horthy. De először nem ő jött, hanem a szabadcsapatok. Rendes katonasisakban, teljes fölszerelésben, a borjú a hátukon, fegyverrel és álcázva: a sisakjukon meg a parolin is át voltak húzva olyan kis ágacskák, betűzve, mintha harcba mentek volna. Egyenruhában voltak, de se jelzés, se rang nem volt rajta, csak jöttek fegyverrel. Nem sokan, talán egy erős szakasz ha volt, olyan harminc-negyven ember.
Aztán jött a Horthy is a kíséretével: előtte tisztek, aztán körülötte a díszesebb test­őrség. Emlékszek rá, gyönyörű fehér lova volt, szépen ült rajta, egyenesen. Elkezdtünk futni lefelé, úgyhogy utolértük a szabadcsapatokat. Körülbelül odaértek a Baross utcának az elejébe, egyszerre csak azt láttuk, hogy széjjelugráltak, egyik jobbra, másik balra, és ott egypár szlovák cégtáblát puskatussal levertek. Akkor egy kicsit meghökkentünk, mert azok ott törtek-zúztak. A Földműves Kölcsönös Pénztárnak volt ott egy reklámtáblája, azt verték szét, és a Háber mészárosnak is, az izraelita volt, ő volt a legnagyobb hentes-mészáros Komáromban, gyönyörű modern épülete volt a Baross utcában, szép nagy cégtáblával, az is szlovákul és magyarul volt, azt is leverték. Aztán elszéledtek, nem volt semmi. Hogy kik voltak ezek a szabadcsapatok, ezt pontosan nem tudom, de úgy jöttek, mint ha harccal vennék be Komáromot. Ellenállás persze nem volt, nem harc volt ez, csak – magyarul mondva – erőfitogtatás, olyanformán próbálták szimbolikusan megcsinálni az utat. Mindenki megszeppent, hogy hát ez az elfoglalás? Pláne a nők, hogy hát mégis, miért csinálták ezeket? Hiszen nem ártottak azok senkinek se.
Ez után jöttek szépen a gyalogosok is, mind vassisakban, azok már mind föl voltak virágozva, jött a lovasrendőrség és utána a Horthy Miklós fehér lovon. A Nádor utcánál elfordulva elmentek a Szentháromság-szoborhoz, a Klapka térre. Persze nagy tapssal jobbról, balról. Kivonultunk utánuk a Klapka térre, ott tartotta Horthy a beszédet. Oda aztán nem jutottam el, a Szentháromság-szobortól lejjebb álltam, de a hangszóróból hallottam a hangját. Elég jó, talpraesett beszédet tartott, hogy visszaszereztük ezer­éves hazánkat, meg ilyeneket, de így pontosan nem emlékszem. A tisztikar és a rendőrség nagyon díszes volt, ezüstös sisakjuk volt nekik, nagyon szép lovakon jöttek be, de a katonaság az valahogyan szegényes volt, az öltözete nem volt valami látványos, nem olyan vasalt ruhában voltak. Én magam is úgy elcsodálkoztam, mint gyerek, hogy hát az istállóját neki, ilyen a magyar hadsereg? Nem voltak olyan sokan, egy zászlóalj ha bevonult akkor, olyan háromszáz embert láttam körülbelül bevonulni. Aztán mentek Újvárnak, Szerdahelynek és Gúta irányába, nem mentek minden az ünnepélyre. A vigalom körülbelül két-három napig tartott.
Jó napnyugtára értünk haza, azt tudom, mert etetni kellett az állatokat. Akkorra már a magyarok Megyercsen voltak. A díszkapu már készen volt, zöld ágakból, rajta a felirattal, hogy Isten hozott, még akkor meg lett csinálva, amikor a csehszlovák csapatok bent voltak. Megyercsre egy olyan ötven lovasból álló különítmény jött be. Nem tudom, milyen alakulat volt, ágyújuk nem volt, csak könnyű kis fegyverük. A megyercsiek lelkesen fogadták őket, a magyarok között örömünnep volt akkor, talán mindenki drukkolt, tekintet nélkül a vallásra, felekezetre vagy vagyoni helyzetre. Apám az még pláne, ő nagy magyar ember volt.

1938 után

1938 után egy kis csalódás volt. Talán a gazdáknak nem, azokra nem volt annyi adó, mint a csehek alatt: a magyar időben volt egy rendes jövedelemadó, földadó, slussz. A munkásosztálynak viszont csalódás volt. Nem volt annyi munkahely, olcsóbbak voltak a bérek, drágább volt a cigaretta és az ital, ami abban az időben sokat csinált, mert egy kapásember, aratóember a féldeci nélkül nem tudott dolgozni, azt reggel be kellett dobni. És a ruházat is drágább volt. Azelőtt itt volt a Baťa cég, a cipőkirály, ami árulta az olcsó cipőket, a magyar bakancsot aztán háromszor annyiért lehetett venni, mint a Baťánál. Vagy volt a Nehera, az volt a ruhakirály – a férfiöltönyök, a struksznadrágok, munkásruhák, és azok is olcsóbbak voltak az első republika alatt.
1938 előtt elég nehezen lehetett átjutni Magyarországra, vagy onnan ide, sok utánajárás volt, de aztán már ugye egy ország voltunk. Észrevettük, hogy az anyaországból ezrével jönnek a népek, és veszik az olcsó cipőket meg a ruhákat. Komáromot egy hét alatt kivásárolták, pláne a dél-komáromiak, szőnyiek, a Nehera és a Baťa üzletek két nap alatt üresen maradtak. Más üzletekből is sok mindent elvittek, élelmiszert, mert olcsóbb volt, mint Magyarországon. Ez már aztán pláne a munkásság körében nem tetszett – még a falusi emberek ezt nem vették olyan rosszul, mert ott mindenki a kamarájából élt, nem az üzletből. Az a bőség, ami az előtt volt az áruból, megszűnt, nem volt utánpótlás, a komáromi lakosság észrevette, hogy nincsen választék. Egy hónapjára Komáromban már feliratok is voltak itt-ott a kapukon, meg a falakon: Míg Masaryk volt apátok, volt ingetek ruhátok, amint Horthy lett apátok, kivan a meztelen …csátok. Vagy hogy Minden drága, vissza Prága. De a falusi nép nem törődött ilyesmivel, ott nem láttam egyetlen ilyen feliratot.
A csehek alatt sok sztrájk volt, főleg a harmincas évek elején. 1938 után ez is megszűnt, a munkásoknak nem lehetett sztrájkolni, ilyesmi nem lehetett a magyar állam alatt, ugye ez már jogfosztottság volt, közben a mezőgazdasági munkásoknak rosszabb helyzetük lett; emlékszek rá, a legelső napszám egy pengő volt. Már pontosan nem tudom, hogyan lett átváltva a korona pengőre, de az is kicsit csalódás volt, mert ha átszámítottuk az árakat, azok jobbak voltak a csehszlovák időben. A magyarok alatt volt ilyen százdarabos csomagolású, legolcsóbb cigaretta – ezek olyan erős cigaretták voltak, emlékszek rája, akkor már én is úgy néha susondiban rágyújtottam, mert apám nem engedte volna –, azt hiszem, húsz fillér volt.
Az elején nem volt könnyű nekünk se, mert még az első republika alatt az apám belement földvásárlásokba: anyámnak a jussát eladták, és akkor vettek valami negyven hold földet. Egy árverésen voltak, jól fölverték az árat, és az apám beleesett. Ott volt a nyolc gyerek, jöttek a rossz termések, jöttek a vizes évek, sok csapadékos év volt. Bizony, elég volt kiheverni. Az apám jóban volt egy komáromi főorvossal, Lipser doktorral, ő is nagy vadászember volt, az adott neki kölcsönt, azt is elég volt nyögni.
Apámnak talán szerencséje is volt, de nekünk például jobban ment a gazdálkodás 1938 után. A hat év alatt kitermeltük az összes adósságot. Sőt, később már az apám mindig azon gondolkodott, hogy Komáromban megvenné a Sarf-házat; a Sarf egy fogtechnikus volt, olyan sarokházat, ami eladó volt. Emlékszem rá, hogy az anyámmal azon tanakodtak, hogy esetleg még vennének fel kölcsönt és megvennék, mert akkor már volt egy kis spórolt pénzük. A magyar időben nagy súlyt fektetett az állam a gazdakérdésre, ezt meg kell hagyni, nem volt olyan község, hogy ne lettek volna télen esti tanfolyamok. Képezték ki az gazdaembereket – aki aztán a tanfolyam után letette a vizsgát, ezüstkalászos gazdává avatták. A másik dolog meg az volt, hogy az állam biztosított mindig vetőmagot, és a termésből kellett visszaadni, úgyhogy nem került pénzébe. És más volt az a vetőmag: apám legtöbbször saját búzájából hagyott magot, és rájött arra, hogy majdnem dupla termés van a nemesített magból.
Nekünk, gazdagyerekeknek Gadócon volt a kétéves gazdasági iskolánk, amit 1939-ben kezdtem. Azt hiszem, öt vagy hat ilyen iskola volt az egész országban. Az érettségim nincsen meg, de aki ezt elvégezte, az magyar királyi okleveles aranykalászos gazda lett, ez volt a titulus. Tanultunk állattenyésztést, növénytermesztést, számtant, mértant, földmérést, házi ipart, kosárfonást, bognármunkát, volt hittan- és énekóránk is. Sült volt a tanárigazgató, mezőgazdasági tanár volt, növénytermesztés szakos volt. Dr. Ketter László budapesti volt, egy nagyon okos ember, matematikus volt, a másik évben szintén egy doktor tanított, dr. Maróthi György. Az éneket és a magyar nyelvet Özvegy Károly tanította, a versmondást nála kedveltem meg, mert az elemiben csak hebegtem. Előfordult, hogy mondjuk március 15-én vagy anyák napján szavalni kellett, betanultam, elhadartam, aztán megvan, de hogy mit mondtam, azt nem tudom. De ha véletlenül eltévedtem, akkor bepánikoltam, azt mondták, hogy olyan lettem, mint a paprika és összeestem, ez legalább háromszor előfordult az iskolában. Özvegy nagyon jó tanár volt, szegény, később megtudtuk, hogy kint maradt a fronton, azt hiszem, aknára lépett, nagyon sajnáltuk.
Az év hat hónapjában, októbertól márciusig bent voltunk az internátuson, tanultunk. Én hetente hazajártam, szombaton, mert volt vonat, kaptam engedélyt. Akik messzebb laktak, azok esetleg havonta egyszer mentek haza. A másik hat hónap, áprilistól szeptemberig, a szezon alatt praxis volt, amit otthon töltöttünk. Hetente egyszer kijártak a tanárok ellenőrizni bennünket, naplót kellett vezetnünk: mikor keltünk, mit dolgoztunk, mennyit szántottunk, trágyáztunk, vetettünk, hány liter tejhozam volt. Megnézték a gazdaságot és szóvá tették a dolgokat, például hogy a trágyatelepet rosszul csináljuk, mert ha jön az eső, a drága trágyalé elfolyik belőle, kilúgozódik a trágya. Azt mondjuk mink is tudtuk, de nem volt más akkor, meg nem volt olyan tehetség, hogy kibetonozott trágyatelepet csináljunk.
Az apámnak azt ajánlottam, hogy próbáljunk lent termeszteni, mert nem szabad félni az ipari növényektől. Azt mondta, hogy „mennyi munka van vele, fiam!”, de végül rábeszéltem, és az első két holdon be is vált. Kézzel kellett feltépni, az ujjunk bizony hólyagos lett, mert az rostos növény, de aztán mikor bevittük a lengyárba Tanyra és kifizették – és erre ráadásként törülközőanyagokat is adtak prémiumként –, azt mondta apám, hogy tíz hold búzából sem termeltünk volna ki ennyit. Aztán volt egy olyan esztendő, hogy tavasszal elvetettük a kukoricát, és jött olyan eső, ami lemosta a földet. Olyan páncél lett rajta, hogy a kukorica nem kelt ki, csak itt-ott. Príma trágyás föld volt, és rászedtem az apámat, hogy vessünk szójababot. A község kínálta a vetőmagot, tudták, hogy milyen nagy károk keletkeztek. Azt se akart szegény – kérdezte, hogy minek az nekünk? Az príma takarmány, és ingyen adták – no nem ingyen, mert meg kell fizetni, de csak a termésből. Az első éven kijött a Marek Béla bácsi, az tanította az állattenyésztést:
– Gáspár, kaszáltassátok le a szóját, most van viaszérésben, és a köles is.
Előző éven ott egy kétholdnyi köles lett elvetve, és a köles az olyan, hogy akárhogyan vigyáz az ember, sok kihullik belőle: a felső szemek hamarább megérednek és kipotyognak. Az még húsz évire is kikel, úgyhogy a másik éven, amikor oda vetettük a szóját, kikelt a köles is. És olyan szép szójababunk lett! Rengeteget átvettek vetőmagnak első évben, és másik évben a kölest és a szóját mindenestől lekaszáltuk és megdaráltuk, megkevertük árpával, kukoricával, és az főleg vemhes állatoknak, teheneknek vagy anyasertéseknek nagyon jó takarmány volt.
Idővel jól ment a gazdálkodás, és az anyám is nagyon szorgalmas asszony volt. Vett egy szeparátort tejre, ami mindjárt frissiben elválasztotta a tejfölt, amiből már másnap vajat lehetett csinálni. Emígy köcsögökbe kellett rakni és leengedni a kútba a hidegbe, hogy meg ne savanyodjon, ott volt egész éjjel, másnap reggel az anyám szedhette le szépen a tejfölt, de a szeparátorral aztán már könnyebben ment. Aztán voltak olyan jobb családok Komáromban, a kéményseprőmester, meg orvosok, tudták, hogy a túró, tejföl és vaj tiszta helyről vannak, az anyám minden héten bevitte nekik. Az apám az inkább irányító volt, nem volt olyan nagy munkabarát. Még egyszer egy vicc is volt, hogy eljött az egyik barátja neki, a Szolik Géza bácsi, az is vadászember volt. Tehetséges volt, olyan volt, mint egy állatorvos, ha volt mondjuk egy sérves disznó, megoperálta: volt egy görbe tűje, fölvágta szépen és bevarrta. De kevés szótehetsége volt, egyszer valami hivatalba kellett menni:
– Te Gáspár, gyere már be velem – azt mondja –, segíts már, neked jobb képed van!
Egyszer még lengyelek is besegítettek nálunk. Mikor a németek lerohanták Lengyelországot, rengeteg lengyel átjött Magyarországra, óriási alakulatok, nem volt olyan város Magyarországon, ahol ne lettek volna. Az Igmándi erőd tele volt velük, ott voltak elszállásolva. Katonák voltak, de nem úgy voltak kezelve, mint hadifoglyok, hanem mint testvérek. Később, amikor Délvidéket elfoglalták, akkor aztán szerbek is voltak ott. Volt ott egy Lukić nevezetű, az valami századosi vagy főhadnagyi rangban volt, tudott egypár szót magyarul is, olyan mosolygós ember volt, elviccelt, elbeszélgetett. Nem éreztem azt, hogy hadifoglyok lettek volna, mint aztán később mink, hogy sárban fetrengtünk.
Egy aranyosi tanító volt a parancsnokuk, Dezső Kálmán, nagy vadászember volt, azt mondta apámnak:
– Gáspár, ha kell valami segítség, adunk embert szívesen, szívesen kimennek, mind jó munkások, csak kapjanak ennivalót.
Így aztán kijárt öt vagy hat lengyel, két hétig voltak nálunk szezonmunkában. Kaszálták az apámnak a szójababot, az nagyon erős szárú volt, nehéz volt kaszálni. Akkor tanultam meg a lengyel himnuszt: Jesce Polszka nezginela, pokim zsijeme. Hogy a háború alatt mi lett szegényekkel, nem tudom, mikor 1944 nyarán bevonultam, még itt voltak. Valamennyit már akkor beszéltünk szlovákul, mink is, gyerekek, mert a violiniak ott voltak szemben, úgyhogy azért megértettük valamennyire a lengyelt. Anyám még oroszul is beszélt valamilyen szinten, az első világháború alatt az ő szüleinél is orosz hadifoglyok dolgoztak. Azt mondta, hogy az oroszok mindig olvasták, hány sort kapáltak be a kukoricában, és azt mondták neki, „Gyevuska, szorok rád.” Vissza­mondta nekik, „Szarj az öregapádra!” – a szorok az negyven, és állítólag csak addig tud az orosz számolni, és negyventől kezdi újból. Már mint gyerek hallgattam így a szüleimet, az apámat pláne, ő tudott is egypár szót lengyelül, mert Lembergben volt katona. Mondta, hogy nagyon jó nép a lengyel, szegények voltak, és nagyon vallásosak.
Nekem az a hat év volt a legszebb az életemben, a magyar időszak, szabadon mehettem, ahova akartam. De dolgozni kellett hajnaltól estig. Egy gazdafiú olyan volt, mint egy cseléd: reggel ötkor kelni, négy ökröt megpucolni, megetetni, utána a trágyát kihordani, minden héten kétszer kimosni a farkukat, kifésülni. Hétre végeztél, akkor az anyám mondta, „gyertek be reggelire”, és megreggeliztünk. Aztán befogni, ki a határba, anyánk kihozta az ebédet, a határban ettünk, este bejöttünk, megetetni, satöbbi, satöbbi, és bizony kilenc-tíz óra volt, mire az ember végezett. És ezt naponta, ott mese nem volt.
A lövészet érdekelt engemet. Az benne volt az egész Kosztolányi családnak a vérében, az mind vadászember volt. A Nándi öcsém, az még jobb lövő volt, mint én. Nekem már egész fiatalon meglett a fegyvertartási engedélyem. Az apámnak volt egy vadászterülete, amin én is vadászhattam. Vagy mások hívtak meg bennünket, akkor nem úgy volt, mint mostan, az megtisztelés volt, ha egyik társaság meghívta a másikat. Volt egy hatalmas ebéd, hatalmas vacsora, cigányzenével, aztán legalább tíz kilométert gyalog haza, az apámmal együtt, Gútáról. Éjjel, hóviharban befagyott a bajsza szegény öregnek. Jó lövő voltam, és egy ilyen körvadászaton az apám a kezembe adta a puskát. Jöttek a nyuszikák, és durrogattam. Amikor aztán összement a kör, a Padosicki, a komáromi főbíró, azt kérdezte:
– Uraim, ki volt az a fiatalember, aki úgy lőtte a nyulakat?
– A fiam – mondta az apám.
– Hány éves?
– Tizennyolc, tizenkilencedikbe megy.
Erre azt mondta az apámnak, ha aláír egy papírt, hogy jótáll értem, elintézi, hogy megkapjam a fegyvertartási engedélyt. Nagyon örültem, és két hét múlva meg is kaptam.
Szabadidőben, vasárnap, mikor már elvégeztünk minden munkát az állatok körül, akkor az volt a szórakozás, hogy az öcsémmel fogtuk a flóbertpuskánkat, „itt van tíz töltény neked, tíz töltény nekem, aztán most te bújsz el a szénaboglya mögé – az védett a golyók elől – és földobod a cserepet.” Szépen földobta, bumm, széjjelfröccsent. Az öcsém a tízből nyolcat-kilencet ellőtt. Ennek is megvan egy bizonyos titka, hogy mikor kell lőni, idővel magától is rájön az ember – meg kell várni a holtpontot, mikor majdnem megáll a cserép, egy picit alá célozni, és mikor már kezd lefelé esni, akkor kell lőni.
Egy alkalommal – még akkor nem volt meg az engedélyem – apám elment Balonyba búzát őrleni.
– A szőlőbe, fiam, menjél ki, aztán permetezd le.
Én már akkor azt is megcsináltam, fiatalon. Amint néztem ki a szőlősből, láttam, hogy két nyuszika van a vadrepcés földben. Fú, úgy vert a szívem, úristen, most ha volna puska! Beosontam vizet inni, anyám kint kapált a konyhakertben, fogtam a puskát, bele két patront és kimentem. És ahogyan láttam az apámtól, szépen olyan nagyot kerültem: olyankor a nyúl meglapul. Mikor már úgy gondoltam, hogy körülbelül közel lehet, megálltam és dobbantottam egyet, a nyuszi kiugrott, durr, és már bukfencezett is. Futok érte, egyszer csak hallom, hogy mellettem dobog a másik, megfordulok, durr, azt is! Megyek a nyúlakért, és látom, hogy jönnek a kakastollasok a Dudvág partján, az olyan holtág volt.
– Jó napot, fiatalember, ilyen siccer maga? Van vadászengedélye?
– Nincsen.
– Kié a fegyver?
– Édesapámé.
– Miért lopta el?
Közben láttam, hogy az apám a Dudvág-hídon jön át a lovakkal. Mese nem volt, fogták a puskát, elvitték Nemesócsára. Ötven pengőre büntették meg az apámat, hatalmas pénz volt, körülbelül olyan hét-nyolc mázsa búzának az ára. Ez volt az első találkozásom a csendőrökkel.
Hát például a lovas csendőrség között volt egy cigány származású. És a gútai oláhcigányok kijártak koldulni. Az anyámat ismerték, egy cigányasszony, Birisnek hívták – amúgy Boris volt – minden hónapban egyszer, kétszer eljött, egy kis lisztecskét kérni, meg hogy „nincs-e valami deg”, hogy pulyka vagy malac nem-e döglött meg. És ez cigány lovas csendőr szörnyen haragudott az oláhcigányokra. Alacsony, barna gyerek volt, de a cigányok nagyon féltek tőle. Egyszer saját szemeimmel láttam, hogy lóháton utánuk ment, szegény cigányok bemenekültek a gabonába és a kardlappal – nem a karddal magával – verte őket. Ugye, mikor a cigányok jöttek hozzánk, kérdezték, hogy nem voltak máma csendőrök erre? Ne szóljon ám, hogy itt voltunk, ne szóljon.
Nagyobb volt a fegyelem 1938 után, az biztos. Nem pártoltam a kakastollasokat, de én nem tudom – azok tudtak. Kemény gyerekek voltak, ennyit tudok mondani. Terrorizálás is volt azért, sokszor bizony ártatlanul is kapott az ember, mert előfordult, hogy olyan rosszindulatból valakire valamit ráfogtak, mint például amikor az egyik morvára ráfogták, hogy gépfegyvert rejteget, és akkor a csendőrök kaptak rajta.

Kisebbségek

És sajnos voltak rosszindulatú emberek miköztünk is. Főleg azok, akik ott szolgáltak a morva gazdáknál. Valaki kitalálta, hogy a Koníčeknek a répásvermében gépfegyver van elrejtve. Ugye a magyar csendőrök ezen rögtön kaptak, hogy gyerünk. Kimentek, azonnal az összes morva férfit összerendelték és rájuk parancsoltak, hogy hányják szét a vermet. Persze gépfegyvert nem találtak, és a csendőrök bosszankodtak.
Hallottam egy másik történetet is. Plachý Jozef volt a leggazdagabb és a legműveltebb štúrovái morva. Kitűnő tornász volt, azt is mindenki megbámulta. Megjelent nála a leghűbb szolgája egy magyar csendőrrel, hogy tartozik neki ezer koronával és hogy azt adja meg.
– Milyen ezer korona? – kérdezte Plachý.
– Milyen ezer korona? Én neked adtam minden pénzt!
A csendőr mondta a szolgalegénynek, hogy kenjen le a Plachýnak egy pofont, az meg jól pofonvágta. A Plachý persze mindjárt megijedt:
– Ne bánts, ne bánts! – És inkább adott neki ezer koronát.
És akkor az ilyesmi majdnem hogy divatba jött, ezt többen is kezdték így csinálni. De a csendőrök rájöttek, hogy van a dolog, mert hát a gépfegyver se lett meg. Sőt, a magyar gazdák aztán mind a morvák mellé álltak, mert nem volt semmi viszály köztük, udvarias emberek voltak a morvák. Egyszer este megjelent nálunk a Jáni Štefan a feleségével. Jáni bácsi štúrovái szlovák volt, volt neki valami kis földje is, de inkább vendéglős, vegyeskereskedő volt, és nagy méhész is. Húszezer koronát hoztak oda hozzánk:
– Kosztolányi bácsi, nagyon félünk, volnának szívesek elrejteni a pénzt?
– Rendben – mondta az apám. Aztán mikor mentek el Szlovákiába, odaadta nekik.
A morvákra akkor nyomás volt, mert olyan törvény volt, hogy akik nem Magyarország területén születtek, azoknak el kellett hagyni az országot. De a szlovákok is elmentek, a violiniaknak, akiknek saját földjük volt, sőt, még a štúrovái szlovák kolonistáknak se kellett volna elmenni. Minden ingóságot elvittek magukkal, voltak ilyen prések, amiket lovakkal húzattak, körbe jártak a lovak és az csinálta a bálákat, még az utolsó szál szalmát is felpréseltették. Kinek hány vagon kellett, annyit kapott, úgyhogy amit tudott, mindent a vagonba pakolt. Volt olyan gazda, hogy hét-nyolc vagonnal ment el. A štúrováiakból senki nem maradt, elmentek a morvák is, szlovákok is, pedig azok között volt olyan család is, hogy a feleség magyar volt, volt gyerekük is, perfekt beszéltek magyarul. Violinban csak két szlovák család maradt, egyik volt a Kobolka család, a másik meg a Marek Fero. A Fero az gazdálkodott, parasztgyerek volt, magyar feleséggel, Kobolka bácsi meg Komáromban az állomáson volt váltókezelő, olajozgatta a váltókat. De aztán azért ugyanazt a munkát csinálta tovább, a magyarok alatt is. Neki szlovák felesége volt, de a Kobolka néni majdnem perfekt magyarul beszélt. A Kobolka bácsi egy kukkot nem tudott, aztán tanult meg már szegény magyarul.
A morvák 1938 késő ősszén, Ekelen vagoníroztak be, az volt a legközelebbi állomás. A szlovákok valamivel később mentek el. A szlovák vezetők, akik Violinban a Hlinka-pártból, meg a Hodža-pártból voltak a vezetőségben, kiestek onnan. A violiniak 1939 tavaszán mentek el, alig várták, hogy kitavaszodjon, azonnal mentek Szlovákiába. Propagáció is volt, hívta őket a nemzet haza. A földjeiket kiadták az itteni kisembereknek haszonbérbe: keszegfalusiaknak, gútaiaknak, megyercsieknek és ekelieknek is. Aztán minden évben eljött egy küldöttség Szlovákiából, mindig megbíztak valakit, aki átjött a haszonbérért. Olyan három hétre is elhúzódott a dolog, mert látogatást is csináltak az ismerősöknél, és míg összeszedték a pénzt az ötvennél is több családtól, akik aztán a violini házakban laktak, az eltartott egy ideig.
Két nagyon jó violini szomszédunk volt, a két Bebčák testvér, a Filip és a Matúš. Apám aztán bérbe vette a Filip földjeit, amik szemben voltak:
– Kosztolányi bácsi, jött át Bebčák bácsi, nem akarom másnak bérbe adni, nem venné bérbe?
– Miért ne? – mondta az apám.
A háza üresen maradt, és oda jött Csütörtöki Józsi bácsi, aki aztán mint kommenciós cseléd volt nálunk. Akkor már apám a Kosztolányi nagyapától is megkapta a földeket, úgyhogy munkaerőre volt szükség. Csütörtöki Józsi bácsi csak egy évig lakott a Bebčák-házban, aztán bement a faluba. Helyette jöttek a Földesék: volt egy nagylány, nagyfiú, maga az apa, hárman tudtak nekünk segíteni. És olyan szerencséje volt szegény Földes bácsinak, hogy a fia akkor ősszel bevonult katonának, kivitték a frontra és meghalt. És az ekeli határban volt még egy másik házunk, a baromfias ház, ott szintén lakott egy család, a Nagy Lajos bácsiék. Szintén egyetlen egy fiuk volt: bevonult, és az is kint maradt a fronton.
Gadócon is kolónia volt, a földeket a volt legionáriusok kapták, akik a Masaryk-seregben szolgáltak a fronton. Amikor elmentek, vitézek kapták meg az ottani földeket. A štúrovái birtokot ekeli, megyercsi és gútai nagycsaládos szegény embereknek adták, ahol volt öt-hat gyerek. Elkezdtek gazdálkodni a földeken, volt, akinek a hat év alatt már egy pár lova is lett, vagy vetőgépet vett, sőt volt olyan két ekeli is, aki a Štúrová melletti dombon, a temető mellett két házat épített – 1945 után mindent elvettek tőlük. Mikor visszajöttek a kolonisták, egy baromfit sem engedtek elvinni. A gútaiak mesélték, hogy egy megyercsi, a Jónás Mihály bácsi, aki kolonista házban lakott, éjjel kiment és ketrecekben elvitte a tyúkokat, amik addig az övéi voltak. Ezt meglátta valamelyik szlovák szomszéd és megmondták Mihalík Péternek, a régi-új tulajdonos fiának, aki éppen szabadságon volt a katonaságtól. Másnap elment katonaruhában és jól megverte Jónás bácsit.
Mikor a morvák és a szlovákok 1938 után elmentek, sok mindent eladtak. Volt, aki adott el állatot is, lovat. Apám például vett a violiniaktól egy hármas vashengert, talajtömörítésre. A Gondek bácsi, akitől megvette, jóindulatú ember volt, de mikor 1945 után visszajött, eljött az apám után egy jó erős muralóval:
– Gáspár bácsi, jöttem a hengerért.
– Hát Jano, kifizettem.
– Az nem számít, hol a henger?
Az apám nem is szólt semmit. A violiniak nagyot változtak 1945 után, gyakran kiabálták, hogy Maďari za Dunaj, meg satöbbi. De ez nem tartott sokáig, úgy két év múlva megint békesség volt.
Aranyoson volt cigány lakosság, Ekelen is, Gútán is, Nemesócsán is, de Megyercsen nem, nálunk péró nem volt. Zsidók se voltak sokan. Ezzel kapcsolatban van egy emlékem: már 1940-ben hallottam egy nótát, amikor jöttek vissza a katonák Erdély foglalásából, ebben már említették a zsidó munkaszolgálatosokat:

Elhangzott a szó, sok a behívó,
talicskázik már Kohn és Grün zsidó.
Lábaink nyomán, fönn a Hargitán,
bokáink alatt, van egy daganat,
édes Erdély itt vagyunk, bakancsjegyet se kapunk,
cukrot is csak hét dekát, kenyeret jó barnát.

Megyercsen csak egy zsidó család volt, a Friemék. Vendéglősök voltak és vegyeskereskedésük is volt. Friem Ignác bácsi a fiával, Józsival vezette ezeket, aztán később az idősebbik fia, a Sándor külön nyitott egy szatócsüzletet. Gazdálkodtak is, volt olyan húsz hold földjük. Tudom, hogy a vége felé szegények féltek. Az öreg Náci bácsi is, szegény, az is mindig mondta, hogy „baj lesz, baj lesz, baj lesz”. Aztán sajnos el is vitték őket, egyetlenegy jött közülük haza, a Sándor fia, a Zoli gyerek. Olyan három évig itthon volt, aztán eladta, ami eladható volt, az öregapja jussát és elment Izraelbe.
Egy ekeli zsidó családdal voltunk nagyon jó viszonyban, a Raábékkal. Az egy gazdagabb család volt, üzletjük volt, egy fűszerkereskedés, de a gazdaságuk valahogy tönkrement. Nagy istállójuk volt az udvarban, mindig üres volt; Ekelre jártunk templomba, ott ki tudtuk fogni a lovakat, mindig el volt nekik készítve a csomag széna, odatettük a jászolba, aztán mentünk a misére. Mikor jöttünk haza, a Raáb néni mindig mondta:
– Kosztolányi bácsi, tessenek ám bejönni!
Akkorra már a forró tea el volt készítve. Így húsvét előtt nekünk, gyerekeknek mindig adtak maceszt. Az Ármin bácsi mindig egy kis stampedlibe szirupot öntött, és rá a szódavizet. Az volt szegény öregnek a szokása, hogy a két ujjával mindig húzkodta a herezacskóját. Amikor otthon emlegettük, azt mondta az apám:
– Ne ám hogy elröhögöd magadat, ez szokása a Raáb bácsinak!
Egy fiuk volt, meg egy leányuk, az Irénke, csak ő egyedül jött vissza a háború után. A szülők és a bátyja, a Gabi, azok mind elvesztek. Több alkalommal a Raábék is voltak nálunk.

Leventézés

Már a múlt Csehszlovákiában is volt az iskolában úgynevezett honvédelmi nevelés. Ez hetente egyszer, szombaton volt, a tornaórán, azt hiszem, hogy ez csak a hetedikeseknek és a nyolcadikosoknak volt, az utolsó két évben. A Hites volt később a helyi leventeparancsnok – mint tanító, valószínűleg a csehszlovák katonaságnál tiszt volt. Emlékszem rá, volt a faluban egy bognár, csinált bükkfákból fapuskákat, tettünk rá madzagot, aztán azzal gyakorlatoztunk, a vezényszó csehül volt: „k poctě zbraň, vpravo vbok, vlevo vbok, čelem vzad, pochodem vchod”, aztán bal lábbal kellet mindig kilépni először. De politika vagy propaganda nem volt benne, esetleg annyit mondott a Hites, hogy aki nem kell katonának, az nem is hogy nem ember, de más ember lesz abból, aki katonaviselt. És hogy tanulunk egy kis rendet. De szerettünk járni, sőt, az egy játék volt nekünk.
Aztán a magyar idő alatt tizenkét éves kortól míg be nem vonult valaki, kötelező volt a heti négyórás leventegyakorlat. Az is mindig szombati napon volt; mese nem volt, délután egy órára ott kellett lenni és ötig leventéztünk. A Schön Nándorné, aki birtokos volt, gyönyörű kastélya volt neki, ő adott az Aranyos felé vezető úton egy ötholdnyi területet, abból lett a pálya, a gyakorlótér meg a lőtér kiépítve. Nem tudom, ki építette ki, már ki volt építve, mikor mi odakerültünk. Három leventekorosztály volt, egyszerre vonultunk ki a gyakorlótérre, és ugyanúgy vissza. A menetelést együtt csináltuk, de mondjuk a lőgyakorlatok, a gránátdobás, az már inkább csak a felsőbb korosztályoknak volt. A fapuskákon kívül volt leventepuskánk is, úgy nézett ki, mint a flóbert, egy golyó ment belé, azt hiszem, 6 mm-es volt, azzal lőttünk célba. A pályán meg volt csinálva a lőtér, a golyófogó sánc körülbelül olyan negyven méter széles, négy-öt méter magas volt. De a fiatalabb korosztályoknak csak puskafogások voltak, fapuskával, meg jobbra át, balra át, torna- és menetgyakorlatok, keményen, és a díszmenést is meg kellett tanulni.
Komáromból járt ki egy katonaparancsnok is, ő felügyelt az egészre. Saját autója volt, és mindig olyan fiatal vörös hajú nővel járt ki, az talán csak fele idős volt, mint a tiszt, mindig azon röhögtünk, pedig gyerekek voltunk, hogy ennek a büdös bácsinak ilyen fiatal nője van. Amint mentünk be a lőtérre, volt ott egy fa a bejártnál – az még ma is a község legöregebb fája –, mindig az alatt állt meg, ott hüssölt az autóban, amíg az a pár óra leventézés letelt. A Hitesen kívül voltak alacsonyabb parancsnokok is. A megyercsi bírónak, Kotton Gyulának és feleségének nem volt családja, de a bátyjának Kisbéren sok gyereke volt, így két fiút örökbe fogadtak. Már akkor kiszolgált katonák voltak, és azok is be lettek osztva a leventékhez szakaszparancsnokoknak. Aztán volt a Závóczky Lajos segédjegyző, az idősebb korosztály volt, az 1920-ban született, ő rajparancsnok vagy szakaszparancsnok-helyettes volt.
Mikor elkerültem a gazdasági iskolába, minden szombaton délelőtt volt egy négyórás tantárgyunk, a honvédelmi nevelés, az is ugyanúgy kötelező volt, mint a leventézés. Jártak ki komáromi katonák, akik tanították a puskafogásokat, jobbra-, balraátokat, díszmenet, satöbbi. Ez tulajdonképpen leventeoktatói képzés volt, a végén kaptunk egy oklevelet. Én már a gazdasági iskola előtt is mindig az első század első szakaszának a bal oldalán mentem, mint első ember, már akkor is olyan rajvezetőféle voltam, és a gazdasági iskola megerősített ebben. Otthon tudták, hogy milyen kiképzést kaptunk, így rajparancsnok lettem. Sőt, már úgy lehetne mondani, hogy olyan szakaszparancsnok-féle. Ha volt valami ünnepély, gyakran engem bíztak meg: „Kosztolányi, te fogod máma a leventeszázadot vezetni az ünnepélyen.” A március 15. az mindig meg volt ünnepelve, az nagy ünnep volt. Szavalatok voltak, a Talpra magyart el kellett szavalni valakinek. A Hites mindig nagy előadást tartott, nagy szótehetségű ember volt, úgyhogy bőgött az egész falu. Mink leventék fölsorakozva álltunk az ünnepen, és a befejezés az volt, hogy a hősi szobor előtt díszmenetben el kellett mennünk egészen a régi községházáig, ott aztán szépen összeálltunk szakaszokba, először a legidősebb korosztály, aztán közepes és a legutolsó, a legfiatalabbak. Van egy fényképem, az ünnepélyen én vezettem a leventecsapatot, mentem elöl és tisztelegtem. De civil nadrágban voltam, mert a leventesapkán kívül nem volt egyenruhánk.
Nagy fegyelem volt, ami aztán nem tetszett nekünk. Például a leventesapkát nem volt szabad letenni; munkában, itthon nem volt kötelező, de ha bementem Komáromba, a leventesapkát vinni kellett. És ha jött egy magyar királyi őrvezető, rendőr, satöbbi, annak tisztelegni kellett az utcán. A saját udvarunkban nem volt kötelező, de ha kimentem az utcára, vagy mentem a földekre, mentem az úton, már akkor kötelező volt. Mivel a leventézés köteles volt, sok szülő haragudott erre, legalábbis falun – városon nem tudom, milyen volt a fogadtatása –, mert az nagy veszteség volt, egy tizenkét éves falusi gyerek már otthon dolgozott, nem beszélve az idősebbekről. Én már nyolcéves koromtól kezdve, amikor megjöttem az iskolából, nem az volt, hogy „no fiam, mi volt a lecke?”, hanem „itt a zsíros kenyér, menj gyorsan, hajtsd ki az anyadisznókat”, vagy „menj el pulykákkal a tarlókra, szecskőkre, kerülj egyet.” De mikor mentünk be nótaszóval a leventézésről a faluba, sorban a három korosztály, egyszerre léptünk, ez azért tetszett a szülőknek, hogy az ő fia milyen egyszerre tud lépni, tudták, hogy nem rossz dolog, ha az ember edzi magát.
A leventében nagy téma volt a finn–magyar barátság, talán azért, mert akkor volt a finn–orosz háború. Szabályosan röhögtünk rajta, mikor hallottuk, hogy a kis Finnország a Ladoga-tón fent tudja tartani azt az óriási orosz hadsereget, nem bírtak betörni. Az ember beleélte magát abba, hogy drukkoljunk a finneknek, hiszen rokonok, testvéreink. Még emlékszem, hogy minden ügyesebb leventeparancsnoknak, mint nekem is például, kellett ilyen kiselőadást tartani. A címe az volt, hogy A magyar–finn barátság. Szedtem össze egypár mondatot, és valahogyan a végszó annyira sikeredett nekem, hogy megtapsolt az összes tiszt, akik oda kijöttek. Sose felejtem el, azzal fejeztem be, hogy „velünk az Isten és az ősi jog, Trianont ledöntsük, zászlónk győzni fog.” Bennem is volt az apám véréből – még máma is van –, mert ő egy óriási lelkes magyar ember volt. Nem bántok senkit, sőt, a családban már ötven százalék szlovákság van, úgy az én részemről, mint a feleségem részéről is, és semmi baj nincs köztünk, de viszont nem tudnám megtagadni a magyarságomat.
A leventékbe sulykolták a hazaszeretetet, az volt lényeg. És azért belénk is sulykolták, mert hát tudja fene, az ember hitt még talán az utolsó pillanatban is. Már csak akkor nem hittünk a győzelemben, mikor már kint Németországban az orosz és az amerikai ágyútűz lassan elért bennünket. Valahogyan úgy össze tudták fogni a társaságot. A leventében voltak munkás származású gyerekek is, és azokat is meg tudták úgy fogni, pláne a sporttal, és voltak hazafias nóták, nótáztunk is közben. A másik dolog – ami mondjuk nálam nem okozott problémát, mert a szüleim vallásosak voltak –: kötelező volt istentiszteletet hallgatni. Úgy a reformátusnak, mint a katolikusnak is, erről igazolást kellett vinni. Aki nem volt templomban, kapott megrovást, és ez a nem vallásos embereknek biztos nehezükre esett. Én azt tartottam mindig, hogy ha az ember úgy boldog, én tiszteletben tartom a nézetét, de ő is tartsa tiszteletben az én elgondolásomat.
A Hites már az iskolából ismert, hogy hajlékony gyerek vagyok, jó tornász. Elég ügyes voltam, szerettem a gyakorlatokat, jobbra át, balra át, puskaforgatásokat, és a lövészetnél príma voltam. A katonaságnál ugyanez volt, a tisztek is látták rajtam, hogy jól ül a gyerek, jó a puskafogása, satöbbi, ez már talán mind előre be volt a katonaságnak jelentve. A Szabó őrmester, a szakaszparancsnokom mindjárt mondta, hogy „maga jó siccer”. Megyercsen minden évben voltak versenyek, atlétikai bajnokság. Március 15-én vagy a megyercsi búcsúra mindig meghívták a keszegfalusiakat. Távolugrásban második voltam, kerékpározásban is, mert a Semsei Zolinak versenybiciklije volt, nekem meg csak az, amit az öregapám vett tizennégy éves koromban. Egyszer első voltam magasugrásban, százhuszonnégy centit ugortam, Megyercsen az ugye világrekord volt, ha egy gyerek átugorta. És akkor még nem hanyatt ugortunk, mint most – szembe futottunk és aláhúztuk a lábunkat. A lövészetben első voltam legalább három éven keresztül.
Akkoriban nagy kultusza volt a futballnak. Komáromban már nagyobb futballcsapat is működött, de a községekben csak leventefutball volt. Én ballábas vagyok, bal szélsőt szoktam játszani, de csak ilyen barátságos meccsekre, tréningekre jártam, szórakozásból. Azt nem mondhatom, hogy nagyon jók lettek volna a megyercsiek, ez csak inkább olyan futball volt, hogy búcsú napján vagy neves ünnepeken kihívták a keszegfalusi csapatot, vagy például az ekeliek meghívták az aranyosi csapatot. Egy ideig a leventecsapatban voltam játékvezető, de össze-vissza csak öt meccset vezethettem. Nem bírtam idegekkel – azok a bekiabálások, satöbbi, még máma se bírom az ilyesmit. Voltak akkor is nagyon jó falusi csapatok, főleg Dunaszerdahely környékéről, például a Diósförgepatony, meg ezek. Gútát megverték otthon, Aranyost megverték, és ez volt a baj énnálam: otthon, búcsú napján, Gútában, egy tízezres községben, egy ezer lakosú kisközség eljön Csallóközből, és megveri 3:1-re Gútát. Én mindig is lámpalázas voltam, ha az elemi iskolában eltévesztettem a verset, elpirultam, aztán nem tudtam gondolkozni, és a futballnál ugyanez volt. Mikor láttam, hogy faul, és lefújtam, akkor kiabáltak, fütyültek – én azt annyira megéltem, már azt gondoltam, hogy talán jönnek értem, mindig rájuk figyeltem, nem a játékra. Akkor azt mondtam, hogy ez nem nekem való.

1944 márciusa után

A Margit nővérem varrodában, szalonban tanult varrni, és nem tudom, miért, pont aznap vitt be magával engemet a városba, amikor Komáromot megszállták a németek. Azt tudom, hogy a komáromiak elég rossz szemmel néztek rájuk. Olyan nagy csönd lett, mintha érezték volna a nyilasveszélyt. Emlékszem, a németek elég modern fegyverekkel voltak fölszerelve, néztem is, hogy majdnem minden katonának géppisztolya volt, nem puskája. Volt még valamennyi lovasság is, gépkocsizók, de tankot nem láttam akkor még. És elég sokan jöttek Komáromba is.
Aztán a németek kijártak a falukra is. Hozzánk is betanyáztak, egy hétre, kettőre, nem sokáig voltak, a sopa alatt csináltak maguknak tábori ágyakat, a tiszt meg talán az első szobában lakott. Emlékszem egy esetre, ez már közvetlen az előtt volt, mielőtt bevonultam. Egy délután kint ültünk a nagy diófa alatt, ebéd volt, és a németek ott voltak a másik diófa alatt, ők sajkából ettek, valahonnan hozták Megyercsről az ebédet nekik. Egyszer csak jöttek a repülőgépek, mert akkor már naponta volt légiriadó, beröpülés. Valahonnan felszálltak a Messerschmittek és harcba mentek, és ezek a németek mindjárt fogták a géppisztolyt, kiszaladtak a diófa alól, és elkezdték lőni az alacsonyan szálló amerikai gépeket, nem féltek.
– Marhák – mondta ijedten az apám –, még lebombáznak bennünket!
Még jó, hogy ezt nem vették észre az amerikaiak.
Egyszer, 1944. április eleje lehetett – azt tudom, hogy már kiengedett a fagy –, jöttem hazafelé Megyercsről. Az apám előtte való nap elvitt valami öt zsák darálnivalót a Cöpek Kálmánhoz, mert nekünk nem volt darálógépünk, azokért kellett elmennem. Óriási köd volt, és már hallatszott a röpülőzúgás. A violini állomásnak az irányában voltam körülbelül, megálltam egy pillanatra, hát rengeteg gép ment. Amint így figyeltem, egyszer csak azt vettem észre, hogy fffff!, mintha valami nagynyomású levegőt hirtelen rám eresztettek volna, és rögtön egy óriási robbanás. Akkor éreztem először, mi az a légnyomás, még a kocsin is szabályosan észrevettem, hogy megnyomódott velem együtt. Két láncos bomba pottyant le a Dudvágnak a megyercsi oldalán, ahol olyan lápos terület volt, tőlem körülbelül olyan négyszáz méterre. És nem egy gépről volt szó, négy helyen is estek le bombák, egyik a Dudvág-part volt, aztán körülbelül Štúrován túl a másik, és Ekel alatt közvetlen, Úrtavánál, úgy hívták azt a kanálist, még Ekelen túl is potyogtak bombák, a szőlőknél. Hogy el-e tévesztették az amerikaiak a bombázást, ezt nem tudom máig – már akkor filozofáltam azon, hogy amilyen pontos műszereik voltak, hogyan tudtak ekkorát tévedni? Mert biztos Győrt akarták bombázni.
Utána két-három napjára megnéztük a bombagödröket. Olyan tizenöt méterre lehetett egymástól a két gödör, jó tíz méter átmérőjűek, és olyan hat méter mélyek. A robbanás olyan gyönyörű homokot dobott ki, hogy talán üveget is lehetett volna belőle csinálni. A gödör szélén ki volt nyomva a sár, ott feketébb volt, a homok meg olyan húsz, huszonöt méterre is elszállt; még körülbelül öt méterre a krátertől is volt olyan tíz-tizenöt centi homokréteg, aztán minél távolabb, annál kevesebb volt. Ha fölülről nézte volna az ember, olyan volt, mint két kinyílt rózsa. A háború után, mikor hazajöttem a fogságból, ősszel mentünk vadászni – már akkor nem lehetett látni, az eső széjjelmosta, benőtte a fű, nád meg a fűzfák. Volt benne két méter mély víz, és azon csodálkoztam, hogy kerültek bele halak.
Minden este, éjjel fölültünk a kazalra, és onnan lestük a bombázásokat, mert főleg akkor bombázták Győrt, az ipartelepet. Szabályosan lehetett látni, amint potyogtak le a bombák, húzták a csíkokat, láttuk a becsapódásokat és a lángokat, amik kiröpültek a bombákból. A föld még ott nálunk is mozgott, pedig Megyercsréttől Győr olyan 25 kilométer légvonalban.
– Szegény győriek, szegény győriek, mit szenvednek azok! – mondogatta ott az anyám.
Aztán hallottuk, hogy Pozsonyt is megbombázták. Mondták, hogy az Apolló kapott, az olajfinomító. A füstje elszállt egész Komáromig: onnan, Pozsony felől éreztük azt az égett olajszagot, még a levegő is olyan szürkés volt akkor. Ugyanúgy, mint mikor Almásfüzitőt lebombázták, azt is talán két napig láttuk, az még közelebb volt hozzánk. De akkor szerencsére inkább Pest felé ment a füst, és felfelé, mert akkor nem volt olyan szélmozgás.
1944. július elején egy Liberátor esett le Violin határában, tőlünk körülbelül olyan háromszáz méterre. Már majdnem Komáromnál láttuk, hogy az egyik gép alacsonyabban jön és füstöl. Mindjárt biciklire pattantam és talán én voltam az első, aki odaért a helyszínre. Közben még egy találatot kapott, körülbelül Megyercs és Aranyos között van egy nádas lapos, azon túl találták el, és szétrepült, de még sikerült kiugrani hét ejtőernyősnek. A farokrésze olyan lassan jött le, keringett a levegőben, az könnyű volt, mert a súly a gép elején van elhelyezve. Két amerikai volt benne, egyik egy géppuskás volt, a másik meg valamit kezelt ott hátul, azoknak ott volt az ülőhelyük. Mind a ketten élve szálltak ki: egy karcolás nem volt rajtuk! Vasárnap délután volt, ebéd után, és a parasztok olyankor ki szoktak menni csalamádét, sűrűkórót kaszálni az állatoknak. A két megyercsi, Csémi Máté meg a szomszédja, Berza István kaszákkal futottak oda. Szegény amerikaiak megijedtek, tartották fel a kezüket. Megkínálták őket hideg vízzel, mert szomjasak voltak. Aztán a megyercsiek az összeset megvendégelték. De aztán jöttek a németek, és letolták még a megyercsi bírót is, hogy ellenséget vendégelnek meg. Elvitték őket, aztán már nem tudok semmiről se.
Egy halott is volt, a parancsnok még talán a levegőben halt meg. A szomszédok nem is tudták, hogy ottan pottyant le, közvetlen a ház előtt a virágoskertben. Az egy lángvörös hajú ember volt, teljesen bőrruhában volt, kezeslábasban, cipzárral volt behúzva. Vastag talpú cipője volt, a sarkánál még egy stekker is volt, vékony drótok mentek bele, melegítették azt a ruhát, mert a blúzában is voltak kábelok, úgyhogy az egész ruhája fűtve volt. Amikor próbáltam megemelni a kezét, az mind ropogós csont volt: az az ember össze volt ripityára törve, csak a bőrkabát fogta össze. Egy gyönyörű, fehér csontfogású rakétapisztoly volt mellette kipottyanva, ami aztán eltűnt. Tudtam, hogy semmit nem szabad onnan elvenni, azt valószínűleg a szomszéd gyerekek vehették el, azok ilyen verekedősek voltak, tyúktolvajok. Aztán a parancsnok Megyercsen lett eltemetve a református temetőben. Mikor megjöttem fogságból, másik évire jött egy amerikai küldöttség, magas rangú tisztek, egy öreg tiszt is volt velük, azt hiszem, ezredes rangban. A halott ki lett hantolva, óriási nagy pompával betették egy koporsóba, aztán az amerikaiak lőttek egy szalvét és elvitték Megyercsről. Megható ünnepély volt.
Az egyik motor két kilométerre volt a másiktól, annyira szétrobbant a levegőben a gép. De a másik két motorról még máig nem tud senki, mert négymotoros volt. Vannak arrafelé ilyen lápos részek, ott van a Császta is, ha abba pottyant bele, a vízbe, nem találta meg senki. Az egyik motor a kanálison túl, majdnem Bálványszakállosnál pottyant le, a másik a megyercsi oldalon és középett volt a törzs, a temetőtől körülbelül száz méterre Megyercs fele, az volt a legnagyobb darab, ami egyben maradt. Az alján volt egy félgömb alakú rész, ahol két géppuskás ült, ott volt két nehézgéppuska, elöl volt egy gépágyús, az összes lövedék ott volt bent. Az egész ki volt bélelve olyan umakart-szerű anyaggal. Először két idősebb gazdát hívtak be Megyercsről, akik már nem voltak frontkötelesek, és kiállították őket őrsbe a gépnek a törzséhez. Aztán kitalálták, hogy vannak idősebb leventék, azokat ki lehet küldeni – kaptunk leventepuskát, és egyik kollégával két nap, két éjjel vigyáztunk rá. Akkor már volt annyi eszem, hogy vittem magammal ki kulcsokat, csavarhúzót. Olyan rozsdamentes csavarokat hoztam onnan, amilyeneket itt nálunk még soha sem láttam, könnyű fémből voltak, duralumíniumból, a menetben volt egy rozsdamentes gumi bevonat, úgyhogy ha az meg volt húzva, az vízmentesített is. A csavar fején még valami jelzés is volt. Sokat elajándékoztam – még talán a szerszámjaim között valamelyik ládában van ezekből eltéve. Még csokoládét és kekszet is találtunk, ott volt elszóródva.
Nem sokkal ez után behívót kaptam Komáromba. De ez már egy más történet.

Kőrös Zoltán

Szentandrási Tibor: A magyarság megmaradásának esélyei Fölvidéken a jelenlegi erőviszonyok között 1.

Kérdésfölvetés és néhány fogalom tisztázásának kísérlete

Lesznek-e még magyarok, magyar közösség évtizedek múlva is Fölvidéken? Vagy csak mutatóba ha maradnak, s nagyrészük beolvad a szlovákságba? Miért kellene törekednünk a megmaradásra, miért maradjunk magyarok? Változik valami azzal, ha magyarkodunk? Nem az a fontos inkább, hogy mindenki irányában jóakaratú emberek legyünk, hogy békésen dolgozzunk és biztosítsuk mindenki jólétét, és a nemzeti nyelv, kultúra, hagyományok és történelem csupán mellékesek? Több sajtótermékünk is foglalkozott már hasonló kérdésekkel sorozatszerűen is, több szerzőt megszólaltatva (a jelen írásét is). Ebben az eszmefuttatásban nem valamiféleképpen összegezni kívánjuk a különböző nézeteket, hanem csak néhány szempontot szubjektívan továbbgondolni. Főként azt, hogy honnan meríthetünk eszmei, erkölcsi erőt, támogatást a döntésünk mellett – akármilyen legyen is az.
Miért kötődünk a magyarságunkhoz? És miért mondanak le könnyebben róla mások, talán leginkább a fiatalabbak? Miért szeretjük a nyelvünket, kultúránkat, hagyományainkat, történelmi emlékeinket jobban vagy meghittebben, mint másokét? Mert lélekben erősítenek, továbblépésre, alkotásra, kitartásra ösztönöznek? A nemzeti érzelmeknek, preferenciáknak is hasonló lélektani vonatkozásai vannak, mint más egyéni érzelmeknek, csak nagyobb összefüggésekben, közösségben, csoportban jelentkeznek, tehát nem az egyéni, hanem a kollektív lélektan törvényszerűségeivel magyarázhatók inkább; megtette ezt kimerítően több kiváló pszichológus és szociológus is, hogy csak G. W. Allport vagy Csepeli György nevét említsük. (Allport 1977, Csepeli 1987) De meg lehet-e kimerítően magyarázni, indokolni akár az egyéni, akár a csoportos vonzalmakat? Nem kellene-e mindenkihez egyformán, részrehajlás nélkül, azonos szabályok szerint viszonyulnunk? Nem visz-e tévútra, bűnbe a sajátjaink előnyben részesítése, ahogy azt Móra Ferenc is leírta egy kedves elbeszélésében, A jó Isten kenyérsütögetője címmel a Georgikonban? (Móra 1989) Hogyan vehetnénk elejét nem is főként a túlzott szeretetnek, hanem az azzal nemegyszer együtt járó mások lebecsülésének, lenézésének, elutasításának? Megszabhatunk legiszlatíve bizonyos szabályokat és büntetéseket, hogy a túlzásba vitt vonzalmak eltorzulását és mások irányában visszájára, ellenségességbe fordulását meggátoljuk, de az ilyen szabályok és büntetések sosem lesznek elégségesek és igazán hatékonyak sem, mert valószínűleg nem szüntethetik meg a kiváltó okokat, magát az előnyben részesítést, a szeretetet és ellenszenvet, mert azok a közösségi ember alaptulajdonságai, ún. antropológiai adottságok.
Nem az a baj, ha nagyon szeretünk valamit vagy valakit, valakiket, hanem az, ha rosszul, vagy hogyha nagyon agresszívan, támadóan nem szeretünk másokat. Viszont nem jár-e megint csak törvényszerűen együtt a szeretettel a választás és mások háttérbe szorítása, kizárása a szeretetünkből? Sőt sokszor nem éppen a szembenállás, a másokkal szembeni ellenségeskedés élteti, erősíti-e az adott csoportot, a kis- vagy nagyobb közösséget? Hogy ez ne így legyen, a viszonylag békés együttélést nemcsak aktuálisan próbálhatjuk törvényekkel és szankciókkal szabályozni, hanem a hosszabb idők során beigazolódott szabályok, hagyományok, intézmények, elsajátított erkölcsi normák – azok interiorizált, bensővé tett hangja az egyénben, a lelkiismeret – is regulálhatják az egyének és közösségek együttélését. Ám ugyanúgy továbbélnek, áthagyományozódhatnak a negatív előítéletek, az ellenséges viszonyulások mintái is, és sokszor egész formációk, ideológiai rendszerek képződhetnek köröttük, amilyen pl. a nemzeti hovatartozás, nemzeti érzés esetében a sovinizmusba átforduló nacionalizmus ideológiai eszmerendszere.
De miért kerülhet sokszor ellentétbe az egyetemes erkölcsi szabályokkal a vonzalom, a szeretet valaki(k) iránt? Nem épp a szeretet, az ellenség szeretetének parancsa is a legfőbb keresztényi érték már évszázadok óta? És mi változott azóta? Meggátolta-e ez a kívánalom mondjuk a vallásháborúkat, mérsékelte-e az eretnek- vagy boszorkány­üldözést és más hasonló visszásságokat akár a szeretet parancsát hirdető intézmények részéről? Azért van-e ez, mert nem szerethetünk mindenkit egyformán? De miért fordul az érzelmi homogenizációnak ez a képtelensége gyűlöletbe is sokszor? Szabá­lyozhatók-e és hogyan a vonzalmaink vagy ellenségeskedésünk?
Természetes módon a hozzánk közel állók iránt tápláljuk a legmélyebb érzelmeket – és sokszor nemcsak kedvezőket, pozitívakat, hanem ugyanúgy negatívakat, ellenségeseket is. Egy alig ismert tárgyhoz vagy személyhez nem ragaszkodunk olyan mélyen, és nem is utasítjuk el olyan intenzíven, mint azokat, akiket kevésbé vagy egyáltalán nem ismerünk. És az ismeretlent nagyon sokszor fenyegetőnek is érezzük. Hol húzhatunk, s egyáltalán kell-e korlátokat szabnunk, határ húznunk a közelség és az ismertség és az ezekhez a mások, vagy akár önmagunk irányában is kötődő emóciók vonatkozásában?
Saját helyzetünkre lefordítva ezeket az általánosabb kérdéseket, gondolatokat: Ha túl közel kerülünk a többségi néphez, jobban megismerjük azt, elsajátítjuk a hozzá tartozók nyelvét, a kultúrájukat, értékeiket, vonzalmaikat és ellenszenveiket, nem válunk-e mi is annak népnek a tagjaivá, lassabban vagy gyorsabban föladva a saját korábbi adottságainkat? Törvényszerű folyamat az egymáshoz hasonulás, a kölcsönös asszimiláció, de miért főként egyirányú és egyoldalú ez, miért követelheti meg s erőlteti ezt csupán az egyik, rendszerint az erősebb, előnyösebb helyzetben, hatalmi pozícióban lévő fél? És ha már így van, ellen tudunk-e, ellent kell-e ennek állnunk? Nem válhat-e veszélyessé, embert, jellemet torzítóvá maga az ellenállás is?
Hol kereshetünk az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre választ? A társaink, ismerőseink elbeszélésein és a szépirodalmi műveken kívül, amelyek úgyszintén lehetnek pozitív és negatív irányban befolyásolók, elsősorban a talán „objektívabb”, szakmaibb, tudományosabb jellegükből kifolyólag kevésbé részrehajló lélektani, szociológiai, társadalomfilozófiai, jog- és államtudományi, erkölcstani művekben akadhatunk, sokszor inkább csak mellékesen ilyen vagy hasonló problémák elemzésére. De azokban is hol konkrétabban? Mert hiszen ezek a tudományágak mára már annyira sokrétűvé és specializálttá váltak, hogy az egyszerűbb ember nehezen ismeri ki magát bennünk. Leginkább talán az egyéni vagy a kollektív pszichológia területén, a város vagy a vidék szociológiájában, a kisebbségeket megillető jogok elméleti koncepcióiban vagy a pártok politológiájában kereshetünk-e válaszokat a kérdéseinkre? Vannak-e esetleg olyan ágazatai is a társadalomfilozófiának, politikatudománynak, etikának, amelyek főként az etnikumok és nemzetek és azok tagjainak egymáshoz való politikai, gazdasági, erkölcsi viszonyaival foglalkoznak?
Sajnos a már jelzett szerzőkön kívül valahogy nem nagyon foglalkoznak a szakemberek, szaktudósok e bennünket érdeklő kérdésekkel, problémákkal. És ha találunk is ilyen témákat, kérdésfölvetéseket az említett tudományágakban, azokban is inkább csak a vizsgált jelenségek leírását és azok összefüggéseinek az elemzését találjuk anélkül – ahogy azt Wittgenstein már a 20. század elején megfogalmazta a Logikai-filozófiai traktátusának a végén (Wittgenstein 2004) –, hogy az életünk lényegesebb kérdéseire, a „hogyan legyen?”, a „hogyan kellene, hogy legyen, hogy jobb legyen?” általánosabb és nem csak technikai jellegű életkérdéseire választ kaphatnánk.
Még ha találkozunk is az adott diszciplínákban ezekhez hasonló normatív kérdésfölvetésekkel és válaszalternatívákkal is, inkább csak mellékesen, inkább csak leírások, tárgyszerű elemzések formájában, anélkül, hogy útmutatást, válaszokat remélhetnénk a magunk számára a bennünket foglalkoztató legáltalánosabb életkérdésekre. Mert a „kell” kérdésével, föladataival nem igazán lehet szakszerűen, tudományosan, részrehajlás nélkül, sine ira et studio (harag és elfogultság nélkül) foglalkozni, mivelhogy ahhoz az emberek általában újra csak a nehezen befolyásolható egyéni vonzalmaikból és ellenszenveikből kifolyólag különbözőképpen viszonyulnak, és nem igazán szeretik, sőt inkább el is utasítják mások érzelmi befolyásolási törekvéseit. Így a hatáslehetőség a már jelzett önkorlátozó elemző és ésszerűen érvelő szakmai, szaktudományos műveken kívül inkább csak az ideológiák, a vallások és a politikai és egyéni döntések nehezebben elemezhető és legtöbbször eléggé kiszámíthatatlan szférájába tartozik.
Így pedig az életünk egyik lényeges mozzanatát meghatározó kérdésekkel és válaszlehetőségekkel legtöbbször magunkra maradunk, magunkra vagyunk hagyva, utalva, és saját magunknak kell nemcsak a válaszokat megtalálnunk, hanem magukat a kérdéseket is megfogalmaznunk. De mivel mégsem kezd senki se valamihez, az egészhez csupán a locke-i tiszta lappal (tabula rasa – Locke 2003), hogy maga próbáljon meg valamit kisütni a saját tapasztalataiból, hanem máshonnan is merítünk. S még ha nem is szívesen fogadjuk el, de befolyásolnak, meghatároznak minket mások nézetei is, azokban is próbálunk fogódzót keresni, az ő véleményeiket, ismereteiket, valamilyen formában már értelmezett tapasztalataikat is megpróbáljuk fölhasználni és összegyúrni a magunkéival, és megpróbálunk azokat fölhasználni az életünkben is, élni a segítségükkel, az útmutatásaik szerint, abban a reményben, hogy hátha nálunk is beválik, beigazolódik az, ami más esetekben, mások életében.
A következő oldalakon, esetleg folytatólagosan is megpróbálunk tehát néhány nemzeti kisebbségi erkölcsfilozófiai szempontot fölvázolni és néhány kérdést megválaszolni a fölvidéki magyarok, magyarság lehetőségeit illetően. Ahogy már jeleztük, ezt csupán szubjektívan tehetjük, s bár törekedni fogunk az elfogultságaink tudatosítására és ellenőrzésére, és esetleg a meghaladásukra is, tudatosítjuk azt is, hogy ezek nélkül az elfogultságok, az ún. előítéletek nélkül lehetetlen egyáltalán gondolkodni vagy élni. Viszont hogy ne okozzanak nagyobb bajokat ezek a „prekoncepciók”, mindenképp törekednünk kell a tudatosításukra, ellenőrzésükre, korlátozásukra és esetleg irányításukra is, anélkül, hogy megpróbálnánk azokat megszüntetni, kiiktatni (ami ha nem is lehetetlen, de mindenképpen visszaüt, ahogy arra nem csupán a hermeneutikai filozófia, főként H. G. Gadamer figyelmeztet [Gadamer 1984], hanem sok társadalmi katasztrófa is hasonló törekvések miatt az utóbbi évszázadokban).
Nem vagyunk tehát mégsem teljesen csak magunkra utalva a saját tapasztalataink, élményeink értelmezésében, hanem az említett szépirodalmi példákon kívül több gondolkodó írásaiból meríthetünk, ha ésszerűbben is szeretnénk érvelni, alá szeretnénk támasztani a vélekedéseinket – azokon kívül, akikre eddig már utaltunk vagy a későbbiekben fogunk majd, csupán néhány szakértő művét említsünk, mint pl. Anderson és Smith nemzet- és nacionalizmuskoncepcióit, Bauman és Foucault posztmodern társadalomfilozófiáját, Kekes és Tamás Gáspár Miklós politikai gondolatait. (Anderson 2006, Smith 2003, Bretter–Deák 1995, Bauman 2006, Foucault 1996, Foucault 2006, Kekes 2001, Tamás 1999) Mert még ha nem tudunk is az általuk adott értelmezésekkel és az azokból általuk vagy mások által is leszűrt és leszűrhető javaslatokkal mindenben egyetérteni, az ő nézeteik nélkül valószínűleg nem tudtuk volna a sajátjainkat se megfogalmazni, vagy csak másként, de mindenképp továbbgondolkodásra, további tanulmányokra ösztönözhetnek ők is másokat.

A legfontosabb fölhasznált fogalmak tisztázásának kísérlete: nemzet, nacionalizmus és viszonyuk más politikai ideológiai irányzatokhoz

Elsősorban is azt a kérdést kellene tisztáznunk, hogy: „Ki a magyar?” A pofonegyszerű válasz, ami kínálkozik erre a kérdésre, az volna, hogy magyar az, aki magyarnak vallja magát, mondjuk a népszámlálások alkalmával. Továbbá pontosítva a jellemzést, azt is magyarnak tekintjük, aki magyarul beszél és/vagy támogatja a magyarságot. Ezek a mozzanatok azonban már nem mindig fedik egymást a mi esetünkben, mert esetleg azok is magyarnak vallhatják magukat, akik már nem igazán használják a magyar nyelvet a mindennapi kommunikációjukban és nincs is igazából módjuk, hogy támogassák a magyarságot, a magyar kultúrát, államot, és viszont, akik magyarul beszélnek, már nem mindig ezt a nemzetiséget jelölik be a népszámlálási íveken.
Ernest Renan francia történész és társadalombölcselő a 19. század utolsó harmadában, a porosz–francia háború és annak következményei, a korábban a franciák által megszállt Elzász-Lotaringia főként németek lakta területeinek német visszacsatolása szempontjából (ami ürügyet szolgáltatott a francia revansizmusra és az 1. világháború kitöréséhez is nem kis mértékben hozzájárult) szembesült hasonló problémával, amikor megpróbálta az említett területeken élők szerinte inkább a szabadabb Franciaországhoz való vonzalma alapján meghatározni a nemzet és főként persze a saját nemzetének mibenlétét. (Renan 1882) Renan tudatában volt annak a figyelmeztetésnek, amit Spinoza adott az általános definíciókról az egyik levelének végén, éspedig hogy minden meghatározás tagadás, kizárás (determinatio negatio est), mellőzte a kétségbe vonható objektív meghatározottságokat és szubjektívan határozta meg a nemzetet, nemzeti hovatartozást, miszerint a nemzethez tartozni „mindennapos népszavazás”, döntés, hogy az adott nemzethez tartozónak valljuk magunkat, azt erősítjük, annak érdekében munkálkodunk, annak jövőjét építjük.
Nézzük azonban tovább a tisztázatlan fogalmainkat: Kimondatlanul már érintettük azt a kérdést is, hogy mennyire tekinthető azonosnak a konkrét egyedek egy adott sokasága, pl. a fölvidéki magyarok összessége az egész közösséggel, nemzettel. A társadalomtudósok, szociológusok többsége nem az egyedek, alkotórészek egyszerű summájának, hanem azoktól különbözőnek, más rendbelinek tartja a nagyobb egészeket, az előbbiektől jórészt eltérő sajátosságokkal, más, rendszerszintű folyamatokkal és törvényszerűségekkel, mint amelyek az őket alkotó részekre jellemzőek. Másként működik, komplexebb tehát egy szerv, mint egy sejt, egy élőlény, mint egy szerv, egy falka, mint annak a tagja stb. Beszélhetünk-e tehát ilyen értelemben magyarságról, a fölvidéki vagy az összes magyar közösségéről? Mennyiben tagjai ennek a még otthon, konyhaszinten, sok idegen fordulatot használó magyarul beszélők, de a tágabb nemzeti közösségi életben már részt nem vevő, ahhoz különösképp hozzá nem járuló egyének? Sajátos közösséget képeznek-e fölvidéki magyarok? El lehet-e, el kell-e őket elméletileg vagy gyakorlatilag választani az anyaországiaktól, erdélyiektől, kárpátaljaiaktól… vagy a nyugati és más országokban élőktől, ha esetleg ráadásul ők még együvé tartozónak is érzik magukat? Hamis tudat, nacionalista előítélet-e ez a részükről, ahogy azt Benedict Anderson jellemzi Elképzelt közösségek című művében? Ha úgy adódik, részt vesznek, részt vehetnek-e a különböző érdeklődésű és szétszórt „nemzetalkotó elemek” egy-egy közös akcióban, valamilyen közös mű, egy nagyobb, őket összefogó közösség létrehozásában? És viszont: összefogja, segíti-e őket ez a közösség, ha szükségük volna rá?…
Nem folytatjuk ezeket a kérdéseket. Már a föntebbiek is jelzik a különböző hozzáállások lehetőségét, amiket összefoglalóan ideológiáknak nevezhetünk. Másként fogja ezeket a kérdéseket megítélni, megválaszolni egy nemzeti, konzervatív irányultságú egyén vagy csoport, mint egy baloldali vagy liberális. De mik ezek az ideológiai eszmerendszerek? Ezek az eszmei rendszerek a legtöbbször néhány központi érték, elv, norma körül kristályosodnak ki a politikai hatalomért folytatott küzdelemben.
A nacionalizmus is jórészt ilyen ideológia, még ha általában nem sorolják is az ún. klasszikus ideológiák (ilyennek tekintik a liberalizmust, a konzervativizmust, a szocializmust és esetleg még az anarchizmust) vagy a mai ideológiai irányzatok közé (feminizmus, enviromentalizmus, fundamentalizmus, populizmus stb. – Heywood 1994). A nacionalizmus kiindulópontja, alapja és célja a nemzet, a nemzeti közösség önrendelkezése, annak kivívása, megerősítése, ahogy azt E. Gellner, a modern nemzet és nacionalizmuselmélet klasszikusa is meghatározta rögtön a Nemzetek és nacionalizmus című alapművének az elején. (Gellner 1984)
Térjünk azonban még egy kicsit vissza a nemzet további lehetséges meghatározásaira, hogy tisztábban lássuk a nacionalizmus kérdéskörét is. A már föntebb említett renani szubjektivista meghatározás mellett legtöbbször inkább objektív jellemzőkkel szokták körülírni azt a nagycsoportot, közösséget, amit nemzetnek nevezünk. Ilyenek pl. a közös kultúra elemei (nyelv, szokások, hagyományok, értékek), a politikai szervezet (pártok, szövetségek, állam és autonóm egységek) vagy más egyéb jellemzők (gazdaság, a nemzet tagjai által lakott terület, a közös történelem, a föltételezett rokoni vagy genetikai kapcsolatok stb.), amelyek nem mindegyike szükséges kelléke egy-egy nemzet meglétének. (Koller 2006)
A fölsorolt jellemzőket több kutató (az ún. esszencialista vagy primordialista elméletek hívei) eleve adott, természetesnek tartott, történelmi korokat átívelő tulajdonságoknak, az etnikai, nemzeti közösséghez való tartozást pedig antropológiai konstansnak véli (az antropológus Geertz vagy a már említett Smith etnoszimbolista nemzetkoncepciója is ilyen jórészt – Geertz 2000, Smith 2009). A nemzetek azonban fokozatosan kialakult történelmi közösségek, és még ha sok hasonlóság és közös jellemző található is mondjuk az ókori asszír vagy egyiptomi, görög vagy zsidó vallási és etnikai-nemzeti közösség, vagy a középkori cseh, lengyel stb. nemzet és a mai nemzetek között, a különbségek úgyszintén legalább annyira kirívóak (a népi nyelvjárások és az uralkodó rétegek nemegyszer különböző nyelve és kultúrája területén, a birodalmi vagy állami szerveződés stb. szintjén). Ezeket a különbségeket hangsúlyozzák – sokszor túlzottan is – az ún. modernista elméletek (Gellner 1984, Anderson 2006, Hobsbawm 1997, Giddens 1998 stb.) az utóbbi évszázadokban kialakult vagy megteremtett nemzeteket élesen megkülönböztetve a korábbi időszakok formációitól, amiknek a mai értelemben vett nemzeti létét is nemegyszer megkérdőjelezik. Még ha több mint valószínűleg nincs is teljesen igazuk az említett modernista szerzőknek, az tagadhatatlan, hogy a modern nemzetek, nemzetállamok főként az újkorban, az ipari, kapitalista gazdaság kialakulásával párhuzamosan születtek meg, még ha többször birodalmi alapokon is (Anglia, Franciaország, Oroszország…), ahogy azt a modernista szerzők állítják. A nacionalizmus ennek a folyamatnak az ideológiai vetülete, eredménye és kulturális, politikai ösztönzője is egyben.
A homogenizált kultúrára alapozó modern politikai államnacionalizmus demokratikusabbá vált abban az értelemben, hogy a legitimitását nem egy magasabb rendű (transzcendens) hatalomra (Istenre, fölkent királyra) vezeti vissza, hanem a nyelvében nagyrészt egységesített és a gazdasági és politikai életben egyformán (formálisan legalábbis) cselekvőképes elvont népre, ill. annak atomizált tagjaira (az ún. „nép/nemzeti” beleegyezésre, támogatásra), ami politikailag az államban, annak szerveiben intézményesül, belsőleg (a saját polgárai irányában) és külsőleg (nemzetközileg) is viszonylagos teljhatalommal – csak más hasonló államok által korlátozott szuverenitással, ami az állam meglétének forrása (Krejčí 2007). Elvben minden nemzetet megillet a saját politikai szervezet, egészen az államig bezárólag, és minden politikai államnak kulturálisan, nyelvileg egységesnek kellene lennie. A kulturális, nyelvi közösség határai elvben meg kellene, hogy egyezzenek a politikai, állam(nemzet)i határokkal, a nemzet fölött nem uralkodhatnak idegenek. (Gellner 1984)
Amennyiben olyan helyzet állna elő, hogy az államhatalmat nem a saját nemzetükből kikerülő, azt képviselő elit birtokolná és gyakorolná, és esetleg a kulturális, a nyelvhasználatot illető kérdésekben is mások szabnák meg a nemzet tagjainak lehetőségeit, ezen igazságtalan alávetett státus megszüntetése érdekében az élet- és fejlődőképes (a saját nacionalizmusát és politikai intézményeit megteremteni képes) nemzetek az értelmiségük s politikai elitjük ösztönzésére és vezetésével nemzeti fölszabadító küzdelmet folytatnak az említett célok elérése érdekében.
Mindezek mellett és ellenére azonban az államnemzetek számát (nem egész kétszáz van belőlük jelenleg) többszörösen meghaladó (még ma is több ezerre becsült) saját állammal, de még politikai szervezettel sem rendelkező, azaz a teljes modern nemzeti lét minden lehetőségét el nem ért etnikum, nemzet, idegen uralom alatt élő nemzetrész él a világban, amelyeknek a sorsa hosszabb távon az erősebb, uralkodó nemzetekbe való törvényszerű beolvadásuk, asszimilációjuk, hacsak még időben öntudatra nem ébrednek és nem sikerül kivívniuk a viszonylagos önállóságukat és függetlenségüket.
Ha valaki az adott nemzet keretében nem fogadná el, nem osztaná a (nemzeti ideológiai) nézeteket és kívánalmakat, nem ezek szerint élne és járna el, azt a nemzetükhez ragaszkodók sokszor nem tekintik a nemzet igazi tagjának, mert úgymond nincs nemzeti identitása, s ha még nem is az, de bármikor árulója lehet a nemzetének, a nemzet értékeinek, ezért gyanús, elítélendő és kiközösítendő a nemzet testéből, ugyanúgy, ahogy az idegenek is, akikkel kapcsolatban lenni, együttműködni úgyszintén veszélyeket jelenthet a nemzet létére nézve.
A nemzet igazi tagjai azok, akik elfogadják a nemzet, a nemzeti eszme felsőbbrendűségét, önmaguk fölé rendeltségét. Szinte az önállóságukat is elvesztik, csupán az őket bezáró, meghatározó nemzeti közösségnek az alkotóelemei, szervei, kinyújtott csápjai, lényegileg, értékeikben, céljaikban azonosulnak a nemzetükkel (ill. azokkal, akik azt vezetik), és ha a szükség úgy kívánja, készek annak mindenben szolgálatára lenni, sőt akár az életüket is föláldozni érte.
Hogyan képesek az ideológiai rendszerek ilyen nagy mértékben meghatározni az őket támogatók gondolkodását és másokhoz viszonyulását? Az ideológiák a társadalmi nagycsoportok közös elképzeléseinek, értékeinek, céljainak többé-kevésbé rendszerezett halmazai. Közös csoport- vagy társadalmi igények alapján formálódnak, érdekeket, célokat fogalmaznak meg. Hatást gyakorolhatnak rájuk a vallási és társadalombölcseleti, társadalomtudományi nézetrendszerek is. Ez utóbbiak elsőrendű célja azonban nem főként egy csoport igényeinek és céljainak az igazolása, hanem elsősorban a valóság lehetőleg hiteles, objektív megismerése. Pontos határt az ideológiák és a filozófiák, tudományos elképzelések között a kölcsönös egymásra hatásuk, befolyásoltságuk miatt lehetetlen húzni. A tudósok, filozófusok is föltételezésekből indulnak ki és bár ellentmondásmentes magyarázatokkal próbálják modellezni a valóságot, egyetlen tudós vagy bölcselő se függetlenítheti magát teljesen a tágabb társadalmi környezet és a szűkebb csoportja hatásaitól, ill. az egyéni életútjából is következő meghatározottságoktól.
Az ideológiák tehát az eszmék, nézetek, meggyőződések olyan többé-kevésbé rendezett halmazai, amelyek társadalmi elvárásokat és sokszor érzelmi igényeket is kielégítenek (legalábbis virtuálisan, pl. a hívek nagyobb biztonságra vagy szabadságra, kölcsönös segítségnyújtásra, szolidaritásra vonatkozó vágyát), bizonyos alapcélok és alapvető értékek alapján értelmezik és értékelik főként a társadalmi viszonyokat, ezek alapján orientálják a híveiket és bizonyos elvárt magatartást igazolnak és javasolnak a számukra, ill. követelnek meg tőlük a közös célok elérése érdekében (más lehetőségeket pedig elvetnek).
Nem volna esetleg lehetséges, hogy mindenki számára kedvezően vagy legalábbis elfogadhatóan bölcsen, tudományosan oldjuk meg a problémáinkat, hogy a különböző ideológiai hozzáállásokat az egész emberiség érdekében tudományosan egységesítsük? Voltak már erre példák a történelemben, egyebek közt a közelmúltban nálunk is, hogy csak az egyedül helyesnek és tudományosnak kikiáltott marxista világnézetet, ill. ideológiát hozzuk föl példaként. Az emberek, társadalmi csoportok azonban annyira különbözőek, hogy lehetetlen őket – erőszakos korlátozás vagy a megsemmisítésük nélkül – egységesíteni, gleich­schaltolni. És a tudományok is mindig csak közelítően tudják megmagyarázni a jelenségeket, anélkül, hogy valamikor is elérhetnők az egyedül helyes abszolút igazságot.
A nemzet létének kérdése valamilyen formában mindegyik ismert ideológiai alapállásban fölmerül és meg is válaszolódik – pozitívan, kedvezően, avagy kritikusan, sőt el is vetve azt. Vegyük szemügyre csupán vázlatosan néhány klasszikus ideológiai irányzat viszonyát a nemzethez és annak ideológiai igazolásához, a nacionalizmushoz. Azért is, mert nem csupán a technikai vívmányok és a gazdasági erők, ahogy a technokraták és a marxisták állítják, hanem az ideológiák is képesek megváltoztatni a világot, ill. a társadalmi valóságot és annak rendjét. Példa erre a gazdasági és politikai liberalizmus, amely mára globális világrenddé nőtte ki magát, de a nemzetállamokat, azok rivalizáló, anarchikus rendszerét létrehozó nacionalizmus, nacionalizmusok is. És ha még csupán erről, a kettőjük jelenbeli rivalizálásáról volna szó, és azt kellene csak eldöntenünk és indokolnunk, hogy hová, melyik pártjára álljunk és miért! De a helyzet még bonyolultabbá és áttekinthetetlenebbé vált azzal, hogy az említett két irányzat különböző mértékben össze is fonódott, egyik a másikát nemcsak gyöngítette, hanem föl, ill. ki is használta és használja továbbra is.
Ahogy már említettük, a nacionalizmust általában nem sorolják se a klasszikus, se az újabb ideológiák közé. Vannak viszont olyan szerzők is, mint pl. a magyar származású amerikai történész és társadalombölcselő John Lukacs, aki a modern kor legfontosabb politikai erejének tartja a nemzeti eszmét, nacionalizmust egészen a 20. század végéig. A nacionalizmusnak ez a helyzete és jelentősége a szocialista rendszert bukása után még inkább erősödött, bár látszatra, a hegeli indíttatású Fukuyamának legalábbis úgy tűnt a 90-es évek elején, hogy a liberalizmus, a liberális demokrácia válik globálisan egyeduralkodóvá, és már semmi váratlanra nem számíthatunk, csak a folytonos harmonikus ismétlődésre. (Fukuyama 1994) Csakhamar sor került azonban a keleti blokk totalitárius rendszerei által nagyrészt elfojtva tartott nemzeti konfliktusok újbóli és robbanásszerű kiéleződésére, s ezzel a nacionalizmus újraéledésére is, ami a vallási fundamentalizmus legfőbb veszélyforrássá válásával csak tovább bonyolódott, miközben a már nem is annyira a háttérben működő, a gazdasági liberalizmussal összefonódó és annak kihasználásával tért nyerő transznacionális korporációk, nemzetek fölötti gazdasági és pénzügyi erők profitáltak leginkább az egész zűrzavarból. (Korten 2001)
Mi a nacionalizmust nem csupán az eddig uralkodó egyik legfontosabb ideológiának tekintjük, hanem egyéni és kollektív pszichológiai hozzáállásnak, magatartásnak, gyakorlatnak, és az előbbiek eredményeként kialakuló és azokra visszaható, őket éltető gazdasági és politikai kereteket teremtő intézményi, szervezeti formának is. Jelez­tük már: a nacionalizmus alapja a nemzethez való (pozitív, konstitutív) viszony. Hason­lóan az univerzalista vallásokhoz vagy totalitárius ideológiákhoz, a nacionalizmus is minden problémára választ vél adni (dacára egy parciális közösséghez kötöttségének, amit erőszakos terjeszkedéssel próbálhatna csak esetleg meghaladni – majdnem biztosan kudarcra ítélve, illetve más nemzetekkel megosztva a lehetőségeket időleges kompromisszumokkal akarja biztosítani egy behatárolt területen az uralkodó helyzetét, hosszabb távon több mint valószínűleg nem kevésbé irreálisan, mint az előbbi agresszív expanzív, világhatalmi kísérletek esetében). Nem képes általánosan elfogadottá tenni a válaszait, magyarázatait, mert mindig csak egy konkrét nemzethez kötődik, annak ideológiája, eszmerendszere, amit más nemzetek és azok tagjai, más konkrét kiindulópontokból kiindulva nem szívesen fogadnak el, sőt általában kérdésessé is teszik és támadják is azt mint hamis nézeteket és mitológiát és számukra általában hátrányos idegen érdekek kifejeződését.
A 19. században a szociáldarwinizmussal összefonódó liberális nacionalizmus az egyének szabadságának, egyenjogúságának követelménye mellett és ahhoz hasonlóan föltételezte és hirdette az életképes nemzetek szabadságát, egyenjogúságát is. Annak eldöntését, hogy ki, melyik nemzet életképes, jobbára a természetes kiválasztódásra, ill. a gazdasági versenyre kívánták hagyni. A liberalizmus és a nacionalizmus lényegében ellentétes irányultságú rendszereinek paradox egyesítéséből is fakadóan és a kapitalizmus szükségszerű térhódításából következően, annak gyarmatosító imperializmusba fordulásával átmenetileg egyre erősebbé váltak a nemzetállami hatalmi törekvések. Ezeknek a szuperhatalmi korlátozásával pedig külsőleg a főként, de nem kizárólag gazdasági neokolonializmusban, befelé pedig a formálódó liberális demokratikus intézményeket is a maguk céljaira és érdekében fölhasználó ipari, pénzügyi, politikai, bürokrata és technokrata elitek egyre inkább nemzetközi és nemzetek fölötti összefonódásában és hierarchizálódásában és rejtett, manipulatív vagy nem is leplezett totális uralomra törekvésében látszanak megnyilvánulni bizonyos parciális globalista érdekek. Ez a helyzet azonban mindig instabil, új hatalmak tűnhetnek föl és veszélyeztethetik a már kialakult és öröknek hitt status quót.
A gazdasági liberalizmusra alapozó globális, transznacionális, nemzetek fölötti gazdasági elitek kialakulásával a nemzetek, nacionalizmusok védekező pozícióba kényszerültek. Azok, amelyek az elitjeik vezetésével sikeresen megteremtették a saját államaikat, és sikeresen belefoglalták azokba a nemzetük tagjainak abszolút többségét, nagyobbrészt inkább már csak a globális gazdasági és politikai-katonai erők által különböző formákban korlátozott vagy alárendelt hatalmi helyzetük biztosítására és a külső határaik védelmére, a korábbi előnyeik fölélésére szorítkoznak. A „nemzetközi verseny” többé már nem a többé-kevésbé egyenrangú nemzetek között folyik elsősorban – ha egyáltalán arról is volt szó valamikor –, hanem az alárendelt, gyöngébb etnikai, nemzeti csoportok fölszámolása, ill. az uralkodó államnemzetbe való beolvasztása megy végbe, másrészt pedig a globális gazdasági, pénzügyi, katonai erőkkel való alkudozás zajlik a saját hatalom legalább részleges, megosztott megtartása érdekében a különböző nemzetközi közösségekben, szervezetekben (ENSZ, NATO, EU stb.) vagy azokon kívül.
Eddig egyrészt az inkább csak elméletileg szétválasztható nemzet, ill. az abba tömörült nemzettagok és az eszmei, hatalmi önigazolási törekvésük, a nacionalizmus, másrészt pedig a gazdasági lehetőségei kibontakoztatásával a közösségi kötöttségekből történelmileg viszonylag későn szabaddá vált egyén és az individualista liberalizmus paradox történelmi összefonódásának néhány mozzanatát vettük szemügyre. Ámde tudvalevőleg a nemzetet, nacionalizmust manapság általában inkább a konzervativizmushoz kötik, csakúgy, mint a kereszténységet és más vallásokat is. Hogyan állunk hát ezeknek a szellemi-politikai irányzatoknak a kapcsolatával?
A 19. század végén az erős nemzeti államok kialakulásával a liberális nacionalizmus csillaga lassan leáldozik és a nacionalizmus inkább a konzervatív, a kiváltságos csoportok hatalmi pozícióját megőrizni igyekvő ideológiákkal köt szövetséget. Így van ez Európa keletibb térfelén, a többnemzetiségű birodalmak (az Osztrák–Magyar Monarchia, az Oszmán Birodalom vagy Oroszország) uralkodó eszmerendszereinek esetében is, de sokszor az előbbiekre az elnyomott kisebbségek, nemzetrészek által adott válaszokban is, amelyekben szinte elválaszthatatlanul fonódtak össze a haladó és maradi tendenciák.
A többnemzetiségű monarchiák érezték a sebezhetőségüket és idejétmúltságukat a megerősödő nemzetállami ideológiákkal szemben, és saját kultúrájuk felsőbbrendűségének is önmaguk civilizációs küldetésének hirdetésével, erőszakos asszimilációs nyomással befelé, és a már létező erős nemzetállamokhoz hasonlóan a feszültségek külső expanzió, gyarmatosítás útján való levezetésével próbálták egységes politikai nemzetté ötvözni a népességüket. Nyugatabbra tőlünk és valamivel korábban többé-kevésbé sikeresen végbe is mehetett ez a folyamat, keletebbre viszont annál kevésbé, sőt talán leginkább a nemzetállami mintát követő asszimilációs törekvések és az ellenük a nemzetiségek részéről kibontakozó ellenállás volt az egyik fő oka is a birodalmak szétesésének is ezen a térfélen.
A kapitalizmus kibontakozása és térhódítása során elmélyülő szociális és gazdasági egyenlőtlenségek és a társadalmi-politikai fejlődés visszamaradottsága nemcsak a korábban nemzetállam-ellenes konzervativizmus és a nacionalizmus egymáshoz való közeledését és szövetségét tették lehetővé, hanem a sokszor azonos elnyomott rétegek és nemzetek képviselői számára vonzóvá vált a korábban a nacionalizmusban csupán a kizsákmányoló kapitalista érdekek igazolását látó utópisztikusan egyenlőségelvű szocializmus és a nemzeti fölszabadító harcot vívó és legalább belsőleg nemzeti egyenjogúságot hirdető és biztosítani látszó nacionalizmus összefonódása is. Vagyis a nemzeti eszme megjelenik a baloldalon is, hogy aztán főként a 2. világháború és az azt követő évek nemzetiszocialista és bolsevista népirtásaiban tetőződjön és váltson át a közelmúltra valamiféle populista ideológiai mischunggá a hatalmi érdekek szolgálatában.
A sok probléma és szenvedés hatására, amelyeket okozott, a nemzeti eszme és a nacionalizmus a 2. világháborút követően látszólag visszaszorulni látszott, és inkább csak periférikus és regionális (noha nem kevésbé véres és a világpolitikára is kiható) konfliktusokban tört felszínre (Észak-Írország, Baszkföld, Palesztina…). A kis nemzetek, etnikumok veszélyeztetve érzik magukat, a létüket, identitásukat, és elismerést, önigazgatást, önállóságot követelnek. Ezeket a mozgalmakat nem lehet mindig egyértelműen magyarázni vagy pedig egyszerűen valamilyen címke (nemzeti fölszabadító, haladó, demokratikus, szabadelvű, hagyományőrző, idegenellenes, agresszív stb.) alá besorolni és kizárólagosan megítélni, mert nagyon sokrétűek és változatosak a különböző, olykor ellentétes ideológiai behatásoknak és az aktuális problémáknak és a politikai érdekeknek megfelelően. Hasonló okokból nehéz elemezni és megítélni a nemzeti eszmének, eszmerendszernek más mai ideológiai irányzatokhoz való kapcsolatát is. Azért is így van ez, mert ezek a viszonyok ma még annyira kiforratlanok, hogy nehéz a lényeges mozzanatokat megragadni, bár kétségtelenül sokban hasonlít is a helyzet a nacionalizmusnak a már jelzett klasszikus ideológiákkal való összefonódására és rivalizálására.
Hogyan igazodhat hát ki ezek között a sokrétű és bonyolult eszmei-ideológiai hatások között egy politikailag eléggé szűk határok közé szorított fölvidéki magyar, milyen lehetőségekkel számolhat, hol kereshet szövetségeseket, ha esetleg nem akar szlovákká válni? Vagy ellenkezőleg, milyen szlovák vagy nemzetek fölötti érdekekhez csatlakozva nyerhet viszonylag a legtöbbet a maga számára? Hol, miben lelhet támaszt, erőt így vagy úgy a túléléshez? Egy erős, átütő egyéniség – szabadelvűn – alkalmazkodni és nyelvtől, kultúrától függetlenül a lehetőségekhez képest viszonylag mindenütt boldogulni tud. Számára jóformán mindegy, hogy kivel működik együtt kölcsönösen előnyösen. És bizonyára vannak ilyen egyéniségek, akik lélekben és anyagilag is elég erősek ahhoz, hogy magyarok maradjanak, ha azt is értékesnek és kívánatosnak tartják. De hogyan, miben láthatják értékesnek a magyarság megőrzését, ha máshol, más értékek segítségével esetleg jobban boldogulnak?
És akik nem ennyire alkalmazkodóképesek? Azok ragaszkodjanak a hagyományos értékekhez, és próbálják óvni – konzerválni, amit még lehet és érdemes? Vagy pedig politikai, gazdasági-szociális stb. egyenjogúság kivívására törekedjenek, és így (elvben inkább talán baloldali irányultságú) nacionalistává legyenek? Vagy más, főként olyan a nemzeti erők együttműködésére támaszkodjanak, amelyekkel nincsenek érdekösszetűzéseik? Vagy mondjanak inkább le bizonyos követelésekről és kössenek kompromisszumokat más előnyök érdekében? Ha pedig a fönti célokból esetleg sikerült valamit elérni, akkor kapcsolódjanak be a gazdasági, politikai stb. versenybe másokkal az individualista liberalizmus vagy a liberális nacionalizmus szellemében? S a kör bezárulni látszik.
Lehetséges-e valamilyen másfajta, de hasonlóan hatékonyan orientáló és motiváló nagycsoport, közösség, szervezeti forma, mint amilyen a nemzet és annak ideológiája, ha ezeknek a szükségszerű hatalmi korlátait, behatároltságát, erőszakosságát megpróbálnánk kizárni, meghaladni és ugyanakkor megőriznénk a biztonságot nyújtó gazdasági, politikai, kulturális és egyéb motivációs előnyeiket? Kialakulhat, kialakítható-e más hasonlóan komplex alapállás a globalizáció és az azzal összefonódó vagy szembekerülő gazdasági és politikai erők mai, egyre kiélezettebbé válni látszó harcában? Számít­hatunk-e másra is, mint nem a békés vagy háborús anarchikus viszonyokat és az óriási és egyre mélyebb gazdasági és szociális különbségeket is a maguk javára kihasználni képes és kihasználó gazdasági, pénzügyi, technikai, politikai stb. elit(ek) világuralmára, hanem egy lehetőleg mindenki számára előnyös világállam, világpolgárság létrejöttére? Vagy csak egy vallási fundamentalizmus által létrehozott rendszer térfoglalása valószínűsíthető, ami szembekerül a másik oldal vagy a többiek más jellegű, de hasonlóan átfogó rendszereivel egy újabb két- vagy többpólusú globális rendszerben háborús összetűzések által vagy többé-kevésbé békésebben megosztva egymás közt a területi és egyéb befolyást és hatalmat? Vagy valami teljesen másról van szó, más van kialakulóban, és az előbbiek csak a mi esetlen és elhibázott kísérleteink a nehezen átlátható, zűrzavaros helyzet értelmezésére, mert még a hibás magyarázatot is jobbnak, megnyugtatóbbnak érezzük, mint a semmilyent?
Mielőtt még ennek az eszmefuttatásnak a következő részében a nemzet létének és a hozzá való viszonyulásnak az erkölcsi és politikai vetületeit vennénk számba, a következőket mintegy előkészítve nézzünk egy-két szokásos és eléggé régi és gyakori generalizáló vádat a magyarokat (és ugyanúgy a szlovákokat) illetően is, miszerint a magyarok/szlovákok nacionalisták, vagy éppen ellenkezőleg, nem eléggé nemzeti irányultságúak, a saját javukat, egyéni karrierjüket nézik csak és nem hajlandóak azokat föláldozni a közös ügyért, képtelenek összefogni a nemzet létét veszélyeztető idegenekkel szemben, de haszonleső módon még együtt is működnek azokkal. Van-e ezekben az elítélő nézetekben, vádakban valami igazság? Vagy inkább csak elavult klisék és jelzésértékűek csupán, a megszólalók vagy az általuk „megjelenített” csoport, réteg (ami lehet elég széles és számbelileg gyarapodó is a megoldatlan problémák vagy az elégtelen megoldásokról a figyelmet el- és másfelé terelni próbáló erők hatására) ideológiailag (korlátoltan, korlátozottan, deformáltan) motivált hozzáállásának kifejeződései?
Nem tévút-e csupán mindezek az ideológiai megnyilvánulások? De még ha csak torzítottan, hibásan utalnak is valamire ezek a vélemények, azt mindenképp jelzik, hogy problémák vannak a nemzeti közösséggel, hogy a nemzet, a nemzetiség léte kérdéses, veszélyeztetett, hogy azoknak az erőknek, amelyek megkérdőjelezik, elutasítják, nem érdekük a fönnmaradása, hanem esetleg még ki is használják az egymással szembenálló nemzeteket és nacionalizmusokat, szembefordítják őket egymással, hogy könnyebben célt érhessenek (a divide et impera régi bevált módszerét alkalmazva). Mi az igazság? Keressünk, föltételezzünk-e esetleg ilyen háttérerőket, ami az összeesküvés-elméletek kedvenc, mindenre magyarázatul szolgáló módszere? Vagy elegendő lesz-e erkölcsileg (a jó és a rossz, a helyes és a helytelen fogalmi keretében) értelmezni a fönt jelzett problémákat? Avagy (nemzet-, régió- és világ)politikailag és gazdaságilag is elemeznünk kell-e majd ezeket a folyamatokat a cui prodest? (kinek használ és mennyire hatékony) nézőpontjából? A következő alkalommal itt folytatjuk – számítva rá, hogy addig mások is utánanéznek és -gondolnak egynek-másnak ezzel kapcsolatban és esetleg a helyzet is tisztul valamennyire.

Összegzés

Érdemes-e magyarnak lenni és maradni Fölvidéken? Az adott politikai helyzetben, a nagyarányú lemorzsolódás, az asszimiláció ellenére vannak-e még lehetőségeink a jövőt illetően? Saját magukra vannak-e utalva a fölvidéki magyarok, vagy valamilyen közösséget alkotnak-e másokkal, amelynek vannak vezetői, és amely szükség esetén támogatja is őket? Vagy hol máshol találhatnak eszmei-erkölcsi támogatást a fenti kérdésekre választ keresésükben? Segítséget nyújthatnak-e számukra a szaktudományok? Vagy csak a hovatovább egyre áttekinthetetlenebb politikai ideológiai csatározások, a sokszor populista érvek és ellenérvek útvesztőjéből szűrhet le ki-ki magának valamiféle egyéni kapaszkodókat?
A nemzeti eszmerendszer, a nacionalizmus főként politikai ideológia, a liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus és a többi más ideológia, eszmerendszer mellett, amelyek sokszor keverednek is egymással. Melyikük, illetve milyen elemeik nyújthatnak emberileg, erkölcsileg is elfogadható érveket a fölvidéki magyarok számára a kulturális, gazdasági, politikai stb. céljaik elérése érdekében? Ebben az inkább filozófiai jellegű esszéisztikus tanulmányban, és a további folytatásában ezeket a problémákat próbáljuk gondolatilag számba venni és elemezni a számunkra elérhető elméleti koncepciók alapján és azok segítségével.

Irodalom

Allport, Gordon W. 1980. A személyiség alakulása. Budapest, Gondolat.
Allport, Gordon W. 1977. Az előítélet. Budapest, Gondolat.
Anderson, Benedict 2006. Elképzelt közösségek. Budapest, L’Harmattan.
Anzenbacher, Arno 1993. Bevezetés a filozófiába. Budapest, Herder https://www.scribd.com/ doc/219009874/Arno-Anzenbacher-Bevezetes-a-filozofiaba
Barša, Pavel–Strmiska, Maximilián 1999 Národní stát a etnický konflikt. Brno, CDK.
Bauman, Zygmunt 2006. Komunita – hľadanie bezpečia vo svete bez istôt. Bratislava, Vyda­vateľstvo Spolku slovenských spisovateľov.
Bretter Zoltán–Deák Ágnes (szerk.) 1995. Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs, Tanulmány.
Csepeli György 1987. Csoporttudat – nemzettudat. Budapest, Magvető.
Foucault, Michael 1996. A szexualitás története I. A tudás akarása. Budapest, Atlantisz.
Foucault, Michael 2006. Rád diskurzu. Bratislava, Agora.
Fukuyama, Frances 1994. A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, Európa.
Geertz, Clifford 2000. Interpretace kultur. Praha, Sociologické nakladatelství.
Gellner, Ernest 1984 Nations and nationalism. Oxford, Basil Blackwell.
Giddens, Anthony 1998. Důsledky modernity. Praha, Slon.
Heywood, Arnold 1994. Politické ideologie. Praha, Victoria.
Hobsbawm Eric 1997. A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest, Maecenas.
Kekes, John 2001. A konzervativizmus ésszerűsége. Budapest, Európa.
Koller Boglárka 2006. Nemzet, identitás és politika Európában. Budapest, L’Harmattan.
Korten, David C. 2001. Keď korporácie vládnu svetu. Košice, M. Hučko.
Krejčí, Oskar 2007. Mezinárodní politika. Praha, Ekopress.
Locke, John 2003. Értekezés az emberi értelemről. Budapest, Gondolat.
Lukacs, John 1994. A XX. század és az újkor vége. Budapest, Európa.
Móra Ferenc 1989. Georgikon – Könnyes könyv. Pozsony, Madách.
Öllös László 2008. Az egyetértés konfliktusa. A Magyar Köztársaság alkotmánya és a határon túli magyarok. Somorja, Fórum
Renan, Ernest 1882. Qu’est-ce une nation? http://classiques.uqac.ca/classiques/renan_ ernest/qu_est_ce_une_nation/renan_quest_ce_une_nation.pdf
Ring Éva 2004. Államnemzés és kultúrnemzet válaszútján. Budapest, ELTE–Eötvös.
Rousseau, Jean-Jacques 1947. Társadalmi szerződés. Budapest, Phönix-Oravetz.
Scruton Roger 2005. A nemzetek szükségességéről. Budapest, Helikon.
Smith, Anthony D. 2003 Choosen people. The sacred sources of national identity. London, Oxford UP.
Smith, Anthony D. 2009. Ethno-symbolism and Nationalism. New York, Routledge https://smerdaleos.files.wordpress.com/2014/08/187370296-anthony-d-smith-ethno-symbolism-and.pdf
Spaemann, Robert 1977. Zur Kritik der politischen Utopie. Stuttgart, Klett-Cotta.
Szentandrási Tibor 2014. Vzťah nacionalizmu a mravnosti. Civitas, 20, 47. sz. 7–9. p.
Szentandrási Tibor 2010. Situace maďarských menšin ve státech sousedících s Maďarskem. In Menšiny a integrující se Evropa. Kolín, Nezávislé centrum pro studium politiky.
Szentandrási Tibor 2002. Národ, nacionalizmus a mravnosť. Disszertáció, UK Bratislava.
Tamás Gáspár Miklós 1999. Törzsi fogalmak. Budapest, Atlantisz.
Wittgenstein, Ludwig 2004. Logikai-filozófiai értekezés. Budapest, Atlantisz.

Fedinec Csilla (szerk.): Húszéves a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 1996-2006 (Öllös László)

Fontos tanulmánykötetet jelentetett meg a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága megalakulásának huszadik évfordulóján. A kötet címe a Bizottság tudománypolitikájának legfontosabb célját fogalmazza meg: a magyar nemzet tudományos közösséggé forrasztását, még ha több országban élnek is egyes részei. A Magyar Tudományos Akadémia kohéziós szerepet kíván játszani ebben a folyamatban összekapcsolva az egyes magyar kisebbségek körében kialakult egyetemi, egyesületi, gyűjteményi kereteket egymással és a magyarországi tudományosság intézményeivel.

A közösség fogalma hagyományosan olyan embercsoportot jelöl, amelyiknek tagjai közt a szorosabb összetartozás tudata alakult ki. Úgy érzik és vélik, hogy közösségük tagjaihoz szorosabban kötődnek, mint másokhoz. Követ­kezésképpen kérdésünk egyik fele úgy hangozhat, hogy vajon érvényes-e az a tézis a nemzeti közösségek tudományos életére, vagy sem? A középkor tudományos életének a latin nyelv által megteremtett egyetemessége vajon nem teremett-e olyan feltételeket, sőt a tudományosságnak az egyetemes emberiben gyökerező módszertani lényege maga nem teszi-e olyan jelenséggé, ami értelmetlenné teszi a kötet címét?
Az első megjegyzés a latin egyetemességére vonatkozik. A latin ugyanis nem volt a tudományosság egyetemes emberi nyelve, csak a keresztény világ nyugati feléé. A keleti görögül beszélt, a többiek pedig arabul, kínaiul stb. Az európai (nyugat-európai) tudományosság ugyan idővel megelőzi a többit, ám mögötte a kulturális összetartozás egy sajátos hitbéli meggyőződése állt. Tehát már a modern nemzetek kialakulása előtt is létezett a tudományos közösségnek egy a kulturális sajátosságokhoz kötődő formája. Ám ezt a közösséget egy vékony tanult réteg alkotta, társadalmaik csak e tudás töredékeihez juthattak. A modern nemzetek kialakulása azonban egyben a nép számára is elérhetővé tette a magas kultúrát (Ernest Gellner). Ehhez persze érthető, illetve könnyen elsajátítható beszélt nyelvek kellettek, valamint a szabadság és egyenlőség új felfogása, és az egész népet egybefonó összetartozás erős érzése és meggyőződése.
Manapság azzal a véleménnyel találkozhatunk, hogy ennek az időszaknak is vége. A tudomány nemzetközi nyelve immár az angol, és nemcsak a természettudományok, hanem a társadalomtudományok is nemzetközivé váltak. A kutatókat és az eredményeik iránt érdeklődő közvéleményt immár nem a lokális sajátosságok, hanem a globalizáció folyamatai motiválják, így a nemzetközi összefüggések és az általános érvénnyel bíró eredmények állnak érdeklődésük középpontjában.
Ámde a nemzetté válás folyamatában még egy összefüggés vált világossá: a kultúra inspi­ratív hatása. A sajátos kulturális környezet sajátos gondolatok megszületését segíti, részben vagy egészben másféléket, mint a többi. És ez alighanem a természettudományok esetében is igaz, még ha másként is, mint a társadalmat kutató tudományterületeknél. A racionális döntések tradicionális és érzelmi gyökerei, a kultúra sok más elemének gondolatébresztő ereje szellemi igénnyé teszi a hasonló identitással bírókhoz való kapcsolódást. Aligha alaptalan feltételezés, hogy a kutatók ilyetén kapcsolatai tudományos teljesítményüket is növeli. Méghozzá nemcsak a szakmai véleménycsere által, hanem a kulturális élmény okán is. Ez az élmény terjed szét a tudományos eredmények popularizálásával, és megélheti mindenki, aki a kulturális közösség tagja. A nemzet ekkor lesz többé egy szakmai csoportnál, és válik tudományos közösséggé.
A kérdés másik felének így a magyar kutatók közösségtudatának meglétét kell felvetnie. Ehhez elég egy pillantást vetnünk a Magyar Tudományos Akadémia köztestületére, pontosabban határon túli tagjainak folyamatosan növekvő számára, hogy lássuk a nemzeti kultú­rának mind a társadalom-, mind pedig a természettudósokra gyakorolt vonzerejét. A nemzeti szempontú tudományos együttműködés vonz­erejét éppen azok az intézményes keretek de­monstrálják a legjobban, amelyeket az Magyar Tudományos Akadémia e célból alakított ki.
A kötet megjelenését a magyar kisebbségeket kutató intézményrendszer fejlődésének számbavétele, valamint a kisebbségek kutatói véleményének dokumentálása előzte meg. Különösen sokat mondó a kötet végén olvasható kronológia, amelyik mindennél beszédesebben láttatja a Magyar Tudományos Akadé­mia erőfeszítéseinek máig tartó folyamatát.
A Magyar Tudományos Akadémia kiadványa főként olyan szerzők tanulmányait teszi közzé, akik jelentős szerepet játszottak a magyar kisebbségek tudományos életének magyarországi támogatásában. A tanulmányok bemutatják a szándék megjelenését, az intézményrendszer kialakításának folyamatát, a folyamat fontos állomásait és a változó intézményrendszer jellegét, működésének elveit, valamint a határon átnyúló együttműködés formális és informális szabályait.
1989 után tudvalevőleg több problémával kellett megbirkózniuk a kisebbségben élő magyar kutatóknak. Az egyik a magyarországi tudományos intézményrendszerhez, s általa a magyar kutatókhoz való kapcsolatok kialakítása, illetve kibővítése, tulajdonképpen szabaddá tétele. A másik a magyarországi kutatási lehetőségek megteremtése. A harmadik a hazai kutatások támogatása. Továbbá a hazai kutatások háttérintézményeinek megalapítása, működtetése és fejlesztése. Valamint kutatási eredményeik közzététele és népszerűsítése. Tehát könyvek és folyóiratok kiadása és honlapok létrehozása. A kötet egyes tanulmányai továbbá ezt a folyamatot is részletezik.
Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudomá­nyosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke előszavában leszögezi: „2016-ban az összmagyar tudományosság akadémiai-egyetemi intézményi együttműködési hálózata jórészt túl van a kezdetek nehézségein, a programalkotás, célkijelölés szervezeti, koncepcionális problémáin.” A következő időszak fontos jövőbeni feladatának tekinti „az akadémiai intézményközi együttműködéseket a mostaninál nagyobb mértékben és tervezettebben beemelni a magyarországi támogatáspolitikába, és a nemzetközi finanszírozás eszközeit is érdemes lenne tudatosabban felhasználni a magyar-magyar hálózatok működtetésében”.
Kálóczy Katalin és Kulcsár-Szabó Enikő tanulmánya a határon túli magyar oktatás, kultúra és tudományosság támogatási rendszerének a kialakulásával és működésének első időszakával foglakozik. A múlt évszázad 90-es éveinek legfontosabb kihívása a határon túli magyar közösségek felsőoktatásának és tudományosságának integrálása volt. Ebben az időszakban születnek meg a támogatások különféle típusai, ekkor jelennek meg az első próbálkozások a magyar kisebbségek saját felsőoktatási intézményeinek megalapítására. A folyamatnak az oktatási tárca a motorja.
Ezt követi a határon túli magyar tudományosság bekapcsolása a Magyar Tudományos Akadémia intézményrendszerébe. Tarnóczy Mariann tanulmánya mutatja be ennek a legfontosabb állomásait: az MTA köztestületének megnyitását a határon táli magyar kutatók előtt, a speciális ösztöndíjprogramok megszületését, majd az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozását, az MTA határon túli szerveinek megalakítását. „A szomszéd országbeli magyar akadémiai bizottságok feladata, a hazaiakhoz hasonlóan, nem a kutatás, tevékenységük alapvetően tudománypolitikai jellegű: kutatásszervezés, szakmai kapcsolatok erősítése, ezáltal a régió fejlesztésének előmozdítása, a magyar tudományos közösségen belül a kohézió, az egymásról való tudás erősítése, az eredmények és feladatok számbavétele, a koordináció, a stratégiaalkotás.”
A tanulmány sorra veszi az elnöki bizottság legfontosabb döntéseit, az általa megindított kutatási programokat, amelyek közül nem egy immár több országban folyhatott. Megismer­kedhetünk a diaszpórában élő magyar kutatók segítésének módozataival, de azzal is, ahogy megnő az MTA külső tagjainak és külső köztestületi tagjainak száma.
Tibori Tímea a Domus ösztöndíjprogramot mutatja be. Az ösztöndíjprogram Magyaror­szágon felhasználható, a szülőföldön használható kereteket teremt, valamint 2005-től mű­helytámogatásokkal is segíti a tudományos élet intézményesülését, ugyanis „addigra a Kárpát-medencei tudományos magyar tudományos műhelyek száma örvendetesen megnőtt…”
Papp Z. Attila tanulmánya a magyar tudományosság fogalmának változásait vizsgálja egy fókuszcsoportos vizsgálat alapján. A kutatás külön tárgyalja az egyes kisebbségeket, majd általános megállapításokat tesz. Ezek sorba veszik a kockázati tényezőket, és egy nyitott, széles értelmezését adja a Kárpát-medencei magyar tudományosságnak.
A kötet második felében olvasható tanulmányok egy érdekes összehasonítást választottak módszertani vezérelvükül: összevetik a Magyarországgal szomszédos országoknak saját határon túli kisebbségeik kutatásával foglakozó speciális intézményeit a magyarokéival. Az összehasonlítás jól mutatja, hogy a magyarok, határokon innen és túl kiterjedtebb intézményrendszerrel vizsgálják kisebbségbe került nemzeti csoportjaikat, mint nemzeti szomszédjaik. Megjelenik benne, ahogy esetenként a kisebbségek tudományos és kulturális életének támogatása politikai kérdéssé válhat, mint például a Vajdaság esetében. Tehát hatalmi szempontok jelennek meg a tudományos intézmények és kutatási programok támogatásában, illetve gáncsolásában. De arra is találunk példát, hogy az adott államot különösebben nem érdekli a tudományos élet, így e tekintetben sem hazai, sem pedig külföldi kisebbségeivel sem törődik.
Simon Attila a Csehszlovákiába került magyarok tudományos életének ellentmondásos mozzanatait mutatja be. A magyarországi támogatáspolitikát összeveti azzal, ahogy a Szlovák Tudományos Akadémia segíti az ország határain kívüli szlovák tudományosságot. A szerző szerint „…a mindenkori magyar állam (elsősorban a Magyar Tudományos Akadémia erre a célra létrehozott szervezeti egységeinek köszönhetően) nagyságrendekkel nagyobb figyelmet fordít a határon túl élő magyarok tudományosságára, mint teszi azt a szlovák állam a határon túl élő szlovákság esetében.”
Csernicskó István és Fedinec Csilla azt elemzi, miként tekint az ország kisebbségeire és a határain túl élő ukránokra Ukrajna tudományossága. A szerzők egy ukrán szerző álláspontját közvetítve úgy jellemzik a helyzetet, „hogy a független Ukrajnában a tudomány támogatását sem az állam, sem az üzleti szféra, sem pedig a társadalom semmikor sem tartotta fontosnak”.
Novák Csaba Zoltán a romániai helyzetet jellemezve leszögezi, hogy „…eddig még nem alakult olyan intézet vagy intézeti részleg, amely a határon túli románok kutatására szakosodott volna, mint ahogy hosszú távú tudományos stratégiát sem dolgoztak ki.”
Szerbhorváth György a szerbiai tudományosság és kisebbségkutatás viszonyát elemzi. A politika beavatkozása a tudományba a tanulmány visszatérő eleme. A szerző álláspontja szerint „ugyan a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Balkanológiai Intézeté­ben foglalkoznak a szerb, illetve a szerbiai kisebbségek kérdéseivel, ezek azonban sokkal esetlegesebbnek tűnnek, mint a hasonló vonatkozású magyarországi intézményrendszer, kutatások, és inkább történeti-néprajzi, illetve nyelvészeti jellegűek, nem pedig a kisebbségek mai társadalmi, kulturális, politikai stb. életére koncentrálnak”.
Hornyák Árpád szerint Horvátországnak nincs olyan átfogó stratégiája, amely a határon túli horvát kisebbségek és diaszpórák tudományosságának anyagi támogatását célozná. „A hangsúly nem annyira a határon túli horvátsággal való tudományos együttműködésen és tudományosságának támogatásán, mint a hagyományok ápolásán, a kulturális és nemzeti azonosság megőrzésén és a horvát identitás erősítésén van.”
Kovács Attila Szlovénia határon túli szlovén tudományossággal kapcsolatos tudománypolitikáját pozitívabban értékeli. Noha az anyaországgal való kapcsolata még alakulóban van, a határon túli szlovén tudományos intézeteket a hazaiakkal egyenrangúként kezelik.
A mostanra felépült határon túli intézményrendszer révén a tudományos megismerés élményét olyanok is megélhetik, akikkel a maguk életében kultúrájuk másodrendűségét éreztette az államhatalom és nemritkán társadalmi környezetük is. Új kapcsolataik, új környezetük egyszerre előnyükké teheti hátrányukat. Ez persze nem pótolja a hazai egyenlőség hiányát, ám legalább részben ellensúlyozza. Azt nem helyettesíti, hogy az állam teljes jogában ismerje el a magyar kultúra sajátosságának értékét, egyenrangúvá téve minden lehetséges tekintetben és segítve fejlődését, ám olyan kapcsolatokat és ismereteket ad a kisebbségi magyar kutatóknak, amely a többségieknek a huszadik század nemzeti kapcsolatrombolásának következtében nem adatott meg. A cselekedet felvillanása történelmi hibaként egy-egy újszerű, nyilvánvalóan a magyar tudományosságból eredő szempont, gondolat, módszer esetenként érzékelhető az arcokon. A gondolat felvillanásának felismeréssé tétele lehet az elmúlt évtizedekben ki­épített új magyar tudományos intézményrendszer egyik jövőbeni célja. Ha a magyar tudományosság mai intézményes keretei és szellemei kapacitásai révén áthatolhat a nemzeti elválasztás gátján, akkor egyszerre kínálhatja a térség összetartozásának hasznát és méltóságát. Egyszerre szolgáltathatják a gazdaság és társadalom fejlődésének tudományos forrásait, valamint az összetartozás és a kölcsönösség argumentumait s tudatának tudományos elemeit.
A kötet megmutatja, hogy a magyar tudományos intézményrendszer fejlődése eljutott arra a szintre, hogy kereteket kínáljon a Kárpát-medencei magyarok múltjának és jelenbeli életének kutatói igényességgel történő vizsgálatához. A legfontosabb társadalmi folyamatok ismertek, mint ahogy a múlt kulcsfontosságú fordulópontjai is. A kirajzolódó kép azonban nem rózsás.
Az egyik alapkérdés mindannak a megvizsgálása, ami még nem ismert az egyes magyar kisebbségek életében. A másik annak átgondolása, hogy a huszonegyedik század milyen lehetőségeket kínál közösségeik megtartására, sőt fejlesztésére.
A korszak egyik nagy, ha nem a legnagyobb kihívása a jövővel kapcsolatos szisztematikus gondolkodás. A magyar kisebbségek fogyása szavak nélkül is felteszi a kérdést a magyar és ezen belül is a kisebbségben élők tudományos életének, hogy milyen jövőt kínál? A tudományosság legnagyobb kihívása a jövő „kitalálása”. Annak magas szintű kigondolása, hogy a korszak adottságai és lehetőségei között mi újat tud kínálni. És amit kínál, az vajon elegendő-e az adott korprobléma megoldásához?
Ha a magyar tudományosság azt is nyújtani akarja, amit a közösség, mindenekelőtt a nemzeti szabadságukban korlátozott kisebbségben élők a leginkább elvárnak, akkor a „mi volt” és a „mi van” mellett, a „mi lehet”, és a „mi legyen” kérdésére is választ kell adniuk a kisebbségi magyarokkal foglakozó kutatóknak!

Öllös László

Röhrich, Lutz: Begegnungen. Erinnerungen an meinen Kollegen- und Freundeskreis. Mit bibliographischen Anmerkungen und ein Gesamtverzeichnis der Publikationen Röhrichs. Hrsg. von Mieder, Wolfgang–Neumann, Siegfried–Schmitt, Christoph–Wienker-Piepho, Sabine. Münster–New York 2016, 224 p. /Rostocker Beiträge zur Volkskunde und Kulturgeschichte, 7./

Lutz Röhrich (1922–2006) a német mese- és proverbiumkutatás kétségtelenül egyik legjelentősebb 20. századi alakja volt. A közmondásszerű szólásokat elemző, azok kultúrhistóriai hátterét gondosan feltáró és bemutató gyűjteménye megkerülhetetlen kézikönyv nem csak a téma specialistái, hanem a művelt nagyközönség számára is. Az első megjelenés (1973) óta számos újabb kiadást ért meg, s ma is jelen van a német könyvpiacon. Amellett, hogy a freiburgi német népdalarchívum (Deutsches Volksliedarchiv) vezetőjeként a népdal- és balladakutatásban rendkívül fontos szerepet töltött be, a mese- és mondakutatásban is alapműveket produkált, talán még fontosabb az a szervezőmunkája, amit a német nyelvű (ám teljesen internacionális!) hatalmas meseenciklopédia megszületése (hosszú, nagyon hosszú „megszületés” volt ez!) közben nyújtott. Ebből (is) adódóan személyes kapcsolatban került a korszak minden jelentős (nem csak német) mese- és mondakutatójával, így jelen könyv egyrészt azoknak a személyes élményeinek a gyűjteménye, amelyek e barátságok révén hosszú évtizedek során halmozódtak fel. Másrészt, ahogy az már lenni szokott, az ember egy viszonylag hosszú élet során nem csak szakmabeli barátokra tesz szert, hanem szerteágazó kapcsolatai alakulnak, alakulhatnak ki. Így aztán a folkloristákon túlmenően filmrendezőkkel, irodalmárokkal, Röhrich „mecénásaival” kapcsolatos emlékekről is olvashatunk a könyvben.

Nézzük, először tárgyszerűen, mit kell tudni a könyvről. A kiadványt Lutz Röhrich négy korábbi tanítványa, munkatársa (Wolf­gang Mieder, Siegfried Neumann, Christoph Schmitt és Sabine Wienker-Piepho) rendezte sajtó alá. A rövid szerkesztői előszót harmincnyolc hosszabb-rövidebb, visszaemlékező, olykor anekdotázó textus (a nehéz műfaji besorolás miatt nevezzük ezeket emlékezés-tükörcserepeknek) követi, majd afféle függelékként két, Lutz Röhrich halálára megjelent nekrológ következik: az egyik Sabine Wienker-Piepho német, a másik Wolfgang Mieder angol nyelvű szövege. A kötetet a Siegfried Neumann által összeállított teljes Röhrich-bibliográfia zárja. A jegyzék nincs számozva, hanem éves lebontásban (1949–2010) csaknem félszáz oldalon át közli a freiburgi folklorista által közreadott könyvek, tanulmányok, közlemények, recenziók stb. bibliográfiai adatait. Ezt követi még a tudományos ismeretterjesztő filmek listája, amelyek előkészítése, forgatása során szakértőként Röhrich is közreműködött. Végezetül az általa irányított doktori disszertációk következnek (ez a jegyzék sincs számozva, de én megszámoltam: mindösszesen hatvanöt darab), s végezetül azoknak a habilitációs munkáknak a listája (öt darab), amelyek megszületéséhez témavezetőként szintén hozzájárult. A legvégén a róla szóló irodalom (köszöntők, laudációk, nekrológok stb.) találhatóak. Ez utóbbi, abból kiindulva, hogy a Magyar Néprajzi Tár­saságtól 1989-ben megkapott külföldi tiszteleti tagságról, illetve Viera Gašparíková nekrológjáról sincs benne szó, nyilván bővíthető lenne.
Az emlékcserepek (számomra rejtély, hogy milyen elv által meghatározott sorrendben követik egymást) terjedelmileg a fél oldal és a három oldal között mozognak. A tárgyalt személyről általában fénykép (olykor több fénykép) is kiegészíti őket, ám ami ennél is fontosabb, hogy értelemszerűen nincs benne ugyan mindenki, de sok további fontos(abb) kutató legalább megemlítve meg van (s ha már Röhrich szóba hozza őket, akkor a gondos szerkesztő készít hozzá egy eligazító, a további tájékozódási lehetőségeket felvillantó lábjegyzetet). Kár hogy az egész végén nem segíti a keresgélést egy személynévmutató. Sőt egy tárgymutató is hasznos lett volna.
Maguk a szövegek váltakozó stílusúak, sőt, ki lehet mondani: hullámzó színvonalúak. Némelyek (nyilván félig vagy teljesen vakon diktálta őket valakinek) öregemberesen fecsegőek, és hát, igen, sokszor üresek, semmitmondóak, míg mások érezhetően kidolgozottabbak, így élvezhetőbbek is. A Felix Karlingerről (1920–2000) írottnál például meg is említi, hogy odamásolja a róla szóló nekrológ egy részletét. Így aztán az a két oldal valóban információ- és adatgazdag. Számom­ra persze azért is érdekes, mert Karlingerről korábban nem hallottam (!), noha azok alapján, amiket írt, kellett volna.
A másik pólust például, ahol a személyesség dominál, az amerikai folkloristáról, Archer Taylorról (1890–1973) készült portré képviseli. Vele kapcsolatban hosszadalmasan taglalja, egyszer miként kérte tőle közlésre egy régebbi tanulmánya átdolgozott változatát, amit Taylor annak idején meg is ígért, de aztán csak nem jött a várva várt dolgozat. Aztán Amerikában járva meglátogatta a neves folkloristát, s előhozta neki a be nem váltott ígéretét. De hát én azt megcsináltam, elküldtem! Vagy mégsem? Akkor ott van a zongorán. Nem, nem volt a zongorán. Akkor talán a dolgozószobában, a konyhában, a pincében stb. Sehol nem találták. Esetleg mégsem írtam volna meg? No, de megteszem és küldöm. Arra viszont meg már Röhrich nem emlékszik, hogy ezt követően valóban elküldte-e Taylor, vagy a végén mégis az eredeti tanulmányt közölték-e újra, minden változtatás nélkül (megjegyzés: ez utóbbi könnyen ellenőrizhető). Két aggkori szenilitás találkozása? Vagy mi más tanulság, komikusság van ebben a hosszan ecsetelt (alig)sztoriban?
Lényegében ennek a két emlékezéstípusnak az egyvelege a kötet, s így olykor tanulságos, adatgazdag, máskor inkább személyes, emberi vázlatokat olvashatunk John Meierrel kezdve Stith Thompsonon, Alan Dundesen vagy Georgios Megason át egészen Max Lüthivel vagy Kurt Rankéval bezárólag. A nem folkloristák közül meg kell említeni az Alfred Toepferről vagy Marcel Reich-Ranickiról készített vázlatokat. Egy nem magyar szerző által írott, nem magyar nyelvű ismertetésben ezt nem biztos, hogy meg kellene tenni, itt azonban mindenképpen indokolt, hogy kitérjek a visszaemlékezések magyar vonatkozásaira. Annál is inkább, mivel – a néhány elszórt utaláson túlmenően – Röhrich egy egész fejezetet szentel magyar kapcsolatainak. A mondakutatói tevékenysége révén került közeli ismeretségbe Dömötör Teklával, akivel kapcsolatban különféle konferenciaélményeiről számol be, s rajta keresztül Voigt Vilmosról, Verebélyi Kincsőről és Nagy Ilonáról is megemlékezik (sokszor valóban a pletyka határait súrolva. Azt például, hogy mit felejtett ott véletlenül a Verebélyi családnál, nem árulom el, aki kíváncsi rá, járjon utána). A balladakutatásai révén került kapcsolatba Kríza Ildikóval, főleg népmesekutatásai révén pedig Dégh Lindával és Horn Katalinnal. Adatai nem mindig pontosak, hiszen Kríza Ildikó sosem volt a Magyar Tudományos Akadémia Folklórintézetének az igazgatója (mivel ilyen megnevezésű intézet nem is létezett), és Röhrich sajnálkozása ellenére Nagy Ilona is ledoktorált, sőt habilitált. Ezek az olvasó számára részletkérdések, az érintettek szemszögéből nézve viszont nem biztos, hogy azok…
S ha már itt tartunk, engedtessék meg egy személyes tapasztalat megosztása, mégpedig nem éppen személyessége, hanem Lutz Röhrich személyiségének illusztrálása okán. 1997-ben, éppen Marburgban tartózkodó Humboldt-ösztöndíjasként a Növekszik, mint a prágai Jézuska ruhája szólás nemzetközi párhuzamai után kutatva levélben fordultam a neves freiburgi folkloristához. Noha fentebb már említett szólásgyűjteményében nem találtam a kérdéses proverbium német megfelelőjét, de, gondoltam, hátha tud mégis segíteni, útba igazítani. A nemzetközi (illetve német) szakmai porondon teljesen ismeretlen nevű (akkor még elég) fiatal kolléga levelére a nemzetközi hírű szakember néhány héten belül egy viszonylag hosszú, barátságos hangú levélben válaszolt. Konkrét segítséget nem tudott nyújtani ugyan, de ötleteket, hogy merre keresgéljek tovább, igen, illetve különnyomatainak egy kisebb gyűjteményét is csatolta leveléhez. Most, visszaemlékezéseit olvasva, jutott eszembe ez a levélváltás. Ha mindenkivel szemben ilyen közvetlen, készséges volt, érthető, hogy széles baráti és kollegiális körből válogathatta a jelen kötetbe gyűjtött emlékcserepeit.
Végső soron egy afféle kis enciklopédiának, a 20. századi mesekutatás (vagy még inkább elbeszéléskutatás, Erzählforschung) kaleidoszkópjának is tekinthető Röhrich könyve. Miközben elolvasásával konkrét, kézzelfogható ismeretanyagra is szert lehet tenni, az egész kutatási terület emberi dimenzióiba is bepillantást enged. És nem csak a bemutatott személyekről alkotott képünk válik a kötet elolvasásával plasztikusabbá, hanem magáról a szerzőről, Lutz Röhrichről, az emberről is sokat megtudunk.

Liszka József

Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet 2016, 654 p.

Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet 2016, 654 p.

Rendhagyó figyelmeztetéssel kell kezdenem Liszka József könyvének ismertetését. Teljes szakmai meggyőződéssel és jó szívvel ajánlom a társadalomtudományok minden érdeklődőjének a szerző művét, de olvasására csak kényelmes karosszékben, vagy íróasztal mellett ülve próbálkozzanak, mert a kötetet „ágyba vinni” nem lehet, illetve kissé nehézkes.
Erre utal Voigt Vilmosnak, a kötet egyik lektorának – már a könyvészeti megjelenésében (kemény borító, színes és informatív előzék, minőségi papír, elegáns szedés, illetve tördelés) is tiszteletet érdemlő, sőt parancsoló – a könyv hátsó borítóján olvasható szövege is: „Az első tekintetre »etnoszaurusz« méretű könyv egy monumentum. (Nem monstrum!) Kitűnő és sokrétű írások összeállítása, és a szerző bibliográfiájából kiderül, még ennél is nagyobb tárházból igen is válogatták. Mon­o­grafikus kötetei után ez újabb műfaj, egy nagy kutató életpályája, műveiben elbeszélve. A teljes szövegek újraközlése, ezek tematikus sorrendbe illesztése, a közös bibliográfia mind jól végiggondolt.”
A kötet már – akár kissé félre is vezethető – főcímével figyelmet fölkeltő, alcímével pedig, s főként a szerző által írt Előszóban kifejtett gondolatokkal kifejezetten olvasásra csábít, mégpedig minden bizonnyal nem csak a néprajztudomány művelőit.
Mint írja: „A határok kérdése mindig is foglalkoztatott, talán azért is, mert olyan korban, olyan társadalomban szocializálódtam, ahol szinte áthághatatlan országhatárok állták útját a világra kíváncsi embernek, ideológiai határokkal próbálták gondolkozásunkat kordában tartani és így tovább. Talán ezért alakult ki bennem, hogy engem a mindenféle határok átlépése izgat, földrajziaké, a műfajoké, a nyelvieké, az időbelieké, a szakmaiaké és így tovább. Végső soron ez az igény végigvonul (végigvonultatható) egész eddigi munkásságomon. Jelen kötet ennek az évtizedeken (szűk négy évtizeden!) át megmaradt kíváncsiságnak a lenyomata, keresztmetszete kíván lenni. Olyan textusokat tartalmazó tehát, amelyek valamilyen módon a határok, az átmenetiségek, az egymásba foly(ód)ások, illetve az egymással szemben állások, a lezártságok és a nyitottságok problematikáját taglalják. […] Az egyes tematikus blokkokon belül a szövegek sorrendjét úgy igyekeztem összeállítani, hogy a lehető legkevesebb átfedés zavarja az olvasást. Ezt természetesen teljesen nem lehet elkerülni. […] Igyekeztem azon, valamilyen idegen nyelven (főleg szlovákul, németül) megjelent tanulmányom olyan magyar verzióját is besorolni, amelyek magyarul, abban az adott változatban eleddig nem voltak olvashatók.” (13. p.)
A fentiekből is kitetszően, a rendkívül gondosan szerkesztett kötet négy nagyobb tematikus fejezetbe tagolva közli a tanulmányokat. 1. Néphit, népszokás, népi vallásosság (18 tanulmány); 2. Szöveges folklór (17 tanulmány); 3. Elődök, intézmények, mesterek (15 tanulmány); 4. Kapcsolatok, identitásaink (10 tanulmány), azaz összesen 60 tanulmányt tartalmaz.
Aki csak egy kicsit is ismeri Liszka József kutatói és feldolgozói tevékenységét, az nyilván azonnal észreveszi, hogy a – kvázi életmű-áttekintésként is fölfogható – tanulmánykötetből hiányoznak olyan tárgykörök, melyekkel a szerző foglalkozott. Ennek magyarázatát is megkapjuk az Előszóban. „Szakmai »életművem« három szelete hiányzik, illetve csak jelzésszerűen található meg e válogatásban. Egy évtizeden keresztül régészként is dolgoztam, amikor régészeti közleményeket, archeológiai tárgyú ismeretterjesztő és fél-ismeretterjesztő szövegeket is publikáltam. Ezekből egyet sem válogattam be ebbe a néprajzi gyűjteménybe (bár jó lenne tudni, mi a néprajz). Főleg pályafutásom első szakaszában foglalkoztam bizonyos, a tárgyi néprajz körébe sorolható problémákkal is (gazdálkodás, népi építkezés, teherhordás és közlekedés). Ezekből sem került egyetlenegy sem a válogatásba, mivel periférikus jelentőségűnek érzem őket eddigi ténykedésem egésze szempontjából. A szakrális kisemlékek kutatása viszont meghatározó volt eddigi pályám szempontjából (legalábbis annak utóbbi két évtizedében), de mivel ennek a tevékenységnek készül egy monografikus szintű, tényleg az összes eddig ismereteimet összegező bemutatása, ilyen jellegű tanulmányokat ide nem soroltam.” (13. p.)
Megítélésünk szerint fölösleges magyarázkodnia a szerzőnek, egyrészt mert e kötet így is rendkívül gazdag, illetve a választott keretben teljes, másrészt a könyvben található bibliográfia mindent tartalmaz az életműből.
(Zárójelben jegyezzük meg, hogy noha érezzük a nyitott gondolkodású szerzőnek a – többszörös paradigmaváltást is átélő – néprajztudomány dilemmáival való gyürkőzését, mégis inkább költői kérdésnek tekintjük egy néprajzkutatótól a „jó lenne tudni, mi a néprajz” kitételt, ami a szakembereket talán nem, de a laikus olvasót megzavarhatja.)
Több tanulmány illusztrációkat (fekete-fehér fényképek, rajzok, grafikák, táblázatok) is tartalmaz, melyek választékosabb információikkal érdemben segítik az kifejtettek értelmezését.
Az egyes tanulmányokhoz tartozó, hivatkozott, illetve felhasznált irodalom Összesített irodalomjegyzékben követhető nyomon.
A tanulmánykötetben való tájékozódást több megoldás is segíti. A szokásos magyar nyelvű tartalomjegyzéket a kötet végén közölt tanulmányok első megjelenésére vonatkozó pontos információk is kiegészítik (A közölt szövegek bibliográfiai adatai). Külön kiemelendő, hogy ezt követően Mutatók segítik az olvasót, mégpedig helynév-, személynév- és tárgymutató.
Bár az egyes tanulmányok is sok és többnyire új ismeretet, s megannyi tanulságos megállapítást, következtetést tartalmaznak, legalább ennyire érdekes, sőt izgalmas a kötetet záró szövegtest, mely „…Mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitől lehet tanulni” címmel beszélgetést közöl a 60 éves Liszka Józseffel. (Készítője Csanda Gábor)
A könyv utolsó, s a szerző személyéhez és munkásságához kapcsolódó összeállítása, Liszka József publikációs listája, mely megjelenésük éve szerinti fölsorolásban Könyvek (30 tétel); Tanulmányok, tudományos közlemények, anyagközlések (165 tétel); beszámolók, tudományszervezés, múzeumok, kiállítások, konferenciák, köszöntők, nekrológok (343 tétel); Recenziók, kritikák (327 tétel); Lexi­konszócikkek (168 tétel); Ismeretterjesztő cikkek, egyebek (260 tétel); Szerkesztés (22 tétel), és végül Róla szóló cikkek, interjúk (67 tétel) minden kétséget kizáróan igazolja, hogy egy rendkívül sokoldalú, és zavarba ejtően nagy teljesítményű kutatót tisztelhetünk Liszka József személyében.
Engedtessék meg itt a könyv ismertetőjének egy személyes vonatkozású megjegyzése. Liszka József szaktudományos munkássága a magyarországi és a nemzetközi szakmai közösségek, testületek, intézmények által is elismert. Ennek egyik korai dokumentuma a Magyar Néprajzi Társaság Jankó János-díja. Ezt ígéretes fiatal kutatók kapják, és Liszka József 1988-ban első volt azon határainkon túli kutatók között, akik ebben a díjban részesültek. E tanulmánykötet is igazolja, hogy Liszka József beváltotta a személyéhez fűzött várakozásokat. Vélhetően – sok egyéb kitüntetése mellett – ő maga is büszke erre a fiatalon elnyert elismerésre, hiszen a Jankó János-díjasok első találkozóján (1993. szeptember 25-én Balatonalmádiban) már részt vett, sőt föltehetően ő adott hírt erről az összejövetelről a Hírharang 1993. 3. számának 31. lapján (bibliográfiájában e híradás nyilván azért nem szerepel, mert név nélkül tette közzé). Azóta, a már hagyományossá vált évenkénti találkozók sorában Liszka József (és felesége, L. Juhász Ilona, aki szintén néprajzkutató) kétszer is vendégül látta keszegfalvi otthonában a magyar néprajztudomány Jankó János-díjasainak egyre gyarapodó közösségét.
A kötetet szlovák és német nyelvű tartalomjegyzék zárja, ami persze csak nagyon tájékoztató jellegű lehet. Mivel azonban a gyűjteményben szereplő több tanulmánynak is megjelent már szlovák, illetve német nyelvű mutációja, illetve a magyarral többé-kevésbé azonos változata, az ezeken a nyelveken olvasó kollégák számára a továbbkeresés szempontjából is hasznos lehet. Talán hasznos lett volna az Előszó és az interjú szlovák nyelvű közlése is, annak ellenére, hogy a hivatalos szlovák néprajztudomány nyilván jól ismeri Liszka József munkásságát, de a fiatalabb generációk számára – időtálló – tanulságokkal szolgálhat a szerző önvallomása.
Úgy vélem, hogy önkényes dolog lenne a tartalmukban gazdag, terjedelmükben változatos hosszúságú írásokból bármelyiket is ki­emelni. A tematikus blokkokban olvasható tanulmányok cím szerinti fölsorolása pedig indokolatlanul megterhelné/feszegetné egy könyvismertetés kereteit. Egyes tanulmányok kiemelése, illetve fölemlítése is illuzórikus lenne, azt a látszatot kelthetné, mintha a recenziót író rangsorolná a tanulmányokat. Egyes írásokat, akár személyes érdeklődése okán persze bárki – így ezen ismertetés írója is – előtérbe helyezhetne, másokat – méltatlanul – hátrébb sorolhatna. Ehelyett inkább azt ajánlom, hogy aki csak tudja, szerezze be Liszka József könyvét, Szlovákiában bizonyosan a Fórum Kisebbségkutató Intézet könyvesboltjában, illetve webáruházában. Remélhe­tően hamarosan sor kerül magyarországi terjesztésére is, hiszen, ha máshol nem, de az egyetemek, a múzeumok szakkönyvállományában és a közkönyvtárakban mindenképpen ott van a helye Liszka József nagyszerű és elismerésre méltó munkájának.
Végezetül nyomatékkal hangsúlyozom azonban, hogy Liszka József tanulmánykötete semmiképpen nem egyetlen alkalommal való kézbevételre való, amikor az olvasó az elejétől a végéig olvas egy könyvet. Sokkal inkább többszöri levételre a könyvespolcról, amikor az ember egy-egy témához keres ismereteket, adatokat, információkat. Vagy éppen ismerkedni akar egy határon túli (Szlovákiában élő magyar) néprajzkutató szerteágazó, tartalmában sokszínű, feldolgozó módszereiben sokoldalú és eredményes munkásságával.

Gráfik Imre

Szarka László: A multietnikus nemzetállam. Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában 1918–1992. Pozsony, Kalligram, 2016, 376 p.

Szarka László 2016-ban a Kalligram kiadásában jelentette meg Csehszlovákia 74 éves nemzetiségi történetét magába foglaló munkáját. A könyv már címében – A multietnikus nemzetállam 1918–1992 – utal arra a nemzeti ambivalenciára, amely az ország sorsát kezdettől erősen befolyásolta. Csehszlovákia ugyanis az első világháború után etnikailag Európa legheterogénebb, legösszetettebb államaként jött létre. A szerző a könyv központi célját megjelölve már a bevezetőben jelzi, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia birodalmi szerkezetének felbomlását követően a nemzeti többség elve alapján létrehozott államok kisebbségi viszonyait egyszerre határozta meg az egyes országok belső jogrendje, a kisebbségek közösségi identitása és az államközi viszonyrendszer: „Könyvünkben a csehszlovák (cseh- szlovák) nemzetállam által kipróbált etnopolitikai alternatívákat főleg a magyar kisebbség, illetve a magyar–csehszlovák államközi viszonyt befolyásoló nemzetiségi viszonyok alapján vizsgáljuk.” (15. p.) A munka legfőbb újdonsága, hogy nem csupán egy kisebbségtörténeti összefoglaló vagy a hagyományos nemzeti narratívát központba helyező szintézis, hanem Csehszlovákia nemzetiségpolitikai stratégiáinak sokoldalú elemzése, ugyanakkor főként a kisebbségi magyarsággal kapcsolatos konfliktusokra, döntési helyzetekre, alternatívákra koncentrál.

A többes elemzési szempontrendszerhez elengedhetetlen nemzetközi – magyarországi, csehszlovákiai, német és angol – szakirodalom használata is mutatja, hogy a szerző nemcsak a 19–20. századi nemzetiségpolitika, de a csehszlovákiai magyarság kisebbségtörténetében is otthonosan mozog, s korábbi munkáiban a közép-európai térség részeként Csehszlovákia és Szlovákia történetét is behatóan elemezte. A szakirodalom ismerete mellett a csehszlovákiai (magyar) kisebbségi kérdéskörök alapvető csehországi, szlovákiai és magyarországi levéltári forrásai segítették a szerzőt az elemzésében.
A monografikus igényű vizsgálat négy részben vizsgálja a négyféle köztársaság kisebbségpolitikai konfliktusait, kompromisszumait és kudarcait. Az első rész nemcsak Cseh­szlo­vákia megalakulásának előzményeit tárgyalja, hanem a 19–20. századi kelet-közép európai nemzetépítés folyamatait is feltárja. A munka fontos elméleti hátterét Rogers Brubaker Nacionalizmus új keretek között c. munkája jelenti, amely az ún. triadikus nexus – azaz az anyaország, a befogadó ország és a kisebbségi közösség viszonyrendszere – alapján jelöli ki a kisebbségpolitikai folyamatok történeti kereteit. A Kelet-Közép-Európa nemzetállami átváltozása c. fejezet pedig a nemzetállami nacionalizmusok ellentmondásait Ernest Gellner elméletét figyelembe véve elemzi. A szerző ugyanakkor jelzi a filozófus elméletének egyoldalúságát, miszerint „Gellner leleményes és lényegre törő periodizációja főleg külső szempontokra épült”. (30. p.) Ugyanott röviden felvázolja a vizsgált térség nemzeteinek 1918 előtti és utáni egymás közötti viszonyát, a birodalmi, illetve a versailles-i rendszeren belüli emancipációs és autonomista törekvéseket. Úgy látja, hogy ezek alapján három szakaszra osztható a ma már 22 nemzetállamnak otthont adó kelet-közép európai térség két évszázada tartó nemzetállami fejlődése.
A szerző a cseh és szlovák nacionalizmus felerősödését az első világháború szerepének és a nacionalizmus átértékelődésének a folyamatával hozza összefüggésbe. A szerző ebben a részben elemzi a csehszlovák állam megalakulásának előzményeit, elsősorban annak külpolitikai feltétel- és érvrendszerét. Ezen kívül rámutat a többségi állameszméhez kötődő lojalitásformák sok összetevős és képlékeny változataira, ami kisebbségi körülmények között alapvetően befolyásolta a csehszlovákiai magyarság kollektív identitásának alakulását: „A nemzeti lojalitás mellett az állampolgári, politikai, gazdasági és természetesen a szülőföldi lojalitásformák keveredtek sajátos felvidéki magyar identitásmintává”. (115. p.)
A Nemzetállam – kisebbségpolitika c. második részben a Csehszlovákia kisebbségpolitikáját megalapozó két világháború közötti szakaszt elemzi. A könyv A csehszlovák politikai nemzet és a „kényszerkisebbségek” c. alfejezeten belül kitér azokra a működési zavarokra, konfliktushelyzetekre, amelyek kezdettől fogva jelen voltak a saját magát alkotmányosan nemzetállamként meghatározó multietnikus államban. Ezek közé tartozott például a feltétlen lojalitás elvárása a kisebbségektől. Ezzel szemben az anyaországok rendszerint az ellenzéki magatartás felé irányították a kisebbségi közösségeket, amelyek tagjainak többsége általában a revíziós politikát és a sérelmi magatartást részesítette előnyben. A munka arra is rávilágít, hogy a két elvárásrendszer között a kisebbségi elitek már az Első Köztáraságban kitermelték azokat az újszerű identitásmintákat is, amelyek a közösségi jogok elnyerése alapján az integrálódás irányába hatottak.
A szerző egyúttal kiemeli, hogy a „ver­sailles-i rendszer” sokszor egymással ellentmondó szerepekre „predesztinálta” a kelet-közép-európai államokat: „a két világháború közötti nemzetállami Közép-Európában egyszerre volt egy-egy állam a más országba került kisebbségeit védő, védhatalmi szerepet betöltő »anyaország«, rokon állam (kin state) és a nemzeti egyöntetűségre törekvő, asszimiláló, »nemzetiesítő« nemzetállam (nationalising state)”. (153. p.) Az 1919–1923. évi bé­ke­rendszer összeomlása és a hatalmi viszonyok átrendeződése Európában az 1930-as évekre új kérdéseket vetett fel Közép-Európa számára. Ennek egyik fontos része lehetett volna a kisebbségi kérdés rendezése Cseh­szlov­á­kiában, ami az „asszimilációs gyakorlat” he­lyett új alternatívákhoz, közösségi, területi autonómiák kialakulásához vezethetett vol­na. A második rész egyes fejezetei ezen kívül hangsúlyozzák a magyar revíziós politika, valamint a szlovák autonómia kérdésének mindkét ország számára tragikus következményekkel járó külpolitikai velejáróját, a hitleri Harmadik Birodalommal szembeni végletes kiszolgáltatottságot. Mindez nagyban befolyásolta a határvitákat eldöntő müncheni szerződést, majd a bécsi döntést, s még inkább az 1938–1939. évi második Cseh-Szlovákia felszámolását, Csehország 1939-ben, Magyaror­szág 1944-ben bekövetkezett német megszállását, az első Szlovák Köztársasági német bábállamként való működését. Szarka László ugyanakkor azt hangsúlyozza, hogy a hitleri agresszió visszamenőleg nem teszi meg nem történté az 1918–1938 közötti multietnikus nemzetállam kisebbségpolitikájának hibáit és mulasztásait. Éppen ellenkezőleg ezek is alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy Csehszlová­kia Hitlerrel és másik két szomszédjával szemben magára maradt, és az 1938. évi csehszlovák válság az első köztársaság megszűnésével ért véget.
A Hitler és Sztálin árnyékában című harmadik rész azt a tíz évet összegzi, melynek leforgása alatt Csehszlovákia a náci német megszállás, illetve befolyási övezetből a kommunista Szovjetunió érdekkörébe került. A müncheni szerződés előzményeit, a második köztársaság működését, illetve a hitleri „élettér-elmélet” érvényesülését három fejezeten keresztül tárgyalja a szerző. Felhívja a figyelmet, hogy a csehszlovák válság belső okai mellett nemcsak Hitler politikája és a nyugati szövetségesek passzivitása, hanem Moszkva hozzáállása és a szomszédos országok revíziós politikája is hozzájárult az alig húsz évet megélt Cseh-Szlovákia 1939. márciusi megszűnéséhez. (2015–206. p.) Ennek a folyamatnak fontos részét jelentették az 1918–1919, majd pedig az 1935–1938 évi német, valamint a magyar kormányok által is támogatott szlovák, rutén autonómiatörekvések kudarcai. A második világháború előjátékaként is felfogható kelet-közép-európai változások – Hitler befolyásának növekedése a dunai, Kárpát-medencei térségben – egyszerre kínáltak esélyt és szabtak korlátokat Magyarország revíziós külpolitikájának. A müncheni szerződés a történeti Magyarország helyreállítása helyett az etnikai revíziós alternatívát erősítette meg: „A globális, integrális revízió alternatívájának a folyamatos háttérbe szorulása Németország közép-európai pozíciójának megerősödésével párhuzamosan történt, mégpedig elsősorban azért, mert Hitlerék számára a katonai és gazdasági értelemben egyaránt gyenge Magyarország maximális revíziós céljainak támogatása valójában szóba sem jöhetett.” (217. p.)
A következő fejezetekben a szerző a Cseh-Szlovákia néven megalakult rövid életű második köztársaság működésével foglalkozik, s a térségben végbement változásokra hívja fel a figyelmet. A Cseh-Morva Protektorátus területi és népszámlálási statisztikái mellett a Szlovák Néppárt autonómiaköveteléseinek radikalizálódását, majd az autonóm szlovák kormány megalakulását és a német, lengyel és magyar többségű területek nélkül létrejött Cseh-Szlovákia szlovák és ruszin autonómiájának működését összegzi. Ezután a hitleri Német­országnak a magyar revíziós politikát 1938-ban meghatározó szempontjait és döntéseit elemzi a szerző. Emellett felhívja a figyelmet azokra a változásokra (kilépés a Népszövet­ségből, csatlakozás az Antikomintern Pak­tumhoz), melyek Magyarországot minden ellentétes szándék ellenére fokozatosan a második világháborúba sodorták.
Bár a csehszlovákiai magyarság történetében a második világháború utáni homogén csehszlovák nemzetállam megteremtését célzó kényszermigrációk, kényszerasszimilációk – a 30 ezer anyaországi magyar elűzése, a lakosságcsere, a csehországi deportálások és a reszlovakizáció – témaköre egy új időszakot jelöl, a jogfosztottság évei a pártállami korszak kezdetéig a harmadik részben kaptak helyet. A német és magyar kisebbség teljes felszámolását célzó, „tiszta szláv” csehszlovák nemzetállam terveit, majd annak gyakorlatát elemző fejezetekben a szerző előbb a londoni és a moszkvai csehszlovák emigráció nemzetpolitikai törekvéseit vizsgálja. Ezek fontos részét alkotta a német és a magyar kisebbség felszámolásának kül- és belpolitikai, illetve katonai előkészítése. A szerző Karel Kaplan szavait idézve felhívja a figyelmet a magyar kisebbség eltüntetését célzó politika eredménytelenségének okaira, s egyúttal a deportálások szerepére a csehszlovák–magyar kapcsolatok megromlásában. (243. p.)
A csehszlovákiai magyar kérdés nemzetközi politikai vonatkozásaiból az is kiderült, hogy a magyarság felszámolása a magyar diplomácia részsikerei és a nyugati kormányoknak a magyarok egyoldalú kitelepítését elutasító magatartása nyomán bukott meg. Ezzel együtt Szarka László azt hangsúlyozza, hogy bár a magyar kisebbség teljes felszámolása sikertelennek bizonyult, a jogfosztottság időszakának eseményei – a deportálások, lakosságcsere, valamint a reszlovakizáció – rendkívül súlyos törést okoztak a csehszlovákiai magyarság kollektív identitásában, ami napjainkig érezteti traumatikus hatását a kisebbségi magyarok emlékezetben s a többségi nemzetekkel szembeni magatartásban. (243. p.)
A könyv negyedik, egyben utolsó része jó­részt a pártállami évek kommunista (inter)­nacionalista nemzetiségi politikai viszonyait vizsgálja. Az első rész a „szláv nemzetállam” kialakításának törekvéseit, valamint a februári fordulat után létrejött kommunista pártállamhoz vezető utat elemzi. Ezen belül meghatározónak a szudétanémetek, illetve a kárpáti németek kiűzését, valamint a potsdami határozat alapján befejezett kitelepítését tartja, amely a homogén szláv nemzetállam kialakításának meghatározóan fontos része volt. Arra is rávilágít, hogy a kommunisták által irányított pártállami nemzetiségi politika gyökeres változást hozott a Janus-arcú, masaryki köztársaság, az „emberarcú nacionalizmus” politikai viszonyaihoz képest. Miközben kitér Edvard Beneš felelősségére az 1945–1948 közötti etnikai tisztogatások kapcsán, az 1948-as kommunista hatalomátvételről szólva kiemeli, hogy 1938-hoz hasonlóan ekkor „is elsősorban a külső nagyhatalmi tényezők […] határozták meg Csehszlovákia sorsát”. (271. p.)
A szerző a pártállami időszak nemzetiségi politikája kapcsán hangsúlyozza, hogy az a „proletár internacionalizmus”, az „osztály nélküli társadalom” eszményét próbálta összekapcsolni a „valódi nemzetköziséggel”, amely a gyakorlatban azonban egyre inkább a kisebbségi kérdés negligálását, nem pedig a problémák megoldását jelentette. Ezt igazolja az is, hogy az 1949. május 9-i alkotmány kizárólag a cseh–szlovák viszony kérdésében tért ki a nemzeti kérdésekre.
A könyvnek ez a befejező része is jelzi, hogy a Csehszlovákiában politikai értelemben egészen 1963-ig tartó „ötvenes éveket” követően a magyar kisebbségpolitika szempontjából lassú felívelés vette kezdetét. Az 1963–65. években elkezdődött nemzetiségi viták, a Csemadok reformtervezetei a prágai tavasz időszakában érték el csúcspontjukat. Az ötvenes évek központilag levezényelt nemzetiségpolitikai fordulata az oktatásügy és a kulturális szféra újraszerveződését eredményezte, megteremtve ezzel a közösségépítés elementáris feltételeit. Ennek volt része az Új Szó, a Csemadok, majd az Irodalmi Szemle, a magyar könyvkiadó létrehozása. A prágai tavasszal foglalkozó rész a rövid időszak nemzetiségpolitikai reformkísérletét mutatja be. A Csemadok 1968. évi KB-üléseinek állásfoglalásait pozitívan összegzi, s azokról kiemeli, hogy „képesek voltak olyan nemzetiségpolitikai kezdeményezést elindítani s olyan koherens jogi elképzelést törvényjavaslat formájába önteni, amelynek számos elemét évtizedek múltával is érdemes tanulmányozni”. (294. p.)
A több mint negyven éven át fennálló pártállami rendszer nemzetiségi politikájának csődjét a következő alfejezetben tárgyalt Csehszlo­vákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizott­ságának a létrejötte is bizonyította. A Duray Miklós irányításával az egész régió első független kisebbségi politikai szervezeteként tevékenykedő mozgalom a kisebbségi magyar identitás megerősödésében is fontos szerepet játszott, minthogy egyrészt a pártállami rendszerrel szembenálló „demokratikus alternatívát” jelentett, másrészt pedig a kisebbségi jogvédelem számára teremtett szervezett kereteket.
A könyv utolsó alfejezete a csehszlovákiai rendszerváltás időszakáról és a többpártrendszer kialakulásáról ad rövid összefoglalót. A szerző kiemeli, hogy ebben a „forradalmi átalakulásban” a magyar kisebbség aktívan kivette a részét. Ez együtt járt a magyarság újonnan létrejött kisebbségi „többpártrendszerének” – az FMK, az MKDM, valamint az Együttélés Politikai Mozgalom – a kialakításával, ami a megosztottság hátrányai mellett három reálisan létező politikai irányzatot is jelölt. Az autonómiaelképzelések kapcsán a szerző jelzi, hogy bár azok kezdettől fogva jelen voltak a kisebbségi magyar politikában, mégsem tisztáztak alapvető kérdéseket.
A könyv összegző részében jelzi az Európai Unió által felkínált lehetőségeket a kelet-közép-európai országokban, amelyek nagymértékben segítettek a mečiari korszak radikális nemzetállami nacionalizmusának visszaszorításában. Ezzel párhuzamosan hangsúlyozza a nemzetállami önzés és megosztottság ciklikus felerősödését, ami az 1989 óta eltelt negyedszázad nemzetiségpolitikájának in­kább negatív értékelését jelzi: „A nemzeti és etnikai kisebbségek számára mindez kevés jót jelent, hiszen sem a regionalizálódás, sem a határokon átívelő, transznacionális folyamatok nem igazán indultak be 1989 óta.” (316. p.) A könyv történelmi tanulságként említi a cseh–szlovák nemzetállam többszöri bukását, ami a szerző szerint a „nemzetállami kizárólagosság” politikájának zsákutcás, kudarcos jellegét bizonyítja. (317.p.)
Összefoglalva, az analitikus és adatgazdag munka külön érdeme, hogy olyan alternatívákat is megvizsgál, melyek hozzásegítenek az események összefüggéseinek megértéséhez, s árnyalttá teszik a történelmi folyamatokról kialakult képeket. A fontosabb fejezetek historiográfiai áttekintései pedig módot adnak arra, hogy az olvasó maga is elmerüljön a kisebbségpolitika szakirodalmában. Persze azt is látni kell, hogy az egyes periódusokat összegző fejezetek terjedelmesebbek, míg mások aránytalanul kevés figyelmet és csekély hangsúlyt kapnak a munkában. Ez nyilván nem teszi könnyebbé az általában egy-két döntő mozzanat iránt érdeklődő olvasó dolgát. A könyv elméleti kereteivel és az előzményekkel foglalkozó rész például szokatlanul hosszúra nyúlik, ami alighanem a szerző mostani kutatási érdeklődésére vezethető vissza. Néhány esetben ismétlődő gondolatok és információk is előfordulnak, amit érdemes lett volna kiküszöbölni.
A Multietnikus nemzetállam c. könyv nemcsak az interetnikus viszonyok újraértelmezésének fontosságára hívja fel a figyelmet, hanem példát nyújt a kelet-közép-európai nemzetiségi viszonyok kiegyensúlyozott elemzésére is. Az összefoglaló ugyanis önreflexív és kritikus elemzést ad Csehszlovákia és Magyarország történetéről, ugyanakkor nem feledkezik meg a kisebbségek saját felelősségéről sem. Nem a kisebbségeket sokszor sújtó sérelmekre koncentrál, hanem a történelem többtényezős folyamatát helyezi középpontba. A recenzes véleménye szerint a 21. század eleji kelet-közép-európai történetírásban nélkülözhetetlenek a nemzeti narratívát felülíró összehasonlító, összefoglaló munkák, amelyek transznacionális megközelítésben vizsgálják a 20. századi nemzetállamok kialakulását, eredményeit, működési zavarait és konfliktusait. Az európai integrációs folyamatok mostani „döcögős” szakaszában pedig különösen tanulságos lehet, hogy az Unió nyugat–keleti szociális és bérlejtőin migráló milliók révén a már-már homogénnek tartott nemzetállamok egy-két évtized alatt ismét multietnikus szerkezetűvé válnak. Ezért ez a munka nem csak a szakmai körben lehet „kötelező olvasmány”, hanem a téma iránt érdeklődő vagy éppen az érintett kisebbségi és többségi „laikusok” számára is újszerű szempontokat nyújthat.

Bajcsi Ildikó

Jozef Tancer: Rozviazané jazyky – Ako sme hovorili v starej Bratislave. Bratislava, Slovart, 2016, 304 p.

Milyen nyelveket használtak a pozsonyiak a szűkebb vagy a tágabb családi környezetben? Hogyan beszéltek a város lakói az egyes színtereken? Milyen nyelveket tanultak a pozsonyi gyerekek az iskolában, a nyelvkurzusokon vagy éppen magántanároknál? Minderre választ kapunk Jozef Tancer, a pozsonyi Comenius Egyetem germanistájának legújabb könyvéből.

Ahogy a szerző az előszóban megfogalmazza, az olvasó egy olyan könyvet tart a kezében, amely lényegében egy zárszó. Zárszó az egykori, a letűnőben lévő pozsonyi többnyelvűségről. Jozef Tancer ezúttal arra vállalkozik, hogy húsz interjú keretén belül bemutassa a két világháború közötti Pozsony/Preš­porok/Pressburg nyelvhasználatát, mégpedig úgy, hogy szóra bírja annak a generációnak az utolsó tagjait, akik ennek a többnyelvű környezetnek a részesei voltak. A megszólaltatott emlékezők egy multikulturális, jellegzetesen közép-európai város múltjáról mesélnek, különös tekintettel a város többnyelvűségére. A szlovákok, magyarok, németek, zsidók és más nemzetiségek által lakott Pozsonyban a többnyelvű kommunikáció a mindennapi élet részét képezte, legyen szó akár a hivatalban, a boltban, a családi étkezőasztalnál vagy éppen a verandán a szomszéddal folytatott kommunikációról.
Jozef Tancer csaknem tíz éven át tartó munka eredményeit vetette papírra. Összesen száz hangfelvételt készített mintegy hetven olyan adatközlővel, akik gyermekkorukat és fiatalságukat a két világháború közötti Po­zsonyban töltötték. Tancer azonban nemcsak azokkal készített interjút, akik a második világháború lecsengése után is Pozsonyban maradtak, hanem azokkal is, akik már új hazájukból, Németországból vagy Izraelből látogattak haza egykori szülővárosukba. A szerző esetében elmondható, hogy valóban elragadta őt a kutatási láz, ugyanis Csehországban, Auszt­riában, Németországban, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban és Argentínában is megfordult egy-egy interjú elkészítéséért, tökéletesítéséért, illetve befejezéséért. A kiadványban a válogatást követően húsz olyan interjú kapott helyet, amelyben az 1916 és 1933 között született emlékezők németként, magyarként, szlovákként, illetve zsidóként vallanak a két világháború közötti Pozsony nyelvi helyzetéről.
A sokéves széles körű kutatás eredményeként összeállított kötetben a modern szociolingvisztika módszereivel – például a nyelvi életrajzok vizsgálatával – is találkozhatunk. Mindemellett a szerző az információszerzésnek azt a módját választotta, amelyet az etnológia és az oral history is alkalmaz, s egyúttal irodalmi-publicisztikai műfajként is ismerünk: az interjút. Az egyes beszélgetések az oral history iskolapéldájaként a „nagy történelem” hatását mutatják be az egyén sorsára vetítve.
Tancer interjúit egyebek között az teszi élvezhetővé, hogy szerkezetük egyszerű, a laikus olvasók számára is érhető. Nem írja át őket fonetikusan, ugyanakkor törekszik az adatközlők valódi szórendjének követésére és az általuk használt autentikus kifejezések megtartására. A szerző szerint a szóbeli kommunikáció és a beszélt nyelv a kulcsa a többnyelvű kommunikáció megértésének, így az interjúk átírása során nem fektetett hangsúlyt a kodifikált standard normájának betartására sem. Tancer úgy véli, hogy a mindennapi beszélt nyelvben erőteljesebben érvényesül az adatközlők személyisége és élettörténete.
A kiadvány szerzője az interjúknak – valószínűleg helyszűke miatt – csupán válogatott részeit közli helyenként az adatközlő nevével, máskor a saját maga kitalálta iniciálékkal. Az emlékezők (Mayer Judit, Katarína Herrman­nová, Berta Dvořáková, Peter J. Scott, Rosina Stolárová, Gertrúda Milchová, Juraj Linzboth, Mária Hrankovičová, Pavol Polák, Georg Portland, N.N., Edita Trubenová, Susanne Zahradnik, Marta Krallová, Erika Blumgrund, Otto Sobek, Josef H. Derx, Hilde Weiszová, Veronika Schlosserová, Pavel Taussig, Alexan­der Schiller, Mirjam Adamec) arról mesélnek, hogy milyen nyelven beszéltek otthon és a környezetükben, milyen iskolába jártak, hol találkoztak a többnyelvűséggel, milyen nyelven tudtak írni, és hogy mi az anya- vagy a domináns nyelvük. Látszólag a nyelvekről van szó, a szavak azonban sokszínű képet festenek Pozsony két háború közötti életéről, a világégés tragikus éveiről, de a reálszocializmus nehéz időszakáról is.

A beszélgetésekhez a szerző modern módszertani megközelítéssel készült rövid esszéket, tanulmányokat fűz, valamint a saját történeteivel, és a kutatás a háttér-információival is színesíti a művet. Jozef Tancer érinti a nyelvi ideológiákat, a háromnyelvűség, ill. a többnyelvűség kérdését, fejtegeti az interjúkészítés nehézségeit, valamint rámutat az anyanyelv szó jelentéstani sokszínűségére (lehet az anya vagy az apa nyelve, lehet az a nyelv, amellyel az illető azonosul, vagy amely domináns számára). Mindemellett a szerző arra is hangsúlyt fektet, hogy az interjúkat olyan autentikus történelmi forrásokkal egészítse ki, mint az adatközlők fényképei, személyes dokumentumai és naplóbejegyzései.
A kiadványban közzétett interjúk az adatközlők visszaemlékezésein alapulnak: Jozef Tancer beszélgetőpartnerei átadják neki és az olvasónak történelmi tapasztalataikat a mindennapi kommunikációs szükségletekből fakadó többnyelvűség formáiról a többnemzetiségű Pozsonyban. A saját élményekből és érzésekből felépülő vallomások történelmünk bonyolult, nemegyszer vészterhes korszakait mutatják be.
A társadalom mindennapi életéről és kultú­rájáról sokat eláruló nyelvi életrajzok további kutatók, nyelvészek, szociológusok, történészek, etnológusok vagy akár muzeológusok számára is hasznos forrásnak bizonyulhatnak. A kötet szakszerűsége mellett igen olvasmányosan, a nagyközönség számára is érdekesen mutatja be a többnyelvű Pozsony történetét.

Takács Henrietta

Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia VI. A pozsonyi magyar tanszék évkönyve. Pozsony. Szenczi Molnár Albert Egyesület, 2016, 210 p.

Hatodik alkalommal jelent meg a pozsonyi magyar tanszék évkönyve, a Nova Posonien­sia, melynek célja – ahogy az a szerkesztői előszóban is olvasható – a tanszéken zajló tudományos, művészeti és pedagógiai tevékenység dokumentálása, s helyet kapnak benne a doktoranduszok tudományos munkái is.

Az évkönyvet Lanstyák István tanulmánya nyitja Soknyelvűség és sokjegyűség. A több nyelv használatával kapcsolatos újabb nyelvi ideológiákról címmel. A szerző két nyelvi ideológiát mutat be, melyek a nyugat-európai és az észak-amerikai városokba történt nagymértékű bevándorlások következtében létrejött nyelvi szuperdiverzitásra reflektálnak: ezek a plurilingvizmus (soknyelvűség), valamint a multilingvizmus (sokjegyűség). Röviden tisztázza a kulcsfogalmakat, majd rátér a szuperdiverzitás következményeire: a szemléleti változásra és az új megközelítésre a nyelvoktatás, valamint a nyelvtudomány területén. A két ideológia fényében szembeállítja a korábbi szemléleteket, kutatási módszereket a jelenlegiekkel, majd összeveti az ideológiák közös jegyeit és eltéréseit. Betekintést nyújt az elméleti nyelvészek, a szociolingvisták és a jegyűségi szemléletű kutatók munkájába, az új nyelvi helyzethez való alkalmazkodás folyamatába, illetve az új nyelvi kutatások irányultságába. Saját szerzői szövegével, valamint angol, magyar és cseh nyelvű idézetekkel igyekszik szemléltetni és alátámasztani a nyelvi többféleség természetes voltát. Végül felhívja a figyelmet az új megközelítés lényegére: a nagyfokú nyelvi változatosság nyelvelméletbe való beépítésére.
Cs. Nagy Lajos Nyelvjárási jelenségek a Pest megyei Szadán című tanulmányában egy déli palóc nyelvjárású településen végzett, ezredforduló környéki kérdőíves vizsgálat eredményeit ellenőrzi le és veti össze saját kutatási eredményeivel. Dolgozatában a faluközösség beszédére jellemző hangtani, alaktani és szókincsbeli sajátosságokat foglalja össze, s tárgyalja külön fejezetekben. A hangtani jelenségek vizsgálata során a szerző hang- és ejtésmódbeli változásokat rögzít a nyelvjárásban. Megállapítja, hogy a falubeliek beszédére – a korábbi vizsgálatok eredményeihez viszonyítva – még ma is jellemző az í-zés, az ö-zés azonban már ingadozást mutat, továbbá eltűnőben vannak a kettőshangzók. A szókincsvizsgálat során a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy a korábbi kutatás eredményei alapján a faluközösség életében leggyakrabban használt fogalmak közül melyek használatosak még ma is, melyek jelentését ismerik még az emberek, valamint melyek neveződtek át. Kérdőíve 113 kérdésből állt, melyeket a falubeliek mindennapi éle­tének megfelelő fogalomkörökbe osztott (pl. aratás, cséplés stb.). A válaszokat témakörönként csoportosítja: ismert és ismeretlen fogalmakra, valamint az ismert fogalmak új megnevezéseire. Kutatásának eredményeit számszerűsített adatokként is feltünteti. Dolgozata végén rámutat arra, hogy a korábbi és az új adatokat összevetve átfogó képet kaphatunk a lakosság korábbi életéről, valamint az elmúlt évtizedekben bekövetkezett nyelvi változásokról. A tanulmányhoz tartozó mellékletben megtalálható a szerző által összeállított kérdőív, valamint az adatközlőkkel készített beszélgetések írott változata is.
Misad Katalin kutatásának tárgya, ahogy dolgozatának címe is mutatja (A kétnyelvűség kérdéskörének megközelítése a szlovákiai magyar tannyelvű középiskolák Magyar nyelv tankönyveiben), a szlovákiai magyar tannyelvű gimnáziumok és szakközépiskolák számára készült anyanyelvtankönyvek vizsgálata a kétnyelvűségi kérdéskör szempontjából. A szerző azt kutatja, megjelenik-e egyáltalán a bilingvizmus kérdése a nyelvtankönyvekben, ha igen, milyen témaköröket érintve, milyen felfogásokat, szempontokat követve, milyen módszereket alkalmazva dolgozzák fel a kétnyelvűséggel kapcsolatos tudnivalókat. Külön-külön mutatja be és értékeli ki az 1., 2., és 3–4. osztály számára készült tankönyveket. Meg­állapítja, hogy a kétnyelvűség kérdéskörével a gimnáziumok és a szakközépiskolák 1. osztálya számára készült tankönyv foglalkozik a legmélyrehatóbban, a többiben alig, vagy csak közvetetten utalnak a jelenségre. A szerző úgy véli, természetesnek kellene lennie, hogy a kétnyelvű beszélőközösségben élő szlovákiai magyar diákok nyelvi helyzete, illetve nyelvhasználata visszatükröződjön a nyelvtankönyvek tananyagában is. Érintőlegesen foglalkozik a tankönyvek és a szlovák közoktatási törvény, valamint az állami oktatási program közötti összefüggésekkel, majd ismerteti a tankönyvpályázatok, illetve a tankönyvek megjelentetésének folyamatát. Rávilágít arra, hogy a magyar tannyelvű iskolák számára készülő tankönyveket olyan személyek bírálják el, akik nem tudnak magyarul.
Sebők Szilárd Nyelvleírás a nyelvszemléletek és nyelvmetaforák tükrében című tanulmányában a nyelvészek tevékenységének, azaz a nyelvleírásnak kritikus vizsgálatára vállalkozik. Véleménye szerint a nyelvleírás mindig kettős tevékenységet jelöl: a leíráshoz használt nyelv létrehozását, valamint annak a nyelvnek a használatát, amely a leírás eszközéül szolgál. Korábbi tanulmányok fényében megállapítja, hogy a nyelv leírása során „melléktermékként” létrejött metaforákból egy olyan nyelvfelfogás olvasható ki, amely befolyásolja a feltett kérdéseket és az ezekre adott válaszokat. Úgy véli, a nyelvész kutatása során nem foglalkozik különösebben azzal, hogy az általa választott leírói eszközök (metaforák) milyen előfeltevéseket hoznak magukkal. Három nyelvfelfogást ismertet röviden, majd ezek összegzése után megállapítja, hogy – bár ez olykor nehezen felismerhető – a nyelvleírás elengedhetetlenül metaforikus alapokra épül. Kitér a metaforák leírás során betöltött szerepére is, azok előnyeire és hátrányaira. Hangsúlyozza, hogy nem az a kérdés, hogyan lehetne őket elkerülni a leírás során, hanem az, hogy az adott terület leírására milyen metaforák a legalkalmasabbak. Úgy véli, a legjobb megoldás, ha a metaforákat a leírás szükségszerű tartozékaiként kezeljük, amelyeket nem kiküszöbölni kell, hanem sokkal inkább tudatosítani.
A variánsok sűrűjében. A műfordítás lezáratlanságának jelensége Devecseri Gábornál című dolgozatában Polgár Anikó a műfordítás filológiai problémáiról értekezik. Bemutatja Devecseri egyik fordítói alapelvét, mely szerint a fordítás folyamata sosem zárul le, majd összeveti Németh László műfordításról írt esszéjével (A javító toll nyomában). Felvezeti Devecseri fejlődéselvű elméletét, melynek alapja, hogy a történelmi korszakváltással szemléletváltásnak is be kell következnie a műfordítók esetében, a szerző azonban nem tartja egyértelműnek, hogy ezek a szemléletváltások minden esetben sikeresebb megoldások felé vezetnek-e. A továbbiakban ismerteti a pályatársak véleményét Devecseri munkásságáról, annak híres javítási kényszeréről, ezt követően pedig rátér a variánsok sokaságának okaira, melyeket a műfordító munkamódszerében, a fordításszemléleti változásokban, illetve a megrendelő igényeihez való igazodásban vél felfedezni. Devecseri műfordítói változtatásait módszerei alapján nyolc kategóriába sorolja, konkrét példákkal szemlélteti, majd – figyelmet szentelve a metrikai összefüggéseknek – elemzi és értékeli a változtatások minőségét. A szerző úgy látja, a szöveg lendülete gyakran megtörik az utólagos fordítói csiszolgatások során, amely ennek következtében eltávolodik az eredeti szövegtől. Rámutat a szövegkiadók nehézségeire a variánsok tengerével szemben: a Devecseri-fordítások kiadásakor nem egyértelmű, mely esetekben hagyatkozhat a filológus azt ultima manus elvére, illetve mikor a saját szövegválasztására.
Dusík Anikó tanulmánya (Az olvasó megismerkedik a nemes Don Quijoteval és szándékával avagy Ki volt Don Quijote és hogyan lett belőle kóbor lovag?) elkalauzolja az olvasót Cervantes íróasztalától Győry Vilmos és Benyhe János fordításain keresztül (több adaptációt is érintve) egészen Csörgey tanácsos könyvtári polcáig. Dolgozatát egy Fáy András-i sorral indítja, ennek oka az író szövegében elejtett utalás Cervantes Don Quijote-jára. A szerző elsősorban a két teljes magyar Don Quijote-fordítással, a magyar alapszövegnek tartott Győry-féle 19. század végi változattal, valamint Benyhe 2005-ös újrafordításával foglalkozik. A regény lefordítására tett korábbi kísérleteket csupán ízelítőként, előfutárként tartja számon a szerző, mivel a teljes fordításokkal szemben ezek hiányosak és idejétmúltak, míg ez előbbiek, véleménye szerint, az idő múlásával sem veszítettek intenzitásukból. A szerző konkrét példákkal szemlélteti a két teljes magyar fordítás eltéréseit és sajátos megoldásait, emellett kitér néhány magyar Don Quijote-adaptációra (Radnóti, Huszár Vilmos, Gaal Mózes, Radó Antal stb.), valamint Győry az ifjúság számára átdolgozott szövegváltozatára is, s összeveti ezek jellegzetes különbségeit. Megállapítja, hogy az átdolgozások kezdőmondatai, illetve első fejezetei változékony képet mutatnak. Összességében véve egyenetlen színvonalúnak találja „a magyar Cervantes”-t, ám azt is lehetségesnek tartja, hogy ez a sokszínűség az, ami a mű életképességét biztosítja. Úgy véli, minden fordító küldetése, hogy az általa fordított szöveg időtálló, nyitott és alkalmazkodóképes maradjon, emellett nem szabad elvesztenie a kapcsolatot az eredeti szöveggel sem. A cél tehát a „tökéletes hasonmás” és az „újjáteremtés” közti arany középút megtalálása.
Száz Pál Betyárok, kommunisták, és a szóra bírt alárendelt. Ivan Olbracht magyar recepciójának kezdetei című tanulmányban Olbracht magyar befogadástörténetének kezdeteit vizsgálja. Ismerteti az író pályafutásának indulását, akit a „két háború közötti cseh próza megkerülhetetlen alakja”-ként jellemez, majd rátér az első magyar fordításban megjelent Olbracht-kiadásokra: Suhaj, a betyár (1936), Átok völgye (1938). A találó címben elhangzott kulcsszavak (kommunista, alárendelt, betyár) a tanulmány három fejezetére utalnak. Az első részben bemutatja az érintett művek magyar köztudatba való beépülését, és a Korunkban publikáló Sándor László ebben a folyamatban játszott szerepét. Elemzi Sándor válogatott cikkeit, melyekben Olbrachtot mint kommunista írót élteti, s a szocialista művészet legkiválóbb példáiként propagálja annak műveit, megalapozva ezzel a magyar Olbracht-recepciót. A következő fejezetben az alárendeltség perspektívájából vizsgálja a Suhaj, a betyár című regényt, s ebben az olvasatban Nikola Suhajt az elnyomott nép kollektív identitásának jelölőjeként értelmezi. A továbbiakban Márai Sándor, Schöpflin Aladár és Nagypál István recenzióit összehasonlítva elemzi a regény magyar befogadási stratégiáit. Megállapítja, hogy mindhárom recenzens a betyármotívumra összpontosít, s olvasatukban azt a magyar kultúra tradícióiba igyekszenek bekapcsolni. A három vizsgált recenzió, valamint Sándor László írásai alapján ezeket tartja a lehetséges irányoknak, melyek mentén a magyarok Olbracht műveinek fordításait olvasták.
Csehy Zoltán ezúttal egy részben nyelvészeti vonatkozású témával foglalkozik Arc, arcrongálás, maszkos játék (Az ún. szlovákiai magyar irodalom nyelveiről – vázlat) című tanulmányában, melyet egy – Cselényit idéző – dilemmával indít: van-e, volt-e, lesz-e (nyelvi alapon önazonos) szlovákiai magyar irodalom? Írásában arra a kérdésre keresi a választ, vajon arcadó-e a kisebbségi író profilja, s ebben milyen szerepe van a nyelvek közti átjárásnak vagy a nyelvi elkülönülésnek. Nagy hangsúlyt fektet a többnyelvűsített szövegek poétikai és referenciaterének vizsgálatára. A „szlovmagy” nyelv behatárolását (nem két nyelv egyenrangú keveredése, hanem egy harmadik minőség) követően rámutat, hogy a kisebbségi nyelvek deterritorizációs együtthatóval rendelkeznek, majd irodalmi (Deleuze–Guattari) és kultúratudományi (Márton László, Balázs Imre József) tézisek mentén fejtegeti a témát. A továbbiakban vizsgálja a szerzők viszonyulását a kisebbségi író profiljához, érinti a műfordítás kérdéskörét, valamint kitér az irodalom és a politika viszonyára. Megfigyeli a kisebbségi írók (többek között Bettes István, Németh Zoltán, Varga Imre, Tőzsér Árpád, Száz Pál) által alkalmazott énformálási stratégiákat, különös tekintettel a kevert nyelv használatára. Végül megállapítja, hogy az arcrongálás és arcformálás irodalmi stratégiái a szlovákiai magyar nyelvi önreprezentációban szinte elválaszthatatlanok a poétikai kísérletektől.
Szabó Klaudia dolgozatában (Álarcok Margita Figuli Megkísértés című novelláskötetében) folytatja a korábban felvett Figuli-fonalat (lásd az előző évi évkönyv anyagát), ezúttal John Powell könyvének fényében vizsgálja az írónő Megkísértés című novellagyűjteményét. Célja a könyv segítségével felfedni a tanulmányban vizsgált hat novella szereplőinek maszkját, amit saját hibáikkal, sorsukkal, valamint a kor elvárásaival való szembesülés elkerülése érdekében öltöttek fel. Igyekszik közelebb hozni Figuli novelláskötetét az olvasókhoz, ehhez segítségül hívja a kritikusokat, idézeteket, valamint magát a szerzőt is. Először a kötet keletkezését mutatja be külön fejezetben, majd rátér a kritikusok meglátásaira, s megállapítja, hogy a recenzensek többsége az erotizmust emelte ki a kötet fő jellemzőjeként. Ismerteti Figuli véleményét a női sorsról, valamint saját művéről, melyben központi szerep jut a Biblia nyelvének. Rávilágít Figuli hitvallására, mely szerint a valódi érték a lélekben van, s az idők, amikor a nő a férfi felvidítására szolgált, már régen elmúltak. A szerző a novellák elemzése során – a cselekmény ismertetésén túl – a főszereplők személyiségének vizsgálatát célozza meg. Úgy látja, a szereplők egyszerre több álarcban élik mindennapjaikat. Megállapítja, hogy a Sigmund Freud által vizsgált tudattalanban található vágyak Figuli novelláinak szereplőinél kielégítetlenek maradnak. Végezetül értékeli a magyar fordítást, mely Havas Márta nevéhez fűződik. Úgy ítéli, Havas jól láttatja a Figuli-szövegek központi lírizmusát, a dinamikus cselekményszövést, valamint az erotizmus domináló jelenlétét.
A kötet rendhagyó módon nem oszlik két fő fejezetre, a nyelv- és irodalomtudományi munkák ezúttal átmenet nélkül követik egymást. A tanulmányokat magyar nyelvű annotációk és kulcsszavak vezetik be. Az évkönyv végén szakbibliográfia található a tanulmányok szerzőiről. A kötetet mindenkinek ajánlom. Rendkívül sokszínű olvasmány gazdag témaválasztékkal.

Mészáros Veronika

Zalmen Gradowski: Auschwitz-tekercs. A pokol szívében. Fordította, szerkesztette és az előszót írta Hunyadi Zsombor. Budapest, Múlt és Jövő, 2016, 164 p.

Az Auschwitz Evangéliumai könyvsorozat harmadik darabjaként a Múlt és Jövő Kiadó olyan Auschwitzban íródott s az auschwitzi hamuból előkerült műveknek a magyar fordítását jelentette meg, melyek elsősorban a történtek érzelmi hátterének dokumentálását szolgálják.

A szövegeket, melyeknek jiddis eredetije a 70-es években jelent meg először, a jiddis irodalom fiatal kutatója, Hunyadi Zsombor magyarította, s egy alapos, a történelmi, irodalmi, filológiai aspektusokra egyaránt kitérő bevezető tanulmánnyal látta el.
A szerző, Zalmen Gradowski (1910–1944) 1942. december 7-én éjjel került Birkenauba, családtagjait ugyanaznap reggel elgázosították, őt magát pedig az auschwitzi speciális osztagba, az ún. Sonderkommandóba osztották be. A „sonderesek” az áldozatok gázkamrába vezetésében, a holttestek kivonszolásában, a hamvak szétszórásában segédkeztek, látva előre saját jövendő sorsukat is, hiszen munkájukat nemegyszer az előző „sonderesek” holttesteinek eltakarításával kezdték. Gradowski úgy érezte, hogy a pokol kapuját kell őriznie, melyen keresztül zsidók milliói haladnak át egész Európából, s őrá bízzák utolsó titkukat. Az írás az ellenállás része volt számára, szövegeit bádogdobozokban rejtette el az emberi testek hamvai közé, a krematórium térségében, bízva abban, hogy az utókor megtalálja majd őket és okul belőlük. Gradowski később részt vett az 1944. október 7-én kirobbant felkelésben, melynek során a felkelőknek sikerült megsemmisíteniük egy krematóriumot. Valószínűleg őt magát is a felkelés elnyomása után, megtorlásként végezték ki. Írásai közül csak az a kettő került napvilágra, melyeket a kötet magyar fordításban közöl.
Az egyik szöveg jiddis eredetijének kiadója, Chaim Wolnermann maga is a munkatáborok túlélője, aki a háború után visszatért szülővárosába, Oświęcimbe (Auschwitz). Gra­dowski bádogdobozba rejtett kéziratát egy lengyel fiatalembertől vette meg. Az eredeti dokumentumból (melyet Wolnermann Palesztinába kívánt vinni, ám út közben nyoma veszett) csak töredékek maradtak, ám a szöveget korábbi másolata alapján később saját költségén kiadta. A műhöz írt előszava szerint a szegényebb lakosok a táborok felszabadítása után kincseket kerestek a fogolytábor környékén, akár azzal a módszerrel is, hogy kiásták és átszitálták az elégetett áldozatok hamvait, hogy aranyat vagy egyéb értékeket találjanak. Az ilyen kutatásokban gyerekek is részt vettek, akik Wolnermann szerint nemegyszer az áldozatok földi maradványaival játszottak.
A másik kéziratot a Sonderkommando egyik, holokausztot túlélt tagja, Yosef Dragon találta meg, s adta át a tábor szovjet felszabadítóinak. Ez a szöveg Leningrádba került. Ber Mark lengyel zsidó történész dolgozta fel, és halála után felesége, Eszter Mark adta ki Izra­elben. Az Auschwitz-tekercs cím Marktól származik.
Mindkét szöveg irodalmi ihletésű, nem a pontos adatközlésre, hanem az érzelmek megragadására törekszik, ennek ellenére történeti dokumentumként is jelentős. Ismétlé­ses retorikai struktúrákkal, paralelizmusokkal, kérdő és felkiáltó mondatokkal, szimbólumokkal, költői képekkel dolgozó szépprózáról van szó, melynek erejét érzelmi töltete, a feldolgozott élményanyag mélysége és a szövegek megszületésének körülményei adják. Az Auschwitz-tekercs megszólítottjai a világ még boldog polgárai, akiket a szörnyűségek szemtanúja kézen fog, és megmutatja nekik az újkori barbárok által elkövetett borzalmakat.
Az események lineárisan haladnak, felvillantva a bevagonírozás, a vonatút, a szortírozás részleteit. A vagonban szomjazók őreiknek kopogtatnak, s kiabálnak, hogy legalább az útszéli hóból dobjanak be nekik. Csak egy karnyújtásnyira van az élettel teli fehér massza, mely a szövegben a vagonban lévők fekete szerencsétlenségével kerül ellentétbe. A szortírozás után a férfilágerbe kerülők szadistáknak vélik az újonnan érkezett, megtört embe­reken gúnyolódó régebbi rabokat, akik könnyedén vetik oda nekik, hogy ne reménykedjenek a családtagjaikkal való találkozásban, hiszen azok már elégtek, „már ott fönt vannak”. Mindezt „kísértet-játéknak” vélik, a foglyokat a föld alól folyamatosan kíséri a halál. A lágerlakók nem emberek már, hanem mozgó gépek, a gyomruk rabszolgájává válnak, az elme csak arra gondol, hogyan elégíthesse ki a gyomor éhségét. A halál csak egy szám eltűnése, a táborba kerültek olyanok, mint a kavicsok, „ha pedig egy kavics lepottyan, a baj nem olyan nagy”. Munkájuk a Hamlet sírásóiéhoz hasonló: „Lemegyünk a hosszan kiásott gödrökbe, a koponyákat magasra dobjuk, ahol mások elkapják, és továbbhajítják.” Eközben azonban nincs idő az élet értelmén elmerengni, hiszen amint valaki elmélázna, a kápó hatalmas ütést mér a fejére.
A másik, A pokol szívében című szöveg egyik alfejezete a holdat szólítja meg, aki valamikor az élet forrása volt, most viszont fenséges sugarai fájdalmasan szúró nyílvesszőkké váltak. A hold nézőpontjából mutatja be a krematóriumhoz, utolsó perceikhez elérkezőket, akik számára a halálos gáz az ördög ajándéka. A hold jórcájt-gyertyaként, azaz évfordulós gyertyaként veti gyászfényét az elhunyt hozzátartozók emlékére. A cseh transzport című alfejezet néhány halálba vezető női sorsot beközelít: például egy tizenhat éves lányét, akit aranyszál kötött eddig családjához, s ez most elszakadt; egy esküvő előtt álló húszéves lányét, aki most egy halott világ foglya lett; egy nemrég szült fiatalasszonyét, aki hamarosan gyermekével együtt a halottak tengerébe süllyed; egy idős anyáét, aki nem az évek számától, hanem az átélt szenvedéstől öregedett meg.
Az antiklimax, a lefokozás retorikája a fokozatos reményvesztés bemutatásának a fő eszköze: a hét hónapja a tábor területén élő cseh transzport családjait fokozatosan törik meg, először reményt csepegtetve beléjük, hogy ellenállásra még csak ne is gondoljanak. A kiábrándultság végső fokán lévő női áldozatok „mint lemetszett ágak” zuhannak a sonderkommandósok karjaiba. A szerző érzékletesen ecseteli a levetkőzésre kényszerített vagy levetkőztetett, különböző korú nők szégyenkezését és a sonderkommandós férfiak zavarát, akik egy pillanatra azt gondolhatják, hogy nem is halálba menőket látnak, hanem egy művész modelljeit. Gradowski stílusának fontos összetevője az ellentétek kiélezése, bemutatva gyakran a lépcsőfokokat is, melyek a két véglet közé feszülnek. Leírja, hogyan lesznek az izgató női testekből pár perc alatt visszataszító, mocskos állatok: fogaikat a húsukkal együtt kitépik, hajukat levágják, fülbevalóikat elveszik, s mikor holttesteiket már nem akarják csupasz kézzel megérinteni, bőrszalagokat csavarnak hófehér kezeik közé az idegen férfiak, így húzzák végig őket a szennyes padlón, s teszik be egy talicskába.
A megtanult irodalmi mintákhoz igazodó poétikai eljárásokat, a gyakran közhelyes érzelmességet és pátoszt a részletek ismerete, a szemtanú bennfentessége, a leírtak autentikus volta ellensúlyozza. Megtudjuk például, hogy a gáz betöltését két gázálarcos férfi végzi: fémdobozban viszik a gázt, s a bunker „szemébe” öntik, „amelyre nehéz fedőt raknak, nehogy valamennyi gáz kiszökhessen”. Beszámol arról, hogy a zárak kicsavarozása, a holttestek megpillantása után a halotti csöndben „csupán egy tompa, alig hallható zörej hallatszik, a hullák különböző üregeiből szivárgó folyadék hangja”. Egy-egy holttestet hárman vesznek kezelésbe: az egyik fogóval aranyfogakat tép ki, a másik a copfokat nyírja le, a harmadik a fülbevalókat és a gyűrűket veszi le. A testeket úgy pakolják, mint a farönköket, a kemencék szájánál a kisgyerekek holttestét egy rakásba gyűjtik, mert két nagy mellé vetnek mindig oda egy kisebbet. Ezeknek a feladatoknak az elvégzéséhez robotokká kell válniuk, s hogy ez némelyeknek csak ideig-óráig sikerült, azt Gradowski érzelmekkel teli szövege is tanúsítja.
A látottakon kívül beszámol megérzéseiről, sejtéseiről, álmairól is. Néha a történteket gondolatban továbbszövi. Ír például a krematóriumban történt szívtépő találkozásokról: a nők egy csoportjának nem jutott hely az első krematóriumban, így a meztelen férfiakat és nőket együtt viszik elgázosítani. A narrátor ironikusan „szerencsésnek” mondja azokat a párokat, akik az utolsó pillanatban egymásra találnak: „A hatalmas teremben látod a szörnyű jelenetet, amint egy meztelen férfi a feleségét öleli”, egy másik férfi meztelen felesége viszont a bunker másik oldalán van, más férfiak között, s mire férje észreveszi és utat törne magának hozzá, szétömlik a gáz. Ezeknek az utolsó pillanatoknak nyilván a Sonder­kom­mandó tagjai sem lehettek szemtanúi, a szerző azonban érzékeltetni szerette volna az elgázosítás közben lejátszódó, tulajdonképpen leírhatatlan érzelmi viharokat.
A szöveg felvillant néhány ellenálló tettet is, bátor vagy kétségbeesett férfiakét és asszonyokét, akik kivégzésük előtt az SS-ekre támadtak. A purim ünnepén a halálba küldött cseh transzport tagjai a bátor kiállás képviselői: a levetkőztetett zsidók megvetően nézik az ott álló tiszteket, akik közt egy nő is van, a női láger vezetője. A narrátor, a Sonderkommandó tagja oldalt áll, s szemtanúja, amint a meztelen tömegből kiválik egy szép szőke kilencéves gyerek és az anyja, aki arcul köpi a tiszteket, s a női SS-t bestiának nevezi, megjósolva neki, hogy ő sem fog sokáig örülni saját családjának és gyerekének. A bosszú része az is, hogy a nők a bunkerben, a pusztulás küszöbén dalra fakadnak, az Internacionalét, a cseh nemzeti himnuszt, majd a remény dalát, a zsidók himnuszát éneklik. Egy fiatal szlovákiai lány nem hagyja, hogy levetkőztessék, kéri, hogy inkább lőjék agyon (s ez meg is történik).
Gradowski szövegei tudósítások a pokol kapujából, vagy ahogy a szerző fogalmazott, „a pokol szívéből”, egy halálraítélt utolsó jeladásai, üzenetek a történtekből remélhetőleg okuló utókor számára. Konrád György Auschwitzban elgázosított osztálytársaira emlékezve írja, hogy „bár látni nem látta a gázkamra ajtajához tapadt holttesteket, de mert emlékszik gyerekkora társaira, mind gyakrabban látta fulladás közben a szemüket”. Gradowskit olvasva mi is ezeket a szemeket látjuk magunk előtt, s ez, ahogy Heller Ágnes a könyv hátlapszövegében megállapítja, a szemtanú hitelességének köszönhető: „A túlélők vallomásaiból, a nácik ellen folytatott perekből, a történetírásból sokkal többet tudtunk meg azóta Auschwitzból, mint ebből a csodával határosan ránk maradt dokumentumból. De ennél egyik sem hitelesebb.”

Polgár Anikó

Majdán János: A közlekedés története Ma­gyarországon (1700–2000). Pécs, Pro Pan­nonia Kiadói Alapítvány, Pannónia Könyvek, 2014, 244 p.

A Pécsi Tudományegyetem Történettudományi Intézetének Újkortörténeti tanszékén dolgozó Dr. habil. Majdán János új könyve komoly vállalkozás, mivel a szerző nem csekélyebb feladatra vállalkozott, mint a magyar közlekedéstörténet minden területét érintő, annak fejlődését bemutató tudományos munka elkészítésére.

Rövid felvezetésként bemutatásra kerül az ország 18. századi politikai helyzete, valamint földrajzi viszonyai.
Az első fejezet a törökök kiűzése és a reformkor közötti magyar közlekedést veszi górcső alá. Az egység három részre osztható. Elsőként a szárazföldi közlekedés, és azon belül a postakocsi-hálózat kiépülésének bemutatására kerül sor, amely már a poggyászszállítás mellett személyforgalmat is bonyolított, elsőként a 18. század Magyaror­szágán. Az érvényes tarifák, valamint a megtett kilométerek mellett arra kérdésre is választ kaphatunk a szerzőtől, hogy miért nem volt hosszú távon fenntartó ez a közlekedési forma.
Ehhez kapcsolódva tér át az úthálózat kialakításának folyamatára, annak gazdasági és katonai okait vizsgálva, majd a hídépítéseket helyezi górcső alá. Ez utóbbi már átvezetés a vízi közlekedés kezdeteinek tárgyalásához, ahol a csatornaépítések és a hajózás kerül terítékre. Az ország legnagyobb folyóinak szabályozásai kapcsán (pl. Duna, Tisza, Dráva, Száva, Kulpa) az építkezések nehézségei, valamint a beruházások átadásával járó előnyök bemutatása mellett az azzal járó, napjainkban is látható, érezhető ökológiai problémákra is nagy hangsúlyt helyez.
Az egység a városi közlekedés kezdeteinek tárgyalásával zárul, amely összhangba hozható a városfejlődéssel (pl. járdák építése, utak kövezése). Külön érdekességként bemutatásra kerül a Pest, és a mai Kőbánya közötti rövid életű függővasút is, amely elsősorban az építőipart szolgálta ki.
A második fejezet a modern közlekedési hálózatok kiépülését tárgyalja a reformkorban, illetve a szabadságharc idején. A gróf Széchenyi István nevével egybeforrt időszak ismertetése során a szerző a „legnagyobb magyar” által kidolgozott közlekedési koncepció megvalósításának folyamatát elemzi, valamint az elért eredmények bemutatására helyezi a hangsúlyt. A folyami hajózás kapcsán az Első Dunagőzhajózási Társaság (a továbbiakban: DGT) 1829-es megalapításáról, majd a dunai vízi közlekedésben elért térnyeréséről szerezhet hasznos információkat az olvasó. A szerző nagy hangsúlyt helyez az első gőzhajók bemutatása mellett arra is, hogy a vasúti közlekedésre való átvezetésként a társaság Pécs környéki bányavasútjairól, és a Mohács–Pécsi Vasútról (MPV) is tág képet adjon, amely a korabeli Magyarország első iparvasút-hálózata volt. A vasútépítések kapcsán bemutatásra kerülnek az ország első magántőkéből létrejött vasútvonalai (pl.: Pest–Vác, Pest–Szolnok) is, s mellettük szó esik a Pozsony–Nagyszombat lóvontatású szerelvényekről. Részletezi Széchenyi István korszakalkotó hálózatfejlesztési tervét, amely a világ első komplex közlekedésfejlesztési összefoglalója volt és Pozsonyban jelent meg 1848 januárjában.
Kiemelt érdeklődése a vasútfejlesztés iránt minden további fejezetben tetten érhető, mivel az egységek magját ez – az utolsó évtizedeket leszámítva – a közlekedési ágazat alkotja.
A harmadik fejezet a birodalmi kereteken belül zajló közlekedésfejlesztést helyezi górcső alá, 1849 és 1867 között. A vasúti közlekedést Majdán két alfejezetre bontja, külön ismertetve az állami, illetve a magánberuházásokat. A folyami közlekedés magánkézben történő működtetése kapcsán átfogó képet kapunk a DGT 1856-ig tartó monopolhelyzetéből származó előnyeiről és nagyvállalattá válásáról. A fejezet a városi és a városokba irányuló közlekedés bemutatásával zárul.
A negyedik rész a magántársasági és az állami közlekedésfejlesztést mutatja be 1867 és 1884 között. Az egység középpontjában a vasútfejlesztés folytatása áll. A szerző nagy hangsúlyt helyez arra, hogy bemutassa a Mikó Imre minisztersége idején kidolgozott vasúti hálózatfejlesztési tervet, illetve a megvalósult eredményeket, amelyeket mellékletként táblázatokban is összegez, továbbá térképekkel szemléltet. A vízi forgalom kapcsán ismerteti a rendszeres közlekedéssel járó fejlesztéseket (pl. folyószabályozások, vízállásmérés), továbbá a DGT árnyékában működő egyéb hajózási társaságokat. Bemutatja a Magyar Királyság tengeri kikötőjének, Fiumének (ma: Rijeka, Horvátország) fejlesztési tervezetét, kiépítését, valamint az itt működő, 1881 őszén megnyitott Tengerészeti Akadémiát is. A szárazföldi közlekedéssel összhangban a hídépítéseket is górcső alá veszi a szerző.
Utóbbiakkal szemben csak viszonylag rövid alfejezetet szentel a közutak állapotának ismertetésére, továbbá az új közlekedési eszközök megjelenésének a nagyvárosokban, elsősorban Budapesten.
Az ötödik fejezet az első világháborút megelőző közlekedésfejlesztési eredményekkel foglalkozik, amelyek egybeforrtak Baross Gábor miniszter nevével, elsősorban a vasútépítés területén. Külön foglalkozik az egységen belül az 1896-os millenniumra tervezett beruházásokkal, és azok megvalósításával is. Jó összefoglaló készült a helyiérdekű vasutak gyors fejlesztésről, melyek felső-magyarországi hálózata az ottani járásokat kapcsolta be az országos gazdasági és utazási keringésbe A folyami közlekedésen belül képet kapunk a további égetően szükséges folyószabályozások menetéről (pl. Vaskapu-szoros hajózhatóvá tétele), kis mértékben a balatoni hajózás kezdeteiről, és a fiumei kikötő világkereskedelemben betöltött szerepéről is. A szerző az egység utolsó két alfejezetében a közúthálózat kiépülését, valamint további új közlekedési módok (köztük a magyar repülés kezdeteit) tekinti át.
A hatodik fejezet egy merőben újszerű témát tár az olvasók elé. A Magyarország első világháború, majd a rendszerváltozások alatti közlekedéstörténetét taglaló rész a gépkocsiforgalom mellett a folyami és a vasúti közlekedés fokozatos hadászati célokra való alárendelését is górcső alá helyezi.
A hetedik egység az új határok közé kényszerített ország kiútkeresését mutatja be, melynek nagyon fontos eleme volt, hogy a térség évszázados kereskedelmi, közlekedési útvonalainak elvágását követően milyen új fejlesztések szolgálták a hálózat megerősítését a vasutakon, a közutakon. Bemutatásra kerül a gyökeresen átalakult folyami közlekedés helyzete is, ahol az eddig domináló és a trianoni békeszerződés gazdasági rendelkezéseinek értelmében jelentős veszteségeket szenvedő, de továbbra is osztrák–magyar vegyes társaságként működő DGT komoly versenytársakra tett szert a létrejövő utódállamok hajózási társaságaiban. Majdán az egység zárásaként röviden bepillantást ad a nagyvárosok tömegközlekedésének megszervezéseibe, az állandósuló hazai légiközlekedés forgalmába is.
A nyolcadik fejezetben a második világháború alatti közlekedéstörténet kerül előtérbe, ahol a területi gyarapodások által módosuló vasúti, légi, folyami hajózás mellett arra a kérdésre is választ ad a szerző, hogy mikor és milyen körülmények között tért át az ország a jobboldali közlekedésre Budapesten és vidéken. A területi gyarapodásokat térképpel is próbálja szemléltetni a szerző, de ezek minősége sajnos a nyomtatott verzióban nem érik el kielégítő mértéket, a térbeli láttatást. Majdán vasút iránti kiemelt érdeklődése ebben az egységben is tetten érhető: jóval nagyobb részt szentel ennek, mint a többi közlekedési ágazat hálózati módosulásának. Újdonságnak számít, hogy az első világháborúhoz hasonlóan viszonylag röviden, de bemutatja a második világháború alatti közlekedést is.
A kilencedik fejezet az ország második világháború utáni közlekedési hálózatának újjászervezéséről, az újjáépítésről ad rövid, de lényegre törő képet. A hidak gyors újjáépítése, a vasúti hálózat rendbetétele népszerűséget hozott a Kommunista Párt vezetőinek, s így a közlekedési fejlesztések a politikai életre is nagy hatással voltak.
A tizedik egység az ötéves tervek kereskedelemre és közlekedésre gyakorolt hatásait taglalja. A vasúti hálózat teljesítőképességének csúcsra jutása, az autóforgalom élénkülése a közutakon (pl. autópálya-építések), a városiasodással együtt járó közlekedési változások (villamoshálózat kiépítése a fővárosban), hajózás és a légi közlekedés igénybevételének növekedésére is reflektál a szerző. Az olvasó egyebek között a városi közlekedés taglalásánál az olyan jellegű kérdésekre is választ kaphat, hogy Pécs városában 1961-ben miért döntöttek a villamoshálózat felszámolása és az autóbusz-forgalom preferálása mellett a városvezetők.
Az utolsó, tizenegyedik fejezetben kerül említésre az 1968-ban elfogadott közlekedési koncepció, amely lényegében napjainkig meghatározza Magyarország közlekedését. Maj­dán bemutatja a vasút szerepének csökkenését és következményeit, a közúthálózat fejlesztését, a vízi (tengeri, folyami, tavi hajózás), a városokon belüli közlekedés további változásait (pl. metróépítések) és a légi forgalom kiterjesztésének folytatását is.
A napjainkban igen népszerű hazai kerékpárút-hálózat fejlesztéséről és annak nemzetközi hálózatba kapcsolásáról is érdekes új információkat szerezhet az olvasó, mint egy esetleges jövőképről.
Összességében elmondható, hogy Dr. Majdán János munkája elérte a szerző által vázolt célkitűzéseket. Lényegre törő, tág képet adó, az összefüggésekre építő, számos új információt közlő 240 oldalas kötet, tudományos igénnyel, de egyben olvasmányos formában mutatja be a szerző Magyarország közlekedéstörténetének összes ágazatát. A képek és a válogatott irodalomjegyzék segítik az érdeklődőket a tájékozódásban, de a térképek sajnos esetenként gyenge minőségben láttak napvilágot. Az angol nyelvű összefoglaló és tartalomjegyzék, illetve napjainkban a könyvekben ritkán található helység- és névmutatók dicséretet érdemelnek. Minden olvasónak jó utazást!

Bércesi Richárd

H. Nagy Péter–Keserű József (szerk.): A párbeszéd eleganciája. Köszöntő kötet Erdélyi Margit tiszteletére. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 2015, 290 p.

Az alábbiakban bemutatásra kerülő kötet bár „Erdélyi Margit professzor asszony születésnapjára készült egy szerteágazó és rétegzett, nagy volumenű és példaértékű életmű elismeréseként[,]” (7. p.) mégsem egy hagyományos laudációgyűjteményről van szó, hiszen a könyv szerzőinek felfogása „szerint csakis a szakmai tényekre való hivatkozás az, amely ilyen esetben megadja a kellő és megérdemelt tiszteletet az Ünnepeltnek”. (7. p.). És valóban, H. Nagy Péter imént idézett előszóbéli irányadásának a kötet húsz szerzője eleget is tesz, mind a húsz tanulmányban. A párbeszéd eleganciája négy jelentős témacsoport köré szervezi szakszövegeit, melyeket elsősorban a Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének oktatói gárdája s doktoranduszai jegyeznek, noha más intézményekben működő szakemberek is hozzájárultak a teljesítményhez. A négy szövegblokk a következő: Magyar irodalom – Filológia, Világ­irodalom – Komparatisztika, Kommunikáció – Nyelvészet és Oktatás – Pedagógia. Jelen kötetbemutatónak nem célja a teljességre törekvés, hiszen a kötet tanulmányai tudományterületi aspektusból bár nem tűnnek egymástól távol állóaknak, mégis rendkívül sokrétű horizont felől, s ugyancsak más-más eszköztárral közelítették meg választott témájukat. Az alábbiakban tehát egy-egy bekezdés erejéig kitérünk a könyv néhány tanulmányára, s bár mindegyik szövegblokkból választottunk legalább egy dolgozatot, írásunk – le nem vetkőzve szerzőjének szűkebb érdeklődési körét – a felmerült témakörök némelyikére bevallottan nagyobb figyelmet szentel. Ennek okaként könyvelhető el többek között annak a magyar viszonylatban egyedinek számító műhelynek a léte, mely eredményeivel hatványozottan járul hozzá a nyelvterületünkön mind ez idáig méltánytalanul kevésbé feltárt populáris irodalom és kultúra dimenzióinak recepciójához; az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport ebből a szempontból (is) kétségkívül fokozott figyelmet érdemel. Lássuk hát az Erdélyi Margit és a szakma előtt egy­aránt tisztelgő, újabb jelentős bölcsészettudományi teljesítmények némelyikét.

A kötet egyik szerkesztője, H. Nagy Péter Haza – nyelv – emlékezet. Nyelvi-materiális kommunikáció Ady Endre, Illyés Gyula és Kovács András Ferenc versei között című dolgozata a magyar irodalom három jelentős lírikusának egy-egy költeményére, azok kapcsolódásaira, ütközőpontjaira, „súlykülönbségeire” koncentrál, nevezetesen Ady A föl-föl dobott kő, Illyés Haza, a magasban és KAF Kövek a magasban című opusaira. Mint megtudjuk, utóbbi alkotás nem pusztán dekomponálja a másik kettő „üzenetét”, de „összeolvasásuk” révén időben változó, lehetséges és lejegyzett értelmezéseiket a maguk polifóniájában eleveníti meg. H. Nagy szövege arra is választ ad, hogy a triumvirátus legfrissebb szövege visszaírható-e a két kvázi előzmény szerveződésébe. A Kövek a magasban tanulsága szerint a „poétikai jelentésképződés olyan dialógusok újraszervezésével tartható fenn, melyekben láthatóvá válnak a horizontkapcsolódás történeti modelljei”. (38. p.).
Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája (vázlat) című munkája tágabban vett jelenünk irodalmi fősodrának elméleti megközelítését végzi el, kitérve a legjelentősebb értelmezők kardinális megállapításaira, s a posztmodern jól megragadható jellegzetességeire is: a fragmentáltságra, a nyitottságra – vagyis, hogy a történet az olvasóban fejeződik be –, a plurális történelemfelfogásra, a három P-re, a paródiára, a pastiche-ra és a paranoiára, a művek határainak lebontására, az identitás megsokszorozódására, illetve az „elit” és a „populáris” irodalom egymásba fonódására is. Noha Németh tanulmánya további részében a magyar szépirodalom főhullámára koncentrál, a korai, az areferenciális és az antropológiai hármas mentén tárgyalva a magyar posztmodern irodalmat, elméleti keretének megállapításai révén maga is legitimálja – és a kötet szerveződésének fényében előlegzi – a populáris irodalommal foglalkozó tanulmányok sorát.
Lőrincz Gábor dolgozata, a Néhány gondolat Weöres Sándor Tao Te King fordításának keresztény motívumairól az egyik legjelentősebb távol-keleti mű magyar fordításainak összevetését végzi el, főként annak okán, hogy a Weöres-féle tolmácsolásban felerősödő, Lőrincz által is tárgyalt keresztény motívumrendszer jellemez-e más fordításokat is, konkrétan Tőkei Ferenc, Kulcsár F. Imre és Karátson Gábor munkáit. Mint kimutatja, „a Weöres Sándor-i fordítás fogalomhasználata teljesen eltér a másik három vizsgált szövegtől. Az erény, a szeretet és az erkölcs a kereszténységben szorosan összefüggő fogalmak[,]” (79. p.) melyek révén „Weöres Sándor a keresztény hagyomány bevonásával újrateremti az eredeti szöveget”. (80. p.)
Hegedűs Orsolya A „magas szintű” fantasy paradigmája című munkája az első a peremkultúrára koncentrálók közül. A high fantasy – melyről „[a]zt is mondhatnánk, hogy ez a szubzsáner a fantasy lelke” (115. p.) – alapvetően olyan fantasztikus szövegek gyűjtőcsoportja, melyekben a Jó és a Gonosz végeérhetetlen, heroikus küzdelmének egy kiterjedt, epikus narratíva ad keretet. A történetek világa itt részletekbe menően kidolgozott, s olykor akkora jelentőségre tesz szert, hogy a tényleges cselekményt és annak hőseit háttérbe szorítva maga válik a vonatkozó regények központi tárgyává. A szubzsáner mintapéldája J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című klasszikusa, amellyel a fantasyt csak felületesen ismerők lényegében az egész műfajt hajlamosak lefedni. A high fantasy művek legjava több száz oldalt számlál, s az sem ritka, hogy kötetenként meghaladják az ezret. Szerzőik sokszor sorozatokat, sőt előzmény és párhuzamos szériákat alkotnak. Hegedűs tanulmánya részletesebben Terry Brooks Shannara. A kard, Stephen R. Donaldson Thomas Covenant, A hitetlen krónikái és George R. R. Martin A tűz és jég dala című ciklusaival foglalkozik, melyek közül utóbbi ma is világhódító útját éli: egyebek közt mélyen árnyalt karakterei, a nézőpont multiplikálódása és a szexualitás terén elkövetett tabudöntögetése révén kétségkívül sikeresen újította meg a műfajt.
Keserű József tanulmánya, az Adalékok a fantasztikus világok építésének kérdéséhez egy innovatív elméleti keretet vázol, melynek révén a fantasy, s általában véve a zsánerirodalom alkotásainak jelentős része is elemezhetővé válik. Keserű alapvetően a világépítésre koncentrál – „[A] fantasyk gyakran egy nagyon összetett világot mutatnak be, amely lépésről lépésre (és különböző beszélői stratégiák révén) tárul fel az olvasó előtt.” (130. p.) –, kiterjedés, mélység, hangulat és részvétel szempontjából. Kiterjedés alatt térbeli kiterjedést, a világ méreteinek megismerését érti, a visszatérő utazás-toposz, a sokszor csatolt térképek, helyszín- és világleírások révén. Mélység alatt az időbeli dimenziót: a fantasy világoknak gyakran több száz éves saját történelme, kultúrája és hagyományai vannak, melyek éppúgy a világépítés fő kellékei. Hangulat alatt az ábrázolt világ érzéki gazdagságát, atmoszféráját, átélhetőségét érti, mely nem ragadható meg formailag, részvét alatt pedig az ábrázolt ismeretlenben mégiscsak felismerhető archetipikus jelleget, a benne rejlő ismerőst, s a szuverén olvasói fantázia hathatós kiaknázását érti: a fantasy világok az egyes olvasókban épülnek fel, olykor több médium segítségével, sőt, egyes univerzumoknak maga az olvasó még gyakorlati értelemben is alakíthatójává válhat.
Sánta Szilárd Láthatatlan forradalmak – Parányi univerzumok című tanulmánya egy másik műfaj, a nanotechnológiára koncentráló sci-fi regények világára és mélységére koncentrál. A nanotechnológia révén ugyanazt a végtelenséget tapasztaljuk meg mindennek a mélyén, akárha a világűr végtelen nagyságrendű tartományai felé tekintenénk… csak épp a mérettartományok skáláján ellentétes irányban haladva. A dolgozat elején a szerző a nanotechnológia feltételezett utópisztikus előnyeit (pl. a nélkülözés teljes felszámolása) ütközteti a lehetséges hátulütőkkel (pl. az emberiség elveszti hatalmát az őt meghaladó kreatúrák felett, ezzel másodrendűvé degradálva önmagát), majd górcső alá veszi a nanoépítkezés lehetőségeit. Mint kiderül, „a nanotechnológia néhány szakírója és a science fiction szerzők művei közt a határ átjárható”. (140. p.), hiszen az sf-regényekben feltételezett lehetőségek sok ponton nem is szárnyalják túl a tudományos művekben taglalt lehetőségeket, sőt, a két vonulat fokozottan inspirálja egymást, igaz, ez mindig is jellemzője volt az sf-nek. Mára a nanotechnológiában rejlő lehetőségek tűnnek a legalkalmasabbnak arra, hogy az emberi test hibáit kiküszöböljék. Sánta Szilárd Michael Crichton Préda, Greg Bear A vér zenéje, Robert Charles Wilson Pörgés és Neal Stephenson Gyémántkor című regényeinek elemzését követi el, melyek remekbeszabott példák a nanotechnológiában rejlő lehetőségek és veszélyek prezentálására, s arra, miként alakítható át az emberi emberfelettivé.
Hegedűs Norbert dolgozata, a Történetek akkor és most. A narráció és a szimulákrum mint a nyelvi kommunikáció szervezőelvei Neil Gaiman Amerikai istenek című regényében az emberi nem, kultúra s az irodalom egy elhagyhatatlan sajátosságára, a történetekre koncentrál, egy olyan regény révén, mely a történetek meséléséről, s annak mikéntjéről szól. „Az Amerikai istenek nem csak azt mutatja be, hogy milyen fontos szerepe van a történetek mesélésének a kommunikáció szempontjából, de azt is, hogy milyen félreértések keletkezhetnek e folyamat során. Hiszen a történetek anyaga maga a nyelv, az pedig (jól tudjuk) nem minden esetben viselkedik engedelmes eszközként.” (153. p.). Hegedűs a téma szakirodalmában mélyet merítve elemzi Gaiman művészetét, a mítoszt mint szimulákrumot, illetve utóbbinak a posztmodern korban való manifesztálódását. Mint megtudjuk, Amerika nem csak megannyi etnikum, de megannyi mitológia olvasztótégelyeként is felfogható, ám ezek a történetek nem statikusak már egy-két újramondás során sem… hát még ha évezredek távlatából korunk szerzői elevenítik fel őket, korunk horizontjából!
Török Tamás Állatnevek a zoboralji frazémákban című tanulmánya a Nyitra-vidéki frazémákat vizsgálja, szerkezeti jellemzőik, valamint egyes csoportjaik és az állatok nevei alapján. Az egyes frazémák eltéréseit a lexémák szintjén, illetve szerkezeti szempontból taglalja, az állatnevek szerinti csoportosításukat pedig a haszonállatok, a vadon élő állatok, illetve a paraziták és rágcsálók fölérendelt kategóriákba rendezve végzi el. A dolgozat zárásaként kognitív nyelvészeti szempontú megközelítést olvashatunk, a kutya nyelvi képére vonatkozóan, Zoboralján, amelioratív és pejoratív vonatkozásban. „Minden régiónak a közismertek mellett sajátos szólás- és közmondáskincse is van, amely tükrözi egyrészt magát az embert körülvevő környezetet, másrészt az emberek környezethez való viszonyát.” (228. p.)
Bárczi Zsófia Tananyag, tankönyv, oktatás című dolgozata voltaképpen a 2010–11-es szlovákiai Állami Művelődési Program apropóján íródott, ahhoz fűz hozzá átgondolandó észrevételeket, melyek javáról mindazonáltal elmondható, hogy a 2015 szeptemberétől érvénybe lépett revideált ÁMP már számol velük. Azon meglátások viszont, melyek az irodalom etikai, szociális, történeti felhasználását erősítő, hagyományosnak is mondható oktatási stratégiákat kérdőjelezik meg – mely utóbbiak az egyes műalkotások nyelvi létmódjának rovására mennek –, továbbra is aktuálisak. A szerző kritikája szerint a ’10–11-es ÁMP egyszerűen csak felvonultatja egymás mellett a kultúraközvetítés és a kompetenciafejlesztés koncepcióit, de a vártakkal ellentétben egyáltalán nem ötvözik azokat, és nem is használják ki a bennük rejlő lehetőségeket, „hanem a kronologikusan elrendezett, irodalomtörténeti jellegű, tradicionális hagyományközvetítő irodalomoktatás elveit követi”. (262. p.) A program ezen felül azon pozitívuma ellenére, hogy lehetővé teszi a regionális, azaz a szlovákiai magyar irodalom oktatását, nem reagál a kérdés irodalomtudományi tekintetben kényes jellegére, sőt, tanítandóként olyan helyi műveket irányoz elő, melyek elsősorban nem a maguk poétikai teljesítménye okán kerülhetnek fókuszba, hanem mert a kisebbségi identitás kérdéseire, a helyi társadalmi, történelmi vonatkozásokra reflektálnak, ezzel is táptalajt biztosítva a hagyományos irodalomoktatás továbbörökítésének, annak megreformálása helyett.
Dolgozatunk zárásaként mi is töretlen alkotó- és munkakedvet kívánunk az ünnepeltnek, s az életműve előtt tisztelgő szakíróknak is, hisz mint azt a szerkesztő is megfogalmazza: „Erdélyi Margit köszöntése egyben a szakma ünnepe is.” (9. p.)

Baka L. Patrik

Erdélyi Margit (szerk.): Az irodalomoktatás új kihívásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2014, 282 p.

„Közös vitáink tárgya folyamatosan, hogy miként lehet megkedveltetni diákjainkkal az irodalomolvasást, ezen belül milyen megközelítési technikák vezetnek célra, mely szempontok lehetnek számunkra a legizgalmasabbak egy-egy mű elemzésekor, miközben nem sérül legfőbb vállalt elvünk, a tudományos alapú, elmélyült és minőségi irodalomoktatás.” (7. p.) – írja Az irodalomoktatás új kihívásai címre keresztelt tanulmánykötet bevezetőjében annak szerkesztője, Erdélyi Margit professzor, megragadva a munka központi problémáját, illetve előrevetítve a legalább három irányba haladó gondolatmenetek egy mégis közös, markáns csapásirányát, nevezetesen azt, hogy korunkban, az információtechnológiai forradalom folyamatos megújulásának és exponenciális léptékű előretörésének idején, amikor nemcsak az olvasáskultúra, de a kultúra maga is átalakulóban van, az elsősorban vizuális és virtuális kultúrán nevelkedett diákoknak voltaképpen tanítható-e, érdekessé tehető-e, eladható-e még egyáltalán az irodalom, s amennyiben a válasz az optimista igen, úgy mégis miként? Hogy a többi tantárggyal szemben vagy épp azokkal együtt képes-e reagálni a külvilág változásaira, s az ezekkel együtt megváltozott igényekre, hogy képes lehet-e megújulni a sokat kárhoztatott poroszos struktúrán talán leginkább alapuló literatúratanítás?

„A műveltségtartalmaknak az oktató-nevelő folyamatban időközönként szükségszerűen változniuk kell. Ha ez nem történik meg, az az oktatás megmerevedéséhez vezethet” – írja egy fontos dolgozatában Simon Szabolcs, a 2015-ös revideált, illetve a korábbi szlovákiai magyar Állami Művelődési Programok egyik felelős összeállítója. A szóban forgó, módosított tanterv a magyar irodalom oktatására vonatkozó ismert előírások közül – beleértve a magyarországi és más határon túlikat, illetve a 2015-ig érvényben lévő, 2010–11-es szlovákiai magyar ÁMP-t is – vitathatatlanul a legflexibilisebbnek bizonyul, a maga csökkentett és modernizált, a kortárs irodalomra és a diákok által nagy arányban kedvelt spekulatív fikcióra is érzékeny, előírt tananyagtartalma révén. A revideált program nem teszi kötelezővé a kronologikus oktatást, határozottan elhatárolódik a korábbi, életrajzközpontú rendszertől, a benne szereplő olvasmányok legjava – cca. 80% – csupán ajánlatként szerepel, amit a tanár – s szempontunkból talán ez a legfontosabb – módosíthat, új tananyagtartalmakat is bátran beemelhet. Innen nézve tehát lehetőség nyílik a diákok számára kedves, a mindennapi tevékenységüket is megszólító, válogatott populáris művekkel való foglakozásra is. Erre pedig szükség van, mert ahogy azt a szlovákiai és magyarországi diákok körében végzett legfrissebb olvasáskutatások eredményeire reflektálva Plonický Tamás jegyzi meg: „[N]em az olvasás válságáról, hanem a kvalitatív tartalmat jelentő szövegek olvasatának és a szépirodalmi textusok befogadásának radikális háttérbe szorulásáról, illetve mellőzéséről beszélünk[.]” Talán ez az egyetlen út, hogy a mára nehéz, „magolandó” tárggyá vált irodalom ténylegesen is elláthassa a rá vonatkozóan elsőrendűnek is feltüntethető funkciót: hogy a többi diszciplínához való eljutást megalapozó, képesség- és kompetenciafejlesztő, s nem utolsósorban élményközpontú tantárgy legyen.
Véleményünk szerint a Selye János Egyetem Tanárképző Karának Tudományos Közleményei sorozaton belül megjelent munkának, Az irodalomoktatás új kihívásainak az az egyik legnagyobb és leginkább újító szellemű hozadéka, hogy az imént bemutatott igényre is reagál, a tíz tanulmány közül ugyanis négy, melyek együttesen alkotják a Popkultúra az irodalomórán című, első kötetfejezetet, az irodalomtudomány felől is megerősíti az eddig peremre szorított spekulatív fikció egyes zsánereinek státuszát, az oktatásba való integrálhatóságukat is indokolttá téve. Ahogy azt Erdélyi is írja, a Popkultúra az irodalomórán tanulmányai az „MA Populáris Kul­túra Kutatócsoport munkájának gyümölcsei – nagyrészt a popkultúra fogalom köré sorakoznak be, kinyilvánítva azt a szemléletet, miszerint a modern módszertani kutatásokat leginkább a kortárs irodalom, illetve az ún. »divatos« műfajok tanítása által lehet felfedezni és hatékonnyá tenni.” (7. p.). Ez a fontos, reformer eredmény számunkra egyértelművé tette, hogy jelen kötetbemutatóban a szóban forgó négy MA PKK-s tanulmány mindegyikével érdemes foglalkoznunk – az alábbiakban ezek következnek majd. Utánuk a kötet második és harmadik fejezetéből egy-egy dolgozatot ragadunk ki, a Poétikai interakciók az oktatásban címűből Horváth Kornélia, az Irodalomtörténet – komparatisztika – oktatásból pedig Szabó András tanulmányát. Ez a rövid beszámoló tehát nem törekszik teljességre, inkább csak étvágygerjesztő funkciót tölt be a Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom tanszékének egyik meghatározó eredménygyűjteménye elé.
H. Nagy Péter Mire jó a popkultúra, avagy hogyan oktatható a tudományos gondolkodás bölcsészeknek című írása a populáris kultúra révén kapcsolja össze a természettudományos és bölcsész látásmódot, hangsúlyozva az abban rejlő interdiszciplináris és intermediális lehetőségeket. Dolgozata mintapéldája annak, hogy miként alapozható meg irodalom és film felől a tudományos gondolkodás. Elsőként James Cameron Avatarja apropóján, neves természettudósok munkáira alapozva tér ki a Pandora bolygó aprólékosan kidolgozott biológiájára, fizikájára és kémiájára, olyan, a mi világunkat is nagyban érintő problémákra reflektálva, mint a globális katasztrófaveszély – környezetszennyezés –, vagy az energiaválság. Munkájában Wells Az időgép és Baxter Időhajók című művei, illetve az olyan filmes alkotások, mint a Forráskód, a Donnie Darko és a Mr. Nobody apropóján taglalja Hugh Everett III sokvilág-elméletét, és az időutazás kérdését is, ugyancsak természettudományi eredményekkel támogatva meg állításait. „A fentebb ismertetett projektnek tehát az lehet a kézzelfogható eredménye, hogy a diákok könnyebben sajátítják el a természettudományos gondolkodást, hiszen általuk is kedvelt alkotások segítségével történik mindez. […] A popkultúra kimeríthetetlen adatbázis. Csak észre kell vennünk a benne megbúvó lehetőségeket.” (52. p.)
A populáris literatúra irodalomoktatásunkba való bekerülésének szükségességét Hegedűs Norbert A populáris irodalom tanításának lehetőségei a közoktatásban című, kardinális jelentőségű tanulmánya hangsúlyozza a leginkább, mely súlyos és releváns érvelése révén az itt taglalt kötet egyik legfontosabb írásává válik. Hegedűs komoly kritikával illeti az összes tárgyhoz képest statikusnak tetsző irodalomoktatást, mely, úgy tűnik, nem hajlandó reagálni a körülötte zajló változásokra. „A rendszer egy szikrányi érdeklődést sem mutat a diákok valódi igényei és érdeklődése iránt. A tanárnak úgy kell becsempésznie a szövegeket az órára, hogy közben azt kockáztatja, hogy »lemarad« a tananyaggal. Az irodalmi szövegek nélkül viszont az óra unalmas, kreativitást és önállóságot nélkülöző, elpazarolt lehetőséggé válik” (56. p.) – írja a rendszer kritikájaként a szerző. Hegedűs a popkult alkotások előtérbe állítását öt kifejtett indokkal támasztja alá. Ezek a magas és tömegkultúra általuk történő összekapcsolása, a metafikció, az öntükrözés és önreflexivitás lehetséges bemutatása, az intertextualitás s intermediálitás teremtette kapcsolatháló, az ironikus és szatirikus látásmód, illetve a történet linearitásának megbontását elkövető megannyi példa. Szövegének zárásaként Hegedűs Norbert lehetséges alkalmazási módokat sorakoztat fel a klasszikus szépirodalom és a populáris literatúra produktív és könnyebben emészthető egymás mellett olvasására. A szakasz kulcsszavai a karakter- illetve hősépítés, s az újraírás horizont-, médium-, közeg- és végletváltás szerint. „Az iskolának nem harcolnia kell a tömegkultúra ellen, hanem integrálnia kell az oktatásba és felhasználni a minél jobb eredmények érdekében” (66. p.) – szögezi le az irodalmár.
Deisler Szilvia Meteorológia az irodalomórán, avagy a Felhőatlasz mint segédanyag című írása az irodalmi művek filmes adaptációi mellett teszi le a voksát, melyek révén közel minden diák bevonhatóvá válik a munkába; a fiatalok vizuális érzékenysége a szöveg iránti érdeklődés fokozója is lehet. A szerző szerint azért is szükséges a film médiumával foglalkozni, mert bár a legtöbb diák azt választja a szövegek helyett, ez még nem jelenti azt, hogy megfelelően is olvasnák az adott médium kódjait. A dolgozat közöl egy na­gyon fontos táblázatot, melyben a filmes elemek és használatuk célja egymás mellett kerül közlésre azok irodalmi ekvivalensével; így analóg elemzési módok szerint válnak értelmezhetővé. Deisler a Felhőatlaszon – David Mitchell regénye, illetve Tom Tykwer és a Wachowski testvérek filmje – mutatja be irodalomoktatói elképzeléseit, eredményesen alkalmazható gyakorlatokkal szemléltetve az egyes jelenetek és szemelvények produktív egymás mellett alkalmazását úgy, hogy közben a mű mélyreható elemzését is elénk tárja.
Keserű József tanulmánya, a Hogyan ol­vassunk rémtörténeteket? Közelítések Edgar Allan Poe Az áruló szív című elbeszéléséhez az úgynevezett elit és populáris irodalom ellentéteire is kitérve Poe rémtörténetén prezentálja, hogy „egy lenézett műfajú szöveg is rendelkezhet összetett poétikai és retorikai struktúrával”. (121. p.) Munkáját a rémtörténetek olvasásának esztétikai kérdéseivel nyitja, olyan kutatók eredményeit vonva be, mint Tzvetan Todorov, Terry Heller, Wolfgang Iser vagy Sigmund Freud. „A rémtörténetek gyakran egy olyan zónába engednek belépést, amely a társadalom által felállított normák határán túl helyezkedik el. […] [V]álaszt akarunk kapni a kérdésre: mi van a bezárt ajtó mögött?” (106. p.) A betegség allegóriái, illetve Az áruló szív pszichoanalitikus megközelítései is boncasztalra kerülnek, éppúgy, ahogy a szöveg poétikai kérdései. Az elemzés során az áldozat és a tettes közt fennálló kapcsolat többsíkúvá válik, sőt, az is kérdéses lesz, vajon a szöveg nyelvi megoldásai révén nem a tettes válik-e áldozattá.
Horváth Kornélia A poétikai szempontú novellaelemzés taníthatósága (Ottlik Géza: Minden megvan) című munkája inkább szól az irodalommal már hivatásszerűen foglalkozóknak, s egyaránt jó példa és kalauz lehet egy sikeres novellaelemzés megírásához. A szöveg elején taglalja azt a négy markáns megközelítési pontot, melyek szerint egy novella megközelíthető. Elsőként az eseménysor elemzését, a külső és belső történések relevanciáját és egymáshoz fűződő viszonyát jelöli meg. Másodikként a történet és a narráció poétikai kapcsolatának vizsgálatát ajánlja, ezen belül a narrátor típusára, az elbeszélésmód grammatikai-szintaktikai jellemzőire, a szöveg idő- és térkezelésére, illetve műfaji és/vagy műfajközi viszonyaira való kitéréssel. Harmadikként a szöveg nyelvi metaforikáját, ismétlődő szó-motívumait, a tulajdonnevek és a cím etimológiai elemzését, negyedikként pedig a „műalkotás metanyelvi, autopoétikus, azaz önnön nyelvi és textuális működésének feltárására […] irányuló értelmezői vizsgálat[ot]” (127. p.) nevezi meg. A munka ezt követően a címben is jelzett elbeszélés felvázolt irányelvek mentén megvalósuló elemzését végzi el. „Ottlik szövege eszerint tagadja a szótári szó létezését: a szó jelentését minden beszélőnek magának kell megalkotnia a nyelvközösségi használata, a beszéd és a megértés során.” (139. p.)
Szabó András Laskai János debreceni tanár és Aesopus életéről szóló munkája című dolgozata a régi magyar irodalom vizeire evez, melynek kutatási horizontja a szerzőt legalább olyan fontosnak tekinti még, mint a sokszor töredékekben fennmaradt művet magát; a tanulmány ezért inkább az adott irányzat fiatalabb kutatóinak szolgálhat mintapéldául. Szabó a Laskai János személye körül csoportosuló szakirodalmi ellentmondásokban vág új csapást, szinte oknyomozói módszert használva nyesi le a fölös elágazásokat, zavarba ejtően széles forrásanyagot használva fel bizonyításul. A tanulmányból a 16. századi névadás rejtelmeiről, a felekezeti viszonyokról és a korabeli fordítások hálózatáról éppúgy gazdag információanyagot nyerünk, ahogy Laskai életútjának legtöbb állomását is bejárjuk általa, sőt, a szöveg eddig még nem közölt részeket is közöl a címben említett munkából. Szabó András tanulmánya tehát egy régi kor tanáremberének történetét tekinti át, hisz mint megtudjuk, „Laskai kézirata iskolai jegyzetnek készült (tehát nem szórakoztató olvasmány), s a latin nyelv (s részben a görög) tanításához használták”. (245. p.)
Az irodalomoktatás új kihívásai a fentiek szerint (is) széles olvasói érdeklődés kiszolgálójaként aposztrofálható. Olyan kötetként, ami a régmúlt századok irodalmának szerveződésére éppúgy válaszokat kínál, ahogy a novellaelemzés fortélyait is megtanítja, s a legújabb kori literatúra, a populáris irodalom legitimálásának is megkerülhetetlen pillére, alfája lehet. Ennélfogva ott a helye minden, a szakmája iránt elhivatott pedagógus könyvespolcán… és nem is csak az övékén.

Baka L. Patrik

Számunk szerzői

Bajcsi Ildikó (1985) doktorandusz
(Eszterházy Károly Főiskola, Eger, Magyarország)
ildikobajcsiov@gmail.com;

Baka L. Patrik (1991) író, kritikus, doktorandusz
(Selye János Egyetem, Komárom, Szlovákia)
baka.l.patrik@gmail.com;

Bércesi Richárd (1990) történész
(Pécs, Magyarország)
richard.bercesi@gmail.com;

Gaucsík István (1973) történész
(Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete, Pozsony, Szlovákia)
gaucsikistvan@gmail.com;

Gráfik Imre (1944) néprajzkutató, ny. múzeumi főtanácsos
(Szombathely, Magyarország)
grafikimre@gmail.com;

L. Juhász Ilona (1960) etnológus
(Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja, Komárom, Szlovákia)
l.juhasz.ilona@gmail.com;

Kőrös Zoltán (1982) történész, levéltáros
(Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, Szlovákia)
zolo.koros@gmail.com;

Liszka József (1956) etnológus
(Selye János Egyetem, Komárom; Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja, Komárom, Szlovákia)
liszkajozsef@azet.sk;

Mészáros Veronika (1994) egyetemi hallgató
(Comenius Egyetem, Pozsony, Szlovákia)
bugris44@gmail.com;

Öllös László (1957) politológus
(Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja; Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, Szlovákia)
ollos@foruminst.sk;

Polgár Anikó (1975) irodalomtörténész, költő, műfordító
(Comenius Egyetem, Pozsony, Szlovákia)
aniko.polgar@uniba.sk;

Szentandrási Tibor (1963) filozófus-közgazdász
(Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, Szlovákia)
szentandrasitibi@gmail.com;

Szerbhorváth György (1972) szociológus
(MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete, Budapest, Magyarország)
szerbhorvi@gmail.com;

Tóth László (1949) művelődés- és irodalomtörténész, költő, szerkesztő
(Dunaszerdahely, Szlovákia)
tothozsvald@mail.t-com.sk;

Takács Henrietta (1991) doktorandusz
(Comenius Egyetem, Pozsony, Szlovákia)
takacsova.henrieta@gmail.com

Impresszum 2017/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XIX. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

BAUKO JÁNOS: A keresztnévdivat változása Szlovákiában
MISAD KATALIN: A nyelvváltozatok bemutatása a szlovákiai magyar tannyelvű iskolák anyanyelvkönyveiben
KOLLÁTH ANNA: Tanárképzés és kétnyelvű közoktatás
BAJCSI ILDIKÓ: A hivatalos Magyarország és a Sarló. Jelentések a mozgalom vezető személyiségeiről
SZŰTS ISTVÁN GERGELY: A pozsonyi Madách Szalon kulturális és üzleti tevékenysége egy partnercég iratai alapján, 1942-1944
LISZKA JÓZSEF: Szent Péter muzsikája, avagy Tüske fogta zsidó. A gyerekfolklórtól Auschwitzig?

Közlemények

FÜLÖP LÁSZLÓ: Adattár iványi Fekete László füleki alkapitány jobbágyainak személyneveiről (1670-1684)

Pályakép

MIT ÉR AZ EMBER, HA KUTATÓ? Interjú Kontra Miklóssal, a nyelvtudomány kandidátusával, tudományos főmunkatárssal

Dokumentumok

ANGYAL BÉLA: Dokumentumok az Országos Magyar Kisgazda Földmíves és Kisiparos Párt és a Magyar Nemzeti Párt történetéhez 1920-1936

A keresztnévdivat változása Szlovákiában

1. Terminushasználat, a keresztnév fogalma

A keresztnév a megnevezett személy rendszerint születéskor kapott, hivatalosan anyakönyvezett egyéni neve, mely az öröklődő családnévhez kapcsolódik. A keresztnév fogalmát a következőképpen határozza meg a Magyar értelmező kéziszótár: „A keresztségben kapott név. A családnévhez járuló anyakönyvezett személynév, utónév” (ÉKsz 2003, 652. p.). A keresztnév műszó már régen elvesztette a „keresztségben kapott név” jelentését, s olyanokra is vonatkozhat, akik nem keresztény egyházi szertartás alkalmából kapták nevüket (Hajdú 1994, 18. p.). A keresztnév és utónév terminus szinonimaként használatos a magyar névtanban. Magyarországon a hivatalos nyelvben, az anyakönyvi és más állami személynyilvántartásban az utónév műszó szerepel. A magyar nyelvben a névsorrend szempontjából a családnév (vezetéknév) áll az első helyen és azt követi a keresztnév (utónév). Ez azzal függ össze, hogy a magyarban a jelző megelőzi a jelzett szót: a családnév kijelölő jelzőként áll a keresztnév mint jelzett szó előtt (pl. Polák Pál – Melyik Pál? A Polák családhoz tartozó).
A határokon túl azonban a kisebbségben élő magyarok nem utónévként, hanem „előnévként, első névként”, fordított névsorrendben (keresztnév + családnév) is használják a személynevüket (még akkor is, ha magyarul van anyakönyvezve), ezért a továbbiakban kizárólagosan a keresztnév terminust használom. Arra, hogy a keresztnév az adott nyelvben az első helyen áll, egyes névtani terminusok – pl. az angol first name, a német Vorname – is utalnak.
Hajdú Mihály említi, hogy a névtudomány által, illetve a köznyelvben kevésbé használatos utónév, valamint a hivatalos nyelvből kirekesztett keresztnév meghatározását az egyénnév vagy egyéni név terminussal helyettesíthetnénk, de eddig csak kevesen fogadták el ezt a megoldást. A 19. századi születési anyakönyvekben az újszülött „egyéni neve” rovatcímet használták, csak az állami anyakönyvezés (1895) kezdetekor került sor az „utónév” rovatcím bevezetésére (a meg nem keresztelteket is itt jegyezték fel). Hajdú a keresztnév terminust a keresztény kultúrák, az egyénnév terminust a nem keresztény kultúrák névhasználatának tárgyalásakor használja (Hajdú 2003a, 152–153. p.).
A szlovák nyelvben a keresztnév terminus megfelelőjeként a krstné meno ~ rodné meno ~ meno ’keresztnév ~ születési név ~ név’ használatos. A hivatalos dokumentumokban a meno ’név’ terminus szerepel a leggyakrabban, a krstné meno ~ rodné meno rövidítéseként ’keresztnév’ jelentésben él (l. Bauko 2012, Knappová 1989, Pleskalová 2011). A szlovák névtanosok napjainkban a rodné meno ’születési név, születéskor kapott név’ terminus használatát részesítik előnyben, mivel a krstné meno ’keresztnév’ szakkifejezés elsősorban a megkeresztelt személyekre vonatkoztatható.
A hivatalos személynevek közé tartozó keresztnevek elsősorban a formális színtéren használatosak (az egyén nevét bejegyzik az anyakönyvbe, egyéb hivatalos dokumentumokba), társadalmilag kodifikáltak, használatukra törvények vonatkoznak, általában nagyobb közösségben, tágabb társadalmi úzusban ismertek, az egyént egész életén keresztül azonosítják, zártabb névrendszert alkotnak (a keresztnevek a már meglévő névállományból választhatók). A keresztnév statikus névfajta, döntően a születéskor rendelődik hozzá viselőjéhez (Hoffmann 2008, 17. p.). A határon túli magyaroknál eltérés mutatkozhat az írásban szereplő, anyakönyvezett és a szóbeli keresztnévforma között. A szlovákiai magyarok körében szlovákul anyakönyvezett keresztnevek az élőnyelvben, informális beszédhelyzetekben, családi körben többnyire magyaros formában használatosak. A szlovákiai magyarokra jellemző magyardomináns kétnyelvűség elsősorban a szóbeli névhasználatban érvényesül.

2. A személynevek anyakönyvi bejegyzésével kapcsolatos szlovákiai törvények

Szlovákia 1993-as megalakulását követően születtek meg a személynevek anyakönyvezését szabályozó törvények: a kereszt- és családnévről szóló 1993. évi 300. számú és az anyakönyvekről szóló 1994. évi 154. számú többször módosított törvények.
A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 1993. szeptember 24-én adta ki a kereszt- és családnévről szóló 1993. évi 300. számú, többször módosított törvényt. A törvényben az áll, hogy mindenkinek kell viselnie kereszt- és családnevet. A keresztnév a családnévvel együtt minden ember identitásának szerves részét képezi, az egyén társadalomban való azonosításának alapvető jele.
Az újszülött keresztnevét általában a szülők megállapodással határozzák meg. Amennyiben a szülők egyike ismeretlen vagy meghalt, a gyermek keresztnevét az ismert szülő nyilatkozatban állapítja meg. Ha a szülők között névre vonatkozó megegyezés nem született, vagy mindkét szülő ismeretlen, illetve az anya a gyermeket a szülést követően egészségügyi intézményben hagyta és nem adott nevet a gyermeknek, az újszülött keresztnevét az anyakönyvet vezető települési vagy városkerületi önkormányzatnak a kezdeményezésére a bíróság mondja ki.
Nem adható feltűnően szélsőséges, sértő, nevetséges vagy nem személyre utaló keresztnév, a kicsinyítő képzővel ellátott és becéző név (a formailag önállósult keresztnevek kivételével), az illető élő testvére által viselt név, továbbá férfinak nem adható női név, és viszont. Ezek a korlátozások nem vonatkoznak az idegen nevekre, amennyiben köztudomású, hogy az ilyen névhasználat összhangban van az adott állam hagyományaival, ahol az adott keresztnév használatos. Az anyakönyvi hivatal kérésére ezt a tényt a gyermek szülőjének a külföldi állam képviseletének igazolásával kell bizonyítania.
A Szlovák Köztársaság területén született személy számára több, legfeljebb azonban három keresztnév határozható meg. Az a személy, akinek második és harmadik keresztnevet határoztak meg, nagykorúsága elérését követően (kiskorú személy esetében annak törvényes képviselője) kérvényezheti ezen nevek törlését, illetve sorrendjük megváltoztatását abban az anyakönyvi hivatalban, amely őt a születési anyakönyvbe bejegyezte. A második vagy harmadik keresztnév törlése, sorrendjének megcserélése nem számít névváltoztatásnak. Ilyen módon a második és a harmadik nevet csak egyszer lehet törölni, illetve sorrendiségét megváltoztatni. A törvény szerint a Szlovák Köztársaság állampolgára a hivatali érintkezésben olyan formában és sorrendben használja teljes nevét, amilyenben az a születési anyakönyvben fel van tüntetve.
A Szlovák Köztársaság állampolgára születése után a szülők családnevét, a szülők eltérő családneve esetén annak a szülőnek családnevét veszi fel, amelyben a szülők a házasságkötéskor megegyeztek; illetve ha a szülők nem kötöttek házasságot, és eltérő családnevet viselnek, a gyermek családnevét a szülők közösen határozzák meg. Meg­egye­zéssel csak olyan családnév határozható meg, melyet a megegyezéskor a szülők egyike viselt. Ismeretlen apától származó gyermek az anyjának a gyermek születésekor viselt családnevét veszi fel. Ha a gyermek egyik szülője sem ismert, a gyermek családnevét a bíróság állapítja meg, mégpedig annak az anyakönyvi hivatalnak a kezdeményezésére, amelynek anyakönyvébe a gyermek születését bejegyzik. Ha a gyermek más államnak állampolgára, annak a jogrendjével és hagyományaival összhangban is vehet fel családnevet.
A szlovák állampolgár a hivatalos kapcsolatokban csak akkor használhat több családnevet, ha ezeket korábbi jogszabályok alapján vagy a házasságkötéskor tett egyetértő nyilatkozattal vette fel (egyre gyakrabban fordul elő, hogy a feleség felveszi a férje családnevét, de a lánykori családnevét is használja hivatalosan, így kettős családnevek keletkeznek). A házasság felbontását vagy a nagykorúság elérését követően dönthet arról, hogy csak az egyik családnevet fogja használni.
A névviselő kérvényezheti család- és keresztnevének megváltoztatását, főképp akkor, ha az sértő, feltűnően szélsőséges vagy nevetséges, illetve ha azt sajátos okok indokolják. Ha a szülők közös családnevet viselnek, e családnév megváltoztatása csak a szülők együttes kérelme alapján lehetséges, s a névváltoztatás a szülők kiskorú gyermekeire is kiterjed.
A keresztnév megváltoztatása az anyakönyvi eljárás keretében történik meg, ha idegen nyelvű név szlovák megfelelőjére történő fordításáról (vagy fordítva), örökbe fogadott gyermek nevéről, a nem megváltozása miatti névváltozásról van szó. Az örökbefogadást engedélyező határozat jogerőre emelkedését követő hat hónapon belül az örökbefogadó szülők egyetértő írásos nyilatkozattal az örökbefogadott személy számára annak anyakönyvezett keresztnevétől eltérő nevet határozhatnak meg. A házasságkötéskor házastársa családnevét felvevő személy a házasság megszűnését kimondó bontóítélet jogerőre emelkedését követő egy hónapon belül a házasságkötést bejegyző anyakönyvi hivatalnál bejelentheti, hogy a házasságkötés előtt viselt családnevét veszi fel újra.
A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa által 1994. május 27-én kiadott az anyakönyvekről szóló 154/1994. számú törvény (módosított változatát a 2006. évi 420. számú törvény tartalmazza) biztosítja a nem szlovák nemzetiségű nők számára a családnév -ová toldalék nélküli bejegyzését, a kisebbségek számára a személynév anyanyelven való anyakönyvezését, illetve kérvényezhető a régebben szlovákul anyakönyvezett név anyanyelvi névalakra való átírása. A 16.§ szerint a nem szlovák nemzetiségű nő családnevének bejegyzése a nemre utaló szlovák végződés nélkül történik: a) ha nőnemű gyermek szülei a gyermek családnevének anyakönyvezésekor kérik; b) ha nő a házasságkötés anyakönyvezésekor kéri; c) ha az érintett nő azt külön törvény szerint családnév-változtatásról rendelkező határozat bejegyzésével kapcsolatban kérelmezi.
A 19.§-ban olvasható, hogy ha a nem szlovák nemzetiségű személy keresztneve az anyakönyvben szlovák névformában van bejegyezve, az érintett személy írásbeli kérelmére a születési anyakönyvi kivonatban keresztnevét anyanyelvi névformában tüntetik fel. Továbbá az érintett személy írásbeli kérelmére nő születési vagy házassági anyakönyvi kivonatában a családnevet a nemre utaló szlovák végződés nélkül tüntetik fel. Minden további hivatalos kivonatban és az anyakönyvbe bejegyzett adatokról készített tanúsítványban ez a névforma szerepel. Kiskorú nőnemű személy esetében a kérelmet a szülők nyújthatják be.
A 36.§ alapján a női családnév a szlovák nyelvben a nemre utaló megfelelő végződéssel használatos.

3. A keresztnevek anyakönyvezésekor használatos névjegyzékek, névkönyvek Szlovákiában és Magyarországon

A szlovákiai anyakönyvi hivatalokban a keresztnevek bejegyzésekor elsősorban a Milan Majtán–Matej Považaj által írott szlovák keresztnévkönyvet használják (vö. Bauko 2008). A kiadvány azonban nem foglalkozik a kisebbségi névhasználattal, névtörvényekkel. A Majtán–Považaj-féle keresztnévszótár 1983-ban látott napvilágot, később több kiadásban megjelent, a bővített változata 1998-ban „Vyberte si meno pre svoje dieťa” (Válasszon keresztnevet gyermekének) címen. A könyv a keresztnevek szótárán kívül egyéb részeket is tartalmaz. A szerzők a mű elején foglalkoznak a személynevek történetével, a kereszténység felvétele előtt használatos régi szláv nevekkel, a kereszténységben kapott személynevekkel, a keresztnévi eredetű családnevekkel, a névdivattal. Ezt a részt követi a keresztnévszótár. Az egyes keresztnevek ábécérendben találhatók. A keresztnevek mellett rövidítések jelölik a női, illetve férfinevet. A szerzők a keresztnév eredete és jelentése után a különböző nyelvekben (angol, cseh, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol, svéd stb.) meglévő névmegfelelőket tüntetik fel, majd közlik a keresztnévből származó családneveket. A továbbiakban a keresztnevek anyakönyvezéséről, a becenévi alakváltozatokról, az új keresztnevek létrejöttéről, a névválasztásról, illetve -változtatásról, a női családnevek használatáról olvashatunk. A férfi és női keresztnevek hivatalosan bejegyezhető alakváltozatainak listája nem tartalmaz magyar névformákat. A keresztnevek naptára című fejezetben hónapokra és azon belül napokra bontva találjuk meg az egyes nevek névnapjának időpontját. A könyv a keresztnevek becenévi alakváltozatainak jegyzékével zárul.
A magyar keresztnévszótárakat többek között Farkas Tamás tekintette át és jellemezte tanulmányaiban (Farkas 2006). A máig alapműként közismert magyar keresztnévszótár, Ladó János „Magyar utónévkönyv” című műve 1971-ben jelent meg; később bővített kiadása is elkészült (Ladó–Bíró 1998). A névcikkekben közli a keresztnév eredetét, jelentését, becézését, névnapját és rokon neveit. Ismeretterjesztő jellegű, enciklopédikus tartalmú Fercsik Erzsébet és Raátz Judit „Keresztnevek enciklopédiája” című kötete (Fercsik–Raátz 2009). Adatgazdag, részletes névcikkei a következőket tartalmazzák: eredet és jelentés; védőszent, névnap, gyakoriság; becézés, rokon név, női-férfi névpárok, idegen nyelvi megfelelők; előfordulásai családnévként, híres emberek neveként, a művészetben, helynévként, a népszokásokban, a frazeológiában, névcsúfolókban, köznevesült alakokban. Névanyaga a Magyarországon leggyakrabban viselt 100-100 férfi-, valamint női névre korlátozódik, mely ugyanakkor a lakosság kb. 85%-ának névanyagát öleli fel. A szótári anyagot naptár, névstatisztikák és névmutató egészítik ki. A kétnyelvű keresztnévszótárak típusát képviseli egy szakszerű magyar–angol/angol–magyar névszótár (Hajdú 1983), mely a nevek mellett azok kiejtését, etimológiáját és becézőit is tartalmazza. A nemzetiségi keresztnévanyag összeállítását a magyarországi kisebbségi önkormányzatok végezték el a közelmúltban. A német nemzetiségé önállóan (Heinek 2004, vö. a második kiadással: Brenner–Erb–Knipf 2015), majd a többi 12 kisebbségé (bolgár, cigány, görög, horvát, lengyel, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán) együtt, közös kiadványban jelent meg (S. Dávid szerk. 2004). A név eredeti alakja mellett rendszeresen közlik annak fonetikus átírását, magyar megfelelőjét, eredetét és jelentését, többnyire pedig becézését, névnapját és egyéb (pl. művelődéstörténeti, híres névviselőkre vonatkozó) megjegyzéseket. Farkas Tamás egyik tanulmányában megjegyzi (Farkas 2012), hogy a kisebbségi magyar névhasználatra – így a körülményekre, államnyelvi megfelelőkre – is tekintettel lévő magyar keresztnévkönyv típusának is lenne létjogosultsága, elsősorban természetesen a határokon túli magyar lexikográfiában.
Magyarországon az anyakönyvi hivatalokban a keresztnevek bejegyzésekor a http://www.nytud.hu/oszt/nyelvmuvelo/utonevek/index.html weboldalt is használják, amely a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Nyelvtudományi Intézete által anyakönyvi bejegyzésre alkalmasnak minősített férfi- és női utónevek (folyamatosan bővített és havonta frissített) jegyzékét tartalmazza. Ez a névlista tartalmazza a Nyelvtudományi Intézet által 1997-ben összeállított névlistát, valamint mindazokat a neveket, amelyeket az intézet 1997 óta bárki számára anyakönyvi bejegyzésre alkalmasnak minősített, állampolgárságra és nemzetiségre való tekintet nélkül.
A Magyarországon élők névviselését az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény szabályozza. E törvény 44.§-ának (4) bekezdése kimondja: „Ha a szülők által választott utónév nem szerepel az utónévjegyzékben, az MTA a központi anyakönyvi szerv megkeresésére harminc napon belül nyilatkozik a kért utónév anyakönyvezhetőségéről.” Ha magyar állampolgár olyan utónevet szeretne bejegyeztetni, amely nem található meg az MTA Nyelvtudományi Intézetének honlapján levő női és férfiutónevek listájában, akkor ezt a nevet hivatalos eljárásban a lakóhely vagy a születés helye szerinti illetékes anyakönyvvezetőnél vagy a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal Anyakönyvi Felügyeleti Osztályán kell kérvényeznie. A minisztérium továbbítja a kérvényt az MTA Nyelvtudományi Intézetéhez. Itt a nyelvész (névkutató, nyelvtörténész, pszicholingvista, szociolingvista) szakemberekből álló Utónévbizottság szakvéleményt készít a kérvényezett névről. Az Utónévbizottság – kizárólag a hivatal megkeresésére – bizonyos alapelvek figyelembevételével készíti el szakvéleményét az egyes nevekről (l. http://www.nytud.hu/oszt/nyelvmuvelo/utonevek/alapelvek.html). A magyar névhagyományok alapján fiúgyermek számára csak férfinevet, leánygyermek számára csak női utónevet javasolnak bejegyzésre. A női-férfi rokon nevek esetében támogatják annak a névalaknak a bejegyzését, amelyik a névpár tagjai közül nem szerepel a bejegyezhető nevek listáján, de más nyelvekben megtalálható, illetve megfelel a magyar névalkotási szabályoknak is. Az újonnan kérvényezett utónevet minden esetben a mai magyar helyesírás szabályai szerint anyakönyvezik (pl. Gerald helyett Dzserald, Claudia helyett Klaudia). Az idegen nyelvi eredetű újabb utóneveknek a magyarban meglevő meghonosodott megfelelőit ajánlják bejegyzésre, ha vannak ilyenek (pl. Casper helyett Gáspár, Catharina helyett Katalin). Amennyiben az idegen névnek nincs magyar megfelelője, abban az esetben javasolják a bejegyzést, ha a név valamely nyelvben, kultúrá­ban, vallásban hiteles módon igazolhatóan névként használatos, jelentése a magyarban nem pejoratív (nem rosszalló hangulatú) és nem sértő. Nem javasolják az olyan név bejegyzését, amely hangzásában, jelentésében a gyerek személyiségfejlődésére nézve a későbbiekben vélhetően káros lehet, amely miatt például csúfolhatják, kiközösíthetik őt. Az újonnan alkotott köznévi eredetű fantázianevek önálló utónévként való bejegyzését akkor javasolják, ha a név beilleszthető a magyar és az európai névkultúra típusainak valamelyikébe (ilyen például a nők esetében az újabb virágnevek női utónévként való használata). Az utónévlistán szereplő nevek becéző változatai abban az esetben javasolhatók bejegyzésre, ha már vannak hagyományai a magyar névkincsben (pl. ha személynévi használatuk a középkorra nyúlik vissza, és ez hitelesen bizonyítható is: Gergő, Janó, stb.). Nem javasolnak bejegyzésre földrajzi névként, márkanévként és művésznévként, valamint csak családnévként használt alakokat (pl. Gyimes, Benetton, Zséda, Károlyi). Ez alól kivétel, ha a ma használatos földrajzi név bizonyíthatóan személynévi eredetű (pl. Abony, Apaj, Mizse), vagy a ma családnévként használt nevet a középkorban bizonyíthatóan egyelemű személynévként használták (pl. Benke, Pető).
A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének honlapján – http://corpus.nytud.hu/utonevportal/ – elérhető az online utónévkereső, amely a 2013 júniusáig alkalmasnak minősített 3529 utónevet tartalmazza. A név beírása után megjelenik a nemhez való tartozása, az eredete, jelentése, névnapja, becézése, a rokon nevek listája, a név szótagszáma, hangrendje, gyakorisága. Minden egyes megjelent tételre külön is rá lehet kattintani, s így könnyen hozzá lehet jutni egyéb vonatkozó adatokhoz.
Szlovákiában nem létezik olyan interneten elérhető hivatalos névjegyzék, mint Magyarországon, amely az országban anyakönyvezhető keresztnevek listáját tartalmazná, azonban a szlovákiai anyakönyvi hivatalokban egyéb online névforrásokat használnak. Minden olyan keresztnevet bejegyeznek az anyakönyvbe, mely megtalálható a www.babynameworld.com, www.babynames.com, vagy a www.babynology.com weboldalon. A szlovák televízióban 2014 októberében egy anyakönyvvezető nyilatkozott a nevek bejegyzését illetően. Arra a kérdésre, hogy bejegyezhetnék-e Szlovákiában pl. a Lucifer nevet (Oroszországban egy újszülöttnek adott név alapján), az anyakönyvvezető igenlő választ adott (lásd http://www.tvnoviny.sk/my-zeny/1775412_chceme-mat-doma-lucifera-nie-je-problem), mivel az adott név férfinévként megtalálható a www.babynology.com honlapon.
A Szlovák Tudományos Akadémián belül nem működik keresztnévbizottság, illetve egy újonnan kérvényezett keresztnév bejegyzésével kapcsolatban csak ritkán fordulnak az Akadémiához tanácsadásért, s szakvélemények sem készülnek a nevekről. Ez annak is köszönhető, hogy a vonatkozó törvényekben nincs ezzel kapcsolatos meghatározás (az említett magyarországi törvénnyel ellentétben), és az anyakönyvvezetők online keresztnévjegyzékeket is használnak, melyek bőséges névadatbázist nyújtanak ugyan, de téves névformákat is tartalmazhatnak.

4. A keresztnévdivat változása Szlovákiában

Szlovákiában a rendszerváltást követően 1995–2000 között Jaromír Krško (2001) vizsgálta a legfrekventáltabb keresztneveket. Az utóbbi évekből származó újszülöttek teljes névlistájának adatait a Szlovák Köztársaság Belügyminisztériumából szereztük meg. Az 1. táblázatban feltüntettük az újszülötteknek választott 1–20. legnépszerűbb szlovákiai keresztnevet, éspedig az 1995-ös, 2000-es és 2013-as évből. A táblázatban található – jel arra utal, hogy a név az adott évben nem tartozott az 1–20. legnépszerűbb keresztnév közé.

1. táblázat. Újszülötteknek választott leggyakoribb keresztnevek Szlovákiában 1995-ben, 2000-ben és 2013-ban

Szlovákiában 2013-ban az újszülöttek legnépszerűbb keresztnevei közé tartoznak a fiúknál a Jakub, Samuel, Adam, Lukáš, Martin, Tomáš, Michal, Filip, Matej, Matúš, a lányoknál a Sofia, Nina, Natália, Nela, Viktória, Ema, Laura, Michaela, Kristína, Simona. Ha a gyakorisági listát összehasonlítjuk az 1995-ös, 2000-es évvel, az újszülötteknek választott 1–20. legnépszerűbb keresztnevet illetően eltérő névadási tendenciával találkozunk a fiúk és lányok esetében. A névdivatban nagyobb változások mutatkoznak a lányoknál, mint a fiúknál. Az 1–20. leggyakoribb fiúnév nagy része ismétlődik, az említett években csak sorrendi helyet váltanak, 1995-ben az 1–10. helyen állók között csak a Samuel név nem szerepelt, azóta népszerűsége nagymértékben nőtt, 2013-ban a 2. pozícióra került. 2013-ban a 10–20. helyen állók közé négy olyan név (Šimon, Alex, Oliver, Sebastián) jutott be, amelyek nem szerepeltek sem 1995-ben, sem 2000-ben a leggyakoribb nevek között. Továbbá szembeötlő, hogy a Daniel név 2000-ben nem található meg a legnépszerűbb nevek között. Az újszülött lányok névadásában dinamikusabb változásokat figyelhetünk meg a keresztnevek sorrendiségét illetően. A 2013-as év legnépszerűbb nevei közül 1995-ben és 2000-ben tíz lánynév (Sofia, Nina, Nela, Ema, Sára, Tamara, Karolína, Emma, Lea, Diana) hiányzik, melyeknek népszerűsége nagyban nőtt az utóbbi időben. 2013-ban az 1–10. helyen lévő keresztnevek közül hat név (Sofia, Nina, Nela, Viktória, Ema, Laura) nem található meg 1995-ben az 1–20. leggyakoribb lánynév között. A következő keresztnevek népszerűsége nőtt (↑) az elmúlt években: Jakub, Samuel, Adam, Lukáš, Filip, Matúš, Matej, Simon, Alex, Oliver, Sebastián, Sofia, Nina, Natália, Nela, Ema, Laura, Sára, Tamara, Karolína, Emma, Lea, Diana. A népszerűségben csökkenő tendenciát mutatnak (↓) a Martin, Tomáš, Patrik, Peter, Dávid, Marek, Lucia, Dominika, Katarína keresztnevek.
A névstatisztikai adatok alapján Szlovákia önállósulásától kezdve a leggyakrabban választott fiúnév a Martin (1993–2002 között az 1. helyen állt), míg a lánynevek közül a Kristína (1996–2002 között volt az 1. helyen). Annak ellenére, hogy napjainkban csökkent e nevek népszerűsége, ez idáig még nem hiányoztak az 1–10. leggyakoribb keresztnév listájából.
Markánsabb változásokat figyelhetünk meg a névdivatban, ha a 2013-as legnépszerűbb keresztneveket összevetjük a 20. század második feléből (1953-ból és 1983-ból) származó adatokkal (l. 2. táblázat).
A múltban bizonyos keresztnevek napjainkhoz képest gyakrabban ismétlődtek, így nagyobb volt egyes nevek megterheltsége. A születések száma is lényegesen nagyobb volt, mint az ezredfordulón. Az egykor divatos, gyakran választott hagyományos fiúnevek (František, Ján, Jozef, Juraj, Ladislav, Milan, Miroslav, Pavol, Štefan, Vladimír) és lánynevek (Alžbeta, Andrea, Anna, Emília, Eva, Helena, Jana, Lenka, Margita, Mária, Marta, Martina, Monika, Viera, Zuzana) többségét napjainkban kevesebben adják gyermeküknek Szlovákiában. A 20. században az 1–10. helyen álló fiúnevek közül a Martin, Tomáš, Michal került be a 21. században a legnépszerűbb nevek listájába. A lányoknál dinamikusan változtak a divatos nevek, 2013-ban egyetlen női keresztnév sem került be az 1–10. leggyakoribb név közé azok közül, melyek 1953-ban és 1983-ban a legnépszerűbbek voltak.
Az egyes generációk eltérő névadási szokásaira utal az is, ha összehasonlítjuk az újszülöttek és az összes lakos körében előforduló leggyakoribb keresztneveket Szlovákiában: 2013-ban a férfinevek esetében két azonos keresztnév (Michal, Martin) fordul elő az 1–10. legnépszerűbb név között, a női nevek közül egy sem ismétlődik, az újszülött lányoknak kevésbé választják az egykor hagyományos keresztneveket. A hagyományok nagyobb szerepet játszanak a névválasztáskor a férfiaknál, akik gyakrabban örökítik a keresztnevüket (vagy más férfielőd nevét), mint a nők.

2. táblázat. Újszülötteknek választott leggyakoribb keresztnevek Szlovákiában 1953-ban, 1983-ban és 2013-ban

A Szlovákiával szomszédos országok közül Csehországban találkozhatunk a keresztnevek gyakoriságát, illetve állományát illetően a legtöbb hasonlósággal (l. 4. táblázat). Ez nem meglepő, hiszen a két ország 1993-ig egy államalakulathoz (Csehszlovákia) tartozott, és a névadók ugyanazon névállományból választhattak keresztnevet gyermeküknek. A rendszerváltást követően a 20. század végén és a 21. század elején hasonló tendenciák mutatkoznak a két ország keresztnévdivatjának, -állományának változásában (vö. Knappová 2008, 2010; Pleskalová 2011). A Cseh Statisztikai Hivatal honlapjáról a 2011-ben született gyermekeknek választott legnépszerűbb keresztneveket vettük alapul (mivel az egyéb – utóbbi – éveknél csak a januárra vonatkozó adatok vannak közölve), melyeket az ugyanazon évből származó szlovákiai adatokkal vetettük össze.
3. táblázat. Az újszülöttek és az összlakosság körében előforduló leggyakoribb szlovákiai keresztnevek 2013-ban

4. táblázat. Újszülötteknek választott leggyakoribb keresztnevek Szlovákiában és Cseh­országban 2011-ben

A szlovákiai és csehországi 2011-es gyakorisági keresztnévjegyzéket összehasonlítva azt láthatjuk, hogy a fiúk névanyagában nagyobb a hasonlóság, mint a lányoknál. A fiúknál mindkét országban a Jakub áll az első helyen. Mind Szlovákiában, mind Csehországban előszeretettel választják a szülők az 1–10. helyen álló keresztnév közül a Jakub, Tomáš, Lukáš, Adam fiúnevet és a Natália / Natálie lánynevet.
Magyarországon 2011-ben a legnépszerűbb keresztnek közé tartoztak a következők: Bence, Máté, Levente, Ádám, Dávid, Balázs, Dominik, Péter, Gergő, Milán; Hanna, Anna, Jázmin, Nóra, Boglárka, Zsófia, Lili, Réka, Dóra, Luca. Az adott évben Magyarországhoz viszonyítva az 1–10. leggyakoribb keresztnév között több azonos név (illetve másik nyelvben lévő névmegfelelő) volt Csehországban (Adam / Ádám, David / Dávid, Matěj / Máté, Anna, Lucie / Luca), mint Szlovákiában (Adam / Ádám, Matúš / Máté, Sofia / Zsófia).
Magyarországon 1996–2011 között az újszülötteknek leggyakrabban a Bence, Dávid, Máté, Dániel, Ádám, Péter, Balázs, Tamás, Levente, Márk; Anna, Viktória, Réka, Vivien, Eszter, Petra, Boglárka, Fanni, Zsófia, Alexandra keresztneveket választották (l. Raátz 2013, 400. p.).
A névdivat változása nyomon követhető a magyarországi és szlovákiai gyakorisági névlistákban is (l. Fercsik–Raátz 2009, Hajdú 2003, Kálmán 1989, Krško 2001, Ladó–Bíró 1998, Majtán–Považaj 1998, Raátz 2013, Veres 2012, 2013, 2014a, b, 2015). A 2012-ben Magyarországon és Szlovákiában leggyakrabban anyakönyvezett 1–20. helyen álló keresztnevek listája a névválasztásban megfigyelhető eltérésekre és hasonlóságokra is utal (l. 5. táblázat).

5. táblázat. Újszülötteknek választott leggyakoribb keresztnevek Magyarországon és Szlovákiában 2012-ben

A magyarországi és a szlovákiai 2012-es gyakorisági keresztnévjegyzéket összehasonlítva azt láthatjuk, hogy a fiúk névanyagában nagyobb a hasonlóság, mint a lányoknál. Mind Magyarországon, mind Szlovákiában előszeretettel választják (az 1–20. helyen álló keresztneveket illetően) a szülők a Matúš / Máté, Adam / Ádám, Dávid, Dominik, Daniel / Dániel, Peter / Péter, Tomáš / Tamás, Marek / Márk, Viktória, Emma, Laura keresztnevet (illetve annak másik nyelvben létező névpárját).
A múltban gyakran ismétlődtek ugyanazon keresztnevek, nagyobb volt egy név megterheltsége és a gyermekszületések száma is. Az egykor divatos, gyakran választott hagyományos fiúnevek és lánynevek többségét napjainkban kevesebben adják gyermeküknek, a szülők inkább egyedülálló, ritkábban használatos (gyakran idegen eredetű) nevet választanak. Az alábbi (6–7.) táblázatokban jól látható, hogy a keresztnévdivat változása elsősorban a rendszerváltás után, a 20. század végén és a 21. század elején figyelhető meg.

6. táblázat. A leggyakoribb női keresztnevek Magyarországon

7. táblázat. A leggyakoribb férfi keresztnevek Magyarországon

Magyarországon a legnépszerűbb női keresztnevek között több évszázadon át az Anna szerepel. A 16. és 17. században a leggyakrabban választott női keresztnév volt, s 2013-ban is nagy népszerűségnek örvend, hiszen az első helyen a Hanna névalak (ez az Anna eredeti formája), a második pozícióban az Anna keresztnév áll. A 2013-ban leggyakrabban választott keresztnevek közül az előző időszakokban csak a Zsófia névvel találkozhatunk még az 1–10. között (a 16. és 17. században a 6. helyet foglalta el), a további nevek (Jázmin, Luca, Emma, Nóra, Lili, Zoé, Csenge) az utóbbi években lettek divatosak. A férfinevek körében a 16–18. század népszerűi nevei (János, Péter, Mihály, István, György) napjainkban kevésbé divatosak. Az 1996-ban és 2013-ban leggyakoribb férfinevek közül nem találkozhatunk az előző korszakokban a leggyakrabban választott 1–10. név között a Bence, Máté, Levente, Ádám, Dávid, Dominik, Dániel, Milán, Gergő, Márk, Krisztián névvel.
Az 1990-es években bekövetkezett politikai változás hatott a keresztnévrendszerre, s újabban kérvényezett neveket is eredményezett (l. Fercsik–Raátz 2009). A női nevek körében előtérbe kerültek az angol és amerikai (Dzsenifer, Dzsesszika, Bonni, Kimberli), francia (Arlett, Babett, Döniz, Sarlott, Zsaklin, Zsüliett), olasz (Julietta, Lauretta, Leonetta, Loretta, Tittina), germán (Annaróza, Brenda, Brunella, Hédi) és egyéb idegen eredetű nevek (Dafné, Dára, Nyina).
Magyarországon a szülők szívesen választottak lánygyermeküknek magyar neveket is. Sor került a feledésbe merült régi nevek felújítására (Bíbor, Liliom, Gyöngy). Kedveltek a közszói eredetű nevek, melyek növények (Áfonya, Bodza, Eper, Frézia, Gyopár, Kála, Magnólia, Málna, Mandula, Szamóca, Zsálya), természeti jelenségek (Bóra, Riana < ’rianás’) vagy ásványok (Gyémánt, Platina) nevéből jöttek létre. Írói névalkotásból is származnak újabb anyakönyvezhető keresztnevek: pl. a Bóbita név Weöres Sándor magyar költő azonos című gyerekverséből, a Berzsián Lázár Ervin Berzsián és Dideki című meséjében szereplő költő nevéből való.
Népszerű névalkotási mód a magyar névadásban már ismert keresztnevek becéző alakjának választása (Ági, Andi, Anni, Borka, Cili, Dorka, Gizi, Gréti, Hanni, Iluska, Juli, Klári, Magdi, Manyi, Marika, Mici, Mimi, Panni, Piri, Zsófi, Zsuzsi). Gyakori az idegen eredetű nevek rövid alakjának, illetve becéző formájának kérvényezése is (Ata, Dára, Gréte, Kim, Lara, Letti, Lotti, Mandi, Meggi, Mendi, Molli, Peggi, Szindi, Zorka, Zsanka).
Kedvelt névformává váltak a két keresztnévből álló alakok: Annadóra, Annaflóra, Annamari, Annaréka, Annaróza, Annasára, Máriaróza stb. Alkottak összetett neveket közszókból, illetve közszóból és keresztnévből is: pl. Csillagvirág, Tűzvirág; Annavirág.
A legnagyobb számban a férfinevek között is az idegen eredetű, főleg az angol nevek jelennek meg (Brandó, Brendon, Eliot, Krisztofer, Szkott), de előfordul több más eredetű név is (Jáfet, Adonisz, Alexandros, Ámor, André, Antonió, Benitó, Frederik, Gerhárd, Keán, Nyikita). A férfinevek köréből sem hiányoznak a régi magyar nevek, mint például az Ajándok, Balmaz, Bozsó, Csikó, Magor, Som, Táltos, Turul, Zápor, Zolta.
A kérvényezett nevek között több olyan is van, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete nem javasolt anyakönyvezésre. Elutasított női név a Kiskegyed, Dakota, Csiperke, Bolivia, India; elutasított férfinév a Dodi, Öcsi, Kisherceg, Sonny.
Egyes keresztneveknek van férfi-női párja, ugyanabból a névtőből származnak, a két névalak többnyire a névvégi morfémában tér el, a női nevek végén a leggyakrabban az -a képző fordul elő. Ez a férfi-női pár viszony egyes esetekben közismert, máskor kevésbé feltűnő a névhasználók számára. Férfi-női névpárokat alkotnak a következő keresztnevek: Adrián : Adria, Adriána, Adrianna, Adrienn; Albert : Alberta, Albertina; Alex : Alexa, Alexandra, Alexia; András : Andrea; Antal : Antonella, Antónia; Arnold : Arnolda; Árpád : Árpádina; Attila : Etelka, Etel; Bálint : Valentina; Benedek: Benedikta; Benjámin: Benjamina; Dániel : Daniella; Dénes : Dionízia, Denissza; Dominik : Dominika; Emil : Emília; Erik : Erika; Ervin : Ervina; Ferenc : Franciska; Gábor : Gabriella; György : Györgyi, Györgyike; Ignác : Ignácia; István : Stefánia; Iván : Ivána, Ivica; János : Johanna; stb. Vannak olyan férfi és női alakváltozattal rendelkező nevek, amelyeknek egyik változata hiányzik a névkincsből, ezeket is szívesen választják, alkotják meg újabban a szülők: Damjána (férfi párja Damján), Tamina (német Tamino), Hunóra (Hunor férfinévből).

5. A keresztnévadás indítékai

A keresztnévválasztást és -használatot a névtörvények, valamint a nyelvi (pl. a nevek helyesírását, kiejtését érintő sajátosságok) és egyéb nyelven kívüli tényezők is befolyásolják. Az egyén a születésekor nem maga választja nevét, hanem azt szüleitől, hozzátartozóitól kapja. Felnőtté, szülővé válva már ő játszik/játszhat szerepet a gyermeke keresztnévválasztásában: névadó lesz /lehet belőle.
A keresztnévadást motiváló tényezők (vö. Knappová 2010, 26–39. p., Raátz 2012) közül egyre hangsúlyosabban jelenik meg, hogy a keresztnév az adott közösségen belül egyértelműen töltse be identifikáló és differenciáló funkcióját egyedisége, ritka előfordulása által. A szülők gyakran olyan keresztneve(ke)t adnak gyermeküknek, amely egyedülálló, ritkán használatos a szűkebb (vagy tágabb) környezetben. Példaként említem, hogy a 2012-es évben Szlovákiában született fiúk 1404-féle keresztnév-változata között 892 (a fiúnevek 64%-a), valamint a lányok 1636-féle névalakja között 937 (a lánynevek 57%-a) egyszeri előfordulású (egyetlen újszülötthöz kapcsolódik). A 2013-ban született fiúk 1272-féle keresztnévváltozata között 769 (a fiúnevek 60,5%-a), és a lányok 1483-féle névalakja között 771 (a lánynevek 52%-a) egyszeri előfordulású.
A névadók a második (ritkábban harmadik) név kiválasztásával is törekednek a név egyediségére, a kettős/hármas keresztnevek nagy része egyszeri előfordulású. A 2012-es újszülöttek névlistájából lássunk néhány olyan egyszeri előfordulású kettős keresztnevet, amelynek első tagjaként ugyanazon keresztnév (illetve annak írásváltozata, magyar névpárja) áll: pl. Viktória Abigail, Viktória Amy, Viktória Barbora, Viktória Bjori, Viktória Diva, Viktória Ella, Viktória Erika, Viktória Leah, Viktória Mária, Viktória Nina, Viktória Sofia, Viktória Zdenka, Viktória Zoé; Ladislav Giovanni, Ladislav Krisztofer, Ladislav Lukáš, Ladislav Matej, Ladislav Patrik, László Andor, László Bence, László Krisztián, László Levente, László Péter. Szlovákiában 2013-ban öt hármas – két lány (Adele Viktoria Madeleine, Franciska Mária Sarlott) és három fiú (Olajide Alex Ayinde, Patrik François Štefan, Tameem Mahmoud Yehia) kapta – és 473 kettős keresztnevet anyakönyveztek. A 2013-as újszülöttek névlistájában a fiúknál a kettős keresztnevek első tagjaként leggyakrabban az Adam és Sebastián nevek fordulnak elő: Adam Damian, Adam Damián, Adam Ján, Adam Marko, Adam Michal, Adam Sebastián, Adam Tamás, Adam Viliam; Sebastián Armani, Sebastián Attila, Sebastian Gabriel, Sebastián Július, Sebastián Michael, Sebastián Miroslav. A lányoknál a kettős keresztnevek első tagjaként a legfrekventáltabb az Anna, Emma és Zoé: Anna Barbora, Anna Gréta, Anna Orsolya, Anna Rosa, Anna Rozália, Anna Viktória; Emma Anna, Emma Dominika, Emma Isabella, Emma Rose, Emma Vanesa, Emma Zsófia; Zoé Bernadett, Zoé Jázmin, Zoé Kamilla, Zoe Sofia, Zoe Szilárda, Zoé Zaira, Zoe Marie.
A szülők gyakran választanak gyermeküknek idegen hangzású, illetve a szlovák ortográfiától eltérő helyesírású neveket, amelyek különböző alakváltozatokban vannak anyakönyvezve. A 2013-ban Szlovákiában született gyermekek keresztnévlistájában találhatunk vonatkozó példákat: Adel, Adele, Adelle; Elisabeth, Elizabeth, Elizabet, Elizabeta; Evelin, Evelín, Evelina, Evelína, Eveline, Evelyn, Evelyne; Charlot, Charlota, Charloo, Charlotta, Charlotte; Jasemin, Jasemín, Jasmin, Jasmín, Jasmina, Jasmína, Jasmine, Jasmyn, Jasmyna, Yasemin, Yasemine, Yasmin, Yasmína, Yasmina, Yasmine; Jesica, Jesika, Jessica, Jessika; Damian, Damián, Damien, Damijan, Damjan, Damján; Christia, Christián, Kristian, Kristián, Kristijan; Christofer, Christopher, Kristofer, Kristoffer, Kristopher, Krisztofer; Mathias, Matias, Matiáš, Matthias, Mattias, stb. A szomszédos Magyarországon szigorúbban szabályozzák az anyakönyvezett keresztnevek helyesírását, az említett névformák közül többnyire csak a magyaros helyesírású, standard alakváltozatok jegyezhetők be az anyakönyvbe: Adél, Elizabet, Evelin, Evelina, Sarlott, Jázmin, Jázmina, Dzsesszika; Damián, Damján, Krisztián, Krisztofer, Mátyás.
A keresztnévadási indítékok között szerepel az ismert személyek nevének felvétele. Ebben a tömegtájékoztatási eszközök, a médiák is fontos szerepet játszanak. Különösen közkedveltek a különféle tv-sorozatok, filmek szereplői, filmsztárok, énekesek, futballisták stb. után kapott keresztnevek. A 2013-ban Szlovákiában született gyermekek keresztnevei közül filmek, sorozatok szereplőinek nevei motiválták a következők bejegyzését: Brandon, Diego, Esmeralda/Eszmeralda, Esperanza, Ines, Kerem, Milagros, Summer, Romualdo, Sultan. Kristián Ronaldo és Zidan a világhírű futballjátékosok után kapták nevüket. A Socrates név viselője az ókori görög filozófust idézi fel. Armani a divattervező után lett elnevezve. Filmszínészekre emlékeztetnek az Antonio (Banderas), Douglas, Dustin (Hoffman) keresztnevek. Rihanna és Shakira a kedvelt női énekesek nevét idézik fel, s a César, Edison, Kennedy keresztneveknek is emlékeztető funkciójuk van. Az Ezeregy éjszaka című török tv-sorozat főszereplői után Szlovákiában 2011-ben 38 fiúnak adtak Onur, és 29 lánynak Seherezádé, illetve 10-nek Šeherezáda keresztnevet. 2012-ben jelentősen csökkent az említett keresztnevek anyakönyvi bejegyzése: 7 fiúnak választottak Onur, 3 lánynak Seherezádé, illetve 2-nek Šeherezáda alakváltozatban nevet. A Šeherezádát 2013-ban már csak egy lánynak választották, míg az Onur nevet 9, az Onúr névváltozatot 1 fiú kapta. A roma kisebbség képviselői szívesen választanak gyermeküknek egzotikus, egyedülálló nevet. Egy 2014 októberében sugározott szlovák tv-híradóban nyilatkozott egy Szlovákiában élő roma személy, akinek Winnetou a keresztneve. A nevét a híres Karl May-regény indián főhőse után kapta szüleitől az 1970-es években, amikor az azonos nevű filmet vetítették. A névviselő elmondása szerint a saját gyermekeinek már nem választana hasonló nevet, mert gyakran kinevették miatta.
A férfiak és a nők keresztnevei eltérőek, a viselt név utal a hordozója nemére. Léteznek azonban olyan keresztnevek is, melyeket mindkét nem képviselői választhatnak. Már az ősi magyar névanyagban is vannak mindkét nem körében előforduló nevek: Mogu, Mogdi ’mag, magocska’ (a név jelentése a sok utód nemzésével függ össze), Scentev ’szent’, Sceret(h)eu ’szerető’, Scerelmes ’szerelmes, szerető’. Napjainkban a kétnemű keresztnevek közé tartozik (vö. Knappová 2010) az Andrea, Ashley, Benny, Casey, Charlie, Christie, Jean, Kai, Kelly, Lauren, Lee, Mallory, Michele, Nicky, Paris, Sonny, Taylor, Whitney, stb. Szlovákiában a 2012-es évben született lányok és fiúk neveként egyaránt előfordult az Alex (601 fiú és 4 lány kapta), Bao (1 fiúnak és 2 lánynak adták) keresztnév, 2013-ban az Andrea nevet 1 fiú és 119 lány, a Thanh keresztnevet 1-1 névviselő kapta. A férfiak második keresztnévként női nevet is viselhetnek. Szlovákiában 2012-ben egy fiú újszülött kapta a Giovanni Maria kettős keresztnevet, melynek második tagja – a Mária női név – a család vallásosságára, Szent Mária tiszteletére, illetve kulturális tradícióra (az olaszban a Mária többes férfi keresztnév tagjaként jelentkezhet) utalhat.
A keresztnevek a szóbeliségben, illetve az informális írásbeliségben gyakran becézett alakváltozatban használatosak. A becenevek hivatalosan anyakönyvezett keresztnevekké válhatnak. Példaként említhetjük a következő becéző alakváltozatok önálló keresztnévként való használatát: Borbála – Bora, Bori, Boris, Boriska, Borka, Boróka; Ilona – Ila, Ilka, Illa, Ilon, Ilonka, Ilus; Katalin – Kata, Katarina, Kati, Katica, Katinka, Kató, Katrin; Mária – Mara, Mari, Marica, Marinka, Mariska; Benedek – Bende, Bene, Benke, Benkő, Benő; Gergely – Gergő, Gerő; György – Györe, Györk, Györke; Miklós – Mike, Mikes, Mikó, Miksa; Péter – Pető, Petres (l. Ladó–Bíró 1998). Napjainkban növekvőben van a keresztnévként anyakönyvezett becenevek száma (vö. Raátz 2013). A szülők a becéző névformát közvetlenebbnek, kedveskedőbbnek tartják. Az újszülöttek 2012-es szlovákiai névlistájában a következő becézett alakváltozatok szerepelnek: Adelka, Anni, Annika, Branko, Danika (női névként), Darinka, Ella, Ela, Eli, Hanka, Janka, Johanka, Kata, Katka, Katica, Kristínka, Lili, Marika, Markétka, Maruška, Niki, Pavlínka, Radka, Stefani, Szofi, Tomi, Vojteška, Zsófi. Az újszülöttek 2013-as szlovákiai névlistájából a Beátka, Bíborka, Bori, Borka, Danika, Dianka, Eli, Hanka, Irenka, Ivanka, Janka, Johanka, Kristínka, Kvetka, Magdalénka, Mirka, Stanka, Terezka, Viki, Zdenka; Ata, Branko, Darko, Fraňo, Janko, Mirek, Mirko, Radko, Slavko, Tom, Tono, Zlatko becenévből származó keresztneveket említhetjük.
A gyakran előforduló keresztnevek a névadót befolyásolhatják abban, hogy „divatos” nevet válasszon újszülött gyermekének.
Egyesek a keresztnév hangzását, mások a jelentését (vagy ezek együttesét) veszik figyelembe a névadáskor. A névadók egy része keresztnévszótárban néz utána a név etimológiájának.
A múlt századokra jellemző keresztnév általi névörökítés – nagypapa, nagymama, apa, anya, keresztszülők nevének öröklése – egyre ritkább napjainkban (vö. Vörös F. 2011, 2013), ami a családban levő névörökítési hagyományok gyengülését mutatja. A név öröklése erősebben tartja magát a fiúknál, mint a lányoknál. Az újszülött fiúk gyakrabban öröklik nevüket a férfielődöktől, mint a lányok a nőági felmenőktől.
A névválasztás egyik oka lehet az is, hogy a név különböző nyelvekben azonos alakváltozatban szerepeljen, így elkerülhetők a név átírásával, kiejtésével, lejegyzésével kapcsolatos problémák.
Az interetnikus kapcsolatok révén számos idegen nyelvből származó keresztnév jelenik meg a névállományban. A nyelvi-etnikai kisebbségek egy rétege a névadásban arra törekszik, hogy a név töltse be etnikai identitásjelölő szerepét, utaljon a névviselő nemzetiségi hovatartozására.
Sok külföldi állampolgár telepedett le, illetve kötött házasságot Szlovákiában. A vegyes nemzetiségű családokban többnyire a külföldi férfi (ritkábban nő) névadási szokásaihoz, névkultúrájához alkalmazkodik a házastárs: az újszülött gyermek keresztnevét általában az apa (vagy anya) hazájában ismert névállományból választják ki a névadók, akik így a külföldi, idegen mintát követik. Lássunk néhány 2012-es vonatkozó, egyszeri előfordulású névadatot: fiúnevek – Abdalrahman, Ahmet, Amir, Ayhan, Ayk, Ayo, Belu-chukwu, Cao, Casper, Fei, Gianluca, Hai, Hieu, Hoang, Cheng, Chi, Jamal, lánynevek – Anh, Cassie, Ha, Hao, Nur, Shilla, Thien, Quynh, Via, Yan, Zaira Brooklyn. Az egyes (szlovákban nem használatos) írásjelek, illetve csak a cseh kultúrkörben használatos keresztnevek, névalakok utalnak a névviselő cseh nemzetiségére vagy anyanyelvére: Alžběta, Anežka, Jitka, Markéta, Máša, Miluše, Natálie; Jiří, Matěj, Oldřich, Přemysl, Věroslav, Zbyněk. Az ázsiai országok közül főképpen Vietnamból származó egyének telepedtek le Szlovákiában. A vietnami szülők (vagy vegyes házasságban élő vietnamiak) 2013-ban többek között a Duc, Duc Phu, Hao, Khai, Quan, Quoc, Tien, Tuan, Yen, Yi fiúneveket, Dao, Gia, Hoai, Tia, Tuyet lányneveket adták újszülött gyermeküknek.

6. A szlovákiai magyarok személynévhasználata a névpolitika tükrében

A történelmi változások következtében a 20. század folyamán több országhoz tartoztak a szlovákiai magyar települések. Ezek a társadalmi változások a tulajdonnevek világában is tetten érhetők, elsősorban a személynevek anyakönyvi bejegyzését érintették. A vonatkozó névpolitikai, névtervezési kérdésekről több tanulmányban olvashatunk (vö. Bauko 2011a, Gyönyör 1987, Lanstyák 2000; Lanstyák–Szabómihály 2002; Szabómihály 2005, 2008; Vörös F. 2004a, 2004b, 2007, 2011, 2013; Vörös O. 2004, 2007; Vörös O.–Simon 2006; Zalabai 1995). A névpolitika a névhasználatot érintő törvényekkel foglalkozik. Az egyes államok jogszabályai befolyásolják a névhasználatot a hivatalos (formális) színtéren.
A szlovákiai magyar települések a 20. század elején az Osztrák–Magyar Monarchia részét képezték. Az első világháború után, 1920-ban a trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákiához kerültek. A Csehszlovák Köztársaságban a keresztneveket az állam nyelvén kellett bejegyezni, s csupán zárójelesen lehetett feltüntetni a nemzetiségi szülők gyermekeinek anyanyelvű névváltozatát. 1922-től kezdik szlovákul vezetni az anyakönyveket, a magyar keresztneveket lefordították a szlovák névmegfelelőjére (pl. a György Juraj, az Erzsébet Alžbeta lesz). Szlovákia magyarlakta területeit 1938-ban a bécsi döntés eredményeképpen újból visszacsatolták Magyarországhoz, ezért az anyakönyvezés nyelve ismét magyarra változott. 1945 után újra Csehszlovákiához csatolták a településeket, ezt követően szlovákul vezették az anyakönyveket. 1959-ben a kisebbségek kérhették volna a törvény szerint gyermekük keresztnevének anyanyelvű bejegyzését, de ezt hivatalosan nem tették közzé. Az 1977. évi belügyminisztériumi rendelet szerint a kisebbségek a kényszerűen csehszlovákul bejegyzett neveknek kérhették anyanyelvi formában való helyreállítását, de ez sokszor az anyakönyvvezetőknél nem találkozott megértéssel. 1990-től a nyelvtörvényre hivatkozva igyekeztek korlátozni a magyar névformák bejegyzését. 1993-tól Szlovákia önállósulása után a Szlovák Köztársasághoz tartoznak a szlovákiai magyar települések.
Szlovákiában az 1989-es rendszerváltást (ún. bársonyos forradalom) követően a névdivat változása, a keresztnévállomány bővülése, gazdagodása is megfigyelhető. 1993-ban Csehszlovákia két önálló, független államra vált szét. 1993. január 1-jén alakult meg a Szlovák Köztársaság (és a Cseh Köztársaság). Megnyíltak az államhatárok, megnőtt a migráció, a ki- és bevándorlás. Szlovákia 2004-ben az Európai Unió tagjává vált, megnövekedett a külföldön munkát vállalók száma, illetve sok külföldi telepedett le az országban. Ezek a tényezők mind szerepet játszottak az ország keresztnévállományának alakulásában.
Kisebbségi környezetben a névválasztásakor fontos tényező (lehet) az egyén etnikai identitása. A Szlovákiában élő kisebbségek számarányának változását a rendszerváltást követő népszámlálások mutatják (l. 8. táblázat). A szlovákiai magyarok egyik része anyanyelvi formában, magyarul anyakönyvezteti gyermeke nevét, ezáltal utalva az újszülött, illetve a család magyar nemzetiségére. A szlovákiai magyarok másik része szlovákul íratja be az anyakönyvbe a gyermeke nevét, amiben szerepet játszhat az is, hogy a névadó neve is szlovákosan van anyakönyvezve, s ez a minta befolyásolja a név bejegyzésének módját.

8. táblázat. Szlovákia lakosságának nemzetiségi megoszlása a 2011-es, 2001-es, 1991-es népszámlálási adatok alapján

A legutóbbi, 2011-es népszámlálás szerint a lakosság 80,7%-a szlovák nemzetiségű. A többségi lakosságon kívül a következő kisebbségek élnek az országban: 8,5% magyar, 2% roma, 1% alatt a cseh, ruszin, ukrán, német, lengyel, horvát, szerb, orosz, zsidó, morva, bolgár és egyéb, 7% ismeretlen, nem vallotta be a nemzetiségét.
Szlovákiában a legszámosabb kisebbséget a magyar nemzetiségű lakosok alkotják. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás alapján az összlakosság 8,5%-a, 458 467 lakos vallotta magát magyar nemzetiségűnek, illetve 9,4%-a, 508 714 személy magyar anyanyelvűnek (mivel a népszámláláskor az 5 397 036 lakos közül 382 493 személy nem tüntette fel a nemzetiségét, valószínű, hogy a reális számarányok magasabbak lennének).
Szlovákiában az 1994-es anyakönyvi törvény (módosított változatát a 2006. évi 420-as törvény tartalmazza) biztosítja a nem szlovák nemzetiségű nők számára a családnév -ová toldalék nélküli bejegyzését, a keresztnév anyanyelven (kisebbségi nyelven) történő anyakönyvezését, illetve kérvényezhető a régebben szlovákul anyakönyvezett név átírása.
Az utóbbi időben többen éltek azzal a lehetőséggel Szlovákiában, hogy az eredetileg szlovákul anyakönyvezett keresztnevet átírassák magyarra. A Dunaszerdahelyi járásban 2002–2007 (március végéig) között 325 személy magyarosította a keresztnevét (pl. Zuzana → Zsuzsanna, Katarína → Katalin, Ladislav → László, Juraj → György). 1994–2005 között az Érsekújvári járásban 225-en, a Vágsellyei járásban 200-an, Zselízen 186-an igényelték a keresztnév magyaros bejegyzését.

7. Keresztnévkutatások a szlovákiai magyar nyelvterületen

A szlovákiai magyar vonatkozású személynévkutatásokat áttekintő munkák az utóbbi évtizedben jelentek meg. Vörös Ferenc foglalta össze elsőként a felvidéki személynévkutatások történetét (Vörös F. 2004b). Bauko János áttekintette a nyitrai magyar tanszék (egykori és jelenlegi) oktatóinak és hallgatóinak megjelent, illetve megjelenés előtt álló publikációit (Bauko 2010a), valamint a 2000–2010 között Nyitrán megvédett névtani témájú dolgozatokat (Bauko 2010b), majd összefoglalta a magyar névtani kutatásokat Szlovákiában (Bauko 2011b, 2015a).
Szlovákiai magyar nyelvterületről származó történeti személynévanyagot közölt Hajdú Mihály (2003b), aki a Garam–Ipoly közének 15–16. századi család- és keresztneveit elemezte, valamint Udvari István, aki Trencsén (1993), Szepes, Zemplén (1994) és Nyitra (1996) vármegyei személyneveket vizsgált Mária Terézia idejéből.
A szlovákiai magyar vonatkozású keresztnévkutatások egy része a Hajdú Mihály által szerkesztett Magyar Névtani Dolgozatok és Magyar Személynévi Adattárak sorozatban jelent meg a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Csáky Károly (1988) Ipolyfödémes, Juhász Aladár (1983) Vága, Laczkóné Erdélyi Margit (1997) Hontfüzesgyarmat keresztneveit vizsgálta.
A keresztnévhasználat sajátosságaival több szerző is foglalkozott egy-egy településen: Martoson Truglyné Gergely Katalin (1992), Bényen Jankus Gyula (1993), Nagykéren N. Császi Ildikó (1995, 1997), Kéménden Vörös Júlia (1996), Kolonban Sándor Anna (1999), Alsó- és Felsőszeliben Vörös Ferenc (2010).
A gyermekek, iskolások kereszt- és beceneveit Köbölkúton Gedai Borbála (1977), Párkányban Rigler János (1980), Nagykéren N. Császi Ildikó (1997) vizsgálta. A nyitrai egyetemisták névhasználatával, névattitűdjével Bauko János foglalkozott (Bauko 2004, 2009a,b).
Vörös Ottó és Simon Szabolcs (2006) a szlovákiai magyarok személynévhasználatának sajátosságairól értekezett.
Vörös Ferenc a Nyelvek és kultúrák vonzásában. Személynevek a magyar nyelvterület északi pereméről (2011, 2013) című kétkötetes monográfiájában behatóan foglalkozik a keresztnevek témakörével. Négy szlovákiai magyar település – Balony, Diósförgepatony, Kiscétény, Nagycétény – keresztnévállományát vizsgálja az állami anyakönyvezés kezdetétől (1896-tól) 1999-ig. A keresztneveket a szerző olyan kulturális képződményként mutatja be, amelyek népek, társadalmak, műveltségek, hagyományok évszázados kapcsolatrendszere által nyerték el az egyes nyelvekben mai formájukat. Ennek következtében zárványként őrzik mindazt, ami az idők során az őket használó közösségekben végbement.
Bauko János az utóbbi években megjelent tanulmányaiban a szlovákiai magyarok személynévhasználatáról (2011a; 2013; 2015b), a tulajdonnév identitásjelölő funkciójáról (2014), a társadalom és a névhasználat kapcsolatrendszeréről (2015a) írt.

8. A keresztnevek használata magyar–szlovák kétnyelvű környezetben

Magyarország határain túl, a Kárpát-medencében kisebbségként élő magyarság névhasználatára jellemző a kétnyelvűség, hiszen kétnyelvű közösségként a tulajdonneveket nemcsak kisebbségi nyelvű (anyanyelvi), hanem államnyelvi formában is használják. A határokon túli magyarok névhasználatára hatással van a kétnyelvű környezet, s az államnyelv és a kisebbségi nyelv érintkezése, kölcsönhatása következményeként a tulajdonnévkészletben megjelennek a kontaktusjelenségek.
A szlovákiai magyar beszélőközösség kétnyelvűnek tekinthető. A szlovákiai magyarokra a magyardomináns kétnyelvűség (a magyar nyelvtudásuk jobb, mint a szlovák) a jellemző, s ez a névhasználatban is megmutatkozik. Minél kisebb mértékben szorulnak rá a másik nyelv használatára, annál inkább anyanyelvdomináns a kétnyelvűségük és a tulajdonnév-használatuk is. A magyardomináns névhasználat elsősorban a nem hivatalos szóbeli és írott nyelvi színtérhez kötődik. Ez azzal függ össze, hogy a szlovákiai magyarok nagy része olyan településeken él, melyekben a helyi lakosság többségét teszi ki (egyes helyeken több mint 90%-át), a mindennapok során gyakrabban használják a magyar nyelvet, a magyar névformákat. A hivatalos írásbeli ügyintézés során a szlovákiai magyarok névhasználata szlovákdomináns, a névhasználók az államnyelvi (többségi) névmintákhoz alkalmazkodnak. A szlovákiai magyarok az adott kommunikációs helyzetnek megfelelően képesek használni a magyar és szlovák tulajdonnévformákat, de a magyar nyelvű szövegkörnyezetbe szlovák névalakok, a szlovák nyelvű kontextusba magyar névformák is kerülhetnek. A kétnyelvű névhasználók mentális lexikonában két (vagy több) nyelv névkincse található, s a tulajdonnevek egyik vagy másik nyelvből való aktiválása, kiválasztása, használata a társadalmi környezettől, a kommunikációs helyzettől (formális vagy informális) és partnerektől, pragmatikai tényezőktől függ. A szlovákiai magyarok kétnyelvűségéből adódik az egyes nyelvekhez kötődő kettős személynév-, valamint a kétnyelvű hely- és intézménynév-használat.
A bilingvis közösségekben a személynevek szélesebb tárából válogathatnak a névhasználók. A szlovákiai magyarok körében eltérő család- és keresztnévhasználat mutatkozik a hivatalos (formális) és nem hivatalos (informális) színtéren. A hivatalos színtéren a szlovákos névformák használata dominál, ekkor a névsorrend keresztnév + családnév, és a nők családnevéhez az -ová végződés kapcsolódik (pl. Peter Horváth, Katarína Szabóová). A nem hivatalos színtéren (írásban és élőnyelvben egyaránt) a magyaros névformák kerülnek előtérbe, ekkor a névsorrend családnév + keresztnév, és a nők családnevéhez nem járul az -ová végződés (pl. Horváth Péter, Szabó Katalin). A szlovákiai magyarok kétnyelvűsége a kettős személynévhasználatban (pl. Ferenc Szabó : Szabó František, Alžbeta Nagyová : Nagy Erzsébet) is megmutatkozik.
A kettős személynévhasználat jelezheti a kettős identitást is, az érintettek többsége azonban feltehetően megelőző-elkerülő stratégiaként alkalmazza: egy esetleges nyelvi-kommunikációs problémát előz meg azzal, hogy a többségi nyelvet (mintát) elváró kontextusban a többségihez alkalmazkodó formát, a kisebbségi nyelvű vagy informális kontextusban pedig a kisebbségi nyelvű formát választja (Szabómihály 2008, 44. p.). Vörös Ottó említi egyik tanulmányában, hogy a határokon túl élő magyarok nagy többsége elfogadja, hogy a kétnyelvűség kiterjeszthető személynevükre is, az anyanyelvi hagyományokhoz köthető névalak főképpen szóban, illetve a nem hivatalos írásbeliségben használatos (l. Vörös O. 2010). A kárpátaljai magyaroknál a személynév a hivatalos dokumentumokban többféle alakváltozatban szerepelhet: az ukrán személyi igazolványban cirill betűs változatban, az útlevélben a cirill betűs forma mellett latin betűsre átírt alakban is. Az útlevélben az egymás mellett álló cirill és latin betűs család- és keresztnév formája gyakran eltér egymástól: pl. фазекаш / FAZEKASH, АндРея / ANDREIA. A hivatalos személynéven kívül egy olyan név is használatos, amelyen az adott személyt rokonai, ismerősei azonosítják (vagyis amellyel ő maga azonosul). Például a személyi igazolványban szereplő Kovács Iván Petrovics vagy Molnár Jelizaveta Olekszandrivna (a harmadik névelem az apai névre utal) nevű személyt családja és barátai Kovács Jánosként és Molnár Erzsébetként ismerik, édesapjukat pedig Péternek és Sándornak szólítják (l. Beregszászi–Csernicskó 2011).
A szlovákiai magyar sajtóban megfigyelhetjük, hogy a keresztnevek használata ingadozik. Magyar szövegkörnyezetben előfordul(hat)nak szlovákos névformák, illetve szlovák szövegkörnyezetben is megjelen(het)nek magyaros alakváltozatok. A kettős személynévhasználat jellemző a regionális magyar–szlovák kétnyelvű újságokra. Példaként említem, hogy a Komáromi Lapok (Komárňanské listy) kéthetente megjelenő kétnyelvű regionális lap közli a magyar és szlovák szövegrészben is a komáromi újszülöttek, a házasságot kötöttek és elhunytak nevét. A nevek feltüntetése gyakran eltérő az „Újszülöttek” és „Novorodenci”, a „Házasságot kötöttek” és „Sľúbili si vernosť”, az „Elhunytak” és „Opustili nás” rovatban. Néhány példát említek a Komáromi Lapok 2013 márciusában megjelent számaiból (a magyar és szlovák rovatban lévő névalakot egymás mellett tüntetem fel). Jellemző, hogy a magyarosan írott keresztnévnek a szlovák szövegkörnyezetben a szlovák névpárja jelenik meg: Ambrus Mihály – Michal Ambrus, Bakulár János – Ján Bakulár, Bedecs Erzsébet – Alžbeta Bedecsová, Bőszi Georgina Krisztina – Georgina Kristína Bőszi, Czigle Tamás – Tomáš Czigle, Halász Pál – Pavol Halász, Horváth Béla – Vojtech Horváth, Igrényi Imre mérnök – Ing. Imrich Igrényi, Madarász Ádám – Adam Madarász, Nagy Katalin – Katarína Nagyová, Németh Károly – Karol Németh, Pécsi József – Jozef Pécsi, Perczel Julianna – Juliana Perczelová. Az eltérő névsorrenden kívül a keresztnév alakváltozata azonos maradhat, a magyar és szlovák rovatban magyarul, illetve szlovákul lejegyzett keresztnév is található: Csóka Gyula – Gyula Csóka, Szabó Márk – Márk Szabó; Bagin Ondrej – Ondrej Bagin, Kollár Ján – Ján Kollár. A keresztnév helyesírásában mutatkozhat egyéb különbség: Brand Ricky – Riky Brand. Arra is van példa, hogy a szlovák rovatban is magyaros a névsorrend: Máté Levente, Kovács Alex. A szlovákiai magyarok az elhunyt (magyar identitású) hozzátartozóik (szlovákul anyakönyvezett) személynevét többnyire magyaros alakváltozatban teszik közzé a gyászjelentésekben. A sírfeliratra többnyire nem a szlovákul anyakönyvezett névforma, hanem a magyar névváltozat kerül, amelyen a családban, rokonságban szólították, azonosították az egyént.
Ritkábban arra is van példa, hogy a keresztnév magyar és szlovák névpárja egyszerre, egy névalakban jelenik meg. Ilyen névváltozatok (pl. Juraj Mészáros György) szerepelhetnek névjegykártyákon, szórólapokon, nyomtatott kiadványokon, stb. A komáromi Duna Menti Múzeum épületén van elhelyezve az a kétnyelvű emléktábla, amelyen a következő szöveg olvasható: V tejto budove tvoril a učil / Ebben az épületben alkotott és tanított / Karol HARMOS Károly / akademický maliar – festőművész. A személynév szokatlan változatban szerepel: a két keresztnév közé ékelődik a családnév, az első helyen áll a magyar keresztnév szlovák névpárja (Karol), ezt követi a családnév (Harmos), majd a magyar keresztnév (Károly). A hibrid, két nyelv névelemeiből álló névalak egyszerre idézi fel a személynév szlovák és magyar változatát is.
Szlovákiában a személynevek a különböző névjegyzékekben az egyén nemzetiségétől függetlenül általában magyaros névsorrendben szerepelnek (pl. Lukáč Kristian, Tamášová Eva), hiszen a névlistákban (lakosság-nyilvántartás, telefonkönyv, osztálykönyv, az intézmények alkalmazottainak nyilvántartása stb.) a családnév áll az első helyen és azt követi a keresztnév, a betűrendbe sorolás a személy családnevének kezdőbetűje alapján történik.
A szlovákiai magyarok magyar–szlovák kétnyelvű környezetben élnek, így mind a magyar, mind a szlovák névhasználat hatással van rájuk. A keresztnévválasztásuk eltér mind a magyarországi magyarok, mind a szlovákiai szlovákok névadási, névhasználati sajátosságaitól. A szlovákiai magyar szülők egy része a Magyarországon is használatos utónevek közül válogat, és magyaros formájú keresztnevet választ gyermekének (pl. Erzsébet, István). Ők élnek az anyakönyvi törvény adta lehetőséggel, amely engedélyezi a kisebbségek anyanyelven történő anyakönyvezését. A szlovákiai magyar szülők másik része szlovákul anyakönyvezi gyermeke nevét (pl. Alžbeta, Štefan), így a szlovákban használatos keresztnevek listájából választ nevet. A szlovákiai magyar családokban azonban az élőnyelvben többnyire nem az anyakönyvezett szlovák változatot használják, hanem a név magyar megfelelőjét, illetve annak becézett alakváltozatát: pl. Erzsébet, Erzsi, Böbe; István, Pista, Pityu. A vegyes nemzetiségű családokban gyakori a magyar és szlovák névformák variábilis használata, a személyneveket beszédhelyzettől, nyelvtől, személytől függően váltogathatják. A vegyes házasságban élő gyermekek számára megszokottá válik a magyar és szlovák névalakok párhuzamos használata.
A nevek az egyén, illetve közösség nyelvi hovatartozására utalhatnak, etnikai identitásjelölő szimbólumként funkcionálhatnak (vö. Bauko 2014). Szlovákiában egyes keresztnevek csak a magyar nemzetiségűek körében fordulnak elő, etnikai identitásjelölő szerepük van, utalnak az egyén nyelvi hovatartozására, a névviselő nemzetiségére: pl. Anikó, Csenge, Csilla, Csongor, Emese, Enikő, Napsugár, Ödön, Örs, Szabolcs, Tünde, Virág, Zalán, Zoltán, Zsolt, Zsombor. Az említett keresztneveknek nincs szlovák névmegfelelőjük, nem fordíthatók le szlovák nyelvre. A szlovákiai magyar szülők másik része olyan keresztnevet választ gyermekének, amely mind a magyar, mind a szlovák nyelvben azonos alakváltozatban használatos, elkerülvén ezáltal a név átírásával, fordításával kapcsolatos bonyodalmakat: pl. Albert, Andrea, Angelika, Anna, Dávid, Júlia, Laura, Mária, Tamara, Tibor, Viktória.
Az anyakönyvi törvény szerint Szlovákiában egy gyermeknek legfeljebb három keresztnevet lehet adni. A több keresztnevet viselők hivatalos érintkezésben azt a keresztnevet használják, amelyik az első helyen szerepel az anyakönyvben. A kettős keresztnevek bejegyzése divatossá kezd válni az utóbbi években, a hármas keresztnév­adás lehetőségét azonban ritkán használják ki a szülők. Példaként említem, hogy a Komáromi Anyakönyvi Hivatalban 1994–2012 között 806 kettős, és mindössze 5 hármas keresztnevet jegyeztek be. Szlovákiában 2012-ben az újszülöttek között 781 kettős (az ez évben bejegyzett 3040 névváltozatnak 25,6%-át teszik ki) és 5 hármas keresztnevet anyakönyveztek.
A kettős keresztnév mindkét tagja lehet magyar bejegyzésű: Ákos István, Álmos Bendegúz, Előd Zsombor, Hunor Attila, István Zoltán, József Kristóf, Szilárd János, Tamás Bence, Vilmos András, Zalán Márk; Annabella Júlia, Bíborka Ágnes, Enikő Csenge, Jázmin Virág, Kincső Virág, Krisztina Viola, Réka Lilla. Több újszülöttnél ismétlődhet a kettős keresztnév első vagy második tagja: pl. András Bence, András Máté, István Imre, István Márk, István Zsombor, László Zsombor, Mátyás Ferenc, Mátyás Lázár, Mátyás Péter, Péter László, Péter Márton, Tamás Bendegúz, Tamás Dániel. Van, amikor csak a kettős keresztnév egyik tagja utal a névviselő magyar identitására, mivel a másik név azonos alakváltozatban használatos a szlovákban és magyarban is: Alex Levente, Tibor Ádám, Tibor Bálint, Réka Andrea, stb.
Az újszülötteknek vegyes kettős keresztneveket is választanak a szülők Szlovákiában. A kettős keresztnév utalhat a vegyes házasságban élő szülők névadásban történő megegyezésére. Az egyik keresztnév magyar, a másik szlovák formában lehet anyakönyvezve: pl. Balázs Imrich, Lajos Daniel, Ernest Balázs, Eugen Márk, Hajnalka Zlatica, Ladislav Krisztofer, Samuel Barnabás, Sebastián Zsolt. A magyarul bejegyzett keresztnév egyéb idegen eredetű névvel is párosulhat: pl. Anthony Csaba, Balázs Brúnó, Bence Christian, Bryan Zoltán, Ferenc Armand, Giuseppe András, James Jácint, Levente Kevin, Vanessa Etel. A vegyes kettős keresztnevet viselők a hivatalos érintkezésben az első helyen szereplő nevet használják. Az elsőként magyaros formában bejegyzett keresztnév által a hivatalos névhasználat is magyardomináns lesz.
Szlovákiában az anyakönyvekbe nem jegyzik be az újszülöttek, illetve szülők nemzetiségét, ezért nem tárhatjuk fel bővebben a keresztnév és névviselő nemzetisége közti összefüggéseket. Nem tudjuk, hány szlovákiai magyar anyakönyvezte szlovákul gyermeke nevét, de a teljes újszülött-névlistából kiolvashatjuk azt, hogy az egyes keresztneveket hányszor anyakönyvezték magyaros alakváltozatban.
Lássuk példaként a 2013-ban Szlovákiában született gyermekek leggyakrabban előforduló keresztneveit, melyek az 1–20. helyen szerepeltek (a zárójelben a névviselők számát tüntetjük fel). A fiúknál az anyakönyvezett szlovák és magyar alakváltozatok aránya a következőképpen alakult: Jakub (1206) – Jakab (0), Samuel (1090) – Sámuel (1), Adam (1089) – Ádám (41), Lukáš (946) – Lukács (0), Martin (946) – Márton (8), Tomáš (937) – Tamás (12), Michal (920) – Mihály (2), Filip (823) – Fülöp (1), Matej (746) – Mátyás (11), Matúš (741) – Máté (30), Peter (675) – Péter (13), Šimon (621) – Simon (128 – az utóbbi névalakból nem állapítható meg, hogy ebből hány a magyaros bejegyzés, mivel a Simon névnek [szimon] olvasata is van), Oliver (510) – Olivér (12), Sebastián (498) – Szebasztián (1), Daniel (491) – Dániel (15), Marek (491) – Márk (25). Az 1–20. helyen álló keresztnevek között olyan is található, melynek magyar névpárját egyszer sem anyakönyvezték az adott évben (Jakab, Lukács), illetve egyes keresztnevek alakváltozata mindkét nyelvben azonos (Patrik, Dávid, Alex, Dominik).
A lányoknál az 1–20. helyen álló keresztnevek többsége azonos alakváltozatban használatos mind a magyar, mind a szlovák nyelvben: Nina, Natália, Viktória, Laura, Sára (a szlovákban azonban [szára] a név kiejtése), Tamara, Lucia, Alexandra, Emma, Lea, Diana, Dominika. A Szlovákiában leggyakrabban anyakönyvezett keresztneveket a következő arányban jegyezték be magyarul: Sofia (891) – Szófia (2), Nela (763) – Nella (97, ez a névváltozat azonban a nem magyar nemzetiségűek között is használatos), Michaela (531) – Mihaéla (0), Kristína (514) – Krisztina (2), Simona (460) – Szimóna (0), Karolína (391) – Karolina (10), Katarína (335) – Katalin (2). Egyes keresztnevek magyar névpárját (Mihaéla, Szimóna) nem anyakönyvezték 2013-ban.
A 2013-as évben a szlovákiai anyakönyvekbe bejegyzett egyes keresztnevek (nincs szlovák névmegfelelőjük) csak a magyar nemzetiségűek körében fordulnak elő, etnikai identitásjelölő szerepük van: pl. Álmos, Ákos, Bence, Bendegúz, Botond, Bulcsú, Csaba, Csongor, Előd, Gergő, Lehel, Levente, Örs, Szabolcs, Tiborc, Zalán, Zente, Zoltán, Zsolt, Zsombor; Boglárka, Boróka, Csenge, Csepke, Csilla, Emese, Enikő, Ildikó, Kincső, Napsugár, Tünde, Villő, Virág.
Azokon a településeken, ahol a magyar nemzetiségű lakosok alkotják a helyi lakosság nagyobb részét, növekvőben van a magyaros anyakönyvi bejegyzések aránya. Példaként említeném Gúta városát, melyben a 2011-es népszámlálás alapján a lakosság 77%-a magyar nemzetiségű. A magyarul, illetve szlovákul anyakönyvezett férfi keresztnévpárok aránya 1990–2012 között Gútán a következő: Tamás (44) – Tomáš (22), Péter (35) – Peter (7), Ádám (20) – Adam (17), Krisztián (27) – Kristián (1), Róbert (17) – Robert (13), Márk (17) – Marek (3), András (14) – Ondrej (3), Adrián (13) – Adrian (3), Gábor (13) – Gabriel (3), László (13) – Ladislav (4), István (12) – Štefan (7), Dániel (11) – Daniel (8), János (10) – Ján (3), József (10) – Jozef (5), Imre (8) – Imrich (4). A Gútán 1990–2012 között anyakönyvezett női keresztnévpárok aránya szintén a magyaros bejegyzések dominanciájára utal: Krisztina (23) – Kristína (6), Mónika (19) – Monika (3), Szilvia (11) – Silvia (4), Katalin (9) – Katarína (4), Éva (8) – Eva (5), Zsuzsanna (7) – Zuzana (2), Eszter (4) – Estera (2), Zsanett (4) – Žaneta (2), Gabriella (3) – Gabriela (3), Ágnes (2) – Agneša (0). A Gútai Anyakönyvi Hivatalban 1990–2012 között magyarul, illetve szlovákul bejegyzett férfi és női keresztnévpárok aránya azt mutatja, hogy az újszülöttek keresztnevének a bejegyzése magyardomináns, a szülők többnyire anyanyelvi változatban anyakönyveztetik gyermekük nevét.

9. Anyanyelvi személynévtervezés Szlovákiában: magyar–szlovák keresztnévszótár

Az alkalmazott névtudomány (bővebben l. Raátz 2015) fontos területe a névtervezés, amely a tulajdonnevek használatának tervezésével, problémáival foglalkozik (vö. Bauko 2015a, 83–88. p.), a hagyományokra, a közösség és az egyén igényeire és érdekeire, a gyakorlati szempontokra egyaránt figyelmet fordít (Farkas 2015, 32–33. p.). Névtervező, névmenedzselő tevékenységgel (vö. Lanstyák 2015, Szabómihály 2008, Vörös O. 2007) hozzájárulhatunk az anyanyelvi névhasználat terjesztéséhez is. A kisebbségi (anyanyelvi) névtervezés elsősorban a személy-, hely- és intézménynevek hivatalos használatát érinti.
A kisebbségi (anyanyelvi) személynévtervezés egyik módja lehet Szlovákiában egy (általam előkészületben lévő) magyar–szlovák keresztnévszótár megalkotása, amely útmutatóként szolgálhat az anyanyelvi névtervezéshez, a szlovákiai magyarok személyneveinek anyanyelven történő anyakönyvezéséhez. A keresztnévszótárat a szlovákiai magyar településeken az anyakönyvi hivatalokban is használhatnák segédeszközként.
Az előkészületben lévő magyar–szlovák keresztnévszótár három fő fejezetre tagolódik. Az „Általános tudnivalók” című részben foglalkozunk a keresztnév fogalmával, a személynevek rendszerében betöltött helyével, a magyar keresztnevek kialakulásának történetével, az anyanyelvi személynévtervezés fontosságával, az anyakönyvezés sajátosságaival, a keresztnevek anyakönyvezésekor használatos szlovákiai és magyarországi névkönyvekkel és -jegyzékekkel, a kisebbségekre vonatkozó szlovákiai névtörvényekkel, a névdivat változásával, a keresztnévadás indítékaival, a szlovákiai magyarok személynévhasználatának jellemzőivel. A „Magyar–szlovák keresztnévszótár” című fejezet egyelőre 3067 (1749 női és 1318 férfinévhez kapcsolódó) névcikket tartalmaz. A szótári részben feltüntetjük a magyarul (Magyarországon hivatalosan) anyakönyvezhető férfi és női keresztnévalakokat, ezek mellett a szlovák névmegfelelőjüket (ha létezik), továbbá a névetimológiát és -jelentést, a becenévalakokat, a névnap(ok) időpontját, a rokon nev(ek)et. A „Melléklet” című részben a személynevek anyakönyvezését érintő szlovákiai névtörvények szövegét ismertetjük.
A magyar–szlovák keresztnévszótárban található névcikkek megírásához alapvető forrásul szolgált a Ladó János és Bíró Ágnes által 1998-ban kiadott „Magyar utónévkönyv”, és a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének honlapján elérhető Magyarországon anyakönyvi bejegyzésre alkalmasnak minősített férfi- és női keresztnevek listája (http://www.nytud.hu/oszt/nyelvmuvelo/utonevek/index.html), valamint az online utónévkereső (http://corpus.nytud.hu/utonevportal/). A szlovák névpárok keresésekor elsősorban Milan Majtán–Matej Považaj által 1998-ban megjelent „Vyberte si meno pre svoje dieťa” (Válasszon keresztnevet gyermekének) című, illetve Miloslava Knappová „Jak se bude vaše dítě jmenovat?” (Hogy hívják majd az Ön gyermekét?) című 2010-ben kiadott (mintegy 14 000 keresztnevet tartalmazó) keresztnévszótárát és a belügyminisztériumból származó szlovákiai lakosok keresztnévjegyzékének adatbázisát használtuk.
A címszóként álló keresztnév/keresztnevek félkövér betűtípussal szerepelnek a szótárban. Az első helyen található álló nyomtatott nagybetűvel szedve a Magyarországon anyakönyvezhető keresztnévalak, melyhez gondolatjellel kapcsolódik az adott névnek szlovák nyelvben használatos, anyakönyvezhető névpárja, névmegfelelője (ha létezik). A magyar–szlovák névpárok esetében három eltérő jelöléssel találkozhatunk:
1. Azokat a keresztnévalakokat, melyek mindkét nyelvben (a magyarban és szlovákban is) azonos alakváltozatban anyakönyvezhetők nyomtatott nagybetűkkel közöljük. A Magyarországon anyakönyvezhető névformát álló, a szlovák nyelvben használatos névalakot dőlt nyomtatott nagybetűkkel szedjük. Pl.: JÚLIA – JÚLIA, ADRIÁN – ADRIÁN.
2. Azokat a keresztnévalakokat, melyek mindkét nyelvben (a magyarban és szlovákban is) eltérő alakváltozatban anyakönyvezhetők, eltérő betűtípussal jelöljük. A Magyarországon anyakönyvezhető névforma után a szlovák nyelvben meglévő keresztnévi megfelelő dőlt kisbetűkkel (a keresztnév természetesen nagybetűvel kezdődik) szerepel. Pl.: ORSOLYA – Uršuľa, GÁBOR – Gabriel.
3. Abban az esetben, ha a Magyarországon használatos hivatalos keresztnévalaknak nincs a szlovák nyelvben névpárja, illetve a keresztnév napjainkig nem fordult elő a szlovák névhasználatban (nincs névviselője, nem anyakönyvezték ez idáig Szlovákiában), ezt Ø-val jelöljük. E nevek nagy része magyar eredetű. Pl.: GYÉMÁNT – Ø, ÁLDÁS – Ø.
A címszóként szereplő keresztnevet a név eredetének és jelentésének közlése követi. Ezek után feltüntetjük a keresztnév becézett alakváltozatait, majd naptári rendben felsoroljuk az adott keresztnév valamennyi névnapját. A névcikkek végén az adott keresztnév rokon neve(i) található(k).
Lássuk szemléltetésképpen a fentiekben említett női és férfinevekhez kapcsolódó névcikkeket:
JÚLIA – JÚLIA
A latin eredetű Júliusz férfinév (jelentése: ragyogó, vagy Jupiter istennek szentelt) női párja. Becézés: Juci, Jucika, Jucó, Juli, Julika, Julcsa, Julcsi, Julis, Juliska, Julka, Julinka, Jutka. Névnap: április 8., május 22., július 21. Rokon nevek: Juli, Juliána, Julianna, Julietta, Julilla, Julinka, Juliska, Julitta, Lia, Lili, Zsüliett.
ADRIÁN – ADRIÁN
A latin Hadrianus névből származik. Jelentése: a Velence tartományban levő Hadria városából való (férfi). Becézés: Adri, Adrika. Névnap: március 4., 5., szeptember 8. Rokon név: Adorján.
ORSOLYA – Uršuľa
A latin eredetű Ursula névből származik. Jelentése: kis medve. Mai formája az Ursula > Ursola > Orsola > Orsolya változatokon keresztül alakult ki. Becézés: Orsi, Orsika. Névnap: október 21. Ro­kon nevek: Orsi, Orsika, Ulla, Urszula, Urzula, Urzulina.
GÁBOR – Gabriel
Héber eredetű bibliai név. A Gábriel magyar alakváltozata. Jelentése: Isten embere, Isten bajnoka. Becézés: Gabi, Gabika, Gábris, Gáborka, Gabri, Gabcsi, Gabica, Gabici, Gabesz, Gabó, Gabóca, Gabkó. Névnap: február 27., március 24., szeptember 29. Rokon nevek: Gabos, Gábriel.
GYÉMÁNT – Ø
Magyar eredetű név. Újabb keletű névalkotás a hasonló közszóból. Jelentése: csiszolt drágakő, ékkő, briliáns. Névnap: július 19., október 4.
ÁLDÁS – Ø
Magyar eredetű név. Az Áldáska női név férfi párja. Az áldás közszóból származik. Névnap: augusztus 13., október 8., december 29. Rokon név: Áldáska.

10. Összegzés

Szlovákiában az 1989-es rendszerváltás után a névdivatot, a keresztnévállomány gazdagodását több tényező befolyásolta. Az államhatárok megnyitása a migráció, a ki- és bevándorlás növekedését eredményezte. Ennek köszönhetően a keresztnévállomány főképpen idegen nyelvekből származó névelemekkel bővült.
Szlovákia 1993-as megalakulását követően születtek meg a kereszt- és családnévről szóló 1993. évi 300. számú, valamint az anyakönyvekről szóló 1994. évi 154. számú többször módosított törvények, melyek a személynevek anyakönyvezését szabályozzák. A kisebbségi névviselők számára lehetővé teszik a keresztnév anyanyelven (kisebbségi nyelven) történő anyakönyvezését, illetve kérvényezhető a régebben szlovákul anyakönyvezett név átírása, s biztosítják a nem szlovák nemzetiségű nők számára a családnév -ová morféma nélküli bejegyzését.
A szlovákiai anyakönyvi hivatalokban a keresztnevek bejegyzésekor elsősorban a Milan Majtán–Matej Považaj által írott keresztnévszótárat használják, de interneten elérhető keresztnév-adatbázisokat is igénybe vesznek, ezért az anyakönyvezett keresztnévfélék és névváltozatok száma is növekedik.
A rendszerváltás előtt gyakran ismétlődtek ugyanazon keresztnevek, nagyobb volt egy név megterheltsége. Az egykor divatos, gyakran választott hagyományos keresztneveket napjainkban ritkábban adják gyermeküknek a névadók. Az egyes generációk névadási szokásai eltérőek, a fiatalok körében nagy számban találhatunk olyan keresztneveket, amelyek hiányoznak az idős korosztály névkincséből. A névadók körében egyre erőteljesebb az egyedi keresztnevek bejegyzésére való törekvés. Az újszülötteknél gyakoriak az idegen hangzású, helyesírású keresztnevek, a kettős keresztnevek bejegyzése divatossá kezd válni, egyre több becenév válik anyakönyvezhető keresztnévvé, növekszik a bejegyzett keresztnévváltozatok száma.
A szlovákiai kisebbségekhez tartozó személyeknek lehetőségük van a név anyanyelven való bejegyzésére, a keresztnévválasztás során gazdagabb névkincsből, a kisebbségi és többségi névállományból egyaránt válogathatnak. Ennek eredményeként a vegyes nemzetiségű családokban nyelvileg vegyes többes keresztnevek is születhetnek. Az interetnikus kapcsolatoknak köszönhetően különböző nyelvekből származó keresztnevekkel bővül a névállomány.
A magyar–szlovák kétnyelvű környezet hatással van a szlovákiai magyarok névválasztására és névhasználatára. A társadalmi környezet, a kommunikációs helyzet (formális vagy informális), a kommunikációban részt vevő partnerek befolyásolják az egyik vagy másik nyelvből származó személynévformák kiválasztását és használatát. A szlovákiai magyarokra a kettős személynévhasználat a jellemző. A nem hivatalos (informális) szóbeli és írott nyelvben magyardomináns a személynévhasználat. A hivatalos (formális) színtéren a szlovák névformák használata dominál, de növekvőben vannak a magyarul anyakönyvezett nevek, melyeknek etnikai identitásjelölő szerepük van, utalnak az egyén nyelvi hovatartozására, a névviselő nemzetiségére.
Minden szülő szembesül azzal a kérdéssel, hogy újszülött gyermekének milyen keresztnevet válasszon, illetve a gyermek személynevét milyen alakváltozatban anyakönyveztesse. A „Magyar–szlovák keresztnévszótár” című kiadvány azért készül, hogy hozzájáruljon az anyanyelvi (magyar nyelvű) személynévtervezéshez Szlovákiában, segítse a szülőket újszülött gyermekük keresztnevének kiválasztásában. A szlovákiai magyarok számára a magyar–szlovák keresztnévszótár útmutatóként szolgálhat a keresztnevek anyanyelven történő anyakönyvezését illetően. A keresztnévszótárat a szlovákiai magyar településeken az anyakönyvi hivatalokban is használhatnák.

Irodalom

Bauko János 2004. Személynévvizsgálatok a nyitrai Konstantin Egyetem magyar szakos hallgatói körében. In Sándor Anna–Vörös Ferenc (szerk.): Studia artis grammaticae et litterarum. A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék Kiadványai I. Nyitra, Nyitrai Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kar, 74–89. p.
Bauko János 2008. A szlovák névtudomány múltja és jelene. Névtani Értesítő, 30, 185–193. p.
Bauko János 2009a. A név maga az ember (Névattitűd-vizsgálatok nyitrai egyetemisták körében). In Menyhárt József–Presinszky Károly (szerk.): Fordítás – kétnyelvűség. Nyitra, Konstantin Filozófus Egyetem, 73–80. p.
Bauko János 2009b. Személynevek iránti attitűdvizsgálatok nyitrai egyetemi hallgatók körében. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. 15. Élőnyelvi Konferencia Párkány, 2008. szeptember 4–6. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 101. Budapest–Dunaszerdahely–Nyitra, MTA Nyelvtudományi Intézet–Gramma Nyelvi Iroda–Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kar–Tinta Könyvkiadó, 249–254. p.
Bauko János 2010a. Névtani kutatások a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén. In Kozmács István–Vančoné Kremmer Ildikó (szerk.): Tudomány az oktatásért – oktatás a tudományért. Közös jövőnk a nyelv I. Nyelvtudomány és pedagógia. A nyitrai magyar pedagógusképzés 50 éves évfordulója tiszteletére tartott nemzetközi konferencia előadásai. Nyitra, Konstantin Filozófus Egyetem, 19–33. p.
Bauko János 2010b. Névtani témájú dolgozatok a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén (2000–2010). Névtani Értesítő, 32, 173–177. p.
Bauko János 2011a. A szlovákiai magyarok személynévhasználata. In Szabómihály Gizella–Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 407–422. p.
Bauko János 2011b. Magyar névtani kutatások Szlovákiában. In Szabómihály Gizella–Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 469–486. p.
Bauko János 2012. A magyar és a szlovák (szláv) névtani terminológia összevetése. Névtani Értesítő, 34, 157–166. p.
Bauko János 2013. A keresztnevek használata magyar–szlovák kétnyelvű környezetben. In Bauko János–Benyovszky Krisztián (szerk.): Tulajdonnevek a fordítás és a kétnyelvűség kontextusában. Nyitra, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, 5–27. p.
Bauko János 2014. A tulajdonnév identitásjelölő funkciója. In Bauko János–Benyovszky Krisztián (szerk.): A nevek szemiotikája. Nyitra–Budapest, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem–Magyar Szemiotikai Társaság, 78–96. p.
Bauko János 2015a. Bevezetés a szocioonomasztikába. Nyitra, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem.
Bauko János 2015b. A keresztnévadást befolyásoló tényezők a rendszerváltozás utáni Szlovákiában. In Misad Katalin–Vörös Ferenc (szerk.): A nyelvföldrajztól a névföldrajzig V. Interetnikus kapcsolatok. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 204–227. p.
Beregszászi Anikó–Csernicskó István 2011. A kárpátaljai magyar személynevek átírásának és használatának kérdésköréről. Magyar Nyelvőr, 135, 414–422. p.
Brenner Koloman–Erb Maria–Knipf Erzsébet 2015. A magyarországi német utónevek jegyzéke. (ldu.hu/attachments/file/55c1da40ce468a37560000b8)
Csáky Károly 1988. Ipolyfödémes (Ipeľské Úľany) személynevei. Magyar Névtani Dolgozatok 78. Budapest, ELTE.

N. Császi Ildikó 1995. Nagykér (Veľký Kýr) személynévhasználatának történeti vizsgálata. In Kassai Ilona (szerk.): Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. A 6. Élőnyelvi Konferencia előadásai. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztálya, 181–187. p.
N. Császi Ildikó 1997. Névválasztási és becenévhasználati sajátosságok egy szlovákiai vegyes iskola neveinek tükrében. Névtani Értesítő, 19, 45–50. p.
S. Dávid Emese (szerk.) 2004. Magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek utónévkönyve. Budapest, Aranyhal Kiadó.
Farkas Tamás 2006. Keresztnévkönyvek – keresztnévtárak – keresztnévszótárak Magyar­orszá­gon. In Mártonfi Attila–Papp Kornélia–Slíz Mariann (szerk.): 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére. Budapest, Argumentum, 246–252. p.
Farkas Tamás 2012. Proper Name Dictionaries in Hungary. In Fábián Zsuzsanna (ed.): Hungarian Lexicography II. Lexikográfiai füzetek 6. Monolingual and Special Dictionaries. Budapest, Akadémiai Kiadó, 307–329. p.
Farkas Tamás 2015. A nemzetközi névkutatás és magyar kapcsolatai. In Farkas Tamás–Slíz Mariann (szerk.): Magyar névkutatás a 21. század elején. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság–ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, 23–47. p.
Fercsik Erzsébet–Raátz Judit 2009. Keresztnevek enciklopédiája. A leggyakoribb női és férfinevek. Budapest, Tinta Könyvkiadó.
Gedai Borbála 1977. Gyerekek kereszt- és becenevei Köbölkúton. Magyar Személynévi Adattárak 13. Budapest, ELTE.
Gyönyör József 1987. A személynevek anyanyelvi változatainak anyakönyvi bejegyzéséről. In Zalabai Zsigmond (szerk.): A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. Pozsony, Madách, 60–75. p.
Hajdú Mihály 1983. Magyar–angol, angol–magyar keresztnévszótár. Hungarian–English, Eng­lish–Hungarian Dictionary of Christian Names. Budapest, ELTE.
Hajdú Mihály 1994. Magyar tulajdonnevek. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Hajdú Mihály 2003a. Általános és magyar névtan. Személynevek. Budapest, Osiris Kiadó.
Hajdú Mihály 2003b. A Garam–Ipoly közének személynevei a XV–XVI. században. In Kiss Jenő (szerk.): Válogatott tanulmányok. Budapest, ELTE, 164–191. p.
Heinek, Otto (szerk.) 2004. Magyarországi német utónevek jegyzéke. Magyarországi Németek Országos Önkormányzata.
Hoffmann István 2008. A személynévrendszerek leírásához. Magyar Nyelvjárások, XLVI, 5–20. p.
Jankus Gyula 1993. Bény (Bíňa) személynevei. Magyar Névtani Dolgozatok 122. Budapest, ELTE.
Juhász Aladár 1983. Vága (Váhovce) mai személynevei. Magyar Személynévi Adattárak 61. Budapest, ELTE.
Kálmán Béla 1989. A nevek világa. Debrecen, Csokonai Kiadó. (Negyedik, átdolgozott és bővített kiadás.)
Knappová, Miloslava 1989. Rodné jméno v jazyce a společnosti. Praha, Academia.
Knappová, Miloslava 2008. Rodná jména v Česku v 21. století. In Čornejová, Michaela–Kosek, Pavel (szerk.): Jazyk a jeho proměny. Prof. Janě Pleskalové k životnímu jubileu. Brno, Host, 121–132. p.
Knappová, Miloslava 2010. Jak se bude vaše dítě jmenovat? Praha, Academia.
Krško, Jaromír 2001. Frekvencia rodných mien na Slovensku. Slovenská reč, 66, 14–25. p.
Laczkóné Erdélyi Margit 1997. Hontfüzesgyarmat személynevei. Magyar Névtani Dolgozatok 147. Budapest, ELTE.
Ladó János–Bíró Ágnes 1998. Magyar utónévkönyv. Budapest, Vince Kiadó.
Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2002. Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Kiadó.
Majtán, Milan–Považaj, Matej 1998. Vyberte si meno pre svoje dieťa. Bratislava, Art Area.
Pleskalová, Jana 2011. Vývoj vlastních jmen osobních v českých zemích v letech 1000–2010. Brno, Masarykova univerzita, Host.
Raátz Judit 2012. A mai keresztnévadás kulturális reprezentációjának vizsgálata. In Balázs Géza–Veszelszki Ágnes (szerk.): Nyelv és kultúra – kulturális nyelvészet. Budapest, Magyar Szemiotikai Társaság, 308–313. p.
Raátz Judit 2013. Társadalmi változás – névjog – névválasztás. In Tóth Szergej (szerk.): Társadalmi változások – nyelvi változások. Alkalmazott nyelvészeti kutatások a Kárpát-medencében. Budapest–Szeged, MANYE–Szegedi Egyetemi Kiadó Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 396–401. p.
Raátz Judit 2015. Alkalmazott névtan. In Farkas Tamás–Slíz Mariann (szerk.): Magyar névkutatás a 21. század elején. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság–ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet, 227–247. p.
Rigler János 1980. Párkány iskolás korosztályának kereszt- és becenevei. Magyar Személynévi Adattárak 29. Budapest, ELTE.
Sándor Anna 1999. A koloni keresztnevek változó világa. Névtani Értesítő, 21, 229–232. p.
Szabómihály Gizella 2005. A szlovákiai magyar nyelvtervezés kérdései. Standardizálás és kodifikálás. In Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 224. Budapest–Nyitra–Somorja, Magyar Nyelvtudományi Társaság–Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara–Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 27–34. p.
Szabómihály Gizella 2008. A határon túli névhasználat és a nyelvi tervezés. In Bölcskei Andrea–N. Császi Ildikó (szerk.): Név és valóság. A VI. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai. A Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai 1. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem BTK Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, 41–52. p.
Truglyné Gergely Katalin 1992. Martos (Martovce) keresztnevei (1731–1982). Magyar Névtani Dolgozatok 109. Budapest, ELTE.
Udvari István 1993. Trencsén vármegyei úrbéri összeíró birtokosok nevei (Mária Terézia úrbérrendezése idejéből). Névtani Értesítő, 15:, 303–305. p.
Udvari István 1994. Szepes és Zemplén vármegyei úrbérrendező konskriptorok nevei. Névtani Értesítő, 16, 35–39. p.
Udvari István 1996. Nyitra vármegyei magyar és szlovák férfi keresztnevek Mária Terézia korában (1769–70). Névtani Értesítő, 18, 39–44. p.
Veres István 2012. 2011 – a Jakubok és a Žofiák éve. http://ujszo.com/online/panorama/ 2012/01/11/2011-a-jakubok-es-zofiak-eve
Veres István 2013. Kelendők a szokatlan utónevek. http://ujszo.com/napilap/kozelet/ 2013/01/22/kelendok-a-szokatlan-utonevek
Veres István 2014a. Tavaly is a Sofia és a Jakub volt a legnépszerűbb. http://ujszo.com/online/ kozelet/2014/01/08/tavaly-is-a-sofia-es-a-jakub-volt-a-legnepszerubb-fb
Veres István 2014b. Barnabáš, Piroška – keresztnévadás 2013-ban. http://ujszo.com/napilap/ kozelet/2014/02/19/barnabas-piroska-keresztnevadas-2013-ban
Veres István 2015. Keresztnevek: nem született János és Éva 2014-ben. http://ujszo.com/napilap/kozelet/2015/01/31/keresztnevek-nem-szuletett-janos-es-eva-2014-ben-0
Vörös Ferenc 2004a. Névpolitika a Felvidéken. In Balázs Géza (szerk.): A magyar nyelvi kultúra jelene és jövője. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 367–381. p.
Vörös Ferenc 2004b. A (történeti) személynévkutatás a Felvidéken különös tekintettel a Trianon utáni fejleményekre. In Farkas Ferenc (szerk.): Magyar névtani kutatások itthon és határainkon túl. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 200. Budapest, A Magyar Nyelvtudományi Társaság, a Szent István Egyetem Jászberényi Főiskolai Kar, a TIT Jászsági Szervezete, a Jászok Egyesülete, 39–59. p.
Vörös Ferenc 2007. Névfordítás és névváltogatás kétnyelvű környezetben. In Hoffmann István–Juhász Dezső (szerk.): Nyelv, nemzet, identitás III. Nyelvi identitás és a nyelv dimenziói. A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus nyelvészeti előadásai. Debrecen–Budapest, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 185–199. p.
Vörös Ferenc 2010. A két világháború közötti Alsó- és Felsőszeli a nevek tükrében. In Szarka László–Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században I. Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 11–62. p.
Vörös Ferenc 2011. Nyelvek és kultúrák vonzásában I. Személynevek a magyar nyelvterület északi pereméről. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Vörös Ferenc 2013. Nyelvek és kultúrák vonzásában II. Személynevek a magyar nyelvterület északi pereméről. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Vörös Júlia 1996. Kéménd személy- és szólítónevei 1830–1977 között. Anyanyelvi Füzetek 4. Nyitra, Kiadja a Szlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága és a Nyitrai Pedagógiai Főiskola Hungarisztika Tanszéke.
Vörös Ottó 2004. A határon túli névkutatás és hozadéka a nyelvi tervezésben. In Farkas Ferenc (szerk.): Magyar névtani kutatások itthon és határainkon túl. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 200. Budapest, A Magyar Nyelv-tudományi Társaság, a Szent István Egyetem Jászberényi Főiskolai Kar, a TIT Jászsági Szervezete, a Jászok Egyesülete, 135–138. p.
Vörös Ottó 2007. A névhasználat tervezésének néhány kérdése kisebbségi, kétnyelvűségi környezetben. In Maticsák Sándor (szerk.): Nyelv, nemzet, identitás I. A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus nyelvészeti előadásai. Budapest–Debrecen, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság. 187–193. p.
Vörös Ottó 2010. Kétnyelvűség és személynévhasználat. In Vörös Ferenc (szerk.): A nyelvföldrajztól a névföldrajzig. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 234. Budapest–Szombathely, Magyar Nyelvtudományi Társaság–NYME Savaria Egyetemi Központ, 101–104. p.
Vörös Ottó–Simon Szabolcs 2006. Nyelvtervezés – névtervezés. Személynévhasználat és a szlovákiai magyarok. In Benő Attila–Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. Kolozsvár, Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 343–359. p.
Zalabai Zsigmond (szerk.) 1995. Mit ér a nyelvünk, ha magyar? A „táblaháború” és a „névháború” szlovákiai magyar sajtó-dokumentumaiból 1990–1994. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

A nyelvváltozatok bemutatása a szlovákiai magyar tannyelvű iskolák anyanyelvtankönyveiben

0. Bevezetés

Az utódállamokban élő magyar beszélőközösségek számára az anyanyelvhasználat egyik legfontosabb színtere a magyar tannyelvű iskola. Szlovákiában a magyar oktatási intézményeket látogató tanulóknak általában lehetőségük nyílik arra, hogy a társadalom- és a természettudományok alapszókincsét anyanyelvükön sajátítsák el, a magyar középiskolákban érettségiző fiatalok egy része azonban már többségi nyelvű főiskolán vagy egyetemen folytatja a tanulmányait, a másik része pedig munkába áll. Akár az egyik, akár a másik lehetőséget választják, anyanyelvük használatára a továbbiakban már csak korlátozott mértékben lesz módjuk. A fentiek ismeretében nem meglepő tehát, hogy a kisebbségi helyzetben folyó anyanyelvoktatás céljai között – iskolatípustól függetlenül – elsődleges helyen az anyanyelvi dominancia elérése és megőrzése, ezzel párhuzamosan pedig a standard nyelvváltozat elsajátíttatása szerepel. (vö. Szabómihály 2010, 308. p.; Misad 2011, 175–176. p., 2014, 117. p., 2016). De vajon figyelembe veszik-e az útmutatóként szolgáló oktatási dokumentumok – az állami oktatási program, a kerettanterv, az anyanyelvi tanmenetek – és a hozzájuk igazodó anyanyelvtankönyvek, hogy a kisebbségi magyar iskolákban tanuló diákok többsége nem birtokolja és nem használja aktívan anyanyelve köznyelvi változatát? S tudatában vannak-e a tankönyvszerzők annak, hogy ezeknek a fiataloknak a nagy része nyelvjárási közegben szocializálódott, ráadásul kétnyelvű beszélőközösségben él, ahol anyanyelvként egy, a többségi nyelv hatása alatt álló nyelvváltozatot sajátított el?
Írásomban annak feltérképezésére vállalkozom, hogyan, milyen elméleteket követve dolgozzák fel a szlovákiai magyar tannyelvű alap- és középiskolák számára készült anyanyelvtankönyvek a nyelvi változatosság kérdését. A dolgozat alapvetően a nyelvjárások és az anyanyelvként elsajátított kontaktusváltozatok bemutatásának szempontjait és módozatait érinti.

1. Oktatási dokumentumok és tankönyvek a szlovák közoktatási törvény tükrében

Szlovákiában kilenc évvel ezelőtt szinte követhetetlen iramban, néhány hónap alatt lezajlott a közoktatás reformja. Az akkori oktatási miniszter, aki a Szlovák Nemzeti Párt jelöltjeként került a minisztérium élére, hangsúlyozta, hogy a 2008. szeptember 1-jétől hatályos közoktatási törvény (Zákon z 22. mája 2008 o výchove a vzdelávaní [školský zákon] a o zmene a doplnení niektorých zákonov) különös figyelmet fordít az egyes tantárgyak tartalmi megújítására. Mivel a kisebbségi nyelvű oktatás Szlovákiában a többségi oktatás integráns része, amely tartalmában nem, csak a tanítás nyelvében különbözik a szlovák tannyelvű oktatástól, a megbízott szakembereknek a Magyar nyelv és irodalom tantárgy tartalmi és kimeneti követelményrendszerének kidolgozásakor figyelembe kellett venniük a többségi tannyelvű iskolák anyanyelvoktatási programjának szempontjait. A tantárgyi követelményeket rögzítő dokumentum bevezető részében azonban nyelvészeti kutatásokkal alátámasztott tényként utalnak arra, hogy a magyar nyelvű oktatásban részesülő tanulók anyanyelve kisebbségi nyelvváltozatnak minősül, melyet a magyarországi köznyelvi nyelvváltozathoz képest egyrészt nagyobb mértékű nyelvjárásiasság, másrészt a többségi nyelv elemeinek előfordulása jellemez. Megállapítják továbbá, hogy a magyar tannyelvű iskolák tanulói anyanyelvük standard változatával többnyire csak az iskolába lépéskor találkoznak, így annak használata a mindennapi kommunikációs helyzetekben számukra nem magától értetődő. A bevezetés záró részében éppen ezért tantárgyi célként tüntetik fel a standard nyelvváltozat elsajátítását, melyet meggyőződésük szerint speciális nyelvi neveléssel lehet elérni (l. Štátny vzdelávací program. Maďarský jazyk a literatúra. ISCED 2 [magyarul: Állami oktatási program. Magyar nyelv és irodalom. ISCED 2], Štátny vzdelávací program. Maďar­ský jazyk a literatúra. ISCED 3A [magyarul: Állami oktatási program. Magyar nyelv és irodalom. ISCED 3A]).
A fenti dokumentumok vonatkozásában a magyar tannyelvű alap- és középiskolák számára új anyanyelvtankönyvek készültek. Ezek azonban – kevés kivétellel – nem foglalkoznak a szlovákiai magyar nyelvi valósággal és annak sajátos jelenségeivel, vagyis egyszerűen nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy a kisebbségben élő tanulók nyelvhasználata eltér az egynyelvű anyaországi tanulókétól. Ennek legmeghatározóbb okaira már a bevezető részben is utaltunk: a kisebbségi magyar gyermekek jelentős része nem a magyarországi köznyelvet, hanem egy nyelvjárásváltozatot beszélve kerül az iskolába, mégpedig olyan nyelvi környezetből, ahol beszélt és/vagy írott formában napi szinten kapcsolatba kerül a többségi nyelvvel. A kisebbségi anyanyelvtankönyveknek tehát – a kontrasztív szemléletre építve – egyrészt az anyanyelvjárás, illetve a standard nyelvváltozat használatából adódó kettősnyelvűség, másrészt az anyanyelvként elsajátított kontaktusváltozat(ok) és a standard közötti eltérések nyelvi-nyelvhasználati vonatkozásait kellene megismertetniük a tanulókkal, hogy egyértelművé váljon számukra az a tény, miszerint anyanyelvüknek több változata van, s hogy mikor használják az egyik vagy a másik nyelvváltozat elemeit, kódjait, regisztereit, az az éppen aktuális beszédhelyzettől függ (vö. Lanstyák 1996, 12. p.; Kiss 1999, 397. p.; Kožík 2004, 103. p.; Misad 2009, 151–54. p., 2014, 154. p., 2016; Simon 2010, 93. p.).

2. A nyelvjárások megjelenítése az anyanyelvtankönyvekben

A nyelvjárások témakörét az alapiskolában a 9. osztály, a középiskolában a 2. osztály számára készült tankönyv tárgyalja. A vizsgált segédletek csak részben igazodnak az oktatási programban megfogalmazott tantárgyi követelményekhez, melyek az alapiskolák számára a tájszavak, a középiskolák számára pedig a szókészlet nyelvjárási elemei témakört jelölik meg elsajátítandó kívánalomként. Mind az alap-, mind a középiskolai tankönyv definícióval indítja a nyelvjárási tananyagrészt, miközben az előbbi egy mára elavulttá vált középiskolai segédletből kölcsönzi a nyelvjárások meghatározását: „A szókészlet csoportosításának egyik szempontja az is lehet, hogy a nyelvet beszélők az ország mely részén élnek – vagyis földrajzi elhelyezkedésük szerint. Az egy-egy földrajzi területre jellemző nyelvváltozatot nyelvjárásnak nevezzük. A szavakat az egyes területeken a köznyelvitől eltérő módon használják. Ez a különbözőség lehet csupán kiejtésbeli módosulat, de lehet egy teljesen különböző, más területeken teljesen ismeretlen szó is.” A középiskolai tankönyv ezzel szemben a szerzőpáros magyarországi tagjának az anyaországban megjelent segédletéből emeli át a kérdéses fogalom definícióját, amely azonban bizonyíthatóan követi a legújabb dialektológiai forrásmunkákban található meghatározásokat: „Nyelvjárásnak az adott nyelv azon változata tekinthető, amely a nyelvterület csak egy részén használatos.”
Mindkét vizsgált tankönyv foglalkozik a nyelvjárások felosztásával, ám az alapiskolai ezúttal is egy régebbi forrásból származó csoportosítást tesz közzé. Az egyes dialektusok jellemző jegyeire nem tér ki, mindössze a palóc nyelvjárásról közöl egy mondatnyi adalékot: „A magyar nyelv legnagyobb nyelvjárási területei a következők: a nyugat-magyarországi, a dunántúli, a dél-magyarországi, a mezőségi, a palóc, a tiszai és a székely (Románia bizonyos területén élő magyarok nyelvjárása). A palóc nyelvjárás Magyarország északi részén használt nyelvjárás, mely átnyúlik a határon Szlovákia déli területeinek nagy részére.” A középiskolai tankönyv ismételten a legújabb dialektológiai munkákhoz igazodva, de nem a törzsanyagban, hanem csak kiegészítő adalékként sorolja fel a magyar nyelvjárási régiókat: „A magyar nyelvterületen a mai szakirodalomban tíz nagy nyelvjárási régiót különítenek el: a nyugat-dunántúli, a közép-dunántúli–kisalföldi, a dél-dunántúli, a dél-alföldi, a palóc, a Tisza–Körös-vidéki, az északkeleti, a mezőségi, a székely és a moldvai nyelvjárási régiót.”
A tankönyvszerzők mind a két iskolatípus segédletében megnevezik a Szlovákia területén beszélt magyar nyelvjárásokat is. Az alapiskolai tankönyv ezúttal is egy korábbi felosztást közöl, melyet az alkotók saját zárójeles megjegyzésekkel egészítenek ki: „Szlovákia területén három magyar nyelvjárás ismert: dunántúli (ez a csallóköziek nyelvjárása), palóc (a Vág/Váh folyótól a Hernád/Hornád folyóig), északkeleti (Szlovákia legkeletibb része).” A középiskolai segédlet ugyan ez esetben is a legújabb rendszerezést teszi közzé (ismét csak kiegészítő adalékként), de a közép-dunántúli–kisalföldi nyelvjárástípusba tartozó nyelvjáráscsoportokat illetően egy régebbi felosztást követ: „A közép-dunántúli–kisalföldi nyelvjárás további csoportokra oszlik, ezek a csallóközi, a mátyusföldi és a szigetközi nyelvjárás vagy aldialektus”.
Konkrét nyelvjárási jelenségekkel csak a középiskolai tankönyv foglalkozik. A szerzők először a nyelvjárások és a köznyelvi nyelvváltozat közötti hangtani eltérésekre hívják fel a tanulók figyelmét: „A hangtani jelenségek között a magánhangzók körében előforduló eltérések a jelentősebbek. A hangok színe eltérhet a köznyelvitől. A palócban az á hangot ajakkerekítésesen, az a hangot ajakrésesen ejtik: kåtonå, hårom, åpam (sic!). […] A magánhangzók számában is mutatkozhat eltérés az egyes nyelvjárásokban. A csallóközi nyelvjárás például két e hangot ismer. Megkülönbözteti a nyílt e hangot és a zárt ë-t, de nem a zárt, hanem a nyílt változat tér el a köznyelvi kiejtéstől: a nyílt e-t a röviden ejtett á-hoz közelíti. Pl.: âmber (ember), âlmegy (elmegy).” (sic!) A jelentésbeli eltéréseket a következőképpen mutatja be a tankönyv: „Jelentés szerinti tájszavakról akkor beszélünk, ha ugyanazon a szón vidékenként mást értenek. Pl.: cseléd (Biharban családhoz tartozó gyermek), harisnya (Székelyföldön a férfiak fehér gyapjúnadrágja), torzsa (Kalotaszegen ádámcsutka).” A tankönyvből idézett szövegrészekből kitűnik, hogy míg a szerzők a hangtani eltéréseket a szlovákiai magyar, addig a jelentésbelieket az erdélyi magyar nyelvjárásokra jellemző példákkal szemléltették. A nyelvjárási jelenségek feltárása a segédletben a tulajdonképpeni tájszavak leírásával zárul: „Tulajdonképpeni tájszavakról akkor beszélünk, ha egészen más hangsor jelöl egy fogalmat, mint a nyelvterület többi részén. A köznyelvi kukorica egyes vidékeken tengeri, máshol törökbúza; a metélttésztát nevezhetik csikmáknak; a döntésképtelen emberre Csallóközben a tapitnya, a mosatlan edényre a rékas szót használják.”
A vizsgálat során tanulmányoztuk a nyelvjárásokhoz kapcsolódó gyakorlatok számát és típusát is. Az alapiskolai tankönyvben egyetlen, jellege szerint inkább a kontaktusváltozatokhoz kötődő, egynyelvű szemléletet tükröző feladatot találtunk, amely így hangzik: „Keressetek hasonló szavakat, melyeket a környezetetekben helytelenül használnak, majd írjátok le helyes magyar megfelelőjüket!” A középiskolai tankönyv szerzői két hasonnemű gyakorlatot rendelnek a nyelvjárások témaköréhez: az egyik szerint azt kell megállapítaniuk a tanulóknak, hogy a felsorolt tájszók miben térnek el köznyelvi megfelelőjüktől; a másik arra buzdítja őket, hogy gyűjtsenek a saját nyelvjárásterületükre jellemző kifejezéseket, majd adják meg ezek köznyelvi megfelelőit.

3. Az anyanyelvként elsajátított kontaktusváltozatok szemléltetése a tankönyvekben

Az a tény, hogy a magyar tannyelvű oktatási intézményt látogató tanulók kétnyelvű környezetben élnek, aminek következtében többé-kevésbé kétnyelvűnek tekinthetők, valamint hogy ez a kétnyelvű állapot akaratlanul is hatással van az általuk beszélt nyelvváltozat(ok)ra, a vizsgált anyanyelvtankönyvekben inkább csak kivételesen tükröződik. Igaz, az alapiskolákban folyó anyanyelvi nevelés tartalmi követelményei között sem találtunk egyetlen olyan kulcsfogalmat sem, amely a kétnyelvűség témakörébe illeszkedne; a középiskolák tantárgyi követelményrendszerében pedig csupán egyetlen vonatkozó fogalomra bukkantunk: a magyar–szlovák kétnyelvűségre.
A gimnáziumok és szakközépiskolák 1. osztálya számára készült tankönyvben a szlovákiai magyar anyanyelvtankönyvek történetében először esik szó a kétnyelvűség mibenlétéről, illetve a jelenséghez kapcsolódó alapfogalmakról, mint pl.: egyéni és közösségi kétnyelvűség, kiegyenlített és egyenlőtlen kétnyelvűség, hozzáadó és felcserélő kétnyelvűségi helyzet stb. A szerzők a szlovákiai magyar beszélők számára ismerős szituációk segítségével dolgozzák fel a tananyagot, az egyéni kétnyelvűség fogalmát például a következőképpen magyarázzák: „Egy Bodrogközben élő mérnök ismeri a helyi magyar nyelvjárást, de a szlováknak nagy valószínűséggel csak a köznyelvi változatát sajátította el. Otthon a családban magyarul beszél, viszont szlovák egyetemet végzett, ezért a munkájával kapcsolatos szakkifejezéseket elsősorban szlovákul ismeri. Mérnökünk mind a két nyelvet használva kiválóan elboldogul az életben, bár olykor a szlovákban ragozási hibát vét, a magyarországi kollégákkal beszélve pedig esetleg megértési problémái vannak.” Az idézett szövegrész valós tényként mutatja be, hogy a bodrogközi mérnök anyanyelvének nem a köznyelvi, hanem az egyik nyelvjárásváltozatát beszéli, vagyis felhívja a tanulók figyelmét arra, hogy a nyelvek – beleértve a magyar nyelvet is – változatokban léteznek, miközben arra is ügyel, hogy lehetőség szerint ne sérüljön az általában valamely nyelvjárásváltozatot beszélő tanulók nyelvi otthonosság­érzete (vö. Beregszászi–Csernicskó 1996, 35. p.; Lanstyák 1996, 12. p.; Kiss 1999, 400. p.). A szóban forgó tankönyv a kétnyelvűség típusait ismertetve a bemutatott oppozíciók azon válfajára helyezi a hangsúlyt, amely a kisebbségi beszélőközösségek szempontjából kívánatos lenne. A nyelvek ismeretének szintje alapján megkülönbözteti az egyenlőtlen (domináns) és a kiegyenlített (balansz) kétnyelvűséget: „Az első azt jelenti, hogy a beszélő az egyik nyelvét sokkal jobban, kompetensebben beszéli, mint a másikat; a második esetben a nyelvtudása mindkét nyelven megközelítőleg azonos.” Az egyéni és a közösségi kétnyelvűség szempontjából a következőképpen szemlélteti a hozzáadó és a felcserélő kétnyelvűségi helyzetet: „Az utóbbi esetben a másodnyelv az anyanyelv helyébe lép. A hozzáadó kétnyelvűségi helyzetben az anyanyelvhez mintegy hozzáadódik a második nyelv, de nem szorítja ki azt a használatból. Kedvező esetben a hozzáadó helyzet kiegyenlített kétnyelvűséget eredményez.”
A kétnyelvűség nyelvi következményeire, ezen belül a szlovákiai magyarság által beszélt nyelvváltozat(ok) jellemző, illetve kevésbé feltűnő sajátosságaira szintén a középiskolák 1. osztálya számára készült tankönyvben találunk utalásokat, miközben a szerzők ügyelnek arra, hogy a tanulókban kellőképpen tudatosuljanak a kontaktusváltozat(ok) és a standard nyelvváltozat eltérései. A kódváltás fogalmát például a következő módon magyarázza a segédlet.: „A magyar nyelv korlátozott használatának egyik legjellemzőbb következménye, hogy a beszélők bizonyos dolgok, fogalmak magyar nevét nem ismerik. Ezért előfordul, hogy a többségi nyelvből átveszik azt az elemet, amelynek a magyar megfelelője nem jut az eszükbe. […] Az alábbi példában a beszélő el is mondja, hogy azért használja a výkaz szót, mert nem ismeri a magyar megfelelőjét (vagyis a kimutatás szót).” A továbbiakban szó esik a közvetlen kölcsönszók (pl.: szl. párky → szm. párki, Mo.: ’virsli’ stb.); a szlovák mintára keletkezett tükörszók és -kifejezések (pl.: szl. náplň práce → szm. munkatöltet, Mo.: ’munkaköri leírás’ stb.); a jelentéskölcsönzéssel keletkezett szavak (pl.: szl. diéty → szm. diéta – Mo.: ’napidíj’ stb.); ill. a szlovákos nyelvtani szerkezetek (pl.: szl. členský príspevok → szm. tagsági díj, Mo.: ’tagdíj’ stb.) fogalmáról is, miközben a szerzők ezek mindegyikét gazdag példasorral szemléltetik.
A szlovákiai magyar beszélők nyelvhasználatára jellemző jelenségek némelyikét a középiskolák 2. osztálya számára készült tankönyv is tárgyalja, de az előzőtől eltérő felfogásban. Pl.: „Kölcsönszavak – kisebbségi (nemzetiségi) csoportok körében használatosak. Anyanyelvünkbe belekeverednek az államnyelv, esetünkben a szlovák nyelv egyes kifejezései. Ennek főleg két fajtáját ismerjük: 1. direkt kölcsönszavak – botaszki, tyepláki, horcsica, párki, spekacski, hranolki, bandaszka, nanuk stb.; 2. tükörfordítások – rosszul lefordított kifejezések: műszaki igazolvány – forgalmi engedély; autóiskola – autós iskola (sic!); természetiskola – erdei iskola; naftakályha – olajkályha stb.”
A kétnyelvűség témaköréhez kapcsolódó gyakorlatok csak az első osztályos tankönyvben találhatók. Az egyik felhívja a tanulók figyelmét a Termini Kutatóhálózat honlapjára, melyen tájékozódhatnak a kisebbségi magyarok nyelvhasználatát érintő kutatásokról, majd arra ösztönzi őket, hogy a Ht szótár rovatban keressenek rá néhány, a Kárpát-medencei kisebbségi magyarok által használt szóra (l. skopka, konyhalinka, tunel, blokk, poliklinika), s állapítsák meg, melyik régió(k)ra jellemzőek. A másik gyakorlat szerint a diákoknak a Magyar értelmező kéziszótárban, ill. az Értelmező szótár+-ban kell a kétnyelvű magyar közösségek nyelvhasználatában előforduló szavakat, kifejezéseket keresniük.

4. Összefoglalás

Írásomban azt vizsgáltam, miképpen jelenik meg a nyelvi változatosság témaköre a szlovákiai magyar tannyelvű alap- és középiskolák számára készült anyanyelvtankönyvekben. A kutatás tapasztalatait összegezve megállapíthatjuk, hogy a nyelvjárások tekintetében a vizsgált alap- és középiskolai tankönyvek szinte kizárólagosan csak elméleti tudnivalókat közölnek, miközben azt sugallják a tanulóknak, hogy a dialektusok anyanyelvük tartozékai ugyan, de különösebb közük nincs hozzájuk, ezért a meghatározásukon és a felosztásukon kívül felesleges többet tudni róluk. Az anyanyelvként elsajátított kontaktusváltozatokról a segédletek egy része negatív sztereotípiákat közvetít. A kétnyelvűség hatásai közül csak az „anyanyelvünkbe keveredett kölcsönszavakat” említik, melyeket „rosszul fordított kifejezés”-nek, „nyelvhelyességi hibá”-nak minősítenek. Kizárólagosan a gimnáziumok és szakközépiskolák 1. osztálya számára készült szociolingvisztikai szemléletű tankönyv tartalmaz olyan kétnyelvűséggel kapcsolatos ismereteket, melyek segítségével – természetesen a köznyelvi nyelvváltozat elsajátításának szükségességét előtérbe helyezve – a tanulók tudatosíthatják a szlovákiai magyar nyelvhasználat jellemző jegyeit, valamint az anyanyelvként elsajátított kontaktusváltozat(ok) és a standard nyelvváltozat közötti különbségeket.

Irodalom

Beregszászi Anikó–Csernicskó István 1996. A magyar nyelv változatai és stílusrétegei a kárpátaljai magyarnyelv-tankönyvekben. In Csernicskó István–Váradi Tamás (szerk.): Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. A 8. Élőnyelvi Konferencia előadásai. Budapest, Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztő Bt., 29–38. p.
Kiss Jenő 1999. Nyelvhasználat, szociolingvisztika, iskola. In V. Raisz Rózsa–H. Varga Gyula (szerk.): Nyelvi és kommunikációs kultúra az iskolában. II. kötet. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 395–400. p.
Kožík Diana 2004. A határon túli magyar anyanyelvoktatás helyzete és problémái. A szlovákiai magyar anyanyelvoktatás középiskolai magyarnyelv-tankönyvekben megjelenő nyelvváltozatok tükrében. In Szabó Géza–Molnár Zoltán–Guttmann Miklós (szerk.): „Emberközpontúság a magyar nyelv oktatásában és kutatásában”. A Berzsenyi Dániel Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai VI. Szombathely, Berzsenyi Dániel Főiskola, 100–105. p.
Lanstyák István 1996. Anyanyelvi nevelés a határon innen és túl. In Csernicskó István–Váradi Tamás (szerk.): Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. A 8. Élőnyelvi Konferencia előadásai. Budapest, Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztő Bt., 11–15. p.
Misad Katalin 2009. Nyelvi kontaktusok. Szlovákiai magyar vonatkozású alkalmazott nyelvészeti tanulmányok. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Misad Katalin 2011. Az anyanyelvi nevelés problémái a szlovákiai magyar tannyelvű oktatási intézményekben. Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények, VI. évf., 1. sz. Miskolc, Egyetemi Kiadó, 175–184. p.
Misad Katalin 2014. A kétnyelvűség aspektusának vizsgálata a szlovákiai magyar tannyelvű középiskolák anyanyelvtankönyveiben. In Lőrincz Julianna–Simon Szabolcs–Török Tamás (szerk.): Odbornosť a metodické otázky učebníc – Zborník z medzinárodného sympózia o výskume učebníc. Az anyanyelvoktatás dokumentumainak szakmai, módszertani vizsgálata. A Selye János Egyetem TKK Mai Magyar Nyelvi Tanszékén működő Varialógiai Kutatócsoport 2013–2014-es nemzetközi szimpóziumokon elhangzott előadásainak gyűjteményes kötete. Komárom, Selye János Egyetem, 117–128. p.
Misad Katalin 2016. A nyelvi változatosság szemléltetése szlovákiai magyar anyanyelvtankönyvekben. Szombathely, Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ. (Megjelenés alatt.)
Misad Katalin–Simon Szabolcs 2009. Nyelvi ideológiák és nyelvhelyességi babonák egy szlovákiai magyarnyelv-tankönyvben. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó– Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. 15. Élőnyelvi konferencia, Párkány, 2008. szeptember 4–6. Tinta Könyvkiadó, Budapest. 255–262. p.
Simon Szabolcs 2010. Nyelvi szondázások. Alkalmazott nyelvészeti tanulmányok a szlovákiai magyar nyelvhasználat köréből. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Štátny vzdelávací program. Maďarský jazyk a literatúra. (Vzdelávacia oblasť: jazyk a komunikácia). ISCED 2. http://www.statpedu.sk/wp-content/uploads/documents/svp/2stzs/isced2/vzdelavacie_oblasti/madarsky_jazyk_literatura_isced2.pdf (2017. január 17.)
Štátny vzdelávací program. Maďarský jazyk a literatúra. (Vzdelávacia oblasť: jazyk a komunikácia). ISCED 3A. http://www.statpedu.sk/wp-content/uploads/documents/svp/gymnazia/vzdelavacie_oblasti/madarsky_jazyk_literatura_isced3a_titul.pdf (2017. január 17.)
Szabómihály Gizella 2010. A magyar nyelvű oktatás Szlovákiában a rendszerváltozás után. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János (szerk.): Nyelv és oktatás kisebbségben. Kárpát-medencei körkép. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 135. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 279–316. p.
Zákon z 22. mája 2008 o výchove a vzdelávaní [školský zákon] o zmene a doplnení niektorých zákonov. http://www.uips.sk/sub/uips.sk/images/PKvs/z245_2008.pdf (2017. január 18.)

Vonatkozó tankönyvek

Bolgár Katalin–Bukorné Danis Erzsébet 2012. Magyar nyelv az alapiskola 9. osztálya és a nyolcosztályos gimnázium 4. osztálya számára. Maďarský jazyk pre 9. ročník základnej školy a 4. ročník gymnázia s osemročným štúdiom s vyučovacím jazykom maďarským. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladateľstvo.
Misad Katalin–Simon Szabolcs–Szabómihály Gizella 2009. Magyar nyelv a gimnázium és a szakközépiskolák 1. osztálya számára. Maďarský jazyk pre 1. ročník gymnázií a stredných odborných škôl s vyučovacím jazykom maďarským. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladateľstvo.
Uzonyi Kiss Judit–Csicsay Károly 2012. Magyar nyelv. Tankönyv a gimnáziumok és a szakközépiskolák II. osztálya számára. Maďarský jazyk. Učebnica pre II. ročník gymnázií a pre II. ročník stredných odborných škôl. Bratislava, Vydavateľstvo TERRA.

Tanárképzés és kétnyelvű közoktatás

Az iskolai környezet egyensúlyt teremt a nyelvek között, bevonja mind a szlovén, mind a magyar anyanyelvű gyerekeket, a tanításban pedig ügyelni kell arra, hogy a gyerekek saját nyelvükön tudják követni az oktatást, emellett viszont természetes módszerrel elsajátítsák a környezetük nyelvét, azaz a szlovén, illetve a magyar nyelvet
(Nećak-Lük 2013, 17. p.).

1. Bevezetés: a témaválasztás indoklása

A kétnyelvű oktatás, különösen kisebbségi léthelyzetben, olyan téma, amelyet többször is elővesz az ember. Egyrészt azért, mert a kisebbségi anyanyelv megőrzésében, vitalitása megtartásában meghatározó szerepe van: a kisebbségi nyelv/nyelvváltozat és az államnyelv iskolai előfordulásának aránya, a másodlagos nyelvi szocializáció anyanyelven történhetősége sok mindent elárul az adott nemzeti közösség alkotmányos-törvényi hátteréről, jogbiztonságáról. A hatékony kisebbségi anyanyelvi és anyanyelvű oktatás biztosít(hat)ja a funkcionális kétnyelvűséget – különösen a Muravidéken alkalmazott modell, amelyben többség és kisebbség egyaránt tanulja a másik nyelvét és tanul a másik nyelvén –, amelyre a kisebbségnek nap mint nap, minden pillanatban, a mindennapok megéléséhez szüksége van (Nećak-Lük 2011, 123. p.). Másrészt azért is örök téma, mert annyira sokrétű és színes a tematikája, a (két- vagy többnyelvű és -kultúrájú) társadalom történéseire való reagálás mikéntjei alakítják létét és működését. Képes a megújulásra, viszonylag gyors és intenzív változások jellemzik új törvényekben és jogszabályokban rögzítve. Az innovációk jó irányba viszik az oktatás folyamatát, növelik hatékonyságát, de csak akkor, ha a törvényi háttér az adott gyakorlat szükségleteiből kristályosodott ki, és megvalósítása, implementációja nem ütközik semmiféle akadályba.
A téma örökérvényűségének bizonyítékai a harmadik évezred újabb, szinte kivétel nélkül kontrasztív szemléletű, leginkább különböző tudományos projektek keretein belül zajló (és lezajlott) kutatásai, amelyek a külső régiók kétnyelvű oktatásának elemzésével a megmaradás perspektíváit, a jobbítás, változtatás lehetőségeit tartják szem előtt – a megszüntetve megőrzés elve alapján.
A tanulmány megírásának e „klasszikus” okok mellett más aktualitása is van: nemcsak a muravidéki közoktatás él meg most elég mozgalmas napokat (projekt indíttatású innovációk az általános és a középiskolában; az oktatási külön jogok felülvizsgálata, a törvény módosításának irányvonalai), hanem az új szlovén felsőoktatási törvény alakulása is hatással van a Maribori Magyar Tanszék helyzetén, oktatási programjain, a Lektorátus létén keresztül a kétnyelvű oktatás helyzetére, alakulására, fő profiljának megfelelően elsősorban a leendő magyar szakosok képzésével, de beleszól(hat) a tanítók és óvodapedagógusok, illetve a nem magyar szakos általános és középiskolai tanárok magyar szaknyelvi (és szakmódszertani) oktatásába is.

2. A muravidéki modell – közoktatás

Szlovéniában a két autochton nemzeti közösség két különböző kétnyelvű oktatási modellben kívánja elérni a tanulói funkcionális kétnyelvűségét. Míg az olaszok a Tengermelléken olasz, illetve szlovén tanítási nyelvű iskolákkal működnek, bennük a másik nyelv kötelező tantárgy, addig a Muravidéken kisebbség és többség számára egyaránt kötelező kéttannyelvű modell van érvényben 1959 óta. Ezt a két nyelv – a többségi szlovén és a regionális hivatalos nyelv státuszú magyar – megőrzésének kétirányú/egyenrangú oktatási modelljét a kéttannyelvű programok tipológiájában az erős kétnyelvű oktatás egyik fajtájának tekintik (Baker 1996, Bartha 2000, Garcia 1997, Kontra 2004, Lanstyák 2005, Nećak-Lük 1989 in passim). Kétirányúsága, egyenrangúsága elsősorban (és elvben) azt jelenti, hogy a két nyelv tanulásának folyamatában megszerzett alapvető nyelvi készségek lehetővé teszik a szaktantárgyak esetében a mindkét nyelven tanulást, ugyanakkor a nem nyelvi tantárgyak következetes kétnyelvűségének fejlesztenie kell a nyelvi, a szaknyelvi készségeket is, nemcsak szakmai ismeretekkel gazdagítani a diákokat (Bernjak 2011, 195–197. p.; Kolláth 2009, 48. p.). Konkrétan azt, hogy a szaktantárgyak következetes kétnyelvűsége megalapozná, fejlesztené, alakítaná a szakmai kommunikációt, kialakítaná és erősítené a diákok szaknyelvi kompetenciáját, és nem szorítkozna csupán az egyes tantárgyak oktatásában a legfontosabb szakszavak kisebbségi nyelven való (füzetbe) írásával. A feltételes mód viszont érzékelteti, hogy az egykor szépnek, hasznosnak, hatékonynak, a kisebbségi anyanyelvet annak használatában megőrizni képesnek, s az államnyelvet a lehető legmagasabb szinten elsajátíttatónak elképzelt oktatási modell nem hozta meg a várt eredményeket. Az elmélet és a gyakorlat között egyre mélyül(t) a szakadék, a magasabb presztízsű államnyelv az iskolában is nyelvhasználati színtereket tett közel szlovén egynyelvűvé vagy legalábbis szlovén elsőnyelvűvé. Mind a többség, mind pedig a kisebbség tanulja ugyan továbbra is egymás nyelvét, minden diák tanulja a szaktantárgyakat egyazon órán belül – elvileg azonos időtartamban és mértékben – a saját és a másik nyelvén, kötelező jelleggel (egyidejű/konkurens módszer), de mégis elsősorban a magyar diákok válnak (funkcionális) kétnyelvűvé, a szlovén diákok kétnyelvűsége más mércével mérendő, és általában a „valamennyit értés” szintjén marad, s nem válik hasznos tudássá. E helyzet kialakulásában, a két nyelv tanításának folyamatában meghatározó jelentőségű az 1990/91. tanévben bevezetett változás. Megtörtént ugyanis egyfajta differenciáció: az addig egyszintű, egytantervű oktatás mind a többségi államnyelv, mind pedig a kisebbségi magyar nyelv mint tantárgy esetében anyanyelvi/első nyelvi (magyar1, szlovén1) és környezetnyelvi/második nyelvi (magyar2, szlovén2) csoportokban folytatódott (részletesebben Kolláth 2009). A 2004-ben kilencosztályossá vált általános iskolába való beiratkozáskor a szülő dönt(ött), ő választ(ott) nyelvi csoportot a gyermekének. Az adott nyelvi helyzetnek megfelelően egyre többen választották/választják az anyanyelvi/elsőnyelvi szlovént a kisebbségi anyanyelvű kisdiákok közül (a szlovén1 mellett a magyar csak környezetnyelvi szinten tanulható), hiszen a szülők szerint a gyerek tud beszélni magyarul, az iskolában tehát szlovénul kell jól megtanulnia, hogy Szlovéniában élhessen és dolgozhasson, biztos államnyelvi kompetenciára van szüksége a dominánsan többségi nyelvű és kultúrájú jövőképnek megfelelően. A helyzet kialakulásában szerepet játszik az a tény is, hogy a magyar differenciációja végigköveti a közoktatást, a szlovéné viszont az általános iskola 4. osztályában megszűnik. A negyedik osztályban a magyar1-et választók száma magasabb ugyan, mint iskolába lépésükkor, de még mindig nem azt a valós nyelvi helyzetet mutatja, amely a gyerekek nyelvi készségei alapján ideálisnak lenne mondható (Končno poročilo 2014, 5. p.). Az átmenet (az eddig második nyelvként tanult szlovént innentől kezdve első nyelvként, anyanyelvoktatási módszerekkel tanulják az addig szlovén2-re járó gyerekek) fokozatos, lehetőséget ad a kisdiákoknak a viszonylag zökkenőmentes átállásra.
A külső differenciációnak egyrészt az anyanyelvi csoportok egyre alacsonyabb létszáma lett a következménye, másrészt a magyar2 hatékony oktatásának szinte teljes ellehetetlenülése: a környezetnyelvi csoportok a diákok nyelvi kompetenciáját tekintve erősen heterogénné alakultak. A magyar2-t tanító kollégák nem tudtak megfelelő siker­élményeket teremteni sem a diákok többségének, sem saját maguknak, erőfeszítéseik nagyon sokszor hiábavalónak bizonyultak. Az ebből adódó labilis vagy negatív motiváció pedig nagyban csökkenti a kisebbségi nyelv és kultúra presztízsét, ami e kis létszámú közösségben sem az anyanyelv etnolingvisztikai vitalitását, sem az identitástartalmakat nem az ideális irányban alakítja. Nem beszélve arról, hogy a magyar nyelv és kultúra térvesztése a többnyelvűséget és a többkultúrájúságot is veszélyezteti, ez pedig átformálná, szegényítené, elszíntelenítené a tárgyalt térséget.

3. Az utóbbi öt év innovációi

A muravidéki kétnyelvű közoktatás két legmarkánsabb innovációja A kétnyelvű iskolák tanárainak e-kompetenciái (E-kompetence učiteljev dvojezičnih šol) című kutatási projektben jött létre. Az egyik az általános iskola első harmadát, a másik a középiskolai oktatást érinti. Most már kimondhatjuk: mindkettő sikertörténet.

3.1. HOP – Párhuzamos írás- és olvasástanítás

A HOP (Hkratno opismenjevanje v slovenščini in madžarščini v dvojezični osnovni šoli – Poskus hkratnega opismenjevanja) párhuzamos írás- és olvasástanítást jelent mindkét nyelven (a betűvetés egyidejű tanítása mindkét nyelven). Kísérleti jelleggel indult el a Lendvai Kétnyelvű Általános Iskolában, a 2013/2014. tanévben. A nagy körültekintéssel összeállított projektcsoport az elkészített terv szerint valósította meg a HOP-ot: biztosította a szakmai és a módszertani hátteret, nyomon követte a párhuzamos oktatás minden mozzanatát, külön figyelmet szentelt a projektoktatásban közvetlenül részt vevő tanárok továbbképzésére, szakmai tapasztalatcserék lebonyolítására. A program kidolgozásának, elindításának nagy volt a tétje, még nagyobb a felelőssége. A két nyelv párhuzamos oktatásával nemcsak nyelvi készségeket kíván fejleszteni, a megfelelő szintre hozni ahhoz, hogy megteremtődjenek, megszilárduljanak a funkcionális kétnyelvűség nyelvi alapjai – kisebbségben és többségben egyaránt, hanem az oktatási modell identitásformáló szerepére is kellő hangsúly kerül. A két nyelv betűvetésének egyszerre tanulása ugyanis egyenrangúvá (egyenrangúbbá) teheti a kisebbségi magyar és a többségi szlovén nyelv iskolai (és társadalmi) helyzetét, megítélését, mindenképpen emelheti a magyar nyelv csökkenő presztízsét. A HOP-tól mindenképpen az az egyik elvárás, hogy a magyar anyanyelvű/elsőnyelvű kisdiákok ne a könnyebbnek tartott környezetnyelvi magyarra iratkozzanak (kevesebb tanulással jobb jegyet kaphatnak), hanem legyen meg a lehetőségük már az első osztályban arra, hogy a nagyobb presztízsű szlovén államnyelv anyanyelvi/elsőnyelvi szintű tanulása mellett anyanyelvüket is ezen a szinten tanulhassák.
A kísérleti oktatásról mind a tanítóknak, mind a diákoknak, mind pedig az érintett szülőknek nagyon jó a véleményük. Minden megkérdezett a HOP pozitív hatásairól számol be mind a tanítás, tanulás folyamatában, mind pedig a diákok későbbi (két- vagy akár egynyelvű) továbbtanulási lehetőségeire, munkaerőpiaci érvényesülésére nézve. Azt is fontos leszögezni, hogy a szlovén elsőnyelvű kisdiákok is elérhetik elvileg az első harmadban azt a szintet a kisebbségi nyelvben, amely lehetővé teszi negyedik osztályban a magyar1-re iratkozásukat. Az a tény, hogy a Lendvai KÁI mint kísérleti alany után a 2015/2016. tanévben a Muravidék mind a négy általános iskolájában bevezették HOP-ot, már önmagában is a modell sikerességéről tanúskodik. Nagyon alapos tesztes felmérések eredményei ugyanis egyértelműen bizonyítják, hogy a HOP-os kisdiákok elérik, sőt szlovénból valamivel meg is haladják a homogén (magyar1, illetve szlovén1) csoportok számára meghatározott tantervi követelményeket (Končno poročilo 2015, 55. p.).
Örvendetes tény, hogy a Magyar–Szlovén Kisebbségi Vegyes Bizottság 2016. évi őszi (16.) ülésén (2016. 11. 16.) megállapította, hogy a HOP „az 1–3. osztályban be­épült a muravidéki kétnyelvű oktatási rendszerbe”, s az ajánlások közé felvette, hogy a szlovén fél a tanulmányaikat a HOP programban elkezdett tanulók számára a második és a harmadik harmadban is biztosítsa a két nyelv 50-50%-os órai arányát a közismereti tárgyak esetében (https://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A17H1075. KOR&timeshift=fffffff4&txtreferer=00000001.TXT). Megvan minden reményünk arra, hogy így is lesz.
Ugyanezen az ülésen hangzott el a mai témánkat érintő második, nagyon kedvező ajánlás, miszerint a KVB javasolja a szlovén félnek, hogy a Lendvai Kétnyelvű Középiskola projektkísérlete, a magyar mint második nyelv részleges külső differenciálása is épüljön be a Muravidék kétnyelvű oktatásának rendszerébe. Csak üdvözölni lehet, hogy a szakma meghallgatásra talál a döntéshozók köreiben. Előremutató változás, egy egészséges oktatástervezés ugyanis csak így képzelhető el hosszú távon.

3.2. A magyar2 (részleges) külső differenciációja a kétnyelvű középiskolában

A Muravidék egyetlen kétnyelvű középiskolájába jelentkező diákok hozzák magukkal a kétnyelvű általános iskolában választott magyar nyelvi csoportjukat. A környezetnyelvi magyar csoportok összetétele ezen a szinten még inkább kaotikussá vált, ugyanis be kell kapcsolódniuk a nem kétnyelvű területről érkező, magyarul egyáltalán nem tudó diákoknak is. A tanárnak itt is – akárcsak az általános iskolában – belső differenciálással kellett megoldania a megoldhatatlannak tűnő helyzetet, a különböző nyelvi kompetenciák fejlesztését, szintre hozását, de még a tehetséggondozást is. Ez a rengeteg oktatói pluszmunka ellenére nem volt látványos, sőt, egyre gyakrabban esett szó a változtatás szükségességéről. Erre a már említett E-projekt (A kétnyelvű iskolák tanárainak e-kompetenciái) adott lehetőséget a 2012/2013. tanévben (http://www.e-kompetencia.si). Kísérleti jelleggel, külön tanterv készítésével, megfelelő tankönyvek és taneszközök kiválasztásával kezdetét vehette a harmadik szintű magyaroktatás: a magyar mint második nyelv részleges külső differenciációja (magyar2 KD). Célja az, hogy a nem kétnyelvű területről egyre nagyobb számban érkező, szlovén egynyelvű diákok minél hatékonyabban tudjanak bekapcsolódni a kétnyelvű oktatás folyamatába. A környező szlovén egynyelvű településekről érkező diákok fogadása ugyanis az Iskola számára létkérdés (Šantak 2016, 52–53. p.): a kis létszámú (6–7 ezer fős) magyar közösség most már nemcsak a Maribori Magyar Tanszéket nem tudja hallgatókkal ellátni, de az egyetlen középiskolát sem tudja ma már diákokkal megtölteni (demográfiai „lent”). A magyarul egyáltalán nem tudó diákok elutasítása a diáklétszám drasztikus csökkenését eredményezné, és ez az iskola létét veszélyeztetné. Sem az iskola, sem a diákok nincsenek könnyű helyzetben: a kisebbségi nyelvet kezdőként tanulva részt kell venniük a többi tantárgy kétnyelvű oktatásában, tehát azok magyarnyelvűségének százalékos arányát is el kell tudniuk viselni. Hogy a diákok nyelvi összetételének változása mit jelent számokban az utóbbi öt tanév vonatkozásában, a következő táblázat mutatja:

1. táblázat. „Tannyelvválasztás” a Lendvai Kétnyelvű Középiskolában

Jól látható az adatokból, hogy nincsenek éles, egyirányú tendenciák, a középiskolába iratkozottak száma évről évre változik, hol magasabb, hol alacsonyabb, átlagosan 67,2 diák kezdi középiskolai tanulmányait Lendván. Az anyanyelvi és a környezetnyelvi magyar választása jelenti a tannyelvválasztást a Muravidéken, ez az arány a kétnyelvű általános iskolai viszonyokat reprezentálja elsősorban (a gyerekek hozzák magukkal a nyelvi csoportot). A diákok 29,2%-a tanulja anyanyelvként a kisebbségi nyelvet (itt valamelyest megmutatkozik a csökkenő tendencia), 70,85%-a pedig második nyelvként. Ez az arány nagyon nem megnyugtató: kétnyelvű iskolára ugyanis addig lesz szükség a Muravidéken, amíg lesznek diákok az anyanyelvi csoportokban. Közös feladat tehát szülőnek, tanárnak, diáknak, óvodának, iskolának, politikának elgondolkodni azon, ki hogyan járulhat hozzá a trend megfordításához (Pisnjak 2013, 420. p.). Az adatok jól mutatják, hogy a magyar mint idegen nyelv csoport létszáma az utolsó három évben jócskán megemelkedett. Átlagban 15,6 gyerek jön magyar nyelvi tudás nélkül a kétnyelvű középiskolába, ez a magyar2-re járók 31,14%-a.
A szétválasztásnak ez a lehetősége – látjuk a számarányokból is – nagyon jókor érkezett. Nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy a külső differenciációnak nagyon jó a visszhangja. Rengeteg munka van benne mind a tanárok, mind a diákok oldaláról. Új tanterv készül(t) a meglevő magyar2-es tanterv mellékleteként, benne világosan meg vannak fogalmazva a tanítási célok és tartalmak, a minimális követelmények (Pisnjak és mtsai 2015, 35–49. p.), s ez a mindig megújuló tapasztalatok alapján folyamatosan módosul, javul, tökéletesedik. Különös körültekintéssel járnak el a kollégák a tankönyvek és más taneszközök kiválasztásában, és használják az E-projektben készült e-tananyagokat is. A diákok egyre biztosabb nyelvi készségekre tesznek szert, s ami nagyon fontos: pozitív irányban alakul nyelvi attitűdjük, ez pedig újra csak nagy energiákat szabadít fel a magyar nyelv tanulására. Látják, sőt saját bőrükön tapasztalják a kétnyelvű oktatás és ezzel a két nyelvben, két kultúrában élés pozitívumait, az élményeket, megtanulnak pozitívan élni a mássággal, ami napjainkban nem elhanyagolható szempont (Šantak 2016, 52. p.). S a hatás-ellenhatás elve alapján a szlovén anyanyelvűek erősödő magyar nyelvi kompetenciája hatékonyabbá teszi a kétnyelvű oktatás egész folyamatát.

4. Felsőoktatás

Szlovéniában nincs magyar nyelvű felsőoktatás. Az 1981-ben – egy időben a Lendvai Kétnyelvű Középiskola indulásával – a Maribori Egyetem Pedagógiai Akadémiáján megalapított Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék az egyedüli felsőoktatási intézet, ahol magyarul szerezhető magyar szakos egyetemi diploma. A Tanszék létezését megelőzte az 1966 óta mind a mai napig működő Magyar Lektorátus, ahol a nem magyar szakos hallgatók vagy az Egyetem bármely karára járó, a Muravidékről származó hallgatója heti két órában, saját szorgalomból járhat lektori foglalkozásokra: fejlesztheti az alapvető anyanyelvi készségeit, tanulhatja anyanyelve standard változatát, elsajátíthatja a szaknyelvi regisztereket, hogy a munkaerőpiacon a szlovénul megszerzett szakmai tudás mellett magyarul is képes legyen érvényesülni a szakmában.

4.1. A Pedagógiai Akadémia Pedagógiai Karrá válásától (1986) egészen 2008-ig, a bolognai rendszer életbe lépéséig osztatlan magyar szakos tanárképzés folyt a Tanszéken, kétszakos programban. A képzés sikerét bizonyítja, hogy a Muravidéken oktató magyar szakosok 66%-a a Tanszéken szerzett diplomát (Kumer 2012, 30. p.). A szlovén felsőoktatás rendjével összhangban – a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a szlovén felsőoktatás szerves része – az osztatlan tanárképzésben részt vett hallgatók közül nem mindenki fejezte be »tisztességes« idő alatt a tanulmányokat. Ezt a helyzetet az a tény is segítette, hogy diploma nélkül is kaptak hallgatóink állást, akár a kétnyelvű iskolákban, akár a muravidéki magyar nyelvű médiában, a kulturális intézetekben stb. A szlovén Oktatási Minisztérium 2016. szeptember 30-át jelölte meg végső dátumként arra, hogy az osztatlan képzésben részt vevők befejezzék tanulmányaikat: letegyék a még hiányzó vizsgákat, megírják és megvédjék a szakdolgozatukat mind a két szakjukon. Tanszékünkön a megszabott határidőig kilenc »öregdiák« szerzett diplomát, ez pedig, a tanévenkénti 1,3-es átlagú diplomázásokhoz viszonyítva nagyon magasnak mondható.

4.2. 2008-ban az osztatlan tanárképzést felváltotta a Tanszéken a bolognai alapszakos Magyar nyelv és irodalom program. Ettől a perctől kezdve nemcsak tanári diploma szerezhető a Tanszéken, hiszen az új, hat féléves, 90 kredites Ba-programban semmiféle pedagogikum nincs; megfordítva: a hároméves alapszakos képzés nem jogosítja fel a diplomásokat az iskolai oktatásra, nem tanárokat képez tehát, hanem olyan szakembereket, akiknek megfelelő tudásuk van magyar nyelven a magyar nyelvről, irodalomról és kultúráról. Ezzel a tudással egyrészt kiléphetnek a munkaerőpiacra, másrészt folytathatják tanulmányaikat az általuk választott Ma-programban. A Tanszéken a magiszteri fokozat magyar szakos tanárképző programot jelent (egy akkreditált program működik ezen a szinten is): a négy féléves képzés (120 kredit) végén, a magiszteri vizsga letétele után és a magiszteri dolgozat megvédésével kapják meg – általános és középiskolai magyartanárként – diplomájukat. A másik szakot, valamint a közös tantárgyakat szlovén nyelven tanulják, tehát a magyar szakos tanári diploma megszerzése is kétnyelvű folyamat Szlovéniában.
A Tanszék is nyomon követi a közoktatás reformjait, hiszen ki kell szolgálnia a közoktatást. A tanár szakos hallgatók képzésében feltétlenül meg kell jelenniük azoknak a tartalmaknak, amelyeknek segítségével maximálisan meg tudnak majd felelni az új (módszertani) kihívásoknak. Mind a most készülő felsőoktatási törvény vagy az új nemzetiségi törvény, mind pedig a Kar magiszteri fokozatú programjainak éppen aktuális reakkreditációs folyamata lehetőséget ad arra, hogy a magyar nyelv és irodalom tanításának módszertanában nagyobb hangsúly essék pl. a magyar mint második és mint idegen nyelv oktatásának módszertanára.

4.3. A nem magyar szakos tanárképzés Szlovéniában az államnyelven történik, tehát azok a leendő tanárok, akik a kétnyelvű területen kívánnak majd dolgozni, kétnyelvű iskolákban tanítani (ahol mindkét nyelv jelen van minden és mindenfajta órán), szlovénul tanulják a szakmájukat, szlovénul a szakmódszertant is. Jól tudjuk viszont, hogy a kétnyelvűség alakítása nem csak a magyartanárokon múlik. A Tanszék mellett működő Lektorátus heti két órában kínálja fel ezeknek a hallgatóknak szaknyelvi és szakmódszertani készségeik fejleszt(het)ését. Az órára járás nem kötelező. A szakma teljesen egyetért abban, hogy a szaktantárgyak kétnyelvű oktatásának hatékonysága napjainkban elsősorban tanárfüggő. Tény, hogy a muravidéki kétnyelvű iskolák tanárainak többségét az elhivatottság, a szakmaiság vezérli. Azoknak a szakembereknek van ugyanis helyük és jövőjük a kétnyelvű oktatásban, akiknek a megfelelő szakmai kompetenciájuk mellett megvan mindig a szükséges nyelvi kompetenciájuk is mindkét iskolai nyelvből. Előnyben vannak a magyar párú, illetve egy másik nyelvpárú kétszakosok, hiszen számukra könnyebben megérthető és megoldható az oktatási folyamat kétirányúsága (a szaktantárgyi órákon a tanult nyelvekre támaszkodunk, de [szak]nyelvet, nyelvhasználatot is tanítunk a kisebbségi nyelven), nem jelent gondot a nyelvoktatás módszertani fogásainak beépítése a szaktantárgyak tanításába, a két nyelv órai arányának az előírt szinten tartása.
Azoknak a tanári diplomával rendelkezőknek, akik kétnyelvű iskolákban dolgoznak, de nem kétnyelvű középiskolát végeztek, nyelvvizsgán kell bizonyítaniuk a kisebbségi magyar nyelvben megszerzett tudásukat. Ez az ún. preizkus znanja című, az Oktatási Minisztérium által szervezett nyelvvizsgán történik (Uradni list RS, št. 011–03-8/2005). Mind a Tanszék, mind pedig a korábbi vizsgabizottság javaslatára – a kisebbségi oktatási külön jogokról szóló törvény 15. cikkelyének lehetséges módosításával – ezt a vizsgát fel kell váltania a Tanszéken 2014 óta működő ECL-nyelvvizsgának, amely – külső értékelésével – objektív képet ad a vizsgázó magyar nyelvi kompetenciájáról az Európai Referenciakeret által meghatározott szinteken. A Tanszéken letehető magyar nyelvi ECL-nyelvvizsga lehetőségével – a Pécsi Egyetem Idegen Nyelvi Központjával való együttműködési szerződés aláírásával – a Maribori Egyetem Bölcsészettudományi Kara a PTE egyedüli akkreditált vizsgaközpontja lett Szlovéniában. A jelentkezők ingyenes konzultációkon vehetnek részt, ahol eldől, milyen szintű nyelvvizsgára érdemes jelentkeznie a jelöltnek (http://ff.um.si/oddelki/madzarski-jezik-in-knjizevnost/certifikatni-izpiti-iz-mad%C5%BEarskega-jezika-ecl.dot).

4.4. A tanító szakosok és az óvodapedagógusok magyar nyelvi képzése még mindig megoldatlan a Maribori Egyetemen (illetve az egész országban). A tanítóképzés nem tartozik a Tanszék profiljába, az akkreditált program a Maribori Egyetem Pedagógiai Kara Tanító és Óvodapedagógiai Tanszékén fut, szlovén nyelven. Tanszékünk mindig is kiemelt feladatának tartotta a kétnyelvű iskolák tanítói és óvodapedagógusai magyar nyelvi és oktatásmódszertani kompetenciájának fejlesztését. A továbbképzésekben való részvételen kívül mást viszont nem nagyon tudott eddig tenni (a ma érvényben levő törvényi háttér ennyit tett lehetővé), mint hogy a számukra szervezett heti két lektori óra tematikája, a kurzusok tartalma igazodik – a Tanszék lehetőségeihez mérten – szükségleteikhez: a magyar nyelv és nyelvhasználat, a magyar kultúrtörténet, az (ifjúsági) irodalom és a magyar mint első és második nyelv tanításának módszertana játszsza a legfontosabb szerepet. Négy félév után záróvizsgát tehet a hallgató (erről »csak« tanúsítványt kap), amely feljogosítja a kétnyelvű oktatásban való munkavállalásra. Tapasztalatból tudjuk azonban, hogy ez nem elég, ráadásul a hallgató szabadon választja a kurzust, sokszor plusz óraként (néhány esetben az idegen nyelvi tantárgy helyett). A korábban Magyarországon jól működő tanító–magyar szakos főiskolai programok megfelelően adaptált változatát életre lehetne hívni a szlovén felsőoktatásban is, ennek megalkotása és akkreditációja viszont az érdekeltek és érintettek alacsony létszáma miatt – a bolognai folyamat éles és szigorú csoportlétszám-határai következtében – nem probléma nélküli (a magyar nyelvi modul „kötelezővé tétele” sem lehetséges a mostani rendszerben), kisebbségpolitikai támogatás nélkül lehetetlen. Napjainkban egyrészt a már említett Vegyes Bizottságnak, illetve a Szlovén–Magyar Rektori Konferenciának, valamint a magyar nemzeti közösség parlamenti képviselőjének támogatásában bízunk. Abban, hogy közbenjárásukkal nyelvet és kultúrát megtartó megoldás születhet rövidesen ebben a kérdésben is.
Az utóbbi évek gyakorlata azt mutatja, hogy diplomás magyar szakos tanárból van elég a muravidéki iskolákban, minden tantestület fiatal; tanítóból és óvodapedagógusból viszont szinte minden tanévben hiány mutatkozik. Éppen ezért előfordul, hogy ezeket az állásokat is a magyar szakon végzettekkel töltik be, akik elvileg túlképzettek az egyik (szakmai), míg alulképzettek a másik (szakmódszertani) oldalon. Módszertani ismereteiket a Pedagógiai Intézet által szervezett továbbképzéseken viszonylag gyorsan kiegészíthetik, adaptálhatják az alsó tagozatos magyaroktatás követelményeihez. A magyar szakosok tanítóként való alkalmazását a Közösség most kisebbségi oktatási külön jogként szeretné érvényesítetni – a félreértések és az esetleges visszaélések elkerülése érdekében – a már említett törvényjavaslat módosításában.

5. Összegzés: tények és elvárások

Ötvennyolc éves a muravidéki kétnyelvű oktatás. Ahogy »öregszik«, úgy válik egyre korszerűbbé, módszertani szempontból is megalapozottabbá, hatékonyabbá (Čok szerk. 2009). (Ki)alakulnak, élesednek irányvonalai, kétnyelvűsödnek tankönyvei, tudatosulnak átadandó (kulcs)kompetenciái, megmutatkoznak előnyei és hátrányai egyaránt. Nem lehet elégszer hangsúlyozni: a muravidéki kétnyelvű oktatás mindkét közösségé. A kisebbségi nyelv és kultúra megmaradása, iskolai jelenléte, tannyelvként is működése a többségi nyelvhez és kultúrához való közelítésben képzelhető csak el. Generációkat nevelt, szakmai ismereteken kívül nyelveket és toleranciát tanított magas szinten, két kultúrát vitt egymáshoz és a befogadókhoz közel. Még mindig vannak családok, ahol átörökítődik a magyar anyanyelv, még mindig vannak olyan szülők, akik anyanyelvi magyar csoportot (is) választanak gyermeküknek az iskolába lépéskor, az asszimilációs tendenciák mellett még mindig ott vannak a természetes és szükséges integráció jegyei is. Mindkét közösségnek vannak olyan tagjai, akik a kétnyelvűséget létezésük hozzáadott értékének érzik, és nem kényszert látnak benne, akik tudják, hogy a kétnyelvű terület többletértéke a közös kultúra, amelynek csak a két nyelv együttesen lehet hiteles hordozója.
Világunkban – amikor is az egyes országok és társadalmak egyre inkább többnyelvűvé válnak – nagyon fontos, hogy a hallgatók egyfajta nyitott, befogadni képes, többkultúrájú szemléletet kapjanak tanulmányaik során, amivel érdemben tudják majd alakítani értelmiségi létük minden mozzanatát, képesek lesznek szembenézni szűkebb és tágabb környezetük problémáival, akik igazodni tudnak a térben és időben változó műveltségképhez. Tudniuk kell, hogy a nyelvnek legfontosabb ismérve a folytonos változás és a változatokban élés; ez arra kötelez bennünket, hogy az egyes nyelvváltozatokat működésükben tanulmányozzuk, hogy ezzel kialakuljon a lojalitásuk saját vernakuláris anyanyelvváltozatukkal, a kontaktusnyelvjárással szemben (de Cilia 2010, 248. p.), s hogy erre ráépítve, additív módon közelítsenek saját magukban és a tanítás folyamatában is a standard nyelvváltozathoz, értve és átadni tudva, hogy a különböző nyelvhasználati színterek, szituációk, témák, beszédpartnerek nemcsak más nyelvet, de más-más belső nyelvváltozatot követelnek meg.
A kisebbségi nyelv iskolai oktatása eredményes lehet az etnolingvisztikai identitás alakulásában, a gyökerek megtartásában, az államnyelv biztos ismerete pedig lehetővé teszi a magyarok sikeres társadalmi integrációját a többségi nyelvű társadalomba (vö. Bárány–Csernicskó–Huszti 2016, 96–97. p.). Ez a kétnyelvű létezés alapja. Nagyon fontos eredménynek könyvelhető el, hogy a magyar nemzeti közösségben kialakult a helyi értelmiségi réteg, amely felelősséget tud vállalni a nyelvi és nem nyelvi helyzet alakulásáért, amely – talán éppen a kétnyelvű oktatás identitásformáló ereje egyik következményeként – jól tudja, hogy a pozitív diszkrimináción alapuló biztos és biztonságos jogi háttér ellenére saját sorsának önálló alakítójává kell válnia a megmaradás érdekében.

Irodalom

Baker, Colin 1996. Foundations of Bilingual Education and Bilingualism. Clevedon, Multilingual Matters.
Bárány Erzsébet–Csernicskó István–Huszti Ilona 2016. Valóban a két(tan)nyelvű oktatás a legjobb megoldás? In Híres-László Kornélia (szerk.): Nyelvhasználat, kétnyelvűség. Tanulmányok a Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont kutatásaiból II. Ungvár, Autdor-Shark.
Bartha Csilla 2000. Kétnyelvűség, oktatás, kétnyelvű oktatás és kisebbségek. Educatio, 2000/4. 761–775. p.
Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János (szerk.) 2011. Nyelv és oktatás kisebbségben. Budapest, Tinta Könyvkiadó.
Bernjak Elizabeta 2011. Az oktatás szerepe a kisebbségi nyelv megőrzésében. In Király M. Jutka (szerk.): 50 éves a kétnyelvű oktatás a Muravidéken. Lendva, Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, 192–207. p.
Borbély Anna 2014. Kétnyelvűség. Budapest, L’Harmattan.
Cathomas, Rico M. 2005. Schule und Zweisprachigkeit. Waxmann Münster / New York / München / Berlin.
de Cilia, Rudolf 2010. Mehrsprachigkeit statt Zweitsprachigkeit – Argumente und Konzepte für eine Neuorientierung der Sprachenpolitik an den Schulen. In de Cilia, Rudolf / Gruber, Helmut / Krzyżanowski, Michał / Menz, Florian (szerk.): Diskurs, Politik, Identität. Festschrift für Ruth Wodak. Stauffenburg Verlag, 245–255. p.
Csernicskó István, Péntek János, Szoták Szilvia 2014. A magyar nyelv tantárgy oktatása a külső régiókban. Programleírás; pályázati anyag (kézirat).
Čok, Lucija (szerk.) 2009. Izobraževanje za dvojezičnost v kontekstu evropskih integracijskih procesov: učinkovitost dvojezičnih modelov izobraževanja v narodnostno mešanih okoljih Slovenije. Koper, Univerza na Primorskem, Znanstveno-raziskovalno središče, Založba Annales, Zgodovinsko društvo za južno Primorsko.
Garcia, Eugene 2002. Student Cultural Diversity. Understanding and Meeting the Challenge. Third Edition, houghton Mifflin Company, Boston–New York.
Garcia, Ofelia 1997. Bilingual Education. Coulmas, F. (ed.) The Handbook of Sociolinguistics. Oxford, Cambridge, Blackwell. 405−420. p.
Inovacije na področju dvojezičnega šolstva Prekmurja.
Kolláth Anna 2009. Kétnyelvű tanárképzés: diplomán innen és túl. Korunk, 3. folyam, 20. évf. 2. sz. http://epa.oszk.hu/00400/00458/00146/kollatha.html
Kolláth Anna 2009. Két nyelv és oktatás. In Kolláth Anna (szerk.): A muravidéki kétnyelvű oktatás fél évszázada. ZORA 68. Bielsko-Biała, Budapest, Kansas, Maribor, Praha, 36–59. p.
Kolláth Anna 2016. A muravidéki kényelvű oktatás jelen és jövője. In Josip Lepeš, Géza Czékus, Éva Borsos (szerk.): A Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar 2016-os tudományos konferenciáinak tanulmánygyűjteménye. Szabadka, Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, Szabadka.
Kolláth Anna–Gróf Annamária 2014. A szlovéniai magyar nyelv. ELDIA-esettanulmány. https://fedora.phaidra.univie.ac.at/fedora/get/o:356645/bdef:Content/get
Končno poročilo o uvajanju poskusa »Hkratno opismenjevanje v slovenščini in madžarščini v dvojezični osnovni šoli«. Šolski leti 2012/2013 in 2013/2014. Ljubljana, marca 2015. Projektna skupina Zavoda RS za šolstvo, mag. Vida Gomivnik Thuma, vodja poskusa. file:///C:/Users/UporabnikFF/Downloads/KON%C4%8CNO%20PORO%C4%8CILO%20-%20HOP%20(2015).pdf
Kontra Miklós 2004. Tannyelv, (felső)oktatás, nyelvpolitika. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 6. évf. 4. sz. 25–42. p.
Kumer, Irena 2012. Pozdravni govor. In Kolláth Anna, Gróf Annamária, Merényi Annamária (szerk.): 30 éves a Maribori Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke. http://ff.um.si/dotAsset/32256.pdf
Lanstyák István 2005. A kétnyelvű oktatás veszélyei Szlovákiában. In Ring Éva (szerk.): Felzárkózás vagy bezárkózás? A többnyelvű oktatás előnyei, veszélyei a kisebbségi közösségek életében. Budapest, Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 43–73. p.
Nećak-Lük, Albina 2011. Tény, hogy a magyar nyelvet elsősorban a kisebbségnek kell használnia. In Király. M. Jutka (szerk.): 50 éves a kétnyelvű oktatás a Muravidéken. Lendva, Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, 120–125. p.
Nećak-Lük, Albina 2013. Bevezető. In Pisnjak Mária (szerk.): Kézikönyv a muravidéki kétnyelvű iskolák pedagógusai számára. Lendva, Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, 16–19. p.
Pisnjak Mária 2013. A magyar nyelv mint anyanyelv a kétnyelvű általános iskolában. In Pisnjak Mária (szerk.): Kézikönyv a muravidéki kétnyelvű iskolák pedagógusai számára. Lendva, Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, 416–423. p.
Pisnjak Mária–Gomivnik Thuma, Vida–Milekšič, Vladimir–Deutsch, Tomi–Cankar, Franc 2015. Končno poročilo o poskusu Delna zunanja diferenciacija pri Madžarščini kot drugem jeziku v Dvojezični srednji šoli v Lendavi. Ljubljana, Zavod RS za šolstvo (belső beszámoló)
Pravilnik o preizkus znanja učnega jezika na narodno mešanih območjih. Uradni list RS, št. 011-03-8/2005.
Šantak, Borut 2016. A magyar nyelv mint második nyelv tanításának helyzete a Lendvai Kétnyelvű Középiskolában/Položaj pouka madžarščine kot drugega jezika v Dvojezični srednji šoli v Lendavi. Záró szemináriumi dolgozat. Maribor.
http://pisrs.si/Pis.web/pregledPredpisa?id=PRAV8850
http://www.mizs.gov.si/fileadmin/mizs.gov.si/pageuploads/podrocje/os/devetletka/predmetniki/Dvojezicna_OS_Prekmurje.pdf
http://www.mizs.gov.si/si/storitve/izobrazevanje/preizkus_znanja_ucnega_jezika_na_narodno_mesanih_obmocjih).

A hivatalos Magyarország és a Sarló. Jelentések a mozgalom vezető személyiségeiről

Az 1918–1920.évi államjogi változások után Csehszlovákiába került magyarság új értelmiségi generációjának legjelentősebb baloldali mozgalma kétségkívül a Sarló volt. A két világháború közötti kisebbségi társadalom emblematikus tanáregyéniségének számító Krammer Jenő 1935-ben írott tanulmányában az elsők közt hívta fel a figyelmet arra, hogy az 1925-ben létrejött, Sarlót megalapozó prágai Szent György Kör túlmutatott a hagyományos ifjúsági egyesületeken, mert kezdettől fogva a kisebbségi helyzet alapkérdéseire kereste a választ, s ezzel hosszú időre kínált a népszolgálatként felfogható szerepvállalási, azonosulási mintákat a szlovákiai magyar kulturális elitek számára: „A Szent György Kör ifjúsági mozgalmában többet kell látnunk, mint szervezkedést kultúrfeladatok elvégzésére. Általa és különösen későbbi fejlődési fázisával, a regősmozgalommal életfolyamat indul meg, az itteni magyar értelmiség demokratizálódása. Ezen ne politikai jelszavak és célkitűzések hódítását értsük, mely végre is csak felületi jelenség lenne, hanem az eddigi kultúrhordozó rétegnek, a középosztálynak lassú átitatódását népközelségből, paraszti sorból vagy legalább is környezetből, az értelmiség körébe növekedett fiatal erőkkel.” (Krammer 1935, 29. p.) A spontán kialakult öregcserkész-mozgalom tehát a szlovenszkói magyarok nemzetiségi és társadalmi problémáira igyekezett új megoldásokat nyújtani. Ez pedig összefüggött a „demokratikus” nemzetállam kisebbségpolitikájának kétarcúságával, valamint a kisebbségi keretek között felnőtt első generáció nemzeti identitásának és állampolgári lojalitásának dilemmáival.
Mindezt aláhúzza, hogy a prágai, brünni és pozsonyi „csehszlovák” egyetemek mellett létrejött öregcserkészkört olyan jórészt falusi vagy kisvárosi környezetből érkezett fiatalok alakították, akik munkás-paraszti gyökerekkel rendelkeztek, vagy az államváltás következtében deklasszálódott középosztálybeli családból származtak. A fiatalság ebben az időszakban a csehszlovákiai magyar cserkészek összefogása mellett a kisebbségi magyar népi rétegek (a parasztok és a munkások) szociális problémáinak feltárására törekedett, regös- és falujárásokat szervezett.
Az öregcserkészek által kezdeményezett 1928. augusztusi gombaszögi táborozásán laza mozgalomként jött létre a Sarló, amelyet megalakulásakor a hasonlóan gondolkodó fiatal egyetemisták szülőföldjükért, a felvidéki magyarságért tenni akaró csoportjai alkottak. A szerveződésen belül klasszikus értelemben vett egyesületi élet nem folyt. Utólag is igazat adhatunk Krammer Jenőnek, aki szerint a sarlósok „elitcsoportként nem alkottak nagyszámú társaságot, s aktív tevékenységük néhány fiatal értelmiségi felkészültségét és lelkesedését dicsérte”. A Sarló sohasem vált tömegmozgalommá, a mozgalomban meghatározó személyek köre hozzávetőleg 15 fős csoportot jelentett.
A gombaszögi indulást követően a magyarországi népi mozgalomhoz kötődő irányvonaltól egyre inkább a baloldali szocialista ideológia irányába tájékozódtak. Ebben a soktényezős folyamatban meghatározó, ugyanakkor mégis ambivalens szerepe volt a Sarló főszervezőjének és ideológiai vezetőjének, Balogh Edgárnak. 1931-től egy részük ugyanis Baloghgal együtt a marxista-kommunista eszmék felé fordult, ami nagyban hozzájárult a Sarló 1932 és 1934 közötti szétforgácsolódásához.
A Trianon előtti Magyarországon született, de már jórészt Csehszlovákiában szocializálódott sarlós csoportról számos elemzés, szaktanulmány és adatközlés látott napvilágot. Ezek nagy részét azonban maguk a sarlósok írták főként a pártállami időszakban. Mindenesetre a rendszerváltozásig a mozgalomról többségében idealizált értékelések, politikailag elfogult munkák jelentek meg. Cornelius Deborah angol nyelvű doktori értekezésében ideológiailag elfogulatlan értékelést adott, de csak csekély mértékben támaszkodott azokra a levéltári forrásokra, amelyek révén árnyaltabb képet kaphatunk a mozgalom ideológiai változásainak soktényezős folyamatáról. Ezt a hiányt kívánjuk ebben a tanulmányban pótolni azzal, hogy újonnan előkerült magyarországi diplomáciai és rendőrségi források alapján bemutatjuk a korabeli hivatalos Magyarország megítélését a Sarlóról. Természetesen hangsúlyozni kell, hogy különösen a gyakran elfogult – befeketítő szándéktól sem mentes helyi forrásokra támaszkodó – jelentéseket erős kritikával szükséges kezelni, hiszen céljuk sok esetben nem a szereplők reális értékelése, hanem éppen ellenkezőleg, a közéletben való diszkreditálása, a magyarországi kapcsolatok, utazások megnehezítése vagy éppen lehetetlenné tétele volt. Mint ahogyan hasonló óvatossággal és fenntartásokkal kell kezelni azokat a csehszlovák rendőrségi és közigazgatási jelentéseket is, amelyek a szlovákiai és kárpát­aljai magyar ifjúsági mozgalmak megfigyelése alapján készültek. Forráselemző tanulmányunkkal ezért a sarlósok rövid ideig tartó baloldali kommunista orientációjának a reális megítéléséhez szeretnénk fontos magyarországi provenienciájú adalékokkal szolgálni. Mégpedig abban a reményben, hogy a 20. századi kisebbségtörténeti összképben rendkívül fontos és pozitív szerepet játszott nemzedék emlékezetét nem a szélsőséges megközelítések – a kritikátlan rajongás vagy a parttalan gyűlölködés gesztusai és hangjai – fogják meghatározni.
A baloldali mozgalom ugyanis nemcsak a csehszlovákiai magyarság körében, de határon túli – magyarországi és erdélyi – ifjúsági mozgalmakra is hatással volt. A hasonló – népi és szociális szellemiségű és ideológiájú – magyarországi fiatalokkal, elsősorban a Bartha Miklós Társasággal és a Bethlen Gábor Körrel különösen jó viszonyt ápolt. A Horthy-korszak keresztény-nemzeti magyarországi politikai elitjei viszont kezdettől fogva gyanakodva figyelték az egyre inkább baloldali, végül kommunista irányba tájékozódó csehszlovákiai magyar egyetemista körök tevékenységét. Ezt igazolják azok az 1929 és 1939 között született konzuli és követségi, valamint rendőrségi jelentések, amelyek mostani elemzésem fő forrásanyagát képezik. A prágai követség és a pozsonyi konzulátus, illetve a magyarországi rendőrség jelentései azonban általában véve elfogultak és híven tükrözték a hivatalos konzervatív politika álláspontját a baloldali irányú kisebbségi mozgalomról.

A népi mozgalom és a „faji triász” hatása és magyarországi kritikája (1925–1928)

Az 1925-ben megalakult Szent György Kör időszakában az öregcserkész-fiatalok elsősorban a magyarországi népi mozgalom felé tájékozódtak. 1927-től kezdődően viszont egyre határozottabban megjelentek körükben a baloldali-szocialista ideológiára mutató tendenciák. Ezzel párhuzamosan már ebben a kezdeti stádiumában sor került olyan konfliktusokra, amelyek a hivatalos Magyarországgal való viszony elmérgesedésére utaltak. Ezek a nézetkülönbségek elsősorban a fiatalok ideológiai tájékozódása kapcsán jelentek meg. Az egyik első ilyen ideológiai (irodalmi) hátterű támadás Magyarország irányából, Berzeviczy Albert részéről érte az egyetemista csoportot. Az 1927-es konfliktus során a Magyar Tudományos Akadémia elnöke „becsehelteknek” nevezte a fiatalokat, hiszen véleménye szerint azok az Ady kultusszal a csehek érdekeit szolgálják. A Szent György Kör öregcserkészei számára ebben az időszakban irodalmi példaképnek számító Ady Endre mellett a magyarországi népi mozgalom két meghatározó alakja, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső jelentette a magyarországi mintát. Ez az úgynevezett „faji triász” az Erdélyi Fiatalokhoz hasonlóan a csehszlovákiai magyar fiatal értelmiség egy része számára is meghatározó jelentőségűnek számított.
Balogh Edgár Szalatnai Rezsővel 1927 februárjában folytatott levelezésében először utalt a hivatalos magyarországi körök konzervatív álláspontjára, amely kritikusan értékelte a csehszlovákiai magyar egyetemi értelmiség szociális alapokon álló világnézetét. Baloghnak komoly dilemmát okozott az Ady Endre és Móricz Zsigmond ellen indított támadás. Erre hivatkozva utasította el a Szalatnai Rezsővel tervezett közös budapesti útját, kiemelve a „konzervatív” Magyarország irányában érzett fenntartásait és meghasonlását: „Tehát Pestre, sajnos, most együtt nem mehetünk. Mert Pesten olyan államba botolnék bele, melyet minden új belátáson és józanságon keresztül mégis csak betegen, bolondosan, bűnösen szeretek. S ez a konfliktus sok az én gyengeségemnek. Most nem is tudnék oda menni. Ahol Móricz Zsigmondot árulónak nevezik. És Berzeviczyék Adyt akarják leócsárolni.”
Ezek a sorok azt is igazolják, hogy a fiatalok népi ideológiája szoros összefüggésben állt kisebbségi helyzetükből fakadó állampolgári dilemmáikkal és Magyarországhoz fűződő egyre ambivalensebb viszonyukkal. Magyarországtól való „eszmei” távolodásuk különösen megterhelő volt kisebbségi magyarokként, hiszen helyzetükből fakadóan Csehszlovákiával is komoly ellentétbe kerültek: „Itt legalább a végsőkig teljes harmonikus lelkemmel gyűlölhetek, mert akiket gyűlölnöm kell gondolkozásomból kifolyólag, azokat az esztelen érzelmességem is vakon gyűlöli. Mert ütnek, az apámat öreggé, reszketőssé, idegessé nyomják s társaimat is, engem is éheztetnek. S a nemzetemet nyomják.” Balogh Edgár leveléből az is kiderült, hogy míg Csehszlovákia fölött érzelmektől mentesen és saját meghasonlása nélkül mondott ítéletet, amire a legfőbb okot családja és saját szociális helyzete szolgáltatta, addig Magyarországhoz erős érzelmi, kulturális szálak fűzték, ugyanakkor racionális szempontból már nem tudott azonosulni az „anyaországi” konzervatív kurzussal. Ezért Magyarország irányában erősebbek voltak politikai-ideológiai dilemmái.
Azt is hozzá kell azonban tenni, hogy a fiatalok baloldali irányváltásáig a magyarországi külképviseletek és kormányzati körök sem tekintették teljes egészében elítélendő és „ellenséges” mozgalomnak az öregcserkész-mozgalmat, bár már ekkor előfordult, hogy panaszt váltott ki a Szent György Kör tevékenysége. Az 1928-as évben például maga Szekfű Gyula is pozitívan értékelte a fiatalok Vetés c. röpiratát.

„A balra át” időszaka és a kritikus vélemények felerősödése (1928–1931)

A Sarló mozgalom 1928. augusztusi gombaszögi megalakulását követően fokozatosan eltávolodott a népi vonaltól és baloldali-szocialista irányba tájékozódott. Ez pedig okot adott a konzervatív irányvonalú Magyarországnak egyre kritikusabb vélemény megformálására a Sarló mozgalomról. Az anyaország elutasító álláspontja 1929-ben már egyre határozottabban megnyilvánult politikai körökben is. Mindezt legkorábban a pozsonyi konzul 1929. évi decemberi jelentése bizonyítja, amely kifogásolta a mozgalom „irredenta”-ellenességét és baloldali nézeteit. Bartók László pozsonyi magyar konzul már ekkor éles hangvételű véleményt fogalmazott meg a mozgalom baloldali vezetéséről – elsősorban Keszler Balogh Edgárról. Az elítélő hangvételű jelentés szélsőséges álláspontot képviselt és rendkívül negatív hangnemben írt a sarlósokról: „Rendkívül fanatikusak, gyűlölnek mindenkit, aki nem ismeri el őket. […] Általában jellemző reájuk a magyar viszonyokkal való buzgó foglalkozásuk. De míg a legtöbb magyar az elszakított területeken a mai Magyarországtól a jobb jövőt várja, ők Magyarországhoz visszakerülni nem akarnak.”A konzuli jelentés a legnagyobb problémát tehát abban látta, hogy a fiatalok úgymond nem kívánták vissza a Trianon előtti viszonyokat. Ugyanakkor azzal is megvádolta a sarlósokat, hogy Baloghék teljes egészében elítélték a korabeli magyarországi politikai rendszert: „Az irredenta a legnagyobb bűn a szemükben. Állandóan a legdurvább kitételekkel támadják a mai magyarországi rendszert és a baloldali pártok uralomra jutásától várják ott a helyzet javulását. Közép-európai gazdasági közösségről álmodoznak, amely előbb-utóbb amúgy is megszüntetné a határokat, de jelenleg – szerintük – csak örülhetünk, hogy nem élünk Magyarországon.” Ahogy arra az idézet is utalt, a fiatalok vezetőségének nagy része ebben az időszakban valóban a baloldali ideológia felé orientálódott és a revíziós célok helyett egyfajta közép-európai államközösség (dunai-konföderáció) létrehozásáról gondolkodott, ami szerintük a kisebbségi problémák és a nemzetállami nacionalista problémák számára új megoldást nyújthatott volna.

Miközben erre az időszakra vonatkozóan a pozsonyi magyar konzul számára a fő gondot a fiatalok baloldali orientációja jelentette. A Sarló ideológiájával kapcsolatos kettősségekre ezért hívta fel a külügyminiszter figyelmét 1929 végén. Bartók konzul számára elfogadhatatlannak bizonyult, hogy a mozgalom egyértelműen baloldali szemléletet képviselt. Jelentéseiben a fokozatosan marxista meggyőződésűvé vált Balogh Edgár személyét emelte ki, akinek tehetsége által sikerül összetartani a különböző baloldali vonulatokat a mozgalomban.
A Sarló és a magyarországi kormány közötti kapcsolatok végleges megromlása az 1930. március 15-ei „koszorú-affér” után következett be. Két sarlós – Terebessy János és Varga Imre – a nemzeti ünnep alkalmából a dunai – magyar, szlovák, cseh, román, horvát, szerb – népek színeivel és vörös szalaggal díszített koszorút akart elhelyezni a pesti Petőfi-szobron, de a magyarországi rendőrség ezt megakadályozta. Ezután a sarlósok Brogyányi Kálmánt küldték a két megbízott után, akinek azt javasolták, hogy végül Táncsics Mihály sírjára tegye le a koszorút. Brogyányit Farkas István szociáldemokrata országgyűlési képviselő is kikísérte a Kerepesi temetőbe, és a Táncsics-sír talapzatára helyezték a koszorút.
A koszorú-ügy következtében a fiatalokat – több sarlós írás szerint – kitiltották Magyarországról, ami azonban részigazság, melynek körülményeire a továbbiakban fogunk rávilágítani. Mindenesetre a koszorú-affért magyarországi diáktüntetések, valamint a sarlósoknak a magyarországi szervezetekkel beálló rövid „elhidegülése” követte. A diáktüntetést a jobboldali diákmozgalmak szervezték. A sarlósok személyes életében is változásokat okozott a botrányosnak minősített koszorúzási kísérlet. Például nagy valószínűséggel ennek az afférnak a következménye volt az is, hogy Vass Lászlót, a Sarló egyik vezető személyiségét és „magyarországi követét” kitiltották az Eötvös Kollégiumból. Vass a következőket írta Balogh Edgárnak 1930. július 4-ei levelében: „Még Pestről kellett volna megírnom: az Eötvös Collegium Igaz­ga­tósága felsőbb utasításra hallgatva szeptember 1-től kizár tagjai közül (Konferencia határozat). Megokolás: egy olyan mozgalomban exponáltam magam, amelyet az állami hatóságok is hazaárulónak bélyegeztek. A határozatot hivatalosan nem adták át nekem. De a következőket tudtam meg egyik prof.-tól: a határozatot nem fogják nekem kézbesíteni, mert attól tartanak, hogy én azt felhasználva, a Sarló útján »kultúrbotrányt« csinálnék.”

A „marxista” Sarló mint nemzeti ellenség

1931-ben a hivatalos Magyarország számára egyértelművé vált a sarlós vezetők egy részének kommunista tájékozódása. Ezzel párhuzamosan a fiatalok anyaországi megfigyelése nagyobb hangsúlyt kapott. Balogh Edgár kiemelte visszaemlékezésében, hogy 1931 „az az idő, amikor már Gömbös Gyula magyar miniszterelnök a prágai magyar követség útján […] rendszeresen tájékoztatta magát a csehszlovákiai Sarló működéséről”. Ezt igazolja a követségi tanácsos 1931. áprilisi jelentése, amely szerint a sarlós vezetők Magyarországra való beutazásának ellenőrzése elsősorban az anyaországi diákság radikalizálódásának megfékezése érdekében vált fontossá: „Miután valószínű, hogy a »Sarló« egyesületnek a magyarországi radikálizmusra hajló diákság körében exponensei vannak, célszerű volna a »Sarló« vezető tagjait magyarországi utazásuk alkalmával erős megfigyelés alá helyezni. A »Sarló« legjelentősebb tagjai Keszler-Balogh Edgár, Terebessy János, Limbacher Rezső, Jócsik Lajos, Dobossy Imre, Horváth Ferenc, Brogyányi Kálmán egyetemi hallgatók.” A jelentésből az is kiderült, hogy a megfigyeltek személyét elsősorban azok a sarlósok adták, akik 1931-ben a kommunizmus irányába orientálódtak. Közéjük tartozott Porzsolt László is, akit szintén kommunista agitátorként tartottak számon a beszámolók. Egy későbbi jelentés alapján a megfigyelt sarlósok névsora ugyanakkor Ferencz Lászlóval egészült ki. Az említett személyek nemcsak ideológiailag, politikailag is elköteleződtek a marxizmus irányában és 1931 után mindnyájan a Csehszlovák Kommunista Párt tagjaivá váltak.
A fenti – marxista irányba tájékozódó – sarlósokat a magyarországi külképviseleti szervek ebben az időszakban a legaktívabb tagoknak tekintették. A jelentések a fiatalok személyes tulajdonságai mellett információt adtak azok családi körülményeiről, foglalkozásáról, és kommunista irányú tevékenységüket is jellemezték. Balogh Edgár mellett a „legveszedelmesebb” sarlósnak Jócsik Lajost tekintették, akiről megjegyezték, „Brünnben egy gyűjtés alkalmával kijelentette, hogy addig nem ad, amíg minden templomból nem lesz istálló”. A fenti személyeken kívül a sarlós megfigyeltek között szerepelt még Dobossy László, akinek Magyarországra való beutazási kérelmét 1932-ben elutasították.
A sarlósok ellenőrzését nemcsak a fentiekben jelzett – párizsi kommunistákkal létesített – kapcsolataik húzták alá, de azok az információk is, miszerint összeköttetésben álltak Moszkvával, hiszen „a »Sarló« című progresszív diákegyesület helyiségének címére már hónapok óta járnak a Szovjetoroszországban magyar nyelven megjelenő organumok, így többek között a Moszkvában megjelenő »Sarló és Kalapács« című lap […]”.
A sarlósok moszkvai kapcsolatait az 1931. július 15-i pozsonyi konzuli jelentés is hangsúlyozta. Bartók László konzul ugyancsak felhívta a külügyminiszter figyelmét a baloldali fiatalság nemzetközi tevékenységére. Véleménye szerint a sarlósok erdélyi, berlini, bécsi és moszkvai utazásainak érdemes lenne nagyobb figyelmet szentelni. A konzul ugyanazon jelentésében arról informálta a külügyminisztert, hogy Érsekújvárott kialakulóban van a kommunista irányvonalú Szovjetunió barátainak a társasága, amelynek szervezői bázisát érsekújvári származású sarlós vezetők adják: „Eddig még nem ellenőrizhetett információm szerint Érsekújvárott állítólag alakulóban van a Szovjetunió barátainak a társasága, amelynek szervezői Dobossy Imre és László, Jócsik Lajos és Balázs András volnának.”

A Szovjetunió Barátainak Köre

A sarlósokkal kapcsolatos jelentések egy része 1931 második felétől a Szovjetunió Barátok Köre nevű mozgalomban kifejtett tevékenységüket forszírozta. Az új szélsőbaloldali ifjúsági szerveződés megalakulásának hírét 1931. július 17-én megerősítette Bartók László konzul. A leírás alapján az 1931. július 15-ei alakuló gyűlésen kb. 200 személy volt jelen. Az értelmiségiek közül kiemelte a sarlós nemzedék kommunista irányultságú tagjait: Horváth Ferencet, Jócsik Lajost, Dobossy Imrét, Balogh Edgárt, Terebessy Jánost és Berecz Kálmánt. A jelentés egyúttal rámutatott a szervezet elzárkózására a politikától, melyet azonban formálisnak értékelt. Kifejtette, hogy Horváth Ferenc az egyesület alapszabályát ismertette „hangsúlyozva annak teljes politikai mentességét, mert az egyesület célja csupán a szovjetoroszországi események és fejlődés tudományos alapon való ismertetése. Mindamellett azonban ez a kijelentése nem zárta ki azt, hogy a másik mondatában már propaganda hangokat eresszen széjjel”.
A mozgalom Sarlóval való összefonódására utalt az is, hogy az egyesület elnöke Horváth Ferenc lett, aki ez időben a Sarló elnöki tisztségét is ellátta, titkárrá pedig Jócsik Lajost választották. Ezenkívül a tiszti karba beválasztották Dobossy Imrét és Berecz Kálmánt is. Az alakuló közgyűlésen Balogh Edgár szintén jelen volt, aki ekkor már a Sarlóban sem vállalt vezető funkciót rendezetlen és bizonytalan csehszlovák állampolgársága miatt. Az új egyesületről a jelentés éles kritikát fogalmazott meg. Kiemelte az egyesület zsidósággal való kapcsolatait és rámutatott, hogy Csehszlovákiában „ennek az egyesületnek […] megvan a működési terrénuma, amennyiben van egy-két értelmes kommunista ifjúmunkás és egy-két tucat mindent tudnivágyó és az undokságokban kéjelegni akaró tacskó zsidó fiú, aki oly buta és unintelligens, hogy minden új alakulatban részt vesz, hogy ezen tulajdonságát eltakarni képes legyen”. Később kiemelte Horváth Ferenc és az új szervezetben szerepet vállalt többi sarlós kommunista elkötelezettségét, megingathatatlannak és szilárdnak mondott meggyőződését: „Azt megállapíthatom, hogy az új generáció, Horváth és társai már mind meggyőződéses kommunista és alig-alig fog sikerülni ezeket már ebben az elvükben megingatni és nehéz megakadályozni, hogy az ifjúság közül ne vonjanak mind magukhoz egy-kettőt.”
A pozsonyi magyar királyi konzul érsekújvári bizalmi emberének 1931. augusztus 5-ei jelentése már arról adott számot, hogy a Szovjetunió Barátainak Köre heti rendszerességgel tart üléseket Érsekújvárott. Az állandó résztvevők között jelen volt a fentiekben már említett Horváth Ferenc, a két Dobossy fivér, valamint Jócsik Lajos. Ezenkívül a jelentés szerint kb. 30-40 kommunista munkás, egyetemi hallgatók és érettségizett lányok – pl. a sarlós Szporny Anikó – vett részt a szervezet ülésein. A fiatalok az újvári híradás szerint „a gyűléseken előadásokat tartanak, szavalnak, a kommunista helyzetről vitatkoznak”.
A jelentés emellett megemlítette egy hasonló pozsonyi szovjetbarát társaság megalakulásának a tervét is. Annak szervező munkáját Balogh Edgár és Terebessy János végezte. A pozsonyi csoportról a következőket jegyezte meg: „A megalakulandó társaság tagjai mindennap este összejövetelt tartanak a Stefánia-kávéházban. A tagok legnagyobb része 17-22 közötti fiatalemberek és leányokból áll. Neveiket igyekezni fogok megállapítani.” Ugyanakkor Hoffmann prágai követségi titkár 1931. szeptemberi jelentésében nem tulajdonított nagy jelentőséget a Sarlónak. Megjegyezte, hogy a magyar ifjúság gondolkodása általában véve nemzeti. A sarlósok mozgalmát pedig átmeneti „kilengésnek” tekintette, amelyet a német nemzeti szocializmussal kapcsolt össze: „Az ifjúsági mozgalmak egyes kilengései nem vehetők túlságosan komolyan, tény, hogy pl. a Sarló Ifjúsági Egyesület egyes tagjainak gondolkodása bolsevistának vagy kommunistának nevezhető. Általánosítani azonban nem lehet és benyomásom az, hogy ezek a szélsőségesek inkább a német nemzeti szocialista/Horog kereszt/ felfogáshoz állanak közel, semmint az orosz bolsevizmushoz. Ezt talán ők maguk sem tudják.” A jelentés a Sarló és a nemzetiszocialista irányvonal közötti párhuzamokat ugyanakkor semmilyen konkrét bizonyítékkal nem támasztotta alá. A sarlósok korabeli írásaikban pedig egyértelműen elhatárolódtak a nemzetiszocialista jellegű szélsőséges ideológiától.

A sarlósok értékelése a mozgalom felbomlásának időszakában

Az 1932 és 1934 közötti időszak már egyértelműen a Sarló felbomlásának jegyében telt el. Miközben a csoport tagjainak egy része ebben az időszakban nyíltan a kommunista ideológia irányába fordult, mások nem kívántak azonosulni sem a marxizmussal, sem a kommunizmussal. Ugyanakkor a szélsőbal irányába tájékozódó fiatalok sem voltak egységesek: néhányan a trockizmus iránt érdeklődtek, míg mások az 1929-es „bolsevik fordulat” után – a Klement Gottwald által fémjelzett dogmatikus pártvezetéssel szembeni ellenérzések hatására – távolodtak el a marxizmustól. Sokan közülük praktikus okok miatt váltak ki a Sarlóból. Mindez azzal is összefüggött, hogy a sarlósok egyre erősebb megfigyelésnek voltak kitéve a magyarországi külügyi képviselet és a csehszlovák rendőrségi hatóságok részéről, amit az általunk feltárt magyarországi anyagok is alátámasztanak.
1932. július 30-án a pozsonyi magyar királyi konzulátus kiemelte a csehszlovák állam törekvéseit a kommunista megmozdulások ellen. Ez minden bizonnyal összefüggött a gazdasági válsággal, mely 1931–32-ben erősen éreztette hatását a Köztársaságban. Külön hangsúlyozta a csehszlovák hatóságok Sarlóval szemben tanúsított magatartásának változásait: „A hatóságok, amelyek védőszárnyai alatt a »Sarló« elnemzetietlenítő munkáját a magyar ifjúság körében megkezdte, most látszólag már észbe kaptak és rájöttek, hogy az egyesület tulajdonképpen milyen romboló munkát végez.” Ezzel kapcsolatban külön kitért Balogh Edgár küszöbönálló kiutasítására Csehszlovákiából, amelyre rövidesen valóban sor került. Balogh esetleges magyarországi letelepedése és úti okmány kérelme kapcsán pedig egyértelműen elutasító álláspontra helyezkedett: „Ez esetre mindenesetre célszerű volna nevezett esetleges magyarországi letelepedését megakadályozni. Amennyiben a konzulátushoz fordulna, úgy akár útlevél, akár vízum iránti kérelmét meg fogom tagadni. Egyben tisztelettel értesítem Nagyméltóságodat, hogy egyidejűleg utasítom a bécsi m. kir. követséget fentnevezett úti okmány vagy láttamozás iránti kérelmének elutasítására.” Balogh Edgár áttelepülésének lehetőségét felerősítette a fentiekben már említett bizonytalan állampolgársága, ami folyamatos zaklatásokhoz vezetett a csehszlovák rendőrség részéről.
A csehszlovák hatóságok sarlósokkal szemben tanúsított magatartásának megváltozását igazolják a követségi tanácsos által írt 1932. szeptemberi beszámolók a Sarló 1932. évi tevékenységéről. Ezek szerint a mozgalom korábban a csehszlovák rendőri szervek passzivitásának köszönhetően „veszedelmes és mind messzebb elágazó tevékenységet fejthetett ki”. A követségi jelentések kiemelték a megváltozott, szigorúbb csehszlovák hozzáállást a sarlósok kommunista irányultságával szemben: „Legújabban prágai utasításra a cseh hatóságok erélyesebben kezdenek a »Sarló« ellen fellépni, főleg mert a katonai szolgálatra bevonult magyar fiatalok részén észrevehető volt a kommunista propaganda hatása, s összeköttetéseiket továbbra is fenntartották.” Szintén a csehszlovák hatóságok hozzáállásának változását igazolja a pozsonyi rendőrség házkutatása a Sarló és a kommunista párt helységeiben, valamint a Szovjetunió Barátainak Körének feloszlatása.
A mozgalom tagjainak magyarországi megfigyelése szintén folytatódott 1932 után, ami gyakran Magyarországra való beutazásuk tiltásával járt együtt. 1933-ban például Porzsolt Imrét és testvérét, Porzsolt Lászlót folyamatosan ellenőrizték. 1934-ben pedig Dobossy Imre magyarországi – elmondása szerint ártatlan szórakozásra és kirándulásra irányuló – útjával kapcsolatosan merültek fel nehézségek. Dobossy a Magyar Királyi Konzulátushoz 1934 júniusában küldött kérelmében kifogásolta a személye ellen irányuló beutazási tilalmat és felháborodva kérte ki magának a konzulátus vádjait: „A legnagyobb megdöbbenéssel fogadtam a pozsonyi m. kir. konzulátus azon közlését, hogy számomra vízumot nem adhat ki.” Ez után hangoztatta, hogy a diákmozgalmakkal és politikai mozgalmakkal nem áll kapcsolatban: „Sejtelmem sincs róla, mi lehet ezen intézkedés oka: hiszen évek óta nemcsak, hogy a diákmozgalmakban semmiféle részt nem veszek, de semmiféle politikai mozgalommal nem állok sem direkt, sem indirekt összeköttetésben.” Dobossy hangsúlyozta, hogy nemzeti érzései szempontjából igaz magyarnak vallja magát: „Rendkívül elszomorít […], hogy akkor, amikor magyar szempontból fölöttébb kétes elemek vígan utazhatnak Magyarországba, én, akinek igaz magyarságában senki, aki ismer, nem kételkedik: nem mehetek oda.” Majd arról fejtette ki véleményét, hogy a Magyarországba való eltiltás éppen a határon túli magyarság és az anyaországi magyarok közötti konfliktusokat erősíti. Dobossy Imre beutazási problémáival kapcsolatban ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy abban minden bizonnyal közrejátszott a Szovjetunió Baráti Körében aktív szerepet vállaló Szporny Anikóval kötött házassága, amelyre ebben az időben került sor.
Az 1934-es követségi jelentések ugyanakkor már nem minden esetben minősítették egyértelmű marxista tevékenységnek a sarlósok működését, jelezve, hogy a csoport ideológiájában komoly változások mentek végbe. Ezt igazolja Dobossy Imre személyének leírása, akiről a követségi tanácsos megjegyezte, hogy „újabban teljesen visszavonult minden politikai tevékenységtől. Jelenleg 26-27 éves. Van egy öccse: Dobosi (sic) László, aki a csehszlovák kommunista párttal szakítva, jelenleg cseh aktivista vizeken evez és a pozsonyi »Magyar Újság« szerkesztésében – valószínűleg álnév alatt részt vesz”. A fent említett többi személlyel kapcsolatban pedig hangsúlyozta, hogy azokat a követség nyilvántartja és róluk lehetőség adtán jelenteni fog. A jelentések ugyanakkor nagyon gyakran rávilágítottak a fiatalok életében bekövetkezett változások motivációira is, amelyet az elhelyezkedésükkel kapcsolatos gondokban jelöltek meg. Jócsik Lajosról például megjegyezték, hogy ügyvédjelöltként próbált elhelyezkedni Érsekújvárott, „mivel azonban fizetéshez ily módon nem juthatott, lévén Érsekújváron az ügyvédjelöltekben fölösleg, csak formailag nyert felvételt, megélhetését a Pozsonyban megjelenő »Magyar Újság«-nál találta meg részben, ahol cikkeit elhelyezi. A pozsonyi Magyar Újság Dzurányi László szerkesztésében jelenik meg. Beneš és Hodža lapja és közvetve a Légió bank finanszírozza. Irányzata nyíltan revízió ellenes és antihungarista”. Dobossy Imrével ellentétben az aktivista újság szerkesztésében részt vállaló Jócsik Lajost 1934-ben politikai szempontból még mindig megbízhatatlannak ítélték. Ezt pedig fokozta a Szovjetunió Barátai Körhöz kötődő baloldali működése. A jelentés rámutatott Jócsik szervezőtevékenységére, aki az egyesület további kiépítését szorgalmazta: „Jócsik Lajos dr. a Szovjetunió barátai egyesülésének tagjai sorából ki nem lépett, hanem ellenkezőleg, Mangler Jenő elektrotechnikai mérnökkel az egyesület fejlesztését és kiépítését határozták el. – Ezen cél elérése érdekében Mangler Jenő öccsét, Mangler Gyulát, ki vegyészmérnök Kassán a »Petrix« villanyelem gyárban, felkereste dr. Jócsik Lajossal, a kassai egyesület megalakítására vonatkozó dolgok megbeszélése végett. Ezen tárgyalásuk eredménye még ismeretlen.”
Rendőri megfigyelések a Sarló megszűnése után

A fentiek is aláhúzzák, hogy a további magyarországi megfigyelések egyik fő szempontja lehetett a baloldali fiatalság és Szovjetbarátok Szövetségének további működése. A komáromi magyar királyi rendőrkapitányság 1935. március 21-ei beszámolója szerint ugyanis Kassán új csoportja alakult a Szovjetbarátok Szövetségének: „Tisztelettel jelentem, hogy bizalmas úton értesülést szereztem arról, hogy a szovjetbarátok szövetségének Kassán is alakult csoportja. Az alakuló gyűlésüket folyó évi február hó 10-én tartották a »Rohlena« kávéházban”. A jelentés ugyanakkor arra is utalt, hogy az érsekújvári csoportot sem számolták fel véglegesen a hatóságok.
1934 után nemcsak a volt sarlósokat, hanem nagyon gyakran azok hozzátartozóit is megfigyelték a magyarországi hatóságok. Például az érsekújvári származású sarlósok „üdvöskéjének”, az ekkor már Dobossy Imre feleségévé lett Szporny Anikónak a Sarlóval és a Szovjetbarátok Egyesületével kapcsolatot ápoló testvéreit, Szporny Juliannát és Károlyt is szemmel tartották. Jócsik Lajos öccsét, Imrét pedig még 1935-ben is megfigyelték annak ellenére, hogy a hatóságok tisztában voltak vele, nem folytat baloldali tevékenységet: „Megállapításunk szerint Jócsik Imrét csupán testvéri kötelék fűzi öccséhez. Olyan adat, amely azt igazolná, hogy Jócsik Imre részt vesz öccse magyarellenes tevékenységében, beszerezhető nem volt”. 1935-öt követően szintén folytatódtak a megfigyelések a fiatalok irányába. A magyarországi utakat azonban megfelelő indoklással – korábban például Porzsolt Lászlóék esetében a szőnyi birtokai miatt – engedélyezték a fiatalok számára. Szporny Anikó gyógykezelésre irányuló határátlépését például 1935-ben annak ellenére is tudomásul vették, hogy a hatóságok szerint „[…] marxista érzelmű, az érsekújvári kommunista párt tagja, a felvidéken működő »Szovjetunió barátai egyesület«-nek tagja”.

A sarlós múlt utórezgései

Az 1938-as visszacsatolást követően is gyakoriak voltak a sarlósok előéletével foglalkozó beszámolók. A fiatalok előélete elsősorban a később állami funkciót betöltő exsarlósok esetében került az érdeklődés középpontjába. Az érsekújvári királyi járási bíróságnál ügyészként működő Dobossy Imre esetében például a székesfehérvári csendőrkerületi parancsnokság az igazságügy-miniszternek kiemelte a Szovjetunió Barátai Egyesületében betöltött szerepét és a nyíltan marxista frazeológiájú 1931. évi sarlós kongresszuson való közreműködését: „Nagyméltóságod tájékoztatására van szerencsém tisztelettel közölni, hogy az államrendészeti nyilvántartásában Dr. Dobossy Imre […] a következő feljegyzéssel szerepel: »A Szovjetunió Barátok társaságának a szervezője a cseh megszállás idején a felvidéki Sarlósok legjelentékenyebb tagja volt, s mint ilyen Pozsonyban 1931 év szeptember havában tartott Sarló kongresszusra előadást tartott a diákság és az ifjú munkások vörös barátságáról.«” Ennek okán további nyomozást indítványozott Dobossy Imre személyét illetően: „Dr. Dobossy Imre előéletére vonatkozóan a győri kir. főügyész útján bizalmas nyomozást indítottam, amelynek során a komáromi kir. ügyészség elnöke és az érsekújvári m. kir. rendőrkapitányság, utóbbi Jaross Vilmos főispánnal is érintkezésbe lépve, azt jelentették, hogy dr. Dobossy Imre, bár a szélsőséges irányzatok követésére hajlamos egyén, – belátta, hogy a kommunista eszmék tévesek, jelenleg a legjobb magyar hazafi, aki feleségével együtt minden magyar nemzeti megmozdulásban részt vesz.” A miniszteri osztályfőnök a tárca nélküli magyar királyi miniszterrel egyetértőleg a belügyminiszter felé azt a következtetést írta, miszerint nincs szükség további lépésekre Dobossy Imrével szemben.
Előfordult azonban, hogy még később is problémát láttak a fiatalok korábbi baloldaliságában. Ilyen volt Bólya Lajos helyzete, aki az érsekújvári királyi ügyészség vezetője volt 1941-ben. A Magyar Királyi Honvédvezérkar Főnöke a miniszterelnöknek olyan jelentést tett, miszerint Bólya baloldali gondolkodásának a sajtócenzori minőségében a cenzúrázásnál észlelhető. A miniszterelnök megbízásából az igazságügy-miniszternek címzett levél azonban, bár a Sarlót erősen baloldali mozgalomnak mutattak be, felhívta a figyelmet, hogy az később kettéhasadt, „amennyiben tagjainak egyik része teljesen bolsevista irányt vett, míg sok olyan fiatalember, aki eredetileg sarlós volt, a világesemények hatása alatt a jobboldali mozgalmakhoz csatlakozott”. A miniszteri tanácsos (a miniszterelnök rendeletére) Bólya Lajos védelmére kelve kiemelte „nemzeti szempontból” való megbízhatóságát: „Bólya kir. Ügyész tudomásom szerint a Csehszlovákia felszámolását megelőző egy-két esztendőben nemzeti szempontból kifogásolható cselekedeteket nem követett el, sőt a felvidéki magyarság kultúrmozgalmaiban tevékeny részt vett.” Később a miniszteri tanácsos azt is jelezte, hogy a Bólya Lajos ideológiai előéletével való foglalkozás már nem időszerű, konkrét adatok híján pedig nincs bizonyíték Bólya megbízhatatlanságára.

Összegzés

Összegezve elmondhatjuk, hogy a prágai magyar egyetemisták egy csoportja már a Szent György Körhöz kötődő (1925–28) időszakban szembekerült a Horthy-korszak Magyarországának konzervatív keresztény-nemzeti ideológiájával és politikai irányvonalával. Ekkor elsősorban ideológiai szempontból kifogásolták a hivatalos magyarországi tudományos élet képviselői – pl. Berzeviczy Albert – a Szent György Körhöz tartozó fiatalok újszerű – népi és demokrata – világnézetét, gondolkodásmódját. Már ekkor felfigyeltek Budapesten a mozgalomhoz tartozó fiatalok tevékenységére és szemmel tartották őket. Ezzel együtt a később a Sarló mozgalomban tömörült és egyre inkább baloldali ideológia felé tájékozódó fiatalok folyamatos kapcsolatot tartottak fent a velük rokonszenvező magyarországi mozgalmakkal, személyekkel, legfőképpen Móricz Zsigmonddal és a népi mozgalom más tagjaival. Ugyanakkor a baloldali-szocialista irányvonal megerősödése miatt 1929-ben a pozsonyi konzul már negatív és elítélő hangnemben nyilatkozott a fiatalokról, kiemelve revízióellenességüket és rokonszenvüket a kommunizmus irányába. A hivatalos Magyarországgal való kapcsolatok elmérgesedésére az ún. „koszorú-affér” után került sor, mely nemcsak a magyarországi ifjúsági mozgalmakkal való elhidegülésben játszott szerepet, hanem a fiatalok személyes éle­tére is hatással volt.
A prágai és pozsonyi magyar követségi, illetve konzulátusi apparátus 1931-től már egyre inkább a nemzeti gondolat, a revíziós elképzelések ellenségeként kezelte a sarlósokat. Ez természetesen közrejátszott abban, hogy a vezetők nagy része ebben a gazdasági válsághoz fűződő időszakban már a kommunista ideológia irányába tájékozódott. A megfigyelések fő szempontját a magyarországi fiatalság radikalizálódásának megakadályozása jelentette. A megfigyelt sarlósok körét a kommunista ideológia irányába tájékozódó, a kommunista párt tagságát gyarapító fiatalok jelentették. Tovább növelte a velük szembeni bizalmatlanságot, hogy az Érsekújvárott megalapított Szovjet Barátok Körének létrehozásában szintén vezető szerepet játszottak az átmenetileg kommunistává lett sarlósok. Erről szintén szélsőséges véleményt fogalmaztak meg a magyarországi jelentések. 1932-től a hivatalos beszámolók kiemelik Csehszlovákia szigorúbb magatartását a sarlósok kapcsán. A Köztársaságot is érintő gazdasági válság hatása ugyanis fokozta a fiatalok radikalizálódását.
Mindenesetre nemcsak a mozgalom működése alatt, de azt követően is megfigyelték egyes sarlós fiatalok tevékenységét, sőt megakadályozták beutazásukat Magyarország területére. Történt ez annak ellenére, hogy ebben az időszakban a vezetők egy részének marxista tájékozódása mellett a volt sarlós fiatalok másik csoportja már az aktivista-szociáldemokrata irányvonal felé orientálódott. Ezt a vonalat a magyarországi jelentések természetesen nemzeti szempontból szintén megbízhatatlannak ítélték, így arról is kritikusan nyilatkoztak. A bécsi döntést követően elsősorban az állami hivatalt betöltő exsarlósok esetében voltak fontosak azok a beszámolók, amelyek a fiatalok baloldali előéletével foglalkoztak. Ekkorra azonban már a fiatalok baloldali „félrelépése” elvesztette aktualitását, múlékony rövid epizóddá vált egy sok próbatételt megélt nemzedék életében és történetében.

Levéltári és kézirattári anyagok

Debreceni Déri Múzeum. Sarló-gyűjtemény
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. K 28
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. K 63
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. K 149
Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára. Szalatnai Rezső hagyatéka

Irodalom

Bajcsi Ildikó 2015a. A Prohászka Ottokár Körök Szövetsége az első Csehszlovák Köztár­saság­ban. Generációs önszerveződés a keresztényszocialista ideológia jegyében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 4. sz. 61–86. p.
Bajcsi Ildikó 2015b. A Sarló mozgalom tevékenysége (1928–1934). PhD hallgatók III. konferenciája. Pozsony, Líceum Kiadó.
Bajcsi Ildikó. A baloldali magyar kulturális értelmiség megszerveződése az első csehszlovák köztársaságban. A Sarló mozgalom szervezeti felépülése és személyi összetétele. Kézirat.
Balogh Edgár 1930. Fasizmus vagy kisebbségi önvédelem. A Nap, okt. 2. 3. p. (Kodolányi János cikkével kapcsolatban. A Reggelnek a Sarló elleni támadásáról.)
Balogh Edgár 1932. Szlovenszkó új kultúrfronton. Új Szó, 5–6. sz. 19–27.p.
Balogh Edgár 1981. Hét próba. Budapest, Magvető Könyvkiadó.
Berzeviczy Albert 2015. Búcsú a Monarchiától. Berzeviczy Albert naplója (1914–1920). (Gali Máté összeáll.) Budapest, Helikon.
Boross Zoltán 1930. Kossuth Lajos dunai konföderációja és az új nemzedék. A Nap, 69. sz. 8. p.
Cornelius, S. Deborah 1998. In Search of the Nation. The New Generation of Hungarian Youth in Czechoslovakia 1925–1934. Social Science Monograph, Boulder, Colorado. Columbia University Press.
Fónod Zoltán 1997. A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995. Pozsony, Madách-Posonium.
Jócsik Lajos 1939. Iskola a magyarságra. Egy nemzedék élete húsz év kisebbségben. Budapest, Nyugat.
Kiss Róbert Károly–Vajda Tamás 2012. Egyetemi ifjúsági egyesületek Szegeden 1919 és 1944 között. Szeged, Universitas Szeged Kiadó. http://digit.bibl.u-szeged.hu/00200/ 00244/00001/egyetemi_ifjusagi.pdf (2016. 12. 23.)
Kovács Endre 1981. Korszakváltás. Budapest, Magvető Könyvkiadó.
Krammer Jenő 1935. A szlovenszkói magyar serdülők lelkivilága. Szociálpszichológiai tanulmány. Budapest, Merkantil-nyomda.
Ladányi Andor 1995. Egyetemi ifjúsági szervezetek a Horthy-korszakban. Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma. Educatio, 2. sz. http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/4-1569.html (2016. 12. 23.)
Lévay Zoltán 1993. A magyar „középosztály” válságához. Korunk, február. http://www.korunk. org/?q=node/8&ev=1933&honap=2 (2016. 02. 19.)
M. Kiss Sándor 1981. „… hivatást számított ki magának történelmi helyzetéből.” /Interjú Balogh Edgárral/ Budapest, Művelődéskutató Intézet.
Magyar Életrajzi Lexikon. http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC00523/02048.htm (2016. 12. 27.)
Papp István 2012. A magyar népi mozgalom története. 1920–1990. Budapest, Jaffa Kiadó.
Pálenyik Ferenc – Pék Vendel 1971. A Párt katonái voltak (Új Szó 1971. 06. 16. ) Érsekújvár és Vidéke, http://www.watson.sk/index.php?option=com_content&view=article&id= 733:az-ersekujvari-munkasmozgalom-toerteneteboel-palenyik-ferenc-pek-vendel-a-part-katonai-voltak-ujszo-1971-06-16&catid=47:regionalna-histora—helytoertenet &Itemid=65 (2016. 12. 21.)
Peéry Rezső 1994. A végzet bábjátéka avagy Peremmagyarok az idő sodrában. Pozsony, Kalligram.
Rupnik, Jaques 2002. Dějiny Komunistické strana Československa: od počátku do převzetí moci. Praha, Academia.
Sándor László 1978. Ez volt a Sarló. Tanulmányok, emlékezések, dokumentumok. Budapest–Pozsony, Kossuth Könyvkiadó–Madách Könyvkiadó.
Simon Attila 2013. Az elfeledett aktivisták. Kormánypárti magyar politika az első Csehszlovák Köztársaságban. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Simon Attila 2015. Nyilasok a spájzban. Szélsőjobboldali kísérletek a szlovákiai Magyar Párt átalakítására és Esterházy János eltávolítására a pártelnöki tisztségből 1939 és 1945 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 4. sz. 31–60. p.
Szarka László 2016. A multietnikus nemzetállam. Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában 1918–1992. Pozsony, Kalligram.
Szilágyi Zsuzsa: Válság a szociológus szemével. http://www.haon.hu/debrecen/valsag-a-szociologus-szemevel/1882003. (2016. 02. 19.)
Szlovákiai Magyar Adatbank. A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig. http://adatbank.sk/lexikonok/a-csehszlovakiai-magyarok-lexikona-1918-tol/ (2016. 12. 28.)
Turczel Lajos: 1988. Újraközlés. Érsekújvár és a Sarló. (Újraközlés) Érsekújvár és Vidéke,
http://www.watson.sk/index.php?option=com_content&view=article&id=601:turczel-lajos ersekujvar-es-a-sarlo&catid=47:regionalna-histora—helytoertenet&Itemid=65 (2016. 12. 10.)
Vígh Károly: A felvidéki Sarló-mozgalom története. Valóság, 2004. 8. sz. 64–72. p.
Zemko, Milan 2010. Občan, spoločnosť, národ v pohybe Slovenských dejín. Bratislava, Historický ústav SAV.

A pozsonyi Madách Szalon kulturális és üzleti tevékenysége egy partnercég iratai alapján, 1942–1944

1942. szeptember 22-én levél érkezett Pozsonyból a Herendi Porcelángyár Rt. budapesti üzletéhez. A levél feladója, gróf Esterházy János a szlovákiai Magyar Párt elnöke volt, aki röviden felhívta a vállalatvezetés figyelmét a nemrég alapított pozsonyi Madách Házra mint a szlovákiai magyarság egyik legfontosabb kulturális intézményére. Ezt követően néhány szóban említést tett a Ház új helyiségéről, a Szalonról, amelyben terveik szerint a könyvek és kulturális események mellett a magyar ipar- és képzőművészet legkiválóbb alkotásai fognak helyet kapni. Esterházy János levele végén a világhírű Herendi Porcelángyár segítségét kérte abban, hogy az intézmény a márka szlovákiai képviselete és árusítóhelye lehessen.
Herend ekkorra már nemcsak Európa, de világszerte is jól kiépített viszonteladói hálózattal rendelkezett. Gyakorinak számított, hogy különféle cégek és magánszemélyek üzleti terveikkel, ajánlataikkal keresték meg őket. Ez az eset azonban más volt, egyrészt Esterházy János személye, másrészt rajta keresztül a szlovákiai magyar kisebbség helyzete miatt. Azaz a Madách Szalon megkeresése több volt egy szimpla üzleti kapcsolatfelvételnél. Gulden Gyula vezérigazgató éppen ezért tárgyalásra érdemesnek tartotta a felvetést.
Talán kevesen gondolnák, hogy egy gazdasági szerv anyaga – legyen az egyéni vállalkozás, részvénytársaság vagy éppen pénzintézet – a működésre vonatkozó iratok mellett, köztörténeti szempontból is fontos, sok esetben akár egyedüli forrásokat tartalmazhat. Ki gondolná például, hogy a Herendi Porcelángyár iratanyagában található közel tíz centiméternyi számla és üzleti levelezés önmagán túlmutatva, egyszerre szolgál egyedi forrásként egy másik gazdasági vállalkozás történetéhez. Nincs ugyanis tudomásunk arról, hogy a Madách Könyvesház és Szalon iratanyaga bárhol megmaradt volna. Emiatt az intézmény működése iránt érdeklődők leginkább a korabeli sajtóból vagy személyes irattöredékekből szerezhettek információkat. Ezek azonban csak ritkán tartalmaznak a mindennapi ügymenetre, a vállalkozás vezetőinek üzletfilozófiájára és kulturális küldetésükre vonatkozó forrásokat. Ezzel szemben a Herendi Porcelángyár Rt.-vel folytatott üzleti levelezésekben számtalan olyan informális részlet található, amelyek alapján, ha körvonalaiban is, de rekonstruálható a szlovákiai magyar közösség egyik legfontosabb intézményének kulturális, politikai és nem utolsósorban gazdasági tevékenysége. Ez utóbbi talán fel sem merül az olvasóban, amikor az 1942 és 1944 között működő Madách Könyvesház és Szalon kifejezést meghallja. Pedig a kisebbségi helyzetben levő szlovákiai magyar közösség fennmaradásának zálogát jelentő oktatás, hitélet és más intézményrendszerek fenntartásában fontos szerep jutott a gazdasági háttérnek. Találóan jegyezte meg Gaucsík István, hogy a nemzettudat megszilárdításához a gazdasági eszközök biztosítása elengedhetetlenül fontos volt. (Gaucsík 2008, 18. p.) Ennek megteremtése és fenntartása azonban különösen nehéz volt a Szlovák Köztársaságban. Itt ugyanis az egyetlen magyar párt szervezeti életét és politikai tevékenységét olyan mértékben korlátozta az államhatalom, hogy az szinte formálissá vált. (Simon 2015, 17. p.) E szorongatott helyzet, valamint a pártszervezet alapvetően vezérelvű működési mechanizmusa miatt Esterházy János elnök szinte egyedüliként határozta meg a magyar közösség politikai irányvonalát. Esterházy nélkülözhetetlen szerepét, befolyását tovább erősítette, hogy a szlovák parlamentben egyedüliként ő képviselte a magyar ügyeket.
A pártelnök a magyar kisebbséget ért jogsértések miatt szinte folyamatosan felszólalt és memorandumokat nyújtott be a parlamentben. A politikai érdekvédelem mellett a hétköznapok során, munkatársaival együtt, a közösség szociális és gazdasági megerősítésén is dolgozott. 1941-ben a szlovák–magyar gazdasági egyezmény eredményeképpen két szlovákiai pénzintézetet, a Pozsonyi I. Takarékbankot és a Szepesi Hitelbankot is a magyarság pénzintézetének nyilvánítottak. (Gaucsík 2010, 145. p.) Előbbi elnöke Esterházy János lett. A Pozsonyi I. Takarékbank még ebben az évben politikai döntés értelmében a Magyar Általános Hitelbank alá rendeződött be, azaz a magyarországi hitelbanktól függő intézetté vált. Az így átalakult bank meghatározó szerepet játszott a Szlovákiába irányuló magyar külkereskedelemben.
Az Esterházy János által elnökölt pénzintézet átalakításával közel egy időben megnyílt a (pozsonyi) magyar kulturális életet irányítani hivatott Madách Ház is. A szlovákiai politikai helyzetet, a magyar kisebbséggel szembeni autoriter viszonyt jól jelzi, hogy néhány nappal a Madách Ház megnyitását követően a belügyi szervek házkutatást tartottak és 111 indexen vagy cenzúra alatt levő könyvet koboztak el. Az államhatalom ellenséges magatartása ellenére az intézmény folytatta működését, sőt a következő évben a már említett Szalon helyiségével bővült tovább. A takarékbank és a Madách Ház mellett szintén a magyar közösség gazdasági megerősítését szolgálta, hogy novemberben hozzáláttak a Magyar Párt gazdasági szakosztályainak kiépítéséhez is.
Visszatérve Esterházy János szeptemberben írott bemutatkozó levelére, a következő hetek levélváltásai azt mutatják, hogy a politikus támogatásával a Madách Ház vezetői nagy lendülettel kezdtek hozzá a világhírű magyar porcelángyárral kialakítandó üzleti kapcsolat előkészítéséhez. Szeptember utolsó hetében a Madách Ház képviseletében Somos Elemér, a szlovákiai magyar sajtó és közélet meghatározó szereplője kezdte meg a tárgyalásokat a porcelángyár fővárosi irodájában. A találkozóról készült rövid feljegyzés szerint Somos ide már egy rendelési listával érkezett, és miután átadta azt, kérte, hogy számukra minél hamarabb szállítsák ezeket a porcelántárgyakat. Indoklása szerint a Szalon egyelőre üresen áll, és a kiállítóteret kizárólag herendiekkel kívánják berendezni. Emellett megismételte gróf Esterházy azon kérését is, hogy a Madách Szalon lehessen Herend hivatalos szlovákiai képviselete. Gulden Gyula a már kialakított és jól működő szlovákiai nexusokra hivatkozva egyelőre ezt elutasította, ám jelezte, hogy a Szalon elindulta és a porcelántárgyak értékesítésének összesítése után visszatérhetnek a felvetésre.
Esterházy János levele és a Somos Elemér tárgyalásáról készült rövid feljegyzés jól érzékelteti, hogy a szlovákiai magyarság új központjának számító Madách Ház mögött egy kulturális küldetéstudat és jól kidolgozott üzleti terv is volt. Ezt példázza, hogy a Szalon nem egyszerűen egy kiállítótér, hanem az egyik legismertebb magyar márka értékesítő helye is kívánt lenni. Mindez részét képezte Esterházy János és a Nemzeti Párt politikájának, amely szerint a kisebbségi magyarság fennmaradásának és megerősödésének fontos alapját kell, hogy képezze az önálló és stabil gazdasági háttér.
A Herendi Porcelángyár Rt. ugyan kapcsolatban állt már néhány szlovákiai kereskedelmi vállalkozással, azonban az ottani magyar közösség kötődése, érdeklődése és bizalma miatt jó lehetőséget látott a Madách Szalonnal való együttműködésben. Ezt bizonyítja, hogy a Somossal történt első egyeztetést követően a kereskedelemügyi minisztériumtól kérték a Szlovákiába exportálható kontingensük 1 millió koronára való kibővítését. Erre azért volt szükség, mert a külföldre, így a Szlovákiába exportálható késztermékek (porcelánok) arányát és számát is az érintett országok közötti megállapodások rögzítették. (Szűts 2013.) Ezek alapján a magyarországi gyártók, köztük a Herendi Porcelángyár Rt. is csak a számára kijelölt mennyiségben és értékben szállíthatott árut a határon túlra. Az exportra szánt termékeket kétféle szempont alapján, érték- és súlykontingens szerint határozták meg. Az egyes vállalatok tehát ezek figyelembevételével köthettek üzleteket.
A vállalat hétköznapi exportügymenetét ismerve megállapítható, hogy a Madách Ház feltételezhetően a nemzeti kötődés miatt megrendeléseinél bizonyos előnyöket élvezett. Jól példázza ezt, hogy az első rendelésüket követő egy hónapon belül már a szállításról és a fizetés menetéről egyeztettek a felek. Mindez annak tükrében lényeges, ha tudjuk, hogy a herendi porcelántárgyak iránt megnövekedett érdeklődés miatt fél-, sőt akár egy­éves szállítási határidővel vállaltak csak megrendeléseket. A vállalat kereskedelmi ügyintézője 1942 decemberében nem hivatalosan arról tájékoztatta az érdeklődő kereskedőket, hogy „Herend 1943 végére nagyrészt kimerül”. Azaz már ekkor, egyes porcelántárgyak esetében egyéves gyártási határidővel sem mertek megrendeléseket vállalni.
A Herendi Porcelángyár 1943-ban realizálódó sikeréhez nagyban hozzájárulhatott, hogy a hazai művészeket immár több mint egy évtizede foglalkoztató vállalkozás 1942 őszén egy nagyobb, közel félszáz új kisplasztikából álló termékkörrel jelentkezett. Ezek többsége a közönség körében hamar tetszést aratott, ezt bizonyítják a következő esztendő emelkedő megrendelései. (Szűts 2015, 101. p.)
A Madách Szalon vezetősége nagy lendülettel kezdett hozzá az kulturális és üzleti kapcsolat előkészítéséhez. Az első hónapokban a megrendelésekkel, szállítással és a vámokkal kapcsolatos ügyek nagy részét Somos Elemér intézte, azonban a hirtelen felmerülő problémák esetén a pozsonyi Esti Újság budapesti szerkesztője, Kalotai Gábor segítette az üzletet. Később Kalotai már a napi ügyekben is közvetítővé vált a két fél között.
A két ország hűvös diplomáciai viszonya rányomta a bélyeget a kereskedelmi kapcsolatokra is. A barátinak aligha nevezhető viszony ellenére a két állam gazdasági delegációi export- és importkérdésekben többször is egyeztettek. A hivatalos találkozók mellett természetesen informális csatornákon keresztül is kapcsolatban álltak a két állam képviselői, valamint a szlovákiai magyar kisebbség vezetői és az anyaországi döntéshozók. Részben ez utóbbi miatt is a szlovák belügy államellenes tevékenységétől tartva gróf Esterházy Jánost, valamint politikustársait és egyes közéleti személyeket is figyeltetett. Minden magyar vonatkozású gazdasági, kulturális kapcsolatfelvétel gyanússá válhatott. Mindez érzékelhető az 1942 szeptemberétől üzleti kapcsolatba került két cég levelezésében is. Somos Elemér október 6-án, két nappal Pozsonyba való visszatérte előtt arra kérte a porcelángyár igazgatóságát, hogy az Esterházy Jánosnak szánt válaszlevelet és az időközben elküldésre váró postát inkább neki vagy Kalotainak adják át. „Erre inkább óvatosságból van szükség, mert a cenzúra nálunk igen erős és nincs szükség arra, hogy az ottani hivatalos körök figyelmét felhívjuk arra, hogy ez ügyben Esterházy gróf úr levelet írt Önöknek.” Ez a fajta rejtjelezés a szlovák vámhatóságok és a belügyminisztérium folyamatos ellenőrzése miatt végig jellemző maradt. 1944 tavaszán ismételten arra kérték herendi partnereiket, hogy elsőként továbbra is Kalotai Gábornak küldjék a hivatalos leveleket, aki miután elolvasta őket, eldönti, mehetnek-e azok közvetlenül is Pozsonyba.
A korszak politikai légkörét érzékelteti, hogy a kisebbségi magyar párthoz kötődő kulturális és üzleti vállalkozással kapcsolatba kerülő magyar cég megjelenése azonnal gyanússá vált Szlovákiában. Emiatt a következő két esztendőben a hivatalos postai út mellett „futárokon” keresztül is érintkeztek egymással. A „rejtjelezés” nemcsak az üzleti levelek, hanem a szállítólevelek és a számlák esetében is szükséges volt, különösen ha magyar vagy magyarosnak minősíthető alkotásokat megrendeléséről volt szó. „Közli tovább Somos Úr, hogy felesége látott Herenden egy Horthy fejet (az újat) kérné, ha lehet, azt is hozzá csomagolni, de a számlában csak szoborként szerepeljen, Horthy megnevezés nélkül.”
A Madách Ház vezetése nagy lendülettel kezdett hozzá a Szalon tartalommal való megtöltéséhez, valamint ezzel párhuzamosan a magyar porcelánok értékesítéséhez. Bár a szállítás rövid idő alatt megindult, november 12-én Kalotai kérte, hogy az időközben megrendelt újabb tárgyakat is minél előbb küldjék, mert az addig csak kis számban megérkezett anyagból nem tudják megtartani a megnyitót.
Időközben a Magyar Királyi Külkereskedelmi Hivatal pozsonyi kirendeltsége november 18-án értesítette a Madách Szalont, hogy a szlovák szervek engedélyezték a Herendi Porcelángyár 1942. évre megállapított kontingensének 1 millió koronával való megemelését. Mindez nem hivatalos forrásokból már korábban ismerté vált, olyannyira, hogy egy nappal kihirdetése előtt két szlovákiai vállalkozó, hivatkozva az odaítélt kontingensre, vezérképviselőnek jelentkezett Herenden. Egyikőjük, Guseo Sándor már nyáron újsághirdetésben keresett Szlovákiába exportálni szándékozó cégeket, novemberben pedig már konkrét ajánlattal, állítása szerint a Magyar Párt támogatásával fordult a porcelángyár felé. Gulden Gyula vezérigazgató Szlovákiával és fővárosával kapcsolatban is rendkívül jól informált volt, elsősorban egy Pozsonyból származó tisztviselőjüknek, Nemesdfalvy Ernőnek köszönhetően. Hamar kiderült, hogy Guseo mögött nincs hivatalos politikai támogatás, sőt több csehországi porcelángyárnak is már hosszú ideje tartozik. A másik megkeresés Érsekújvárról érkezett. Josef Zittnik levelében a kereskedelmi tárgyalások küldöttségében részt vető titkárra, dr. Martisra hivatkozott, aki elmondása szerint felhívta figyelmét erre az üzleti lehetőségre. Mivel Zittnik úr alapvetően más profilú kereskedő volt és üzlettel sem rendelkezett a fővárosban, ezért esetében a kapcsolatfelvétel is elmaradt.
Jól látható, hogy az új exportkontingens keretszámainak híre már a döntés kihirdetése előtt kiszivárgott, és a jól értesült kereskedők igyekeztek minél előbb partneri viszonyba kerülni a magyar porcelángyárral.
A megállapított exportszámokat Somos Elemérék úgy értelmezték, hogy ez az összeg kizárólag az ő behozatalukra értendő. Emiatt már másnap Gulden Gyulának írott levelében ismételten kérték a kizárólagos értékesítési jog elismerését. Somos ez alkalommal egy ötoldalas levélben igyekezett érveit alátámasztani, hivatkozva üzleti eredményeikre, Pozsonyban betöltött szerepükre és természetesen a nemzeti kötődésre és sorsközösségre.
Somos Elemér az üzletvitel mellett komoly propagandamunkába kezdett az értékesítés szempontjából legfontosabb időszakban, a karácsonyt megelőző hónapokban. Több újságcikk megjelentetését is tervezte nagy példányszámú pozsonyi lapokban, felhívva bennük a figyelmet a Szalonra és az ott kapható világhírű herendi porcelánokra is.
Bár Kalotai Gábor volt a budapesti megbízott, ennek ellenére Somos Elemér nagyon gyakran, havonta akár több alkalommal is a magyar fővárosban tartózkodott. Ilyenkor egyéb ügyei mellett rendre ellátogatott a porcelángyár Váczi utcai üzletébe is. December 7-én szinte beesve az irodába azzal a kéréssel fordult az üzletvezetőhöz, hogy számára alig egy hét alatt egy Horthy-mellszobrot küldjenek. Somos indoklása szerint ezt szánta ajándékba Esterházy Jánosnak, pártelnökké választásának 10 éves jubileumára. Az ilyen hirtelen jött kéréseket – főként ha a kívánt termék nem volt raktáron – a cég legtöbb esetben elutasította, azonban Esterházy személyére és az ügyre való tekintettel igyekeztek teljesíteni azt.
Karácsony mellett a másik nagyobb megrendelési hullám a húsvéti időszakhoz kötődött. Megismerve a porcelángyár termelési és szállítási szokásait, Somosék már 1943 januárjában megrendelték a következő félévben árusítani kívánt termékeket. A gyors rendelés másik oka az volt, hogy február végén állapították meg az adott évben felhasználható behozatali kontingenst a szlovák hatóságok. Mivel az előző év őszén 1 millió koronára növelt keretből január elején még mintegy 450 ezer felhasználható volt, ezért Somosék kérték, lehetőleg minél nagyobb összegben küldjenek porcelánokat számukra. A minisztériumi tárgyalások során ugyanis a ki nem használt keretek miatt csökkenhet az 1943-as évre megítélt behozatali kontingens. Ennek elkerülése érdekében Somos Elemér ismételten kérte, hogy Herend ismerje el őt kizárólagos szlovákiai képviselőnek, hiszen ennek birtokában jobb tárgyalási pozícióban ülhetne le a szlovák minisztériumban.
Alig két héttel később, hivatalosan az elmúlt félévben mutatott értékesítési mutatók és propagandatevékenység miatt a porcelángyár vezetése úgy döntött, hogy a Madách Szalont bízza meg a szlovákiai vezérképviselettel. Ennek értelmében az ottani kereskedők immár csak rajtuk keresztül juthattak herendi porcelánhoz. Források hiányában nem ismert, hogy történtek-e politikai ráhatások, informális kérések, azonban ismerve a vezérképviselet odaítélésének menetét, meglepően gyorsan döntöttek a Madách Szalon mellett. Természetesen a régebbi, addig megbízhatónak számító szlovákiai partnerek méltatlannak érezték a döntést, legfőképpen azért, mert a porcelántárgyakat ezután egy alapvetően más profilú cégtől kellett beszerezniük.
A magyar diplomácia egyik meghatározó, nagy presztízsű kellékének számító herendi porcelán értékesítése nem csak vállalati magánügy volt. A minisztériumok, államférfiak diplomáciai tárgyalásaikra, találkozóira rendszeresen herendi dísztárgyakat rendeltek, ennek köszönhetően is világszerte ismertté vált a márka. Egy-egy herendi tehát közös kapcsolódási pontot, témát jelenthetett politikai és üzleti partnerek között. A herendi és általában művészeti porcelánok nem csak esztétikai szempontból számítottak értékesnek. Erre jó példa a vezérképviselet érdekében megmozduló lobbitevékenységek is.

Az 1943-as szlovákiai exportkontingens tárgyalásai során ugyanis informális úton felhívták Gulden Gyula figyelmét egy olyan pozsonyi cégre, amely kiválóan alkalmas lehetne a márka vezérképviseletére. Az ominózus Gupa cég nem volt ismeretlen Herend számára, hiszen 1926-ban már történt kapcsolatfelvétel és szállítás közöttük, azonban értékesítési problémák miatt rövid idő után megszűnt a nexus. A porcelángyár igazgatója a szlovák diplomata ajánlatára kiváló üzletemberként nem tett semmiféle ígéretet, hanem gondolkodási időt kért. A pozitív válasz érdekében szlovák oldalról néhány héttel később megtörtént a kapcsolatfelvétel a Gupa és a Herendi Porcelángyár Rt. között. Az informális állami támogatás miatt a Gupa érdeklődése komolynak tűnt. 1942. év végén a Herendi Porcelángyár igazgatóságának tehát abban kellett dönteni, hogy a szlovák fél által ajánlott partnert, vagy egy, a Magyar Párt és a magyarországi kormányzat által is támogatott vállalkozást választ vezérképviseletének. Ez az eset kiválóan példázza, hogy egy-egy üzleti döntés, a vállalat történetében csupán egy dátumként szereplő esemény mögött sokszor milyen bonyolult, akár egészen kormányzati szintekig elgyűrűző okok, okozatok lehetnek. Bár néhány levélváltás történt a Gupa céggel, ettől függetlenül komolyabban fel sem merült, hogy a Madách Szalonnal szemben ők kapjanak kedvezőbb elbírálást. Mindezek alapján a Madách Szalonnak ítélt vezérképviselet valóban jelentős döntésnek számított.
Az üzleti levelezések alapján megállapítható, a Somos Elemér által menedzselt Madách Ház komoly üzleti munkát végzett a háttérben. Nemcsak az értékesítések alkalmával, hanem a szlovák konkurens cégekkel felmerült nézeteltérések esetében is Somos határozott álláspontot képviselt. Nemzeti szempontból kétségtelenül örömteli volt a Madách Szalon partnersége, azonban üzleti oldalról, elsősorban a régebbi partnerek miatt több kellemetlenséget is okozott. Herend korábbi legfontosabb szlovákiai partnere, Vojtech Celko, miután értesült a vállalat döntéséről, csalódottságának adott hangot. Fél évvel később pedig a Madách Szalon üzletpolitikájával szemben már komoly kifogásokat fogalmazott meg.
Kétségtelen, hogy a Madách Szalon megjelenése átrendezte a herendi porcelánok szlovákiai piacát. A márka erősödő reklámja felhívta más magánszemélyek és cégek figyelmét is az ágazatban rejlő üzleti lehetőségekre. Április 22-én például a Kossuch János cég igazgatója, Eleőd Zoltán Solt kereste meg Guldent, hogy katalinhutai (Katarinska Huta) leányvállalatukat ajánlja szlovákiai vezérképviseletnek. Levelében hangsúlyozta, hogy cégük jelentős kereskedelmi forgalmat bonyolít le kőedények, porcelánok és a majolika piacán, és nem felejtette el megjegyezni azt sem, hogy a Madách Szalonnal szemben ők valóban szakmabeliek. Gulden Gyula kiváló üzletdiplomáciai kvalitását bizonyítja válasza: „Megjegyzem, szlovákiai cégeteknek igaza van abban, hogy a Madách Szalon nem szakmabeli vállalkozás. Ezzel szemben viszont a Madách Szalon egy művészeti vállalkozást képez, s utóbbi téren már vannak kapcsolatai Herenddel. Mert mi anyagunkat tekintve ugyan porcelángyár vagyunk, azonban művészeti irányzattal. Így tehát a herendi készítmények szempontjából nem képez a Madách Szalon egy távolálló intézményt.”
Eleőd komoly lehetőséget látott a herendi szlovákiai értékesítésében, annak ellenére is, hogy Gulden közölte, a Madách Szalon egyelőre élvezi a porcelángyár bizalmát. Ennek ellenére sem mondott le a vezérképviseletről, májusban azzal az ötlettel állt elő, hogy Pozsony és környéke maradjon a Madáché, viszont Szlovákia többi részén ők lehessenek az egyedárusítók.
Bár Gulden válasza nem ismert, ám abból, hogy a Madách Szalon továbbra is szlovákiai vezérképviselet maradt, egyértelműen következtethetünk az események alakulására.
A megrendelések alapján már 1943 nyarán látszott, hogy a Madách Szalon jó választásnak bizonyult. A Szalon tehát alig több mint fél év alatt több lett, mint egy művészeti kiállítóhely.
A növekvő megrendelések miatt Somosék már nemcsak Pozsonyban, hanem más, magyarok által sűrűbben lakott településeken is gondolkodtak. Somos Elemér májusban arról tájékoztatta Herendet, hogy terveik szerint hamarosan Pöstyénben nyitnak egy fióküzletet, ahová az előzetes felmérések szerint szintén szükség lesz kisebb dísztárgyakra. Novemberben pedig egy iglói kiállításhoz kértek még néhány, az ottani közönség tetszését feltételezhetően elnyerő darabokat.
A Madách Szalon iratanyagában nagy számban maradtak fenn megrendelőlapok és szállítólevelek, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy megnézzük, milyen típusú tárgyakat rendeltek Szlovákiából. Ezeket áttanulmányozva elmondható, hogy alapvetően apró, figurális dísz- és használati tárgyak iránt érdeklődtek a Madách Szalon vásárlói, illetve rajtuk keresztül más viszonteladók. A dísztárgyak esetében a semleges témák mellett az olyan magyaros jellegű tárgyak is kelendőek voltak, mint például Déryné, János vitéz vagy éppen a Matyó Madonna. Ahogy arra már utaltunk, az egyértelmű, magyar politikusokat és államférfiakat ábrázoló alkotásokat hivatalosan nem rendeltek és nem is szállítottak Szlovákiába.
Sajnos a megrendelőjegyzékek a Madách Szalonban vásárlókról szinte semmit sem árulnak el. Így nem tudni azt sem, a vásárlók esetében meghatározó volt-e a nemzetiség és azt sem, milyen társadalmi csoportokba sorolható személyek tértek be oda. Bár vendégkönyvek, névre kiállított számlák nem állnak rendelkezésre, ennek ellenére feltételezhetjük, hogy a Madách Házba küldetése miatt nagyrészt magyar nemzetiségű vagy magyar érzelmű szlovák állampolgárok térhettek be. Az összesítve leadott rendelések között mindössze két reklamáló személy neve ismert, Arthur Harthauser igazgatóé és dr. Heizinger Józsefé.
Ugyan nincs ismeretünk a Madách Ház és Szalon iratanyagának hollétéről – amennyiben egyáltalán fennmaradt valahol –, szerencsére azonban Somos Elemér 1944 áprilisában egy rövid, ám részletes kimutatást készített az eltelt másfél év üzleti tevékenységéről. Eszerint ez idő alatt 1.567.161 szlovák korona értékben hoztak be herendi porcelánokat az országba, majd az értékesített tárgyakból befolyt összegeket folyamatosan utalták át a partnercégnek. Somos nehezen ellenőrizhető számításai szerint, ez az összeg tizenötszöröse volt annak, mint amennyit 1940 és 1942 között a korábbi szlovákiai partnerek értékesítettek. Ezek alapján egyértelműen sikeresnek értékelte a Madách Szalon kereskedelmi tevékenységét.
Levele második felében a közeljövő terveiről is említést tett. A kiszámíthatatlan háborús viszonyok ellenére a következő fontos feladatnak a vidéki értékesítés kiépítését tartotta. Ezt egyrészt az ottani magyar érdeklődők, potenciális vásárlók igényei, másrészt a többi porcelánkereskedő céggel megromlott kapcsolatuk is indokolta. Somos ez utóbbi kapcsán egyértelműen kijelentette, hogy a maga részéről nem lát esélyt arra, hogy a Németh és a Celko cégekkel rendeződhetne viszonyuk. A vidéki hálózat kiépítését tehát a Madách Ház mint magyar központ, valamint a herendi porcelántárgyak értékesítése miatt is fontosnak tartotta. Olyannyira, hogy levelében jelezte, június 1-jén szándékoznak felavatni az első nem pozsonyit, a nyitrai Madách Szalont.
A háborús helyzet és Magyarország német megszállása miatt 1944 tavaszától a két fél közötti érintkezés és a szállítás megnehezült. Ez utóbbi a visszaeső kereslet miatt a Madách Szalonnak nem, a megrendelésre gyártó Herendi Porcelángyárnak viszont annál nagyobb problémát jelentett. A korábban megrendelt, hitelbe átadandó porcelántárgyakat a bombázások és a szállítási nehézségek miatt nem tudták elszállítani, sőt a visszaeső kereslet miatt több partner csődöt jelentett, mindezek együttesen pedig veszélyeztették, sőt hamarosan lehetetlenné tették a pénzbeli megtérülést.
1944 júliusában Kalotai Gábor arra kérte Herendet, hogy a bizonytalan szállítások és a megrendelések visszaesése miatt egyelőre ne küldjenek több ládából álló szállítmányt. A bombatámadások miatt Pozsony lakosságának egy jelentős része ugyanis vidékre költözött, köztük nagy számban korábbi és remélt megrendelőik is. A bombázások hatására Somos Elemér úgy döntött, hogy a Szalonban lévő porcelántárgyakat különböző vidéki raktárakban fogja ideiglenesen elhelyezni. A front közeledte miatt októberben informálisan Herend számára is felajánlotta, amennyiben nagyobb mennyiségű, aranyozott szélű porcelántárgyaik lennének, azokat bombabiztos helyen tudná elhelyezni, átvészelve így a háborút. Sajnos ezekről a raktárhelyekről, az ott elhelyezett porcelánokról, majd háború utáni sorsukról semmit sem tudni. Pedig Somos szerint szeptemberre már jelentős mennyiséget halmoztak fel ezekben.
Az 1944-es esztendő iratai nagyrészt a két fél közötti elhúzódó szállítások, vámkezelések, késői kifizetések okozta problémákról szóltak. Szeptember 9-én a Madách Szalontól érkezett levél például arról tudósít, hogy egy több ládából álló csomag több mint egy hónapja áll vámkezelés alatt Budapesten, tehát még el sem indult Pozsony felé.
A korábbi viszonylag kiegyensúlyozott viszonyt az 1944-es esztendő, főként a bombázások, valamint a szállítás kiszámíthatatlansága miatt megváltoztatta. Ennek következtében egyre inkább érdekeik hangsúlyozása határozta meg utolsó leveleiket. A Madách a még raktáron lévő áruk értékesítésében, míg Herend a már megrendeltek szállításában volt érdekelt. Somos Elemér szeptember 22-én arról tájékoztatta a partnercéget, hogy Pozsonyban a porcelán iránti kereslet szinte teljesen megszűnt, így a Szalon szinte többet van zárva, mint nyitva.
A Madách Szalon működését a visszaeső kereslet mellett az intézmény mögött álló Magyar Párt ellen hozott intézkedések és az anyaország támogatásának fokozatos elveszítése is nehezítették. Magyarország német megszállását követően Esterházy János pártvezető többször tiltakozott a vidéki zsidóság elhurcolása miatt. A Sztójay-kormány hatalomra kerülése után világossá vált számára, hogy a szlovákiai belpolitikai küzdelmekben már nem számíthat többé a magyar kormány támogatására. (Molnár 1997, 210. p)
A nyilas hatalomátvételre válaszul a szlovákiai Magyar Hírlap beszüntette működését. (Molnár 1997, 214. p.) A Gestapo ekkor már hosszú ideje megfigyelés alatt tartotta a pártvezért, ám egyelőre nem tartoztatták le. Ezzel párhuzamosan a párton belüli németbarát vonal is egyre erőteljesebbé vált. Mindez természetesen hatással volt a Magyar Párt által működtetett kulturális intézményre és gazdasági vállalkozásra is.
Somos szeptember 9-én írott levelében a háborút követő időszakról is szót ejtett. Úgy vélte, a remélt újrakezdést nagyban segíthetik majd az általa elraktározott porcelántárgyak, hiszen a háborút követően feltételezhetően komoly hiányok lesznek használati és dísztárgyakból. Az elraktározott porcelántárgyak és a reményei szerint gyorsan helyreálló kereskedelmi kapcsolatok miatt fontos lesz, hogy minél nagyobb piaci részesedést szerezzenek. Ennek egyik lehetséges útja, ha Prágában is nyitnak majd egy új fiókot.
A Madách Szalontól december 12-én érkezett utolsó levél pénzutalás tárgyában íródott. Eszerint az Első Pozsonyi Takarékbankon keresztül néhány nappal korábban 43.756 koronát küldött partnerük számlájára.
Sajnos december 12.-ét követően semmit sem tudni a Madách Szalon és a Herendi Porcelángyár Rt. kapcsolatáról. Ennek legfőbb oka, hogy a háború befejezését követően lehetetlenné vált a kisebbségi magyar párt és korábban annak támogatásával működő vállalkozás működésének folytatása. Egyrészt a háború végén kitört felkelés alatt megalakult Szlovák Nemzeti Tanács már 1944. fasisztának bélyegezte a Magyar Pártot és elrendelte betiltását és vagyonának elkobzását. Ezt csak tetézte, hogy a csehszlovákiai németek mellett a magyar közösséget is kollektív bűnössé nyilvánították az 1945. április 5-én kihirdetett kassai kormányprogramban. (Molnár 1997, 220. p.) Az ismét létrejövő Csehszlovákiában a totalitárius állam kiépítése és az etnikai kisebbségek üldözése és elűzése határozta meg a következő éveket. (Simon 2015, 81. p.)
A Nemzeti Párt és ehhez kapcsolódóan a Madách Ház újjászervezése a pártvezető meghurcolása miatt is lehetetlenné vált. Esterházy Jánost ugyanis a kassai kormányprogram kihirdetését követő napon letartóztatták, majd kiadták a szovjet hatóságoknak, hogy élete további részét börtönökben töltse.
A Madách Ház vezetője, Somos Elemér a háborút követően Magyarországra költözött, míg a Herendi Porcelángyár igazgatója és többségi részvénytulajdonosa, Gulden Gyula családjával együtt Svájcba emigrált. (Szűts 2015, 135–141. p.) A háborút követően Csehszlovákia és Magyarország között a kereskedelmi kapcsolatok egyre inkább – a hazai gazdaság, így a Herendi Porcelángyár Rt. 1948-as államosítását követően pedig már kizárólag – csak állam irányítással és felügyelettel alakulhattak.

A Herendi Porcelángyár Rt. fondjában található alig tíz centiméternyi irattöredék forrásértéke több mint egy üzleti tevékenységet dokumentáló irategyüttes. Egyrészt a Madách Ház működésére vonatkozó iratok hiánya, másrészt a vizsgált korszak két ország közötti gazdasági kapcsolatainak feltáratlansága miatt. Ez utóbbin belül még a magyar vonatkozású kereskedelmi, üzleti kontaktusok sem ismertek. Éppen ezért érdekes, hogy a mindössze alig két évig működő, a szlovákiai magyar közösség kulturális és gazdasági életében is fontos szerepet betöltő Madách Szalon és a világhírű Herendi Porcelángyár Rt. között milyen sarokpontok mentén alakult ki, majd működött üzleti kapcsolat. A rendelkezésre álló források alapján elmondható, hogy Esterházy János személyiségének és a nemzeti sorsközösségben való hitnek komoly szerepe volt a kapcsolat létrejöttében. Mindez annak fényében különleges és egyedülálló, ha tudjuk, hogy Gulden Gyula milyen profi módon, legfőképpen üzleti érdekek mentén választott partnereket, viszonteladókat.
A két partnercég üzleti levelezésének bemutatása remélhetőleg értékes forrásként szolgálhat a szlovákiai magyarság történetének kutatásához és felhívja a figyelmet a gazdasági szervek irataiban rejlő források sokszínűségére is.

Források

A Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára = MNL VeML XI.46. c.cc. 31. tétel, Szlovákiai cégekkel folytatott levelezés, 1940–1943.
A Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára = MNL VeML XI.46. c.cc. 414. tétel. A Madách Szalon iratai
A Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára = MNL VeML XI.46. c. dd.I. 46. tétel, Az Országos Kerámia Kiállítással kapcsolatos iratok, 1942–1943.

Irodalom

Gaucsík István 2008. A jog erejével. A szlovákiai magyarság gazdasági önszerveződése 1918–1938. Pozsony.
Gaucsík István 2010. A határ mint gazdasági probléma. A Pozsonyi I. Takarékbank helyzete az első bécsi döntés után. In Simon Attila (szerk.) 1938. Visszacsatolás vagy megszállás? Szempontok az első bécsi döntés értelmezéséhez. Balassagyarmat, Nógrád Megyei Levéltár–Selye János Egyetem, 140–150. p.
Molnár Imre 1997. Esterházy János. Dunaszerdahely.
Simon Attila 2015. Új utakon – Csehszlovákia 1945-ben. Korunk, 5. 80–88. p.
Szűts István Gergely 2011. A műhelytől a szalonig. A Herendi Porcelánmanufaktúra a Monarchia idején. Veszprém.
Szűts István Gergely 2015. Üzlet és diplomácia. A Gulden Gyula vezette Herendi Porcelánmanufaktúra. Veszprém.

Szent Péter muzsikája, avagy a Tüske fogta zsidó

A gyerekfolklórtól Auschwitzig?

A világirodalomnak vannak szövegei, amelyekkel az egyén ebben vagy abban az életszakaszában, ilyen vagy olyan módon és körülmények között szembesül. A Tüske fogta zsidó történetével (a Grimm fivérek 110. számú, az eredeti nyelven Der Jude im Dorn címen megjelent meséjével) jómagam a Grimm mesék legutóbbi magyar fordítása (Grimm 2009, 395–398. p.) során szembesültem először, miközben (mint később kiderült) a nemzetközi meseanyagban jelentős szerepe, s ebből (is) adódóan a nemzetközi mesekutatásban pedig számottevő irodalma van. Az alaptörténetet és annak nemzetközi variánsait több szempontból, főleg a motívumvándorlások aspektusából is lehet vizsgálni. Jelen dolgozatnak viszont némileg más célja van. Nem a csodálatos hangszer, amelynek hangja mindenkit táncra perdít motívumának a nyomozása (többé-kevésbé elvégezték ezt már mások, vö. Bolte 1892; Bolte 1893; Bottigheimer 2010), és nem is a megszólaló zene miatt az egyik szereplő oszlophoz kötözése motívumának a nyomon követése mondjuk egész az Odüsszeiáig a cél például, hanem e mesetípuson belül a zsidó mint olyan alárendelt és megalázó szerepének a vizsgálata, e motívum módosulásainak követése a szűkebb közép-európai meseanyagban. Annak a sztereotípiának a bemutatása tehát, ami a zsidó alakjához (lett légyen az gazdag vagy szegény, teljesen mindegy) kapcsolódik a kelet-közép-európai folklórban. A probléma (a más etnikumok, főleg zsidók szerepe az adott népek folklórhagyományában) elméleti háttere meglehetősen jól ki van már dolgozva (vö. Erb 1993; Görög 1991; Krekovičová 1999; Krekovičová 2005, 26–50., 51–63. p.; Roth 2007a; Roth 2007b).
Noha a mese Grimm-féle változata korántsem az „ősforrás”, induljunk ki mégis abból, majd nézzük meg előzményeit (ezt a Grimm-filológiai alaposan feltárta), és végül azt is vizsgáljuk meg, hogy a magyar, szlovák és cseh szóbeliségben, a következő, tehát a Grimmék utáni időszakban milyen helyet foglal el.

A Grimm testvérek gyűjteményében a mese első verziója az első kiadás 1815-ben napvilágot látott második kötetében, annak is 24. számú meséjeként jelent meg (Grimm 1815, 133–138. p.). A ma is közkézen forgó változat, a gyűjtők által gondozott utolsó, a hetedik kiadásban, 1857-ben, ekkor már a 110. számú történetként jelent meg (Grimm 1857, 2: 121–125. p.). A két verzió között, noha a gyűjtők váltig állítják (vö. Liszka 2013, 66–67. p.), a nép ajkáról lejegyzett szövegeken mit sem változtattak, mégis lényegi különbségek vannak. Ezek mind terjedelmiek, mind stilárisak és mind tartalmiak. Az alapvető módosításokra viszont nem ekkor került sor. Az 1819-es, második kiadásban a mese sorszámozása már a 110. lett, ám maga a szöveg, az 1815-ös kiadáshoz képest voltaképpen érintetlen maradt (Grimm 1819, 2: 119–122. p.). A harmadik, 1837-es kiadásban viszont lényegi változtatásokra került sor (Grimm 1837, 2: 128–134. p.). Hermann Hamann promóciós előadásában azon túlmenően, hogy a szóban forgó mese irodalmi előképeit összegyűjti, ezeket a Grimm fivérek (alapvetően Wilhelm) által végrehajtott korrekciókat is számba veszi. Miközben fel sem tűnik neki a modern antiszemitizmust megelőző grimmi antiszemitizmus, sőt kifejezetten helyeselni látszik, ahogy Wilhelm az egyes kiadások során alakított rajta, egyre karakterisztikusabbá, „komikusabbá” rajzolva a zsidó alakját (Hamann 1905, 41. p.).
Mielőtt a meseszöveg előzményeit számba vennénk, nem lesz fölösleges magának a történetnek a részletesebb megismerése. A Grimm fivérek, pontosabban a Wilhelm Grimm által gondozott utolsó kiadás (1857), aminek alapján aztán általában a későbbi fordítások is készültek, s amely a későbbi kiadások alapjául is szolgált, legyen a vezérfonalunk.
Egy gazdag embernek volt egy becsületes, dolgos béreslegénye, akit (mivel látta a gazda, hogy nála jóravalóbbat úgysem talál, és még egy csomó pénzt meg is takaríthat általa) az első két leszolgált év után nem volt hajlandó kifizetni.

Mikor a harmadik esztendő is letelt, meggondolta magát az úr, zsebébe nyúlt, de nem vett ki belőle semmit. Ekkor végre megszólalt az inas: „Uram, szolgáltam kegyelmednél három esztendeig becsülettel, legyen olyan jó, és adja meg, ami törvény szerint jár; mennék tovább, szeretnék körbenézni a nagyvilágban.” Mire zsugori uram így felelt: „Igazad van, kedves béresem, szolgáltál engem rendületlenül, ezért méltányos fizetség legyen a részed – újra zsebébe nyúlt, és leszámolt a béresnek három egész garast –, tessék, minden esztendőért egy garas, nagy és bőséges bér, amilyet csak kevés úrnál kaptál volna.” A derék béres, aki a pénzhez vajmi keveset konyított, zsebre vágta tőkéjét, és azt gondolta: „Most aztán tele a zsebem, szögre a gondolat, nem gyötröm magam tovább nehéz munkával.”

(Grimm 2009, 395. p.)
A béreslegény útra kelt, ment nagy vígan hegyen-völgyön keresztül, mígnem egy bozótos mellett elhaladva egy apró emberkébe botlott, aki a következőképpen szólította őt meg:

„Merre-hová, víg cimbora? Látom, fittyet hánysz a gondnak.” – „Minek legyek szomorú – felelte a béres –, teli a zsebem, három esztendei bérem csilingel benne.” – „Aztán mennyi az a te vagyonod?” – „Mennyi? Három kerek krajcár, tüzetesen megolvasva.” – „Hallgass meg – mondta a törpe –, én egy szegény, rászorult ember vagyok, add nekem a három krajcárodat; én már semmilyen munkára nem vagyok képes, te viszont fiatal vagy, és könnyűszerrel megkeresheted a kenyeredet.” A béres, mivel jó szíve volt, megsajnálta az emberkét, odaadta három krajcárját, és azt mondta: „Vigye Isten hírével, nekem így se fog felkopni az állam.” Mire az emberke így szólt: „Mivel látom, hogy jószívű vagy, teljesítem három kívánságodat, minden krajcárért egyet.” – „Vagy úgy – felelte a béres –, olyan valaki vagy, aki kék mécsesből gyújt pipára. Nem bánom, ha már így történt, először is kívánok egy nádpuskát, amelyik mindent eltalál, amit célba veszek vele; másodszor egy hegedűt, ha azzal rázendítek, mindenki táncra perdüljön, aki csak a hangját hallja; harmadszor, ha valakitől kérek valamit, azt el ne utasíthassa.”

(Grimm 2009, 395–396. p.)

A legény az emberkétől megkapott mindent, amit kért (mintha azok már előre el lettek volna készítve a bozótosban, ami előtt találkoztak), majd nagy vígan tovább vándorolt.

Kisvártatva hosszú kecskeszakállú zsidó akadt útjába, aki csak állt, és egy madár énekét hallgatta a fa csúcsán. „Istennek csodás műve! – kiáltott fel –, milyen picike állat, és milyen szörnyen hatalmas a hangja! Bár az enyém lehetne! Hej, ha valaki sót tudna szórni a farkára!” – „Ha csak erről van szó – mondta a béres –, leszedem én a madarat egykettőre” – azzal megcélozta, telibe találta, és a madár lepottyant a tüskés bozótba. „Eridj, ebfajzat – mondta a zsidónak –, és hozd ki magadnak a madarat.” „– Ej – szólt a zsidó –, hagyja el az úr a fajzatot, s valamilyen kutya majd csak ideszalad, de felszedem a madarat, ha már az úr eltalálta” – azzal földre hasalt, hogy bekússzon a bozótba. Mikor a tüske sűrűjéhez ért, a derék bérest elővette a kópéság, lekapta hegedűjét, és rázendített. A zsidó nyomban kapkodni kezdte a lábát, ugrált föl-le, és minél jobban húzta a béres, annál jobban ment a tánc. De a tüskék megszaggatták a zsidó ócska kaftánját, kifésülték kecskeszakállát, és szurkálták-döfködték minden tagját. „Ejnye! – kiáltotta –, kell is énnekem az a hegedű! hagyja el az úr a hegedűszót, nincs kedvem a tánchoz.” De a béres rá sem hederített, hanem azt gondolta: „Nyúztad te az embereket eleget, most az egyszer veled se bánjon jobban a tüskebozót” – és újra rákezdte, hogy a zsidónak mind nagyobbakat kellett szökellnie, és köpenyéről a cafatok mind fennakadtak a tüskén. „Ajvé, ajjaj – kiáltotta –, megadom én az úrnak, amit kér, csak hagyja abba a hegedülést, teli erszény aranyat adok.” – „Ha ilyen adakozó vagy – mondta a béres –, akkor csakugyan abbahagyom a muzsikaszót, ámbár olyan szépen járod még a táncot, hogy elmehetnél táncmesternek!” – azzal fogta az erszényt, és ment a maga útjára.

(Grimm 2009, 396. p.)

Miután a béreslegény kellő távolságba ért, a megkínzott zsidó torkaszakadtából szidalmazni kezdte, hogy bizony az őt ért sérelmet nem hagyja annyiban. Be is ment a városba, ahol följelentette őt a bírónál, pontos leírást adva róla, így nagyon gyorsan meg is találták és le is tartóztatták a legényt.
Mikor törvényszék elé állították, így szólt: „Én a zsidóhoz hozzá sem értem, a pénzét se vettem el, ő kínálta fel a maga jószántából, csak hogy a hegedülést abbahagyjam, mert nem állhatta a muzsikámat.” – „Isten az égben! – ordított a zsidó –, ebből úgy folyik a hazugság, mint lyukas hordóból a bor.” De a bíró se hitt a béresnek, és így szólt: „Ez bizony gyatra mentség, zsidó ilyet sose tenne” – azzal akasztófára ítélte a derék bérest, amiért nyílt országúton rablást követett el. Mikor pedig elvezették, a zsidó még odakiáltotta: „Te csirkefogó, te muzsikusok szégyene, most megkapod a jól megérdemelt jutalmadat.” A béres rezzenetlen ment fel a hóhérral a lajtorján, de az utolsó foknál megfordult, és így szólt a bíróhoz: „Teljesítse még kegyelmed egy kérésemet, mielőtt meghalok.” – „Teljesítem – mondta a bíró –, ha nem az életedet akarod.” – „Nem az életemet – felelte az inas –, hanem azt kérem, hadd játsszak még egyszer utoljára a hegedűmön.” Óbégatni kezdett erre a zsidó: „Az Isten szerelmére, nehogy megengedje, nehogy megengedje.” De a bíró csak annyit mondott: „Miért ne adnám meg neki ezt a csekély örömet? Joga van hozzá, és kész.” De nem is tagadhatta volna meg tőle a béresnek adományozott erő miatt. A zsidó csak kiabált: „Ajvé, ajvé! kötözzetek meg, kötözzetek meg jó szorosan!” A derék béres pedig levette nyakából hegedűjét, vállához illesztette, és alig rezzentette meg a húrokat a vonó, billegni kezdett mindenki, a bíró, az írnok meg a törvényszéki szolga is, annak a kezéből pedig, aki a zsidót akarta megkötözni, kihullott a kötél; a második vonóhúzásra mindenki fölemelte a lábát, a hóhér eleresztette a derék bérest, és felkészült a táncra; a harmadik vonásra aztán mind nagyot ugrott, táncra perdült, s a bíró meg a zsidó jártak élen, ők ugrándoztak a legszebben. Hamarosan velük táncolt mindenki, akit a kíváncsiság odacsalt a térre, ifja-vénje, kövérje-ösztövérje, szépen párosával; még az odasereglett kutyák is hátsó lábukra álltak, és ropták a többivel. S minél tovább játszott a muzsikus, annál magasabbra ugráltak a táncosok, hogy fejük össze-összekoccant, jajdultak is nagyokat. Végül a bíró lélekszakadva kiáltotta: „Meghagyom az életedet, csak hagyd abba a hegedülést.” A derék béres engedett, leeresztette hegedűjét, visszaakasztotta nyakába, és lemászott a létráról. Odalépett a zsidóhoz, aki a földön feküdt, és levegő után kapkodott, s ekképp szólt hozzá: „Gazfickó, most aztán bevallod, honnan van a pénzed, vagy leveszem a hegedűt a nyakamból, és megint rákezdek.” – „Loptam, bevallom, loptam – sipította az –, te viszont becsülettel kerested meg.” Mire a bíró a zsidót állíttatta a bitófa alá, és felakasztatta mint tolvajt.

(Grimm 2009, 397–398. p.)
Tájékozódásunkat, hogy magáról a mesetípusról, illetve annak gyökereiről mit tudunk, kezdjük a Grimm fivérek által megjelentetett megjegyzéskötet megfelelő passzusaival. A vonatkozó meséhez kapcsolódó jegyzetek a második (Grimm 1822, 198–200. p.), illetve az utolsó (Grimm 1856, 191–192. p.) kiadásban alapjában véve, néhány, a lényeget nem érintő, apróbb tartalmi, de leginkább stiláris és formai változtatást leszámítva megegyeznek. Ebből kiderül, hogy a gyűjtők a mese egy padenborni, és egy (pontosabban nem lokalizált) hesseni változatát ismerték, illetve tudtak jó pár korábbi, nyomtatott variánsról is. Ezek szerint, a szóbeliségből (?) lejegyzetteket nem számolva, a Grimm-mese (már a korabeli tudása alapján is!) legalább kettő, német nyelvű nyomtatott forrásra megy vissza. Az egyik Albrecht Dietrich munkájának egy 1618-as, színjáték formájára átdolgozott kiadása, a másik Jakob Ayrer ugyanebben az évben napvilágot látott farsangi játéka. Mindkettő negatív szereplője egy tövisben megtáncoltatott katolikus szerzetes, akiből a Grimm testvérek jegyzetei szerint egy későbbi, a hesseni szóbeliségből bemutatott változatban aztán már zsidó lett. (Grimm 1856, 191. p.; vö. Bolte–Polívka 1913–1932, II: 490. p.)
Azóta viszont már jóval többet tudunk a mese eredetéről. Magát a történetet, mai ismereteink szerint jóval korábbtól, a 15. századig lehet nyomon követni. A legkorábbi változat alighanem egy, több megfogalmazásban Jack and his step dame, illetve The frere and the boye címen is fennmaradt angol nyelvű, hatsoros vers. Maga a történet így szól: a főszereplő, Jack, egy fiú, akit a mostohaanyja nem állhat, állatokat kell, hogy őrizzen, s mostohaanyja folyamatosan romlott ételt ad neki. Egy öregember, akivel Jack megosztja ételét, három kívánságát teljesíti: kap egy célt soha nem tévesztő íjat, egy sípot, amibe ha belefúj, mindenki táncra perdül, s amíg fújja, nem hagyják abba, s végül, mostohaanyjának minden káromkodás, Jackkel szembeni csúnya szó után, illetve azzal párhuzamosan olyan hangot is kell hallatnia, amit minden jó ízlés tilt (magyarán: szellentenie kelljen). A Tóbiás nevű szerzetest, akit a mostohaanyja másnap Jack után küld, hogy őt megbüntesse, Jack a bokorba küldi, hogy hozza ki onnan az általa lelőtt madarat, majd – sípját megfújva – ott jól megtáncoltatja. Később a püspöki bíróság elé állítják, varázslás vádjával, de – miután a püspök hallani akarja a síp hangját – ott is mindenkit táncra perdít, s Jack végül bántatlanul kerül ki a perből (Bolte 1892, 9. p.; Bolte–Polívka 1913–1932, II: 491. p.).
Az angol versből később készült egy holland fordítás, s ez Antwerpenben 1528-ban megjelent, amit egy 1600-as kiadás során további fejleménnyel toldottak meg. A mostohaanya világi bíróság elé vitte Jack ügyét, ahol őt akasztófára ítélik stb. (lásd Bolte 1892, 8–14. p.).
A holland variáns megihletett egy Dietrich Albrecht nevű verselőt, aki a történetet átültette németbe, majd Erfurtban 1599-ben (de lehet, hogy már korábban) meg is jelentette. A történet, aminek dramatizált, 1618-ban megjelent változatát (ahogy arra fentebb már utaltam) Grimmék is ismerték (vö. Bolte 1892, 19–20. p.), röviden a következő: egy egyszerű legényke három esztendőn át dolgozik egy fukar gazdánál, aki a három év letelte után három fillérrel szúrja ki az együgyű legény szemét. Ő vígan fütyörészve megy a keresetével, amikor találkozik egy idős emberrel, akit megsajnál, és egyik fillérjét neki adja. Tovább haladva egy újabb, közelebb érve hozzá, angyalra emlékeztető vándorral találkozik, akinek odaadja a maradék két fillérjét. Cserébe egy soha nem tévesztő számszeríjat, egy olyan hegedűt, aminek hangjára mindenkinek táncolni kell, és azt az adottságot kapja, hogy semmilyen kérésének soha senki ne mondhasson ellent. Tovább haladva találkozik egy szerzetessel, akinek eldicsekedik a mindig pontos számszeríjával. A szerzetes kigúnyolja őt, mondván, hogy a szemben elterülő szigeten, ha lelövi a fa tetején ülő varjút, akkor ő átúszik érte, és idehozza neki. A fiú lelövi a varjút, a szerzetes átúszik, és amikor a tövises bokrok közé esett varjútetemet ki akarná onnan hozni, a fiú elkezd hegedülni. A szerzetesnek táncolnia kell, mezítelen testét összesebzi a tüskebokor, s kínjában a fiúnak ígéri azt a száz aranyat, amit nemrég lopott el a kolostorból. Miután megszabadul, följelenti a fiút a városban, és addig ügyeskedik, mígnem azt bitófára ítélik. Utolsó kívánságaként viszont még egyszer hegedülhet. A hangszere hangjára persze mindenkinek táncolni kell, mígnem annyira belefáradnak, hogy a bíró megkegyelmez neki. A szerzetes is beismeri bűneit, és a végén elnyeri méltó büntetését (a szöveg újraközölve: Bolte 1892, 58–69. p.).
A német verset később, 1604-ben Tobiáš Mouřenín csehre fordította, ami több ki­adást is megélt, és a nép körében rendkívüli népszerűségre tett szert. Mouřenín meglehetősen hű fordítása az eredetitől annyiban tér el, hogy a történet szenvedő alanya nem egy szerzetes, hanem egy zsidó. Ennek megfelelően a kapcsolódó történet is némileg változik: pénzét nem a kolostorból lopta, hanem a keresztény emberektől csalta el stb. (Bartoš 1885, 289. p.; Bolte–Polívka 1913–1932, II: 493. p. Lásd még ehhez Kopecký 1955; Zíbrt 1895, 204–222. p.). Német szövegekben, tudomásom szerint először 1690 után bukkan fel a történetben a szerzetes helyett a zsidó alakja (Bolte 1892, 21. p.). Johannes Bolte és Jiří Polívka a mese nemzetközi variánsait több oldalon át sorolja, a megtáncoltatott egyén szerzetes és/vagy zsidó, ez a leírásokból nem derül ki egyértelműen, de úgy tűnik, hogy nincs ebben „etnikus specifikum”, minden nép variánsai közt fölbukkan mind a szerzetes, mind a zsidó motívuma, de az idő haladtával mintha a zsidó alakja lenne a domináns (Bolte–Polívka 1913–1932, II: 495–501. p.).
Václav Tille háromkötetes cseh népmese-katalógusa tárgymutatójában említi ugyan a zsidó a tövisben (Žid v trní) motívumot, de az alamizsnáért varázslatos tárgy (Kouzelné dary za almužnu) típushoz utasít (Tille 1937, 661. p.). Ott viszont nem ezt a típust tárgyalja: noha valóban vannak ezekben a variánsokban varázserejű tárgyak (tarisznya, köpeny, bot stb.), olykor ezeknek köszönhetően valamiféle zene is megszólal, de ennek a zenének sosincs valamit (mit?) kiváltó hatása, ami az AaTh 592 egyik meghatározó motívuma (Tille 1929, 502–505., 532–550. p.). Antti Aarne „figyelemre méltó erőfeszítésekkel kialakított katalógusrendszerébe nem tudtam beilleszteni a cseh meseanyagot” – írja (Tille 1929, IV). Tille korábban megjelent német nyelvű katalógusa sem tárgyalja ezt a típust (Tille 1921).

A továbbiakban, dolgozatom célkitűzéseinek megfelelően most csak azokat a magyar és szlovák típusvariánsokat mutatom be, amelyeknek egyik főszereplője zsidó.
A Magyar népmesekatalógus Szent Péter muzsikája típusmegnevezés alatt, általánosabb keretek között tárgyalja a mesét:

I. Egy szegény ember utolsó falatját is megosztja egy koldussal, akiről kiderül, hogy maga Szent Péter, és teljesíti a szegény ember kívánságát. A szegény ember többek közt egy olyan zeneszerszámot kér, amelytől mindenki táncra perdül.
II. A szegény ember ezzel a csodálatos zeneszerszámmal folytatja útját. Ellenfeleit arra kényszeríti, hogy táncoljanak (a tüskebokorban). A sértettek bepanaszolják a királynál.
III. A szegény embert akasztófára ítélik. Utolsó kívánsága az, hogy megszólaltathassa muzsikáját. A zene hangjára mindenki táncra perdül. A szegény embert szabadon bocsátják, csak hogy ne kelljen tovább táncolniuk.

(Dömötör 1988, 362–363. p.)

A mese első ismert magyar nyelvű variánsa Gaál György kéziratos mesegyűjteményéből származik. A német nyelvű kiadásba (Gaal 1822) tehát nem került be, de a későbbi, Kazinczy Gábor és Toldy Ferenc által megjelentetett magyar nyelvű közlésbe, Jóért jó címen már igen. Egy szegény juhászbojtárnak, miközben elalszik, a juhai belemennek egy tóba, amitől a gyapjuk arannyá válik. Miután elbocsátják, három juhot kap fizetségként. Ezeket egy öregember elkéri tőle, és cserébe kap egy hegedűt, amit ha meghúz, még a madarak is táncra perdülnek, illetve egy puskát, amivel mindent eltalál, s közben nem durran. Egy erdőben madarakat lő, amiket egy zsidó ki akar hozni a bozótból, de a legény hegedűjével őt véresre táncoltatja. Az feljelenti őt, de a legény az urakat is megtáncoltatja. A zsidó egy fához kötözteti közben magát. Egy másik országba megy, ahol egy király azt ígéri, ahhoz adja a leányát, aki megnevetteti azt. Nos, a legény előveszi hegedűjét, a királykisasszonyt először megnevetteti, majd meg is táncoltatja, végül feleségül veszi (Gaal 1860, 137–141. p.)
Kálmány Lajos egy, a Temesközben, Morotván, az 1870-es évek végén lejegyzett, Krisztus Urunk muzsikája címen közreadott történetében egy szegény házaspár három fia közül a legkisebbik az arra járó Krisztusnak és Szent Péternek friss vizet ad, amiért cserébe egy olyan „muzsikát” kap, ha azt megfújja, „még az égi madarak is táncolni” kezdenek. Egy zsidónak eltörik az ostornyele, a fiútól egy kökényágat kér, aki egy kökénybokorba küldi, majd megfújja a hangszerét és addig táncoltatja a zsidót, amíg annak a lába is véres lesz. Az feljelenti a fiút, akit akasztófára ítélnek, utolsó kívánságaként még egyszer belefújhat a hangszerébe. Mindenki táncra perdül, a fiúnak megkegyelmeznek, a zsidót pedig (mindenféle indoklás nélkül) felakasztják (Kálmány 1882, 147–148. p.).
Vikár Béla a Somogy megyei Szentmártonban jegyezte le mesénk egy variánsát, amit 1905-ben Az ördög ajándéka címen adott közre. Egy birkás az ördögöt megzsarolva attól egy olyan sípot kap, amibe ha belefúj, mindenki, aki hallja, táncra perdül. Egy arra járó rongyos zsidót is addig táncoltat, amíg bele nem táncoltatja a tövisbe, ami aztán még a ruhát is leszedi róla. Amikor végre „kiszabadul szögény zsidó tüle”, bepanaszolja az uraságnál, de a birkás azt is megtáncoltatja. Ezért akasztófára ítélik. Utolsó kívánsága, hogy válthasson pár szót a feleségével, aki titokban a kezébe nyomja sípját, így aztán még a hóhért is, az egész jelen lévő társasággal megtáncoltatja, „hazáig táncoltatja” (Vikár 1905, 273–275. p.).
Berze Nagy János hevesi mesegyűjteményének öt darabjáról Elisabeth Róna-Sklarek kimutatja, hogy azok Halász Ignác fordítása nyomán a Grimm-mesegyűjteményből kerültek a szájhagyományba (Róna-Sklarek 1912). Solymossy Sándor ehhez hozzáteszi, hogy a szóbeliségbe valószínűleg nem közvetlenül a Halász-féle fordításból, hanem az annak a nyomán keletkezett ponyvanyomtatványok segedelmével kerültek ezek a történetek (Solymossy 1913). Noha a most tárgyalt mesének Berze Nagy 1904-ben két variánsát is lejegyezte, a rokonság a Grimm-variánssal nem annyira szembetűnő, a Halász-féle fordításkötet sem tartalmazza, ezért ezekről a fent említett két szerző nem szól. Viszont a ponyvaelőzmény különösen az alább bemutatásra kerülő második történet esetében mégis egyértelmű. A mondott Berze Nagy-féle változatok a Heves megyei Besenyőtelken, illetve Egerben kerültek lejegyzésre. Az előbbit A Szent Péter muzsikája címen adta közre a gyűjtő. Egy kiszolgált katonáról szól, aki három „penészes krajcárért” cserébe a koldus alakban megjelenő Szent Pétertől egy „muzsikát” kap, amit „ha meghúz, minden táncra penderül”. Ahogy ezt a katona kipróbálja, hát csakugyan, minden táncolni kezd. Egyszer csak megszólal egy hang, egy zsidóé, aki „egy bukorban a féredógán” ül, és a nagy rángatózástól „mindég egy nagy macskatövisbe veri a farát”, hogy hagyja abba a muzsikálást, inkább ad neki száz pengőt. Ez meg is történik, ám a zsidó később följelenti a katonát, akit akasztófára ítélnek. Utolsó kívánságaként még egy utolsót muzsikálhatott. Mindenki táncol, a zsidó két szekérhez kötteti magát, de „még rosszabbul járt, mer a táncoló kocsik összevissza verték mindenit”. „A többi népek látták má ekkor a zsidót, hogy ő a bűnös, mert hogyím a muzsika csakugyan olyan szerzet, hogy attú a nehéznyavalya is ráz, ha mehhúzzák, igazat attak a katonának, oszt a zsidót azé, ha még huncutkodott is meg hazudott is, felkötték a katona helyett” (Berze Nagy 1907, 421–424. p.). A másik, Egerben lejegyzett változat a Hamupipőke meg a zsidó címen került kiadásra. Ebben a szőlő megőrzésével megbízott három fiúgyermek közül a feladatot a legfiatalabbnak, Hamupipőkének sikerül teljesítenie azzal, hogy jó szívének köszönhetően az arra járó Jézus Krisztusnak és Szent Péternek ad szőlőt, amiért cserébe egy olyan pipát kap, amiből sosem fogy ki a dohány, olyan puskát, amivel minden célpontot eltalál, és olyan „muzsikát”, amivel ha szomorút húz, „az egész világ szomorkodik”, ha meg vidámat, mindenki táncra perdül. Vándorútra kell, találkozik egy zsidóval. Közben lelő egy sárgarigót, ami azonban egy tövisbokorba esik. „Hamupipőke gondol egyet” és beküldi érte a zsidót, majd amikor az bent van, elkezd muzsikálni, az meg táncolni. Mivel a bokorban táncoló zsidót a tövis össze-vissza szurkálja, elkezd könyörögni, hogy ad inkább ezer forintot, csak hagyja abba a legény a zenélést. Így is történik, mennek tovább, ám a legközelebbi városban a zsidó följelenti Hamupipőkét, hogy ellopott tőle ezer forintot, akit ezért halálra ítélnek. Már a bitófa alatt áll, amikor utolsó kívánságként azt kéri, hogy még egyet muzsikálhasson. Hiába tiltakozik a zsidó, hogy ne engedjék, ez minden halálra ítéltnek kijár. A legény elkezd muzsikálni, s addig húzza, mígnem a zsidó kínjában bevallja, hogy hazudott, a pénzt önszántából adta a legénynek. Ezért, mert hazudott, a zsidót akasztják föl (Berze Nagy 1907, 424–429. p.).
Sütő Kálmán a bodrogközi Semjénben (Zemplén megye) 1915-ben, Mester János 28 éves földműves legénytől jegyezte le a mese alábbi változatát:

Volt egyszer egy juhászlegény, akinek volt egy olyan furulyája, amelybe ha belefujt, minden jelenlevő ember táncolt, csak ő nem. Leült egyszer a juhászlegény az út szélén és arra ment egy zsidó, akkor a juhászlegény belefujt a furulyába és a zsidó elkezdett táncolni. Mikor már sokáig táncolt a zsidó, azt mondta a juhászlegénynek, hogy hagyja abba a furulyázást. A juhászlegény abbahagyta, a zsidó mérgesen, mivel őt megtáncoltatta a juhászlegény, elment és feljelentette a juhászlegényt. A juhászlegényt halálra ítélték. Amikor felment a juhászlegény oda, ahol fel akarták akasztani, sok úr volt ott nagyon, akiktől ő kérte, hogy engedjék meg neki, hogy még egyszer belefújjon a furulyába. Az urak megengedték neki, de a zsidót elébb megkötötték a kérésére a fához. Akkor belefújt a juhászlegény a furulyába, és a sok úr mind elkezdett táncolni. A zsidó is elkezdett táncolni s elszakította a kötelet úgy táncolt és kiabálta: „Tudtam én ezt, hogy így lesz”. Az urak pedig vissza kiabálták: „Ha tudtad, mért nem mondtad.” És amikor a juhászlegény a furulyázást abbahagyta az urak azt mondták: „hogy akasztanánk fel ezt a fiút, mikor ez ilyen szépen tud furulyázni.” S a zsidót akasztották fel, nem a juhászlegényt, aki élt tovább is és furulyázott.
(Kézirat, Budapest, Néprajzi Múzeum. EA–486, 144–145. p.)

Berze Nagy János 1935-ben a mese további két baranyai változatát rögzítette. Az egyik (Isten muzsikája címen közölte) Szaporcán került lejegyzésre. A szegény ember legkisebbik gyereke az Úristentől olyan puskát kap ajándékba, amivel mindent eltalál, valamint olyan „muzsikát”, ami, ha megszólal, mindenki táncra perdül. A gyerek megtáncoltat egy kofát, egy ablakost, majd egy papot. Feljelentik, a gyereket akasztani viszik. Utolsó kívánságként még muzsikálhat egyet. Mindenki táncol, a pap az akasztófához kötözteti magát, de annyit izeg-mozog, hogy a hátáról lejön a bőr. A gyereket a végén fölmentik (Berze Nagy 1940, 256–258. p.). A másik variáns (A zegyszömű juhász mög a tüsökbe tánculó zsidó) Kadádfán lett rögzítve, és a Küklopsz–Odüsszeusz jelenettel kezdődik. Két szabadságos katonát behív egy hatalmas, félszemű juhász a barlangjába, vacsorára. Az egyiket megeszi, de a másik, amikor a juhász elalszik, baltával kiveri annak fél szemét. Közben az egyik kost megeszi, s reggel, amikor a megvakult juhász a lába között a barlangból engedi ki a juhokat, a katona a kos bőrébe bújva szintén kisurran a barlangból. Később találkozik az Istennel, akitől kapott olyan pipát, amiből sosem fogy ki a dohány, olyan puskát, amivel mindent eltalál és olyan hegedűt, hogy ha azt megszólaltatja, aki hallja, táncra perdül. Útközben lelő egy szarkát, ami egy tövises bokorba esik. Arra jön egy „bugyros zsidó”, akit beküld a tövis közé a szarkáért, majd rázendít a hegedűvel. A zsidó addig könyörög neki, amíg abbahagyja a zenélést, de akkorra a tövis véresre „körmincélte”. Följelenti a katonát, akit halálra ítélnek. Az akasztófa alatt utolsó kívánsága, hogy még egyszer muzsikálhasson. A zsidó az akasztófához kötteti magát, mert tudja, mi következik be, ha a katona elkezd hegedülni. Mindenki táncol, s annyira kimerülnek, hogy inkább megkegyelmeznek a katonának. A zsidó hátáról az akasztófa levitte a bőrt (Berze Nagy 1940, 258–260. p.).
Földyné Virány Judit 1941/42 telén gyűjtött népmeséket a bodrogközi Lácán, ahol a most vizsgált történet egy variánsát is rögzítenie sikerült. Később A kovács cím alatt hozta ezt nyilvánosságra. A jelen szempontból most érdektelen előzmények után egy kovács Szent Pétertől egy olyan pipát kér, amiből sosem fogy ki a dohány, egy olyan puskát, amivel mindent eltalált és egy olyan furulyát, amibe ha belefúj, „még a hótak is táncolnának”. Útra kel, találkozik egy zsidóval, aki útitársául szegődik. Egy fa tetején lelő egy varjút, a zsidót anyaszült meztelenül felküldi érte, majd megfújja a furulyáját: „A körtefa nagyon szúrós vót, a zsidónak kihasgatta minden testrészét, annyira táncolt a fán. Már a sarkán is folyt a vér.” A zsidó följelenti a kovácsot, hogy az meg akarta őt ölni. A kovácsot akasztófára ítélik, de utolsó kívánságként még egyszer belefújhat a furulyájába. A zsidó odakötözteti magát a bitófához. A kovács elkezd furulyázni, mindenki táncol, a zsidó hátáról az akasztófa lesúrolja a bőrt. A bíró így szól: „Hadd el már fiam, grácia az életednek, meg van mentve az életed.” Utána a kovács elmondja, hogy ő semmire nem kényszerítette a zsidót: magától vetkőzött meztelenre, magától mászott föl a fára, magától táncolt. Erre „fogták a zsidót, felakasztották. A kovácsot szabadon bocsátották. Ma is vándorol, ha meg nem halt.” (Földyné 1957, 20–25. p.).
Bodnár Bálint 1954-ben Kisvárdán jegyezte le a mese alábbi variánsát, amely szerkezetileg úgy van felépítve, hogy a megtáncoltatás valóban egy bizonyos fokú igazságszolgáltatásnak – a történetből logikusan adódó – eszköze lesz:

A szőlőpásztor muzsikája

Volt egyszer egy parasztember. A szomszédjában volt egy korcsmáros. – A korcsmáros mindig hítta a szomszédot:
– Szomszéd! Ez porció pálinkát és egy kis harapni valót adok, jöjjék át!
A szomszéd előbb csak vonakodott, de a sok noszogatásra kénntelen volt átmenni és elfogyasztotta a porció pálinkát, meg a harapni valót, azzal elment haza. Így ment ez jó ideig. Azt mondja egyszer a korcsmáros:
– Szomszéd számoljunk el, itt a ideje!
– Miért szomszéd? Hát, én nem tartozok magának.
– Nem tartozik? De a sok porció pálinkát meg a sok harapni valót maga fogyasztotta el.
– Maga hítt engem, szomszéd. Ne-de?
– Én ingyen nem adtam magának. Hát jól van szomszéd, ha nem fizeti meg, hát beperelem. Tegyen igazat a törvény.
– Hát pereljen, ha jól esik! Én ugyan nem fizetek egy krajcárt sem!
Azzal beperelte a kocsmáros. Meg is nyerte a szomszédját, mert ő tudta pénzelni az urakat.
Így aztán a parasztembernek a kis földje utána ment a sok porció pálinkának, meg a harapni valónak. Így aztán, hogy a parasztember leszegényedett, kénytelen volt szőlőpásztornak beállni. Szőlőérés idején arra ment két ember, kértek tőle szőlőt.
– Igaz, hogy nem az enyém, de látom, hogy utasemberek, nagyon szívesen adok. Szedett nekik egy-egy kötő szőlőt.
Azt mondja az egyik utas:
– Mivel tartozunk neked, te szegény ember, amiért ilyen jó szívvel voltál hozzánk?
– Semmivel! – válaszolta a szegény ember – Utasembernek miért adnám?
– Nem úgy van az! Ingyen a szája sem ér össze az embernek. Valamit csak el kell, hogy fogadjál tőlünk te szegényember!
– Hát, ha annyira vannak, hát adjanak egy olyan muzsikát, melyet, ha meghuzok a fák is táncoljanak!
Erre összenézett Jézus Krisztus és Szent Péter, mert ők voltak ketten a vándorok, csak ezt a szegény ember nem tudta.
Akkor Jézus Krisztus a hóna alá nyúlt, kihúzott onnan ez hegedűt és odaadta a szőlőpásztornak.
Alig hitte a szőlőpásztor, hogy elmenjenek, akkor meghúzta a muzsikát, szólt az olyan szépen, hogy a szőlők és a fák mind táncra kerekedtek.
– Na, ez kell nekem! – gondolta a szegény ember, örömébe nem tudott mit csinálni. Akkor gondolt egyet:
– Na, most a kocsmárossal elbánok. Volt a szőlőbe egy fa, az tele volt darázzsal, ő aztán elment és mondta a szomszédjának.
– Szomszéd! Van a szőlőben egy fa, annak a törzse tele van méhdarázzsal, abba sok méz lehet. Jó lenne kiszedni.
– Kiszedjük szomszéd! Menjünk ki korán reggel!
Úgy is történt, alig virradt, már vitte a korcsmáros a két kannát.
– No, szomszéd, itt fa!
– Van ebben sok, szomszéd?
– Van, szomszéd – hogyne volna.
Akkor a kocsmáros felmászott a fa törzsére, ahol a lyuk volt, belenyúlt.
Akkor kérdi a szőlőpásztor: – Van-e benne szomszéd?
– Van, sok van!
Akkor a szőlőpásztor elővette a kis hegedűt, ráhúzta. Ekkor a szőlők meg a fák hozzákezdtek táncolni. A darazsak kirepültek a fából és mind a szemébe, az arcába repültek a korcsmárosnak. Kihúzta rögtön a kezét a lyukból, és leesett a töviskes galyba. Itt a kocsmárost nagyon összeszurkálták a darazsak, meg a galy is. Ezért megint perre ment. A szegény szőlőpásztort meg elítélték akasztásra, hogy meg akarta öletni a darazsakkal a kocsmárost.
Mikor eljött a kivégzés ideje, a sok nép és a nagyurak kocsikon, hintókon odamentek a kivégzésére.
A szegényember azt mondta, hogy az volna az utolsó kívánsága, hogy van neki egy hegedűje, engedjék meg neki, hogy egy nótát elmuzsikáljon utoljára.
Mielőtt megengedte volna a bíróság, hogy muzsikálhat egyet, akkor a korcsmáros így kiabált:
– Kössenek meg engem két nagy új istrángra! – mert mindjárt lesz nekem, Dináré, dunáré, hapik-hap!
A bírák aztán engedélyezték, hogy húzza meg a muzsikát. Akkor aztán újra táncoltak a szőlők, fák, kocsik, hintók, az ottlévő urak, az akasztófa is táncolt, meg a föld is táncolt körülöttük. Az összes házak mind táncoltak, a kocsik, a hintók úgy táncoltak, hogy az urak, meg az úriasszonyok mind kihullottak a kocsikból, meg a hintókból.
A lovak is kiszédültek a nagy táncba. Egymásután dőltek kifele.
A korcsmáros sem bírta már, mert ő állott a kör közepén, elkiabálta magát: – Kössenek meg engem, két nagy új istrángra, mert mindjárt lesz nekem! Dináré-Dunáré Hapik-happ. Jaj, tudtam én ezt, hogy így lesz.
– Ha tudtad, mért nem mondtad! – felelte rá a táncoló nép bokázás közben.
Ekkor már az ítélőbíró sem bírta tovább a táncot. Odakiáltott a szőlőpásztornak:
– Gráczia fejednek! Szabadlábra vagy bocsájtva, csak hagyd el a muzsikálást, mert már nem bírom.
A szegényember aztán abbahagyta a muzsikálást. Itt a nép széjjeloszlott, mindenki ment a dolgára. Ment ám a szegényember is haza, mert már szabadlábra volt bocsájtva.
A kocsmáros pedig kérve-kérte a szegény pásztort, hogy engedje meg neki, hogy visszafizesse a pénzét, amit elperelt.
Úgy is történt minden, ahogy itt leírtam. A szegényember visszavette a földjét, abba gazdálkodott, míg meg nem halt.
Ha a szegényember meg nem halt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Kézirat, Budapest, Néprajzi Múzeum. EA–9918, 2. sz.)

Noha a Faragó József által 1954-ben rögzített változatban explicit módon nem szerepel a zsidó kifejezés (burkoltan viszont igen), az egész történet egyértelműen a Grimm-mesének a szóbeliségbe került variánsa, tehát foglalkozni kell vele. Faragó mesemondójának a forrása nyilvánvalóan Benedek Elek Grimm-fordítása, akinél viszont a mese mellékszereplője, ahogy az eredetiben is, zsidó (Benedek 1911, 84–89. p.). Az alábbiakban nézzük a Benedek Elek-féle fordítás egy passzusát párhuzamosan a Faragó József mesemondója, Kurcsi Minya által előadott változattal (Faragó 1969, 163–167. p.). Mindkettő címe (A) Jókedvű János:

Benedek Elek-féle változat:
De volt eddig jó kedve Jánosnak vagy nem volt, most majd kiugrott a bőréből. Tovább ment nagy vígan s amint ment, találkozik egy kecskeszakállú zsidóval, aki állott egy helyben s hallgatta egy madárnak az énekét.– Jaj de szép, jaj de szép! áradozott a zsidó. Hogy is lehet ennek a csepp madárnak ilyen szép hangja! Hej, ha az enyém lehetne! Ha megfoghatnám!– Hiszen, ha csak az a baja, szólt hozzá János, e miatt ne búsuljon kend, mindjárt lepottyan az a madár a fáról.Azzal célba vette a madarat, a szárnyát ketté lőtte s a madár lebukfencezett a bokrok közé, az ám, tövisbokrok közé.– No, ott a madár, hozza ki kend onnét, mondta János.Bement a zsidó a tövisbokrok közé, keresi a madarat, János meg eléveszi a hegedűjét, rázendít, abban a pillanatban felugrik a zsidó, táncolni kezd eszeveszetten, János csak húzza, a zsidó pedig ugrál ide, meg oda, nagyokat ordít, merthogy a tövisek össze-vissza szaggatták a ruháját, véresre karcolták a bőrét, tetőtől talpig.– Ne húzd, te tolvaj! kiabált a zsidó, nem akarok én táncolni.– Hát ne táncoljon kend! – kacagott János s húzta tovább.De már ekkor könyörgésre fogta a dolgot a zsidó, ígért egy zacskó aranyat, csak hagyja abba a hegedűlést.Hát, jó, János abba hagyta a hegedűlést s a zsidó adott is neki egy zacskó aranyat, de mikor János tovább lábalt, elkezdett átkozódni s beszaladt a városba, ott a bírónak bepanaszolta, hogy elrabolták tőle az aranyat.– Ki volt? Katona volt? kérdezte a biró.– Dehogy katona, dehogy katona. Nem volt annak sem kardja, sem puskája, csak egy rongyos nyila meg egy hegedűje: arról lehet megismerni a kötélrevalót.
(Benedek 1911, 86–87. p.)
Kurcsi Minya-féle változat:
Még csak most lett igazi kedve, öröme Jánosnak. Ment, mendegélt. Amint megy az erdőben, egyszer csak szembetalálkozik egy kecskeszakállú kereskedőemberrel. Állt az ember egy fa alatt, és hallgatta egy gyönyörű madárnak az énekit. Mikor János odaér, kérdi a kecskeszakállú kereskedőembert:– Mit ámul, mit bámul kegyelmed itt? Azt mondja az ember:– Ezt a szép madarat nézem a fán, milyen szépen énekel. Ilyen szép éneket még soha nem hallottam; nagyon szeretném, ha ez a madár az enyém lehetne.És mondja János a kecskeszakállú kereskedőembernek:– Ha csak ez a kívánsága kegyelmednek, lehozom én a madarat a fáról egyszeriben.Avval a nyilat előhúzta János a hónya alól, és célba vette a madarat, és a madárnak a két szárnyát kettélőtte. A madár a fáról leesett, le a tövisbokrok közé.– Na most – mondja János a kecskeszakállú kereskedőembernek –, eredj, vedd fel a madarat, és add ki a tövisbokrok közül.Megy az ember, keresi a madarat. Mikor bevergődik a tövisbokrok közi, előveszi János a hegedűt a hónya alól, ráteszi a nyírettyűt, és húzni kezdi. Az ember akkor feláll, és nekikezd táncolni: ugrál, táncol ide-oda, mint az őrült. Ahogy ugrál, táncol, úgy tépik össze a tövisbokrok ruháját, arcát lekörmölik, hogy csurog róla a vér. Egyszer kiáltja az ember Jókedvű Jánosnak:– Tedd el a hegedűdet, ne muzsikálj többet, nem akarok én táncolni.– Jól van – mondja János –, ne táncolj, de én húzom tovább.Húzta János tovább, de akkor már az ember könyörgésre fogta a dolgot, és azt mondta neki:– Tedd el a hegedűdet, ne muzsikálj többet, egy acskó aranyat adok azért.Akkor János a hegedűt elteszi. Az ember kijön a fa alól, és ád Jánosnak egy acskó aranyat. Elválnak egymástó: János megy be a város felé, a kecskeszakállú kereskedőember meg egyéb felé. De a kecskeszakállú kereskedőember egy rövid utat választott magának a város felé, ahol megelőzte Jánost, és ment egyenesen a városba a bíróhoz. A bírónak bepanaszolta, hogy itt és itt az erdőben találkozott egy ilyen és ilyen fiúval, egy acskó aranyat lopott el erőszakkal tőle, meg akarta gyilkolni. És kérdi a bíró:– Miről lehet megismerni a kötélrevalót?– Arról, bíró úr kérem, hogy nincs nála egyéb semmi: egy hegedű meg egy nyíl meg egy acskó arany, amit tőlem lopott.
(Faragó 1969, 165–166. p.)

A Faragó József által készített magnófelvétel újrahallgatásával lehetne csak megállapítani, hogy jelen esetben a mesemondó „öncenzúrájáról” van-e szó, és tudatosan cserélte-e le a kecskeszakállú zsidó megnevezést a kecskeszakállú kereskedőemberre, vagy ez már a gyűjtő (vagy szerkesztő) beavatkozása volt-e.
Ortutay Gyula az általa szerkesztett reprezentatív mesegyűjteményben, A kecskepásztor címen közli a Jakab Ilona és Kovács Ágnes által, a Szabolcs-Szatmár megyei Kék községben, 1957-ben rögzített mese szövegét, ahol a zsidó alakja úgyszintén áttételesen van csak jelen. Egy szőlőcsősztől Szent Péter szőlőt kér. Cserébe ad neki egy olyan pipát, amiből sose fogy ki a dohány, egy klarinétot (tilinkót), amit ha megfúj, mindenki táncra perdül, és egy puskát, ami minden célpontot eltalál, s ráadásul mindig töltve marad. Ez a szőlőcsősz (akit, közben derül ki, Jánosnak hívnak) elszegődik egy kocsmároshoz kecskepásztornak (a kocsmáros neve Jákob, amiről sejteni lehet, hogy zsidó, noha a mesében ez explicit módon nem jelenik meg). A kecskék viszont kevés tejet adnak, mert János napközben tilinkózik nekik, s azok meg naphosszat táncolnak. Kilesi őket Jákob, de neki is táncolni kell. Elmondja feleségének, aki hallani akarja a muzsikát, hát János őt is megtáncoltatja. Közben egyre több kárt okoz. Jákob följelenti őt a városházán. Jánost akasztófára ítélik, de utolsó kívánságként még egyszer belefújhat a tilinkójába. Jákob kikövetelte, hogy őt kötözzék meg, ezért egy szekérhez kötözték a nyaklólánccal. János addig muzsikált, amíg a bíró kegyelmet nem adott neki. Jákob viszont „meghalt, mert összehúzta az összes bélit a nyaklólánc” (Ortutay szerk. 1960, II: 571–577. p.). A kötet jegyzeteit összeállító Dégh Linda és Kovács Ágnes írja, hogy „ez és a három következő »tündér«mese ismét az alárendelt helyzetből fakadó panaszok, sérelmek következtében összegyűlt keserűség, illetőleg az érettük való nagyon is kemény igazságtevő fizetség irodalmi megformázásai” (Ortutay szerk. 1960, II: 991. p.), ami azért – valljuk be – eufemisztikus értelmezése ennek a, mese cselekményéből egyenesen nem következő, kemény végkimenetnek. Ezt akkor tudjuk igazán, a maga helyén értelmezni, ha ismerjük a mese további variánsait is, ahol viszont a büntetést elszenvedő egyértelműen zsidó mivolta okán kerül ebbe a szerepbe.
Gaál Károly a burgenlandi magyarok körében, az 1960-as évek elején, magyar nyelven gyűjtött meseszövegeit németül adta közre. Ezek közt a most tárgyalt mesetípus egy, Középpulyán lejegyzett, meglehetősen töredékes variánsa is szerepel. A varázshegedű (Die Zauberfiedel) címen közölt mese vázlatos cselekménye a következő: egy világjáró hegedűs megtudja, hogy egy zsidónak rengeteg pénze van. Meglesi őt az erdőben, hogy agyoncsapja és így a pénzét megszerezze. Úgy alakul azonban, hogy a zsidó addig könyörög neki, mígnem a hegedűs megkegyelmez annak fejében, hogy az egész vagyonát neki adja. A zsidó azonban följelenti őt, le is tartóztatják és gyilkossági kísérlet, valamint rablás vádjával halálra ítélik. A cigány, akarom mondani a zsidó („der Zigeuner, ich mein der Jud”) azt kéri, hogy azon a helyen akasszák föl a hegedűst, ahol az őt megölni akarta. Ki is viszik s muzsikust arra a helyre, ahol utolsó kívánságként azt kéri, hogy még egyszer hadd szólaltassa meg hegedűjét. A zsidó tudja már, hogy bajban lesz (honnan?), ezért azt kéri, kötözzék őt egy fához. Meg is teszik, a hegedűs elkezd hegedülni, mindenki táncol, a zsidó hátát feltöri a fa, majd a bíró megkérdezi a hegedűst, hogyan csinálta ezt. Az elmondja, hogy ilyen varázsereje van, az egész világot meg tudná táncoltatni. A bíró nem hiszi, próbát tesznek, összehívják az egész várost, és valóban, mindenki táncol. A zsidó vagyona a hegedűsnél marad (Gaál 1970, 138–139. p.).
Penavin Olga az általa gyűjtött és 1971-ben közreadott két, egymáshoz rendkívüli módon hasonlító meseváltozatánál is az a helyzet, hogy a zsidó alakja explicit nem jelenik meg ugyan, de a negatív szereplő foglalkozása (kupec) mégis arra utal, hogy zsidó lehet a szenvedő fél. A katona meg a kupec (Penavin 1971, 366–368. p.), illetve A csudahegedű (Penavin 1971, 368–371. p.) címen közreadott történetben egy kiszolgált katona ballag haza puskájával a vállán, hegedűjével a hóna alatt. Lepihen egy fa alatt, majd egyszer csak arra vetődik egy kupec, aki társul hozzá, melléheveredik, elbeszélgetnek, majd szunyókálni próbálnak, de egy szarka a fán állandóan csörög. A kupec megkéri a katonát, hogy lője le a madarat, aki ezt meg is teszi, azzal a feltétellel, hogy a kupec a madártetemet odaviszi majd neki. Így is történik, a katona lelövi a madarat, ami egy tüskés bokorba esik, a kupec mezítláb bemegy érte, majd a katona elkezd hegedülni. Erre a kupec táncra perdül, a tüskék véresre szurkálják. Amikor a katona ráun a zenélésre, hóna alá csapja a hegedűjét és továbbáll. A kupec úgy, ahogy van, véresen szalad a bíróhoz és panaszt tesz. A katonát letartóztatják, és a kupec bántalmazása miatt halálra ítélik. Utolsó kívánsága, hogy játszhasson még egyet a hegedűjén. Megengedik neki, mindenki táncol, a szomorú nóták hallatán sírva fakad. Rájönnek, hogy a katona nem parancsolta nekik, hogy sírjanak, ezért megjutalmazzák és szabadon engedik őt. A kupec is megy a maga útjára.
Töredékes ugyan, de ilyen szempontból sokkal egyértelműbb a B. Kovács István által lejegyzett baracai változat. A gyűjtő A mettáncoltatott zsidó címen közli a történetet. Egy zsidó lóbőrt vásárol, s azt a hátán cipelve megy keresztül egy erdőn, ahol egy szegény juhászlegény furulyázik. A történetből nem derül ki, hogy honnan ez a varázserő, minden­esetre a zsidónak a furulyaszóra táncolnia kell, a lóbőr feltöri a hátát, s csak akkor tudja abbahagyni a táncot, amikor a furulyaszó is abbamarad. A zsidó feljelenti a legényt egy ügyvédnél, hogy az meg akarta őt ölni. A legényt halálra ítélik. Utolsó kívánsága, hogy még egyszer belefújhasson a furulyájába, ami ellen a zsidó tiltakozik ugyan, de senki nem hallgat rá. Ezért egy fához kötözteti magát. A végén, amikor elpanaszolja, hogy a lóbőrtől a sok tánc miatt feltörött a háta, az emberek kinevetik: „Jó szamár zsidó! Mé’ nem tette le a hátáró’ a lóbőrt, ha táncolnyi akart” (B. Kovács 1994, 133–134. p.).

A szlovák meseanyagban Viera Gašparíková a Wollman-féle gyűjtemény alapján mutatja be a típust (Tanec v tŕní – The Dance Among the Thorns), és összesen 13 változatot sorol ide. Ezek zöme csak távolról érintkezik az alaptörténettel, néhány viszont szorosan ide tartozik. Gašparíková a szlovák meseanyagban az alaptörténetnek az 577. számú, 1940-ben a tőketerebesi járásbeli Lasztócon (Lastovce) lejegyzett mesét tartja: Gyurka egy jegyzőnél három koronát keresett. Találkozott három koldussal, mindegyiknek adott egy-egy koronát. A koldus [sic!] teljesítette Gyurka három kívánságát: egy mindent eltaláló puskát, hegedűt, aminek hangjára mindenkinek táncolnia kell, és hogy az üzletben soha, semmiért nem kelljen fizetnie. Elkezdett az ügyvédnek hegedülni, aki addig táncolt, hogy tüskés bozótba keveredve összeszaggatta a ruháit is. Az ügyvéd beperelte, Gyurkát fel akarták akasztani. A kivégzés előtt még egyszer játszhatott a hangszerén, az ügyvéd odakötöztette magát egy nyírfához, ami összehorzsolta a hátát. A többiek is táncoltak, és Gyurkát szabadon bocsátották.
Azok a variánsok, amelyek a legközelebb állnak az alaptörténethez, s ahol a szenvedő alany is zsidó, a Wollman-féle gyűjteményben a következők: 223 (Gašparíková 2002–2004, 2: 133–137. p.), 420 (Gašparíková 2002–2004, 2: 852–853. p.), 518 (Gašparíková 2002–2004, 3: 472–474. p.).
A történetnek a szlovák szájhagyományból azonban jóval korábbi följegyzései is ismeretesek. Ezek gyakran egy bonyolultabb cselekménysor epizódjaként jelennek meg. Az általam ismert legkorábbi, viszonylag egyszerű felépítésű feljegyzés 1844-re datálható, és a Prostonárodný zábavník IV. (lőcsei) kötetében maradt fenn. A 14. sorszám alatt található, Hegedű (Husle) címmel jegyzett szöveg tartalmi kivonata a következő: egy szegény fiú az ördögökkel kötött egyezség nyomán egy olyan hegedűre tesz szert, aminek hangjára mindenkinek táncolnia kell. Elszegődik egy paphoz tehénpásztorként. Miközben a csorda legel, ő hegedül, amitől a teheneknek táncolniuk kell, következésképpen lesántulnak. A pap nem tudja, mi történhetett, ezért egy napon, egy tüskebokorba rejtőzve, meglesi a fiút. De mihelyt az hegedülni kezd, neki is táncolnia kell, és a tüskebokor véresre sebzi. Másnap följelentést tesz a bírónál, a fiút halálra ítélik. Utolsó kívánságaként a bitófa alatt még egyet hegedül, amitől az egész társaságnak táncolni kell. A pap, mivel tudja, mi vár rá, egy oszlophoz kötözteti magát. Végül a legénynek megkegyelmeznek, a papot meg felakasztják. (vö. Polívka 1927, 418–419. p.)
Egy bonyolultabb szöveg (nagyjából ugyanebből az időből) a Prostonárodný zábavník V. (selmecbányai) kötetében, a 21. sorszám alatt, Alexander Bizay lejegyzése nyomán maradt ránk. A Katona Jánošík (Voják Jánošík) címen jegyzett történetnek csak egy epizódja (amikor a főhős, Jánošík, egy koldustól három csodálatos tárgyat kap: pipát, amit soha nem kell megtömni, meggyújtani, mégis állandóan ég, egy zsákot, amibe bármi, bárki belefér és egy sípot, amit ha megfúj, bárki, aki él, táncolni kénytelen) kapcsolódik a most tárgyalt mesetípushoz. Különféle kalandok után elszegődik egy zsidóhoz juhásznak. Miközben a nyáj legel, fújja a sípját, amitől a juhoknak táncolniuk kell, s rettenetesen lefogynak. A zsidó nem tudván mire vélni ezt, egy napon elbújik egy tüskebokorban, hogy megleshesse a juhászát. Annak sípjára viszont táncolnia kell és alaposan összekarmolja magát. Egy buzogánnyal várja odahaza a juhászt, aki inkább elmenekül, és elszegődik egy paphoz. Ott viszont ugyanúgy jár. A pap följelenti, akasztófára ítélik a fiút, aki viszont megszólaltatja a sípját, mindenki táncol, ő meg közben megszökik. (vö. Polívka 1927, 416–418. p.)
Szintén kéziratban maradt fönn az 1840-es évek közepén lejegyzett, Ján Botto kéziratos gyűjteményében található, a Varázslatos hegedű (Divotvornje husličky) címmel ellátott szöveg. Noha a gyűjteményben szereplő mesék árvaiaknak, illetve Vág mellékieknek vannak mondva, a szövegben az szerepel, hogy a zsidó a rozsnyói vásárba igyekszik. Rövid tartalma a következő: egy fiú az ördögöktől egy csodálatos hegedűt zsarol ki. Útközben meglát egy zsidót, és rákiált, hogy álljon meg. Az nem akar engedelmeskedni neki, mondván, siet a rozsnyói vásárba. „Puskagolyó a zsidó anyádba, megállj! ha egy becsületes ember azt mondja neked!” Amikor a zsidó megáll, felszólítja, hogy a puskájával lőjön a fán gubbasztó verebek közé. Miután többet is eltalál, a zsidó örömmel szalad, hogy összeszedje a bokrok közé esett madártetemeket. A fiú megszólaltatja a hegedűjét, a zsidó táncra perdül, s amíg szól a hegedű, nem tudja abbahagyni. Végül megkegyelmez neki a legény, abbahagyja a zenélést. A zsidó meg akarja tőle venni a hegedűt, de nem adja. Később elszegődik a zsidóhoz pásztornak, de annak állatállományát tönkreteszi, lesántítja a sok hegedüléssel. A zsidó följelenti, a legényt bitófára ítélik. Utolsó kívánságaként még hegedülhet. A zsidó odakötözteti magát egy oszlophoz, mindenki táncol, végül a fiúnak megkegyelmeznek, sőt, annyira megtetszik a muzsikája, hogy még busásan meg is jutalmazzák. (vö. Polívka 1927, 419–420. p.)
1858-ra datálható annak a Hegedűcskéről (O husličkách) című szövegnek a lejegyzése, amely egy Zólyom megyei tanítónő, Amália Sirotková, szül. Schidlay gyűjteményében maradt az utókorra. Egy legény a gazdájától, aki maga az ördög volt, szerez egy hegedűt, amit, ha megszólaltat, mindenki táncra perdül. Később elszegődik egy paphoz pásztornak, de a juhoknak is elmegy a teje a sok táncolástól, majd a papot is megtáncoltatja. Az följelenti őt, halálra ítélik, a kivégzőhelyen is muzsikál, mindenki táncol. Végül elveszik a hegedűjét, a kemencébe dobják, őt meg száműzik az országból. (Polívka 1927, 420–421. p.)
Samuel Czambel gyűjteményében szintén rögzítette a tárgyalt mesetípus egy, meglehetősen bonyolult szerkezetű, Zemplénben 1898-ban lejegyzett variánsát. A lényeg, hogy itt is szerepel egy zsidó (sőt annak felesége) minden ok nélkül való megtáncoltatása, a főhős halálra ítélése, majd a varázshegedűn történő zenélés nyomán való szabadon bocsátása (vö. Žeňuchová 2014, 187–188. p.).

Láthatjuk, hogy a szlovák mesevariánsok alapvetően megegyeznek a fentebb bemutatott magyar anyaggal, és egyaránt szerves részét képezik az európai mesekincsnek. Legfeljebb apróbb akcentusbeli eltérések mutathatóak ki (a szlovák variánsok közt az a motívum dominál, amikor a rábízott állatállomány sérül meg a muzsika nyomán bekövetkező kényszerű táncolástól. Lesántulnak a marhák, a juhoknak elmegy a teje stb.), de ezek is inkább beleérzések, hiszen a vizsgálható variánsok száma nem oly magas, hogy azokból valóban általánosítható következtetéseket vonhatnánk le.
***

Görög Veronika, aki a zsidó alakját vizsgálta a magyar folklórban (a most tárgyalt mesét viszont nem érintette), összegzésül megállapítja, hogy „a zsidó nem egy más vallású magyar, hanem egy idegen, éppen úgy, mint a cigány, akkor is, ha természetesen a két »belső idegen« portréja különbözik. A két idegen csoport különbözőségének és azonosságának fölgöngyölítése a sztereotípiakutatásnak érdekes feladata lehet” (Görög 1991, 103. p.). A zsidó mint idegen jelenik meg a fentiekben bemutatott mese különféle nyelvi variánsaiban is. Günther B. Ginzel az antiszemitizmusról és antiszemitákról szóló eszmefuttatásában hangsúlyozza, hogy „az antiszemitizmus a múltban is és a jelenben is a leírt szó erejének, a retorikai manipuláció lehetőségeinek, az egyszer papírra vetett hazugságok szívósságának szemléletes példája. Nem a cselekvés, nem a tett alapozza meg ugyanis a zsidóellenes magatartás történelmi jelentőségét. Kezdetben volt a szó.” A most bemutatott mesetípus legtöbb variánsában is erről van szó: maga a történet nem indokolja, hogy mit tett az a bizonyos (általában zsidó) ember, amiért bűnhődnie, sokszor meghalnia kell. Csupán mert – zsidó. Miközben azt azért meg kell jegyezni, hogy a mese korai variánsainak lejegyzési időszakában (és érvényes ez még a Grimm-féle változatokra is) antiszemitizmus nem is létezett. Zsidóellenesség volt ugyan, de az vallási alapokon nyugodott. Antijudaizmusnak mondjuk ezt a jelenséget. Ebben a mesében mégis úgy tűnik, hogy nem vallási alapú ez a megkülönböztetésre, kirekesztésre, megkínzásra, elpusztításra való hajlam, hanem igenis faji alapon nyugszik. Csak kérdésként vetem fel, hogy mégiscsak valamiféle proto-antiszemitizmussal állunk itt szemben?
Amennyiben a magyar és a szlovák meseanyagot egybevetjük (a rendelkezésre álló, általam ismert cseh összehasonlító anyag kevés ehhez), úgy tűnik, hogy a szóbeliségből lejegyzett variánsok között mintha inkább a magyarban dominálna jobban a zsidó alakja. A szlovákban valamivel gyakrabban fordulnak elő más szenvedő alanyok (pl. jegyző, pap stb.). A vizsgált anyag mennyisége azonban ahhoz túl kevés, hogy mindebből bármiféle további következtetés levonható lenne. Az is feltűnő továbbá, hogy az 1945 után lejegyzett variánsokban inkább bújtatva, metaforikusan van jelen a zsidó alakja. Néha a neve utal rá (Jákob), máskor a külleme (kaftános, kecskeszakállas), megint máskor a foglalkozása (kereskedő, kocsmáros, kupec). Nehéz megállapítani, hogy a mesélők „öncenzúrájáról” van-e a szó, vagy a lejegyző-publikáló próbálta kicsit elmaszatolni a valóságot…
A témában még további filológiai kutatásokra lesz szükség.

1. kép. A megtáncoltatott zsidó története 1528-as holland kiadásának címlapja, még katolikus szerzetessel a főszerepben.

2. kép. A megtáncoltatott zsidó története 1599-es német kiadásának címlapja.

3. kép. A megtáncoltatott zsidó történetének illusztrációja Albert Ludwig Grimm 1837-es gyűjteményében.

Irodalom

Bartoš, František 1885. Lid a národ. Sebrané rozpravy národopisné a literární Františka Bartoše. Svazek druhý. Velké Meziříčí, J. F. Šašek.
Benedek Elek [1911]. Grimm testvérek válogatott meséi. Magyarra átültette Benedek Elek. Budapest, Lampel R. Könyvkiadóvállalata.
Benedek Elek [1928]. Grimm testvérek válogatott meséi. Magyarra átültette Benedek Elek. Budapest, Lampel R.
Benedek Elek [1941]. Grimm testvérek válogatott meséi. Magyar gyerekeknek írta Benedek Elek. Budapest, Franklin Társulat.
Berze Nagy János 1907. Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből. Gyűjtötte Berze Nagy János. Jegyzetekkel kísérte Katona Lajos. Budapest, Athenaeum /Magyar Népköltési Gyűjtemény 9./
Berze Nagy János 1940. Baranyai magyar néphagyományok 2. Pécs, Baranya Vármegye közönsége.
Berze Nagy János 1957. Magyar népmesetípusok I–II. A bevezető tanulmányt írta és a tudományos szerkesztést végezte Banó István. Pécs, Baranya Megye Tanácsa.
Bolte, Johannes 1892. Das Märchen vom Tanze des Mönches im Dornbusch. In Festschrift zur Begrüßung des 5. allgemeinen deutschen Neuphilologentages. Berlin, k.n., 1–76. p.
Bolte, Johannes 1893. Nachträgliches zum Märchen vom Tanze des Mönches im Dornbusch. Archiv für das Studiem der neueren Sprachen und Literaturen 47 (90), 289–295. p.
Bolte, Johannes–Polívka, Georg 1913–1932. Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm 1–5. Leipzig, Dieterich’sche Verlagsbuchhandlung Theodor Weicher.
Bottigheimer, Ruth B. 2010. Tanz in der Dornhecke. In Enzyklopädie des Märchens 13. Brednich, Rolf Wilhelm szerk. Berlin–New York, Walter de Gruyter GmbH & Co., Sp. 196–201.
Domokos Mariann–Gulyás Judit 2007–2009. Magyar nyelvű Grimm-kiadások 1963–2005. Válogatott könyvjegyzék. In Voigt Vilmos: Meseszó. Tanulmányok mesékről és mesekutatásról. Budapest, MTA–ELTE Folklór Szövegelemzési Kutatócsoport, 127–135. p.
Dömötör Ákos 1988. A magyar tündérmesék típusai (AaTh 300–749). Összeállította és a bevezetőt írta Dömötör Ákos. Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport /Magyar Népmesekatalógus 2./
Erb, Rainer 1993. Jude, Judenlegenden. In Enzyklopädie des Märchens 7. Brednich, Rolf Wilhelm szerk. Berlin–New York, Walter de Gruyter GmbH & Co., Sp. 676–686.
Faragó József 1969. Kurcsi Minya havasi mesemondó. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó.
Földyné Virány Judit 1957. A bodrogközi Láca népmeséiből. Sárospatak, Sárospataki Rákóczi Múzeum /A Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei 9–11./
Gaal, Georg [György] 1822. Märchen der Magyaren. Bearbeitet und herausgegeben von Georg von Gaal. Wien, Druck und Verlag von J. B. Wallishausser.
Gaal György 1860. Magyar népmesegyűjteménye. Kiadták Kazinczy Gábor és Toldy Ferenc. Harmadik kötet. Pesten, Emich Gusztáv sajátja.
Gaál, Károly 1970. Die Volksmärchen der Magyaren im südlichen Burgenland. Berlin, Walter de Gruyter & co. /Supplement-Serie zu Fabula Zeitschrift für Erzählforschung. Reihe A: Texte, Band 9/
Gašparíková, Viera 1991–1992. Katalóg slovenskej ľudovej prózy 1–2. Archív Prof. Franka Wollmana. Pripravená k XI. Medzinárodnému zjazdu slavistov v Bratislave 1993. Bratislava, Národopisný ústav SAV.
Gašparíková, Viera szerk. 2002–2004. Slovenské ľudové rozprávky 1–3. Výber zápisov z rokov 1928–1947 zapísali poslucháči Slovanského seminára Univerzity Komenského v Bratislave pod vedením profesora Franka Wollmana. Editorka a vedecká redaktorka Viera Gašparíková. Bratislava, Veda. Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.
Ginzel, Günther B. 1991. Über Antisemiten und Antisemitismus in Deutschland oder: Trotz und alledem – es ist eine Lust, Jude zu sein. In Antisemitismus. Erscheinungsformen der Judenfeindschaft gestern und heute. Günther B. Ginzel szerk. Köln, Verlag Wissenschaft und Politik, 15–32. p.
Görög Veronika 1991. A zsidó a magyar folklórban. Adalékok az etnikai sztereotípiák tanulmányozásához. Múlt és Jövő 2/4, 98–103. p.
Grimm, Albert Ludwig 1837. Lina’s Mährchenbuch. Eine Weihnachtsgabe von Albert Ludwig Grimm. Erster Band. Zweite Auflage. Grimma, Verlag von Julius Moritz Gebhardt.
Grimm, Brüder 1815. Kinder- und Hausmärchen. Gesammelt durch die Brüder Grimm. Zweiter Band. Berlin, Realschuhbuchhandlung.
Grimm, Brüder 1819. Kinder- und Hausmärchen. Gesammelt durch die Brüder Grimm 1–2. Zweite vermehrte und verbesserte Auflage. Berlin, Gedruckt und verlegt bei G. Reimer.
Grimm, Brüder 18223. Kinder und Hausmärchen gesammelt durch die Brüder Grimm. Dritter Band. Zweite vermehrte und verbesserte Auflage. Berlin, bei G. Reimer.
Grimm, Brüder 1837. Kinder- und Hausmärchen. Gesammelt durch die Brüder Grimm 1–2. Grosse Ausgabe. Dritte vermehrte und verbesserte Auflage. Göttingen, Druck und Verlag der Dieterichischen Buchhandlung.
Grimm, Brüder 18563. Kinder und Hausmärchen gesammelt durch die Brüder Grimm. Dritter Band. Dritte Auflage. Göttingen, Verlag der Dieterichschen Buchhandlung.
Grimm, Brüder 18577. Kinder und Hausmärchen gesammelt durch die Brüder Grimm 1–2. Band. Große Ausgabe. Siebente Auflage. Göttingen, Verlag der Dieterichschen Buchhandlung.
Grimm, Jacob és Wilhelm 1989. Gyermek- és családi mesék. Fordította és az utószót írta Adamik Lajos és Márton László. Budapest, Magvető Kiadó.
Grimm, Jacob és Wilhelm 2009. Családi mesék. Fordította és az utószót írta Adamik Lajos és Márton László. Pozsony, Kalligram.
Grimm, Jacob és Wilhelm 2016. Az oroszlán és a béka. Ismeretlen Grimm-mesék. Fordította Adamik Lajos és Márton László. Pozsony, Kalligram.
Hamann, Hermann 1905. Die literarische Vorlagen der Kinder- und Hausmärchen und ihre Bearbeitung durch die Brüder Grimm. Teil I. Einleitung. Die Vorlagen zur 1. Auflage. Berlin, Mayer & Müller.
Kálmány Lajos 1882. Szeged népe II. Temesköz népköltése. Arad, Rétzy Lipót és fia.
Kopecký, Milan 1955. K Mouřenínově historii o jednom selském pacholku. Sborník prací Filozofické fakulty brněnské univerzity. D, Řada literárněvědná, vol. 4, iss. D2, 86–102. p.
Korn, Erhard 1990. Der Märchenheld als Judenfeind. Antisemitismus in dem Brüder Grimm-Märchen „Der Jude im Dorn”. Praxis Deutsch 17 (103), 47–51. p.
B. Kovács István 1994. Baracai népköltészet. Tóth Balázsné Csák Margit előadásában. Gyűjtötte, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta B. Kovács István. Szerkesztette, a szöveget és a jegyzeteket gondozta, a típusmutatót készítette Nagy Ilona. Pozsony/Bratislava–Budapest, Madách-Posonium–Akadémiai Kiadó /Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XXV./
Kozocsa Sándor 1963. Grimmsche Märchen in Ungarn. In Brüder Grimm Gedenken 1963. Gedenkschrift zur hundertsten Wiederkehr des Todestages von Jacob Grimm. Gerhard Heilfurth–Ludwig Denecke–Ina-Maria Greverus szerk. Marburg, Elwert Verlag, 559–574. p.
Krekovičová, Eva 1999. Medzi toleranciou a bariérami. Obraz Rómov a Židov v slovenskom folklóre. Bratislava, AEP.
Krekovičová, Eva 2005. Mentálne obrazy, stereotypy a mýty vo folklóre a v politike. Bratislava, Ústav etnológie SAV.
Liszka József 2013. Átmenetek. Folklór és nem-folklór határán. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kara /Monographiae Comaromienses 12./
Liszka József 2014. Valakinek mindig bujdosni kellett… Új Szó 67, 2014. 6. 14., 8. p. (Szalon 8, 2014/24)
Mouřenín, Tobiáš 1995. Tobiáš Mouřenín z Litomyšle. Veršovaná tvorba. K vydání připravil Milan Kopecký. Praha, Akademia /Památky staré literatury české 37/
Ortutay Gyula szerk. 1960. Magyar népmesék I–III. Szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula. A meséket válogatta és jegyzetekkel ellátta Dégh Linda és Kovács Ágnes. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.
Otčenášek, Jaroslav 2012. Antropologie narativity – problematika české pohádky. Praha, Etnologický ústav Akademie věd České republiky.
Penavin Olga 1971. Jugoszláviai magyar népmesék. Közzétette Penavin Olga. A mesék tipológiai meghatározását készítette Dömötör Ákos. Budapest, Akadémiai Kiadó /Új Magyar Népköltési Gyűjtemény 16./
Polívka, Jiří 1923. Súpis slovenských rozprávok I. Turčiansky sv. Martin, Matica Slovenská.
Polívka, Jiří 1927. Súpis slovenských rozprávok III. Turčiansky sv. Martin, Matica Slovenská.
Róna-Sklarek, Elisabeth 1912. Einige Grimmsche Märchen im ungarischen Volksmunde. Sonderdruck aus der Festschrift „Philologische Beiträge zur Geschichte der ungarisch–deutschen Beziehungen“. Budapest, Viktor Hornyánszky Kais. u. Kön. Hofbuchdruckerei.
Roth, Klaus 2007a. Stereotypen. In Enzyklopädie des Märchens 12. Brednich, Rolf Wilhelm szerk. Berlin–New York, Walter de Gruyter GmbH & Co., Sp. 1252–1260.
Roth, Klaus 2007b. Stereotypen, ethnische. In Enzyklopädie des Märchens 12. Brednich, Rolf Wilhelm szerk. Berlin–New York, Walter de Gruyter GmbH & Co., Sp. 1261–1271.
Solymossy Sándor 1913. Idegen mesék meghonosodása. Ethnographia 24, 1–8. p.
Tille, Václav 1921. Verzeichnis der böhmischen Märchen I. Helsinki, Soumalainen Tiedeakatemia /FF Communications 34./
Tille, Václav 1929. Soupis českých pohádek I. Praha, Nákladem České akademie věd a umění /Rozpravy České akademie věd a umění. Třída III; číslo 66./
Tille, Václav 1934. Soupis českých pohádek II:1. Praha, Nákladem České akademie věd a umění /Rozpravy České akademie věd a umění. Třída III; číslo 72./
Tille, Václav 1937. Soupis českých pohádek II:2. Praha, Nákladem České akademie věd a umění /Rozpravy České akademie věd a umění. Třída III; číslo 74./
Uther, Hans-Jörg 2008. Handbuch zu den „Kinder- und Hausmärchen” der Brüder Grimm. Entstehung–Wirkung–Interpretation. Berlin–New York, Walter de Gruyter.
Vikár Béla 1905. Somogymegye népköltése. Gyűjtötte, rendezte és világosító jegyzetekkel kisérte Vikár Béla. Budapest, Athenaeum /Magyar Népköltési Gyűjtemény 6./
Zíbrt, Čeněk 1895. Jak se kdy v Čechách tancovalo. Dějiny tance v Čechách, na Moravě, v Slezsku a na Slovensku z věků nejstarších až do nové doby se zvláštním zřetelěm k dejinám tance vůbec. Praha, Knihtiskárna F. Šimáček nakladatelé.
Žeňuchová, Katarína 2014. Zbierka ľudovej prózy Samuela Cambela. Prameň k výskumu rozprávačskej tradície na Slovensku. Bratislava, Slavistický ústav Jána Stanislava SAV–Slovenský komitét slavistov.

Adattár iványi Fekete László füleki alkapitány jobbágyainak személyneveiről (1670–1684)

A felvidéki kisbirtokos nemes 1650–1661 között – egyesek szerint élete végéig – volt Fülek várának alkapitánya. A család életrajzírója szerint ősi birtokaik Magyarország déli részén, Pozsega, Valkó és Baranya vármegyékben voltak. Ez utóbbiban volt a központjuk „Dárda-Iván”, róla vették nemesi előnevüket. Bár a nemzetség már 1341-ben igazolt birtokos volt, a török támadások miatt kénytelen voltak otthonukat elhagyni, s ekkor telepedtek át a biztonságosabb Felvidékre. Mohács után a család négy ágra szakadt, s a következő megyékben találtak új otthonra, ott kötöttek házasságot: Sáros (István és fia), Ung (László), Abaúj (Kristóf), illetve Zemplén (Péter) vármegyékben. A Sáros vármegyei ágból származó Fekete László anyja révén lett részes az ajnácskői várban és uradalomban, s ezen osztozott meg két nővérével. 1639-ben került a közeli Fülekre, ahol később Koháry István főkapitánynak lett a helyettese. 1665 szeptemberétől Pest-Pilis-Solt megye alispáni tisztségét is betöltötte, s szorgalmával, vásárlásaival növelte addigi birtokait. Mielőtt rátérnénk a tőle fennmaradt könyvecske, ahogy ő írja a címét „Jószágáimnak Urbariumjai” bemutatására, érdemes áttekinteni családfájának a rá vonatkozó részét.
Apja Fekete György (említve 1607, †1626 előtt), édesanyja az Abaúj vármegyéből származó Monay Bora volt. Három gyermekük született: két leány, majd egy fiú. Zsófia (*? †1639 körül) férje Szajka Imre volt. Judit 1. férje a Zemplén megyei Poroszlay Lőrinc, a 2. Bálintffy Imre volt. László (*1625 körül †1670) első neje a Sáros megyéből származó Hedry Erzsébet, aki a Hont megyei Palojthay Bálint özvegye volt, s meghalt 1659. március 25-e után. A második felesége szendrői Aszalay Erzsébet (†1679 május elején), akinek a szülei Aszalay Ferenc és Mocsáry N. (Bora?) voltak. Házasságukból két gyermekről tudnak a családi krónikák. László nevű fiuk 1676-ban halt meg fiatal korában. Erzsébet (*1665 †1695. december 25.) apja halála után lett mint „gyámoltalan, árvaságra jutott leány” Vay Ádám neje (*1679. május 4.). Ő szintén rövid életű volt, 30 éves korában hunyt el.
Arról nincsenek feljegyzések, hogy Fekete László mit örökölt az apjától, arról sem, hogy az első felesége milyen birtokokkal ment a házasságba. Azt viszont megtudjuk, hogy a második felesége öt megyében (Pest, Nógrád, Csongrád, Békés és főként Heves) milyen tetemes vagyonnal, hány faluval és pusztával gazdagította a Fekete család birtokait.
Épp ezért nem véletlen az, hogy az alkapitány egy külön könyvecskében volt kénytelen vezetni 1670 és 1684 között megyénként a birtokhelyeit, az ott élő jobbágyainak és zsellérjeinek a neveit. Valamint azt, hogy hol és melyikük mennyi és milyen adónemmel tartozik évente fizetni. Ez a kis kötet valójában két részből áll. Első fele az utazásainak leírását tartalmazza, majd a második rész a tulajdonképpeni lajstrom. Ezt a sajnos már nagyon hiányos kötetet Nagy Iván átírásban tette közzé 1898-ban, amely akkor a Muslay család levéltárában volt megtalálható. Mint említettem, a kis könyv már csak töredék volt akkor is, csupán 87 levelet (fóliát) tartalmazott. Feltevésem szerint a birtokok leírásánál több mint a fele hiányozhat. Tehát nem a valóságos képet tükrözi, azonban ennek ellenére rengeteg adatot tartalmaz.
Magát a könyvecskét a tulajdonosa 1668. március 24-én nyitotta meg egy latin imádsággal, azonban csak 1669-ben kezdte el pontosan vezetni. Mint említettem, első része az utazásaival és egyéb bejegyzéseivel foglalkozik. Mindebből több művelődéstörténeti, történeti, életrajzi momentumot tudunk meg róla és környezetéről. Ezekből csupán kettőt kívánok kiemelni. Az egyik az, hogy Ajnácskőn az ő tulajdonát képező valamennyi épületet mind ő építtette, valamint egy kápolnát is, amely több mint ötezer forintjába került. A másik Fülekre vonatkozik. A 464. lapon olvasható, hogy: „In anno 1669. Az mely új templomunknak építéséhez fogtunk itt ezen Füleki praesidiumban…” azaz erődben. Ehhez adott száz magyar forintot, 458 szekér fövenyt (homokot), 25 kg búzát és egy szalonnát – ez utóbbiakat valószínűleg az építőmestereknek. A korábbi, már meglévő templom sekrestyéjének építéséhez is hozzájárult. Ezenkívül csináltatott két kis oltárt, egy szentségtartót (15 tallér), három oltárra nagy réz gyertyatartókat (66 Ft). Orgonát vásárolt Bátori Lászlóval és Kürtösi Istvánnal együtt 300 tallérért, és egy új harang árába is beadott 14 tallért. Az itt leírtak mindazt bizonyítják, hogy hívő ember volt a vár alkapitánya, ugyanakkor azt is, hogy évi jövedelme, valamint vagyona egyáltalán nem lehetett csekély mértékű.
Mint fentebb jeleztem, a napló nagyobbik, második része a birtokait és az azon élő adózóit sorolja föl. Pontos, precíz ember lehetett Fekete, de szüksége is volt rá, hisz ekkora birtokon és ilyen nagy távolságra lévő falvaiban nem ismerhetett minden alattvalót, s nem is lehetett volna fejben tartani a tőlük beszedett adót, terményeket. Természetesen ezek az összeírások már más kéztől származnak, vélhetően olyantól, aki jól ismerte ezeket a településeket. Ő csupán néhol egészítette ki mindezt egy-egy megjegyzésével. Mielőtt az adattárat bemutatnánk, ezekből a szöveges betoldásokból két érdekesebb elemet szeretnénk bemutatni. Mindezt azért, hogy megismerhessük emberi tulajdonságait és gondolkodását.
A Békés megyei Csudabala abban a században az összeírt személyek számát tekintve népes falu lehetett. A település 1658-ban, Borosjenő (ma Románia: Ineu) elvesztésekor újra török kézre került. A tatárok a falu lakosságának nagy részét, így az adófizető férfiakat is rabságba hurcolták, ahonnan sohasem szabadultak meg. Ekkor Fekete László a feleségével „alkut” kötött, hisz a falu eredetileg a neje birtoka volt. Eszerint a jobbágyaik évente fizetendő adóját jelentősen mérsékelték addig, „az míg falujokban megszaporodhatnak és meg bővelkedhetnek”. Ugyanezen településen élt négy nemes származású egyén is: Teörök Mihály és Gáspár, valamint Kerekes Mihály és István. (Az nem derül ki róluk, hogy testvérek, avagy apa-fia voltak-e.) Mint elszegényedett nemeseknek szintén jelentős engedményt tettek: semmiféle terményt nem kellett beszolgáltatniuk, csupán évente hat ezüst tallért fizettek az úr családjának.
E néhány művelődéstörténeti érdekesség és megértő, emberséges hozzáállású cselekedet bemutatása után tekintsük át megyénként a család birtokainak helyét, illetve az ott élő adózók személynevét az utókorra fennmaradt könyvlapokról.

Gömör vármegye

Települések: Almágy, Aynacskeő (Ajnácskő), Csoma, Détér, Gesztete, Kerek Gede (Kerekgede), Mayom (Mezőtelkes), Péterfalva (Gömörpéterfala – itt: Kutassy völgye, Tóhely nevű rét) Említés szintjén: Jeszte, Tamástelke

Családnevek: Agócs 4, Antal 2, Balogh, Bárdos 2, Borbás 2, Dancso, Dávid, Fülöp, Illyés 2, Jakab 2, Lőrincz(ék), Lukács, Magyar 2, Márton 2, Molnár, Nagy 5, Pál, Petik, Puszta Tótt János alias Bone, Szabó, Szerző, Tótt (Totth) 5, Varga 2, Zagy 2 = 24 név

Hont vármegye

Települések: Alsó Príbel (Alsófehérkút), Csáb, Czenk nevű szőlőhegy, Dubranka nevű hegy (említés szintjén: Illyési praedium, Újfalu, valamint, hogy Korponára és Szent Benedekre, azaz Garamszentbenedekre viszik a dézsmát a jobbágyok)

Családnevek: Andrasik (Andrazik) 4, Balkó, Benedek 8, Benkeo, Berta, Bosik, Czecziők, Fábián 3, Franko 2, Gál 2, Gallo, Gáspár, Gyenes, György 3, Korponai, Kósa, Lukács, Marko, Markus, Maróti, Márton 2, Maticz, Micz, Nagy, Pinter, Ragacs, Rezemecz 3, Seben 3, Simko, Simon 5, Széts, Varga, Zatko = 33 név

Kis-Hont vármegye

Települések: Alsó Pokorágy (Rimaszombat), Brezó (Rimabrézó), Cserencsén(y), Felső Pokorágy, (Rimaszombat) Jelene (Susány és Pongyelok között), Magyar-Hegymegfalu (Magyarhegymeg), Likér (Nyustya), Rima alias Krombánya, Rimocza, Szelcze

Családnevek: Ambrus 3, Asztalos, Bagoly(ék), Bánszky 2, Barta 5, Beőtes, Brudnanszky, Buchnivich, Buzik, Czaban 2, Csavar 5, Fazekas 4, Friczko, Fülep, Gál, Gonda, Hasko, Hegedűs, Hugyecz 3, Huszár, Ivanicz, János, Kelemen, Kerekgyártó, Kolár, Koren 2, Korupta, Kostyák 4, Kotak, Kovács, Kreskovich, Kulik, Kumher 2, Laky, Lipták, Lovacs 2, Maratinczky, Matyasovich, Mihály 5, Miklós, Misera 2, Miskó, Molnár 7, Mrazo 2, Murán, Palkovich, Pallagh, Palyo 3, Papszonovich, Péter, Petes 3, Polyák 2, Saga 2, Salloda, Serfőző, Sirokovich, Sonkolyos, Stevko (Stewko) 2, Szabó, Szeber 3, Szernovich, Timár 2, Urbánszky, Vanko, Várda 2, Varga, Zajecz = 67 név

Nógrád vármegye

Települések: Baglyas-alyja, Bodon(y) nevű puszta, Egyházas Gerege, Hegyallya puszta praedium, Rád, Szécsen-Halászi (Ludányhalászi), Tarcsa (Erdőtarcsa). (Említés szintjén: Kishartyán, Sóshartyán, Romhány, Szente, valamint: Szátok, Szenográd – magyarosított neve: Szénavár)

Családnevek: Ács, Bacskó, Benyó, Bihari alias Dobrowinyai, Czene 2, Czibor (Cibor) 2, Czobor, Csala, Cseykeő 2, Fazekas, Fekecs, Fodor 7, Gyeőri, Ideges, Jánossy 4, Jenei Nagy, Juhasz Kis, Kelemen, Kerepessy, Kis 3, Kis Mihály, Kis Pál, Kovács 2, László 5, Nagy 4, Nagy Antal, Nemes, Nyári 3, Oratlan, Pásztói, Pásztor 2, Puskás, Sák (Sak) 2, Sánta, Simon 3, Somodi, Szabó, Tott (Thótt, Toót, Toot) 4 = 38 név

Heves vármegye

Települések: Csán(y), Domoszlo, Gyöngyes (Gyöngyös), Gyöngyös Tarján (Gyöngyöstarján), Györk (Vámosgyörk), Kis Heves (Heves része), Kőkút/puszta (Sirok része), Lelesz (Tarnalelesz), Márkács (Markaz), Nagy berek, Nána (Kisnána), Pata (Gyöngyöspata), Ráczfalu (Szajlától délre), Remeték?, Rosnok (Rosnokpuszta), Sár/Saár (Abasár), Sirok allya, Sirok, Szajla, Szent-Domonkos, Szent-Örsebet/ Szent-Örzsébet (Bükkszenterzsébet), Tarnócza (Pusztatarnóca), Verpelét, Visonta. Említés szintjén: Derecske (Mátraderecske), Feled, Oroszlánkő, Recsk, Varaszó (Váraszó)

Családnevek: Ádám, Balacsik, Balogh, Baranya 4, Barát, Béres, Borsos 2, Csák, Csuka, Harangozó, Hegedűs, Issak, Katona, Kis, Kolosvári, Kovács, Ködmön, Kutassy, Mangó, Nagy 2, Oláh, Petrák, Polyák, Puskás, Ratkai, Rónay, Sike, Somodi, Szabó, Szalma, Szemes 2, Tótt (Tott) 3, Török, Urbán, Vincze = 35 név

Pest vármegye

Települések: Acsa, Alagh (Alag). Említés szintjén: Folt (Fót)

Családnevek: Apovay, Benyó, Borovics, Czeroczky Cseri, Darida 2, Drenyai, Ferencz, Hajnal, Jancsó 2, Kazai, Kolár, Kosdy, Kovács 2, Leczkai, Litvay 2, Lusik, Maczkó, Opovszki, Pap, Rakonczay 2, Serfőző, Szabó 3, Zusa = 24 név

Békés vármegye

Települések: Csorba, Csudabala/Csudaballa (ma: Túrkeve része)

Családnevek: Ács, Alakos, Baranya, Búza, Csapó, Csarmazi, Cseh 5, Csire, Dancs 2, Farki, Fóris, Hátszögi, Homonnai, Jósa 7, Kerekes (nemes) 2, Kovács, Kozma 2, Kulcsár 2, Kutassi, Lázár 3, Márton Kovács, Nagy 9, Olasz, Szabó 2, Szántó, Szeőcs, Teörök (nemes) 2, Tódi, Túri 2, Varga, Veres, Vincze = 33 név

Csongrád vármegye

Települések: Süvénháza/Sövényháza (ma: Ópusztaszer). Említés szintjén: Algya (Algyő), Serhid (Puszta Serkéd, Sövényházával határos település volt), Szeged

Családnevek: Borbála 3, Frank 5, Lábodi, Márki 3, Tótt 3 = 5 név

A keresztnevek gyakorisága

A fenti férfineveken kívül egy női becézett név: Orsik.

A települések nevénél / jellel szerepelnek az írásváltozatok, zárójelben pedig a későbbi vagy a mai elnevezésük.
Ha megyénként megvizsgáljuk a családneveket, feltűnik, hogy számukban milyen nagy a különbség (pl. Kis-Hont: 67 vagy Csongrád: 4). Éppen ezért összehasonlításuknál óvatosan kell következtetéseket levonnunk. Ha megnézzük az átírásban olvasható vezetékneveket (amelyeknél természetesen lejegyzési vagy olvasati hiba is előfordulhat) származásuk szerint, feltűnik, hogy Kis-Hont megyében található a legtöbb idegen eredetű családnév, az összesnek 53,7%-a. Viszont ha azt vesszük figyelembe, hogy e megyét kis területe miatt később összevonták Gömör vármegyével, akkor már ez a szám lényegesen módosul, ugyanis ez utóbbiban csupán egyetlen nem magyar eredetű nevet olvashatunk. Általában elmondható, hogy Kis-Hont megyén kívül a többiben mind a magyar családnevek száma a domináns. Mindez azt bizonyítja, hogy még nem indult el a törökök kiűzése (1686) utáni migráció, spontán betelepülés, illetve mesterséges betelepítés.
A névtani szakirodalomban olvasható adatok szerint ebben a században még nem volt jellemző a jobbágyok körében a több elemből álló személynév. Ennek ellenére ezen adattárban kilenc ilyen személyről olvashatunk, ezek közül hatot Nógrád megyében. Fajtáikat nem érdemes csoportosítani a kis adatszám miatt, ezért csak közlöm azokat.
A többtagú családnevek a következők: Bihari alias Dobrowinyai, Jenei Nagy, Juhasz Kis, Kis Mihály, Kis Pál, Márton Kovács, Nagy Antal, Öregbik Molnár, Puszta Tótt János alias Bone.
A Pest megyei Acsa faluban találkozunk két olyan esettel, amikor viszont az illető személyeknek a családnevét nem jegyezték föl. Ennek okát abban kereshetjük, hogy az illetők „mesterségének” megnevezése elegendő volt az azonosításukhoz, mivel mindenki így ismerte őket: György deák és Tamás deák.
A keresztneveket kétféle összesítésben olvashatjuk az adattárban: megyénként lebontva, gyakoriságuk alapján csökkenő sorrendben, valamint az összes, a dokumentumban található keresztnév gyakoriságát bemutatva 1670 és 1684 között. Az elsőből úgy tűnik, hogy minden megyének megvoltak a leggyakoribb, kedvelt, valamint a ritka, csak egyszer-kétszer használatos utónevei. (A továbbiakban a nyolc megyéből nem vizsgálom Csongrád adatait a kis lélekszám miatt.) A megyék neve után először a leggyakoribb, majd a ritkán előforduló, érdekes vagy ma már nem használatos keresztneveket sorolom föl.
Gömör: Benedek, Gergely – Barabás, Jakab
Hont: György, Pál – Urbán, Krisán, Kozma
Kis-Hont: János, György, Pál, András – Tóbiás, Sebestyén, Simon
Nógrád: Mihály, István, György – Urbán, Berta, Gál, Iván
Heves: Jakab, András – Urbán
Pest: György – Imre, Kriszán (?)
Békés: István, János, Mihály – Boldizsár, László, Sámuel.

Ha az arányokat is megvizsgáljuk, akkor elmondható, hogy a nevek választása rendkívül változatos volt a 17. században. Átlagban 2-3 férfi viselte egy-egy megyében ugyanazt a nevet. A legjobb az arány Pest megyében (1,94), a legrosszabb Kis-Hontban, ahol viszonylag kevés névből választottak az akkori szülők keresztnevet. Itt 4,63 az arány, azaz majdnem csak minden ötödik férfira jutott egy újabb utónév.
Ha a nyolc megyének a keresztneveit összesítjük, és megvizsgáljuk annak eredményét, akkor a következőket állapíthatjuk meg. A hét leggyakoribb férfinév: János, György, István, Mihály, András, Pál és Péter. Ezeket a neveket viselte a vizsgálatban található 419 személynek több mint a fele, azaz 55,38%-a. Ha összehasonlítjuk más országos mérésekkel, akkor a következőket tapasztaljuk. Kálmán Béla és Hajdú Mihály adatainál az itt szereplő első négy keresztnév szinte teljesen megegyezik sorrendjében (1-4-2-3), azt követi az András az 5. vagy 6. helyével. Csupán a Pál és a Péter szakad le Hajdúnál a 8. és 9. helyre (igaz, ő 2831 nevet vizsgált a mi 419 esetünkkel szemben ezen időszakban). A nála előrébb olvasható Gergely itt csak a 10. a sorban. A Ferencet pedig jelen mérésben csak két személy viselte. A kevés számmal előforduló utóneveknél az összevetés nem lehetséges, illetve nem ad értékelhető eredményt. A 18. század elején előretörő József név még egyszer sem olvasható ezen lajstromban, a László is csupán egy alkalommal, Békés megyében. A magyarban nem ismert és használatos Krizsán itt kétszer szerepel, valószínűleg mindkettő elírt alakban: Krisán és Kriszán (esetükben a családnév: Rezemecz és Czeroczky). A név viselői tehát nem magyar anyanyelvűek és származásúak lehettek. A wikipedia – tévesen – ismeretlen eredetűnek tartja a nevet. A névtani kutatások szerint a Krizsán szláv, elsősorban szlovák etimonú. A szlovákban (és más szláv nyelvekben, mint a cseh, horvát stb.) a kríž jelentése kereszt. Szótőként ez rejlik a belőle -án képzővel ellátott utónévben. Egyenértékű a latin eredetű magyar Krisztián (< Christianus, magyarosítva Keresztély) keresztnévvel, azaz nagyjából annak a szláv megfelelője. A szlovákban családnévként és földrajzi névként is előfordul a szó vagy a szótő, például a Keresztes-Havas hegynévben.
Az itt olvasható ritkább keresztnevek már abban a korban is (lásd családnevek!), de később még gyakrabban vezetéknévként (úgynevezett apanévként) fordulnak elő személynévrendszerünkben: Illés, Gál, Fábián, Kozma, Urbán, Simon, Jakab, Lukács stb.
Tizenegy személynél hiányzik a családnevek után a keresztnév. Kilenc esetben Kis-Hont megyében, ahol hat jobbágy vezetékneve nem magyar eredetű (talán nem is ismerték az összeírók a teljes személynevet?). A le nem jegyzett keresztneveknél az összes megyét figyelembe véve öt főnél viszont magyar a családnév: Asztalos, Kelemen, Kutassy (uram), Bagolyék és Lőrinczék – e két utóbbinál a főnévképző összefoglalóan utal a családra, tehát nem egy személyre vonatkozik a megnevezés. Egyetlen kettős keresztnevet rögzítettek Heves megyében: (Nagy) Mihály János. A többedik keresztnév adása ebben a században nem volt szokásos a jobbágycsaládok körében. Végül egy ritkaságnak számító névtani esetről kell szólnunk. Nyolc főnél a becézett névalakot rögzítették a lejegyzők. Ezen jelenség nem volt megszokott az összeírásoknál (azonban más kutatók is fölfigyeltek elszórtan ilyen névalakokra még az egyházi anyakönyvekben is). Ezek a következők: Berta (?), Geczi, Gyurka 2, Istók 2, Mihók és az egyetlen női név, az Orsik. A Berta esetében megkérdőjelezhető, hogy az becézett forma-e, vagy csupán valamilyen oknál fogva leszakadt a név vége a lejegyző tolláról.
Az adattár bemutatása után két gondolatot kívánok megjegyezni. Az egyik: örülhetünk annak, hogy ez az értékes, ritka nyelvtörténeti emlék fennmaradt. Sajnálkozva azon, hogy nem teljes terjedelmében, csupán töredékében, ezért hiányosan olvashatjuk az összeírást. A másik pedig egy kérdés. Amint az 1898-as közlés címében olvashatjuk, ez „Egy jó középrendű nemes úr birtokállaga” volt a 17. században Magyarországon. Akkor vajon mekkora lehetett Koháry István főkapitányé, vagy a hazánkban élő legvagyonosabb főuraké?

Mit ér az ember, ha kutató?

Interjú Kontra Miklóssal, a nyelvtudomány kandidátusával, tudományos főmunkatárssal. Budapest, 2004. december 31.

Az itt következő interjút 12 évvel ezelőtt, 2004-ben készítette velem Molnár Miklós, akkor az ELTE Tanárképző Karának oktatója, aki egy PhD-kurzuson azt a feladatot kapta, hogy készítsen interjút egy tapasztalt magyar kutatóval. Akkor már 19 éve voltam az MTA Nyelvtudományi Intézetének vezető kutatója. (Később, 2010 végén az Intézet igazgatója elbocsátott.) Molnár Miklós interjúját már bőven elfelejtettem, amikor megláttam Csanda Gábor beszélgetését Liszka Józseffel a Fórum Társadalom­tudományi Szemle 2016/2. számában. Ekkor úgy gondoltam, talán érdekes lehet még másoknak is az én egykori interjúm, főleg azért, mert a magyar(országi) nyelvészeti irodalomban elég kevés ilyen beszélgetés olvasható. Az eredeti interjút most kiegészítettem 5 lábjegyzettel, amikre az időközben eltelt 13 év miatt van szükség.
Az interjú apropója és célja, hogy körüljárjuk a kutatás néhány elméleti és gyakorlati kérdését, és személyes pályádon, tudományos munkásságodon keresztül próbáljunk meg válaszolni arra a mindig újra és újra aktuális kérdésre, hogy mit ér az ember, ha kutató, és még ennél is továbbmenve, mit ér az ember, ha magyar kutató?
Akkor egy kis pontosítást hozzáteszek, csak az interjú kedvéért. A tudományos főmunkatárs, az való igaz, de az én esetemben az is megemlítendő, hogy a Nyelv­tudományi Intézetnek tudományos osztályvezetője vagyok, immáron 15 éve. Ez azért fontos, mert egy olyan osztályt vezetek, aminek a kutatási területe teljesen hiányzott a magyar nyelvészetből, és a Nyelvtudományi Intézetből is, ez pedig a szociolingvisztika. Tehát amikor én a „Mit ér az ember, ha kutató?” kérdésekről fogok mondani ezt-azt, akkor egyben úgy beszélek róla, hogy volt idő, amikor én vadonatúj dolgot csináltam a magyar nyelvészetben, és ennek a hatása, vagy továbbélése még azért most is érdekesnek látszik. Azért másmilyen élményeim is vannak, mint olyan kutatóknak, akik beálltak egy már régóta jól kiművelt területre és ők lettek a 126. emberek abban a sorban.

Kezdjük személyes élménnyel. Egyetemi társaid ugyanazzal a diplomával mindenféle foglalkozásoknál kötöttek ki. Te határozottan a kutatást választottad. Mikor érezted úgy, hogy kutató lettél? Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, hogy belőled jó kutató válhat?
Ez érdekes, akkor vissza kell menni legalább a Debreceni Egyetemig. 1969-tól 1974-ig voltam én Debrecenben orosz–angol szakos bölcsész. Egy idő után az angolhoz jobban vonzódtam és többet „feccoltam” bele, mint az oroszba. Amennyire emlékszem rá, úgy harmadéves koromban már olyan furcsa elképzeléseim voltak, hogy engem az angol leíró nyelvtan nagyon érdekel. Igyekeztem ezt jól megtanulni. Nem értettem én, hogy ha meg akarok valamit tanulni, akkor miért nem jutok a végére. Egyik könyvben is elolvastam, hogy mit írtak, másik könyvben is elolvastam, hogy mit írtak, aztán próbáltam az egészet összeboronálni és nemigen sikerült.
De azt tudom, hogy úgy indult a dolog, hogy ilyenkor karácsony tájt telefonon felhívtam volt irodalom tanárnőmet, aki Debrecenben Shakespeare-t tanított nekünk. Akkor ő már a szegedi Angol Tanszék vezetője volt és kéretlenül, direkten tudomására hoztam, hogy ha majd végzek, én szívesen elmennék szegedi Angol Tanszékre angol leíró nyelvtant tanítani, és amilyen szerencsém volt, ez aztán úgy is történt. Tehát ’74-ben végeztem és ’74 szeptemberében a szegedi Angol Tanszéken tudományos ösztöndíjas gyakornok lettem, később tanársegéd, és tényleg leíró nyelvtant is tanítottam az első pillanattól kezdve. De egészen ’80-ig, ’81-ig, amikor hazajöttem 3 éves bloomingtoni magyar lektorságomból, nem hittem én azt, hogy én nagyon kutató vagyok. A’80-as évek elején aztán egyre inkább úgy alakult a dolog. Mikor kikerültem Amerikába ’78 szeptemberében, akkor a nyelvészetről nagyon kevés fogalmam volt, de egy nagyon jó helyre kerültem. Az Indiana Egyetemnek nagyon jó Nyelvészeti Tanszéke volt akkoriban. Én mint pénztelen magyar lektor 5 dolláros féléves tandíj ellenében „audit”-ra vehettem fel nyelvészeti kurzusokat, az azt jelenti, hogy beül és hallgat a diák, de nem beszél és a házi feladatát nem javítják ki. De nagyon jó dolgom volt, mert nagyszerű nyelvészek óráira járhattam, mindenekelőtt Fred Householder óráira, aztán Allen Grimshaw-tól hallgattam szociolingvisztikát, és más fontos előadásokat is látogattam, hallottam, konferenciákra eljutottam. Olyan szerencsém volt, hogy már az első félévben a néhány magyart hallgató-tanuló diákomtól megkérdeztem, hogy ki hova való. Voltak köztük magyarok is. Volt egy Szadai Jóska nevű srác, mondom: te hova való vagy? Azt mondja, ő South Bend-i. Aztán vannak ott más magyarok is? Ó, van sok. És a papnak a nevét tudod-e? Nem tudom, majd hazamegyek, megkérdezem. S akkor visszajött egy hét múlva a Szadai Jóska és megmondta, hogy hogy hívják a papot, meg mi a címe.
Akkoriban én már azon gondolkoztam, hogy mit fogok én itt csinálni Amerikában, olyan szerencsés vagyok, hogy ide kerülhettem, magyarok ide nem jutnak el – itt leszek legalább két évig. A végén három lett belőle. Sokat olvastam és gondolkoztam és arra jutottam, hogy Lotz Jánosnak volt egy ’60-as évekbeli tanulmánya az amerikai–magyar nyelvi szimbiózisról. Azt írta Lotz abban egyebek között, hogy sajnos az amerikai magyarokról semmit nem lehet tudni, az ő kétnyelvűségükről, szemben például a norvégokéról, akikről Einar Haugen két hatalmas kötetet írt, meg a többiekről is. Akkor én úgy gondoltam, hogy ha én most nekiszaladok az amerikai magyaroknak, akkor van esélyem arra, hogy felvételeket csináljak, elemzéseket készítsek, és akkor tudjunk valamit erről. Ezt a fehér foltot próbáljuk meg egy kicsit eltüntetni. Aztán nagyon igazam is lett, amint utóbb kiderült, mert sikeresen, több nyáron át dolgoztam South Bendben és ott úgy 120 órányi hangfelvételt készítettünk az én amerikai kutatótársammal, Greg Nehlerrel. A magyar interjúkat én csináltam, az angolokat ő. Aztán később ebből lett a kandidátusi értekezésem, abból még könyv is lett, utána még utódaim is lettek. Ketten-hárman később az én nyomdokaimon Amerikában csináltak fontos terepkutatásokat Pittsburghben és Detroitban és máshol.
Akkor, amikor én hazajöttem ’81-ben és elkezdtem feldolgozni az amerikai gyűjtésemet, és aztán ebből ’86-ra lett kész a kandidatúrám, akkor váltam én, úgy-ahogy, kutatóvá. Ebben nagy szerencsém volt és nagy szerepe volt a Nyelvtudományi Intézetnek. Ugyanis a Nyelvtudományi Intézetnek a ’80-as években Herman József volt az igazgatója. Ő programban meghirdette azt, hogy „megteremtem a magyar szociolingvisztikát”. Addig ilyesmi nem volt. Valahogy úgy alakult, én bejáratos voltam az intézetbe, hogy hírét vette Herman is annak, hogy voltam Amerikában, meg tudok bánni a magnetofonnal, ez akkor egy teljesen hihetetlen dolog volt. A magyar nyelvészek úgy féltek a magnetofontól, mint ördög a tömjénfüsttől, én pedig tudtam kezelni. Meg, tudtam interjút készíteni és tudtam leírni és tudtam elemezni.
Ez a helyzeti előnyöm eredményezte aztán azt, hogy ’84-ben Imre Samunak aspiránsa lettem és ’85-ben Herman meghívott az Intézetbe, hogy csináljam meg a magyar szociolingvisztikát. ’85-től most már lassan 20 éve tart ez a vállalkozás. Kb. akkor lettem kutató, amikor bekerültem az Intézetbe.

Amikor bekerültél az Intézetbe, már módszertanilag magabiztosnak érezted magad? Említetted, hogy tudtad, hogy hogy kell feldolgozni, elemezni. Ezt hol tanultad?
Elég biztosnak éreztem magam, mert többet tudtam és nagyobb tapasztalatom volt, mint Magyarországon bárkinek, vagy majdnem bárkinek. Kicsit túlzok most, mert Réger Zitának is volt annyi tapasztalata a magnetofonos terepmunkával, aki a cigányokat kutatta, mint nekem. De Réger Zita az Intézeten belül is inkább egyszemélyes kutatóbázis volt, és amikor Herman kitalálta azt, hogy csinálni kell egy olyan egységet, ami később az Élőnyelvi Kutatócsoport, majd az Élőnyelvi Osztály lett, ami magyar szociolingvisztikát fog csinálni, tehát, ami budapesti vizsgálatot fog csinálni, vagy országos vizsgálatot, akkor azt nem Réger Zitára tervezte, hanem rám.
Amikor a Budapesti Szociolingvisztikai Interjút (BUSZI-t) elkezdtük összekalapálni, akkor nekem elég sok elképzelésem volt arról, hogy ezt hogy kéne csinálni, de persze messze nem elég. De több volt, mint másoknak. Ez úgy történt, hogy mikor Herman azt mondta, hogy „na, csináld!”, akkor én gondolkoztam, aztán utána először csináltam egy „brainstorming”-ot, ami gin and tonickal történt ’85 októberében az Intézetben, ahol összehívtam vagy 15 embert, részint intézetieket, részint külsősöket. Terestyéni Tamást a Tömegkommunikációs Kutatóközpontból, meg Pléh Csabát talán már akkor, de ha nem, akkor nem sokkal később. De még tévéseket is hívtam oda, egy Kiss János nevű szerkesztőt, akinek köszönhettük később például a Gazdagréti Kábel TV fölvételét, ami egy ujjgyakorlata volt ennek az egész kutatásnak. A Gazdagréti Kábel TV sokórás anyagából kiválasztottunk 20 percet. Azt a kazettát aztán odaadtuk különböző embereknek, hogy különböző szempontokból elemezzék. Ebből lett a ’88-ban megjelent Beszélt nyelvi tanulmányok c. könyvünk, ami egyfajta első fecske volt.
Tehát ’85-ban volt a „brainstorming”, ’87-re összeállítottuk a kérdőívet, kipróbáltuk a terepen, ’87–’88-ban megcsináltuk az első 50 interjút Budapesten. Az én irányításommal, mások dolgoztak, szociológusok csinálták az interjúkat. 50 interjú készült, 10 egyetemistával, 10 tanárral, 10 gyári munkással, 10 bolti eladóval és 10 szakmunkástanulóval. Ezt később úgy hívtuk, hogy „BUSZI-2”, és ennek a lejegyzése, kódolása, elemzése, közzététele mostanra fejeződött csak be, szomorú módon.
Utána a következő 2 évben csináltunk még 200 interjút Budapesten. És eközben alakult ki az a módszertani tudásunk, amivel rendelkezünk. Ez sok szempontból érdekes volt, mert akkor még olcsón lehetett dolgozni, szocializmus volt, és hihetetlenül olcsón lehetett országos reprezentatív mintához jutni, országos méretű kutatást végezni, és a budapestit is nem nagy pénzből meg tudtuk csinálni, 250 nagyon jó magnós interjút. És a 200-as budapesti minta egy reprezentatív minta volt a városra is akkor, életkor, nem és iskolázottság szempontjából.

A kutatás mellett a tanítás is mindig nagy szerepet játszott életedben. Elképzelhető-e az egyik a másik nélkül? Lehet-e valaki jó tanár kutatási tapasztalat nélkül, és fordítva?
Ez pikáns kérdés, mert emlékszem arra, hogy 1977 körül a szegedi Bölcsészkaron volt valami konferencia, és ott az egyik élszónok egy nagy ívű kijelentést tett, hogy a kutatás nagyon fontos, mert aki nem jó kutató, az nem lehet jó tanár stb. Akkor én ezt nem is értettem. Akkor én 27 éves voltam, friss tanársegéd, 3 éve úsztam az ár ellen – 1–2 héttel jártam a diákok előtt sokszor, abban, amit tanítottam, és azt, hogy ha valaki nem jó kutató, akkor nem lehet jó tanár, azt nem igazán értettem. Sokkal később aztán megértettem. Olyan értelemben, hogy aztán a ’80-as években, amikor már Debrecenben voltam az Angol Tanszéken és tanítottam, akkor ott már olyasmiket is tudtam a tanári munkámban mondani, olvastatni, csinálni, amiket a saját kicsike kutatói tapasztalatomból hasznosítottam.
Aztán még később, amikor a ’90-es években tanítottam megint, mert ’85-től ’90-ig nem tanítottam, de ’90-ben visszamentem a szegedi egyetemre tanítani. Akkor pedig, ha már szociolingvisztikát tanítottam, akkor az már evidens volt, hogy az esetek nagy részében, akármilyen tankönyvet is vettünk vagy olvastunk, voltak olyan részek, amikor a saját tapasztalataimat tudtam elmondani és nem azt kellett csak csócsálni, ami a különböző cikkekben meg könyvekben van.
Tehát biztos, hogy a kutatás szükséges ahhoz, hogy az ember igazán mélyen és meggyőződéssel mondhassa azt a tanórán, amit mond. Ha ugyanis csak azt tanítom, amit mások írtak le, akkor benne van a pakliban, hogy félreértek valamit, félresiklok, nem látom a hangsúlyt, nem látom igazán a fontosságát ennek, annak, vagy amannak. Ha pedig van saját primer tapasztalatom, akkor ennek az esélye sokkal kisebb.
Az igazán jó megoldás persze, amit én nem tudtam igazán megvalósítani, vagy csak nagyon ritkán, de ami Amerikában teljesen természetes, az az, hogy a professzor és a diákok együtt kutatnak. Ezt hol tanórán csinálják, hol tanórán kívül, de együtt csinálják.

Kutatónak tartod jobbnak magad, vagy tanárnak? Milyen tanárnak tartod magad?
Ez is nehéz kérdés, mert most már sokkal rosszabb tanár vagyok valószínűleg, mint voltam 20 évvel ezelőtt. A ’70-es években nekem nagyon jó hírem volt. Az első szegedi években és a debreceniekben is, úgy ’84-ig, elég jó hírem volt. Olyan tanárnak tartottak, amennyire visszahallottam a diákoktól, meg néha értékeléseikből láttam, mert én csináltattam diákértékeléseket akkor is, amikor itt hírét-hamvát se ismerték, de Amerikában megtanultam, hogy ez fontos. Olyan tanárnak tartottak, aki igényes, de akitől nagyon sokat lehet tanulni. Ez mostanra már, hogy így jól megöregedtem, valószínűleg nem így van. Részint azért sincs így, mert most már egészen másmilyen egyetemről van szó, ez már nem egyetem, ez már egy ilyen „megaóvoda”, amiben itt most küzdünk. Itt már nemigen van alkalmam arra, hogy a meglévő tanári ambícióimat kiéljem, ugyanis kénytelen vagyok állandóan tömegórákat tartani. A tömegóra pedig nem az, amikor lehet jó tanári munkát végezni. Tehát volt olyan, amikor jó tanár hírében álltam, mostanában pedig valószínűleg nem vagyok nagyon rossz.

A kutatandó téma megválasztását milyen tényezők határozzák meg? Személyesebben szólva, a szakterületeden te döntöttél a témáról, vagy sugallták neked?
Hú, de jó kérdés! Volt idő, amikor én döntöttem és majdnem, hogy egyedül, amikor azt mondtam, hogy az amerikai–magyar kétnyelvűséget megnézzük közelebbről. Azt én döntöttem el.
Amikor ’85-től az Intézetben szociolingvisztikát kellett létrehozni, akkor ez már egy ilyen kombináció volt. Egyrészt volt a hivatalos elvárás. Az igazgató azt mondta, hogy „csináljatok magyar szociolingvisztikát!” Nem nagyon mondta meg, hogy hogyan, de azért úgy éreztette. Amikor aztán mondtuk, hogy jó, megpróbálunk egy budapesti magnós vizsgálatot csinálni és egy országos vizsgálatot is, akkor ezeknek a kitalálásában nekem sok szabad kezem volt, sőt több is, mint amit egyesek szívesen láttak. De persze nem volt annyi szabad kezem, hogy ha mindenki ellenezte volna, akkor meg tudtam volna csinálni. Azt lehet mondani, hogy az én személyes ambícióim, hogy csináljunk jó, érdekes magyar vizsgálatot, és az Intézet elvárásai szerencsésen találkoztak. Ez így ment kb. a ’90-es évek közepéig nagyjából, viszont az utóbbi 10 évben radikálisan megváltozott minden, mára különösen. Ma ugyanis nemigen tudja azt kutatni az ember, amit jónak tart, meg fontosnak, csak azt, amire sikerül valahogy pénzt szereznie. Hogy mikor mire lehet pénzt szerezni, és hogy szerintem mikor mit kéne kutatni, aközött nagyon nagy a disszonancia. Biztos, hogy az utóbbi időben a magyar nyelvészetben is borzalmasan elment a kutatási témák meghatározása abba a külső irányba, amit a mindenkori pályázati lehetőségek lehetővé tesznek.
Ma sajnos már azt kell mondani, az én esetemben is, én ugye komoly kutatói múlttal rendelkező vezető kutató lennék, hogy az az elvárás, hogy olyan kutatási terveket írjak, amikkel pénzt lehet szerezni. Nem az az elvárás, hogy azt kutassam, amire X, Y, Z, vagy egy tudományos tanács, vagy énszerintem szükség van, és hogy ahhoz próbáljak meg pénzt szerezni, aztán vagy sikerül, vagy nem, hanem az az elvárás, ha nem is mondják ki feketén-fehéren, hogy tessék pénzt hozni a házba. Ez pedig borzalmas, mert néha tőlem egészen idegen, vagy egyébként hülyeségekkel lehet pénzt szerezni. Fontos kutatásokra pedig abszolút nincsen pénz, mert az nincsen benne a kiírások által preferált témák listájában.

A témaválasztás hatalmi kérdés. Átlátod-e a struktúrát, hogy miképp is működik ez?
A témaválasztás, illetve a kutatásfinanszírozás tényleg hatalmi kérdés, mindig is az volt. Amikor én bekerültem az Intézetbe, és erre a szociolingvisztikára nagy támogatást kaptam házon belül is, és aztán az első OTKA-kból is, meg aztán az első 3 ilyen OTKA-ból sok pénzt nyertem. Akkor mindig nagyon sokan voltak az irigyek. Mindig voltak, akik azt mondták, hogy az ő témájuk sokkal fontosabb, miért én kapom a pénzt, miért nem ők kapják. Ez ’90-ig, ’92-ig engem nem bántott különösebben, mert addig az én kutatási lehetőségeim biztosítva voltak.
Aztán később, ami történt, az változatlanul, ugyancsak hatalmi kérdésként fordítható le. Sőt, most már sokkal nyersebben, sokkal direktebben hatalmi kérdés. Azelőtt, egy fontos kutatási program elindításához, vagy egy másiknak a megszüntetéséhez az kellett, hogy a hatalmi hierarchiában, a tudományos hierarchiában és megfelelő párttámogatással is rendelkező emberek azt mondják, hogy igen, vagy hogy nem.
Ma a helyzet még sokkal rosszabb, mert hihetetlenül bürokratikus alapítványok és kutatási programok működnek, amikben persze változatlanul megmarad az egyéni tényezők szerepe. Bizonyos szempontból sokkal nehezebb labdába rúgni ma, mint volt 10–15 évvel ezelőtt, ugyanis ebben az elbürokratizált és látszólag demokratikus rendszerben – most csak a magyarországi kutatási pénzekről beszélek, ott vannak hasonlók –, itt az egyéni politikának nagyon nagy szerepe van. Látszólag demokratikus és látszólag névtelen bírálatok és úgymond független szakemberek döntése osztja a pénzt ide vagy oda. De valójában, hogy kisebb-nagyobb tudományos csoportosulások éppen mennyire tudnak odaférkőzni a húsos fazékhoz, irányítják a dolgokat, és könnyen előfordulhat az, hogy kiszúrásból valaki annak ellenére nem kap egy petákot se, hogy messze földön a legjobb kutatási tervet adta be. És ha kiszúrásból nem kap egy petákot sem, utána vagy szomorkodhat, vagy pályát változtathat, vagy megpróbálhat beállni a húsos fazék körül nyüzsgők közé, de nem igazán lehet abban bízni, hogy ha valakinek jobb kutatási terve van, meg jobb kutatói múltja van, meg jobb kutatócsapata van, akkor azt a pénzt megkapja, amit egy fair elbírálás során megkapna Magyarországon. Ma nem kapja meg.

Ne haragudj, nekem ez nyavalygásnak tűnik, mert nem vagy a húsos fazék mellett. Miért nem vagy ott?
Megpróbálom megválaszolni. Részint, mert nem engednek oda, részint, mert nem is tülekszem oda és a jó ízlésem is tiltja, hogy nagyon odatülekedjek. Én úgy gondoltam, hogy amikor a szociolingvisztikát az Intézetben elkezdtük csinálni, akkor olyan eredményeket tettünk le az asztalra folyamatosan, amikről naivan azt hittem, hogy elegek lesznek ahhoz, hogy továbbra is jól tudjunk működni. Aztán kiderült, hogy nem erről van szó, mert kb. ’97-ig még úgy-ahogy kaptam OTKÁ-t. Az én OTKA-beszámolóim mindig kitűnőek meg jelesek voltak, meg kiválóan megfelelt, meg ilyeneket kaptam.
Aztán ennek ellenére ’97 után az történt, hogy az OTKA pályázataimat kezdték elutasítani és mindenféle ilyen körmönfont érvekkel utasítgatták el. Amire én nem azt reagáltam, hogy akkor most megsértődöm, és etikai vizsgálatot kérek stb., azt úgyse lehet, hanem egy kicsit még próbálkoztam. Aztán rájöttem, hogy most olyan világ van, amikor az OTKA-ban elképzelhető az is, hogy egy OTKA-szakbizottság vezetője, akik zsűriznek, az én beszélt nyelvi kutatásomat a támogatandók közül kizárja és a „sajnos nem támogathatók” közé rangsorolja, és a saját kutatási tervét pedig 10 millió Ft-tal honorálja. Az illetőnek ez a döntése nem csak azért érdekes, mert értsük meg, hogy van egy pénzosztó szakbizottság és ennek az első embere, mit ad Isten, ott nyer, hanem amit eddig ő letett az asztalra, meg én letettem az asztalra, azt nem lehet összehasonlítani, mert az övé pehelykönnyű, az enyém meg igen nehéz. Mégis így történik. Ezt az ember tudomásul veszi, de nem indít ez ellen keresztes hadjáratot, mert úgy se lenne értelme.

Röviden térjünk ki kutatás módszertani kérdésekre. Vannak-e preferált módszerek, van-e szerepe a divatnak?
A divatnak biztos, hogy van szerepe, annak mindig van szerepe. Ezt én egy ideig nem láttam annyira fontosnak, mint ahogy most látom, azt hiszem. Ennek az lehet az egyik oka, hogy számomra a kutatás nem volt annyira élet-halál kérdése, mint amennyire azzá vált mára. Tehát a ’80-as években, amikor kezdtük, és a ’90-es évek első felében, amikor még lendületből csináltuk a dolgainkat, akkor még nem volt olyan élet-halál kérdés az, hogy verseny.
Mára ez azzá vált itt is. Amerikában mindig is így volt, de azt én nem értettem, mert én ott kívülálló voltam. Mára ez azzá vált, és most már látom, hogy ha én most nagyon be akarnék szállni, akkor úgy kéne kezdeni, hogy nagyon meg kéne tanulni, hogy most mik a menő dolgok. Azokat jobban kéne csinálni, mint bárki más és mindig, állandóan azt kéne tudni, hogy mik a menő dolgok. És ebben a versenyben kéne próbálni győzni.
A módszereknek persze, hogy van sok szerepe, és fontos szerepe. A nyelvészetben ez azért érdekes, mert ez nagyon furcsa tudomány lett módszertani szempontból is, meg tudományelméleti szempontból is. Furcsa lett kb. az elmúlt 50 évben, ezen azt értem, hogy Chomsky előtt a nyelvészet eléggé adat-alapú volt és empirikus tudománynak volt tekinthető. De Chomsky után ez az empíria szertefoszlott, olyan értelemben, hogy akik Chomsky után nyelvészetet csináltak és ma is csinálnak, mostanában elméleti nyelvésznek hívják magukat általában. Ők úgy gondolják, hogy a nyelvészeti kutatómunkához valójában egyetlenegy emberre van szükség: ő magukra. A nyelvész saját magát megkérdezi, hogy nyelvtanilag jó mondat-e az, hogy…, és aztán megválaszolja ezt a kérdést és megírja azt, amit megír. Ez tudományos és módszertani és etikai szempontból is, és még sok szempontból is abszolút zsákutca, de ez nem igazán látszik a nyelvészeten úgy, ahogy most a 21I. sz. elején az kinéz.
Az igaz, hogy az elmúlt 10-20-30 évben a nyelvészeti kutatómunka empirikus alapja inkább megerősödött, mint volt a helyzet mondjuk a ’60-as években és a ’70-es évek elején. Egyre nagyobb becsülete van most már az empirikusan szalonképes, ha úgy tetszik induktív kutatásoknak, de még mindig nincs olyan, amilyennek lennie kéne. Azt is szokták mondani, ezt Dick Hudson mondja, az 1980-ban megjelent Sociolinguistics c. tankönyvében, hogy kétféle nyelvészet van, a chomskyánus nyelvészet, ami az aszociális nyelvészet, és a másik, az pedig a szociolingvisztika.
Ez aztán sokféleképpen kottázható, a szociolingvisztika induktív, az aszociális deduktív. A szociolingvisztikának lényege, hogy nem egyéneket vizsgálunk, hanem beszélő közösségeket. Tehát a nyelv nem privát tulajdon, hanem társas tulajdon. A szociolingvisztikát egyébként újabban kezdjük társasnyelvészetnek hívni, ami abba az irányba mutat, hogy ha nyelvészet, akkor azt kell, hogy vizsgáljuk, hogy mi történik, amikor te meg én beszélgetünk és megértjük egymást. Tehát társas.
Nagyon fontos az, hogy ki milyen módszertannal dolgozik, mert ha valaki chomsky­ánus módszertannal dolgozik, akkor abból nagyon sok baj fakad. Ha pedig szociolingvisztikai módszertannal dolgozik, akkor legalábbis szalonképesebb. Abban az értelemben, hogy egy rendesen megtervezett szociolingvisztikai kutatás mindig megismételhető. Ez pedig alapkritériuma a tudományosságnak. Abból a szempontból is, hogy amikor szociolingvisztikai megközelítést alkalmazunk, akkor tényleg közel kerülünk a társadalom nyelvi vonatkozású problémáihoz. Ez egy chomskyánus nyelvészről jóakarattal sem mondható el.

Megkerülhetetlen kérdés a kutatás eredményeinek gyakorlati felhasználása. Igaz lehet-e a tétel, hogy minden kutatás annyit ér, amennyi az eredményekből a gyakorlatban felhasználható?
Hosszú távon biztos, akkor is, ha azt is tudom, hogy sok olyan alapkutatás van, aminek a hasznosulása akkor, amikor a kutatást végzik, nem látszik. De hát azért vagyunk a világon, hogy a nehézségeinket és problémáinkat lehetőleg csökkentsük, ha lehet, meg is oldjuk. Azért vagyunk a világon, hogy ne olyan nyomorúságosan éljünk, mint ahogy élünk, hanem lehetőleg jobban. Ehhez kutatómunka szükségeltetik. A kutatómunka, ha olyan eredményt tud hozni, ami egy csoportnak az életét bizonyos szempontból megkönnyíti, vagy jobbá, harmonikusabbá teszi, akkor megérte a pénzt. Ha olyan eredményt hoz, aminek semmilyen társadalmi hasznosíthatósága nincs, akkor az luxus.

Vegyük saját kutatási területedet, a nyelvészetet. Mennyire hasznosulnak a nyelvészeti kutatási eredmények például a nyelvtanításban?
Nagyon kevéssé, sajnos. A nyelvoktatás lenne egy olyan terület, ahol hasznosulhatna sok minden, de nemigen hasznosul. Most nem az idegennyelv-oktatásra gondolok, hanem az anyanyelvi nevelésre, amelyben szinte semmi sem hasznosul, nagyon kevés hasznosul abból, amit a szociolingvisztikai kutatások felhalmoztak. Ez érdekes módon borzalmasan igaz az Egyesült Államokra, Angliára, ezekre a nagy nyugati országokra is. Sokkal kisebb mértékben Magyarországra is igaz, ezt én közelről látom. A Journal of Sociolinguisticsben kb. 3 éve volt egy összeállítás, ami pontosan erről szólt. Kb. 5-en írtak tanulmányt arról, hogy mi oka lehet annak, hogy a 30 éve felhalmozódott hatalmas mennyiségű, társadalmilag jól hasznosítható szociolingvisztikai ismeret nem ment át a köztudatba és nem hasznosul az iskolában, a bírósági tárgyalóteremben, az orvos-beteg kapcsolatban és sorolhatnám, hogy hol mindenhol hasznosulhatna mindaz, amit tudunk. De hát a nyugati szociolingvisták önkritikusan megállapították magukról, hogy az, amit az elmúlt 30 évben, vagy most már 40-ben, hasznos tudást fölhalmoztak, az többek között azért nem hasznosul, mert hihetetlen, de ezt mondják magukról és igazuk van, hogy egy nagyon erős elefántcsonttorony mentalitás érvényesül még a szociolingvisztikai kutatásokban és kutatókban is. Kissé karikírozva azt lehet mondani, hogy azt mondja X, Y, vagy Z, hogy én megírtam ezt a sok okos dolgot, amit én kikutattam, most már a társadalmon a sor, hogy ezt hasznosítsa. Az biztos, hogy ez teljesen hatástalan. Mert a társadalom önmagától nem hasznosítja. Vagyis az olvasható a Journal of Sociolinguistics eme számában, hogy ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon, ahhoz, hogy a nyelvészeti kutatási eredmények tényleg olyan üdvös társadalmi hatásokat váltsanak ki, amilyeneket kiválthatnának, ahhoz alapvetően át kell alakulnia az elefántcsonttorony mentalitásban szenvedők társadalmi kapcsolatainak.
Az, hogy Magyarországon az anyanyelvi oktatás az elmúlt sok évtizedben, az iskolákban nemigen változott, és hogy bizonyos szempontból a magyar iskola a legrosszabb társadalmi struktúraképző, tehát diszkriminációs mechanizmusok elsőszámú letéteményese ma, éppen úgy, mint 50 évvel ezelőtt, az is ezt mutatja.
Ma már nagyon jól tudjuk, én a saját kutatásaimból is tudom, hogy az iskolai tanítók és tanárok bizonyos szempontból a teljes magyarországi lakosság 92%-át „veszik célba”. A nyelvművelők is, persze. Vagyis 92%-nak, azaz majdnem mindenkinek a nyelvhasználatát, vagy a nyelvi ítéleteit meg akarják változtatni. Egy teljesen idealizált és nagyon kártékony irodalmi nyelvhasználatra akarják mindenkiét átgyúrni. Ami egyrészt garantáltan eredménytelen lesz mindig is, tehát nem fog sikerülni a „suk-sükölők” számát csökkenteni, hogy egy ilyen egyszerű példát mondjak. Ennek megvan a sok társadalmi és pszicholingvisztikai és egyéb oka. Ugyanakkor a társadalom úgy gondolkozik, hogy a „suk-sükölő” az bunkó ember, összekeveri a szezont a fazonnal (a kijelentő módot a felszólítóval), és ezt mindenki így is gondolja, az óvoda, a pedagógus, a tanító, a tanár és a felnőtt művelt ember is meg mindenki. Mert ennek van nagy hagyománya, ez a nagy nemzeti mítosz, mert a nemzetet úgy menthetjük meg, ha a nyelvet mentjük meg, a nyelvet pedig úgy kell megmenteni, hogy megmentjük a „suk-sükölőktől”. Ez azt jelenti egyébként, hogy innen fél Magyarországot ki kéne pakolni, mert azok mind rontják a magyar nyelvet. Ez társadalmilag rendkívül kártékony, pedagógiailag nonszensz. Ugyanakkor ez dívik időtlen idők óta.

Az elefántcsonttoronnyal kapcsolatban: mondható akkor, hogy a kutatók nagyon rossz kommunikátorok?
Ezt is lehet mondani, de még inkább azt, hogy a legtöbben nem is kommunikálnak. Ha én a magyar nyelvészeket nézem, akiket ismerek, ezeknek csak 1–2%-a próbál meg a társadalmi kommunikációban részt venni. A legtöbben nem vesznek részt benne. Amikor azt mondom, hogy megpróbál a társadalmi kommunikációban részt venni, akkor olyasmire gondolok, hogy a nagyközönségnek szánt előadásokat tart, cikkeket publikál, és a tanárképzésben és továbbképzésben is aktívan részt vesz. De nem úgy, hogy a saját újsütetű tudományát próbálja meg rátukmálni az ez iránt teljesen érdektelen tanár társadalomra, hanem úgy, hogy a tanárokat de facto érdeklő problémákról próbál olyan előadásokat tartani, amik a gondolkodásukat és esetleg a tanári működésüket is netán meg is változtathatják. Én ezt elég régóta próbálgatom több-kevesebb sikerrel, és hogy milyen nehéz ez, azt sokszor megtapasztaltam.

Saját tapasztalatod alapján melyek a kutatómunka buktatói? Hol van a határ a szakmai hitelesség és kóklerség között?
A nyelvészet és a magyar nyelvészet ennek a kérdésnek a megválaszolásához nagyon nagy tapasztalati anyagot nyújt. Ezen azt értem, hogy a mai magyar közbeszédben a nyelvi kérdéseket a kóklerek uralják, és a tudósok hangja egyáltalán nem hallatszik. Azt, hogy hol van a határ a tudomány és a kóklerség között, azt hiszem, meg tudom állapítani és a szakmáját értő tudós meg tudja mondani, nem olyan nehéz ezt eldönteni. De az a kérdés valójában, hogy hogy lehetne azt elérni, hogy a társadalmi kommunikációban, a mindennapi közbeszédben ne a kóklerség árasszon el mindent, hanem a szakszerűség. Ez nagyon nehezen megy, mert a nyelvészeknek azt kéne elérni, hogy a TV-ben és rádióban ne X vagy Y szerepeljen, amikor nyelvi kérdésekről van szó, 99%-ban, hanem a szakemberek szerepeljenek. Na jó, csak 70%-ban. Ezt viszont nagyon nehéz elérni, részint azért, mert mi sem vagyunk elég aktívak, részint azért, mert óriási az ellenállás. Tehát egy X vagy egy Y ahhoz, hogy mikrofonhoz jusson, ahhoz neki semmit nem kell csinálnia. Ahhoz, hogy én mikrofonhoz jussak, nekem nagyon meg kell szenvedni. Volt is 1-2 olyan tapasztalatom, ami után azt mondtam, hogy nem. Mert rájöttem arra egy jó pár esetben, hogy ha beül az ember egy élő rádióműsorba, akkor ott könnyen kialakulhat az a helyzet, hogy van a jó szándékú, de tájékozatlan műsorvezető, és az asztal körül ülnek a nyelvésznek nevezett emberek, akik között az adott kérdéssel kapcsolatos szaktudás eloszlása rendkívül heterogén. Könnyen belekerül az ember egy olyan helyzetbe, hogy vagy azt mondja, hogy „kedves kollega, az alapvető szakmai ismereteknek sem tetszik birtokában lenni, ne tessék azt mondani, hogy, mert nem úgy van, hanem így”. Ez nagyon veszélyes dolog. Vagy pedig elhalkul az ember, és én egyszer-kétszer elhalkultam egy-egy ilyen műsorban, mert láttam, hogy reménytelen a helyzet. De mindegy is, mert aztán utána jönnek az újságírók, most nem mondok neveket, akik aztán majd megírják a kommentárt meg az élménybeszámolót arról, hogy mit hallottak a rádióban, és utána beindulnak ezek a herderi jóslattól kezdve állandóan sokszor szajkózott, rendkívül értelmetlen és kártékony, ámde a nagyközönség támogatására joggal számot tartó szózatok.

Az adott szakma, szakmai terület mennyit tud tenni, hogy megtisztítsa magát a kóklerektől?
A helyzet még bonyolultabb. Mert ha nyelvi kérdésekről nyilatkozik valaki nyilvánosan, akkor a következő esetek állnak fönn. Az illető laikus és azt mondja, amit gondol. Az is lehet, hogy nem laikus, valamiben nagyon jó, és ezért neki tekintélye van, például kiváló fizikus, de nyelvi kérdésekben ugyanolyan laikus, mint akárki más. De ő mint fizikus, nagy tekintélyű tudósként beleszól valamibe, amihez abszolút nem ért, ez a nyelv. És akkor ő is ugyanazt a babonát terjeszti, mint mindenki más. Utána még mindig előfordulhat az, hogy rossz dolgok történhetnek, például megszólíthatnak egy igazi nyelvészt is. De az igazi nyelvész, ha nem ért ahhoz a dologhoz, amiről szó van, nem azt kutatja, akkor majdnem ugyanolyan lesz, mint a laikus. Sokszor látom azt, hogy nem­igen lehet szakszerűség tekintetében különbséget tenni egy villamoskalauz, egy fizikus és egy, az adott kérdéshez nem értő nyelvész között. Mert ha a nyelvészünk nem kutatja azt, amiről beszél, akkor tulajdonképpen ugyanolyan laikus, mint bárki más. Ez azért szerencsétlen, mert a közvélemény bekapcsolja a rádiót, és azt hallja, hogy X.Y. nyelvész ezt és ezt mondja. És ha a nyelvész ezt mondja, és ha az Akadémia nyelvésze, az biztos úgy van, gondolja a laikus ember. Holott abszolút nem úgy van, mert nem az adott kérdésben kompetens nyelvészt szólaltattak meg, hanem valaki mást. Tekintve, hogy a nyelvhez mindenki ért, épp úgy, mint a focihoz és a pedagógiához, ezért nagyon óvatosnak kell lenni, mikor arról van szó, hogy elárasztották-e a nemszeretem amerikai angol szavak a magyar nyelvet és igaz-e az, hogy ha most már Mari néni végigmegy a Körúton, azt érzi, hogy New Yorkban van és nem Magyarországon. Mert egy ilyen kérdésben megszólal a laikus, a hozzá nem értő nyelvész, a nagy tekintélyű máshoz értő tudós, és utána a Parlament törvényt hoz. És ebben a kavalkádban a szakszerű érvelésnek nincs szerepe. Ez nagyon jól látszott a 2001-ben megszavazott ún. reklámtörvény esetében, amikor még a végszavazás előtti időben, jelentős, tehát sokak által olvasott újságokban megjelentek kompetens vélemények, a Népszabadságban, a HVG-ben és a Mancsban, és semmi hatása nem volt a végszavazásra, mert az ment a maga útján, mert olyan közhangulat alakult ki, hogy itt tényleg úgy lehet megmenteni a nyelvet és a nemzetet, hogy ha ezt a törvényt meghozzák.
Nemigen lehetett többet tenni akkor, mint az a néhány nyelvész, aki ebben az ügyben megszólalt, tehetett, mert egy egész országgal találta magát szemben.

Áttérve a kutatómunka külső feltételeire, milyen összefüggést látsz a kutatás és pénz között?
Van is, meg nincs is. Először is, miben nincs. Abban, hogy a tudományos hatalmi viszonyok nemigen változtak abból a szempontból, hogy azelőtt is, mindenképpen a MTA fújta a passzátszelet. És ma is eléggé az fújja. Az Akadémián belül érteni kell a hierarchiát. Mindenekelőtt van az akadémikus, aztán utána vannak a doktorok stb. A tudománypolitika formálásában legjelentősebb szerepet vivő emberek katalógusa valószínűleg nem változott lényegesen a normális cserétől eltekintve, tehát nyugdíjba megy, elöregedik, meghal stb. Ez abból is következik, hogy amikor a rendszerváltás után az Akadémia próbálta megkeresni a helyét az új világban és végül ’93 körül átverték az Akadémiai Törvényt a Parlamenten, akkor annak is az volt a legfőbb célja, ha nem is mondták ilyen nyilvánvalóan ki, hogy azt a vezető szerepet, amit az Akadémia eddig betöltött, azt lehetőleg ugyanúgy töltse be, sőt, ha lehet, még inkább betonozza be magát. Ez többé-kevésbé sikerült is. Ami változás van, az az, hogy a külső pénzforrásoknak egyre nagyobb szerepe van, és ezeknek az elosztásába már az Akadémia nem tud úgy beleszólni. Tehát jön a Coca-Cola, és azt mondja, hogy ilyen és ilyen kutatásra adok ennyi és ennyi pénzt, ebbe az Akadémia nem tud beleszólni. Hogy ha a Coca-Cola nem keresi meg az Akadémiát és nem mondja azt, hogy tessék felállítani a Coca-Cola–MTA kuratóriumot, és ezt a pénzt így és így elosztani, ha ezt a Coca-Cola nem teszi, akkor az Akadémia ebbe nem tud beleszólni. De azért sok szempontból nagyon fontos szerepe van az Akadémiának.
Az változott 15 év alatt, hogy a viszonylag kispénzű, de stabil kutatói munka és lét megszűnt. Itt már senki nem érezheti stabilnak a helyzetét. Mindenki maximálisan ki van szolgáltatva a mindenkori pályázati lehetőségeknek, ami azelőtt egyáltalán nem volt. Ez részben az Akadémia berkein belül zajlik, mert azért az Akadémia kutatói hálózatát sikerült megmenteni többé-kevésbé. De az a finanszírozás, ami régen volt, az már nincsen. Itt a villanyszámláért is mindenkinek pályázni kell már.

Az Akadémia mennyire gerontológiai kérdés?
Nagyon az. Meg lehet nézni az akadémikusok életkori átlagát, az életkorstruktúrát stb. Ez is persze tudományfüggő, mert a matematikai osztály átlagéletkora valószínűleg 50, de a nyelv- és irodalomtudományi osztályé már 70.
A mi szakmánkban, tehát ebben a puha, félpuha társadalomtudományi szakmában nagyon számít az életkor. Én most már 50-valahány éves koromban is, mondjuk így, hogy 20 éves akadémiai kutató múlttal is, úgy érzem, hogy még mindig sokszor sorba állítanak, és ennek a nem kimondott, valódi oka az, hogy nem vagyok még elég öreg.

Továbbmenve, és a hazai gyakorlatot tekintve, rendszerfüggő-e a kutatás? Ha csak az akadémiai intézetekben folyó kutatómunkát nézed, van-e különbség a 15 évvel ezelőtti és a jelenlegi helyzet között?
Ezen egyre többet gondolkozom. Egyrészt igaz az, hogy nekünk a szocializmusban sok olyan lehetőségünk volt, ami egy nyugati kutatónak nem lett volna meg. Mert az egy egész más rendszer volt. Ez jelenti azt, hogy ’90-ig létbiztonságban volt a magyar kutató, lehet, hogy alacsony volt a fizetése, hogy nem jó eszközökkel dolgozott, én most nyelvészekről beszélek, nem genetikusokról vagy atomfizikusokról. De elég nagy létbiztonság volt, és lehetett eléggé jól kombinálni a kötelező, nagy, csoportos kutatásokat és az egyéni kutatásokat. Az egyéni kutatói ambíciókat is.
A ’90-ig tartó időszakban, csak a nyelvészetnél maradva, a Nyelvtudományi Intézetben zömmel, de néhány egyetemi tanszéken is, nagyon nagy kollektív munkák születtek. Lehetne mondani A Magyar Nyelv Értelmező Szótárát, a Nyelvatlaszt, a Történelmi Etimológiai Szótárat stb. Ezek a szocialista tervgazdaságban jól működtek. Sok szempontból olyasmit lehetett itt csinálni, amit Amerikában sem lehetett volna, vagy nagyon nehezen és egészen máshogy.
Mondok egy konkrét esetet. Az Új Magyar Tájszótár most végre be fog fejeződni, ez egy nagy kollektív munka és mondjuk 5 vastag kötet. Időben nagyjából ezzel egybeesik a DARE, a Dictionary of American Regional English, ami egy csodálatos dolog és az is már a vége felé közeledik, és az USA-ban készült. Módszertanilag, meg technikailag, meg egyéb szempontokból sokkal jobb, mint a mi ilyen Tájszótárunk, de az anyagi bizonytalanság a DARE körül mindig sokkal nagyobb volt, mint itt, a Tájszótár körül. Vagyis ott az első pillanattól kezdve mindig a pályázatokra kellett mindent alapítani. Minden azon múlt, hogy sikerül-e nagy tekintélyű professzoroknak és nem olyan híres, de nagyon áldozatos fiatalabbaknak összehordani azt a pénzt, ami szükséges ahhoz, hogy ez a munka menjen. Aztán mikor az első kötet megjelent, egy kitűnő kiadónál, azt hiszem, a Harvard University Pressnél, akkor annak olyan sajtót kellett csinálni, hogy további adományokat lehessen generálni és végig lehessen vinni a dolgot. Ott, mivel állami tervgazdálkodás soha nem volt és tudományos tervek soha nem voltak úgy, ahogy itt voltak, ott ők mindig ebben éltek és ezt meg tudták csinálni nagy nehézségek árán, mert ott ilyen világ van.
A létbizonytalanság itt sokkal kisebb volt ’90-ig, mint Amerikában, vagy általában a nyugaton. Ennek voltak jó és rossz folyományai. Én személy szerint nagyon rossznak tartom azt, hogy az a társadalmi fölfordulás, ami itt ’90 körül történt, ez olyan gyorsan jött, hogy számos lényeges, fontos, már félkész nagy kollektív kutatás derékba tört ennek következtében, vagyis nagyon nagy pazarlás lett az átállásból. Lehet, hogy majd utódaink elmondják, hogy pedig mennyi sok jó származott ebből, de nagyon nagy áldozatokkal és pazarlással is történt ez az átállás. Persze amikor lebontják a berlini falat, akkor nem szoktak azzal szórakozni, hogy most mi lesz az Új Magyar Tájszótárral, vagy a Budapesti Szociolingvisztikai Interjúval.

Tehát itt van Amerika. Akkor ugyanazok a stratégiák fognak működni, mint Ameri­kában? Nem kerülhető meg a kérdés, hogy milyen a magyar kutatók helyzete összehasonlításban. Mennyiben lenne más tudományos munkásságod, ha amerikai kutató lennél, tekintve, hogy jó pár évet töltöttél az Egyesült Államokban mint tanár és kutató?
Amerika itt van, igen, csak a pénz nincs itt. Itt van, abból a szempontból, hogy versenyezni kell a kutatási pénzekért. De nincsenek fizetések. Az itteni kutatói fizetés az nem olyan, hogy ha én nyerek pályázati pénzt, akkor utána úgy kutathassak, mint egy amerikai. Szó sincs róla. Különben is csak látszólag van itt Amerika. Azt érteni kell azért, ha valaki bead egy National Science Foundation pályázatot és azt megnyeri, akkor az úgy szól, hogy az illetőnek a teljes fizetése is benne van a pályázatban. Például nyer félmillió dollárt, akkor annak X része a kutatás vezetőjének az éves fizetése. Ez azt jelenti, hogy a kutató abban a pillanatban, amikor ezt megnyerte, az egyetemről kivonul. A fizetését megkapta külső forrásból, az egyetem pedig azt a fizetést úgy használja, ahogy jónak látja. Fölvesz arra az időre egy másik embert tanítani. Tehát én nyerek egy rendes nagy pályázatot, és akkor napi annyi órában, amennyiben bírok az év minden napján a kutatásommal foglalkozok és semmilyen anyagi hátrány nem ér. Egy amerikai kutató normál esetben, hogy ha olyan pályázatot nyer, amiben a fizetése is benne van, akkor az napi 8–10 órát, heti 5 napot, ha nem 6-ot a kutatásával foglakozik és csak azzal. Ez Magyarországon elképzelhetetlen, még akkor is, ha hatalmas pénzt nyerek. Mert a rendszer olyan.

Végezetül, hogyan látod, milyen a kommunikáció minősége a kutatók között, mármint egyazon szakmában valamint a társszakmák kutatási területein dolgozók között?
Ez is egy jogos kérdés. Én csak a saját szűk tapasztalataimról tudok beszélni. Ez az embereken múlik. Tehát az én kommunikációs rendszerem a magyar nyelvészekkel lehetne sokkal jobb, mint amilyen. Többet kéne velük beszélgetnem különböző dolgokról. Jobban kéne ismernem az ő munkájukat, kutatási beszámolóikat, előadásaikat stb., mint amennyire ismerem. Ez fordítva ugyanennyire elmondható. A társszakmákkal pedig még inkább ez lenne a helyzet. A társszakmák kerülését, vagy a nem megfelelő tájékozódást a társszakmák között, ezt nagyon érzi egy magyar nyelvész. Mert ha nyelvi jogokkal foglakozik, ami nekem az egyik szórakozásom, akkor nagyon hamar kiderül, hogy a jogászokkal nem értünk szót. Mert a jogászok nem olvasnak nyelvészetet, a nyelvészek nem tudják a jogot, és hiányzik az egymással való társalgás. Ugyanez lenne a helyzet az orvosokkal stb. A politikusokról nem is beszélve. Én néhány szociológussal hosszú évekig együtt dolgoztam és abból nagyon sokat tanultam, és állítólag ők is tanultak tőlem ezt-azt. Ez nagyon jó volt. Ez azért volt így, mert nagyon szerencsés volt ez a két nagy intézeti kutatási program a ’80-as években, hogy mind a kettő alapvetően a szociológusokhoz kapcsolódott és tőlük is függött sok szempontból.
Tehát én Angelusz Róberttel, Tardos Róberttel és Terestyéni Tamással évekig majdhogynem napi kapcsolatban voltam, és ebből sok minden jó kijött. Az lenne a kívánatos, hogy minden nyelvész többet beszéljen a társszakmákkal, a társtudományok művelőivel is, és viszont. Ráadásul még egymással is sokkal többet kéne beszélni. Én most az Intézeten belül is elég tragikusnak érzem a helyzetet, mert látom azt, hogy egyre kevesebbet tudunk egymásról, ami nagyon rossz.

Tudnál konkrét példával élni? Szerinted a te publikációidat hányan olvassák?
Ezt nem tudom. Nem is tudom, hogy ezt hogy lehet igazán mérni. Mert úgy nem lehet, ahogy most a MTA gondolja. Nevezetesen azt csinálják a szerencsétlenek, hogy minket köteleznek arra, hogy mi gyűjtsük a ránk vonatkozó hivatkozásokat. Ilyen baromságot a világ még nem látott, ez csak Magyarországon képzelhető el. Én nem is gyűjtöm, de volt, amikor kellett gyűjtenem és akkor elég sokat láttam. Amikor az akadémiai doktori kérelmemet beadtam, ott kötelező fölsorolni, hogy mi van, akkor én csináltam egy 30 oldalas listát, az tudtam, hogy minden igényt ki fog elégíteni, ez messze nem volt egy teljes lista, de hát ezt is gyűlöltem.
Nekem elég jó a nemzetközi hivatkozási listám, mert sokat publikálok angolul és némely dolgomat többen idézik. Az itthoni idézettségem, az biztos nagy. De azt nem mondhatom különösebben, hogy látnám azt, hogy sikerült mélyebb nyomot hagynom a magyar nyelvésztársadalom gondolkodásában. Mert nagyon sokszor látok olyan rám történő hivatkozást, amiről süt az, hogy kötelező hivatkozás. Meg olyat is látok, hogy az illető hivatkozik, de láthatóan nem értette, vagy félreértette, vagy rosszul jegyzetelte ki magának azt, amire hivatkozik.
Tehát vannak olyan dolgaim, amik különböző egyetemeken kötelező olvasmányok, különböző kurzusokon, ez általában magyar nyelvészet vagy szociolingvisztika, vagy esetleg angollal kapcsolatos dolog. De előfordul jogászoknál is. Az ember rámegy az Internetre és ha hosszan nézegeti saját magát, akkor látja, hogy valamelyik jogi egyetemi programban föl van sorolva ez vagy az a cikkem, vagy könyvem és akkor azt ott olvassák. Biztos van olyan publikációm, amit viszonylag sokan olvastak és olvasnak, és van olyan, amiről nem is tudják, hogy megírtam, pedig esetleg nem is rossz. Most van ez az új könyv, a 2003-ban megjelent Osiris-könyv, A nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Ez várhatóan egy olyan könyv lesz, amit még 30–40 év múlva is fognak idézni.

Azt tanulmányoztad, hogy a Google-on hogy jelensz meg?
Láttam én azt, de hogy milyen logika szerint készül, azt nem tudom. Ott először a szegedi tanszéki honlapom jön be, nem tudom, hogy ennek van-e logikája, és az, hogy a Google-ban mi jelenik meg, az is teljesen esetleges. A Google-ban megjelenik az is, hogy a Nancy Hornberger a University of Pennsylvanián a saját „language and educa­tion” típusú kurzusában, a kötelező olvasmányok között fölsorolja a ’99-es CEU Pressnél megjelent könyvünket. Az is egy Google-találat.
De ha elég sokáig nézed, akkor azt is látod, hogy melyik könyvtár vette meg melyik könyvet. Ezek igazán furcsa dolgok. Ez nem tudományos hivatkozás, hanem könyvtári-leltári micsoda. De olyan is van, hogy a Google-ban föltűnik az, hogy egy könyvemről egy folyóiratban megjelent egy recenzió, és akkor azt ott vagy el lehet olvasni, vagy nem, de kiderül belőle. Tehát én a Google-t bizonyos szempontból érdekesnek tartom, de tudományos szempontból lényegtelen, mert amit ott rólam látni lehet, az nem mutatja meg azt, hogy a nyelvészek mennyire tartanak engem számon, melyik munkámat idézik, vagy nem idézik.

Utolsó kérdésként, szerinted milyen az utánpótlás? Ki megy ma kutatónak? Milyennek látod a jövőt saját szakmádon belül és tágabb értelemben a magyar tudományosságban?
A helyzet igen rossz. 1995-ben megjelent egy angol könyv a szocializmus szociolingvisztikájáról, Jeff Harlig és Pléh Csaba szerkesztették, When East Met West: Sociolinguistics in the Former Socialist Block a címe. Abban írtam egy áttekintést, ahogy én látom, a magyar szociolingvisztikáról, mondjuk így. A végén azt írtam, hogy teljes a létbizonytalanság, nem lehet tudni, hogy 2000-ben mi lesz, de könnyen lehet, hogy 2000-ben már nemigen lesznek magyarországi kutatói a magyar szociolingvisztikának. Azért gondoltam így ezt, mert a ’90-es évek elején számosan, jó nyelvészek, igen gyorsan mentek el Magyarországról, és nem lehetett tudni, hogy ez meddig és hogyan fog folytatódni. Még azt is mondtam, hogy érdekes módon a ’80-as években a legfontosabb magyar szociolingvisztikai és szociológiai jellegű dolgokat általában amerikaiak írták. Susan Gal, Martha Lampland és Sozán Miska stb. Hogy vajon ez visszajön-e még egyszer, hogy az a helyzet fog-e kialakulni, hogy itt akkora az elszegényedés, hogy a piacképesebb nyelvészek elmennek nyugatra és a gazdag nyugatiak meg jönnek ide és kutatnak minket, mint kutattak a szocializmusban, a vasfüggöny mögött, vagy hogy lesz. Én ezt nagyon pesszimistán láttam akkor.
Most már megértük a 2000. évet, sőt mindjárt a 2004. is véget ér, és vannak itthon magyar nyelvészek, tulajdonképpen nem is kevesen, persze akik kimentek, azok nem nagyon jöttek haza. Kiment Kornai András, Szabolcsi Anna meg még mások is. De elég sokan itthon maradtak és utánpótlásképzés tulajdonképpen van. Elsősorban Budapesten, de azért a vidéki egyetemeken is, és nyelvész diplomás emberek és PhD-t szerző fiatalok vannak elég nagy számban. Hogy jól érzik-e magukat, vagy nem, azt nem tudom. Gondolom, hogy aki Hollandiában szerezte meg a PhD-jét és hazajött, az nem nagyon fickándozik az örömtől, de megvan.
Én a magyarországi nyelvészutánpótlás kérdését azért látom egy kicsit borúlátóan, mert ez egy kis ország, és itt a húsos fazék kicsi, és a körülötte nyüzsgők sokan vannak. Ha egy csoport megpróbálja, akkor meg is tudja valósítani azt, hogy majdnem egyeduralomra jut, és ez most is látszik. Ez pedig azért baj, mert az egyeduralom akármilyen csoport, vagy iskola, vagy elmélet egyeduralmáról van szó, az mindig nagyon kártékony. Nincs olyan sokszínűség, mint amilyennek lenni kéne. Tehát nagyon gyenge lábakon áll a magyar empirikus nyelvészet. Ezen azt értem, hogy a technológiai része, a nyelvtechnológiai része, a számítógépes része viszonylag jól áll. De egy csomó más minden, aminek jól kéne mennie, az nincs. Mert nem fér bele abba a programba, vagy pedig nem jut levegőhöz. Egészen pontosan: nincsen magyar cigánykutatás. Ez borzalmas, ez fölháborító. Az más kérdés, ha a katalógust megnézi az ember, és ha megkérdezi X.Y.-t, akkor azt mondja, hogy hogyne lenne, dehogynem, és ő is milyen nagyszerűt csinál! De valójában nincsen magyar cigánykutatás, vagy alig van. Egy-két ember majdhogynem magánalapon csinálja, amit csinál. És még egy csomó dolgot el lehetne mondani, aminek lenni kéne és nincsen. Nincsen rendes magyar anyanyelvi neveléssel kapcsolatos nyelvészeti, nyelvpedagógiai kutatás.
Van olyan valami, amire azt lehet mondani, hogy ez odatartozik, de nem olyan jó az, és nem olyan támogatottságú, amilyennek egy rendes országban lennie kéne. És például abszolút nincsen orvos-beteg kommunikációval kapcsolatos kutatás. Nincsen igazságügyi nyelvészet. Egy valamirevaló egyetem jogi karán kellene, hogy legyen igazságügyi nyelvészprofesszor legalább. Ilyen abszolút nincsen, sőt a jogászok nem is tudják, hogy nekik erre szükségük lenne.

Köszönöm az interjút.

Dokumentumok az Országos Magyar Kisgazda Földmíves és Kisiparos Párt és a Magyar Nemzeti Párt történetéhez 1920–1936

Csaknem másfél évtizedes késéssel készült el ez dokumentumgyűjtemény, amelyet most kézbe vehetnek a történészszakma képviselői és remélhetően a nagyszámú érdeklődő olvasóközönség. Összefoglaló munkám a két világháború közötti csehszlovákiai magyar pártpolitikáról Érdekvédelem és önszerveződés címmel 2002-ben jelent meg. Már akkor tervbe vettem két tematikus dokumentumkötet összeállítását a levéltári és sajtóanyagokból, amelyek a tanulmány forrásául szolgáltak. Az első kötet, amelyben az akkori legerősebb magyar jellegű párt, az Országos Keresztényszocialista Párt történetével foglalkozó dokumentumokat gyűjtöttem össze, 2004-ben jelent meg. A másik magyar polgári párthoz, a kisgazda és a belőle alakult Magyar Nemzeti Párthoz kapcsolódó dokumentumok közzététele azonban más elfoglaltságom miatt mostanáig csak terv maradt.
Az eltelt majdnem másfél évtized alatt a kutatott időszakról, a csehszlovákiai magyar pártpolitikáról, amelynek munkám az első jelentősebb rendszerváltás utáni összefoglalása volt, számos tanulmány, kötet jelent meg, amelyek gazdagították a képet erről az addig kevéssé ismert témáról. A szerzők több részterületet dolgoztak föl, az egyes helyszíneken lejátszódott eseményeket részletesen mutatták be munkáikban. Dokumentumkötetek is napvilágot láttak, erről az időszakról azonban a kisgazdapártról nem jelent meg olyan munka, amely a tervezett dokumentumkötet tervét feleslegessé, idejétmúlttá tette volna.
A kötetet, amelyet a kezébe vesz az olvasó, nagyrészt ugyanazokból a forrásokból állítottam össze, amelyek az említett munkáim forrásai voltak. Időközben két olyan levéltári iratanyagot sikerült megismernem, amelyek bővítették, gazdagították ismereteimet, és amelyekből bekerültek dokumentumok az új kötetbe. Elsősorban Alapy Gyula irathagyatékát kell megemlítenem, aki az OKP jelentős regionális vezetője, tartománygyűlési képviselője volt Komáromban. Az államfordulat után a városban indult csaknem valamennyi pártszervezési kezdeményezés aktív részese volt Alapy Gyula. Iratanyagából figyelmet érdemel a Magyar Népszövetséggel kapcsolatos dokumentumok mennyisége, hiszen 1920-tól éveken át, mint a szervezet egyik vezetője, főtitkára, próbálta engedélyeztetni a hatóságoknál a szervezetet, ezért nagymennyiségű iratanyag gyűlt össze. Erre a szervezetre vonatkozóan két újságcikk került az OKP dokumentumai közé, ha korábban is kutatható lett volna ez az iratanyag, bizonyára több és másféle dokumentum jelent volna meg a kötetben. A másik, szintén rövid életű és a hatóságok által el nem ismert pártkezdeményezés, a Magyar Nemzeti Párt dokumentumait itt, ebben a gyűjteményben találtam helyesnek közölni Alapy hagyatékából. További újonnan felfedezett iratanyag a Gútai Plébániahivatalban található, ahol Palkovich Viktor, aki néhány éven keresztül az OKP egyik vezetője volt, működött esperes plébánosként. Itt az ő hagyatékában bukkantam rá néhány érdekes dokumentumra, amelyek közül az érsekújvári egyezmény néven emlegetett pártközi szerződés eddig ismeretlen szövegét soroltam a kötetbe.
Az új kötetet ugyanazon szempontok alapján állítottam össze és hasonlóan közlöm a dokumentumokat, mint az OKP anyagából készült gyűjtemény esetében. A közölt dokumentumok időrendben követik egymást, arab sorszámmal megjelölve. A sorszámot az általam készített rövid regesztum követi, amely megjelöli a közölt dokumentum keltezésének helyét és idejét. A regesztum további részében néhány sor erejéig, értékelés és minősítés nélkül tájékoztatást nyújt a közölt dokumentum tartalmáról.
A kötetben 53 dokumentum kerül közlésre, amelyből 25 a sajtóanyag, a többi elsősorban levéltári irat vagy kisnyomtatvány, pártkiadvány. Kettő megjelent a Gaucsík István szerkesztette A jog erejével című dokumentumkötetben, egy dokumentum részletét pedig újra közlöm az OKP-kötetből, a többi eddig nem jelent meg máshol forrásközlésként. Ez a 53-as szám még a felét sem éri el az előző gyűjteményemben található 109 dokumentumnak, azonban ott több olyan is közlésre került, amelynek itt, az MNP anyagában is lenne helye és szerepe. A két kötet tehát együtt igyekszik átfogó képet alkotni az akkori pártokról, pártpolitikai viszonyokról, politikai küzdelmekről. Ennél a kötetnél is megfigyelhető bizonyos aránytalanság, ami a dokumentumok időbeli eloszlását illeti. A legtöbb dokumentum 1920-ból származik (12), a következő legtöbb az 1925-ös esztendőből keltezett 7 dokumentum. Ezekben az években indult, illetve alakult át a párt, ezért került több forrás besorolásra a kötetbe, hogy ezeknek az eseményeknek a körülményeit jobban megismertessem. A többi évekből 1–4 dokumentum került közlésre.
A kötet célja a tudományos forrásközlés, ezért az egyes dokumentumok jegyzetekkel vannak ellátva, amelyek kiegészítő információkat tartalmaznak, kijavítják az esetleges elírásokat, téves információkat. A források teljes szövegének közlésére törekedtem. Ahol erre terjedelmi vagy tartalmi okokból nem kerülhetett sor, részleges közlést alkalmaztam, a kihagyásokat szögletes zárójellel […] jelöltem. A sajtóból átvett cikkek esetében az eredeti cím szerepel a szöveg előtt.
A dokumentumok szövegeit a mai akadémiai helyesírás szabályai szerint közlöm, de nem ragaszkodtam a mai irodalmi nyelvhez, például a kis- és nagybetűk írását, továbbá az egybeírásokat-különírásokat is megtartottam. A régies szóalakokat is megtartottam, a magyartalanul hangzó értelmetlen mondatokat nem javítottam ki, hanem [sic!] betoldással jelöltem. A szövegekben korrigáltam a betűcseréket, a nyilvánvaló elírásokat. Ahol óhatatlanul szükséges volt a közölt szövegben valamiféle betoldás, akkor azt []-be tettem.
A bekezdéseket megtartottam, a szöveg eredeti kiemeléseit kurziválással jeleztem. A középre helyezett belső címeket balra zártam. Lábjegyzetekben utalok az esetleges tárgyi tévedésekre és utalok más forrásokra, irodalomra is. Többször utalok az OKP anyagával kapcsolatos gyűjteményemre, pl. (L. Dokumentumok, 19. sz. 94–96. p.), hiszen mint már említettem, ott közlésre került több olyan dokumentum, amelynek tartalma összefügg az itt megjelentekkel. A jegyzetekben feloldom a nem magyar nyelvű szövegrészeket, az idegen szavakat és a régies kifejezéseket. Ha irodalomra vagy más forrásra utalok, azt L.-lel (lásd) jelölöm. A személyneveket a jegyzetekben nem magyarázom, erre a névmagyarázatokban kerül sor. A névmagyarázatok összeállításánál felhasználtam az utóbbi évek kutatási eredményeit és így több korábbi munkáimban hiányosan megjelent életrajzi adat került kiegészítésre.
A dokumentum szövegét minden esetben az irat lelőhelyét megjelölő jelzet követi. Ezt követően az irat típusát (tisztázat, fogalmazvány, másolat), illetve az előállítás módja (kézzel írt szöveg, gépelt, nyomtatott szöveg) adom meg. A lapokból átvett cikkek esetében a lap címe, a lapszám kelte, oldalszámra, szerzőre való utalás szerepel.
Minden egyes dokumentumot kommentár követ. Itt, a kommentár elején közlöm a felzeten, vagy az irat borítóján található iktatószámot, az érdemi megjegyzéseket, az irat hivatali útját. Néhány mondatban szólok továbbá az irat szerzőjéről, a dokumentum létrejöttéről, a kapcsolódó más dokumentumokról, illetve az adott dokumentumra vonatkozó szakirodalomról. A gyűjteményt korabeli, gazdag képanyag igyekszik teljessé tenni.

 

11

Komárom, 1920. november 7. A Barázda, a kisgazdapárt lapja közzétette a kisgazdapárt első hivatalos programját.

MIT AKAR AZ ORSZ. MAGYAR KISGAZDA-, FÖLDMÍVES- ÉS KISIPAROS PÁRT?
Általános program
Az eddiginél anyagi és szellemi tekintetben elégedettebb, boldogabb, művelt és szabad emberi társadalmat létesíteni, melynek gazdasági léte a magántulajdonnal bíró földmívelő lakosság nagyságára és erősségére van építve. Ezen az alapon nyugszik világprogramunk, melynek vázlata a következő:
A kereszténységben kifejezett erkölcsi felfogás és keresztény erények istápolása.
A mezőgazdasági és ipari termelés minden természetes eszközzel való fokozása.
Oly sok tagú kis- és középgazda osztály létesítése, mely a mezőgazdasági igen magas termelőképességét egyrészt szaktudása, másrészt a termelést elősegítő összes eszközök befogadására alkalmas földtulajdona révén biztosítja.
A közgazdasági élet és termelés irányításának autonóm szervek kezébe helyezése.
A szövetkezeti működés szabadsága.
Teljesen szabad és minden állami beavatkozástól mentes termelés és forgalom.
A sajtó, a gondolat, az egyesülés és gyülekezés szabadsága.
Szabad vallásgyakorlat.
Törvényes jogrend, jog és vagyonbiztonság. Törvényelőtti feltétlen egyenlőség.
Az állam törvényeinek szigorú, de azok szellemében való végrehajtása.
Fejlett, de egyszerű közigazgatás.
A nemzet önrendelkezési és önkormányzati joga a kantonrendszer kifejlesztésével.
A többségi elv alapján való demokratikus kormányzás.
A községek és más politikai közületek széles önkormányzati joga.
Az egyházak önkormányzata.
Az értelmiség mint a politikai joggyakorlás alapja.
Az emberiség közös érdekeit, de az egyes népek nemzeti sajátosságait és hagyományait is figyelembe vevő korszerű jogalkotás.
Ingyenes, pártatlan és gyors igazságszolgáltatás. A bírói függetlenség intézményes kiépítése.
Az általános hadkötelezettség megszüntetése. Kis számú fizetett hadsereg a rend fenntartására.
A nemzetvédelem céljaira az ifjúság kiképzése az állam felügyelete alatt álló autonóm sportegyesületekben.
A testedzés fokozása és állami előmozdítása.
Az ipar, elsősorban a mezőgazdasági és általában a mezőgazdasággal kapcsolatos iparágak fejlesztése, természetes úton. Erőteljes kisipar létesítése. A kisiparos osztály védelme. Fejlett kisiparos szakoktatás.
A teljesen szabad világkereskedelem. A tisztességes és legitim kereskedelem és pénzpiac kiépítése. Helyes közlekedésügyi politika.
Magas fokon álló és mindenki által hozzáférhető saját anyanyelvű iskolák a nemzetek számarányához és kultúrigényéhez mért számban.
Az eddigi elemi iskoláknál sokkal magasabb műveltséget biztosító, gyakorlati értékű általános tankötelezettség.
A felnőttek művelődésének, állandó haladásának biztosítása rendszeres tanfolyamok, könyvtárak és más, a művelődést előmozdító intézmények felállításával.
A falu kulturális kifejlesztése.
A munka szabadsága. A testi és szellemi munkának mennyisége és minősége értékelése. Munkaalkalmak létesítése.
A munkaközvetítés szervezése és kiépítése.
Az érdekeltek autonóm szervei által irányított, kiterjedt és eredményes működésű népjóléti intézmények.
A közegészségügy magas és gyakorlati kiépítése.
A reá szorulók ingyenes gyógykezelése.
S betegsegélyezés és balesetbiztosítás újjászervezése.
Részletes program
A mezőgazdasági termelés az állam alapja, ennek felkarolása, segítése és lehetővé tétele elsősrendű állami feladat, mert fellendülése a közjólét, az ipari termelés és így az államfenntartó összes társadalmi és gazdasági tényezők fejlődését eredményezi. Ma a mezőgazdasági termelés fellendüléséhez nélkülözhetetlenül szükséges szabadsággal nem rendelkezünk. Támogatás helyett üldözés és lebecsülés az osztályrészünk, miért is a jelenlegi helyzetben a következő programot állítjuk politikánk elé:
Követeljük a demokratikus, szabad, a kereszténységre épített polgári társadalmi rendet. A magántulajdon szentségét. Követeljük az iskolákban a kötelező vallástanítást, az egyház és az állam közötti kapcsolat fenntartását. Megtagadunk minden közösséget az Istentagadó és a keresztény társadalmi rendet egy elenyésző kisebbség zsarnokságának és életfelfogásának alárendelő bolsevizmussal.
Követeljük az autonóm, törvényhatósági joggal felruházott mezőgazdasági érdekképviseletek azonnali felállítását és az iparkamaráknak a mai kor kívánalmainak megfelelő átszervezését.
Követeljük a földmívelők társadalmának szabad szervezkedését.
A szövetkezési szabadság biztosítása céljából követeljük az úgynevezett Ustredné Druzstvo (Központi Szövetkezet) egyeduralmának azonnali megszüntetését. A szövetkezetek tetszésük szerint csatlakozhassanak az általuk választott vagy létesített központhoz.
Követeljük a kisiparosság helyzetének könnyítését, elsősorban a nyersanyagbeszerzés elősegítésével és e célra olcsó hitel nyújtásával. Részükre szervezkedési szabadságot.
Követeljük, hogy a mezőgazdaságra vonatkozó törvények és rendeletek csupán a földmívelők meghallgatásával hozassanak.
Követeljük a földbirtokreformot úgy, hogy tisztességes áron minden hadviselt földmívelő olcsó hitel segítségével földhöz juthasson, a kisgazda birtokok kiegészítése és rendezése lehetővé tétessék, hogy azokon okszerű mezőgazdaság folytatható legyen. Mezőgazdasági munkások részére a saját ház és telek szerzése mozdítassék elő. A kisiparosoknak és tisztviselőknek is jusson annyi föld, melyen saját és családjuk szükségletét kitermelhetik. A föld legyen magántulajdona mindenkinek, de megterhelésének határt kell szabni. A földdel való üzérkedés megakadályozandó. A földreform végrehajtása független bíróságok és a mezőgazdaság autonóm érdekképviselete kezébe legyen letéve. A sokat termelő nagy- és középbirtokok a kisajátítástól mentesek legyenek. Községek részére megfelelő legelők létesítendők és az eredményes növendékállat nevelés céljára legalább járásonként szűzgulya legelők és ménesek létesítendők, melyek szakszerű gondozásának irányítása a gazdák érdekképviseleti szervei kezében legyen. Ily közlegelők első és modern berendezését az állami költségvetés terhére kell foganatosítani. Magyarlakta vidéken csak magyarok részesülhetnek a reform előnyeiben.
Követeljük a kereskedelem szabadságát. Az összes maximálások és rekvirálások azonnali megszüntetését, az Obilny Ustav (Cseh Haditermény) és más állami központok feloszlatását, a lánckereskedelem szigorú és könyörtelen büntetését. A szomszédos államokkal való forgalom sürgős felvételét, mert csak így remélhetjük a drágaság megszűntét.
Követeljük a sajtó és gondolat szabadságát; a cenzúra azonnali megszüntetését és a sajtóóvadék eltörlését. Követeljük az alkotmányjogi törvény szellemében való egyesülés, különösen az érdekvédelmi szakegyesülés és gyülekezés szabadságának biztosítását.
Követeljük a polgári jogok valódi védelmét s a törvény előtti feltétlen egyenlőséget. Fejlett és egyszerű közigazgatást, a falusi nép panaszainak emberséges, igazságos és gyors elintézését. Kevés, de jól fizetett tisztességes, munkás tisztviselőket.
A magyar vidékeken csak magyarul tudók alkalmazhatók. Magyar járásokban a – közigazgatás – belső ügykezelése is magyar legyen. Azonnali megszüntetését követeljük annak az igazságtalanságnak, hogy a cseh tisztviselők két-háromszor annyi fizetést kapnak, mint a szlovák és magyarok. Fenntartjuk nagy programunk azon alapelvét, hogy a nemzetek s így a magyarság részére is széles önkormányzati jogot követelünk. Ennek kapcsán összes nemzeti, faji és kulturális szokásunknak, fejlődésünknek alkotmányjogilag, törvényhozási úton való biztosítását.
Követeljük, hogy a hadseregben való szolgálat alól a magyarság, az Olaszországhoz csatolt tiroli németség mintájára, 10 évig mentes legyen.
Követeljük a vasúti fuvardíjak leszállítását a mezőgazdaság nyersanyagszükségletei és feleslegei szállításánál.
Követeljük az utak jó karban tartását. A fedanyagról a közerő kirendelésének mellőzésével, szállítási vállalkozók útján kell gondoskodni.
Követeljük a gazdasági elemi iskolák sürgős előkészítését. A mezőgazdasági szakoktatás, valamint a felnőttek oktatásának és továbbképző tanfolyamainak állami támogatását. A kassai magyar gazdasági akadémia visszaállítását.
Követeljük a magyarság iskoláinak megnyitását, a magyarság által fenntartott középiskolák megnyitásának engedélyezését, hogy a sok ezer magyar gyermek előtt is nyitva álljon a középfokú képzettség megszerzésének most elzárt útja. Az iskolák oktatási nyelvét a községek határozzák meg.
Az adózásnál követeljük a mezőgazdaság és kisipar védelmét, az összes adótörvények és a hadikölcsöntörvény sürgős revízióját.
Követeljük a nemzetgyűlés feloszlatását, új választásokat. A községi és törvényhatósági választások azonnali elrendelését.
A munkaügy kérdésében a termelés növelése és a munkás jóléte egyenlő nagy fontosságú, egymással szorosan összetartozó tényező, miért is követeljük az ipari termelés növekedése és az árszabályozó szabad verseny érdekében a magántőke vállalkozásának előmozdítását a tőke hatalmi túltengésének megfékezésével és a munkásság gazdasági és kulturális helyzetének a mai kornak megfelelő emelésével. Követeljük a munka érdem szerinti díjazását, a tisztességes megélhetést biztosító létminimum megállapításával. A munkásság szakegyesülései csupán érdekvédelmi célokat szolgáljanak.
Követeljük a munkásbiztosító pénztáraknak minden politikai párt érdektől való mentesítését. Külön pénztárt az iparnak és külön a mezőgazdaságnak, gyakorlati alapon a gyógyszerek bármelyikének szabad használatával. Az egészségügyi gondozás kiterjesztését a 14 éven felüli családtagokra is, ha önálló foglakozást nem űznek. Tisztességes megélhetést biztosító aggkori nyugdíjat minden munkásnak.
Követeljük a kisgazdák és kisiparosok részére a saját használatra való dohánytermelés engedélyezését mérsékelt díj lefizetése mellett.
Követeljük a kisüstök engedélyezését.
Követeljük a pénzlebélyegzés alkalmával visszatartott pénzeknek 10.000 koronáig való visszafizetését a kisgazdák és kisiparosok részére.
1920. szeptember hó.
Az ideiglenes országos pártvezetőség.

Barázda, 1920. november 7. 1–2 p.

A kisgazdapárt programjának alaptéziseit, amelyet fentebb az Általános program névvel jelöltek, az augusztusi pöstyéni értekezleten fogadták el. A részletes programot a párt vezetése 1920 augusztusában kezdte el kidolgozni Szent-Ivány József vezetésével, végső szövegét az ideiglenes elnökség 1920. október 23-án Pöstyénben tartott ülésén hagyta jóvá és a Barázda hozta először nyilvánosságra november elején. A program két fő téma köré van fölépítve: az egyik a magyar kisebbség helyzete és a sérelmeinek orvoslása, a második a kisgazdák és iparosok gazdasági helyzetének javítása. Figyelemre méltó a földreformmal kapcsolatos elképzelés, amely szerint a hatékonyan gazdálkodó nagybirtokokat is mentesítették volna a kisajátítás alól, és a magyarlakta vidékeken csak magyarok kaphattak volna földet. Figyelemre méltó továbbá az is, hogy a programpontok között nem szerepel tételesen Szlovenszkó autonómiájának a követelése, mely később az egyik legfontosabb követelés és a magyar pártok együttműködésének alapja lett. Talán az a kissé érthetetlen mondat az általános részben, hogy „A nemzet önrendelkezési és önkormányzati joga a kantonrendszer kifejlesztésével.” értelmezhető ilyen módon is. A pöstyéni ülésen fogadták el a párt szervezeti szabályzatát, valamint itt adták ki Szent-Iványi javaslatára a felhívást a magyar pártok együttműködésére és egy pártközi végrehajtó bizottság létrehozására is.

22

Rimaszombat, 1924. augusztus 9. A Prágai Magyar Hírlap egy nappal a kisgazdapárt rimaszombati országos választmányi ülése előtt közli Szent-Ivány Józsefnek a tanácskozáson elhangzó beszédét. A hosszú betegség után a politikai életbe visszatérő pártelnök kritizálta az egységes nemzeti politizálás hiányát és fölvázolta politikájának új irányvonalát.

SZENT-IVÁNY JÓZSEF: A MAGYAR POLITIKA AKTÍV KÜZDŐTERÉN
Az országos magyar Kisgazda, Földmíves és Kisiparos Párt országos választmányi ülésén elmondandó beszéd

Rimaszombat, augusztus 9.
Az Országos Magyar Kisgazda, Földmíves és Kisiparospárt holnap tartja országos választmányi ülését Rimaszombatban. A gyűlésnek országos jelentőségű eseményét alkotja az, hogy a párt vezére, Szent-Ivány József nemzetgyűlési képviselő másfélesztendeig tartó betegsége után hatalmas beszéddel lép az aktív politika küzdőterére. A P.H.M. abban a szerencsés helyzetben van, hogy a beszédet már ma közölheti Szlovenszkó és Ruszinszkó magyarságával.
Szent-Ivány beszéde elején megjegyzi, hogy egészségi állapota egyáltalán nem teszi lehetővé, hogy a régi munkabírással dolgozzék s hogy mégis kilép kényszerű visszavonultságából, az azért történik, mert érzi, hogy szükségük van munkájára azoknak, akik erre a helyre állították és úgy látja, hogy a magyar kisebbség politikai életében való munkássága bizonyos egyensúlyozó és kiegyenlítő hatással van.

A magyar politika első fázisa
Amidőn a nagy összeomlás bekövetkezett – mondta beszédében – és a mai Szloven­sz­kót a cseh és cseh-szlovák hadsereg tartotta megszállva, anélkül, hogy a cseh-szlovák állam határai jogérvényesen meg lettek volna állapítva, az akkori kormány elrendelte a nemzetgyűlési választásokat. Ezek a választások a magyarságot teljesen készületlenül találták – szervezeteink nem voltak, a kormány különféle nehézségeket támasztott a pártok alakítása elé, a magyar intelligencia felfogása a választásokon való részvételt illetően nagyon ellentétes volt és még az aktivisták között sem lehetett az egységet feltalálni.
Magyar népünk nagy részét az előtte csaknem teljesen ismeretlen tanok: a szocializmus és kommunizmus csalták lépre – és igen sokan a községi választásokon csúfos vereséget szenvedett cseh-szlovák szociáldemokrata párthoz csatlakoztak. A választási küzdelem katonai diktatúra alatt folyt le és így, ha mindezeket figyelembe vesszük, nem lehet csodálkozni azon, hogy oly aránylag is kevés számmal küldhettünk a prágai parlamentbe [képviselőket – A.B.].
Mi, akik a politikai aktivitást sürgettük, népünk igazi óhajának és a magunk érzelmeinek tettünk eleget akkor, amidőn megválasztásunk után kifejezést adtunk a nemzetünkön esett nagy igazságtalanságnak, tiltakoztunk önrendelkezési jogunk elkobzása ellen. Ebben a levegőben, mely természetesen a forradalmi jelleget viselte magán és ilyen indító okok mellett született meg a mi politikánk és éveken keresztül nem is szorítkozhatott egyébre, mint állandó és folytonos hangoztatására a velünk történt igazságtalanságnak – ezt tette a trianoni béke ratifikálásakor, ezt a határkiigazító bizottságok előtt, a népgyűléseken, a parlamentben, a külföldön, magam személyét illetően a köztársasági elnök előtt is és mindenütt, ahol erre alkalom kínálkozott.
A becsületes kötelességteljesítés tudata adta meg nekünk a nyugalmat erre, hogy minden akadályok és üldözések dacára mindig és mindenütt hallhatóvá tegyük a katasztrofálisan sújtott magyar nemzet hangját és felkiáltását. Így kellett cselekednünk, ezt kívánta tőlünk a lelkiismeret, nemzetünkhöz való hűség és a nemzet hangulata.
Ha másként teszünk, joggal zúdulhatott volna reánk népünk haraga, joggal vádolhattak volna meg hűtlenséggel és árulással. Ellenségeink megvetését pedig megérdemeltük volna.
Küzdelmünk a győztes békéje, a hatalom békéje ellen eredményeket nem hozott, az új állam fokozatosan foglalta el helyét minden téren, a szerződések, melyek az új határokat létesítették, jogerőre emelkedtek. És itt érkeztünk el politikai tevékenységünk egyik állomásához.
Az első fázisa politikánknak a békeszerződések jelenlegi alakjában való létesítése elleni akcióknak volna nevezhető, jellege erősen és csaknem kizárólag forradalmi volt és főleg a politikai megszervezésre szorítkozott, anélkül, hogy népünk részére gyakorlati előnyök kivívására gondot fordíthatott volna.

A második fejezet: a gyakorlati politika
A második fázisa a politikai tevékenységünknek a már most végleges állapotra való tekintettel, miután a politikai megszervezés megtörtént, a gyakorlati munka felvétele és magyar népünknek elsősorban gazdasági fellendülése, a magyarság gazdasági erőinek megtartása vagy fokozása érdekében.
Amilyen egyszerű és könnyű volt a magyar embernek egyenes megnyilatkozását állítani a politika szolgálatába, oly nehéz és akadályokkal megrakott út a gyakorlati politika útja. Különösen és elsősorban azért, mert a hatalom újabb és újabb sérelmek és jogfosztásokkal teszi kétségessé, hogy a fokozott gazdasági tevékenység sikeresebb munkát eredményezzen. Ezek dacára minekünk fel kell vennünk az erőteljes gazdasági munkát és a magyarság politikai pártjainak egyik legfontosabb feladata a gazdasági megerősödés, a magyarság gazdasági fennmaradásának biztosítása, elősegítése.
És e célból szükségesnek tartom a közös érdekeket szolgáló intézmények, szervezetek között az összekapcsolódást, elsősorban a magyarság gazdasági szervei között, azután, ha annak előfeltételei megteremthetők, egyéb a köztársaság területén levő érdekcsoportok, társadalmi és politikamentes társadalmi szervezetei között.

Cselekednem kell…
Engem egyetlen szempont vezet. Nemzetem életlehetőségének biztosítása és emelése, ebben a részünkre rendelt hazában. És ha ezt állítom előre minden egyéb elé, akkor nem várhatok egyetlen pillanatig sem, akkor cselekednem kell és ott kell kezdenem, hogy rámutatok azokra a nehézségekre, melyek a szövetkezett ellenzéki pártok egységét, az egységes működés nagy erejének kihasználását nem teszik lehetővé olyan mértékben, ahogy az kívánatos volna.
Politikánk a katasztrófák és forradalmak behatása alatt keletkezett, és az az áradat, mely a megszületéskor végigömlött a tömegeken, sok szennyet vetett a felszínre itt is, amott is. A jelszavak, üres szólamok, a hazugság, a törtető önzés oly sokasága úszott ezen a zavaros folyamon, hogy kihalászni, megtalálni benne a tisztaságot, az erkölcs, a tisztesség, a lelkiismeret színeit szinte lehetetlenség volt. Ennek a hatása érezhető egész politikai életünkön, amelynek területén ma az egész idezárt magyarságot átfogó erők helyett sokszor partikuláris érdekek mozgatnak.

Az egységes vezetés hiánya
A nemzeti munka egyesítése céljából létesített közös bizottság, a szövetkezett ellenzéki pártok központi irodája és más ilyen szervezetek működése állandó hátbatámadásoknak vannak kitéve és csaknem kimerül a kicsinyes és lényegtelen ellentétek elsimításában. Ez az állapot nem teszi lehetővé a magyarság erőinek megtartását. Az egységes vezetés hiánya akadálya a gyakorlati értékű, kulturális és gazdasági tevékenység erőteljes és népünk sorsára oly fontos kifejlődésének.
Már pedig azért, amit mi, kiket az első vonalba küldöttek teszünk, felelőséggel tartozunk nemzetünknek, önmagunknak és a történelemnek.
Az utóbbi évek új politikusai az egész világon a taktika érdekében sokszor minden felelősségérzet nélkül vezették a népet, tekintet nélkül arra, hogy az élet vagy a pusztulásba viszik-e. Miránk a felelősség súlyosabban nehezedik, mint talán másokra, mi egy törzsétől letört darabja vagyunk egy nemzetnek és magunk erejéből, a magunk munkájából kell fenntartanunk kultúránkat.

Mi legyen hát a teendő?
Meg kell teremteni a magyar nemzeti munka és politika egységes frontját! A magyarság politikáját elsősorban a nemzeti demokrácia alapjára helyezni. Így keresni a kapcsolatot azokkal a szlovák és német politikai pártokkal, amelyek velünk egy alapvető programot vallanak, például Szloveszkó autonómiáját.
Fel kell venni az erőteljes gazdasági munkát, a létező és alakítandó gazdatársadalmi és általában közgazdasági szervekben és intézményekben való hatásos részvételünkkel ott, ahol biztosítani tudjuk szavunknak a megfelelő súlyt, ahol megtaláljuk az előfeltételeit tevékenységünk eredményes és közhasznú voltának. Végül fel kell állítani a pártokat összefogó, azok gazdasági és politikai tevékenységét irányító közös szervet, mely szervi kapcsolatban áll a pártokkal és lehetővé teszi a fegyelmezett munkát és a kompromisszum helyébe lépteti az egyenes és határozott irányvonalak megállapítását s a célból, hogy szerveiben az őszinte és komoly együttműködésre való törekvés domináljon.

„Megvetni lábunkat a cseh-szlovák köztársaság területén”
Tudom és érzem, hogy szavaim a köztársaság politikai életében visszhang nélkül maradni nem fognak, látom politikai ellenfeleim kárörömét a nekik annyira kedves és általuk annyira felfújt ellentéteinken. Látom a becsületrablók falánk csoportját, látom az intrikusok lázas tevékenységét, hallom a szélső pártemberek heves felzúdulását. Ám tisztítson meg a kritika a mi hibáinktól, ha vannak, fejlődjön ki belőle az, ami mindnyájunknak óhaja: a magyarság politikai és gazdasági erejének megnövekedése. Az itt élő magyarok között a cél tekintetében különbségek nem lehetnek: megvetni lábunkat a cseh-szlovák köztársaság területén!
Csak abban lehet különbség, hogy ezt milyen utakon keresztül érjük el. Csak az lehet a kérdés, vajon a forradalmi jelszavak vagy a pozitív cselekvés útjait tartjuk-e helyesnek.
A mi politikánk ma már átment azokon az állomásokon, melyek az egész magyarság sorsára oly döntő befolyást gyakoroltak, minekünk látni kell a tényeket és az eseményeket, minekünk azokhoz alkalmazkodni kell a nemzetnek ezért a darabjáért, amelyik bennünket előre küldött, anélkül, hogy jogaink bármely részét vagy ellenzéki álláspontunkat egy pillanatra is feladnók. Szervezeteink erősek, a legközelebbi választásokig azonban tökéletesíteni kell azokat éspedig az egységes erőkifejtés irányában, mert számbeli növekedésünk megfelelő kihasználása csak az esetben fogja a kívánt sikereket meghozni.

Az agrárprogram magasabb értelme
Pártunk hivatása és feladata ebben a munkában elősegíteni és fenntartás nélkül támogatni a szövetkezett ellenzéki pártok zavartalan együttesét, azt kimélyíteni, a magyar nemzeti munka egységes vezetését előmozdítani, népünk gazdasági erejének növelése érdekében erélyes gazdasági tevékenységet fejteni ki, a párt agrár jellegét fenntartani abban az egyoldalúságtól mentes magasabb értelemben, mely a pártunk programjában van kifejezve és amely szerint az emberiség jólétét a földmívelők elégedettségére alapítja.

Körmendy-Ékes Lajos illetőségi ügye: politikai üldözés
Ezután az aktuális kérdések közül megemlékezett az illetőség kérdésében kelt legfelsőbb közigazgatási bírósági döntésről és megállapítja, hogy a kormány a bíróság döntésére hivatkozva nem egy esetben tagadta meg az illetőséget politikai okokból. Szól Körmendy-Ékes Lajos dr. illetőségi ügyéről, és hiszi azt, hogy az említett és sérelmes döntés reparációja be fog következni. A teljhatalmú miniszter intézkedését Körmendy-Ékes Lajos dr. esetében politikai üldözésnek minősíti s ez ellen erélyesen tiltakozik és javasolja, hogy Körmendy-Ékes Lajost üdvözöljék és szeretetükről, valamint bizalmukról biztosítsák.

A mezőgazdaság katasztrofális helyzete
Ezután a gabonavámok kérdéséről szólott és megállapította, hogy a mezőgazdaság válságos helyzetét az idei rossz termés katasztrofálissá tette, úgyhogy követelni kell a kormánytól a vagyondézsma és vagyonnövekedési adó, valamint az összes adók megfelelő leszállítását, illetőleg azok végrehajtásának felfüggesztését, a mezőgazdaság és ipar védelme közötti paritás létrehozását, az árvíz sújtotta vidékek szegény sorsú lakosainak anyagi támogatását és a mezőgazdasági olcsó hitel megszervezését a szövetkezetek és takarékpénztárak útján.

Válasz a támadásokra
Politikánk és általában a szövetkezett ellenzéki pártok belső összetétele – folytatta – az utóbbi időben több ízben foglalkoztatta a szlovenszkói sajtó egy részét. Nem kívánok polémiába bocsátkozni a kezdeményezővel, a Kassai Napló cikkírójával, mert hinni akarom, hogy a magyar ügy érdekeit vélte szolgálni, ha ez nem is sikerült neki, de jellemző, hogy ezeknek a cikkezéseknek a hatása alatt jelent meg legutóbb a Hlinka-párt orgánumában egy közlemény, mely a szlovenszkói magyarokat – kiket a cikk állítása szerint szabadkőmívesek és protestánsok vezetnek – az intranzigens katolikus pártba hívja. Nem kívánok a felhívással érdemben foglalkozni, csak sajnálni tudom azt, akit az intranzigens katolicizmus annyira elragad, hogy talán az eretneküldözés és oroszlánvermek korát is felidézni volna képes. Az ellen pedig a leghatározottabban tiltakozom, mintha az itteni magyar politika irányítására a szabadkőmívesség gyakorolna számbavehető befolyást. És azt is meg kell mondanom, hogy az, aki magát magyarnak vallja, aki a magyarság küzdelmében részt vesz, azt becsülettel szolgálja, mind értékes munkatársunk, ha katolikus, protestáns vagy „horribile dictu” zsidó is.
A Hlinka-párt ma határozottan a legerősebb szlovák és egyszersmind a legnagyobb szlovenszkói párt és nem csodálkozunk rajta, ha hatalmát és erejét növelni akarja s Szlovenszkó őslakóinak minden rétegét meg akarja nyerni működésének. Az ilyen szellemű megnyilatkozás azonban semmi esetre sem alkalmas céljai elérésére, mert míg egyrészt az autonomista magyarság vezetőinek egy részét akarja támadni, másrészt és ez még nagyobb hiba, az intranzigens katolicizmusban látja a nagy összefogó erőt, a keresztényi türelem és demokrácia helyett. A mi pártunk politikájának iránya mindig a középút volt és sohasem tartoztunk a szélsőséges elemekhez, ma is a kiegyenlítő szerepet vagyunk hivatva betölteni és a magyarság egységes fellépésének útjait, valamint a speciális szlovenszkói politikát ilyen tevékenységgel segíteni elő.
A szlovenszkói ellenzéki pártokhoz való viszonyunkat az határozza meg, mennyire respektálják jogainkat és mennyiben egyezik meg programunk az alapvető kérdésekben.

Politikánk előterében ma is Szlovenszkó és Ruszinszkó autonómiája áll
ez ma már sokszorosan elismert életszükséglete az itteni őslakosságnak, és elmúlt már az az idő, amikor a centralisták beállítását, mely szerint az autonómia csak a heccpolitika eszköze, komolyan venné.
Beszédét azzal a kijelentéssel fejezi be, hogy megfogyatkozott erővel bár, de nyugodt lélekkel kívánja folytatni a munkát, mert elmondhatja, hogy: nem cselekedett a lelkiismerete ellen.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. augusztus 10. 3. p.

Szent-Ivány József ebben a beszédében fejtette ki először új politikai irányvonalát, amelynek lényege a szorosabb együttműködés a magyar pártok között, valamint a belpolitikában a nemzetiségi sérelmek után a gazdasági ügyek előtérbe helyezése. A csehszlovák állam megszilárdult, itt kell a magyarság számára megtalálni a boldogulást. A kifejtette gondolatok előrevetítették a Magyar Nemzeti Párt megszületését és a húszas évek közepén az által gyakorolt „reálpolitikát”.

24

Érsekújvár, 1925. január 6. A sajtó által az érsekújvári egyezmény néven emlegetett szerződés szövege, amelyet az ellenzéki magyar pártok közötti ellentétek rendezése érdekében a két legerősebb magyar párt, a kisgazdapárt és a keresztényszocialista párt egyezményt kötött.

Másolat.

A szlovenszkói és ruszinszkói ellenzéki pártok az őslakosság politikai, gazdasági és kulturális érdekeinek hathatósabb szolgálatát tartván szemük előtt, alulírott megbízottjaik útján az alább felsorolt irányelveket állapítják meg, illetve az alább részletezett megállapításokat kötik.
I.
A csehszlovák köztársasággal szemben elfoglalt álláspontunk tekintetében – mint a békeszerződés becikkelyezése óta eddig is – cikkeinkben, beszédeinkben s minden nyilatkozatainkban mindig irányadók a következő megállapítások:
1. Az állammal szemben a békeszerződés becikkelyezéséig elfoglalt negatív álláspontunkat feladtuk. Feladtuk az állam tényleges és jogi létét illetően, de fenntartjuk annak etikai alapjait illetően, mert ezen alapon legfőbb követelménye: a népek akarata hiányzik.
Az utóbbi a szlovenszkói magyarság és németségre áll csupán, a szlovákság maga jogosult meghatározni, vajon azok, akik nevében nyilatkoztak, erre jogosultak voltak-e vagy sem?
2. Elismerjük az állam tényleges és jogi létét, hogy annak polgáraivá váltunk s hogy azzal szemben állampolgári kötelezettségeink vannak.
3. Állampolgári kötelezettségeink teljesítéséért jogunk van a békeszerződésekben és az állami alap, alkotmány és egyéb törvényekben biztosított összes jogaink tejességére.
4. Miután népeink állampolgári kötelezettségeinek – felelős kormánytényezők által elismerten – mindenbe, mégpedig a többi nemzetek közül kiemelkedve megfelelnek s mert ezzel szemben jogaink a gyakorlatban nem adatnak meg, megállapítjuk, hogy a loyalitás terén nem ők vannak tartozásban az állammal szemben, de ez velök szemben.
Az állammal szemben köteles loyalitás nem azonos a kormányokkal szemben való loyalitással, sőt a kettő közül éppen ezért kell éles különbséget tennünk, mert azon jogainkat, amelyet az állam részünkre a szerződések és a törvényekben biztosított, éppen a kormányok nyirbálják meg és kobozzák el.
A fentieknek és az azokból levont következtéseknek megfelelően megállapítjuk, hogy
6. Az adófizetés és a katonáskodás mint a legfőbb állami kötelezettségek teljesítésén kívül, népeinktől mindaddig, amíg papíron biztosított jogaik teljességének birtokában nem lesznek, mi sem kívánható, sőt a kötelezettségek és jogok egyensúlya csakis akkor fog beállani.
7. Arról tehát, hogy népeink az állam javaiért az adófizetés és katonáskodáson kívül egyebet is nyújtsanak, csakis a jogok és kötelezettségek egyensúlyának az előző pontban említett helyreállása után lehet szó, addig minden ilyen irányú tárgyalás visszautasítandó.
8. A kormánnyal, tényezőivel, a kormány többség tagjaival ilyen irányú tárgyalások, hivatalos vagy magántárgyalások a pártközi bizottság előzetes felhatalmazása nélkül nem kezdeményezhetők. A másik oldalról netán történő kezdeményezés a pártközi bizottság elnökével azonnal a legrészletesebben közlendő s csakis a bizottság 2/3 többségének megállapodása alapján s annak szigorú betartásával fogadható el és folytatható, mégpedig szigorúan csak az általa megállapított keretek között.
II.
Tekintettel arra, hogy az orsz. ker. szoc. párt a szó tevőleges értelmében nemzetközi jelleggel bír, ezzel szemben az orsz. magyar kisgazda, földmíves és kisiparos párt, valamint a szepesi német párt és a magyar jogpárt nemzeti jelleget viselnek, az utóbbiak.
1. Tudomásul veszik, hogy a ker. szoc. párt a pozitív internacionále elve alapján állva az őslakosság összes nemzeteit egy elvi alapon, keresztény erkölcs elvi alapján akarja egyesíteni.
2. Miután a ker. szoc. párt ezen törekvése se a magyarság se a németség, se az egyetemes közérdek ártalmára semmiképpen sem lehet, sőt azoknak hasznára akar válni, a többi pártok ne tűrjék, hogy a sajtójuk vagy híveik a ker. szoc. párt ezen nemzetközisége ellen írjanak, beszéljenek, agitáljanak és ha ez mégis megtörténne, tartoznak az illető lapok vagy személyek ellen a legélesebb eszközökkel is fellépni.
3. A kisgazda, szepesi német és jogpárt Szlovenszkó és lakosságának szlovák nyelvű részével szemben érdektelenek lévén, megnyerésükre irányuló minden akciót kizáróan a ker. szoc. pártnak engednek át s erre szolgáló minden lehetőséget a ker. szoc. párt elnökségének tudomására juttatnak, s ha a párt azt kívánja, a végrehajtást is teljesen neki engedik át.
III.
Megállapítják a jelen megegyezésben részt vevő pártok, hogy új magyar vagy nem nemzeti alapú, esetleg internacionális színezetű párt (pld. autonómia pártja, katolikus párt stb.) megalakítását tárgyi szükségesség nélkül levőnek s így személyi érdekeket szolgálónak tekintik, az ellen határozottan állást foglalnak s amennyiben azok előkészítésében, megalakításában, előmunkálataiban tagjaik részt vennének, azt a párthűség megszegésének tekintik s eszerint bírálják el.
IV.
Megállapítják a jelen megegyezésben részt vevő pártok, hogy azon már elfoglalt álláspontjukat revidiálásra, mely szerint Szloveszkó autonómiájának kiküzdésére irányuló minden mozgalmat minden feltétel nélkül támogatják, ez idő szerint okuk nincsen és se szóval, se írásban ezzel ellenkező nyilatkozatokat nem tesznek.
V.
Megállapítják a jelen megegyezésben részt vevő pártok, hogy a következő nemzetgyűlési választásokban – úgy a képviselőházat, mint a szenátust illetően – közös listával vesznek részt az alábbi módozatok mellett:
1. A lista cime: „Az őslakos magyar, szlovák, német keresztényszocialisták, kisgazdák, földmívesek, kisiparosok, kereskedők és munkások pártja.” A címfelírás a két magyar kerületben magyar nyelven, a szlovák kerületekben szlovák nyelven kezdődik.
A közös listán felölelendők pártállás szerinti arányát illetően a mindenkori utolsó megyei választásoknál kimutatott, illetve az alábbiak szerint kiszámítandó számarány az irányadó.
3. Alapul szolgál a megyei választás. Ott, ahol a megyei választás közös listán folyt le, a megosztás a tényleg megválasztott tagok pártállása szerint történik. Esetleges korektivumok gyanánt szolgál az ugyanottani járási vagy községi választás külön listáinak eredménye.
4. A jelölési arányszám országosan, kerületenkint állapíttatik meg.
5. A két párt rendelkezésére álló helyek betöltése kizáróan az illető pártok illetékes szerveinek tartatik fenn.
6. A kisgazdapárt és egyéb pártok a szlovák kerületben nem jelölnek, híveiket a közös listára szavaztatják le.
7. Az egyes pártok részére a következő helyek állanak rendelkezésre.
Az érsekújváriban:
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
A kassaiban:
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
Az egyesített szenátusi kerületben:
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
8. A választási megbízottak kijelölése, a jelölőlisták elkészítése s szükséges nyilatkozatok beszerzése, az 1000 aláírás biztosítása s általában az egész választási akció irányítása és ellenőrzése céljából kerületenkint egy-egy választási bizottság alakítandó a pártközi bizottság legelső ülésén, s ezen bizottságok megfelelő instrukciókkal már eleve ellátandók.
9. Amennyiben a választás eredménye a megállapított arányszámtól eltérő lenne, a második skrutinium céljaira való külön jelölésnél az eltérés korrigálandó. Ha ennek dacára eltérés mutatkoznék, avagy ilyen eltérés időközi megüresedés által állana elő, akkor a rövidséget szenvedett párt vezetőségének kívánságára a másik párt az általa szám fölött bírt helyet a másik pártnak átengedni tartozik.
A közigazgatási választásoknál népeinknek vitális érdekeire való tekintettel közös lista és közös választási küzdelem határoztatik el elvileg.
VI.
Miután a közös bizottság, annak vezérlőbizottsága s amennyiben működése az előbbiekre kiterjed, a központi iroda is a pártközi bizottságnak egyidejű megalakítása által politikai jelentőségét jórészben elveszítette, de mert viszont ezen szervek megszüntetése se célszerűnek, se kívánatosnak nem mutatkozik, elvben elhatározzák jelen megegyezést létrehozó pártok, hogy a közös bizottságot, vezérlő bizottságot, s amennyiben feladata az előbbiekre kiterjed, a központi irodát is Dr. Lelley Jenő nemzetgyűlési képviselő úr memorandumában lefektetett irányelvek szerint s a netán felvetendő egyéb megfelelőnek mutatkozó elvek s gondolatokkal kibővítve a szlovenszkói és ruszinszkói őslakosság erkölcsi erejét reprezentáló testületekre és szervekké fejlesztik ki, s az ez irányú előmunkálatok együttes elvégzésével dr. Petrogalli Oszkár és Dr. Lelley Jenő urakat bízzák meg.
A tervezet felett a pártközi bizottság fog dönteni, a kifejlesztés végrehajtása a közös bizottság és szerveinek feladata lesz.
VII.
A jelen megállapodásban részt vevő pártok egy bizottság megalakítását határozták el a következőleg:
1. A bizottság neve: „Pártközi vezérlő bizottság.”
2. A bizottságot a pártok létesítik, minélfogva a pártoknak jutó tagsági helyekre a pártok illetékes szervei delegálnak rendes tagokat és párttagokat.
3. A bizottság áll:

Gyors intézkedést igénylő és kisebb jelentőségű kérdésekben szűkebb bizottság dönt, amely áll:

Elvi kérdések eldöntése a teljes bizottság elé tartozik.
4. A bizottság hatásköre:
a. döntés a jelen megállapodás I-II-III. fejezetében foglalt elvi megállapodások megváltoztatása, vagy hatályon kívül helyezése fölött.
b. határozni afölött, amit a jelen megállapodás reábíz.
c. a megállapodáshoz hozzájáruló pártok politikájának egységes irányítása.
E pontokat illetően félreértések elkerülése céljából a következők állapíttatnak meg:
Az egységes irányítás a pártok között azonos programpontokra vonatkozik csupán, oly programpontokat illetően azonban, amelyeket egyes pártok külön vállalnak és megvalósítani iparkodnak, a pártok részére teljes szabadság tartatik fenn.
A pártoknak agitációs szabadságát csupán az egymással szemben köteles loyalitás korlátozza.
A pártok belügyei (adminisztráció, szervezet stb.) nem tartoznak a pártközi bizottság hatáskörébe.
E felsorolás csupán exemplifikativ.
d. elhatároztatván, hogy a pártok, vagy tagjai közt felmerülő politikai természetű vagy azon alapuló vitás esetek a nagy nyilvánosság kizárásával intézendők el, megállapíttatik a következő köteles eljárás:
A vitás eset a panaszlott párt elnöksége elé terjesztendő megfelelő intézkedés és jóvátétel végett. Ha ez kielégítő nem lenne, mindkét fél egy-egy döntőbírót választ, a döntőbíróság elnökét a pártközi bizottság küldi ki s ezen bizottság határozata végérvényes.
A sajtó útján felmerülhető személyes ügyek hasonlóan alakítandó döntőbíróság által intézendők el.
e. a pártközi bizottságnak feladata közérdekű bizalmas kérdésekben előterjesztéseket tenni.
f. a pártok politikai jelentőségű gazdasági működését irányítja. Közgazdasági szerveknek együttműködését esetleges egyesítését segíti elő.
Úgy a pártok, mint azoknak tagjai kötelesek a pártközi bizottság által hatáskörébe adott irányításokat követni, határozatait respektálni, döntéseit elfogadni. Joguk van a pártok elnökségeinek a pártközi bizottság elé, valamelyes intézkedés ellen halasztó hatállyal nem bíró előterjesztéssel élni. Az intéző bizottság az előterjesztés indokaival sürgősen foglalkozni s az előterjesztésre indokolt választ adni tartozik.
Lelley Jenő s.k. Szent-Ivány József s.k. Petrogalli Oszkár s.k. Körmendy-Ékes Lajos s.k. Füssy Kálmán s.k. Jabloniczky J. s.k.

Gútai Plébániahivatal Irattára. Gépelt aláíratlan tisztázat.

Az irat utolsó oldalának hátoldalán kézzel írva „Palkovich Viktor”, valamint „Az érsekújvári egyezmény 924 6/XII”.
Az érsekújvári egyezmény szövege eddig ismeretlen volt, ez a dokumentum Palkovich Viktor egykori gútai esperesplébános irathagyatékából került elő. Palkovich ekkor nemzetgyűlési képviselő és az OKP pártvezetőségének tagja volt, ilyen minőségében részt vett az érsekújvári ülésen.
A sajtóközlemények nem szóltak részletesen az egyezmény tartalmáról, csupán azt emelték ki, hogy új közös szervet hoznak létre Pártközi Vezérlő Bizottság néven, és megegyezés született a közös jelölőlista állításáról a legközelebbi nemzetgyűlési választásokon. Maga az egyezmény azonban más fontos kérdésekkel is foglalkozott. Az első pontban kimondják, hogy a Csehszlovák Köztársaságot jogilag elismerik ugyan, de a nemzetközi egyezményekben garantált kisebbségi jogoknak a be nem tartása, csorbítása miatt az együttműködés a kormánnyal kizárt. Minden esetleges tárgyalás a kormánnyal a pártok részéről csak azután folytatható, ha azt az alakítandó pártközi bizottság előzetesen jóváhagyja. A második pont kimondja és elismeri, hogy az OKP nemzetközi párt, szemben a többi párttal, amelyek csak nemzeti jellegűek. Ezért a többi párt részéről a keresztényszocialista párt nemzetközi jellegének támadása a sajtóban tilos. Továbbá elfogadják, hogy a szlovák lakosság körében folytatott agitáció teljesen az OKP hatáskörébe tartozik. A harmadik pont kimondja, hogy semmilyen új párt megalapítására nincs szükség, ilyen csak személyes érdekeket szolgálna, ezért a tagjaik ellen, akik ilyen pártalapításban részt vennének, az aláírók fellépnek. A negyedik pontban továbbra is elkötelezték magukat minden Szlovenszkó autonómiájáért folytatott politikai mozgalom támogatása mellett. Kimondták azt is, hogy az eddig létrehozott Közös Bizottság, annak Vezérlő Bizottsága, és részben a Központi Iroda is politikai jelentőségét elveszíti, és helyüket, szerepüket az új pártközi bizottság veszi át.
Figyelemre méltó az a tény is, hogy csupán a két legerősebb párt kötötte ezt az egyezményt, a kisebb pártok, a szepesi németek, a ruszinszkóiak csak később csatlakoztak az egyezményhez. Nyilvánvaló az is, hogy az új pártközi bizottságban többségben voltak a keresztényszocialisták. Ezek a jelenségek arra utalnak, hogy az egyezmény előkészítése során elsősorban Lelley Jenőnek a pártok függetlenségét megőrizni kívánó akarata érvényesült Szent-Ivány Józseffel szemben.

 

26

Budapest, 1925. április 10. Valószínűleg a kisgazdapárt vezetői által a magyar kormány részére készített javaslat egy jövendőbeli egységes magyar párt finanszírozásáról.

AZ EGYSÉGES PÁRT PÉNZÜGYI KÉPE
A mai felvételezés havonta
Ker. szoc. párt Kc. 84.000. –
le a tót osztályé „ „ 15.000. –
Marad Kc. 69.000. – Kc. 69.000. –
Kisgazda párt „ 30.000. –
Zipser párt „ 5.000. –
Prágai Magyar Hírlap „ 26.000. –
Kc. 130.000. –
Beszerzendő volna évente
Kg. párt jelenlegi bevétele Kc. 400.000. –
Ker. szoc. pártnál beszedendő „ 400.000. –
Összesen Kc. 800.000. –
Egy hónapra 800.000/12 „ 66.000
Összes fedezet havi Kc. „ 196.000

Az egységes párt ügyvitelének tervezete és költségei
központ Pozsony
Irodai segédszemélyzet:
könyvelő Kc. 1600. –
pénztárnok „ 600. –
4 gépíró á 500 „ 2000. –
1 gép- és gyorsíró „ 1200. – 5400
Főtisztviselők:
a/ A segédhivatal főnöke és administrátió, pénzkezelés
ifj. Koczor Gyula „ 4000. –
b/ Politikai, sajtóügyi főnök dr. Flachbart Ernő „ 5000. –
c/ Gazda szakosztály főnöke
Szabó István tanár (Esetleg Kassán) „ 4000. –
d/ Munkásügyi szakosztály főnöke
Fleischmann Gyula „ 5000. – 18.000. –
23.400. –
e/ Ipari, kereskedelmi szakosztály főnöke ? Kc. 3000. –

f/ Kulturális szakosztály pozsonyi vezetője (székhely Kassa) „ 2500. –
g/ Hitel és pénzügyi szakosztály főnöke
verzatus bankember „ 5000, – „ 10.500. –
Irodai költségek havonta „ 2.000. –
Fűtés, világítás, lakbér „ 3.000. –
Nyugdíj és munkásbiztosítás „ 3.000. –
Utazások napidíjak „ 20.000. –
Előre nem láthatók Vándortitkár stb. szolga „ 10.000. –
Pozsony központ havi költsége Kc 71.900. –
Kassai központ.
Segédszemélyzet
1 könyvelő Kc. 1600. –
1 pénztárnok „ 600. –
2 gépíró „ 1200. – Kc. 3.400. –
Főtisztviselők:
a/ Administratiós osztály a pozsonyinak alárendelve
főnök Bőhm Rezső Kc. 3000. –
b/ Politikai sajtóügyi titkár Forgách Géza „ 3000. –
c/ Gazda szakosztály pozsonyi tisztviselője ? „ 2000. –
d/ Munkásügyi szakosztály kassai része ? „ 3000. –
e/ Ipari, kereskedelmi szakosztály vezető „ 1500. –
f/ Kulturális osztály vezetője Kassa, Sziklay Ferenc „ 4000. – „ 16.500. –
Iroda költség havi „ 1.000. –
Fűtés, világítás, lakbér „ 2.000. –
Nyugdíj és munkásbiztosítás „ 2.000. –
Utazások, napidíjak „ 10.000. –
Előre nem láthatók „ 5.000. –
Összesen „ 39.900. –
Egyéb költségek
Titkárok és egyéb tisztviselők
6 munkástitkár á Kc. 800. – Kc. 4.800. –
2 főtitkár á Kc. 1800, – „ 3.600. –
14 titkár á Kc. 1000. – „ 14.000. –
Nagyobb titkárságoknál segédszemélyzet
10 személy á Kc. 600. – „ 6.000. –
Pénzügyi ellenőrzés „ 1.000. –
2 vándor tanító á 2000. – „ 4.000. –
Összesen Kc. 33.400. –
A járási irodák fenntartási, titkárok egyéb költségeit az egyes járási szervezetek maguk szerzik be, hasonlóan ők gondoskodnak esetleg ezen kívül szükséges tisztviselők fizetéséről.
Újság előállítás
A jelenlegi helyzet szerint a Pmh. és Magyar Újság fúziója esetén oly munkamegosztás volna lehetséges a lapoknál és oly elterjedése azoknak, hogy minden bizonnyal deficitmentes volna előállításuk, de havi Kc. 20.000. – támogatás bizonyosan elegendő volna.
Fenti egyéb költségek összege Kc. 33.400. –
Ezek szerint tehát beállítunk havi „ 20.000. –
Összesen Kc. 53.400. –
Összesítése a kiadásoknak
Pozsonyi központ Kc. 71.900. –
Kassai Központ „ 39.900. –
Egyebek „ 53.400. –
Összes havi költségek: Kc. 165.200. –
Szükséges fedezet összehasonlításai
Rendelkezésre áll Kc. 196.000. –
Szükséglet „ 165.200. –
Maradvány Kc. 30.800. –
A fenti számadásokban nem vettük figyelembe azokat az összegeket, melyek a központi irodával kapcsolatosan használtatnak fel, mert az ez esetben megszűnnék, a párt prágai képviselete a Clubtitkárságnak egy tisztviselővel való kiegészítése útján volna kivihető, ennek azonban önmagát kell fizetnie, vagy pedig a képviselők, szenátorok havi befizetésével találna fedezetet. A megtakarítás tehát jóval nagyobb.
Ha a párt pénzügyeinek kezelése megfelelő kezekbe kerül – vannak ebben a szakban kiváló tehetségű tisztviselőink, így elsősorban ifj. Koczor Gyula és az ő munkáját egy pénzügyi bizottság ellenőrzése alá állítjuk egészen bizonyos, hogy nagy megtakarítások és a bevételek emelkedése következne be. A költségvetésben felvett tételek elég magasak, azok redukálása lehetséges.
A pártlapoknak az egész párt által való támogatása pedig rövidesen szintén meghozná a maga eredményét pénzügyi szempontból.
Általános elv volna a tisztviselők beállításánál, hogy az erre alkalmas emberek kerüljenek minden helyre. A jelenlegi viszonyok szerint sok olyan ember van még alkalmazásban, akik ismeretlenül, vagy csak szükségből alkalmaztattak és egyáltalán meg nem felelőek.
Az egységes párt működése fenti megosztás szerint igen értékes volna, minden­esetre összehasonlíthatatlanul nagyobb munkát tudna végezni a mai pártok, vagy központi szerveknél kevesebb költséggel.

1925. április 10.

MNL OL, K 437, 11. csomó, 10. tétel. 872-875 f. Gépelt tisztázat.

Az elemzésből kitűnik, hogy a magyar pártok a magyarországi rendszeres anyagi támogatásból fedezték csaknem az összes kiadásukat. A magyar kormány által nyújtott támogatás havi összege 1925 elején 145 ezer cseh koronát tett ki. A feltételezett egyesülés után az új párt kiadásainak nagy részét is a magyar kormány fedezte volna, ennek összege azonban némileg csökkent volna, feltételeztek némi megtakarítást. A fenti elemzést bizonyára a kisgazdapárt vezetői készítették, feltételezhetően Szent-Ivány József, erre utal az is, hogy a javaslat az ő támogatóit, Koczor Gyulát, Forgách Gézát igyekezett előtérbe tolni, vezető pozíciókba javasolni.

28

Pozsony, 1925. október 20. A Pozsonyi Rendőr-igazgatóság jelentése a megyefőnöknek a Magyar Nemzeti Párt megalakulásának körülményeiről és a keresztényszocialista párthoz fűződő viszonyáról.

Pozsonyi Rendőr-igazgatóság

Tárgy: Magyar Nemzeti Párt – megalakítás és a keresztényszocialista párthoz való viszonya

Zsupán úrnak Pozsonyba

Szent-Ivány József képviselő igyekezett sikertelen kísérletét a szlovákiai magyar ellenzéki pártok egyesítésére kijavítani egy új politikai párt megalapításával, a pártot romániai minta alapján Magyar Nemzeti Párt néven nevezte el.
E hónap elején Szent-Ivány képviselő Budapestre utazott és valószínűleg utasítást kapott, hogy ha lehetséges, egyesítse a szétforgácsolt szlovákiai magyar pártokat. Ennek bizonyítéka a budapesti újságok hírei ott tartózkodásának idején, amelyek ezt a gondolatot szellőztették. Akkor Szlovákiában erről az akcióról még semmit nem írtak.
A párt átfogó programját az idei év október 14-én a Prágai Magyar Hírlap 232. sz. hozta nyilvánosságra vezércikkében: Szlovenszkó és Ruszinszkó magyarságához.
Fő oka Szent-Ivány új akciójának magának a kisgazdapártnak a bomlása. Jól informált körök szerint az utóbbi időben jelentős számban hagyták el támogatói a magyar kisgazdapártot, különösen a magyar kálvinista papok, akik eddig a legszilárdabb támaszát alkották, akik lassan más liberálisabb politikai pártok felé orientálódtak. Ennek következtében, igyekezve megmenteni politikai karrierjét és képviselői mandátumát, kitalált Szent-Ivány képviselő új szimpatikusabb politikai jelszót, hogy megszerezze a magyarok más rétegeit, ugyanis ez az új párt nem csak egyetlen csoport érdekeit védené, mint volt pártja, a kisgazdapárt.
Szent-Ivány képviselő elgondolása a megegyezés és együttműködés volt a keresztényszocialista párttal, ezért tárgyalt Dr. Szüllő csoportjával a keresztényszocialisták Zsolnán rendezett kongresszusán 1925. V. 15-én és javasolta, hogy Dr. Jabloniczky János, Bittó Dénes, P. Viktor, Gregorovics és Wirth Gyula vegyenek részt a Magyar Nemzeti Párt alakuló gyűlésén 1925. X. 18-án Érsekújvárban, amelyet Szent-Ivány hívott össze. Pozsonyban 1925. X. 16-án bizalmas találkozója volt a nevezett keresztényszocialista párti küldöttekkel.
Sikerült bizalmas úton megtudnom, hogy ezeknek a tárgyalásoknak a témája a két nevezett politikai párt közös együttműködése volt. Szent-Ivány képviselő kérte, hogy a keresztényszocialista párt a Magyar Nemzeti Párt megalakulása után lépjen be a pártba és a választásokon állítsanak közös jelölőlistát, ugyancsak az új párt neve alatt. A tárgyalás nem végződött megegyezéssel. Szent-Ivány képviselő a tárgyalásról nagyon feldúlt hangulatban távozott, amely nem hagyta őt el még a Magyar Nemzeti Párt alakuló gyűlésén sem, amelyre e hónap 18-án került sor Érsekújvárott.
Dr. Jabloniczky és társai nem jelentek meg ezen a közgyűlésen.
Érsekújvárott a gyűlésen mindössze 300 személy vett részt az Érsekújvári és a Komáromi járásból. A lefolyásáról a napi sajtó terjedelmes referátumokban számolt be. Eredménye nem mutat jó kilátásokat az új párt számára, az egész olyan benyomást keltett, hogy a kisgazdapárt régi nevének átfestéséről volt szó.
A gyűlés folyamán éles fellépésre került sor az érsekújvári és a komáromi csoportok között a képviselőjelöltek sorrendjéről történt tárgyalás során. Az érsekújvári csoport az első helyre a mostani érsekújvári polgármestert, Dr. Holota Jánost akarta, a komáromi csoport pedig Dr. Füssy Kálmán képviselőt. Hosszas, fárasztó tárgyalás után, amelyről köz­ben Szent-Ivány képviselő feldúltan távozott, a komáromi javaslat győzött. Ennek kö­vetkeztében valószínűleg Dr. Holota esélye teljesen szertefoszlott mandátum szerzésére.
Úgy tűnik, Szent-Ivány képviselőnek ez a kísérlete a magyarság egyesítésére teljesen sikertelen, még abban az esetben is, ha Dr. Szüllő keresztényszocialista csoportja csatlakozna. Egy ilyen esetleges lépés a Dr. Lelley Jenő képviselő támogatóinak az óhaja is, mivel így a keresztényszocialista párt tagjainak nagy része a Dr. Lelley frakciójába jönne, liberálisabbnak ítélve azt, nem utolsó oka lehet ennek a lépésnek, hogy a Magyar Nemzeti Párt a jelölőlistájára teszi a losonci zsidó gyárost, Tarján Ödönt. Ezért Dr. Lelley keresztényszocialista csoportja még nem kezdte el a választási kampányát, mivel várt a Magyar Nemzeti Párt megalakításával kapcsolatos események eredményére. Küldöttek delegálását a zsolnai kongresszusról az érsekújvári közgyűlésre úgy is lehetet volna értelmezni, mint fúziót, vagy legalábbis közös fellépését a Dr. Szüllő frakciójának a Magyar Nemzeti Párttal, amely eddig csak a Magyar Jogpártot szerezte meg, összeolvadva vele, azzal a feltétellel, hogy Tarján gyáros Losoncról jelölve lesz. Ezt a feltevést akarta ez a frakció megragadni, mint agitációs eszközt.
Az érsekújvári keresztényszocialista párt belső csoportja e hó 16-án bizalmas ülést tartott, amelyen a pártszervezet tagjainak kötelékébe fogadta a keresztényszocialista párt zsolnai kongresszusa által kizárt tagokat: Dr. Lelleyt, Dr. Mérey Lajost, Szappanos Lajost.
Az események további fejlődését ezekkel a politikai pártokkal kapcsolatban gondosan figyelem és folyamatosan jelentést adok a megfigyelésről.

1925. X. 20. [olvashatatlan aláírás]
SNA, fond PR BA, 242. doboz 12198/1925 prez. Kézzel írt cseh nyelvű fogalmazvány.

Az irat hátoldalán iktató pecsét Pozsonyi Rendőr-igazgatóság Elnökség, Érkezett 20. okt. 1925., sz. 12198.
A Pozsonyi Rendőr-igazgatóság folyamatosan figyelte Szent-Ivány József tevékenységét és helyesen úgy ítélte meg, hogy terve a magyar pártok egyesítésére nem járt sikerrel. A keresztényszocialista párt Szüllő Géza vezetésével egyedül indult a választásokon, és igyekezett elhatárolódni a Magyar Nemzeti Párttól, nehogy ütőkártyát adjon a Lelley Jenő vezette nyugatszlovenszkói keresztényszocialista párt kezébe. A keresztényszocialisták nem is képviseltették magukat az új párt alakuló gyűlésén. A keresztényszocialistáknak a Magyar Nemzeti Párthoz fűződő viszonyában külön problémát jelentett Tarján Ödön zsidó gyáros, akinek jelentős szerepe volt az új párt megalakulásában. A kisgazdapárt ugyan egyesült a kicsi Magyar Jogpárttal, de a megalakulás mégis inkább a párt új elnevezésének elfogadásáról szólt, mint egy új nagy párt létrejöttéről.

29

Komárom, 1925. december 1. Alapy Gyula levele Flachbart Ernőhöz, amelyben beszámol a keresztényszocialista párt és az MNP között Komáromban a nemzetgyűlési választások után kialakult helyzetről. Nem lát esélyt arra, hogy a keresztényszocialisták közeledjenek a nemzeti párthoz.

Komárom, 1925. dec. 1.

Kedves Barátom!

Nov. 27. kelt nagybecsű soraidra egyet aludtam, hogy nyugodtan és elfogultság nélkül adhassam meg reá a választ és ne vádolhassam magamat a szükséges megfontolás hiányával. Előre kell bocsátanom, hogy a helyzetet sokkal sötétebbnek látom, hogysem az együttműködésnek tárgyi és személyi feltételeit a mai adott körülmények közt biztosítani lehetne. Ma a tényleges helyzet az, hogy a M.N.P. nemcsak belegázolt a mi területünkbe, hanem ellenünk meg nem engedhető eszközökkel korteskedett a választások alatt. Itt Komáromban protestáns szervezeteinket csaknem mind elvitték felekezeti jelszavak meggondolatlan felvetésével, nem számolva azzal, hogy ennek ellenkező oldalon is következhetik sokkal súlyosabb folytatása, amely a tények bizonyítékaival tudja ezt ellenük fordítani. Molnár Béla és a Budapesti Hírlapban Körmendy-Ékes cikkei körülbelül helyesen jelzik a keresztényszocialista pártban uralkodó hangulatot.
Ilyen körülmények közt nem tudom, elérkezett-e az időpont a két párt között levő szövetség megalapozásának, amikor nincsenek likvidálva és elintézve a személyi sérelmeken kívül ezek a veszteségek, amelyeket nekünk okoztak.
Komáromban például mi keresztényszocialisták azt a szót, hogy kisgazdapárt, vagy nemzeti párt: nem mondtuk ki, Richter János szenátor ötnegyedórás beszédben tépte és marcangolta a keresztényszocialista pártot, amit nem lehet a lojalitás javára írni velük szemben. Mikor a komáromi párthíveink panaszai folytán erről teljes objektivitás mellett cikket írtam pártom felszólítására a P.M.H.-ban, ezt egyszerűen papírkosárba tették akkor, amikor egész héten át közölték a M.N.P. reklámcikkeit. Ez sem lojalitás. De tovább megyek. Egy lapnál dolgozunk Komáromban nemzeti pártiakkal, akik ebben a lapban nemcsak pártjuk propagandáját helyezték el, hanem állandóan csipkedték a keresztényszocialista pártot, folyton azt hánytorgatván, hogy az egyesülésnek, a közös lista elmaradásának, amelyet tényleg várt a magyar választóközönség, mi voltunk az akadályai. Minden népgyűlésen ezzel tömték tele a választók fejét és ezzel agitáltak ellenünk. Ez sem fair eljárás.
Mi a Lelley ellenpárttal meghendikeppelve mint első célért, pártunk egységének megmentéséért dolgoztunk a választások alatt és küzdöttünk a kormány pártjai hallatlan erőfeszítései és agitációja ellen. Ugyanakkor bennünket felekezeti pártnak minősítenek és tudva valótlanságokkal hangolják ellenünk a magyar választókat. Reám ebben az irányban a legrosszabb benyomásokat tették a választások tapasztalatai. Sőt ez sem volt elég. A közvéleményt mesterségesen is ellenünk hangolják még ma is. Politikai célokra használnak ki – természetesen ellenünk – minden társadalmi, sőt jótékonysági akciót is diszkreditálni igyekezvén a ker. szoc. párt helyi vezetőit.
Mindezt én pártom tudomására hoztam azzal, hogy Komáromban súlyosnak látom a helyzetet pártunk számára és a megfelelő védelmi intézkedések megtételét kérem ezekkel szemben. Magam sem erőt, sem kedvet nem érzek magamban az előreláthatóan kiélesedő küzdelmekre, és félreállok a politikai térről, tudományos és kulturális téren kívánok a jövő évtől kezdve dolgozni, leteszem a városi képviselő-testületben és minden más helyen elfoglalt közéleti tisztségemet és elvárom, hogy munkámat és helyemet a MNP legalábbis olyan munkaértékkel töltse be.
Ez az oka annak, amire most reátérek, hogy nagybecsű soraidban vett nagybecsű kívánságodnak ezúttal nem tehetek eleget. Nem gondolom, hogy a párt is kezdeményezhetné ezt a történtek után. A nagyobb sérelmet mi szenvedtük el a nagyobb párt részéről és a közeledésben nem találnám meg azt az őszinteséget és az utógondolatok hiányát, amelyek nélkül fontosabb és hosszabb lélegzetű szerződések a politikában nem köthetők.
Még egyet akarok hangsúlyozni előtted is, amit Bőhmnek is elmondtam, hogy ezt az elhatározásomat teljesen függetlenül hoztam meg attól, hogy a választások eredménye milyen kimenetelű volt. Őszinte és igaz örömet érzek a felett, hogy pártunkat a parlamentbe beillő és közéleti súlyuknál fogva is értékes emberek képviselik. Én a választás előtt is tudtam és hangoztattam, hogy a lista negyedik helye díszsírhely, mégis küzdöttem a pártért és a párt egységéért a Lelley-csoport ellen az én körzetemben kielégítő eredménnyel. Ezzel pártommal szemben meghoztam minden áldozatot, melyet tőlem várhatott.
Lelkiismeretem nyugodt, hogy nem vétettem sem pártom, sem a magyarságom érdekei ellen.
Ezekben kívántalak a legőszintébb […]

ŠANR PKN, fond Alapy, 26. doboz. Géppel, másolópapír segítségével készült aláíratlan másolat.

Alapy levelében elkeseredetten számol be a keresztényszocialista párt számára kedvezőtlen választási eredményeiről és az elmérgesedett választási kampányról Komáromban a két magyar párt között. Komor képet fest a régióban kialakult feszült helyzetről és visszautasítja a neki felajánlott közvetítő, kezdeményező szerepet a közeledésben a nemzeti párt irányába. A politikából való kivonulásával is fenyegetődzik, azonban ez nem valósult meg. A következő tartományi választásokon már első helyen jelöli őt pártja az érsekújvári választási körzetben.

33

Pozsony, 1927. április 29. A pozsonyi zsupán levele a rendőrigazgatónak és a járási parancsnokoknak, amelyben figyelmezeti őket, hogy Szent-Ivány „aktivista” politikáját a magyar kormány irányítja.

Pozsonyi Zsupáni Hivatal Elnöksége

Szám: 2841 prez. 1927 Bizalmas

Tárgy: A magyar aktivisták (Szentiványi J.) viszonya a kormányhoz

Rendőrigazgató úrnak Pozsonyba
Minden járási parancsnoknak
Komáromi rendőrség adminisztrátorának

Az itteni elnökséghez a következő információ érkezett:
A magyarországi félhivatalos Budapesti Hírlap nagy hangsúlyt fektet Szentiványi képviselő részéről a CsSzK-ban a német aktivistákra gyakorolt nyomásra, annak érdekében, hogy kezdjenek intenzívebb tevékenységbe a kisebbségek védelmében. A németeknek elsősorban támogatniuk kell a magyar törekvéseket 1. az elbocsájtott és nyugdíjas tisztviselők kérdésében, 2. továbbá az állampolgárság megoldása terén a CsSzK-ban, és 3. a tervezett közigazgatási reform módosításában. Rámutat [az érkezett információ – A.B.] a tényre, hogy mielőtt a német aktivistáknál Szentiványi képviselő fellépett (aki a felsőház elnökének és a magyar külföldi propaganda egyik vezetőjének, Wlassics Gyulának a veje), Budapesten tartózkodott, ahová Ternyei László szerkesztő kíséretében érkezett Prágából. Egyértelmű, hogy Szentiványi aktivista képviselő tevékenységét és az „ellenzéki” Szüllő képviselőét (aki szintén gyakran érkezik Budapestre) egyaránt innen irányítják a magyar kormány részéről, amely az egyik oldalon „aktivizmus” útján igyekszik törvényes előnyöket és védelmet szerezni a magyar kisebbség részére, a másik oldalon ugyanakkor Szüllő feladata – ahogyan az egyik utolsó kassai beszédéből kitűnik – az elégedetlen elemek összefogása, és megtartása a szlovák–ruszin területi csehellenes frontnak.
Az itteni sajtó az utóbbi időben több figyelmet szentel Ruszinszkó kérdésének is, újból cikkek szellőztetik a Saint-Germain-i szerződés egyes rendelkezéseit, így valószínű, hogy a magyar kormány ún. „kisebbségi” akciójának jelenségeiről van szó.
Ezt hozom tudomására. Az ottani megfigyeléseit az adott ügyben jelentse.

Pozsony, 1927. április 29.

zsupán
[olvashatatlan aláírás]

SNA PR, 242. doboz, 2841/prez./1927. Gépelt szlovák nyelvű tisztázat.

Az irat hátoldalán olvashatatlan iktató pecsét. Továbbá kézzel ráírva „tudomásul véve”, „elhelyezni [az irattárban A.B.]!”
A pozsonyi zsupán leveléből világosan kitűnik, hogy a rendőri és közigazgatási szervek vezetői tisztában voltak Szent-Ivány József magyarországi rokoni és politikai kapcsolataival, valamint véleményük szerint mindkét magyar párt tevékenységét, egyik oldalon az aktivista politikát, a másik oldalon ellenzéki lépéseket, a magyar kormány irányítja.
A levél akkor íródott, amikor, még bízva a sikerben, Szent-Ivány tárgyalásokat folytatott a kormányba lépésről Švehla miniszterelnökkel és a kormányzó német pártokkal a magyar követelések támogatásáról.

49

Pozsony, 1935. június 21. Bartók László pozsonyi magyar konzul jelentése a külügyminisztérium politikai osztálya vezetőjének a csehszlovákiai parlamenti választások után a magyar pártok képviselői között előállt helyzetről. Jaross Andor kijelentette, hogy nem támogatja Szüllő Géza jelölését a közös parlamenti klub élére.

MAGYAR KIRÁLYI KONZULÁTUS
POZSONY

37/főn./1935 Pozsony, 1935. évi június hó 21-én

Titkos!

Méltóságos
báró Bakách-Bessenyey György
követségi tanácsos úrnak, Budapest

Kedves Barátom!

I. Bár Tamás időközben Pestre utazott az ügyről referálni, Éva mégis megkért, hogy külön is írjam meg, mi történt Prágában a két párt között a közös klub konstituálása ügyében.
Éva előadása szerint Pál kijelentette, hogy többé nem alkalmazkodik Pesthez, nem csinál többé szervilis politikát és ezek alapján nem hajlandó belemenni abba, hogy a közös klub a régi formájában ismét megalakíttassék és annak elnöke Éva legyen. Nem hagyják magukat többé Éváék gyámsága alá helyezni – mondotta Pál, és inkább lemond három kollégájával együtt. Szeretné tudni, hogy akkor mit fog kezdeni Budapest az itteni politikával.
Már Elemér kihagyásánál is látható volt Pál önfejűsége, amit azonban most produkál, az véleményem szerint is túlmegy minden határon, és ezért hamarosan vagy le kell törni a szarvait, vagy lehetőleg eliminálni a politikából. Légy kegyes ezt Árpádnak is megmondani.
Talán legcélszerűbb volna, ha akár Wettstein, akár én magamhoz hivatnók és az időközben beérkező budapesti instrukcióknak megfelelően felszólítanók arra, hogy az utasítást haladéktalanul teljesítse a közös klubnak régi formájában való létesítése végett, annál is inkább, mert ellenkező esetben a pártoknak nem lesz meg a képviselete az állandó választmányban, amely a törvényhozás elkerülhetetlenül szükséges teendőit látja el a parlament feloszlatásának tartama alatt.
Hiába, most látható, hogy egyre jobban elharapódzik az a mentalitás, hogy Buda­pestnek nem állanak szankciók a rendelkezésére.
II. Éva ezenkívül még kérte általam a Minister Úrnak jelenteni, hogy a brüsszeli interparlamentáris konferencián Póka-Pivny Béla az ismeretes Beck-féle (lengyel) kisebbségi javaslat mellett szólalt fel a román és a cseh (Slávik) delegátussal együtt, míg a javaslat ellen foglalt állást Éva, valamint a német, holland és angol delegátus. A német és holland delegátusok neki is mentek Póka-Pivnynek, és az angolok is haragudtak rá. Magyar szempontból sajnálatos volt Póka-Pivny állásfoglalása és egyben különös is, hogy más álláspontot képviselt, mint Éva.
Az angoloknál és németeknél azonban nem lett nagy a baj, mert észrevették abból, hogy Póka-Pivny és Éva álláspontja nincsen összestimmelve, hogy Póka-Pivny felszólalása inkább egyéni akció lehetett. Mindenesetre jó volna azonban ezt a jövőben elkerülni – mondotta Éva.
Éva egyébként július elsején megy Pestre, és akkor részletesen referálni fog.
Szívélyes üdvözlettel
igaz híved
[olvashatatlan aláírás]

MNL OL, K64, 62. csomó, 7. tétel, 439/res/1935. Gépelt aláírt tisztázat.

Jaross Andor, a nemzeti párt ügyvezető elnöke, aki először lett tagja a prágai parlamentnek, nem akart beleegyezni, hogy a közös klub elnöke a keresztényszocialista Szüllő Géza legyen. Azonban a magyarországi kormány egyértelmű támogatása nyomán mégis Szüllő lett a parlamenti klub elnöke.

53

Prága, 1936. november 16. A csehszlovák belügyminisztérium elnöksége elküldi a bizalmas úton megszerzett jegyzőkönyv fordítását a Miniszteri Tanács Elnökségének az Egyesült Országos Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt vezetőségének alakuló üléséről, amelyre 1936. június 21-én került sor Érsekújvárott.

Belügyminisztérium Elnökség

25.613 sz. Prága, 1936. november 16.

Egyesült magyar keresztényszocialista és magyar nemzeti párt
Bizalmas

Miniszteri Tanács Elnökségének, Prága
Mellékelve küldjük tudomásulvételre a bizalmas úton megszerzett feljegyzés fordítását az egyesült magyar keresztényszocialista és magyar nemzeti párt vezetőségének üléséről, amelyre 1936. június 2-án került sor Érsekújvárott.
Ez a feljegyzés áttekintést ad a párt elnökségéről, a végrehajtó bizottságáról, és az egyes szakosztályokról.
A miniszter nevében
[olvashatatlan aláírás]

Másolat a 25.613/1936 pres.belügy.min sz.-hoz

Fordítás

Jegyzőkönyv
az egyesült országos keresztényszocialista és magyar nemzeti párt vezetőségének 1936. június 21-én Érsekújvárott a Posta utca 2. sz. helyiségében délután 16 órakor tartott üléséről.
Dr. Szüllő Géza megnyitja az ülést és megállapítja, hogy az ülés határozatképes, mivel az ülésen részt vesz a vezetőség 200 tagja. Ezután megbízza a jegyzőkönyv vezetésével Dr. Aixinger Lászlót és hitelesítéssel megbízza Dr. Haiczl Kálmánt és Kontsek Györgyöt.
Dr. Szüllő Géza a rövid üdvözlő beszéde után felhívja a párt vezetését, hogy válasszon új elnökséget.
Az egyhangú szavazás eredménye a következő:
A párt elnöke: Jaross Andor.
Országos ügyvezető elnök: Eszterházy János.
Az elnökség tagjai: Dr. Szüllő Géza, a parlamenti klub elnöke és Szentiványi József.
Alelnökök: Balázsy Péter, Gregorovits Lipót, Dr. Korláth Endre, Pintér Béla, Dr. Szilassy Béla és Toszt Barnabás.
Szintén egyhangúlag választották meg az országos végrehajtó bizottságot, ezenkívül az országos szakosztályok elnökeit és alelnökeit.
A párt országos végrehajtó bizottságának tagjai, a már megválasztott pártelnökségi tagokon és a törvényhozókon kívül, akik hivatalosan a végrehajtó bizottság tagjai, a következő párttagok voltak megválasztva:

1/ Bártfay Kálmán 1/ Antal Gyula
2/ Dr. Bittó Dénes 2/ Baig Árpád
3/ Bessenyei György 3/ Egry Ferenc
4/ Bujanovics Gyula 4/ Fábry Viktor
5/ Csuha Sándor 5/ Fodor Jenő
6/ Galambos Béla 6/ Forster Lajos
7/ Dr. Gyurky Ákos 7/ Fulop Zsigmond
8/ Király József 8/ Dr. Gothe Árpád
9/ Dr. Loscherer Géza 9/ Koszorú Károly
10/ Majthényi László 10/ Nagy Ferdinánd
11/ Dr. Simon Menyhért 11/ Papezsik András
12/ Dr. Sziklay Ferenc 12/ Papp Mihály
13/ Dr. Tomaschek László 13/ Polchy István
A párt országos szakosztályainak elnökei: 14/ Rázga Károly
14/ Dobránszky János 15/ Rhédeky János
15/ Dr. Haiczl Kálmán 16/ Siménfalvy Árpád
16/ Dr. Kuthy Géza 17/ Soross Béla
17/ Dr Neumann Tibor 18/ Szabó Béla
18/ Schubert Tódor. 19/ Bartal István
20/ Dr. Kmosko Béla.
A párt országos szakosztályainak az elnökei, illetve az alelnökei szintén egyhangúlag lettek megválasztva a következőképpen:
1/ Nemzetiségi szakosztály: Elnök Dobránszky János, alelnök Kreibich Károly,
2/ Kisiparos szakosztály: Elnök Dr. Kuthy Géza, alelnök Helyei Gyula,
3/ Szociális szakosztály: Elnök Dr. Neumann Tibor, alelnök Dr. Rhédeky László,
4/ Kulturális szakosztály: Elnök Schubert Tódor, alelnök Antal Gyula,
5/ Egyházpolitikai szakosztály: Elnök Dr. Haiczl Kálmán, alelnök Soross,
6/ Mezőgazdasági szakosztály: Elnök Dr. Szilassy Béla, alelnök Bujanovits Gyula,
7/ Közalkalmazottak szakosztálya: Elnök Dr. Holota János, alelnök Toszt László,
9/ Ifjúsági szakosztály: Elnök Bartal Iván, alelnök Dr. Kozma Ferenc,
10/ Munkásszakosztály: Elnök Kontsek Gyula, alelnök Vircsik Károly.
Az országos pártvezetőség egyebek között határozott arról, hogy létrehoz két jogvédő irodát, egyet keleten, egyet nyugaton. Ezek vezetésével Pozsonyban Dr. Szilárd Marcelt, Rimaszombatban Dr. Törköly Józsefet bízták meg.
A választások lefolyása után Dr. Szüllő Géza az elnöki széket átadta az újonnan megválasztott elnöknek, Dr. Jaross Andornak, aki ezután impozáns székfoglaló beszédet tartott.
Utána Eszterházy János vette át a szót, aki mint ügyvezető elnök megköszönte a bizalmat és a legeredményesebb munka kifejtését ígérte.
Dr. Rhédeky László (Kassáról) és Pintér Gyula (Udvardról) köszöntötték a párt újonnan választott elnökséget, köszöntötték elsősorban Jaross Andor elnököt és Eszterházy Jánost, az ügyvezető elnököt és megköszönték az előző elnökség eddigi munkáját.
Seppenfeld János (Körmöcbányáról) köszönti az új alakulatot, amelyhez a jövőben a szlovenszkói németek is csatlakozni akarnak. Biztosítja az új pártot a németek leg­odaadóbb támogatásáról.
Ifj. Lakatos János (Deregnyőről) ugyancsak lelkes üdvözlő szavakat mondott.
Jaross Andor ez után javasolja, hogy június 21. legyen kihirdetve a csehszlovákiai magyarok ünnepének, hogy a jövőben ezen a napon a párt elnöksége mindig ülést tartson, amelyen aztán megünneplik a mai kongresszust.
Az országos elnökség Jaross Andor javaslatát egyhangúlag elfogadja.
Az elnök Jaross Andor „Éljen” felkiáltással és nagy taps közepette az elnökség ülését bezárja.
Jegyzőkönyv lezárva és aláírva
K.m.f

Jegyzőkönyvvezető:

Jegyzőkönyv-hitelesítők:

NA, fond PMR, 575. doboz, S 1468 – Maďarská křesťansko-sociální strana a maďarská národní strana na Slovensku – činnost, PMV 25613/1936. Az első oldal cseh nyelvű, a jegyzőkönyv fordítása szlovák nyelvű. Gépelt tisztázat.

Az első oldalon iktatópecsét, felirata: „Miniszteri Tanács Elnöksége Titkárság, érkezett: 1936. november 19. Melléklet: 1 szám 9172” több olvashatatlan aláírás is látható, valamint „a-a”.
Az egyesülést kimondó érsekújvári kongresszus után tartott első pártvezetőségi ülésen a két elődpárt tagjai közül paritásos alapon választották meg az új párt elnökségét és a Végrehajtó Bizottságot, valamint az egyes szakosztályok elnökeit és alelnökeit. A bizottság névsorában a jobb oldalon az MNP, a bal oldalon az OKP által delegáltak, illetve volt tagjai sorakoznak.

Szá­munk szer­zői

Angyal Béla (1958)
helytörténész (Gúta, Szlovákia)

Bajcsi Ildikó (1985)
doktorandusz (Eszterházy Károly Főiskola, Eger, Magyarország)

Bauko János (1970)
nyelvész (Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, Szlovákia)

Fülöp László (1944)
nyelvész (Kaposvári Egyetem, Kaposvár, Magyarország)

Kontra Miklós (1950)
nyelvész (Károli Gáspár Református Egyetem, Magyarország)

Kolláth Anna (1954)
nyelvész (Maribori Egyetem, Maribor, Szlovénia)

Liszka József (1956)
etnológus (Selye János Egyetem, Komárom; Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja, Komárom, Szlovákia)

Misad Katalin (1961)
nyelvész (Comenius Egyetem, Pozsony, Szlovákia)

Molnár Miklós (1952)
tanár (Hungarolingua Language School, Magyarország)

Szűts István Gergely (1977)
történész, levéltáros (Veszprém Megyei Levéltár, Veszprém, Magyarország)

Impresszum 2017/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XIX. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok
ÖLLÖS LÁSZLÓ: Az európai önazonosság kérdéseinek egyik csoportja
POPÉLY ÁRPÁD: A kárpátukrán szojm megválasztása 1939 februárjában (1. rész)
L. JUHÁSZ ILONA: Kárpátok Őre és Vasturul. Egy első világháborús szobortípus újjászületése aktualizált ideológiai üzenettel
TÓTH ARNOLD: A Nagytárkányi népköltési gyűjtemény keletkezése. (Lázár Péter és a Folklore Fellows egri gyűjtése, 1913–1914)
RISZOVANNIJ MIHÁLY: Schnitzer Ármin és Pap Gábor barátsága – Schnitzer emlékiratainak tükrében
GAUCSÍK ISTVÁN: A kisebbségi magyar szövetkezeti központok kérdése a két világháború közötti Csehszlovákiában
KÁZMÉR ANIKÓ:Véleményes igekötők

Közlemények
VAJDA BARNABÁS: A párizsi béketárgyalások a kezdődő hidegháború kontextusában

Pályakép
SÁNDOR ELEONÓRA: „Itt kutatási szabadság van”. Beszélgetés a 60 éves Öllös Lászlóval

Könyvek
LENTNER CSABA: Rendszerváltás és pénzügypolitika. Tények és tévhitek a neoliberális piacgazdasági átmenetről és a 2010 óta alkalmazott nem konvencionális eszközökről (Nagy László)

Az európai önazonosság kérdéseinek egyik csoportja

Az eddig domináns politikai stratégia oly módon próbálta megfogalmazni az európaiak összetartozásának közös tudatát, hogy a mostani önazonosságuk belső ellentmondásait feloldásuk helyett megkerülte. Az unió államai polgárainak politikai közösséggé válásához azonban nem lehet megkerülni azokat az értékrendi problémákat, amelyek egészen az egymással vívott háborúkig és egymás elnyomásáig terjedően állították szembe őket egymással.[1] Lényegi kritikájuk híján továbbra is hat annak a felfogásnak számos eleme, amelyik megszüntette Európa vezető pozícióját a világban.[2] Ám nyilvános és közös vitájuk nem alkotja az európai politikai közbeszéd elsőrendű részét.

Európa polgárai így elsősorban saját országaik, és ami még fontosabb, saját nemzeteik problémáit vitatják. Szomszédjaikról és a többiekről továbbra is keveset tudnak, és vezetőik azt is saját nemzeti szemüvegükön keresztül láttatják velük. Így a saját nemzetük sikere a legfőbb, mindenki másé felett álló érték, és ebből a nézőpontból értékelendő minden egyéb.

A politikai hallgatás mértéke a többieknél uralkodó politikai közbeszéd alappilléreinél húzódik. Ezek kritikája ugyanis kívül esik az elfogadhatón. Nevezetesen az egyik tagállam politikai vezetői politikailag nem bírálhatják a másik nemzetfelfogását, akkor sem, ha azok lényegüket tekintve térnek el egymástól. Az Európai Unióban nem lehet politikai téma,[3] ahogy az egyes tagállamok saját nemzeti múltjukat látják, akkor sem, ha a másik fél meghódításának, elnyomásának időszakait tekintik történelmük legdicsőbb pillanatainak.[4] Így pedig nem válhat közösen vallottá a múlt, s megmarad egymás mellettinek, sőt esetenként egymással szembeninek.[5] Az együtt megélt történelem ugyanis csak a kritika közös szempontjai alapján tehető közössé.

A hallgatás legfőbb oka a vezetőréteg nagyobbik részének ellenérdekeltsége, valamint begyökerezettsége, tehát az új, a régi ellentmondásait feloldó koncepció hiánya. Így az európai államok mostani vezetőrétegeinek legitimitása lényegileg ugyanabban a nemzetállami hagyományban gyökerezik, mint az Európai Unió megalakulása előtt.

Az eddigi felfogás olyan értékelése, amelyik alapvető szempontja az egyes emberek nemzeti fejlődésének szabadsága, tehát a nemzeti szabadság és egyenlőség univerzális értékké emelése, világossá tenné a hatalmi terjeszkedés és nemzeti elnyomás időszakait,[6] valamint, ami nem kevésbé fontos, a jelenbeli vágyat ez iránt. Mivel a nacionalizmus tömegidentitás, ezért azt is láthatóvá tenné, hogy az egyes országokban miként tették tömegigénnyé mások nemzeti alávetését. Miként vált az államon belüli nemzeti egyenlőtlenség a nemzeti többségek által elfogadott, sőt kívánatos állapottá.[7] Továbbá, hogy a nemzeti érdek mobilizáló ideológiává[8] emelése miféle torzulásokat okozott az emberi szabadság és egyenlőség értelmezésében, majd alkalmazásában államról államra.

Valamint ennek egyik fontos következményét, nevezetesen, hogy megfér egymás mellett a saját nemzet nemzeti szabadságának követelése és mások nemzeti alávetésének igénye.[9] Ez az ellentmondás csak úgy élhet tartósan az egyes emberek nemzeti értékrendjében, ha a maguk nemzetét minden más érték fölé emelik. Tehát az egyetemes emberi értékek fölé is.[10]

Amennyiben az egyéni szabadság lényegi eleme, ha a politikai hatalom fenyegetése nélkül saját módján fejezheti ki egyéni elképzelését önmagáról és a világról, akkor az egyének közösségeinek is bírniuk kellene ezzel a szabadsággal. Ha ugyanis egyes közösségek rendelkeznek vele, mások pedig nem, akkor azok, akik mások közösségi szabadságának szabályai szerint fejezhetik ki önmagukat, meg vannak fosztva szabadságuk egy részétől. Anyanyelvüket, kultúrájukat, életmódjuk számos elemét enyhébb esetben is másodrendűvé minősíti az állam, tehát az általa preferált mögé szorítja. Súlyosabb esetben pedig üldözi. De a két eljárás kombinációja is megjelenik, egyes korokban üldözi, másokban másodrendűvé teszi. Közben pedig mindkettőt helyesnek, igazolhatónak tartja. Lényegük ugyanis azonos: a másik kultúra háttérbe szorításának helyes és igazolható volta. Így a módszer, ahogy ez megtörténik, elsősorban a történelmi helyzet függvénye. Tenni azt helyes, amit a körülmények lehetővé tesznek. Az egyes módszereknek a hatékonyság a mércéje, nem pedig az egyetemes emberi szabadság és egyenlőség.[11]

Ahol a kettő kiáltóan kerül szembe egymással, ott esetenként többekben ébreszthet részvétet az üldözöttek sorsa. Ám körükben is csak egészen ritkán jelenik meg a nemzeti egyenlőség követelése. Általában az embertelenség ellen emelik fel szavukat. Ez azonban a probléma lényegét nem oldja meg.

Ma látszólag egyszerű megoldást kínál egy újabb nyelv dominanciája: az angolé.

Az anyanyelv és a magas kultúra kapcsolata azonban összetett. Az angol terjedése nem jelenti az anyanyelvi kreativitás megszűntét és feloldódását egyfajta új latinban. Csakhogy ez így már nem egyenlőség. Egyrészt amiatt, mivel az angol anyanyelvűek előnyben vannak a többiekkel szemben. Az angol ugyanis bizonyos mértékig eszköze lehet az elvont gondolkodásnak. Ám az emberi kreativitáshoz óhatatlanul szükséges anyanyelv szerepét nem képes átvenni. A nyelvi vonatkozásokkal bíró műalkotások, de a beszélt nyelv finomságai sem fejezhetők ki és érthetők meg másik nyelven. A fantázia szárnyalása, régi és új érzések és a bennük gyökerező ötletek akkor nőhetnek magasra, ha van miből táplálkozniuk. A közös kommunikációs eszköz, az angol, illetve más közös nyelvek ismerete nyilvánvalóan kiszélesíti azt a nyilvánosságot, amelyikben az emberek eddig éltek. Ám a nemzeti identitás komplex volta miatt nem helyettesítik azt, amit az anyanyelv, az átélt kultúra, a szocietális csoport[12] melege ad. Nem pótolják az anyanyelv melegségét. A hiány érzete természetesen eltérő az egyes egyéneknél, illetve társadalmi csoportoknál. Minden bizonnyal kisebb, enyhébb az olyanok többségénél, akik mindennapjaikban élik meg a nemzetközi kapcsolati világot, és erősebb azoknál, akik nem vagy ritkábban.

Egynél több anyanyelve lehet az embernek, ám bármennyi nem. Ez az emberi adottság adja az emberiség nemzeti sokszínűségének nyelvi alapját. A nemzeti sokszínűség pedig különféle kulturális látásmódot, elképzelést, életmódot kínál, amit a felek kölcsönösen átvehetnek, eltanulhatnak egymástól. Ugyanakkor persze időnként a konfliktusok új terét is megnyitja.

A nemzeti egyetemes értékké tételének segítségével el lehetne választani a mások, illetve a másik számára értékeset az értéktelentől és károstól az egyes nemzeti kultúrákban. A felek ugyanis az agresszivitás nemzeti változatát is átvették egymástól,[13] nem csak a nacionalizmus előremutató elemeit.

A nemzeti egyetemes értékrendje nélkül azonban nem létezhet európai közbeszéd. Nélküle a köznek ugyanis nincsenek mindenkire vonatkoztatható értékrendi szempontjai. Európai közbeszéd híján pedig – ha a korábbinál kevésbé hangoztatottan is – megmarad a nemzetállami szempontok dominanciája. Ebben a szellemi állapotban azonban nem változik az a nézet, hogy a nemzeti nagyság az uralt terület és népesség, illetve a befolyás nagyságával mérhető. A megnyert és elvesztett háborúk értékrendjének legfontosabb szempontja pedig a nemzeti nagyság növelése, illetve megtartása.[14] Ehhez képest alárendelt szempont más emberek nemzeti alávetése.[15]

Az együttes nemzeti haladás ideája az EU-ban fontos kérdés ugyan, de továbbra is másodrendű marad, mert nem válik világossá, milyen egyetemes, tehát minden emberre érvényes elvekre épülne. Nélküle pedig az Európai Uniónak sem kell többnek lennie, mint a nemzeti nagyság eszközének. E módon azonban az unió legfontosabb döntései a tagállamok közti erőegyensúly és érdekküzdelem révén születnek. Tehát lassabban, nehézkesebben másokénál.[16] Az egyes döntések helyes, illetve helytelen volta ugyanis az egyes tagállamok nemzeti érdekszűrőjén keresztül fogalmazódik meg.

Csakhogy a nehézkesebb és rosszabb minőségű döntéshozatal végső hatásában nem a nemzeti nagyság eszköze, hanem a nemzeti elmaradás egyik fontos oka. Sőt mi több, számos olyan fontos terület van, amelyekben a jelen körülmények között döntés nem is születhet. Nem úgy az unión kívüli nagy nemzetállamokban. Az unió tagállamai azonban továbbra is a maguk útját járják, gyakran koordinálatlanul, sőt akár egymással szemben is.[17]

Korábban a nemzeti nagyság megteremtésének és növelésének elfogadott módja volt a gyarmatosítás. Nemcsak Európán kívül, hanem azon belül is bevett szokásnak számított a nemzetileg alávetett területek erőforrásainak elszívása a nemzetileg lojálisnak tekintettek javára. Ez a machiavellizmus lehetővé tette, hogy a népesség számottevő részében az uralkodó csoporthoz tartozás érzését keltsék. A domináns nemzethez tartozó többnek tarthatta magát attól, aki más volt. Akkor is, ha maga az alsó, a másik pedig felsőbb osztályokhoz tartozott. Ezt ugyanis az állam támogatásával tehette.

A másik élmény a tömeghadseregek háborúinak élménye, amelyeket így nemzeti háborúkká lehetett nyilvánítani. A háborúkban immár nemcsak a kiváltságos rend harcol, hanem a nép fiaiból álló tömegek. Oliver Cromwell vasbordásai, a francia forradalmi sereg hatékonyabbak voltak, mind a nemesség csapatai. A huszadik század teljes mozgósítása teszi fel a koronát erre a hadszervezési módszerre. A tömeghadseregek háborúinak immár nemcsak a pusztító élménye marad meg, hanem a részvétel tapasztalata is. A győzelmek és vereségek váltakozása, katonadalok, kitüntetések, sebesülések, hősöknek nyilvánított elesettek, akkor is, ha a háború célja a hódítás, mind-mind azt igazolták, hogy nemzetek harcolnak egymás ellen.

Az első világháború vége nem okozott törést ebben a felfogásban.[18] Az európai nemzetek közti szembenállás nem gyengült, sőt. Egyben a nemzeti nagyság elvének mentén állandósult a törekvés a világ minél nagyobb részének uralására. A „nagy háború” megroppantja Európa nagyhatalmainak hegemóniáját.[19] Majd a második világháborút követő időszak már a nyugat-európai országok gyarmatbirodalmainak végét és másodrendű hatalommá válásukat jelenti. Egyben az a felfogás is gyengül, hogy joguk van a gyarmatosításra. A hatvanas évek kritikái az európai népek felsőbbrendűség eszméjét is kikezdik. Megjelenik ugyanis a kulturális egyenértékűség gondolata. Különösen fontos a rasszizmus kritikájának felerősödése, minthogy az eszme nem Németországban, hanem a gyarmatosító európai hatalmakban születik, kiegészítve, kiterjesztve és erősítve az Európán belüli nemzeti agresszió jogának elvét. Ezzel párhuzamosan az európai egyesülés folyamata is megkezdődik. Ám a politikai közösség alapját, az európai politikai identitást az előbbi kritikák nem teremtik meg.

A modern állam polgárainak állampolgári identitása nem egy, hanem több komponensből áll.[20] Mindenképpen szem előtt kell tartanunk, hogy az egyes eszmeáramlatok meghatározásai absztrakciók. (A konzervatívoké is.) Az ember nemcsak szabadságszerető, vagy éppen egyenlőségre vágyó, illetve hagyománykövető lény, hanem mindegyik. Sőt e lényegjellemzéseken belül is léteznek irányzatok és árnyalatok, amelyek ha színvonalasak, akkor maguk is a létező emberit jellemzik, sőt akár formálják, alkotják.

Ezért az európai összetartozás koncepciójába a politika többféle felfogásának bele kell férnie. Mögötte pedig különféle társadalomfelfogásoknak, és végső soron emberképnek. A modern nemzetállam sem egyetlen felfogás kizárólagos érvényességére épült. Sokkal inkább több felfogás egyensúlyára és számos tézisük kombinációjára. Azt a tényt, hogy többször súlyos konfliktusok, forradalmak, sőt az egyes államok fegyveres harcai nyomán alakultak ki az egyes kombinációk, nem kell megkerülhetetlen törvénynek tekintenünk.

Európa hanyatlása éppen néhány rossz kombináció következménye. Ám ez nem hátráltathatja a szándékot, hogy az eddigiekből tanulva, az EU megelőzze az újabb pusztító összecsapásokat. Az európaiak nem voltak és nem is lehetnek egyfélék. Az új európai identitásnak, az egyes felfogások közti párbeszédet, sőt adott esetben a versenyt kell ösztönöznie, ám semmiképpen sem a másik megsemmisítését célzó küzdelmet, harcot, háborút. Helyet kell benne kapnia mindegyik jelentős politikai eszmeáramlatnak, és az új polgári identitásnak nem lehet a célja valamelyikük végleges diadala a többiek felett.

Ezért a legfontosabb hatalmi kérdésnek nem úgy kellene hangoznia, hogy miként győzhetnek az adott eszmeáramlat hívei a többiek felett az Európai Unió ilyen vagy olyan felfogását használva, hanem úgy kell feltennünk a kérdést, hogy melyek azok a pontok, amelyekben az egyes eszmeáramlatok közel kerülhetnek egymáshoz az európai identitás kérdésében. Hol alakítható ki az a tér, ahol hatékony párbeszédre és együttműködésre nyílik mód? Méghozzá oly módon, hogy az Európai Unió polgárainak nemzeti sokszínűsége ne akadályozója, hanem segítője legyen politikai közösségük működésének. Olyannyira, hogy politikai közösségük működése a maga nemzeti sokszínűségében hatékonyabb legyen, mind a homogén nemzetállamoké. A globális verseny ugyanis nem engedi meg a hatékonyság alacsonyabb mércéjét.

Ehhez azonban számos új, illetve újonnan értelmezett értékre és eljárásra van szükség.

Ezek kimunkálása nyilvánvalóan nem lehetséges egyetlen tanulmányon belül. Néhány eleme azonban kifejthető.

Európának ma abból az állapotból kellene továbblépnie, aminek egyszerre köszönheti az elmúlt négyszáz év világviszonylatban kiemelkedő sikereit és az utolsó száz esztendő válságidőszakát és a lemaradást. Ez a társadalmi és politikai állapot pedig a modern európai nemzetállam. Ám a továbblépés szándéka nem jelentheti a korszak teljes elvetését. A felvilágosodás tévedését, amellyel „sötét középkornak” nevezte azt a történelmi időszakot, amelyet meghaladni kívánt, nem szabad megismételni. Az európai nemzetállamok kora semmiképpen sem minősíthető olyan időszaknak, amelyikben a visszamaradottság, a „sötétség” uralkodott. A modernitás kora ez, ám világosan meg kell látnunk belső ellentmondásait. A közelmúlt értékeinek megbecsülése azonban a változtatás felszínességét sem jelentheti. Mostanáig ugyanis nem történt sokkal több. Nemcsak az értékek megtartására, hanem mellettük új, azaz eddig nem volt alapokra is szükség van.

Ehhez pedig megint erős szándék, méghozzá nemcsak politikai, hanem össztársadalmi szándék kell. Az ilyen szándék történelme során már többször megsegítette Európa országait és általuk a kontinens nyugati részét. Ám ehhez el kellene döntenie, hogy ismét a világ legfejlettebb régiójává kíván-e válni, vagy megbékél a fokozatos lemaradásával. Ha ismét a legfejlettebb akar lenni, akkor mindenekelőtt azzal kell határozottan szembenéznie, hogy immár nem az, és az idő múltával pozíciói tovább romlanak. A határozott szembenézés mindenekelőtt a lemaradás okaival, egészen pontosan nemcsak a helyi, hanem az összeurópai okaival való szembenézést jelenti. Majd bátorságot és elszántságot kell gyűjtenie magából a mostanra problémává nőtt sajátosságok eltávolítására, megváltoztatására. S végül el kell szánnia magát a számos eddig nem volt elemet is tartalmazó új rend felépítésére, kipróbálására, majd kijavítására, fejlesztésére. Európa többször is vállalkozott az ilyen kísérletre. Ismét itt van az ennek az ideje.

A nemzeti identitás nem csak a polgári társadalom racionális felfogásából eredt. Sőt, annak alapjai sokkal inkább egyetemes emberi értékekre épültek. Ma is ez az egyik gyengéje annak a felfogásnak, amelyik az európai politikai egységet pusztán az univerzális emberi jogok és a liberális demokrácia alkotmányos eszméjére szeretné építeni.[21] Európának nem elég az egyetemes emberi értékeket magáénak vallania, hanem sajátosan európainak is kell maradnia. Hiszen nem az utolsó évszázadban született.[22] Sajátosságai nélkül önmaga számára sem lesz világos, hogy mi is valójában. Saját polgárai nem fogják tudni és érezni, hogy európaiként kik és mik ők a világ sokféleségében.

Ami ebben a helyzetben megmarad, az a korábbi nemzeti identitásuk. Jellegéből eredően azzal együtt, ami Európa problémáit okozza. Ez az ellentmondás az egyik oka az absztrakt, pusztán emberi jogi európai identitás ugyancsak mérsékelt sikerének. Az elképzelést persze nem szabad lebecsülni. Nyilvánvaló, hogy éppen Európa az a hely, ahol az emberi jogok eszméjének és az alkotmányos demokráciának központi szerepet kell játszania az emberek európaiságában. De nem az egyedülit.[23] Egyébként most sem lesz képes feloldani azt az ellentmondást, ami a felvilágosodás óta közte és a nemzetállam eszméje közt feszül.

Az európaiság sajátosságainak, legalább az utalások szintjén az Európai Unió legfontosabb dokumentumaiban is helyet kell kapniuk. Ha önazonosságuk legfontosabb alkotóelemeiben alkotmányos egyetértést szeretnének az európaiak, és alkotmányos hagyományaik alapján nem nagyon akarhatnak mást, akkor akár olyan értékeknek is, amelyek az egyes politikai eszmeáramlatok számára kulcsfontosságúak. A köztük lévő természetes konfliktusok – hiszen azok a pluralizmus lényegéből erednek – megoldását nem az az eddig uralkodó stratégia adja, hogy közös dokumentumaikból mindazt kihagyják, amit valamelyik fél nem tekint saját alapértékének. Ennek eredménye ugyanis az általánosság olyan szintje, hogy az alig mond valamit az egyszerű polgár számára. Inkább azzal kellene próbálkozni, hogy a közösen vallott értékek mellett azok is helyet kapnak, amelyeket az egyes felek a saját szempontjukból különösen fontosnak tartanak. A határ ebben az esetben ott húzódik, hogy nem törekedhetnek kizárólagosságra, azaz nem fenyegethetik a többi szabad megvallását és képviseletét. Ehhez azonban nem elég megvallani őket, hanem eddigi értelmezési és alkalmazási történelmük ellentmondásaival is szembe kell nézni nyíltan és nyilvánosan.

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a modern államot politikailag nem egy, hanem mindegyik releváns politikai eszmeáramlat alkotja. Alapértékeik együtt adják az EU alapértékeit. Ott is, ahol egybecsengenek, ott is, ahol kombinálhatóak, és ami különösen fontos, ott is, ahol versengenek. Ez a verseny az európai szellemi fejlődés motorja volt, ha meg lehetett szabadítani a hatalmi erőszaktól. Ám pusztított, ha nem. Egymással szembeni erőszakelemeiktől tehát Európának meg kell szabadulnia. Mindegyik releváns eszmeáramlat kínál erre módszertani megoldást. Az Európai Unió eddigi gyakorlata mutatja, hogy a megoldások alkalmazhatóak. Ugyanakkor a kritikájuknak tartalmaznia kellene az egyetemes szempontokat.

A nemzeti sajátosságok elismerése jelenleg a közös szempontok alapján történő kritika nélküli elismerést jelenti. Tulajdonképpen azt, hogy amennyiben a liberális demokrácia minimális feltételeinek megfelel az ország, akkor a többiek nem firtatják nemzetfelfogását. Lehet a más nemzetiségűeket elnyomó, nacionális demokrácia, lehet ambivalens, sőt egyenesen tisztázatlan, több kényes kérdés elhallgatására épülő viszonya a huszadik század diktatúráihoz. És persze saját nemzeti nagyságának képét is megrajzolhatja mások alávetésével.[24] Az egykor alávetettek most az unió további tagjai, illetve leszármazottaikként polgárai is lehetnek. És teheti ezt oly módon, hogy egyszerre interpretálja nemzeti nagyságként országa sikeres hódításait, és igazságtalan elnyomásként a maga meghódítottságát. Amivel a saját nemzeti érdekét mindenek fölé helyezi.

Ez az állapot folyamatos belső feszültséget eredményez az EU-n belül. A jelen körülmények között a felek legfeljebb hallgatnak róla, nehogy elmérgesedjen. Megszüntetni, jobban mondva meghaladni az unió mostani állapotában azonban nem lehet. Csakhogy a döntéshozatal a jelen körülmények közt lelassul, sőt néhol elakad a sokféle nemzeti érdekeknek deklarált ország- és kormánycél felsőbbrendűségének szövevényében. A következmény pedig az, hogy az EU egésze lassabban, nehézkesebben dönt mint azok az országok, amelyekkel versenyeznie kell.[25]

A gondolkodásmód az Európai Unió előtti időszakból ered, és az unióba is átcsorgott. Meghaladásához azonban elsősorban a gondolkodásmódnak kellene megváltoznia. Nélküle az esetleges új központosított intézményrendszer is a régi értékek mentén fog működni nem gyengítve, hanem alighanem erősítve az említett ellentmondást. Ahhoz, hogy az érintett országok közösen válasszák ki az őket képviselőket, tehát hogy a másik ország polgáráról is döntsenek, ahhoz elsősorban olyan értékrendi alapokra volna szükségük, amelyekre építve ezt megtehetnék. Amelyekre építve elvárhatnák, és praktikusan is számolhatnának vele, hogy a kiválasztott személy őket, az ő sajátosságaikat is képviseli. Ám ehhez értéknek, nem pedig veszélyforrásnak kellene tartaniuk egymást. Akkor is, ha szomszéd országról és szomszéd nemzetről van szó, olyanról, amelyiktől ez ideig évszázados konfliktusok és e konfliktusok mai képe választja el őket.

Ehhez azonban képessé kell válniuk arra, hogy kritikusan szemléljék a máig érő múltat, és nemcsak a másik felet, hanem ugyanúgy saját nemzetüket is benne. És fel tudják ismerni azt, ami segíti őket a fejlődésben. Mindehhez a nacionalizmus eddigi válfajainak univerzális elvekre épülő kritikájára, valamint a másik nemzeti kultúra, kultúrák ismeretére volna szükség.

Mivel Európa államainak határait csak a legritkább esetben vonták meg a nép akarata alapján, ezért az egyes országok vezetői és gyakran a nyilvánosság nagy része fél szembenézni az ebből fakadó legfontosabb ellentmondással. Ez az ellentmondás az államhatárok rendi, tehát dinasztikus öröklés, illetve háborús, tehát katonai erőszak alapján történt megrajzolása, valamint a liberális demokrácia azon tétele között feszül, hogy az állam a nép akaratából ered. Ennek, valamint a nemzeti elválasztás mögöttes okának az eredménye az állam nemzeti homogenizálásának szándéka, nemzeti kisebbségek esetén pedig az érintett a szomszédokkal szembeni gyanakvás érzületének fenntartása.

A határok garantálását össze kellene kapcsolni az államok átalakulásával a nemzeti szabadság és egyenlőség államává, azaz nemzeti kisebbségeik nemzeti fejlődését is segítő állammá.

Uniós jogszabályok kellenének a nemzeti kisebbségekről. Ám ezek önmagukban nem segítenek. Mi az, ami magukat a kisebbségieket is mai országaikat tisztelő és becsülő polgáraivá teszi? Hiszen elődeiket gyakran nem saját akaratukból tették kisebbségiekké. Mi minden kell ahhoz, hogy megbékéljelek mindazzal, amit nemzetileg megéltek? Tehát anyanyelvük háttérbe szorításának, nemzeti méltóságuk megkérdőjelezésének, állampolgári mivoltuk alacsonyabb értékének, gazdasági, kulturális társadalmi életük fékezésének, csonkításának élményével.

Sőt az egészen durva meghurcolásokkal, mint a terror, a kitelepítések?

Nyilvánvalóan elégtételt kellene kapniuk. Világossá kellene tenni a többség előtt, hogy ez nem a nemzeti dicsőség, hanem a sötét múltjuk, esetleg jelenük része. Más emberek nemzeti egyenlőtlensége hasonlatos a korábbi államok által teremetett vallási és rendi egyenlőtlenségekhez. De összevethető azzal is, ha más az emberi lényeget adó jogokat szűkít, sőt megvon az állam egyesektől. Ám ezzel magukat is korlátok közé kell zárniuk. A mások elnyomására alkalmas szabályok és intézmények, az arra specializálódott személyek az ő fejlődésüket is visszafogják. A korábbi korokhoz hasonlóan ők is a nemzeti küzdelem képét kapják az együttműködésé helyett. A nemzeti büszkeségük főként mások rovására nőhet. A nemzeti teljesítmény legértékesebbje a más nemzetekkel szembeni küzdelem sikere.

Gyakran ma is ennek a példái uralják a nép döntő többségének történelemképét, és így ma is ezek válnak követendő példává. A másokkal szembeni mérce nem az ő nemzeti szabadságuk és egyenlőségük, hanem a nemzeti büszkeség és a nemzeti sértettség állapota, valamint a nemzeti nagyság vágya.

A nacionalizmus egyik nagy előnye a korábbi szellemi állapottal szemben a magas kultúra popularizálása volt.[26] A popularizálást azonban összekapcsolták a nemzeti elválasztással.[27] Ezen túljutva lehetne megfeleltetni a csoportos sajátosságokat az egyetemes emberi szabadság és egyenlőség elveinek. Itt kapcsolódhatna az ember nemzeti szabadsága az egyetemes emberi szabadsághoz.

Európa mai állapota a fokozatos lemaradás állapota a világ más nagy régiói mögött.[28] A nemzeti érdek pedig nem lehet a nemzeti lemaradás, a globalizáció korában különösképpen nem. A lemaradás a mások, az erősebbek befolyása alá kerülést jelenti, azaz az olyannyira hangoztatott nemzeti szuverenitást veszélyezteti.[29] Az egyes kis nemzetállamok valós választási lehetősége abban áll, hogy önként egyesülnek-e a nemzeti szabadság és egyenlőség elvei mentén, vagy a gyorsabban fejlődő erősebbek vonják őket lépésről lépésre saját hatalmukba.

Európa nemzetei dilemmájának lényege tehát nem az, hogy megtartják-e saját hagyományos szuverenitásukat, vagy alárendelik magukat az egyesülő Európa hatalmi struktúráinak. A hagyományos nemzeti szuverenitás ugyanis megtarthatatlan a globalizáció korában. Hanem abban áll, hogy Európa nemzeteivel összefogva meghaladják-e korproblémáikat, és új lendületet adnak a kontinens fejlődésének, vagy továbbra is életben tartják azokat az okokat, amik miatt lépésről lépésre elmaradnak a világ más részei mögött.

Európa országai ezer szállal kötődnek egymáshoz és függnek is egymástól.[30] Összefonódottságukban nyilvánosan és közösen be kellene ismerniük azt, amit számos adat régóta világosan jelez, nevezetesen, hogy Európa súlya tovább csökken, gyengülése tovább folytatódik a globális versenyben. Minden mélyreható változtatásnak ez az első, és egyben megkerülhetetlen lépése. Aki megteszi ezt a lépést, óriási előnybe kerül azokkal szemben, akik nem, hiszen ő a jövő reménységét kínálja, míg amazok az elmaradás folytatását.

A változtatás egyik alapkérdése a történelemben mindig úgy hangzott, hogy mit kell megőrizni, és mit nem? Ez a kérdés kemény és indulatos vitákhoz vezet. Ám, ezek már termékeny viták lehetnek, hiszen a megújulást, az eddigi állapot meghaladását tűzik ki közös céljukul. Abban végre egyetértés lesz, hogy a jelenlegi állapot immár nem kínál sikeres jövőt. És abban is, hogy sok értékeset, jövőbemutatót tartalmaz. Ez az egyetértés, ha megszületik, elég lehet ahhoz, hogy a viták a felvilágosodás nézetütközéseitől eltérően ne forduljanak erőszakba. A vita felhasználhatja azokat a tapasztalatokat, amelyeket Európa a vallási összeütközések és a felvilágosodás során gyűjtött. Valamint építhet arra a nyilvánvalóan helyes állításra, hogy a globalizáció korában egy újabb az erőforrásokat felemésztő európai összecsapás, esetleg összecsapások sora a siker reményét is elvenné a nemzetközi versenyképesség visszanyerésére. Ám ez ismét a negatív argumentum, tehát a félelem érve. A félelem pedig sohasem elég a megújuláshoz.

A pozitív argumentum lényege, hogy az új fellendüléshez minden alkotó energiára szükség van. Méghozzá a maga sokféleségében. A felvilágosodás vitái nemcsak egymás elpusztításának szándékában csúcsosodtak ki, hanem az egyes eszmeáramlatok értékrendjének kombinációihoz is vezettek, amelyek újabb és újabb teret nyitottak a fejlődésnek. Ez a tapasztalat elég erős ahhoz, hogy építsen rá az Európa előtt álló időszak.

A nemzetállamok korának eddigi tapasztalatai nyomán, amit semmiképpen sem volna szabad megőrizni, az más emberek nemzeti elnyomása. A rendiség a rabszolgatartás tulajdonképpeni végét jelentette, a polgári forradalmak mentén megszülető nemzetállamok pedig a rendi elnyomást számolták fel. Az új Európában az ember nemzeti elnyomásának kellene véget vetni. Az államok váljanak több nemzeti csoport államaivá, legyenek azok akár nemzetek akár nemzeti kisebbségek. Mindegyikük nemzeti fejlődését támogatná, nemcsak az egyikét. De többet kellene tennie ennél. Az államoknak nemcsak mindegyikük nemzeti fejlődését kellene támogatnia külön-külön, hanem együttes fejlődésüket is. És ezt az elvet alkalmaznák egymás közti viszonyukra is. Ám ehhez új módszerek és a nemzet megújított felfogása kell.

Ha a mostani folyamat tovább tart, és az európai egyesülés koncepciója globálisan versenyképtelen lesz, Európa lemarad, és ennek okán erőre kapnak régi agresszív nacionalizmusai.[31] Ennek is globális hatása lenne. Ám ez utóbbi ismét a negatív argumentum része, tehát a félelem érve.

Sokkal fontosabb az előbbi, a pozitív argumentum, a fejlődés érve, és ami belőle következik. Ha ugyanis a kísérlet sikerrel jár, akkor mások számára is például szolgálhat. Az agresszív nacionalizmustól megszabaduló további államszövetségek is kialakulhatnak, kihívást jelentve éppen a nacionális agresszivitást ideológiájukká tevő rezsimek számára. Az egyes országok lakosai láthatnák, hogy van más út, a nemzeti fenyegetés és fenyegetettség állapota nem az egyetlen lehetőség. Megismerkedhetnének azzal a kulturális és politikai magatartással, amelyik a nemzeti sokrétűségből meríti új ötleteit, kezdeményezéseit, esetenként találmányait, szóval nem szűkíti, hanem szélesíti életlehetőségeit. Eközben pedig nem megszabadulni kíván a nemzeti kultúrája, sőt kultúrái örökségétől, hanem fejleszteni akarja, és másokat is segíteni kíván ebben. A nemzeti közeledés nem a másik elnyelését, öröksége, értékei gyengítését, elhallgatását, elfeledtetését, háttérbe szorítását, sőt asszimilálását jeleni, hanem nyílt vállalását, ápolását, fejlesztését.

Az európaiak nemzeti identitásának ebben a viszonyrendszerben a nemzeti számos elemének megtartása mellett olyanok is megjelennének, amelyek eddig nem léteztek. Ám mindegyikük esetben elmondható, hogy a kettő hagyományos ellentétének feloldása segítené őket. Ha az otthonosság egyben más nemzeti kultúrák sajátnak vallott eredményei megismerésének az érzését is jelenthetné, akkor – az anyanyelvet és a saját világot ugyan nem pótolva – kiterjedhetne az értékes ismeretek olyan megértéséhez, amely a saját otthonosban is megjelenik. Vagy éppen fordítva, a saját nemzeti kultúra teljesítménye tűnik fel a másikban mindegyik fél számára hasznosan, szépen. Az összekapcsolódás közelebb hozna sok mindent, ami benne a sajátot is meglátva sokkal értékesebbnek tűnne. A másik a magunk segítését jelentené a hagyományos fenyegetettség helyett. S nemcsak az aktuális politikai, avagy gazdasági érdekek okán, hanem mert a felek kultúrája összefonódik[32] és számos alapértékükben is megegyeznek.

Ugyanakkor a nemzeti elnyomás negatív történelmét is össze kellene állítani Európában. Beleértve az utolsó időszak elképzeléseit az Európa (esetleg annak egy része) feletti nemzeti dominancia megszerzéséről, illetve Európa felhasználásáról egyik-másik nemzet nagyságának növelése, illetve helyreállítása céljából.

 

A kárpátukrán szojm megválasztása 1939 februárjában (1. rész)

Kárpátalja történetének 1938 októberétől 1939 márciusáig tartó közel féléves periódusa az országrész múltjának legmozgalmasabb, egyszersmind legellentmondásosabb fejezetei közé tartozik. Ekkor sikerül kivívni a tartomány Prága által két évtizeden keresztül elutasított autonómiáját és megválasztani az autonómia egyik legfontosabb attribútumát, azaz törvényhozó testületét, a kárpátukrán szojmot is. A Kárpátalján hatalomra jutó, a nemzetiszocialista Németországtól inspirált és abban támaszát látó ukranofil politikai irányzat ugyanakkor a központi hatalom meggyengülését egyúttal politikai ellenfelei félreállítására, a többpártrendszer felszámolására és a demokratikus jogrend leépítésére használta fel. Ilyen körülmények között már az autonómia és az autonóm szojm megválasztása sem a demokrácia, hanem a totalitarizmus felé sodródó rezsim ügyét szolgálta.

1. Kárpátalja autonómiája

Kárpátalja Csehszlovákiához csatolását és az országrész autonómiáját az 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germain-en-laye-i békeszerződés kisebbségvédelmi előírásai szentesítették. E szerződésben a csehszlovák állam kötelezettséget vállalt rá, hogy „a Kárpátoktól délre lakó rutének területét” a legszélesebb körű önkormányzattal rendelkező autonóm egységként szervezi meg, olyan autonóm gyűlést állít fel, amely törvényhozó hatalmat fog gyakorolni a nyelvhasználat, az oktatás- és vallásügy terén, valamint a helyi közigazgatás kérdésében, s a terület tisztségviselőit e terület lakói közül választja. (Halmosy 1983, 92. p.)
A kisebbségvédelmi szerződés előírásait az 1919 novemberében kihirdetett ún. Általános szabályzat, majd Csehszlovákia 1920 februárjában elfogadott alkotmánya is megerősítette és beépítette a csehszlovák jogrendbe. A Podkarpatszka Rusz berendezkedéséről kiadott Általános szabályzat ráadásul a ruszin parlamenti választások időpontját is konkretizálta, amikor kimondta, hogy azokat legkésőbb a közös csehszlovák parlamenti képviselő-választások utáni 90 napon belül meg kell tartani. (Fedinec 2004, 58–60. p.) A csehszlovák kormány azonban a békeszerződésben és az alkotmányban is vállaltak végrehajtását, a megígért autonómia bevezetését – beleértve ebbe a tartomány törvényhozó testületének megválasztását is – közel húsz éven keresztül halogatta. A tartomány élére e helyett Prága által kinevezett kormányzókat állított, s csupán a csehszlovák államiságot az összeomlás szélére sodró müncheni egyezmény utáni kényszerhelyzetben szánta rá magát kötelezettségei teljesítésére.
A ruszin politikai törekvések sikerét a ruszinok hagyományos identitásbeli, s ezzel összefüggő kulturális és politikai megosztottsága is hátráltatta. A ruszinság körében két alapvető politikai irányzat: a ruszin–ruszofil és az ezzel szembenálló ukranofil kristályosodott ki. Az előbbit elsősorban Sztepan Fencik (Fenczik István) Autonóm Orosz Nemzeti Pártja, valamint a legbefolyásosabb kárpátaljai politikai párt, az Ivan Kurtyák által alapított, majd Andrij Bródy (Bródy András) által vezetett Autonóm Földműves Szövetség (AFSZ) képviselte. A magyarbarát politikát folytató Bródyt gyakran egy önálló, ruszin irányvonal képviselőjeként is számon tartják. A ruszofil irányzathoz állt közel a csehszlovák agrárpárt orosz frakciója Edmund Bacsinszkijjal és Pavlo Kosszejjel az élen, valamint a csehszlovák nemzeti szocialista párt Mihajlo Vaszilenko vezette kárpátaljai szekciója.
Az ukranofil irányzat vezéralakja az ungvári tanítóképző szeminárium igazgatója, Avgusztin Volosin kanonok volt, akinek keresztény néppártja ugyanakkor rendkívül csekély támogatottsággal bírt, s az 1930-as években még csak képviselettel sem rendelkezett a prágai nemzetgyűlésben. E mellett az irányvonal mellett kötelezte el magát a csehszlovák szociáldemokrata párt Julian Révai által vezetett ukrán frakciója, valamint az agrárpárt ukrán szárnya Sztepan Klocsurak vezetésével.
A ruszin autonomista mozgalom, részben megosztottsága, részben a ruszinság számbeli gyengesége miatt a centralista államszerkezet lebontását és az autonómia kiharcolását önmagában nem tudta véghezvinni, intenzitása és eredményessége a hasonló szudétanémet és szlovák törekvések intenzitásának és sikerének függvénye volt. Aktivizálódása 1936-ban kezdődött, majd 1938 májusában, a szudétanémet kérdés kiéleződésével párhuzamosan fokozódott. Intenzitásának csúcspontját az 1938. szeptemberi bel- és külpolitikai válság idején érte el, amikor az ukranofil Első Ukrán Központi Nemzeti Tanács és a ruszofil erőket tömörítő Központi Orosz Nemzeti Tanács, valamint az Orosz Blokk is eljuttatta Prágába a saint-germaini békeszerződésben foglaltak teljesítésére vonatkozó követeléseit. Mindkét irányzat memoranduma kiemelt helyen sürgette mind a szojmválasztás kiírását, mind pedig a Szlovákia és Kárpátalja közötti határ etnikai alapú kiigazítását, ami éppoly régi törekvése volt a ruszin politikai reprezentációnak, mint az autonómia megvalósítása.
A kárpátaljai politikai erők számára ösztönzően hatott Szlovákia autonómiájának október 6-i kikiáltása is. A szlovák autonómiáról határozó zsolnai értekezleten Bródy vezetésével a két kárpátaljai politikai irányzat képviselői is megjelentek, akik hazatérve szintén tárgyalóasztalhoz ültek azzal a céllal, hogy a szlovákokhoz hasonlóan konkrét döntéseket hozzanak Kárpátalja autonómiájáról és az autonóm kormány megalakításáról. A két nemzeti tanács küldöttségének, valamint a prágai nemzetgyűlés ruszin szenátorainak és képviselőinek közös tanácskozása október 7-én délután ült össze az ungvári tartományi hivatal épületében.
Másnap, október 8-án elfogadott közös nyilatkozatuk szerint a tanácskozás résztvevői megalakították Podkarpatszka Rusz Nemzeti Tanácsát, amely az összes ruszinlakta terület egyetlen törvényes képviselőjének nyilvánította magát. A szlovák pártokhoz hasonlóan kiálltak a Szlovák Néppárt júniusban közzétett autonómiatervezete mellett azzal, hogy ugyanazokat az autonóm jogokat kérik Kárpátalja számára, amelyeket Szlovákia is megkapott vagy a jövőben meg fog kapni. Előterjesztették a kárpátaljai autonóm kormány összetételére vonatkozó javaslatukat is, amelyben a kormányfőnek jelölt Bródy mellett Edmund Bacsinszkij, Sztepan Fencik, Julian Révai, Avgusztin Volosin és Ivan Pjescsak miniszteri kinevezését szorgalmazták. A javaslat olyan kompromisszumot tükrözött, amely eredményeként a kormányban az összes politikai irányzat, s – a kommunisták kivételével – valamennyi számottevő kárpátaljai ruszin politikai erő, sőt Pjescsak személyében még a szlovákiai ruszinok is képviseltették magukat.
A korábbi szlovák és ruszin autonómiakezdeményezéseket sorra elvető prágai kabinet a müncheni egyezmény utáni politikai válság közepette már nem volt abban a helyzetben, hogy a két országrész autonómiáját visszautasítsa. A kijelölt kárpátaljai kormánytagok és a prágai kormány képviselői közötti október 10–11-i prágai megbeszélések legproblematikusabb kérdését az autonóm kormány minisztereinek száma jelentette. A ruszin küldöttek kezdetben ragaszkodtak a hat miniszteri tárcához, majd néggyel is megelégedtek volna, a prágai kormány azonban – tekintettel arra, hogy a Kárpátaljánál jóval nagyobb területű és népesebb Szlovákia is csupán öt miniszteri tárcát kapott – mindössze három miniszter és egy meghatalmazott miniszter kinevezésére lett volna hajlandó.
Megegyezés csupán azt követően született, hogy a prágai minisztertanács két államtitkár kinevezésébe is beleegyezett. Kárpátalja Andrij Bródy által vezetett első autonóm kormányában Bacsinszkij és Révai miniszteri, Fencik – a Szlovákia és Kárpátalja közötti határtárgyalások intézésével megbízott – meghatalmazott miniszteri, Volosin és Pjescsak pedig államtitkári posztot kapott. Az október 11-én kinevezett hatfős kormánynak így négy ruszin-ruszofil és két ukrán irányzatú tagja lett, ami megfelelt a korabeli kárpátaljai politikai erőviszonyoknak. Bródy miniszterelnöki megbízatása szintén nem tekinthető váratlannak, hiszen az általa képviselt politikai irányvonalnak végig domináns szerepe volt a két világháború közötti Kárpátalja társadalmi és politikai életében. (Pop 2005, 362. p.; Vehes–Tokar 2010, 97. p.)
A Bródy-kormány első lépései közé a Szlovákia és Kárpátalja közötti határtárgyalások megindítása tartozott. Már a kormány megalakulásának másnapján, október 12-én Szlovákiába utazott Fencik meghatalmazott miniszter, aki előbb a kelet-szlovákiai Eperjesen Pavel Gojdics görögkatolikus püspökkel és a szlovákiai ruszinság vezetőivel, majd október 14-én Pozsonyban Jozef Tiso szlovák kormányfővel tárgyalt a határ etnikai alapú módosításának lehetőségéről. Tiso azonban, aki Zsolnán még hajlandónak mutatkozott a kérdés megvitatására, ezúttal – a szlovák–magyar határtárgyalásokra hivatkozva – már elzárkózott az érdemi megbeszélésektől, azokat így későbbi időpontra halasztották. Fencik kezdeményezésére ugyanakkor október 13-án felújította tevékenységét az eperjesi Orosz (Ruszin) Nemzeti Tanács is, ezt követően pedig a ruszinlakta kelet-szlovákiai járásokban és falvakban sorra jöttek létre a hasonló orosz nemzeti tanácsok, amelyek a következő napokban nagygyűléseken, valamint az ungvári és a pozsonyi autonóm, illetve a prágai központi kormányhoz intézett memorandumok és petíciók sokaságában követelték járásaik és falvaik Kárpátaljához csatolását.
A Bródy-kormány október 18-án még egy szakértői bizottságot is létrehozott a határtárgyalásokkal kapcsolatos munkálatok levezénylésére, amely vezetését Mikola Beszkid történészre bízta. Az Eperjesen székelő bizottság ugyanakkor hamar kivívta a szlovák hatóságok nemtetszését, amelyek – nem teljesen alaptalanul – a bizottságot gyanították a kelet-szlovákiai ruszinság szeparatista megnyilvánulásai mögött. Tevékenysége így nem lehetett hosszú életű, amiben a szlovák kormány ellenérdekeltsége mellett nem elhanyagolható szerepet játszott a Bródy-kormány bukása, valamint az a tény, hogy a két autonóm tartomány közötti határ módosítása, noha arról soha nem mondott le véglegesen, az új kárpátaljai kormány számára a november 2-i első bécsi döntést követően másodrendű kérdéssé vált. (Schvarc–Pekár 2014, 161–163. p.)
Bródy bukását Magyarországgal fenntartott kapcsolata és kormánya Kárpátalja számára népszavazást követelő határozata okozta. A kárpátaljai kormány október 22–23-i ülésének második ülésnapján határozatban mondta ki, hogy a ruszinlakta terület olyan oszthatatlan autonóm egységet alkot, amely hovatartozását megváltoztatni csakis teljes egészében, az autochton lakosság népszavazása útján lehet. A népszavazás követelése egybeesett a magyar kormány szándékával, amely Kárpátalja vonatkozásában nem elégedett meg az etnikai revízióval, hanem a Németországgal szemben nagyobb mozgásteret biztosító magyar–lengyel határ létrehozására és az egész tartomány Magyarországhoz csatolására törekedett. A magyar kormány ezért, abban bízva, hogy a népszavazás Magyarország számára kedvező eredményt hoz, szintén népszavazás kiírását követelte a tartomány hovatartozásának eldöntésére. Ezt a törekvést szolgálta az a – nagy valószínűség szerint Bródy pártjának köreiből származó, s a magyar sajtóban nagy visszhangot kapó – kezdeményezés is, amely során 386 ruszin község Mussolinihoz és Hitlerhez intézett táviratában kért népszavazást Kárpátalja számára. (Suško 1997, 158. p.)
Ugyanezt az álláspontot képviselte Bródy a prágai kormány október 25-i ülésén, amely a két autonóm kormány képviselőinek jelenlétében a Csehszlovákiával szemben előterjesztett magyar területi igényekre adandó válaszról tárgyalt. Amíg a szlovák kormány tagjai valamennyien, a kárpátaljai miniszterek közül pedig Bacsinszkij és Révai elfogadta a német–olasz döntőbíróságot, addig Bródy ragaszkodott a népszavazáshoz, sőt felvetette a csehszlovák–magyar és a szlovák–ruszin határrendezés kérdésének összekapcsolását is, vagyis mindkettő esetében vagy népszavazást, vagy döntőbíróságot követelt.
A kárpátaljai népszavazás azonban elfogadhatatlan volt nemcsak Prága, hanem az ukranofil politikai irányzat és Németország számára is. Az Első Ukrán Központi Nemzeti Tanács a magyar törekvésekkel szemben a Harmadik Birodalomban támaszt kereső Volosin és Révai kezdeményezésére már október 21-én olyan kiáltványt fogalmazott meg, amely egyebek között a Németországgal való együttműködést követelte a prágai kormánytól, október 24-i ülésén pedig bejelentette, hogy nincs kifogása a magyar etnikai területek Magyarországhoz csatolása ellen, az egész Kárpátalja hovatartozására vonatkozó népszavazást azonban elutasítja. Volosin és Révai október 24-én a prágai német követséget is felkeresték, s a német diplomácia segítségét kérték Bródynak és Fenciknek a kormányból történő eltávolítása és az ukranofil irányzat hatalomra segítése érdekében. (Tilkovszky 1967, 147. p.; Zseliczky 1998, 40. p.)
Bródy eltávolítása megfelelt a Kárpátalja Magyarországhoz csatolását és a közös magyar–lengyel határt 1938 őszén még határozottan elutasító, abban – nem alaptalanul – németellenes kezdeményezést látó Németország érdekeinek is. Berlin célja az volt, hogy az autonóm Kárpátalja a Harmadik Birodalomnak ekkorra már teljesen kiszolgáltatott csehszlovák állam része maradjon, s amint azt egy október 7-i német külügyminisztériumi feljegyzés is megfogalmazta, esetleg egy német befolyás alatt álló majdani Nagy-Ukrajna kiindulási pontja lehessen. (Ádám 1968, 305. p.; Schvarc–Holák–Schriffl 2008, 72–78. p.) Az ukranofil ruszin politikusokat a német diplomácia ezt követően 1939 márciusáig abban a meggyőződésben ringatta, hogy Kárpátaljának az „ukrán Piemont” szerepét szánja a különböző országok között megosztott ukrán területek egyesítésében. A „kárpátukrán adu” azonban Berlin számára jórészt csupán azt a célt szolgálta, hogy nyomást gyakorolhasson általa Csehszlovákiára, valamint a Kárpátaljával szomszédos Magyarországra, Lengyelországra és Romániára.
Bródy eltávolítására a magyar titkosszolgálattal fenntartott kapcsolatát használták fel, amire nem ekkor derült fény, régóta ismert volt, de jó alkalmat szolgáltatott a népszavazást követelő politikus félreállítására. Prága október 26-án leváltotta őt miniszterelnöki tisztségéről, megfosztotta képviselői mentelmi jogától, s hazaárulás és a köztársaság védelméről szóló törvény megsértésének vádjával vizsgálati fogságba helyezte. Utódává a csehszlovák kormány először a hozzá hasonlóan a ruszofil irányzatot képviselő Petro Zsidovszkijt szánta, a prágai német követség ideiglenes ügyvivőjének közbenjárására azonban végül az ukranofil irányzat vezéralakja, a Berlin számára elfogadhatóbb Avgusztin Volosin kapott kormányfői megbízást. Prága a német „ajánlást” abban a reményben teljesítette, hogy elnyeri ezáltal Németország támogatását a csehszlovák–magyar határkérdést rendezni hivatott döntőbírói tanácskozás során. (Suško 1973, 177. p.)
Volosin háromfős kormányában a ruszofil irányzat képviselőinek többsége már nem kapott helyet. Az egyetlen – ideiglenes – kivételt Edmund Bacsinszkij jelentette, aki a kormány december 1-jei átalakításáig maradt tagja a kabinetnek. Kimaradt, illetve távozott a kormányból Pjescsak államtitkár és Fencik meghatalmazott miniszter is. Utóbbi az ungvári lengyel konzulátusra menekülve kerülte el a letartóztatást, majd a bécsi döntés után Magyarországra távozott.
Az új kormány az előzőtől gyökeresen eltérő politikai irányvonalat követett. Hozzálátott Kárpátalja ukránosításához, s Németországra támaszkodva és annak támogatását élvezve egy tekintélyelvű ukrán államiság kiépítéséhez. Mindeközben nem elégedett meg politikai ellenfeleinek a hatalomból való kiszorításával, hanem a ruszofil, illetve ruszin politikai irányvonal teljes felszámolására, s hatalmi monopóliuma bebetonozására törekedett, amit kinevezése után nem egész egy héten belül sikeresen meg is valósított.
A politikai pártok felszámolása – Szlovákiához és a cseh országrészekhez hasonlóan – a kommunista párt betiltásával kezdődött, ami már október 24-én megtörtént. Négy nappal később, október 28-án került sor az összes többi párt, köztük az Egyesült Magyar Párt (EMP) működésének felfüggesztésére. A sort a Központi Orosz Nemzeti Tanács, valamint az orosz és ruszin irányultságú egyesületek és sajtótermékek október 31-i betiltása zárta, az egyetlen engedélyezett politikai szervezet így 1938 novemberére az Első Ukrán Központi Nemzeti Tanács maradt. Volosin rendszerének fő támaszát a Dmitro Klimpus vezetésével november 9-én megalakult Kárpáti Szics félkatonai védelmi szervezet, az ún. Szics Gárda jelentette.
Kárpátalja ukránosítását kívánták előmozdítani az első bécsi döntést követően Ungvárról Husztra költöző autonóm kormány azon rendeletei is, amelyek az ukrán nyelvet tették meg a terület államnyelvévé és iskoláinak tanítási nyelvévé, s kimondták, hogy a tartomány nevének végleges rendezéséig a Podkarpatszka Rusz megnevezés mellett a Karpatszka Ukrajina, vagyis a Kárpáti Ukrajna is használható. A november 25-én kelt államnyelvrendelet és tanítási nyelvet szabályozó rendelet, valamint a tartomány megnevezéséről szóló december 30-i rendelet alkotmányellenes döntés volt, mivel ellentmondott a Kárpátalja autonómiájáról november 22-én elfogadott alkotmánytörvénynek, amely a tartomány végleges nevének, hivatalos és tanítási nyelvének a megállapítását a megválasztandó szojm hatáskörébe utalta. A prágai kormányzat azonban, amely az idő előrehaladtával egyre kisebb befolyással rendelkezett Kárpátalján, ekkor már nem volt abban a helyzetben, hogy az alkotmányban foglaltaknak érvényt szerezhessen.

2. A választások jogi szabályozása és kiírása

A kárpátaljai politikai reprezentáció, amint azt már a szlovák pártok zsolnai értekezletén, majd pedig azt követő ungvári memorandumában is megfogalmazta, a szlovákokéval azonos alkotmánytörvényben gondolkozott. Miután a szlovák autonómiatörvény végleges változata csupán 1938. november 15-ére készült el, az azt mintának tekintő kárpátaljai törvényjavaslat kidolgozása is csak ekkor került terítékre. A kárpátaljai autonómiatörvény megszövegezése Julian Révai nevéhez fűződik, akit a prágai kormány november 16-án bízott meg az alkotmánytörvény tervezetének kidolgozásával.
Az autonómiatörvény Révai és Jaromír Nečas cseh szociáldemokrata nemzetgyűlési képviselő által véglegesített javaslatát november 17-én terjesztették a nemzetgyűlés képviselőháza elé jóváhagyásra. Az összességében 21 képviselő által aláírt tervezet valóban a szlovák törvényjavaslatból indult ki, attól azonban néhány pontban különbözött. A szojm megválasztását és összehívását tárgyaló V. cikkelye három pontban tért el a szlovák szabályozástól. A szlovák jogszabálytól eltérően, amely kimondta, hogy a szlovák országgyűlést a törvény kihirdetésétől számított két hónapon belül kell megválasztani, a szojm megválasztására tizennyolc hónapos határidőt állapított meg. A mandátumok számát nem a leadott szavazatok, hanem a „népcsoportok” tagjainak számától tette függővé azzal, hogy minden egyes népcsoport 20.000 tagjára egy mandátum esik. Végül pedig, mivel a tartomány új székhelyéről Ungvár Magyarországhoz csatolását követően még nem született döntés, az autonóm kormányra bízta, hogy kijelölje a szojm első ülésének helyszínét.
Az alkotmánytörvény tervezete – a szlovák tervezethez hasonlóan – a képviselőház kezdeményező és alkotmányjogi bizottsága elé került megvitatásra. Amíg az előbbi nem fűzött hozzá különösebb észrevételt, addig az alkotmányjogi bizottság november 18-i ülésén hosszas vita bontakozott ki a javaslatnak a tartomány megnevezését, valamint hivatalos nyelvét és az iskolák tanítási nyelvét szabályozó kitételeiről. A Révai által kidolgozott törvényjavaslat ugyanis a Kárpáti Ukrajnaként megnevezett tartomány hivatalos és tanítási nyelveként az ukránt jelölte meg. A képviselőház épületében ugyanakkor ruszofil elkötelezettségű kárpátaljai diákok jelentek meg, akik az alkotmányjogi bizottság ülésével egy időben az épület folyosóin nemtetszésüknek adtak hangot a tartomány tervezett új megnevezésével kapcsolatban. Demonstrációjuk összefüggött az orosz irányzat újbóli aktivizálódásával. A november 14-én újjászervezett Központi Orosz Nemzeti Tanács az autonómiatörvényről folytatott tárgyalások napjaiban – a kárpátorosz diákok szövetségével együtt – több memorandumot intézett a központi kormányhoz, küldöttsége pedig személyesen is megjelent Prágában, hogy elérje Volosin kormányának menesztését és Edmund Bacsinszkijjal az élen egy új autonóm kormány kinevezését. (Магочий 1994, 146. p.; Pop 2005, 373–374. p.)
Az alkotmányjogi bizottság a törvényjavaslat vitatott kitételeit végül – az Első Központi Ukrán Nemzeti Tanács tiltakozó távirata ellenére – úgy módosította, hogy a tartomány végleges nevének, valamint hivatalos és tanítási nyelvének meghatározását a választások után összeülő szojm hatáskörébe utalta. A Podkarpatszka Rusz hivatalos név meghagyása melletti legfőbb érv az volt, hogy a nemzetközi dokumentumokban és Csehszlovákia alkotmányában is ez a megnevezés szerepelt. A szojm megválasztásával kapcsolatban egyetlen módosítás került a szövegbe, amely a választások megtartására megállapított határidőt a törvény kihirdetésétől számított tizennyolc hónapról öt hónapra csökkentette.
A nemzetgyűlés képviselőháza ilyen előzményeket követően 1938. november 19-én, szombaton déli 12 órakor ült össze, hogy – a szlovák autonómiatörvénnyel együtt – megtárgyalja és jóváhagyja a Kárpátalja autonómiájáról kidolgozott alkotmánytörvény-javaslatot. Az eljárás egyik kuriózumát az szolgáltatta, hogy az ukranofil Révai által kidolgozott jogszabályt az alkotmányjogi bizottság nevében a ruszofil irányzathoz tartozó Pavlo Kosszej orosz nyelven terjesztette elő és indokolta. Miután a képviselőház szavazattöbbséggel úgy határozott, hogy vitát sem a szlovák, sem a kárpátaljai autonómiajavaslatról nem folytat, hanem azonnal hozzálát a szavazáshoz, a jogszabályt első olvasatban 147 szavazattal 23 ellenében, második olvasatban pedig 146 szavazattal 23 ellenében szavazták meg a képviselők. A törvényjavaslat ellen mindkét olvasatban a kommunista párt 21 képviselője, valamint két cseh törvényhozó szavazott. Utóbbiak így tiltakoztak az ellen, hogy a képviselőket megfosztották attól a joguktól, hogy a két alkotmánytörvényről és általában a politikai helyzetről véleményt nyilváníthassanak.
Az alkotmánytörvény-javaslat a nemzetgyűlés képviselőházából a szenátus elé került, amely azt november 22-én ugyancsak vita nélkül hagyta jóvá. Az ülésen részt vevő 93 szenátorból első és második olvasatban egyaránt 79-en szavaztak a törvényjavaslat mellett. Ellenszavazat, akárcsak a szlovák autonómiatörvény esetében, ezúttal nem volt, mivel a kommunista szenátorok a szavazás előtt elhagyták az üléstermet.
Az alkotmánytörvény szerint a választásokat a törvény kihirdetésétől, azaz december 16-ától számított öt hónapon belül, vagyis 1939. május közepéig kellett megtartani. 1939. január első felében már valószínűsíteni lehetett, hogy a választásokat legkésőbb február közepén megtartják, a választások meglepetésszerű kiírása, különösen pedig a kiírás módja mégis váratlanul érte mind a közvéleményt, mind pedig a választási részvétellel számoló ellenzéki köröket és a kárpátaljai nemzetiségeket. A választások kiírásának nyilvánosságra hozatala után ugyan a cseh sajtó még annak a reményének adott hangot, hogy a kárpátaljai választások – a szlovákiaival ellentétben – többpártiak lesznek, reményeiben azonban csalódnia kellett. A kárpátukrán kormány a választások kiírásának meglehetősen hosszú idejű eltitkolásával, a politikai pártok ezzel egyidejű feloszlatásával, az ellenzéki jelölőlisták leadásának megnehezítésével, végül pedig a mindezek ellenére leadott listák elutasításával olyan helyzetet teremtett, hogy a kormánypárton kívül senki másnak ne lehessen esélye a választásokon való indulásra.
Az autonóm kormány belügyminisztériuma 1939. január 12-én kelt hirdetményével február 12-ére írta ki a választásokat Kárpáti Ukrajna első szojmjába. Miután a jelölőlistákat a csehszlovák választási törvény értelmében legkésőbb a választások előtti 21. napon, azaz jelen esetben január 22-én, déli 12 óráig kellett benyújtani az országos választási bizottság elnökének, azok leadására elméletileg tíz nap állt volna rendelkezésre. A választások kiírásának hírét azonban egy héten keresztül visszatartották, s csupán a január 19-éről 20-ára virradó éjszaka kiragasztott plakátokon hozták nyilvánosságra. A hír nyilvánosságra hozatalának anomáliái közé tartozott az is, hogy előbb (január 20-án) számolt be róla a prágai vagy akár a budapesti sajtó, mint a kormányközeli Nova Szvoboda című huszti napilap (január 21-én). A huszti kormány Urjadovij Visztnik című hivatalos lapjának a hirdetményt közzé tevő január 18-i számát szintén csak január 20-án kezdték terjeszteni, a választásokon indulni szándékozóknak így nem egész két napjuk maradt a jelölőlisták összeállítására, az azokat aláíró választópolgárok aláírásainak hitelesíttetésére és a listák leadására.
A választások kiírása és a kiírás nyilvánosságra hozatala közötti egy hetet az autonóm kormányzat ráadásul lehetséges kihívóinak félreállítására használta fel. A huszti belügyminisztérium január 16-án „a közrend és a nyugalom fenntartására”, valamint arra hivatkozva, hogy „tevékenységük a közbiztonságot fenyegeti”, feloszlatta az összes politikai pártot, amelyek működését korábban már felfüggesztették. A pártfeloszlató hirdetményt az Urjadovij Visztnik – nem véletlenül – csupán január 20-án, a Nova Szvoboda pedig ráadásul január 22-én, a jelölőlisták leadására kijelölt napon tette közzé, gyakorlatilag lehetetlenné téve ezzel bármilyen új párt bejegyeztetésének és választási részvételének az esélyét.
Volosinék időközben – a már jóváhagyott, de még nem közzétett választási feltételek ismeretében – hozzáláttak egy kormánypárt megszervezéséhez, s január 18-án életre hívták az Ukrán Nemzeti Egységpártot (Українське національне обєднання, UNO), amelynek működését január 20-án természetesen az autonóm kormány belügyminisztériuma is engedélyezte. Az erről szóló hirdetmény az Urjadovij Visztnik január 21-i száma mellett a Nova Szvoboda január 22-i számában, a pártfeloszlató hirdetménnyel egy időben látott napvilágot. A választások idejére így az UNO lett az egyetlen engedélyezett, törvényesen működő párt, amely előtt nyitva állt az út a választási részvétel felé.
A kárpátaljai ukrán sajtó a pártfeloszlatást bölcs politikai lépésként értékelte, mivelhogy „Kárpáti Ukrajna politikai rendszere nem fér össze a pártokkal”. (Вегеш 2004, 224. p.) A cseh és a szlovák lapok a pártok feloszlatását és a választások kiírásának módját általában nem kommentálták, s nem minősítették a történteket a pozsonyi magyar napilapok sem. Az első bécsi döntés után Budapestre költöző Prágai Magyar Hírlap utódlapja, a Felvidéki Magyar Hírlap ezzel szemben január 21-én kritikus hangvételű írásban számolt be a választások kiírásának módjáról, ami „a szlovák kormány módszere szerint, rajtaütésszerűen” történt, s arra is felhívta a figyelmet, hogy jelölőlistát ilyen rövid idő alatt csakis a kormánypárt tud összeállítani, amelynek nyilván tudomása volt a kormányzati szándékról. Hasonló véleményt fogalmazott meg a Magyar Nemzet is, amely „Volosin elrendelte a diktatúrát” című írásában mutatott rá, hogy a pártfeloszlatás célja nem más, mint az ellenzéki és a kisebbségi pártok választási részvételének a megakadályozása.
A pártok feloszlatása mindazonáltal nem csak az ellenzéket sújtotta, hanem kellemetlen helyzetbe hozta az egész kárpátaljai politikai reprezentációt, köztük a hatalom birtokosait is. A pártfeloszlató hirdetmény megszövegezésekor ugyanis elkerülte a figyelmüket az a tény, hogy a hatályos cseh-szlovák törvények értelmében a feloszlatott pártok törvényhozói elveszítik a nemzetgyűlési mandátumukat. Ez pedig nemcsak az ellenzéki politikusokat érintette, hanem Julian Révai minisztert is, aki a szociáldemokrata párt nemzetgyűlési képviselője volt. A pártok feloszlatásával tehát a huszti kormányzat gyakorlatilag kizárta a prágai törvényhozásból az összes kárpátaljai szenátort és képviselőt, saját miniszterét is beleértve.
A pártfeloszlatás nemkívánatos következményeit a huszti belügyminisztérium a pártfeloszlató hirdetmény módosításával próbálta meg elkerülni. Február 1-jén olyképpen módosította a hirdetményt, hogy a pártok feloszlatása nem vonatkozik az agrárpártra, a szociáldemokrata pártra, a nemzeti szocialista pártra és a csehszlovák néppártra, vagyis azokra a pártokra, amelyek a cseh országrészekben egyrészt a Nemzeti Egység Pártjában, másrészt a Nemzeti Munkapártban egyesültek.
A feloszlatott pártok törvényhozóinak mandátumáról a prágai Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság mandátumtanácsa volt hivatott dönteni. A mandátumtanácsot azonban a pártfeloszlató hirdetmény módosítása már nem befolyásolta döntése meghozatalában. Február 7-i ülésén megsemmisítette az összes kárpátaljai törvényhozó mandátumát, mégpedig január 20-tól, vagyis a pártfeloszlató hirdetmény közzétételének napjától visszamenőleg. Mindez azt jelentette, hogy összességében 5 kárpátaljai nemzetgyűlési képviselő és 3 szenátor veszítette el mandátumát. A mandátumuktól megfosztott képviselők Andrij Bródy, Sztepan Fencik, Pavlo Kosszej, Julian Révai és a cseh nemzetiségű Josef Zajíc, a mandátumuktól megfosztott szenátorok Edmund Bacsinszkij, Julian Földesi és a magyar Hokky Károly voltak.
A tárgyalás napján előbb Révai miniszter, majd Volosin kormányfő is távirattal fordult a mandátumtanácshoz, amelyben a pártfeloszlatási hirdetmény módosítására hivatkozva meggyőződésüket fejezték ki Révai mandátumának további érvényességével kapcsolatban. A mandátumtanács azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hirdetmény utólagos módosítása semmit sem változtat a mandátumok elvesztésén, mivel az a pártfeloszlató hirdetmény közzétételének napján automatikusan megtörtént. A mandátumtanács döntése tehát nemcsak a letartóztatásban levő Bródyt, a még 1938 őszén Magyarországra távozott és decemberben a magyar országgyűlés képviselőházának tagjává kinevezett Fenciket és Földesit, valamint a Volosin-kormány többi politikai ellenfelét érintette, hanem a huszti kormány második emberét, Révai minisztert is.
A Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság mandátumtanácsának döntése súlyos következményekkel járt mind Kárpátaljára, mind pedig a huszti kormányzatra nézve. A tartomány egyrészt teljes egészében képviselet nélkül maradt a prágai nemzetgyűlésben, annak következtében pedig, hogy a hatályos cseh-szlovák törvények értelmében a feloszlatott pártok törvényhozói három évre elveszítik aktív és passzív választójogukat, kérdésessé vált Révai miniszter megválaszthatósága is a kárpátaljai szojmválasztás során.

3. Az ellenzék választási részvételének meghiúsítása

Noha az autonóm kormány a pártokat feloszlatta, s mindent megtett az ellenzéki jelölőlisták benyújtásnak lehetetlenné tétele érdekében, a huszti országos választási bizottsághoz összességében mégis három jelölőlista érkezett. Az első a kormánypárt listája, hivatalos megnevezése szerint az „Ukrán Nemzeti Egységpárt és a nemzetiségi csoportok listája” volt Volosin kormányfővel és Révai miniszterrel az élen. Ezen a listán kapott helyet a kárpátaljai csehek, a németek és a románok egy-egy képviselőjelöltje is.
A másik kettő az orosz-ruszin irányzatú ellenzéki politikusok jelölőlistája volt, akik a pártok feloszlatása következtében „Kárpátaljai Ruszinok” néven, valamint a Kárpátaljai Ruszinok Egyesülete nevében adták le listáikat. A „Kárpátaljai Ruszinok” néven benyújtott lista első két helyét Pavlo Kosszej nemzetgyűlési képviselő és Mihajlo Vaszilenko, az ellenzéki lista kezdeményezője foglalta el, hatodik helyén Edmund Bacsinszkij szenátor, az autonóm kormány volt belügyminisztere, tizedik helyén pedig Avgusztin Stefan, Ruszka Krajna egykori kormányzója, majd népbiztosa szerepelt. A Kárpátaljai Ruszinok Egyesülete nevében leadott lista vezetője Emilijan Valnyickij szolyvai ügyvéd, a Kárpátorosz Jogászok Szövetségének titkára volt. A két ellenzéki lista a leadásuk körüli bonyodalmak szülte kényszerhelyzetből adódott, s ez eredményezte azt is, hogy több képviselőjelöltet, a jelöltek egynegyedét mindkét listára felvették. Ilyen volt például Pavel Cibere, a Központi Orosz Nemzeti Tanács titkára, aki a „Kárpátaljai Ruszinok” jelölőlistáján a 13., a Kárpátaljai Ruszinok Egyesületének listáján a 12. helyen szerepelt, vagy Vaszilij Velicsko, Huszt egykori polgármestere, aki az előbbi listán a 23., az utóbbin a 27. helyet foglalta el.
A hatalom az ellenzéki lista, illetve listák leadását és az ellenzék választási részvételét igyekezett mindenáron, akár erőszakos úton, törvénytelen eszközökkel is meghiúsítani. Az ellenzék a lista benyújtásához szükséges aláírásokat eredendően Szolyván és környékén gyűjtötte össze. Az aláírásokat január 20-án szintén Szolyván, a helyi közjegyzőnél kívánták hitelesíttetni, a közjegyző elé terjesztett listát azonban a járási választási bizottság elnöke elkobozta. Miután az eltulajdonított listát másnap sem szolgáltatták vissza, az ellenzék a „Kárpátaljai Ruszinok” nevében egy új listát állított össze, amelyhez az aláírásokat már nem Szolyván, hanem a lengyel határon fekvő Alsóvereckén gyűjtötték és ugyanott hitelesíttették január 21-én. Időközben a Kárpátaljai Ruszinok Egyesülete nevében, a Huszt melletti Iza lakosainak aláírásával összeállt egy másik – a korabeli sajtó által izai ortodox hívők listájának nevezett – ellenzéki lista is, amelyet azonban csupán január 22-én 11 óra 47 perckor, tehát a leadási határidő lejárta előtt 13 perccel sikerült hitelesíttetni.
Az ellenzéki listák összeállítását és leadását a huszti kormányzat egyebek között a listák aláíróinak és a listákon szereplő képviselőjelöltek őrizetbe vételével is megpróbálta megakadályozni. Őrizetbe vették többek között Avgusztin Stefant, Pavel Fedort, a Központi Orosz Nemzeti Tanács vezetőségi tagját, Mihail Bukovics velétei polgármestert, Georgij Batorij kovácsréti orvost, valamint Georgij Sztankanyinyec és Dmitrij Bilkov ortodox lelkészeket. Az őrizetbe vett képviselőjelöltek közé tartozott a „Kárpátaljai Ruszinok” listájának vezetője, Pavlo Kosszej is, akit a Szics Gárda – képviselői mentelmi jogát is megsértve – házi őrizetben tartott mindaddig, amíg le nem telt a listák benyújtására megállapított határidő.
Miután az ellenzéki listákat mindezek ellenére sikerült összeállítani és hitelesíttetni, a huszti országos választási bizottság volt az, amely akadályokat gördített az elfogadásuk elé. A választási bizottság az UNO január 22-én 11 óra 30 perckor benyújtott jelölőlistáját természetesen elfogadta, mindössze azt a kötelezettséget rótta a pártra, hogy három napon belül, azaz január 25-ig pótolja a hiányzó 6.500 koronás választási kauciót. A „Kárpátaljai Ruszinok” 11 óra 50 perckor leadott listájával szemben a szintén hiányzó választási kaució mellett már számos további kifogást emelt, s alaki hibák miatt kiegészítés céljából visszaadta azzal, hogy január 25-én déli 12 óráig pótolják a hiányosságait. A bizottság egyebek között azt kifogásolta, hogy hiányzik több képviselőjelölt nyilatkozata arról, miszerint elfogadja a jelölést, a jelölőlistát egy nem engedélyeztetett politikai tömörülés nevében nyújtották be, valamint hogy a lista megbízottjaként megnevezett Miloš Drbal huszti ügyvéd egy másik lista – az UNO listájának – jelöltje. A harmadik listát, a Kárpátaljai Ruszinok Egyesülete nevében leadott listát a választási bizottság azonnal elutasította, mivelhogy benyújtására 12 óra 4 perckor, vagyis négy perccel a leadási határidő letelte után került sor.
A „Kárpátaljai Ruszinok” jelölőlistájának kálváriája mindezzel azonban még korántsem ért véget. Amikor Alekszandr Hrabar, a lista egyik képviselőjelöltje, egyben a lista új megbízottja a kijavított listát és a 6.500 korona választási kauciót január 25-én 10 óra 15 perckor az országos választási bizottságnak helyet adó huszti kormányhivatal épületében be akarta nyújtani, az épületet őrző Szics-gárdisták és a rendőrség közösen akadályozta meg annak leadásában. A választási bizottság elnökére, Petro Kalinyukra várakozó Hrabart előbb a gárdisták tettlegesen bántalmazták, majd a helyszínre érkező rendőrök jegyzőkönyv felvétele ürügyével a rendőrségre kísérték, miközben azt sem tették lehetővé számára, hogy a nála lévő kauciót és a jelölőlistát két társának átadja. A rendőrségen kihallgatták, felvették a jegyzőkönyvet, s ott tartották déli 12 óráig. A lista benyújtására megállapított határidő lejárta után szabadon távozhatott, a lista és a kaució leadására azonban természetesen már nem nyílt lehetősége.
A választási bizottság mindezek után január 27-i ülésén azt állapította meg, hogy a választási törvény előírásait csupán az UNO teljesítette, amely pótolta a hiányzó választási kauciót, ezért csak az UNO jelölőlistáját ismeri el érvényesnek. A „Kárpátaljai Ruszinok” jelölőlistáját ugyanakkor azon a címen, hogy annak alaki hiányosságait és a választási kauciót a megállapított határidőig nem pótolták, a választási bizottság visszavontnak, egyúttal érvénytelennek nyilvánította.
Az ellenzéki ruszin politikusok a törvényességet megcsúfoló eljárásba természetesen nem törődtek bele, s beadványok sorában tiltakoztak jelölőlistájuk elutasítása és a velük szemben alkalmazott erőszak ellen. Petro Zsidovszkij nemzetgyűlési képviselő, Vaszil Karaman, a Központi Orosz Nemzeti Tanács elnökségi tagja, valamint Emilijan Valnyickij és Pavel Cibere képviselőjelöltek már január 24-én közös táviratban tiltakoztak Emil Hácha köztársasági elnöknél a választások kiírásának módja, valamint a jelölőlisták összeállítása és benyújtása során elkövetett visszaélések miatt. A ruszin lista elutasítását követően Zsidovszkij és Pjescsak képviselők január 28-án a köztársasági elnök mellett Volosin miniszterelnökhöz is eljuttatták tiltakozásukat, amelyben a választások elhalasztását, a jelölőlisták benyújtására pedig újabb határidő kiírását követelték. Hasonló távirattal fordultak február elején Ciano olasz és Ribbentrop német külügyminiszterhez is, akiktől azt kérték, hogy lépjenek közbe a prágai kormánynál a jelölőlista betiltásának visszavonása érdekében. Zsidovszkij és a Központi Orosz Nemzeti Tanács február 2-i közös beadványa végül ismét a köztársasági elnököt kérte a kiírt választások elhalasztására és új választások kiírására.
A beadványok azonban sorra elintézetlenek maradtak, csakúgy, mint Kosszej képviselő panasza, aki a prágai nemzetgyűlés képviselőházának elnökéhez intézett táviratában tiltakozott a képviselői immunitását is sértő házi őrizetbe vétele ellen. Tiltakozásával január 25-én a prágai kormány is foglalkozott, azt azonban elintézte azzal, hogy a történtek kivizsgálását a kárpátaljai miniszterekre bízta – azokra, akik a legérdekeltebbek voltak az ellenzék választási részvételének meghiúsításában.

4. Az UNO jelölőlistája

Az egyetlen elfogadott jelölőlista, az „Ukrán Nemzeti Egységpárt és a nemzetiségi csoportok listájának” összetételét a választási bizottság január 27-i ülését követően hozták nyilvánosságra. A lista nemcsak a huszti Nova Szvobodában jelent meg, hanem közzétette vagy ismertette a legtöbb cseh és szlovák napilap is. A választási eljárást számos bírálattal illető és ellenszenvvel szemlélő magyarországi sajtó ugyanakkor mélyen hallgatott róla, így a lista a magyar lapok közül – közel egy hónappal a választásokat követően – egyedül az ungvári Kárpáti Magyar Hírlapban látott napvilágot.
Az Ukrán Nemzeti Egységpárt és a nemzetiségi csoportok jelölőlistájának összetétele a következő volt:

1. Dr. Avgusztin Volosin, Kárpáti Ukrajna kormányának elnöke, Huszt
2. Julij Révai, Kárpáti Ukrajna minisztere, Huszt
3. Dr. Mihajlo Brascsajko, közjegyző, Huszt
4. Dr. Julij Brascsajko, ügyvéd, Huszt
5. Ivan Hriha, földműves, Felsőverecke
6. Adalbert Dovbak, lelkész, Iszka
7. Dr. Mikola Dolinaj, orvos, Huszt
8. Dr. Miloš Drbal, ügyvéd, Huszt
9. Avgusztin Dutka, bíró, Huszt
10. Ivan Ihnatko, földműves, Bilke
11. Dr. Volodimir Komarinszkij, ügyvéd, Huszt
12. Ivan Kacsala, vasutas, Perecseny
13. Vaszil Klempus, kereskedő, Kőrösmező
14. Sztepan Klocsurak, hivatalnok, Huszt
15. Vaszil Lacanics, tanító, Nagyberezna
16. Mikola Mandzjuk, tanító, Nagyszőlős
17. Mihajlo Maruscsak, gazdálkodó, Nagybocskó
18. Leonyid Romanyuk mérnök, hivatalnok, Huszt
19. Grigorie Moys, esperes, Tiszafejéregyház
20. Dmitro Nyimcsuk, igazgató, Huszt
21. Anton Ernst Oldofredi mérnök, államtitkár-helyettes, Huszt
22. Jurij Pazuhanics, tanfelügyelő, Huszt
23. Ivan Perevuznik, földműves, Szerednye
24. Petro Popovics, földműves, Nagylucska
25. Fegyir Révai, nyomdaigazgató, Huszt
26. Dr. Mikola Rizdorfer, orvos, Szolyva
27. Dr. Sztepan Roszoha, hivatalnok, Huszt
28. Jurij Sztaninec, lelkész, Vajnág
29. Vaszil Sobej, gazdálkodó, Irhóc
30. Avgusztin Stefan, iskolaügyi minisztériumi főnök, Huszt
31. Kirilo Fedeles, hitoktató, Bilke
32. Mihajlo Tulik, szerkesztő, Huszt

A lista összeállítását számos vita kísérte. Vita tárgyát képezte egyebek között az, számításba vegyék-e a jelöltek egykori párthovatartozását vagy inkább a korporatív elveknek megfelelően, esetleg a számításba jöhető jelöltek érdemeinek figyelembe vételével állítsák azt össze. Az UNO vezetői abban sem tudtak megegyezni, megengedhető-e vagy sem, hogy a listán testvérpárok szerepeljenek. A párt vezetése végül úgy határozott, hogy a jelölőlista összeállítását Volosin kormányfőre bízza, aki Julian Révai segítségével el is készítette azt. Az általuk összeállított listát az UNO vezetésével még jóvá kellett volna hagyatni, ettől azonban utólag eltekintettek. (Росоха 1949, 31–32. p.)
A jelölőlista első két helyét Volosin kormányfő és Révai miniszter foglalta el, a többi jelölt, néhány kivételtől eltekintve, az ukrán ábécé szerinti sorrendben követte egymást. A listán végül két testvérpár is helyet kapott: a Révai testvérek a lista 2. és 25., a Brascsajko testvérek a 3. és 4. helyén szerepeltek. A képviselőjelöltek listán elfoglalt helyének nem volt különösebb jelentősége, a 32 tagú szojm létszáma ugyanis előre adott volt, s nem függött a listára leadott szavazatok számától. Az ugyancsak 32 fős jelölőlistán 29-en képviselték az UNO-t, 1-1 személy pedig a cseh, a román és a német kisebbséget. Az UNO jelöltjei között, egykori párthovatartozásukat tekintve, Volosin keresztény néppártjának és Révai szociáldemokrata pártjának a képviselői domináltak, akik egyaránt tíz helyet kaptak a jelölőlistán. Rajtuk kívül heten kerültek ki az agrárpártból, s ketten képviselték az „ukrán nacionalista ifjúságot”. (Магочий 1994, 240. p.)
Ami az ukrán jelöltek vallási hovatartozását illeti, az nem felelt meg maradéktalanul a kárpátaljai ruszinság felekezeti megoszlásának. A ruszin lakosság közel egynegyedét kitevő ortodoxokat minimálisan hét hely illette volna meg a jelölőlistán, az UNO 29 jelöltje közé azonban a 24 görögkatolikus mellett mindössze 5 ortodox vallásút vettek fel. A görögkatolikus dominanciát erősítette az is, hogy miközben a listán egyetlen ortodox lelkész sem szerepelt, a görögkatolikus lelkészek számára öt helyet biztosítottak.
A listán szereplő nemzetiségi jelöltek Miloš Drbal huszti cseh ügyvéd, Grigorie Moys tiszafejéregyházi román görögkatolikus esperes és Anton Ernst Oldofredi, az autonóm kormány német államtitkár-helyettese voltak. Az ő listára kerülésük pontos hátterét nem ismerjük. Azt a választások kiírásáról tájékoztató cseh sajtóból tudjuk, hogy a német jelöltnek a kormánylistán indulása ekkor már eldöntött tény volt, a csehek választási részvételének mikéntjéről pedig a kárpátaljai Cseh Nemzeti Tanács január 20-i vezetőségi ülése határozott. Az ülést a cseh sajtó úgy tálalta, hogy az a cseh jelölőlista összeállításának céljával ül össze, annak döntése azonban a választási feltételek ismeretében nem lehetett egyéb, mint a felajánlott hely elfogadása a kormánylistán. A jelölőlista nyilvánosságra hozatala előtt egyes cseh lapok két cseh jelöltről is cikkeztek – az állítólagos második jelölt Klement Pavloušek, a Cseh Nemzeti Tanács elnöke lett volna –, a listán azonban a csehek számára a németekhez és a románokhoz hasonlóan egy helyet biztosítottak.

5. A választási kampány

A választási kampány, csakúgy, mint a szlovákiai országgyűlési választásokat megelőző kampány, teljes egészében a totalitárius rendszerekben bevett eljárásra emlékeztetett. Legálisan kampányolni csakis a lista mellett lehetett, az esetleges ellenvélemény megfogalmazását a hatalom azonnali retorziója követte, ami több helyütt a lakosság és a karhatalmi erők, illetve a Szics Gárda közötti összetűzésekhez vezetett.
A kampány egyik jellemzője a választások tulajdonképpeni népszavazásjellegének hangsúlyozása volt. Amint azt Volosin kormányfő január 22-én, a választási kampány nyitányát jelentő huszti nagygyűlésen kijelentette: a választás össznemzeti népszavazás lesz, amely megmutatja, hogy népünk továbbra is szabad, önálló életet akar élni, nem pedig Magyarországhoz tartozni. Hasonlóan fogalmazott a Nova Szvoboda február 5-i vezércikke is, amely szerint a választás olyan népszavazás lesz, amely során a választók a választásokon való részvételükkel és „igen” szavazatukkal a kárpátukrán kormányt, Kárpáti Ukrajna önállóságát, valamint a csehekkel és szlovákokkal alkotott hármas föderációját fogják megerősíteni.
Az autonóm kormány és az UNO vezetősége egyaránt felhívásokban szólította fel a választókat a választásokon való minél nagyobb arányú részvételre és a kormánylista melletti demonstrációs szavazásra. Az UNO Fegyir Révai pártelnök és Andrij Voron főtitkár által jegyzett, „Ukránok!” című felhívásának első számú mondanivalója annak nyomatékosítása volt, hogy az „első ukrán szojm” megválasztásával „az egész világ előtt ünnepélyesen kinyilvánítjuk népünk jogát az államisághoz”. A kormány „Kárpáti Ukrajna minden polgárához” címzett felhívása ezzel szemben nem csak a többségi választókhoz, hanem a nemzetiségekhez is szólt. A Volosin kormányfő és Julian Révai miniszter által aláírt felhívás ugyanakkor erőteljesen szembeállította a „Kárpáti Ukrajna építésében együttműködni szándékozó”, s a jelölőlistán felajánlott helyet elfogadó „lojális nemzeti kisebbségeket”, vagyis a cseheket, németeket és románokat a magyar kisebbséggel, amelynek a vezetői visszautasították a részvételt a kormánylistán, ami arról tanúskodik, hogy „államunkkal szemben ellenséges külföldi erők dolgoznak”.
A hatalom a választási kampány során igyekezett a társadalom minden rétegét megszólítani. A Nova Szvoboda február 5-i száma például a nők választási részvételének fontosságát emelte ki, február 1-jei és 3-i száma pedig az ortodox vallásúakat igyekezett megnyerni a jelölőlista számára, cáfolva egyúttal azokat a híreszteléseket, miszerint képviselet nélkül maradnának a szojmban. Az ortodox választók megnyerésére irányuló törekvések az ortodox képviselőjelöltek, valamint az ortodox lelkészek és hívők képviselőinek február 6-i huszti értekezletében csúcsosodtak ki, amelynek résztvevői közös felhívásban szólították fel „Kárpáti Ukrajna ortodox népét” az UNO jelölőlistája melletti szavazásra. A választások és a választások után összeülő szojm népszerűsítését szolgálta az a sajtóban több alkalommal közzétett hír is, amely arról szólt, hogy a szojm képviselői rendes fizetés helyett csupán az ülésnapokra szóló napidíjat, valamint útiköltség-térítést fognak kapni.
A szlovákiai választások mintájára Kárpátalján is versenyt hirdettek a fehér zászlóért, amelyet az a község nyerhetett el, amelyben a kormánylista megszerezte a szavazatok legalább 98%-át. Az ilyen települések jogot szereztek arra, hogy a középületekre fehér zászlót függesszenek ki annak jeléül, hogy „érettek az állami életre”. A versenyfelhívást nemcsak a sajtóban, hanem választási plakátokon is széles körben népszerűsítették. A kampány részét képezték azok a sajtóhírek is, miszerint egyes községek lakossága elhatározta, hogy a választójoggal rendelkezők a vasárnapi mise után együtt mennek a választóhelyiségekbe, hogy a kormánylista ne csupán 98%-os, hanem 100%-os eredményt érjen el.
Az UNO vezetősége és képviselőjelöltjei a választási kampány három hete alatt rendkívül intenzív kampánytevékenységet folytattak, s naponta nagygyűlések tucatjain találkoztak a választókkal Kárpátalja szinte valamennyi településén. A választásokat egy héttel megelőző vasárnapon, február 5-én több mint félszáz választási nagygyűlést tartottak, amelyeken a választási lista csaknem valamennyi jelöltje megjelent. Julian Révai miniszter például ezen a napon három, az újdávidfalvai, a beregsárréti és a kajdanói, testvére, Fegyir Révai pedig a szolyvai és a szentmiklósi nagygyűlésen vett részt. A kampányból a nemzetiségi jelöltek is kivették a részüket, akik közül a cseh Miloš Drbal Técsőn és Aknaszlatinán, Anton Ernst Oldofredi a németek által lakott Felsőkerepecen, Grigorie Moys pedig a román lakosságú Alsóapsán és Faluszlatinán kampányolt. A kampány intenzitása a választások közeledtével tovább fokozódott. Andrij Voronnak, az UNO főtitkárának a közlése szerint a választások előtti utolsó napra nem kevesebb, mint 64 nagygyűlés volt betervezve.
A választási kampányt erőteljes ukrán nemzeti propaganda kísérte, amelynek az 50 milliós ukrán nemzethez tartozás hangsúlyozása mellett erőteljes magyarellenes éle is volt. Mindez nemcsak a választási beszédekben és a sajtóban érvényesült, hanem a nagy számban terjesztett röplapokon és plakátokon is. Egy Szics-gárdistát Sárkányölő Szent Györgyként ábrázoló plakát például az „Ukrajna az ukránoké!” jelszót hirdette, egy másik arra emlékeztetett, hogy húsz éve egyszer már kimondták csatlakozásukat az 50 milliós ukrán nemzethez, egy következő pedig a „Dicsőség Ukrajnának!” jelszóval zárult. A magyarellenes propaganda egyebek között a magyarországi rossz szociális helyzettel és a magyar elnyomás veszélyével riogatott. Egy, a magyarországi ruszinok nevében terjesztett röplap a kormánylista támogatását, egyúttal az „égő magyar pokolból” való felszabadításukat kérte a kárpátukránoktól. Nem kímélte a propaganda a magyarbarát ruszin politikusokat sem, köztük Andrij Bródyt és Sztepan Fenciket, akiket „magyarónokként” és magyar ügynökökként jelenített meg.
A választások előtt egy héttel terjedt el a sajtóban az a hír, hogy a szojm megválasztása során – a szlovákiai választásoktól eltérően – minden választóhelyiségben két urnát állítanak fel: az egyikbe az „igennel”, a másikba pedig a „nemmel” szavazók dobhatják szavazataikat, vagyis a választások lényegében nyíltak lesznek. A felröppent híreket azonban az UNO propagandaosztálya azonnal cáfolta. Az UNO nyilatkozata szerint, noha egyes községek lakossága valóban nyílt szavazást követelt, vagyis hogy a szavazólapot nyilvánosan és boríték nélkül dobhassa az urnába, a választások a törvényes előírások szerint fognak zajlani, s minden választóhelyiségben csupán egyetlen urna lesz, amelybe a választó „igen” szavazat esetén a szavazólapot tartalmazó borítékot, „nem” szavazat esetén üres borítékot dob.

6. A nemzetiségek és a választások

A kárpátaljai nemzetiségek önálló választási részvételét nemcsak a jelölőlisták leadására megállapított rövid határidő hiúsította meg, hanem az autonómiatörvény is, amely a mandátumok számát az egyes „népcsoportok” tagjainak számától tette függővé, kimondva, hogy mindegyik népcsoport 20.000 tagjára egy mandátum esik. Nem volt tehát vitás, hogy az ennél alacsonyabb lélekszámú kárpátaljai csehek, románok és németek csakis a kormánylistán juthatnak parlamenti mandátumhoz. A hatalom azonban a két legnagyobb lélekszámú nemzetiség, a zsidóság és a magyarság számára sem tette lehetővé az önálló választási részvételt, amelyek pedig számuknál fogva joggal igényt tarthattak volna rá, sőt a két kisebbség még a kormánylistán sem képviseltette magát.
A számbelileg meglehetősen gyenge – az elő bécsi döntés előtt is csupán 13,2 ezer, a határváltozást követően pedig mindössze 8,7 ezer főt számláló –, ugyanakkor a Harmadik Birodalom támogatását élvező kárpátaljai német népcsoport, jobban mondva annak Berlin által kijelölt vezetői a németség valós súlyánál jóval nagyobb befolyással rendelkeztek. A nemzetiszocialista Németország egyebek között a helyi német kisebbségre támaszkodva igyekezett növelni kárpátaljai befolyását, élére ezért már 1938 őszén olyan személyeket állított, akikben biztosítékát látta ottani érdekei érvényesülésének.
A prágai kormány által még 1938 szeptemberében betiltott Kárpáti Német Párt helyett az autonóm kormány engedélyével már december elején megalakult a Német Néptanács. Élére azonban nem az őslakos kárpátaljai németek valamely reprezentánsa állhatott, hanem a szudétanémet származású Franz Karmasin, aki a németség (és Berlin) érdekeit – Szlovákiához hasonlóan – a huszti kormányban is államtitkári minőségben képviselte. Mivel ő jobbára Pozsonyban tartózkodott, helyettesévé Berlin utasítására a szintén szudétanémet származású mérnököt, a loketi (Elbogen) születésű, a harmincas évek eleje óta Szlovákiában élő, s Kárpátaljára csupán 1938 őszén áttelepülő Anton Ernst Oldofredit nevezte ki, aki Karmasin távollétében a kormány államtitkár-helyetteseként gyakorlatilag a kárpátaljai németség első számú vezetője lett.
A német lakosságnak, kivételt kapva a politikai pártokat feloszlató kormányrendelet hatálya alól, a választások előtt lehetősége nyílt egy nemzetiszocialista irányultságú párt létrehozására is. Amint azt a huszti belügyminisztérium 1939. február 2-i rendelete kimondta, a német nemzetiségű lakosok, állampolgárságuktól függetlenül, nemzetiszocialista alapon szerveződő pártba tömörülhetnek és szabadon használhatják a pártjelvényeket, köztük a horogkeresztes jelképeket is. (Делеган–Вискварко 2009, 151–152. p.; Vehes–Tokar, 2010, 105. p.) A német befolyást és az autonóm kormány németbarát elkötelezettségét erősítette a birodalmi kormány február 8-i határozata a huszti német konzulátus megnyitásáról és az Ukrán–Német Társaság ugyanaznapi létrejötte. A Szics Gárda huszti parancsnokságának épületében megalakult társaság elnökévé Fegyir Révait, az UNO elnökét, első elnökhelyettesévé pedig Oldofredi német államtitkár-helyettest választották.
A jelölőlista 21. helyén szereplő Oldofredi a választási kampányból is tevékenyen kivette a részét, s a rendelkezésére álló három hét alatt igyekezett bejárni Kárpátalja összes németlakta települését. A választást megelőző héten ráadásul Kárpátaljára érkezett Karmasin államtitkár is, aki Fegyir Révaival karöltve előbb február 7-én az újtövisfalvai választási nagygyűlésen, majd másnap az Ukrán–Német Társaság alakuló ülésén tett hitet a német–kárpátukrán együttműködés mellett. A Német Néptanács a választások előtt felhívással is fordult a német népcsoporthoz. A „Németek, Nemzetiszocialisták!” megszólítással kezdődő felhívás arra szólította fel a német választókat, hogy mivel az „ukrán” kormány biztosította számukra a nemzetiszocialista világnézet, valamint a német nép és vezére, Adolf Hitler melletti nyílt hitvallás szabadságát, a választásokon egységesen „igen” szavazatot adjanak le. (Balling 1991, 672. p.)

1. kép. A Német Néptanács választási felhívása

A választások kiírására a prágai és a huszti kormány feszült viszonya közepette került sor. A központi kormányzat 1938 októberében még abban a reményben nevezte ki Volosint Kárpátalja miniszterelnökévé, hogy ez a lépés a közös államiság megerősítését fogja szolgálni. A cseh hivatalnokok elbocsátása, a cseh iskolák jelentős részének bezárása és az autonóm kormány egyre erősödő németbarát orientációja miatt Prága végül mégis határozott lépésre szánta el magát, s 1939. január 16-án Lev Prchala tábornokot, a kárpátaljai cseh-szlovák haderő főparancsnokát nevezte ki a kárpátukrán kormány harmadik miniszterévé. Ez tovább növelte a két fél közötti feszültséget. Miután azonban az állam egységének megőrzésében érdekelt Prága, valamint a kárpátukrán államiság megteremtésével kísérletező Huszt a választások sikerétől egyaránt a Kárpátaljával szembeni magyar (és lengyel) aspirációk megfékezését remélte, s ezen érdekazonosságuk erősebbnek bizonyult ellentéteiknél, a választások kérdésében sikerült közös nevezőre jutniuk.
Volosin kormányfő január 20-án fogadta a huszti Cseh Nemzeti Tanács küldöttségét, s a kárpátaljai csehek számára felajánlott egy helyet a kormánylistán. A Cseh Nemzeti Tanács vezetősége ezek után még aznap a Huszton élő cseh ügyvédet, a város egykori polgármesterét, Miloš Drbalt választotta képviselőjelöltté, aki a jelölőlista 8. helyét foglalhatta el. Mivel a Kárpátalján élő csehek nem a tartomány őslakosai, hanem a húszas–harmincas években oda betelepülő hivatalnokok és állami tisztviselők voltak, Drbal választási kampánya jobbára a járási székhelyekre és a városi jellegű településekre korlátozódott. Első választási nagygyűléseire meglehetősen későn, csupán egy héttel a választásokat megelőzően, február 5-én Técsőn és Aknaszlatinán került sor, a hátralevő egy hét alatt azonban bejárta Kárpátalja összes járási székhelyét. Február 8-án például Nagyszőlősön, Ilosván, Szentmiklóson és Szolyván találkozott a cseh választókkal, s valamennyi helyszínen az UNO listája melletti „manifesztációs” szavazásra bíztatta őket.
Ugyanerre szólította fel a cseh választókat a Cseh Nemzeti Tanács és Prchala tábornok közös választási felhívása is. A Přehledy z Karpatské Ukrajiny című cseh nyelvű huszti hetilap első, február 6-i számának címoldalán közzétett és választási plakátok formájában is terjesztett felhívás politikai érettségükre apellálva arra kérte a cseheket, hogy sérelmeiket félretéve az UNO és a nemzetiségi csoportok közös listájára szavazzanak. Minden egyes ellenszavazat ugyanis a közös állam ellenségeinek sikerét jelenti, az „igen” szavazatok ugyanakkor a közös államba és annak jövőjébe vetett bizalom bizonyítékai lesznek – állt a Cseh Nemzeti Tanács felhívásában.

2. kép. A Cseh Nemzeti Tanács és Prchala tábornok közös választási felhívása

A mintegy 13.000 főnyi kárpátaljai románság a bécsi döntést megelőzően még a tartomány legalacsonyabb lélekszámú nemzeti kisebbsége volt, száma azonban a határváltozást követően már meghaladta a németekét és a csehekét, így a kormánylistán helyet kapó legnagyobb népcsoport lett. A románságot képviselő Grigorie Moys tiszafejéregyházi görög katolikus esperes a lista 19. helyére kapott besorolást. A választási kampány szerves részét képezte, egyben a román választók megnyerését célozta a Román Nemzeti Tanács létrehozása, amelynek alakuló ülésére a választási kampány hajrájában, február 7-én került sor Aknaszlatinán. Az ülésen Sztepan Klocsurak, a kormányfő titkára személyében a huszti kormány is képviseltette magát. Klocsurak előbb felolvasta Avgusztin Volosin levelét, amelyben a kormányfő ígéretet tett a román kisebbség kulturális és szociális igényeinek teljesítésére, majd a kormány nevében bejelentette a román nemzeti színek viselésének és a román zászló használatának engedélyezését, amire válaszul Alexandru Marina, a Román Nemzeti Tanács elnöke a románság lojalitásáról biztosította a kárpátukrán kormányt. Az eseménynek rendkívül nagy teret szentelt a huszti kormánylap is, amely amellett, hogy terjedelmes tudósításban számolt be a nemzeti tanács megalakulásáról, csaknem egész oldalas beszélgetést közölt a román képviselőjelölttel, s önálló hírként hozta azt az értesülést is, miszerint az UNO jelölőlistája számíthat a román lakosság támogatására.
Az összlakosság 12%-át kitevő zsidóság a tartomány legnagyobb lélekszámú kisebbsége volt, parlamenti mandátumhoz juttatását azonban számításba sem vette a hatalom. Chaim Kugelnek, a Zsidó Párt volt nemzetgyűlési képviselőjének vezetésével már 1938. december 28-án népes zsidó küldöttség látogatott Volosin miniszterelnökhöz, s lojalitásáról biztosítva a kormányt egy Zsidó Központi Hivatal létrehozásának engedélyezését kérte a kormányfőtől. A Harmadik Birodalom támogatásában reménykedő huszti kormányzat tudatában volt annak, hogy a zsidóság igényeinek teljesítésével és esetleges parlamenti mandátumhoz juttatásával Németország jóindulatát kockáztatná, ezért parlamenti képviseletét a kinyilvánított lojalitás ellenére sem tette lehetővé. A kárpátaljai zsidó egyesületek a választások előtt – az esetleges retorziók elkerülése érdekében – mégis a kormánylista támogatására szólították fel a zsidó választókat.
A zsidósághoz hasonlóan nem került fel a kormánylistára a megközelítően 6.000 főt számláló kárpátaljai szlovákság egyetlen képviselője sem. A Munkács melletti szlovák lakosságú Újklenóc küldöttsége a huszti kormányhivatalban tett 1939. január 31-i látogatása során így is a szlovák kisebbség támogatásáról biztosította az autonóm kormányt és a kormánylistát. A küldöttség ígéretet kapott egy Szlovák Nemzeti Tanács létrehozásának lehetőségére is, arról azonban nincs tudomásunk, hogy ez megtörtént volna. Nem ismert annak oka sem, hogy a szlovákok miért nem kaptak képviseletet a kormánylistán, nem tartjuk azonban kizártnak, hogy ebben alacsony lélekszámuk mellett szerepet játszhatott a Szlovákia és Kárpátalja közötti határvita, valamint a szlovákiai ruszinok önálló választási részvételének megakadályozása a szlovák országgyűlés 1938. decemberi megválasztása során.

Felhasznált irodalom

Levéltári források
Archiv Kanceláře prezidenta republiky, Praha (Köztársasági Elnöki Iroda Levéltára, Prága)
Kancelář prezidenta republiky – Podkarpatská Rus

Archiv Poslanecké sněmovny Parlamentu České republiky, Praha (Cseh Köztársaság Parlamentje Képviselőházának Levéltára, Prága)
Národní shromáždění ČSR – Poslanecká sněmovna

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Budapest
K 28
K 63

Národní archiv České republiky, Praha (Cseh Köztársaság Nemzeti Levéltára, Prága)
Ministerstvo spravedlnosti 1918 – 1945
Předsednictvo ministerské rady 1918 – 1945
Ukrajinské museum v Praze 1925 – 1948
Volební soud 1920 – 1939

Forráskiadványok
Těsnopisecké zprávy o schůzích poslanecké sněmovny Národního shromáždění republiky Československé 1938
Těsnopisecké zprávy o schůzích senátu Národního shromáždění republiky Československé 1938

Jogforrások
Sbírka zákonů a nařízení státu československého 1938
Урядовий Вістник Правительства Карпатської України (Підк. Руси) 1939
Урядовий Вістник Правительства Підкарпатської Руси 1938–1939

Korabeli sajtó
Budapesti Hírlap (Budapest) 1938
České slovo (Prága) 1939
Esti Újság (Pozsony) 1939
Felvidéki Magyar Hírlap (Budapest) 1939
Grenzbote (Pozsony) 1939
Kárpáti Magyar Hírlap (Ungvár) 1938
Karpato-ukrajinská svoboda (Prága) 1939
Kis Újság (Budapest) 1938
Lidové noviny (Brünn) 1938–1939
Magyar Nemzet (Budapest) 1939
Národní listy (Prága) 1938–1939
Národní politika (Prága) 1939
Národní práce (Prága) 1939
Нова Свобода (Ungvár, Huszt) 1938–1939
Pester Lloyd (Budapest) 1939
Prager Tagblatt (Prága) 1938
Přehledy z Karpatské Ukrajiny (Huszt) 1939
Slovák (Pozsony) 1939
Slovenská pravda (Pozsony) 1939
Új Hírek (Pozsony) 1939
Venkov (Prága) 1938–1939

Szakirodalom

Ádám Magda 1968. Magyarország és a kisantant a harmincas években. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Balling, Mads Ole 1991. Von Reval bis Bukarest. Statistisch-Biographisches Handbuch der Parlamentarier der deutschen Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa 1919–1945. Band II. København, Dokumentation Verlag.
Botlik József 2000 Egestas Subcarpathica. Adalékok az Északkeleti-Felvidék és Kárpátalja XIX–XX. századi történetéhez. Budapest, Hatodik Síp Alapítvány.
Делеган, Михайло Васильович – Вискварко, Сергій Анатолійович (упоряд.) 2009. Карпатська Україна (1938–1939). Збірник архівних документів і матеріалів. Ужгород, Карпати.
Fedinec Csilla 2004. Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.
Halmosy Dénes 1983. Nemzetközi szerződések 1918–1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó–Gondolat Könyvkiadó.
Hubený, David 2012. Problematika Podkarpatské Rusi. In Tóth, Andrej–Novotný, Lukáš–Stehlík, Michal: Národnostní menšiny v Československu 1918–1938. Od státu národního k státu národnostnímu? Praha, Filozofická fakulta Univerzity Karlovy /Opera Facultatis philosophicae Universitatis Carolinae Pragensis, vol. XIII/, 128–176. p.
Magocsi, Paul Robert 2016. Chrbtom k horám. Dejiny Karpatskej Rusi a karpatských Rusínov. Prešov, Universum.
Магочий, Павло Роберт 1994. Формування национальної самосвідомості: Підкарпатська Русь (1848–1948). Ужгород, Поличка „Карпатського краю” /No. 3–6 (18)/.
Němcová, Markéta 2005. Strany rusínské menšiny. In Malíř, Jiří–Marek, Pavel a kol.: Politické strany. Vývoj politických stran a hnutí v českých zemích a Československu 1861–2004. I. díl: období 1861–1938. Brno, Doplněk, 957–964. p.
Pahirja, Olekszandr 2014. Út a paramilitáris szervezettől a fegyveres honvédelemig: a Kárpáti Szics. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. Pozsony, Kalligram Kiadó /Regio Könyvek/, 117–154. p.
Pažur, Štefan 1968. O vývoji národnostných pomerov na východnom Slovensku v jesenných mesiacoch roku 1938. Nové obzory 10. Spoločenskovedný zborník východného Slovenska. Východoslovenské vydavateľstvo, Košice, 13–25. p.
Pop, Ivan 2005. Dějiny Podkarpatské Rusi v datech. Praha, Libri.
Popély Árpád 2014. Az első szlovák országgyűlés megválasztása 1938 decemberében (1–2. rész). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 16. évf. 2. sz. 39–69. p.; 3. sz. 95–121. p.
Popély Árpád 2015. A kelet-szlovákiai ruszinok és a szlovák országgyűlés megválasztása 1938 decemberében. In Simon Attila et al.: Változó világban. A magyar kisebbség a harmincas évek Csehszlovákiájában. – V premenlivom svete. Maďarská menšina v Československu v tridsiatych rokoch. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar–Centrum spoločenských a psychologických vied SAV, 98–109. p.
Росоха, Степан 1949. Сойм Карпатської України. Вінніпег, Культура й освіта.
Schvarc, Michal–Holák, Martin–Schriffl, David (eds.) 2008. „Tretia ríša” a vznik Slovenského štátu. Dokumenty I. Das „Dritte Reich” und die Entstehung des Slowakischen Staates. Dokumente I. Bratislava, Ústav pamäti národa–SNM-Múzeum kultúry karpatských Nemcov.
Schvarc, Michal–Pekár, Martin 2014. Szlovákia keleti határának kérdése 1938–1939 fordulóján a kárpátaljai autonómia és Cseh-Szlovákia felbomlásának kontextusában. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. Pozsony, Kalligram Kiadó /Regio Könyvek/, 155–172. p.
Seznam obcí a okresů republiky Česko-Slovenské, které byly připojeny k Německu, Maďarsku a Polsku 1938. Praha, Státní úřad statistický.
Shandor, Vincent 1997. Carpatho-Ukraine in the Twentieth Century. A Political and Legal History. Cambridge, Ukrainian Research Institute, Harvard University.
Suško, Ladislav 1973. Nemecká politika voči Slovensku a Zakarpatskej Ukrajine v období od septembrovej krízy 1938 do rozbitia Československa v marci 1939. In Československý časopis historický, 21. roč. 2. č. 161–197. p.
Suško, Ladislav 1997. Podkarpatská Rus ako autonómna krajina pomníchovskej – druhej ČSR. In Česko-slovenská historická ročenka 1997. Brno, Masarykova univerzita, 145–163. p.
Švorc, Peter 2003. Krajinská hranica medzi Slovenskom a Podkarpatskou Rusou v medzivojnovom období (1919 – 1939). Prešov, Universum.
Стерчо, Петро 1965. Карпато-Українська держава. До історії визвольної боротьби карпатських українців у 1919–1939 роках. Торонто, Наукове Товариство ім. Т. Шевченка.
Tilkovszky Loránt 1967. Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938–1941. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Tokar, Marian 2010. Politikai pártok és civil szféra. In Fedinec Csilla–Vehes, Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919–2009. Történelem, politika, kultúra. Budapest, Argumentum–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, 63–79. p.
Ванат, Іван 1985. Нариси новітньої історії українців Східної Словаччини. Книга друга (вересень 1938 р. – лютий 1948 р.). Пряшів, Словацьке педагогічне видавництво в Братіславі Відділ української літератури в Пряшеві.
Вегеш, Микола 2004. Карпатська Україна. Документи и факти. Ужгород, Карпати.
Vehes, Mikola–Tokar, Marian 2010. Kárpátalja (Podkarpatszka Rusz / Kárpáti Ukrajna) kérdése a nemzetközi politikában. In Fedinec Csilla–Vehes, Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919–2009. Történelem, politika, kultúra. Budapest, Argumentum–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, 91–107. p.
Zseliczky Béla 1998. Kárpátalja a cseh és a szovjet politika érdekterében 1920–1945. Budapest, Napvilág Kiadó. /Politikatörténeti Füzetek, X./

Kárpátok Őre és Vasturul

Egy első világháborús szobortípus újjászületése aktualizált ideológiai üzenettel

Az első világháború idején Ferenc Ferdinánd egykori tengerészadjutánsától, Theodor Hartig osztrák gróftól származott az ötlet, hogy Bécsben adománygyűjtés céljából egy fából készült szobrot állítsanak, amely segítségével adományokat gyűjthetnének a hadiárvák és hadiözvegyek részére. Az alapötletet az osztrák gróf számára a bécsi „Stock im Eisen”, egy fából készült vastuskó adta (Achleitner 2014). A vastuskónak nevezett objektum a középkorban Európa-szerte elterjedt. A nagyobb városok bizonyos pontján álló fába vagy oszlopba az ott megforduló vándormesterlegények szöget vertek annak emlékére, hogy ott jártak.
Hartig gróf erre a hagyományra építve javasolta egy olyan faszobor állítását, amelybe azok verhetnek majd szöget, akik bizonyos összegért ezeket megvásárolják, így járulva hozzá a háborús segélyalaphoz, másrészt a jótékonyságon túl az állampolgár kifejezheti büszkeségét is, hogy „a nagy időkben osztrák lehet”. A szobor, a Vasvitéz, amely egy páncélos középkori katonát ábrázolt (Wehrmann in Eisen) egy ideális hős alakjában testesítette meg a vitézséget, tehát a katonák egyben példaképüknek is tekinthették. A közelmúltban restaurált szobor ma is látható a bécsi Városházával szemben, a Wiener Stadtplanungshaus árkádja alatti mélyedésben (Achleitner 2014).
A bécsi példát követve a fából készült különféle objektumok rövid időn belül elterjedtek az Osztrák–Magyar Monarchia más városaiban és a Német Birodalomban is, de például Törökországban, valamint a tengerentúl pl. Argentínában, az Amerikai Egyesület Államokban stb. is feltűntek. Az emigránsok is így gyűjtöttek pénzt a háború otthoni, európai károsultjainak.
Ezek nem voltak hagyományos értelemben vett szobrok, hanem olyan alkotások, amelyek tovább módosultak azáltal, hogy folyamatosan szögeket vertek beléjük, vagy pedig kis fémlemezek kerültek rájuk. Felavatásuk idején tehát még nem lehetett befejezett műveknek tekinteni ezeket. Az állítók elképzelése szerint akkor válnak teljessé, befejezetté, ha a szögek és lemezek, pikkelyek stb. teljesen beborítják a szobrot, vagyis azok vassá válnak. Az elnevezés miatt a mai napig eléggé széles körben tartja magát a tévhit, hogy ezek az alkotások eleve vasból készültek.
A szobrok formai szempontból nagyon változatosak voltak. Általában valamilyen katona alakját, harcászati eszközt, nemzeti szimbólumot vagy olyan alakot, esetleg konkrét személyt ábrázoltak, aki a nemzet hősi múltjára emlékeztetett. Voltak köztük azonban más objektumok is, mint például tengeralattjáró, pajzs, kapu, medve stb. A Német Birodalom fővárosában, Berlinben, egy élő személy, Paul von Hindenburg tábornok (1847–1934) hatalmas, 11 m magas és 26 tonnás alakját formázták meg és avatták fel 1915. szeptember 4-én (L. Juhász 2010a 11-13.).

Budapesten a Deák-téren 1915. szeptember 15-én került sor a nemzeti áldozatkészség szobrának, a Sidló Ferenc által megformázott Mátyás korabeli lovas szobrának felavatására. Az akkori Magyarország területén azonban nem ez volt a legelső ilyen objektum. Pozsonyban korábban, még 1915. május 23-án leplezték le a Vashonvédet a színház előtti téren, a Pöstyénben 1915. augusztus 20-án felavatott Vaskorona is megelőzte a budapesti szobrot (vö. L. Juhász 2010, 31–34. p.).
Az akkori Magyarország mai Szlovákia területét képező részén az említetteken túl más városokban is állítottak ilyen objektumokat. E sorok írója – elsősorban a már említett korabeli sajtó tanulmányozása során – 2009-ben még újabb, addig ismeretlen szobrokra bukkant: kiderült, hogy a fentebb már említett pöstyéni Vaskoronán túl Nyitrán 1915. október 17-én Vasturult, Losoncon pedig 1916-ban Vasvitézt állítottak. Adatokra bukkantam arra vonatkozóan is, hogy 1916-ban Komáromban is felvetették egy „vashonvéd” állításának gondolatát, s a korabeli sajtó tanúsága szerint több terv is született. Többek közt Hajós Alfrédot is bevonták ebbe a mozgalomba, sőt pénzadományokat is gyűjtöttek, a szobor felavatására azonban eddigi ismereteink szerint nem került sor. Mindössze a Komáromi Lapokban 1918 novemberében egy képkiállítás kapcsán megjelent írás szerzője említ egy „faemlékművet”, azonban az nem derül ki, hogy konkrétan milyen szoborról lehetett szó. A komáromi „nemzeti áldozatkészség pajzsa” azonban már 1915 decemberében elkészült, de ez nem szabadtérre került, hanem a helyi katolikus plébánia épületében, a Leányegyesület boltjában helyezték el, ott helyben lehetett megvásárolni és beverni a szögeket is (L. Juhász 2010a, 11–38. p.; L. Juhász 2010b, 26–44. p.). Trencsénben ugyancsak kezdeményezték egy szobor elkészítését, azonban a szoborállítás ott sem valósult meg. A budapesti Nemzeti Áldozatkészség Szobrába beverendő szögekre és lemezekre Magyarország egész területén gyűjtöttek pénzadományokat, amelyeket a budapesti szoborbizottsághoz juttattak el.
A fent említett pöstyéni, budapesti, pozsonyi, nyitrai, losonci és komáromi szobron kívül Magyarország más vidékein is állítottak ilyen objektumokat. A kutatás mai állása szerint Győrben, Sopronban (itt kettő is: egy vaságyú és egy vasvitéz), Szombathelyen, Székesfehérváron, Kolozsváron, Nagyszebenben, Aradon, Temesváron, Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Szegeden és Csornán is. A székesfehérvári Vértes Vitéz alkotója Rigele Alajos (1879–1940) pozsonyi szobrászművész volt; ez a szobor ma is jó állapotban van, restaurálva a Szent István Király Múzeum előcsarnokában áll. Brassóban Ján Koniarik (1878–1952) szlovák szobrászművész készített el egy Vashonvédet, azonban a felállításáról nem tudott, visszaemlékezéseiben arról ír, nem készült el a szobor, a világháború ugyanis véget ért.
E szobrok nagy része művészi szempontból nem jelentett különösebb értéket, ráadásul a beléjük vert, később rozsdásodó szögek is kárt tettek bennük, annak ellenére, hogy valamilyen pavilont is emeltek föléjük. Az első világháború befejezése után a Magyarország határain túlra került területeken ezeket az új rezsim eltávolította, megsemmisítette. A pozsonyi Vashonvéd ledöntését egy diák versben is megörökítette. Romániában a nagyszebeni Vasvitéz és a temesvári Vashonvéd túlélte az elmúlt évtizedeket, Magyarországon pedig Szegeden és a már említett Székesfehérvárott a helyi múzeumokban megőrizték ezeket a szobrokat (L. Juhász 2010a, 2010 b), a soproni Vashonvédet és a szombathelyi Vasvitézt (2014-ben) a közelmúltban restaurálták.

1. A „vasszobrok” reneszánsza napjainkban. A jótékonyságtól a migránsok elleni védelemig

A rendszerváltást követően tájainkon a hőskultusz újjáéledésének és erősödésének lehettünk tanúi. Mind az első, mind pedig a második világháború idején felavatott, vagy pedig e háborúk emlékére később állított különféle szobrok és emlékművek iránti érdeklődés napjainkban is egyre fokozódik. 1989 óta szinte valamennyi településen felújították a világháborús emlékműveket, és sok helyen, ahol még nem volt ilyen emlékjel, újat emeltek. A különféle kulturális és egyéb rendezvények egyik programpontjának számít ezeknek az emlékműveknek a megkoszorúzása, s gyakran tartanak ezeknél emlékmiséket, istentiszteleteket, illetve ökumenikus istentiszteletek is. Szlovákia magyarlakta településein a megemlékezéseken egyre gyakrabban szerepelnek az elmúlt évtizedben létrejött harcászati csoport, az ún. ősmagyar harcművészetet ápoló Baranta-Egyesület tagjai, akik saját egyenruhával is rendelkeznek. Az 1989 után megalakult különféle „hagyományőrző” és paramilitáris csoportok ugyancsak megjelentek az emlékművek avatásán, vagy az ezeknél szervezett megemlékezéseken, koszorúzásokon, és más szélsőjobb csoportosulások is előszeretettel látogatják mind a világháborús emlékműveket, mind pedig a katonai temetőket.
A továbbiakban a nemzeti áldozatkészség kategóriájába tartozó, az első világháború idején elkészült három szobor, az eredetileg Kolozsváron felállított Kárpátok Őre, a Nyitrán felavatott Vas-Turul, illetve a székelyudvarhelyi Vasszékely újjászületéséről szólok. Bemutatom a Kárpátok Őre másolataihoz kapcsolódó rítusokat, állításuk ideológiai hátterét, s kitérek az ezeknél a szobroknál elhangzott beszédekre is, mivel segítségükkel figyelemmel kísérhetjük a szónokok által a szobrokra ruházott feladatok időbeli változásait is.

1.1. A kolozsvári Kárpátok Őre

A kolozsvári szobrot 1915. augusztus 18-án avatták fel. Ez az időpont nem volt véletlen, ugyanis Ferenc József ezen a napon született, eleve az ő születésnapjához igazították a felavatás dátumát. Elkészítésére nem írtak ki pályázatot (mint az ország területén általában máshol sem), hanem egy kolozsvári szobrászt, Szeszák Ferencet bízták meg a munkával, mivel úgy gondolták, személye garancia arra, hogy megfelelő szobor készül majd, de a választásban szerepet játszott a lokálpatriotizmus is. Szeszák eleget is tett az elvárásoknak (Szabó 1994, 60–62. p.). Egy idealizált népi alakot formált meg, a határvédő székely katonáét. A székelyek már ebben az időszakban is a legigazabb magyarokként jelentek meg a korabeli általános magyar diskurzusban, elterjedt a vélekedés, miszerint ők voltak azok, akik „hősiesen védték az ezeréves határokat és a nyugatot a keleti hordák támadásától”. Az első világháború idején tehát a Kárpátok Őre alakja erős szimbolikus jelentéssel is bírt, a tökéletes székely katonát testesítette meg, aki ismét védi az ezeréves határokat.

1. kép. A kolozsvári Kárpátok Őre szobor egy korabeli képeslapon (archív felvétel)

1. karpatok_ore_kolozsvar

A szobor fölé, hogy megóvják az időjárás viszontagságaitól, fából készült pavilont emeltek egy stilizált székely kapu formájában, amelynek elemeit gazdag fafaragással díszítették. Az alkotás lényegében a korabeli népi és hősi romantika minden jegyét magán viselte.
A leleplezési ünnepséggel kapcsolatban megjelent előzetesben az alábbiakat írták a szoborról:
Írtunk már arról, hogy Kolozsvárt is lesz vashonvédszobor, amely ötletes és szép eszköze lesz a hadijótékonyság megnyilvánulásának. Lyka Döme székesfehérvári nagybirtokos ajánlotta fel a városnak, hogy a vashonvéd költségeit fedezi, a szögek beveréséből származó összes jövedelmet így a kolozsvári hősök árváinak és özvegyeinek javára fordíthatják. A szobor, Szeszák Ferenc monumentális és gyönyörű művészi alkotása teljesen elkészült már, s tegnap délelőtt Haller Gusztáv dr. polgármester elnöklete alatt értekezlet volt, amely a leleplezés programját megállapította. Eszerint augusztus 18-án tartják meg a leleplezési ünnepséget.
Bizonyos az, hogy Kolozsvár minden szépért lelkesedő közönsége örömmel karolja föl ezt a mozgalmat is, és végeredményben hatalmas összeget fog összeadni a nemes és gyönyörű célra.

Ahogy az a különféle emlékművek felavatásánál abban az időben általános gyakorlat volt, a kolozsvári avatási ünnepségen is felszólaltak a vallási felekezetek képviselői: a római katolikus, református, unitárius, lutheránus, görögkatolikus, görögkeleti lelkész és a zsidó rabbi. Az ünnepség szónokai dicsérték a királyt, s kifejezték hódolatukat iránta. A város polgármestere a következő szavakkal zárta beszédét: „Hódolat a királynak, szeretet a népnek, csodálat a hadseregnek, tisztelet a szövetségesek iránt.” A magyar mellett a Gotterhalte címen emlegetett osztrák himnusz is elhangzott, ami abban az időszakban megszokott gyakorlatnak számított. Ferenc József osztrák császár és magyar király jótékonysági célokra 1000 koronás adományt juttatott el a szoboravatásra, így a legelső szöget Bethlen Ödön gróf főispán és kormánybiztos az ő nevében verte bele a szoborba.
Az Ellenzék című lap leleplezési ünnepségről tudósító munkatársa írásában érzékeltette az uralkodó éltetése és a szobor által sugárzott üzenet között feszülő ellentmondást.

Lehullott a szobrot eltakaró vászon, előttünk áll a Kárpátok Őre, amint fegyverére támaszkodva pihen a kemény csata után, s nyugodtan, elszántan néz újabb küzdelmek felé. Mintha őrszemül maradt volna itt, ama félistenek közül, akiknek bevonulásával hatvanhat esztendővel ezelőtt Bem apó a szemközt lévő ház erkélyéről nézte végig, de most attól kérdi, aki ellen akkor harcolt. Kit győzzek le, uram királyom?

Az Új Idők című lapban megjelent rövid hírből pontos leírást kapunk a szoboralakról:
…A Kárpátok őre egy honvéd népfölkelő, férfikora javában levő katona, aki a Kárpátok őrszeme, nagy juhászbundájában, hósipkával, melyen a katonasipkája ott van, szuronyos fegyverére támaszkodva, figyelve néz előre. Őrködik: tekintete nyugodtan, de szigorú vigyázattal figyeli a határt. A szobrot székely-magyar motivumokkal ékesített mennyezet alá helyezték, s így a feketére festett szobor arca és két keze ércből van, mint a sötétre pácolt négyoszlopos, galambdúcos sátorféle, mely alatt áll, díszére válik a helynek, hova állították. A szoborba az első szöget – a sipka gombrózsáját, – Bethlen Ödön gróf főispán kormánybiztos verte be a király nevében.

A Kárpátok Őrét az első világháború befejezését követően a románok eltávolították a helyéről, majd később meg is semmisítették. 1940-ben, Észak-Erdély visszafoglalása után a Horthy Miklós által alapított Vitézi Rend Kolozsvári Zrínyi Csoportja ismét föl szerette volna állítani. A városban elterjedt szóbeszéd szerint a szobor darabjait a lakosok hazavitték megőrzésre, így a város katonai parancsnoksága felhívással fordult a kolozsváriakhoz ezek beszolgáltatására:
1918. december havában, amikor a románok Kolozsvárra bevonultak, lerombolták a „Kárpátok Őre” szobrot. A szobor darabjait állítólag megőrzés végett magukkal vitték. Felhívjuk mindazokat, akiknél a fent nevezett szobor egyes darabjai találhatók, hogy azokat haladéktalanul szolgáltassák be a kolozsvári katonai parancsnoksághoz, a városháza 4. számú szobájában.

A rendőrség által folytatott nyomozás azonban végül kiderítette, hogy a feltételezés, miszerint a szobor darabjait megőrizték, nem bizonyult valós hírnek, ugyanis azt egy román rendőr elégette:
Az államrendőrség kolozsvári főkapitánya közli, hogy a rendőrség nyomozást folytatott a világháború folyamán felállított „Kárpátok Őre” emlékszobor eltűnése tárgyában. A rendőrség megállapította, hogy a Deák Ferenc utca és a Mátyás király tér sarkán állott faemlékművet a román diákság ledöntötte, és azt a rendőrség épületébe vitte. Onnan egy Lobontiu László nevű lovasrendőr a szobrot hazavitte és elégette. Lobontiut másfél évvel ezelőtt Bukarestbe helyezték át. Felelősségre nem vonható.

2. A Kárpátok Őre szobor újjászületése három helyen új ideológiai és aktuálpolitikai háttérrel

A közelmúltban jó másfél évtized leforgása alatt a kolozsvári szobornak három másolatát is felállították: kettőt Magyarországon (Szilvásváradon és Budakalászon), egyet pedig Romániában, a székelyföldi Csíkcsomortánban. Az egykor karitatív célból készült faszobrok a hősi romantika jegyében, egyfajta nemzeti jelképként éledtek újjá egy egészen más ideológiai üzenettel. Az alábbiakban ezt a három objektumot mutatom be, elemezve az állítások alkalmát, a felavatási ünnepséget, a később rendezett megemlékezéseket, valamint az ünnepségeken elhangzott beszédeket, és részben az ezekhez a szobrokhoz kapcsolódó új kultuszt is.

2.1. A legelső másolat Szilvásváradon (Szalajka-völgy)

A első másolatot az ahhoz tartozó stilizált székely kapuval együtt 2002. november 17-én leplezték le Eger közelében, a szilvásváradi Szalajka-völgyben. A szobrot Harrach Péter, a Magyar Országgyűlés akkori elnöke avatta fel. Az ennél elhelyezett emléktábla tartalmazza mindazokat az információkat, amelyet az állíttató Kocsis László, az ÉPFU-REÁL és a többi támogató és a szervezők fontosnak tartottak:

„KÁRPÁTOK ŐRE”
EMLÉKMŰ
EZT AZ EMLÉKMŰVET A SZESZÁK FERENC ÁLTAL KÉSZÍTETT 1915-ben KOLOZSVÁROTT FELÁLLÍTOTT ALKOTÁS
HŰ MÁSAKÉNT HOZTUK LÉTRE. AZ EREDETI EMLÉKMŰ 1918-ban ELPUSZTULT. KÁRPÁTOK ŐREI A HONFOGLALÁS KORÁBAN LEZÁRTÁK A KÁRPÁTOK HÁGÓIT, EZZEL VÉDVE A KÁRPÁT-MEDENCEI MAGYARSÁGOT. EZT A VÉDELMI RENDSZERT ÁRPÁD FEJEDELEM ALAKÍTOTTA KI.
EZ A VÉDELMI SZIMBÓLUM VÉGIGKÍSÉRTE A MAGYARSÁGOT A TÖRTÉNELEM FOLYAMÁN
ÉS EZT FOGALMAZTA MEG SZESZÁK FERENC AZ I. VILÁGHÁBORÚS KATONAI ALAKBAN.
A KÁRPÁTOK ŐRE KATONAI ALAKOT TÖLGYFÁBÓL FARAGTA: HORVÁTH BÉRES JÁNOS.
AZ ŐRBÓDÉ SZÉKELYMOTÍVUMÁT SIMON LÁSZLÓ VÉSTE. STATIKAI TERVEKET TÓTH-VÁSÁRHELYI
JÓZSEF KÉSZÍTETTE. SZERVEZÉSÉBEN KÖZREMŰKÖDÖTT: PÓCSIK LÁSZLÓ.
AZ EMLÉKMŰVET ÁLLÍTTATTA: KOCSIS LÁSZLÓ ÉPFU-REAL KFT.
SZILVÁSVÁRADI ÖNKORMÁNYZAT, EGRI ZOLTÁN VOLT POLGÁRMESTER
ANTALNÉ FILIPCSÉNYI KATALIN POLGÁRMESTER
EGERERDŐ ERDÉSZETI RT. PALLAG LÁSZLÓ IGAZGATÓ
KISAFÖLDI ERDŐGAZDÁLKODÁSI RT. DR. MAGOS LÁSZLÓ IGAZGATÓ
KOCSIS MIHÁLY IGAZGATÓ HELYETTES
TÁMOGATÓK VOLTAK: EUROTRADE KFT, SZŰCS ATTILA IGAGATÓ, EUROSPED RT.
AZ EMLÉKMŰVET 2002. NOVEMBER 17-ÉN FELAVATTA:
HARRACH PÉTER AZ ORSZÁGGYŰLÉS ELNÖKE
TŐKÉS LÁSZLÓ A KIRÁLYHÁGÓ-MELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET PÜSPÖKE
SZABÓ JÓZSEF APÁT, BÉLAPÁTFALVAI APÁTSÁG

A szobor felavatásakor, valamint az évente sorra kerülő megemlékezéseken a szónokok vezérmotívuma a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának gondolata, valamint a székelyeknek, a Kárpátok őreinek a Kárpát-medence, „az ezeréves határok”, s nem utolsósorban Nyugat-Európa védelmében betöltött szerepének hangsúlyozása.
A szobor állíttatója, Kocsis László 2015-ben egy vele készült interjúban elmondta, nem volt véletlen, hogy a szobrot 2002 novemberében leplezték le. „A balliberális kormányváltás után az emlékmű felállításának célja az volt, hogy figyelmeztessék a Kárpát-medencében élő magyarokat, hogy létezésünk és megmaradásunk feltétele a nemzeti, határokon átívelő összefogás. – Az Orbán-kormány alatt elindult egy nemzeti gondolkodásmód. A 2002-es elveszített választás hatására viszont úgy éreztük, hogy a nemzeti érzéseket, összetartozást, az egy nemzetben való gondolkodást meg kell jeleníteni – mondta Kocsis László. – A Kárpátok őrében két fontos üzenet egyesült: össze kell fognunk, és meg kell védenünk magunkat minden téren, kulturális, politikai, de katonai értelemben is.”

2.2. A második szobor Budakalászon Trianon-emlékműként

A Kárpátok Őre következő másolatát Budakalászon állították fel, azonban itt már nem csupán utaltak és hangsúlyozták a magyarok összetartozásának gondolatát, hanem eleve Trianon-emlékműként készült. Ugyanaz a fafaragó készítette ezt a szobrot is, aki a szilvásváradit faragta. Lezsák Sándor országgyűlési képviselő, az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke, Wittner Mária és Varga István országgyűlési képviselők, valamint Tőkés László püspök közreműködésével a nemzeti összetartozás napján, 2010. június 4-én avatták fel. Ezúttal nem székely kapu került a szobor fölé, hanem egy stilizált turulmadarat ábrázoló, kocsányos tölgyből készült fatetőzet. Azért kocsányos tölgyből, mert az eredeti kolozsvári szobor is ilyen fából készült. A szobornál elhelyezett tábla felirata:

TRIANON EMLÉKMŰ
„A KÁRPÁTOK ŐRE”
ÁLLÍTOTTA BUDAKALÁSZ VÁROS ÖNKORMÁNYZATA A POLGÁROK ADAKOZÁSÁVAL
A BÉKEDIKTÁTUM 90. ÉVFORDULÓJÁN 2010. JÚNIUS 4-ÉN
A SZOBOR JELKÉPE A MAGYAR NÉPFÖLKELŐNEK,
AKI EZER ÉVEN ÁT VÉDTE MAGYARORSZÁGOT.
AZ EREDETI SZOBROT KOLOZSVÁRON ÁLLÍTOTTÁK 1915-BEN,
AZT A BEVONULÓ ROMÁNOK 1918-BAN ELPUSZTÍTOTTÁK.
AZ EMLÉKMŰ TERVEIT SZCZUKA ATTILA KÉSZÍTETTE.
A SZOBOR ALKOTÓJA HORVÁTH-BÉRES JÁNOS

2.3. A harmadik másolat Csíkcsomortánban a Pozsonyi „honmentő” csata jegyében

A csíkcsomortáni (román neve: Soimeni) Kárpátok Őre felavatására 2013. július 5-én került sor. „A szoboravató tisztelgés a dicsőséges pozsonyi csata 1106. évfordulója előtt” – olvasható a rendezvény meghívóján, amelyen egyébként a Székely himnusz egyik sora is szerepel: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk.” A szobrot a helyi iskola udvarán állították fel, s ezt is Horváth Béres János faragta. A másolat elkészítésének kezdeményezője a Székely Nemzeti Tanács tagjai voltak, az ötlet pedig Gergely István helyi lakostól származik, aki 2002-ben járt a Szilvásváradon felállított Kárpátok Őrénél. Egy interjúban azt is elmondta, hogy akkor felvetődött a Kárpátok Őre Szövetség megalakulásának gondolata is:
Szilvásváradi látogatásom alkalmával felmerült, hogy a Székelyföldön is állítsuk fel az emlékmű hasonmását. Végiggondoltam, hogy melyik község polgármestere értené meg rögtön az elején, hogy mit jelente ez az emlékmű. Csíkcsomortánra gondoltam, amelyet becsületes, jó székely emberek laknak, és akik rögtön munkába állnak, ha feladatot bíznak rájuk. Ezzel az emlékművel valószínűleg nem áll meg ennek a szellemiségnek a hordozása. Tovább kell gondolnunk ezt, és máris felmerült ötletként magánbeszélgetések alkalmával, hogy létre kellene hoznunk a Kárpátok Őre Szövetséget.

„Énekszóval indult és a meghatottságtól nehezen jövő szavakkal zárult a Kárpátok Őre emlékmű csíkcsomortáni avatása. A 907-es pozsonyi csatára való megemlékezéssel egybekötött avatáson valamennyi erdélyi magyar politikai párt és történelmi felekezet szót kért és kapott, és ha az ünnepi beszédeknek hitelt adnak a pártok, az egyházak és a székely jövőt kézben tartani akarók, akkor a csomortáni ünnepséget a székely–magyar összefogás egyik alappillérének tekinthetjük” – olvasható az eseményről szóló egyik tudósítás bevezetőjében. Érdemes felidézni a felavatási ünnepségen elhangzott beszédeket, mert ezek alapján érthetőbbé válik a szoborállítók célja, illetve képet kaphatunk arról is, hogy a szónokok beszédében milyen összefüggésekben jelenik meg a szobor, illetve hogyan értelmezik a pozsonyi csatát mint történelmi eseményt a Kárpátok Őréhez kapcsolódó diskurzus kontextusában, másrészt hogyan építik be beszédükbe az aktuálpolitikai kérdéseket. Részlet Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének beszédéből:
Ha ránézünk a Kárpátok Őrére, a székely nemzet két alapvető tulajdonságát azonnal észrevesszük rajta: egyik a nyugalom, a másik az elszántság. A kettő együtt a rendíthetetlenséget eredményezi. A szoborállítók munkáját a lendületesség és a céltudatosság jellemezte. A nyugalom, az elszántság, a lendületesség és a céltudatosság kell bennünket is jellemezzen a maihoz hasonló nehéz időkben. Nem kell félnünk, mert van bennünk elég erő ahhoz, hogy megakadályozzuk az ellenünk törő szándékokat. És megmutatjuk Románia kormányának, Európának és a nagyvilágnak, hogy nem tehetnek velünk azt, amit akarnak, és nem engedjük betagolni Székelyföldet olyan óriásrégióba, ahol a magyarság aránya kevesebb 30 százaléknál.

Borboly Csaba, az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének elnöke arról szólt, miben látja ő a szobor üzenetét a ma embere számára:
Ennek az alkotásnak üzenete van. A Kárpátok őrzésének a feladatát kell ellátnunk, ahogyan őseink is tették. Ehhez azonban feltételekre van szükség. Az egyik feltétel az összefogás, a másik feltétel pedig egymás tisztelete. Nincsenek jó és rossz magyarok, csak jó magyar emberek vannak. Együtt kell haladnunk a közös cél felé, egymásban bízva. Nem a magyarnak kell legyőznie a magyart. A székely összefogást kell erősíteni és a gyarapodásunkat szolgálni. Nem fogunk elfogyni mi itt, a Székelyföldön, mert nekünk itt van a jövőnk. Hallatnunk kell a hangunkat, és nem szabad feladni a küzdelmet.”

A Magyar Polgári Párt Hargita megyei szervezetének elnöke beszédében említést tett a kolozsvári eredeti szoborral kapcsolatban a szögbeverésekről is, amellyel szerinte jelképesen megerősítették a katonát:
Nem számít, hogy tulipánt, fenyőfát vagy csillagot ábrázoló kalapáccsal verünk szeget a szoborba, a fontos az, hogy minél több jót szolgáló székely neve kerüljön bele az áldozatkészségről tanúskodók aranykönyvébe. Őrizzük meg határainkat, ne engedjük szó és cselekedet nélkül szétrombolni a székelyföldet! Az áldozatkészség vasszegei borítsák be a szobrunkat. […] Csak együtt nyerhetünk csatát, és mint mindig, most is az egyszerű közembereink kell, hogy hősök legyenek!

Az Erdélyi Magyar Néppártot képviselő megyei elnök az őrködés jelentőségét hangsúlyozta:
Mégiscsak boldog az a nép, amelynek ezer év után is vannak őrzői. Nem mi tehetünk arról, hogy kilopták a határt a lábunk alól, de szívünkben ugyanaz a határ húzódik meg, ami mindig is volt. Ezt a határt őrizzük ma is, akkor is, ha már csak mi hiszünk benne. Itt kezdődik és itt végződik Európa, ezért álltak itt őrt mindig, és ezért kell nekünk is őrt állnunk, akár akarjuk, akár nem, akár bevalljuk, akár nem. Az őrködés nemcsak kötelesség, hanem megtiszteltetés is. Tiszteljük hát ezt az alkotást. Értünk őrködik, érte őrködünk.

Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke egyebek közt kritikát fogalmazott meg a nagypolitikával szemben, mert országosan nem emlékeztek meg hivatalosan a pozsonyi csata 1100-ik évfordulójáról. Kijelentette, hogy a magyarországi és székelyföldi összefogással megalkotott emlékmű megkésetten is pótolja azt a súlyos mulasztást, amelyet a magyar állam 2007-ben követett el, amikor az Árpád nagyfejedelem vezette honalapítás óta eltelt idő legjelentősebb magyar katonai sikerének 1100. évfordulóján „elfelejtett” méltó módon megemlékezni. A szoboravató ünnepségről a Magyarok Világszövetsége honlapján megjelent tudósítás címe eleve az elmaradt megemlékezésre utal: Hat évvel megkésett megemlékezés a Pozsonyi csatáról – nem Pozsonyban, nem Budapesten – Csíkcsomortánban. Kocsis László vállalkozó, a Kárpátok Őre szobor legelső, szilvásváradi másolatának állítója meghívott vendégeként beszédében a magyarok és székelyek összetartozásra, az éberségre helyezte a hangsúlyt, s úgy vélte, hogy az eredeti szobor alkotója annak idején a kulturális védelemre is gondolt:
A magyar és a székely lelkileg és szellemileg is egymásra kellett, hogy találjon a kommunista diktatúra összedőlése után, hiszen sokáig nem beszélhettünk arról, hogy magyar testvéreink élnek a Csonka-Magyarország határain túl is, arról meg főleg nem beszélhettünk, hogy hogyan kerültek oda, amikor ők mindig is ott voltak. Azt szeretnénk, hogy összetartó, szét nem szaggatható egység legyünk. Szeszák Ferenc, a kolozsvári Kárpátok Őre alkotója a szellemi, kulturális védelemre is gondolt, amikor megfaragta a maga korában egyedülállónak számító alkotását. Nekünk is feladatunk a kultúránk őrzése, és egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk.

A felavatási ünnepségen ott voltak a paramilitáris Új Magyar Gárda Székely Szakaszának tagjai is, akik árpádsávos zászlóval álltak díszőrséget az emlékmű mellett. Az ezt követő években azonban ezt a szerepet már a székely huszárok, illetve népviseletbe öltözött fiatalok töltötték be. A 2014-es ünnepségről megjelent tudósítással kapcsolatos internetes hozzászólásokból megtudható, hogy az Új Magyar Gárda tagjai ekkor is szerettek volna őrt állni, azonban a szervezők odébb tessékelték őket.
A stilizált székely kapu oszlopain megörökítették a készítők és az adományozók névsorát is.
Az iskola kerítésének külső falára elhelyezett táblán a szoborral kapcsolatos legfontosabbnak tartott információk, valamint azoknak a személyeknek és intézményeknek a névsora szerepel, akik valamilyen módon szerepet vállaltak annak létrehozásában:

KÁRPÁTOK ŐRE
A Kárpátok őre egy népfölkelő, férfikorának javában levő katona, aki a Kárpátok őrszeme, nagy juhászbundájában, katonasipkával, szuronyos fegyverére támaszkodva figyelve néz előre. Őrködik: tekintete nyugodtan, de szigorú vigyázattal figyeli a határt.
A Szeszák Ferenc által készített, őrt álló honvédet ábrázoló szobrot első ízben Kolozsváron avatták fel, 1915-ben. Így kívántak tisztelegni azon székelyek előtt, akik az Árpád fejedelem által kialakított védelmi rendszerben szolgáltak, melynek rendeltetése az volt, hogy megvédje a Kárpátok hágóit, szorosait a külső támadások ellen. Azonban a háború után Erdélybe bevonuló román csapatok katonái elpusztították az emlékművet.
A csíkcsomortáni iskola udvarán álló szobrot Horváth Béres János készítette, a tornyot Székely Csaba és Török Csaba faragók, míg a talapzatot Forró Attila csíkszeredai vállalkozó.
A Csíkcsomortánban újra felállított Kárpátok Őre emlékművet 2013. július 5-én, a Dicsőséges Pozsonyi Csata 1106. évfordulóján avatták fel.
Csíkpálfalva Község Önkormányzata köszönetét fejezi ki mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a szobor méltó helyen állhasson. Köszönet Kocsis Lászlónak, és Tapodi Lászlónak az INTER-ÉPFU BUDAPEST Kft-nek, valamint munkatársaiknak, köszönet Gergely István Tisztinek, a Csomortányért Egyesület elnökének, Csomortáni Ernőnek, az Aracs Közbirtokosság elnökének, Gál Barnának, a Szellő Szállónak, továbbá köszönet Székely Vilmosnak és fiainak a segítségért. Külön köszönet Horváth-Béres János szobrásznak az őrtorony faragóinak, Székely Csabának és Török Csabának a talapzat elkészítőinek, Forró Attilának és Marosi Bélának, ugyanakkor a sepsibükszádi kőfaragóknak, a daruzásért Cegő László személyében a CONSUNIT Kft-nek, és végül köszönet a lelkes csomortáni lakosoknak a kitartó munkájukért.

A kolozsvári szobor másolatának elkészítésekor egészen más célok motiválták az állítókat, mint 1915-ben az eredeti Kárpátok Őre esetében az akkori kezdeményezőket. A mostani állíttatók sem szólnak róla, illetve a szoborral kapcsolatban elmondott és leírt információkban sem említették, hogy azt egykor karitatív céllal emelték. Arról sem esett szó, hogy az ilyen típusú szobrok állításának szellemi atyja Theodor Hartig osztrák gróf volt, illetve hogy hasonló objektumokat Európa különböző országaiban, valamint Magyarország más városaiban is emeltek, s arra sem utalnak, miért éppen az időjárás viszontagságainak kevésbé ellenálló fából készült. A megemlékezésekről szóló tudósítások szerzői általában Szeszák Ferencnek, az eredeti szobor készítőjének tulajdonítják a szobor állításának gondolatát is. Csupán a 2017-ben Csíkcsomortánban tartott megemlékezésen volt szó először a nemzeti áldozatkészséget jelképező szobrok állítása történetének ismertetéséről egy tanár tolmácsolásában.

3. A nyitrai Vas-Turul

A mai Szlovákia területén 2015-ben Alsóbodokon állították fel a nemzeti áldoztakészség kategóriájába tartozó objektum, a nyitrai Vas-Turul másolatát, amely noha egyelőre úgy tűnik, nem bír olyan jelentőséggel, mint a Kárpátok Őre szobor, s nem tudni, hogy az évek során milyen kultusz alakul ki körülötte.
A magyarok mitikus madarának szobrát, a Vas-Turult Nyitrán eredetileg 1915. október 17-én állították fel, s az első világháború után ugyanolyan sorsra jutott, mint a nemzeti áldozatkészség kategóriájába tartozó szobrok nagy része. A szobor létezése hosszú ideig a feledés homályába merült, sem a helyiek, sem pedig a környékbeliek, de Szabó Dániel, a nemzeti áldozatkészség szobrairól írt legelső magyar nyelvű tanulmány szerzője sem tudott egykori meglétéről (Szabó 1994, 59–84. p.). Néhány éve az első világháború éveiben megjelent regionális lapok tanulmányozása során e sorok írója bukkant rá híradásokra ezzel a szoborral kapcsolatban, így szerezve tudomást meglétéről (L. Juhász 2010a, 35. p.; L. Juhász 2010b, 24. p.). A nyitrai Vas-Turulon túl a fentebb már említettek (a pöstyéni Vaskorona, a losonci Vasvitéz, a komáromi vért), egykori létezéséről, valamint a Trencsénben és Komáromban tervezett hasonló, a kutatók számára addig ismeretlen elképzelésekről ugyancsak a korabeli sajtóból szerezett tudomást a szerző, majd publikált elsőként ezekről (L. Juhász 2010a; L. Juhász 2010b; L. Juhász 2014).
A nyitrai Vas-Turul felavatása előtt megjelent egyik hírből egyebek közt az is megtudható, hogy mint több más, ebbe a kategóriába tartozó szobor esetében, ezúttal is készült emlékkönyv a felavatási ünnepségére, amelyben a kezdeményezők nevén túl az adományozók nevét is megörökítették.
A „Nyitrai Vasturult” október hó 17-én délelőtt 11 órakor leplezik le Nyitrán a Városháztéren, a nagy idők komolyságához és a kitűzött cél magasztos jellegéhez méltó ünnepies keretek között. Az adományozó nevére ellátott arany szeg (testületek, családok és magánosok részére) ára: 50 korona. Az adományozó nevével ellátott ezüst szeg (kizárólag egyesek részére) ára: 10 korona. Vasszeg ára: 1 korona. – Vasszeg tanulóifjúság és gyermekek részére: 20 fillér. Felülfizetéseket hálás köszönettel fogad és a „Nyitrai Vasturul” emlékkönyvében nyugtáz a rendezőség. Miután a név bevésése több időt vesz igénybe, kívánatos, hogy az ilyen szegekre szóló előjegyzések néhány nappal előbb a „Vörös Kereszt Egylet” titkáránál, dr. Szathmáry István várm. tb. főjegyzőnél jelentessenek be. A szegek megváltásából befolyó adományok a nyitramegyei illetőségű katonák özvegyeinek és árváinak támogatására fognak fordíttatni.

A háború idején szintén általános gyakorlatnak számított e szobortípus esetében, hogy az adományozók részére számozott emléklapokat bocsátottak ki. Lényegében a 197-es sorszámú Vas-Turul emléklapon látható rajzon és egy levelezőlapon túl fénykép nem került elő. Az 1915-ben készített emléklapra az alábbi szöveget nyomtatták:
Nyitrai Vas-Turul.
Ezen emlékművet gróf Nemes Jánosné szül. Csáky Natália grófné honleányi lelkesedése emelte Nyitrán, a megye székvárosában, azon nyitra-megyei illetőségű katonák özvegyei és árvái javára, akik az 1914 évben kiütött nagy világháborúban a haza és a király védelmében hősi hallt haltak. – A Turul talapzatául szolgáló faoszlopot pedig a vármegye közönségének hazafias áldozatkészsége borította be szegekkel, amely szegek megváltásából befolyt adományok az elesett hősök özvegyeinek és árváinak gyámolítására szánt alapot gyarapították. – Az emlékmű díszének emeléséhez és az alap gyarapításához egy szeg megváltásával és beverésével a jelen emléklap tulajdonosa is hozzájárult.
Ennek hiteléül szóljon jelen emléklapunk, melynek száma alatt az adakozó neve a „Nyitrai Vas-Turul” emlékkönyvében feljegyeztetik és megörökíttetik.
Kelt Nyitrán, 1915-ben, a világháború második évében.
Védnök: dr. Gróf Battyhány Vilmos megyés püspök
Elnök: Craus István főispán, kormánybiztos.
Női társelnökök:
Özv. Gróf Eszterházy Jánosné
Gróf Nemes Jánosné
Craus Vincze pénztáros
Dr. Szathmáry István titkár

A felavatáson nem csupán a magyar himnusz hangzott el, hanem az osztrák és a német is. Szó van egy „oszlopos tető”-ről is, amely az időjárás viszontagságaitól védte meg a szobrot, ami egyébként megszokott tartozéka volt az ebbe a kategóriába tartozó szobroknak. A bevert szögek esetében bár „ezüst” és „arany” szegeket említenek a hírben, azonban ez nem a szögek anyagára utal, hanem arra az összegre, amiért a vasszögeket megvásárolták. A nyitrai Vasturul felavatását követően aránylag rövid időn belül 26 000 korona folyt be az eladott szögekből:
A Nyitrai Vasturul leleplezési ünnepélye f. hó 17-én folyt le díszes keretek között. A pozsonyi honvédzenekar a Himnusz, a „Gott erhalte” és a „Wacht am Rein” felemelő dallamával nyitotta meg az ünnepélyt, melynek lefolyása alatt Jeszenszky Alajos prelátus és kanonok, gróf Nemes Jánosné és dr. Thuróczy Tibor polgármester beszéltek. A polgármester a város nevében átvette az emléket gondozásba s ennek külső jele már eddig is az az oszlopos tető, mely az emlékmű fölött emelkedik és a város költségén készült. A felavatás után kezdetét vette a szegek beverése s mindjárt ez alkalommal az arany és ezüst szegek hosszú sorát vésték be a Vasturul oszlopába. A szegek megváltásából eddig 26 ezer kor. folyt be.

A 2015-i turulavatási ünnepség főszervezője az alsóbodoki Esterházy János Szülőföldjéért Egyesület volt, azonban más szervezetek, intézmények is csatlakoztak társzervezőként: a Csemadok Nyitrai Területi Választmánya, az Alsóbodoki Magyar Tannyelvű Magán-szakközépiskola, a Nyitra és Vidéke Célalap, valamint a Zoboralji Kulturális és Információs Központ és a Magyar Közösség Pártja Nyitra Járási Elnöksége. Míg 1915-ben egy védnöke volt a rendezvénynek dr. Gróf Battyhány Vilmos nyitrai megyés püspök személyében, ezúttal már kettő: egy egyházi és egy világi. Az előbbi Ďurčo Zoltán, a Nyitrai Egyházmegye püspöki helynöke, az utóbbi pedig Csáky Pál, az MKP európai parlamenti képviselője.

2. kép. A nyitrai Vasturul másolata Alsóbodokon háttérben az Esterházy-keresztúttal (L. Juhász Ilona felvétele, 2017)

Az ünnepséget az alsóbodoki, népviseletben megjelent éneklőcsoport fellépése nyitotta meg, amely a Dobos Attila táncdalénekes és dalszerző által jegyzett Magyarok világhimnuszát adta elő, s szerepelt tárogatós is. Az ünnepi beszédet Csáky Pál mondta, és a püspöki helynökkel együtt ő leplezte le a szobrot is. A megszentelését követően a résztvevők beverhették a helyszínen megvásárolt, számozott szögeket, s az 1915-ös gyakorlatot követve ők is emléklapot kaptak, valamint beírhatták nevüket az erre az alkalomra készült emlékkönyvbe is. A rendezvény végén a magyar himnusz is elhangzott.
Ami a szobrot mint objektumot illeti, másolata az 1915-ben felavatott szobornak, a turul szárnyainak fesztávolsága 2 méter. A turult tartó faoszlop kb. fél méter magas betontalapzaton áll. A talapzatra helyezett fekete márvány emléktáblán olvasható felirat szerint az elesett katonák emlékének is szánták.
VAS-TURUL
A haza védelmében
hősi halált
haltak emlékére
Nyitra 1915
Alsóbodok 2015

Az időjárás viszontagságaitól védő tető a másolat fölé nem került, s egyelőre nem lehet tudni, hogy az eredeti tető milyen lehetett, mert a korabeli sajtóhír csupán a meglétéről tesz említést, s a fennmaradt ábrázolásokon sem szerepel.
Fontos megemlíteni, hogy az Vasturul nem az egyetlen turulszobor a parkban. Pár hónappal korábban, március 15-én is felavatták a nyitrai Zobor hegyen 1896-ban felavatott, majd az első világháború végén lerombolt millenniumi emlékmű turuljának másolatát. Az emlékpark egyben szoborpark is, ugyanis az említett két turulszobron kívül egy emlékfa is áll itt, amelyet a park felavatásakor lepleztek le, valamint itt található Apponyi Geraldine és Széchenyi István emlékműve is.
Ebben a parkban kapott helyet a 2012 szeptemberében felszentelt, 14 stációból/emlékfából álló Esterházy-keresztút, amely Esterházy János (1901–1957) csehszlovákiai magyar mártír politikus emlékét őrzi. A domb tetején egy kápolna is épült tiszteletére, amelynek befejezését és felszentelését 2017 szeptemberére tervezik, s Esterházy hamvai is ide kerülnek majd.
Az Alsóbodokon újraállított nyitrai Vasturul, a magyarok mitikus madara mint jelkép a rendszerváltás óta eltelt időszakban jelentősen felértékelődött és számuk is jelentősen megnövekedett a Kárpát-medencében. Mint nemzeti és politikai szimbólum egyaránt kapcsolódik mind a hadiromantikához, mind pedig a romantikus történelemszemlélethez.
Csámpai Ottó, a Vasturul újraállításának egyik támogatója a Szabad Újság című szlovákiai magyar lapban osztotta meg az olvasókkal gondolatait a felállítandó szoborral kapcsolatban. Írásában sajátos párhuzamokat von a szoboravatás időszaka és a jelen közt, illetve ecseteli a szobor létrejöttének történetét. A Kárpátok Őrének másolatával kapcsolatos más írásokhoz hasonlóan e szobortípus előzményeiről ő sem ejt szót, ezáltal úgy tűnik, mintha e szobortípus állításának ötlete annak idején a magyarok körében született volna meg. Csámpai néhány szervezetnek tulajdonítja a „mozgalom megindulását” és sajátos történelmi-politikai gondolatokat oszt meg a szobor apropóján az olvasókkal:
…A Nagy háború kitörésekor Nyitra lakosságának hatvan százaléka magyar nemzetiségű volt. A többiek szlovákok, németek és zsidók. De mindannyian hungarus-tudatú, hazájukat szerető emberek. Manapság a magyarok aránya nem éri el a két százalékot. A háború második évében Magyarország vidéki településein még valóban élt a magyar szellem. Ám akkor is ugyanúgy voltak ügyes kezű manipulátorok, mint manapság. Főleg az ország fővárosában, amely aztán megérdemelten meg is kapta a „bűnös város” jelzőt, folytonos volt a nemzetellenes, uszító és bomlasztó propaganda. Már 1914 előtt a magyar értelmiség legjobbjai, gróf Tisza István, Herczeg Ferenc, Prohászka Ottokár vagy Bangha Béla, figyelmeztettek, hogy a budapesti sajtó kivétel nélkül, nap, mint nap gyalázza a magyarokat. Lám, lám, az utolsó kettő nyitrai születésű! A háború első hónapjaiban, 1914. október elején egyik csaknem elfeledett költőnk, Gyóni Géza írja iszonytató sorait a przemyśłi lövészárokból. Ezekből is az önzetlenül, de ugyanakkor kilátástalan küzdő, megcsalt katonák dühe izzik a hátországban uszítók, mások keservéből hasznot húzók, az uzsoragarast fogukhoz verők, álhazafiak, közönyösek ellen: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket… a hitetleneket s az üzérkedőket… hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket!”
[…] Ilyen légkörben, nem egész egy év elmúltával, indította meg néhány szervezet azt a mozgalmat, amelynek célja anyagiakban is segíteni a harcéteren küzdő, életüket feláldozó katonák családjait. Lényege, az áldozatkészség szobrainak felállításán keresztül, gyűjtést indítani az arra rászorultaknak. Bár a mai Felvidék területén Pozsonynak jutott az elsőbbség az ilyen jellegű szobor felállítására, Nyitra sem maradt ki ebből az eseménysorozatból. Hiszen a város még messze nem úgy élt a szlovák lakosság köztudatában, mint a korai szlávság mitologizált központja…

Úgy tűnik, hogy a felavatása óta eltelt időszakban a Vasturul nem játszott olyan szerepet az emlékezetkultúrában, mint a Kárpátok Őre szobor másolatai. Hogy ez így marad-e, nehéz megjósolni, azonban feltételezhető, hogy az emlékparkban domináló, Esterházy János emlékére létrehozott keresztút és a közeljövőben átadandó kegyeleti kápolna megléte hatással lesz a Vasturul népszerűségére is, valamint a hozzá fűződő kultusz kialakulására is. Erről néhány év elteltével többet tudunk majd.

4. A harmadik újraállított szobor: a Vasszékely

Az első világháború idején Székelyudvarhelyen egy Vasszékely nevű szobrot állítottak, azonban ennek talapzatára a háborúban addig elesett katonák névsora is rákerült. Az első világháború után szintén ledöntötték, majd megsemmisült, a közelmúltban újraállították, de a Vasszékely alakja ezúttal már nem fából, hanem bronzból készült.
Az eredeti szobrot 1917. december 18-án avatták fel, tehát több mint két évvel később, mint a nyitrai Vasturult és a kolozsvári Kárpátok Őrét. Ekkor már sok katona elesett a háborúban, ezáltal már nem csupán jótékonysági céllal létrehozott objektumról beszélhetünk, hanem egyúttal a klasszikus háborús emlékmű szerepét is betöltötte. A szobrot a 82. Székely Gyalogezredben szolgáló őrmester tervezte, és a kivitelezők is katonák voltak, akik megörökítették a talapzatra került emléktáblákon az elesett bajtársaik nevét is. Az eredeti Vasszékely fölé a kolozsvári szoborhoz hasonlóan egy stilizált székely kaput állítottak. A szobrot 1919-ben távolították el, csak a talapzat maradt a helyén. A második világháború idején ez lett az országzászlós emlékmű alapja, egy kopjafát is elhelyeztek itt, azonban 1941-ben megsemmisítették, ismét csak a talapzat maradt meg. A szobor helye a veterán katonák, elsősorban a 82. Székely Gyalogezred tagjainak találkozóhelyévé vált. A rendszerváltás után a Vasszékely elkészítésére kiírt pályázatot Szabó János székelyudvarhelyi szobrászművész nyerte meg, akinek 2,6 méteres alkotását 2000. március 15-én avatták fel nagyszabású ünnepség keretében. Mivel a szobor ezúttal nem fából, hanem bronzból készült, már nem emeltek fölé stilizált székely kaput és más objektumot sem. Az elesettek névsorát tartalmazó táblán túl a talapzat mindegyik oldalán egy-egy kétsoros felirat olvasható:
Gyopárt a Hargitáról hozzatok,
a székely hősök halhatatlanok/
Ojtuznál, Volhina síkjain, s ott lenn Doberdón,
ismeri az ellenség a puskatusom/
A trón, s a haza védelmében vassá válik a székely,
s hősi, csodás tettét hirdeti a hon, s a világ/
Magyar testvéreink, ne féljetek,
míg napkeletnél állanak a székelyek

Figyelemre méltó, hogy az új szoborral és annak történetével kapcsolatban megjelent írások szerzői kétségbe vonják, hogy jótékonysági céllal „pikkelyezték fel” vaslemezekkel a szobrot. Napjainkban a szobornál tartják az 1956-os forradalom ünnepséget, s Vasszékely néven díjat is alapítottak a tehetséges fiatalok részére, amelyet ebből az alkalomból adnak át a díjazottaknak. A március 15-i megemlékezéseket ugyancsak ennél a szobornál tartják, s itt emlékeznek október 6-án az aradi vértanúkra is. A csíkcsomortáni Kárpátok Őréhez hasonlóan tehát ez a szobor is fontos szerepet tölt be a helyi emlékezéskultúrában, az első világháborúban elesettekre való megemlékezéseken túl más történelmi-politikai események megünneplése is kapcsolódik hozzá. Székelyudvarhely Facebook-oldalának (Névjegy: „A Székely főváros információs pontja a Facebookon!”) is a Vasszékely lett a profilképe.

5. Tévhitek terjedése

Érdemes kitérnünk a Kárpátok Őre emlékművel kapcsolatos eddig megjelent s a világhálón erőteljesen terjedő tévhitekre. A Szilvásváradon felállított szoborról, az ott tartott megemlékezések közvetítésével nagyon sok téves adat terjedt el a köztudatban. Több helyen az eredeti szobor felavatásának időpontjaként nem 1915. augusztus 18-át jelölik meg, hanem május 24-ét, sőt már olyan változat is terjed, amelyben 1916-ra teszik a felavatás dátumát. Nem tudható, mennyire tulajdonítható ez csupán figyelmetlenségnek, vagy esetleg valamilyen szándékot sejthetünk.
Az alábbi szöveg a téves évszámmal a Szent György Lovagrend honlapján olvasható. Ennek a lovagrendnek egyenruhás tagjai szoktak őrséget állni a szobormásolatnál tartott megemlékezéseken:
A KÁRPÁTOK ŐREI védelmi rendszert Árpád fejedelem alakította ki a Honfoglalás korában. Ez a védelmi rendszer a Kárpátok hágóit, szorosait zárta le a kelet felöl fenyegető külső katonai támadások ellen. Tekintettel arra, hogy a Kárpátok legnagyobb része az Erdélyi határvonalhoz tartozott, így a Kárpátok Őrei-nek többsége székelyekből tevődött össze. Amíg ezt a védelmi rendszert fenntartotta a magyar királyság, addig a Kárpátok keleti oldaláról az idegen hatalmak sikeres támadást nem tudtak ellenünk vezetni.
A I. világháború kitörése után sokan úgy érezték, hogy szükség van a magyarság összefogására és olyan biztos védelmi rendszerre, mint amilyen a Honfoglaláskor működött. Ezt ismerte fel Szeszák Ferenc szobrász is, aki 1916-ban elkészítette a KÁRPÁTOK ŐRE emlékművet, melyet Kolozsvár főterén állítottak fel. A Kárpátok Őrét Szeszák Ferenc aktualizálva az I. világháborút katona-alakban fogalmazta meg. 1918-ban a Kolozsvárra bevonuló román csapatok ezt az emlékművet felgyújtották és elpusztították. Ezután következett be Trianon, mely a magyarság szétszóratását és hazánk feldarabolását eredményezte. Az azóta eltelt idő mindenben igazolta Szeszák Ferenc megérzését és ma is aktuális üzenetét. Ezért hoztuk létre korabeli megmaradt dokumentumok, tervrajzok, képeslapok alapján Szeszák Ferenc eredeti művének hű megismétlésével Szilvásváradon a Szalajka-völgyében ezt az emlékművet, melyet 2002. november 17-én Harrach Péter az Országgyűlés alelnöke avatott fel, Tőkés László református püspök áldott meg és Szabó József bélapátfalvai apát szentelt fel. Az emlékműnek biztonságot és méltó helyet az akkori Szilvásváradi Polgármesteri Hivatal polgármestere Egri Zoltán biztosította. Az emlékmű felállításának célja, hogy figyelmeztessük a Kárpát medencében élő magyarokat, hogy létezésünk és megmaradásunk feltétele az összefogás, az állandó védelmünk biztosítása és érdekeink megalkuvás nélküli képviselete.

Az egyik szlovákiai magyar hírportálon olvasható szöveg egyike azoknak a különböző helyeken megtalálható egymástól átvett alapszövegek részben módosított változatainak, amelyben a szobor felavatásának dátumaként tévesen május 23-a szerepel:
A honfoglalás időszakában Árpád fejedelem egy éber katonai védelmi rendszert hozott létre. Éjjel-nappal strázsáló őrökkel zárta le a Kárpátok hágóit. Az akkori sorsfordító időkben ezzel is védte a Kárpát-medencei magyarságot. Amíg ez a védelmi rendszer működött, őseinket nem tudták megtámadni. Köszönhetően a Kárpátok Őreinek. Az ő emléküket megörökítendő avatták fel első ízben 1915. május 23-án Kolozsvárott Szeszák Ferenc „Kárpátok Őre” emlékművét, melyet számos nemzeti hagyományainkat megörökítő relikviánkkal együtt 1918-ban elpusztítottak a háború után az Erdélybe bevonuló román csapatok katonái.

Az internetes hírportálokon és más oldalakon is megemlítik, hogy a romániai rendszerváltás után felvetődött a szobor másolatának felállítása Kolozsváron:
A romániai rendszerváltás után a magyar kisebbség újra fel szerette volna állítani Kolozsvárott ezt az emlékművet, de ez politikai okokból nem sikerült. Így került Horváth Béres János szobrász és Tóth Vásárhelyi József építész alkotása Szilvásváradra, a Szalajka-völgybe. Az új szobrot 2002. november 17-én avatták föl. A korabeli dokumentumok alapján elkészült emlékmű felállításának célja, hogy felhívja a Kárpát medencében élő magyarok figyelmét az összefogásra, és érdekeink megalkuvás nélküli képviseletére.”

Ezen az állításon túl azonban semmi konkrét utalás nem szerepel a kezdeményezés időpontját illetően, de más konkrét információ sem tudható meg az állítólagos felállítási kísérletről. Kutatásaim során magam sem találtam ezt az állítást alátámasztó adatot. Az egyik romániai magyar hírportálon megjelent írás szerzője is kétségbe vonja a kolozsvári kezdeményezés tényét, és egyebek közt az alábbiakat írja ezzel kapcsolatban: „…ami azt az állítást illeti, hogy »a romániai rendszerváltás után a magyar kisebbség újra fel szerette volna állítani Kolozsvárott ezt az emlékművet, de ez politikai okokból nem sikerült«, úgy hisszük, nyugodtan tekinthetjük városi legendának, mert ilyen kezdeményezésről soha nem hallottunk. Talán nem kockáztatunk sokat, ha határozottan kijelentjük: épeszű magyar kolozsvári polgárnak efféle botor ötlete se ’90-ben, se ’91-ben, se ’93-ban, de még azt követően sem nem volt.”
A szerző idézi a Magyar Nemzetben a budakalászi Kárpátok Őre felavatásáról megjelent hírben szereplő állítást is, miszerint: „A rendszerváltozás után a kolozsvári lokálpatrióták mindent elkövettek, hogy a kocsányos tölgyből faragott mű másolatát felállíthassák, a román hatóságokkal szemben azonban tehetetlennek bizonyultak.” Feltételezhetjük, hogy az állítólagos kolozsvári kezdeményezésnek a cáfolata nem fogja már megállítani a széles körben elterjedt legendát, s valószínűleg az eredeti szobor születésének körülményeivel kapcsolatos állítások, illetve a felavatás megváltoztatott időpontja még inkább terjedni fog a szövegek kritikátlan átvétele során, elsősorban az interneten.
A Wikipédia e szoborra vonatkozó szócikke is tele van egyrészt pontatlan információkkal, másrészt logikátlan összeállításról van szó, számtalan lehetőséget ad a félreértelmezésre, amit azonban ennek ellenére bizonyára számosan vettek át és vesznek majd át a jövőben is.

6. A Kárpátok Őre különféle megjelenési formái

A Kárpátok Őre szimbolikus alakja napjainkra már különféle műfajokban, illetve elnevezésekben is megjelent. A Kormorán együttes Kárpátok őrei című dala a szilvásváradi szobor felavatására született, az azóta eltelt időszakban más előadók repertoárjába is bekerült, többek közt az egykor Szlovákiából Magyarországra áttelepült Szvorák Katalin népdalénekes Szép országom című albumán is szerepel. A Kormorán együttes dalának szövege:
Szép országom, szép szerelmem, istenek tüze falat ér.
Útjára indult el a táltos, jeleket kapott jelekért.
Gondolataink gondolatban, mélységekben szakadék.
Árnyékod az árnyékomban, istenek tüze falat ér.
Induljatok, Kárpátok őrei! Eképpen szóla Árpád,
Induljatok, őrizzétek országunk határát!
Induljatok, szárnyaljatok sólyomként a széllel!
Ne várjatok, induljatok együtt most a fénnyel!

Refr.:
Hét szűz, hét világ,
Hét tűz, hét világ,
Hét út, hét lépcső,
Hét kezdő, hét végző,
Hét szív, hét vallomás,
Hét áldás, hét áldomás,
Hét nappal, hét éjszaka,
Hét vezér és egy haza.

Ha éjszakánként különöset, nagyon furcsát álmodsz,
Látod őket a hegytetőkön, jobban, mint a látnok.
Velünk élnek, bennünk élnek, valóság az álmod.
Velünk élnek, bennünk élnek, valóság az álmod.

Refr.: Hét szűz, hét világ…

Ne várjatok, induljatok együtt most a fénnyel!
A Búcson, Karkó Henriett vezetésével alakult Felvidéki Rockszínház 2010-ben ünnepelte fennállásának 10 éves jubileumát, s az ebből az alkalomból készített stúdióalbumuk is a Kárpátok őrei címet viseli, és a Kormorán együttes dala is szerepel rajta. A Felvidéki Rockszínház tagjai 2010-ben felléptek a Szilvásváradon a Kárpátok Őre szobornál rendezett ünnepségen, amelyről az egyik szlovákiai magyar hírportál is tudósított, s az írás szerzője az Kárpátok Őrére is vonatkoztatva fogalmazta meg az említett rockszínház küldetését:
A Felvidéki Rockszínház ennek a védelmi rendszernek fontos üzenetét és a Kárpátok őreinek ma időszerű feladatát látja missziójában. Ma a Kárpát-medencében élő magyarokat nem a fegyverek és a katonai védelmi hálók eszközével, hanem a nyelvünk, zenénk, a történelmünk során átörökített hagyományaink és értékeink ápolásával, illetve őrzésével tudjuk megvédeni.
A Felvidéki Rockszínház ezért is terjesztette ki védelmi hálóját Felvidéken kívül Erdélyre, Vajdaságra, Őrvidékre és a „csonkaországra”, ahonnan ma már a társulat az énekeseit és tánckarait a mai Kárpát-őröket jegyezheti. Tehát jubileumi albumuk nem véletlenül kapta a Kárpátok őrei címet, melynek névadó dalát Karkó Heni énekli, aki tíz évvel ezelőtt pontosan ilyennek álmodta meg a társulatot. Ez a dal hangzott el elsőként a szobornál tartott emlékünnepségen, külön megtiszteltetéssel, a szerző Szűts István [a Kárpátok őrei című dalt szerző Kormorán együttes billentyűse] jelenlétében.

A Kárpátok őre címmel más dalok is születtek, mint például a Nemzeti hang nevű formáció szöveg és dallam szempontjából is eléggé bugyutának mondható szerzeménye.
Levente Miklós csíkszeredai műkedvelő versíró és fafaragó a csíkcsomortáni szobor felavatására Kárpátok őre címmel verset írt, amelynek utolsó versszaka szerepel a 2017-es megemlékezés meghívóján is:
A Kárpátok valódi őre számunkra a fenséges Isten leszen
Ki hitünk által megtart továbbra is itt az ősi szülőföldön
Ha van kitartás, akarat, vigyáz ránk a Kárpátok őre
Hogy visszakerüljön minden a maga jogos helyére.

Kárpátok Őre címmel 2003 áprilisában egy folyóiratot is indítottak, amely a budapesti Kárpátok Őre Lap- és KvK Kft. kiadásában jelent meg. A budapesti Országos Széchényi Könyvtár honlapján olvasható információk szerint „a magyar értékek folyóirata”-ként határozta meg magát.
Egy kötet is napvilágot látott A Kárpátok őrei címmel Babucs Zoltán hadtörténésztől, amely A székely vitézség ezer éve alcímet viseli, címlapján pedig a székelyudvarhelyi Vasszékely szobra látható. A kötet szemléletmódja jól illeszkedik a kiadó – Kárpátia Stúdió – profiljába, amely egyebek között az alábbiakban határozza meg küldetését:
Értékelvű ismeretterjesztés, kutatás, hagyományőrzés professzionális színvonalon – kiadóként ez a Kárpátia Stúdió küldetése. A fő célkitűzésünk, hogy megismertessük az olvasóközönséggel a magyar és a kelet-közép-európai nemzetek elfeledett történelmét, felhívjuk a figyelmet a marxista történetírás máig ható torzításaira. A hazai történelmi témájú kiadványokat olvasva, a médiában megszólaló történészeket hallgatva sokan joggal megkérdőjelezhették egyes események, személyek bemutatását az elmúlt két évtizedben is. A történelmet – az irodalom és a filozófia mellett – a nemzeti identitás egyik legfontosabb pillérének tartjuk, meggyőződésünk szerint egészséges történelemszemlélet nélkül nincs magyar öntudat.

A Kárpátok Őre motívum egy pár éve létrehozott magyarországi állami intézmény, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet honlapján is megjelent, azonban itt továbbgondolták, aktualizálták a témát. Kárpátok őrei helyett, már a Kárpát-haza őreiről van szó, akik konkrét, e címre érdemesnek ítélt személyek. A bevezető néhány mondatból azok a gondolatok is visszaköszönnek, amelyek az interneten a Kárpátok Őre szobrot bemutató szövegek különféle variánsaiban is olvashatóak, azonban itt nem Árpád, hanem István király szerepel:
A Kárpát-haza őrei.
Szent István törvényei szerint, földjén szívesen látták a jóakaratú vendégeket. Ámde a betörő seregek ellen védeni kellett az országot. Ezt a feladatot látták el akkoriban a lófő székelyek, akik éjjel-nappal strázsáló őrökként vigyázták a Kárpátok hágóit, az akkori sorsfordító időkben ezzel védve a Kárpát-medencei magyarságot. Ők voltak a Kárpátok őrei.
Ma már nincs szükség fegyveres őrökre az ezeréves határainkon, de magyarságtudatunk izzó parazsának életben tartása a mai napig is mindennél előrébb való. Ma is élnek közöttünk olyan identitásukban rendíthetetlen, rendkívüli és közösségépítő munkásságukkal a magyarság nemzeti jövőjét előrelendítő emberek, akik ugyanezt a szerepet töltik be a jelenben. Ők a KÁRPÁT-HAZA ŐREI.

A honlapon közzétették a Nemzetstratégiai Kutatóintézet által 2015-ben és 2016-ban a Kárpát-haza őreinek minősített emberek névsorát, méltatva a díjazott személyek munkásságát is, amivel ezt a címet kiérdemelték.
A Kárpátok Őre motívum nagy népszerűségnek örvend a különféle szélsőjobboldali szervezetek körében is. Az egyik szélsőjobboldali félkatonai szervezet, a Hunmagyar Vérszövetség mozgalmat alapított Kárpát Haza Őrei Mozgalom néven, amely honlapján az alábbi címkékkel határozza meg magát: „anticionista, gyarmat, izrael, kufárok, kárpát haza őrei mozgalom, magyarország, terrorizmus zsidó, zsidó világkongresszus, állam.” Részlet a honlapjukon 2013-ban közzétett országos toborzó szövegéből:
Magyar Hazafi! Eleged van már a tétlenkedésből? Tennél valamit, de egyedül nem megy? Hajlandó vagy áldozatot hozni családodért, nemzetedért? Szeretnél egy független és viszályoktól mentes, tettre kész, fiatal közösség tagja lenni? Állj közénk! Nem ígérjük, hogy velünk egyik napról a másikra mind egy szálig le fogod győzni a nemzet ellenségeit, mindennapi életünk megnyomorítóit, hazánk felvásárlóit, de hiszünk benne, hogy folyamatos, kemény fizikai, szellemi, lelki felkészüléssel igenis fel lehet venni a harcot ezek ellen. Amit elvárunk: káros szenvedélyektől mentes életvitel, nemzeti történelmünk, hagyományaink alapvető ismerete, átlagon felüli kondíció, Kárpát-medencei lakhely. Amit nyújtani tudunk: családias közösség, kemény edzések, vér és verejték, értékes előadások, táborok, bajtársi segítség 24 órában, családi napok, tüntetések, véradás, segítségnyújtás katasztrófahelyzetben. Ami a munkánkkal jár: hatósági telefonlehallgatások, e-mail megfigyelések, szabálysértési bírságok, könnygáz, munkahelyi „figyelmeztetések” stb. Vállalod ezeket is? Itt a helyed!

Mindhárom újraállított Kárpátok Őrének Facebook-oldala is van, ahol megosztják az ünnepségek meghívóit, beszámolókat, fényképeket stb.

7. Rítusok és kapcsolódó program a Kárpátok Őre három másolatánál

A fentiekben a csíkcsomortáni szobor avatási ünnepségével s az ott elhangzó néhány beszédre már részben kitértünk. A három másolatnál rendezett ünnepségek és rítusok széles körű elemzésére e helyen egyrészt nincs mód, másrészt egy ilyen analízis sokkal alaposabb kutatást igényelne. A rendelkezésünkre álló adatok alapján azonban nagy vonalakban felvázolhatóak bizonyos egyezések és eltérések, illetve bizonyos tendenciák is. Valamennyi szobornál rendezett megemlékezés programját a hangsúlyosan hazafias és aktuálpolitikai gondolatokat közvetítő beszédek, műsorszámok (dalok, versek) jellemzik, továbbá a koszorúzás is része valamennyi megemlékezésnek. Wass Albert versei is közkedveltek, Szilvásváradon például egyebek közt egy 9 éves kisfiú szavalta egyik versét, de elhangzott már József Attila: „Nem, nem, soha!” című verse is.
A keresztény egyházak képviselői állandó résztvevőnek számítanak, valamennyi szobrot megáldották/felszentelték. Csíkcsomortánban az a hagyomány alakult ki, hogy a megemlékezésen az egyház képviselői is szólnak a jelenlevőkhöz, majd megáldják mind őket, mind pedig a rendezvényt. A szilvásváradi és a budakalászi szobor felavatásán részt vettek a magyarországi jobboldali politikai elit (Fidesz, Kereszténydemokrata Néppárt) parlamenti képviselői, vezető tisztségviselői is, azonban Csíkcsomortánban nem. Az ünnepségeken megjelentek a különféle paramilitáris csoportok, mint például a Magyar Gárda, majd Új Magyar Gárda tagjai is árpádsávos zászlóval, azonban önként vállalt szerepükről, hogy őrt álljanak a szobor mellett, Csíkcsomortánban a rendezők elutasítása miatt később le kellett mondaniuk.
A szobor szilvásváradi első másolatánál tartott megemlékezéseken állandó vendégnek számítanak a magyarországi vezető politikusok, de kizárólag a Fidesz és KDNP (Kereszténydemokrata Néppárt) soraiból. A határon túli magyar politikai pártok közül a jelenlegi magyarországi kormánypártokkal intenzív kapcsolatot ápoló pártok képviselői (elsősorban elnökei) vesznek részt és tartanak beszédet. Csíkcsomortánban a helyi és más romániai pártpolitikusok dominálnak szónokként, de gyakran szerepelnek a baráti települések polgármesterei is. Többször tartott beszédet az első szilvásváradi szobormásolat állításának kezdeményezője, Kocsis László, de a szobor készítője, Horváth Béres János is szólt a jelenlevőkhöz.
A budakalászi szobornál többek között a pszeudotudományos tanok egyik ismert közvetítője, Varga Tibor jogtörténész is mondott már beszédet, de pl. a Nemzeti Érzelmű Motorosok egyik tagja is. A nemzeti rockot játszó zenekarok is gyakori szereplői mind a budakalászi, mind pedig a szilvásváradi szobornál tartott rendezvényeknek, Csíkcsomortánban pedig a fúvószenekar működik közre a megemlékezéseken.
A szilvásváradi megemlékezéseken szinte mindig fellép a magyarországi Kormorán együttes, amely Kárpátok őrei címmel egy dalt is írt erre az alkalomra. Határon túlról Szilvásváradra elsősorban Szlovákiából érkeznek szereplők, mint például a Felvidéki Rockszínház tagjai, de szerepeltek már a komáromi (Magyarország) Magyar Lovas Színház társulatának tagjai is. A hazafias versek természetesen ugyancsak elmaradhatatlan részei a programoknak. Az énekszámok a magyar történelem egyes mozzanataihoz, elsősorban a honfoglaláshoz kötődnek, de operaária is elhangzott a Bánk bánból, többek között a Kormorán együttes szlovákiai tagjának, Vadkerti Imrének az előadásában. A szilvásváradi ünnepségek állandó közreműködőinek számítanak a Szent György Lovagrend tagjai, akik a szobor két oldalán őrséget állnak. A Szózaton és a magyar Himnuszon túl a Székely himnusz eléneklésére is sor kerül. Csíkcsomortánban a régi magyar himnuszt, a Boldogasszony anyánkat is eléneklik a résztvevők.
A szónokok vezérmotívuma a Kárpát-medence magyarsága összetartozásának, illetve székelyek és magyarok a Kárpátok és Európa és a kereszténység védelmében betöltött szerepének hangsúlyozása. Az elhangzott beszédek aktuálpolitikai üzeneteiben egyre markánsabban jelenik meg a 2010 óta hatalmon levő magyar kormány által képviselt politikai diskurzus. A megemlékezések szereplői és résztvevőik egy része „magyaros” öltözetet visel, a szónokok zsinóros, sujtásos (Bocskai) fekete kabátban, vagy mellényben, fehér ingben és fekete nadrágban, a nők egy része pedig stilizált magyaros ruhákban jelenik meg. Ezek az öltözetek más rendezvényeken is egyre hangsúlyosabban tűnnek fel határon innen és túl. Csíkcsomortánban a programban szereplő fiatalok népviseletben, „székely ruhában” jelennek meg. A rendezvényekről készült különféle felvételek alapján a népviseletbe öltözött csoportok, illetve magánszemélyek száma itt sokkal magasabbnak tűnik, mint a másik két szobornál rendezett megemlékezéseknél. Az egyenruhás hagyományőrzők itt a huszárok, akik lóháton ülve is részt vettek már a megemlékezéseken, őrt állva a szobor mellett.
Csíkcsomortánban a szereplők elsősorban helyiek, de minden évben érkeznek vendégcsoportok, vendégszereplők más településekről is. A gyerekek és az ifjúság szerepeltetése elsősorban Csíkcsomortánban dominál (a konferanszié mindig székely népviseletbe öltözött fiatal lány) itt a magyar zászlón túl a székely zászló is fontos attribútumnak számít, mint ahogy a másik két másolatnál rendezett ünnepségeken is. A Magyar Gárda félkatonai szervezet erdélyi képviselői árpádsávos zászlókkal és egyenruhában jelentek meg . A szobrokat az évente megrendezett ünnepségekre rendszeresen feldíszítik a magyar és a székely zászlóval, amelyeket a stilizált székely kapu két oldalára tűznek ki. A szónokok beszédének elsődleges vezérmotívuma Csíkcsomortánban a „dicső honmentő pozsonyi csata” jelentőségének méltatása, de az aktuálpolitikai kérdések is mindig szóba kerülnek, mint például a székely autonómia kérdése, a magyarok önállóságának és nemzeti és keresztény értékeinek védelme a globalizációval és az Európai Unió és a nyugat magyarok elleni vélt támadásaival szemben, valamint a magyarság összetartozásának gondolata és az igazságtalan trianoni döntés.
Valamennyi szobornál a megemlékezés részét képezi a koszorúzás, vagy virágok elhelyezése, Dunakeszin azonban kalászokat is szoktak tenni a szobor tövébe.

8. A Kárpátok Őre feladatainak változásai és az aktuálpolitika a megemlékezéseken elhangzott beszédekben

Ahogy más emlékműveknél elmondott beszédek, a Kárpátok Őre szobornál elhangzott szónoklatok is visszatükrözik az adott év magyar vonatkozású aktuálpolitikai eseményeit, minden évben az aktuális „összmagyar” politikai irányvonalat követik. Mivel a leggazdagabb anyag a szilvásváradi és a csíkcsomortáni szoborral kapcsolatban áll rendelkezésünkre, elsősorban az ezeknél elmondott beszédekkel, a különböző hírportálokon közzétett anyag (hírek, videofelvételek) segítségével érzékeltetjük, hogyan jelenik meg ezekben az éppen aktuális társadalmi diskurzus.
A szónokok beszédeiben a szobor felállítása óta eltelt időszakban a Kárpátok Őrének funkciója és feladata módosult, mindig más hangsúlyt kapott ennek a szimbolikus alaknak a küldetése. Természetesen komplex elemzést csak akkor nyújthatnánk, ha valamennyi elhangzott beszéd szövege rendelkezésünkre állna, azonban ennek hiányában be kellett érnünk csupán az elérhető szövegekkel. Ezek ugyanakkor elégségesnek bizonyulnak az aktuálpolitikai témák megjelenésének illusztrálására.
A szilvásváradi szobornál rendezett ünnepségek vezérfonala kezdetben a Kárpát-medencében élő magyarok összetartozásának gondolata volt, erre azonban a későbbiekben folyamatosan ráépültek az újabb aktuálpolitikai üzenetek is. Ugyanez mondható el Csíkcsomortán esetében, azzal a különbséggel, hogy a pozsonyi csata jelentőségének méltatása ott sosem marad el.
Szilvásváradon 2004-ben az autonómia és a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazás volt a fő téma. Az eseményről csak a Kárpátalja hírportálon találtunk beszámolót, ebben azonban összefoglalták a szónokok által elmondott legfontosabbnak tartott gondolatokat, kiemelve a magyarországi vendég beszédéből azt a részt, mely szerint a Kárpátok Őréhez hasonlóan a „bukott bolsevizmus szörnyszülötteinek” nemzetellenes tevékenységétől is meg kell megvédeni a nemzetet.
„…Nem lehet magyar integráció, nemzeti egységesülés szabadság nélkül” – mondta Szilágyi Zsolt, az EMNT alelnöke a bükki Szalajka-völgyben álló Kárpátok Őre szobor előtt tartott, a Fidesz Gazdatagozata és az Egri Végvár Polgári Körök által szervezett ünnepségen.
A szétszakítottság szétfejlődést jelent, meglazulnak a nemzet egyes tagjai között a kötelékek, nem lesznek közös célok – hangsúlyozta Duray Miklós, a szlovákiai MKP ügyvezető alelnöke. A Kárpátok Őre emlékmű is arra figyelmeztet, hogy a nemzetet nemcsak akkor kell megvédenünk, amikor fegyverekkel fenyegetik, hanem még inkább szükséges, „amikor a nemzet kilenc részre van szakítva”.
„Ha autonómiánk lesz, ha kettős állampolgárságunk lesz, akkor mondhatjuk el, hogy a trianoni trauma oldódóban van, és a nemzet mindennap, minden évben egységesebbé válik” – jelentette ki Ágoston András, a VMDP elnöke.
Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke végvárakhoz hasonlította a határon túli magyar közösségeket. Közöttük a legszorongatottabbnak a kárpátaljai magyarságot nevezte, hiszen vízumot kell váltaniuk ahhoz, hogy az anyaországba látogassanak – mondta.
Faludi Sándor, a Fidesz Gazdatagozatának elnöke hangsúlyozta: a Kárpátok őreihez hasonlóan meg kell védeni Magyarországot, „mert napjaink közéletében jól látható, hogy a bukott bolsevizmus szörnyszülötteinek sötét, sátáni árnyai a kimúlás kínjaitól vergődve rúgják, csikarják, harapdálják a nemzet szent testét”.

A 2010-es megemlékezés témája valószínűleg a trianoni döntés évfordulója, valamint a magyar kormány által a határon túli magyarok részére megszavazott kettős állampolgárság kérdése lehetett. Sajnos, az ebben az éven elhangzott beszédek egyike sem áll rendelkezésünkre. A szilvásváradi rendezvény meghívójában szereplő program szerint Kubatov Gábor Fidesz-pártigazgató és országgyűlési képviselő mondta az ünnepi köszöntőt, s a határon túli magyarok politikai képviselői is tartottak beszédeket, mégpedig Tőkés László (európai parlamenti képviselő és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke), Szilágyi Zsolt (az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke), Duray Miklós (Felvidék), Ágoston András (a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke), valamint Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke.
Duray Miklós szlovákiai magyar politikus 2013-ban a Kárpát-haza újrateremtésének fontosságára építette beszédét, s ebben jelölte meg a Kárpátok Őre aktuális feladatát is. Nehezen értelmezhető azonban az a mondata, mely szerint a „nyugat-európai nemzetállam szemlélet a fasizmus előképe és utózöngéje.” A beszéd néhány fontosabb részlete:
Amióta hazavesztés kórban szenvedünk, fogékonyabbak vagyunk a nemzetbetegségre is. Ebben a ragályos bajban közülünk sokan elmúlnak, szertevesznek, vagy az anyag megmaradásának elve szerint máshol, más alakban tűnnek fel. Ez az átlényegülés főleg azokra jellemző, akikben nem lakozik elegendő lelki és szellemi ellenanyag.
A kórnak van ellenszere, ami csak akkor hatásos, ha idejekorán adjuk be. A legjobb, ha már a fogantatás előtt benne találtatik a majdani szülőkben. Később, a közösségi összefogással szervezett védőháló valamelyest segíthet, mint járványok idején a védőoltás – cseppenként adagolhatják vissza a vérbe a védelmet nyújtó hatóanyagot. Ha ez idejekorán megtörténik, még a tömeges élve temetések előtti időben, talán hatásos is lehet. A kórra az a jellemző, hogy akin elhatalmasodik, nem tudatosítja, mert a lelken és a szellemen át hat, fájdalommentesen.
[…] A Kárpátok Őre, egy újkori, sőt újromantikus jelkép, ugyanakkor egyértelmű visszautálás a nagyon korai időkre. […] Lehet, hogy nem tudatosítjuk, de a Kárpát-haza egy koraközépkori valóság. Eredendően nem Magyarországot jelenti, hanem a végső letelepedés területét, azt a területet ahol eleink, rokonaink is éltek, már az utolsó bevonuláskor is. A Kárpát-haza esetenként többes jelentést is hordoz. Többet jelent, mint a történelmi Magyarországot és annak állami területét, még ha a kettő a mi lelkünkben, a magyarok lelkében majdnem azonos és egyes korszakok történelmi-földrajzi térképén ugyanazt jelentette. A Kárpát-medence, amiben megtestesül a Kárpát-haza, maga a természettudományi misztikum.
[…]
Ez a Kárpát-haza a 19. század második felében lassan megszűnt működni. Hamarább jutott csődbe az eszmeisége, mint a területét működtető állam, mert nem tudtunk a területével közösségteremtően úgy gazdálkodni, hogy minden itt lakó Kárpát-hazának tekinthesse. A gyepűk már régen nem léteztek, a hágók őrei levonultak a völgyi kocsmákba hitelre inni. Szabaddá lettek az ellenség számára a korábban őrzött utak.
[…] Ez a Kárpát-medence már csak a műholdról nézve a régi. A fizikai állapota 1920 után romlott le. Lelkileg és szellemileg sokkal korábban indult el a romlás útján […] Lesz-e ismét Kárpát-haza, amit őrizni kell? Ez a nagy kérdés. A Kárpátok Őreinek most már nem a hágókat kell strázsálniuk, ez úgyis fölösleges lenne, hiszen az „ellenség” (a szerves egységet megbontók hada) betört és mérgezett, összezavarta a fejünket, kellően egymás ellen uszított bennünket – magyarokat és nem magyarokat. Most a síkon, a völgyekben és a hegyoldalakon kell járőrözniük, hogy a szembenálló érdekek ne tegyék élhetetlen területté a Medencét.
[…] Ezért át kell lépni a térségünket, a valamikori Kárpát-hazát szétszabdaló új államhatárok korlátait. Tudatosítanunk kell, hogy a nyugat-európai nemzetállam szemlélet a fasizmus előképe és utózöngéje. A Kárpát-medence földrajzi, vízrajzi állapota a példaértékű kiindulási pont egy más szemlélet kialakítására. A térséget lakó népek, nemzetek társi, társnemzeti kapcsolatának a kiépítésére.
A Kárpátok Őreinek immár van új feladatuk – a Kárpát-haza újrateremtése.

Duray Miklós 2014-ben a „Kárpát-haza újrateremtése” kapcsán már újabb, tőle megszokott sajátos gondolatokat fogalmazott meg. Mondanivalóját átszövi az Európai Unió, a globalizmus és az általa deviánsnak minősítettek kritikája, valamint Magyarország politikájának pozitív értékelése. Az Európai Unió felbomlását a közeljövőben elkerülhetetlennek ítélte meg. Beszédének másik fő vezérmotívuma az Ukrajna és Oroszország közötti konfliktus, s a véleménye szerint az ebből adódó lehetségesnek tűnő területi változások, s ezek elképzelhető hatása a trianoni békeszerződés által kijelölt határokra. Lényegében egy új határrendezés lehetőségét feltételezi a magyarok számára is. A Kárpátok Őrének szerepét tehát ezúttal is elsősorban a Kárpát-haza újrateremtésének feladatában látja:
Egy évvel ezelőtt, 2013. szeptember 14-én ezen a helyen elmondott beszédemet azzal a mondattal zártam: a Kárpátok Őreinek immár van új feladata – a Kárpát-haza újrateremtése.
[…] Ma ez az üzenet, a 21. század második évtizedében új, de lehet, hogy az eredendőhöz sokkal közelebb álló, átvitt értelmű tartalmat nyert, ami arra biztathat mindannyiunkat: korunknak megfelelően kell újra teremteni a Kárpát-hazát.
[…] A második világháborút követő években, amikor a felvidéki magyarokat jogfosztottnak nyilvánították az akkori Csehszlovákiában, Fábry Zoltán az Európa eszmében találta meg az egyetlen erkölcsi fogódzót, noha akkor ő úgy érezte, nincs már Kárpát-haza […] Szerencse, hogy nem érte meg a lisszaboni szerződést, az Európai Unió alkotmányának nevezett szövegszerkezetet, a mozgássérültek tornamutatványára emlékeztető szellemi torzulatot, amiből tudatosan kimaradt a quedlinburgi egyezség szelleme, ami a keresztény értékrendű Európa első, sokszáz évig hatályos és máig legsúlyosabb egyezménye volt. Ennek a szerződésnek egyik fontos biztosítékát az akkori Európa keletei felében az éppen alakuló magyar állam jelentette, aminek hét évtizeddel korábbi elődje, még Árpád fejedelem vezérlete alatt éppen az akkori Európa egyesült hadseregét verte tönkre a hainburgi Barna-hegy alatt zajló pozsonyi csatában, keresztülhúzva ezzel az „Európa-idegen” magyarság megsemmisítésére tett első, de nem utolsó nagy kísérletet. […] A Kárpát-haza sajátos szellemi értéket is hordoz. Az erőszakot itt általában a behozatal erősítette, nem a helyi források. A helyi deviánsok is a behozatalra támaszkodtak. Hol nyugatira, hol keletire – a bolsevizmusra, a fasizmusra, legújabban a világot gyarmatosító globalizmusra. Mégis igaz, hogy a Kárpát-haza a Köztes Európa?
Lehet, hogy ez a valóság, de akkor miért csodálkozunk azon, hogy a mai világválságban Magyarország más megoldást keres, mint a többiek? A behozatalra támaszkodó deviánsok ezt a másságot gúnyosan unortodoxiának nevezik, noha a másság tiszteletét hangoztatják, ami nem jelent mást, mint a bevált hagyományoknak és a helyi értékeknek a visszaszorítását, beleértve a keresztény értékrend lerombolását is.
Európa nyugati fele és keleti fele eddigi válságait csak erőszakkal tudta megoldani a német–francia ellentét második világháború utáni feloldásának kivételével. A magyar kultúrkörre nem jellemző az erőszak.
[…] Mit jelent Ukrajna? Határmenti terület, vég, végek, perem a jelentése. A jelenlegi Ukrajna egy sohasem volt ország. Akárcsak Csehszlovákia vagy Jugoszlávia volt. Ez utóbbi kettő mára megszűnt, de jogutódjainak külső határai követik a versailles-i vonalakat, ami azt jelenti, hogy a győztesek 1919–1920-ban elfogadott hatalmi egyezménye még most is érvényben van. Ukrajna keleti határvonalára ez nem vonatkozik. A nyugatira azonban érvényes, mert azt a versailles-i szellemben megfogalmazott párizsi békeszerződés állapította meg. A mai ukrán–orosz, vagy Nyugat és Oroszország közötti ellentét tehát erről is szól. […] .A válságkorszaknak ebben a szakaszában nekünk egyetlen személyi és nemzeti érdekeltségünk van: az ungi, beregi, ugocsai, máramarosi magyarok valahol Vereckén innen lesznek-e a Kárpátok őrei, vagy ismét elviszik őket a Don folyó mentére (Don-ecke-be), idegen érdekek védelmében?
[…] Európa gondjai ismét a köztes területeket terhelik, a nyugatiak közben sétálnak. Ezért látszik elkerülhetetlennek az oly nagy reményekkel létrehozott, huszonnyolc országot egybefogó Európai Unió kettő vagy három részre szakadása, ami nem szétszakadást jelent, hanem eltérő érdekeket és gazdasági elképzeléseket és ezek valóra váltását, mint hétszáz évvel korábban a pénzért áru piaci kereskedelem és az árucsere kereskedelmi felfogás közötti különbség volt.
Ne felejtsük: az ukrajnai konfliktus mérvadó lehet, akárhogy is végződik: a keleti részek Oroszországhoz való csatlakozásával, önállósulásával vagy sajátos területi jogállással. Különleges ízt ad ennek, hogy éppen most döntenek népszavazással Skócia önállósulásáról és a Katalánok is elszakadni készülődnek Spanyolországtól. Jugoszlávia és Csehszlovákia megszűnése, valamint a Szovjetunió felbomlása óta ez a harmadik, de nem az utolsó hulláma Európa átalakulásának. Ez fokozatosan ássa alá a sok szenvedést okozó versailles-i állampolitikai rendszert, ami a Kárpátok Őreinek jelentősen növeli feladatát a Kárpát-haza újrateremtésében.

A 2015-ben tartott megemlékezéseken mindhárom szobornál elmondott beszédekben megjelenik a migránskérdés. A szilvásváradi szobor állíttatója az egyik magyarországi hírportálnak a Kárpátok Őre jelképes üzenetével kapcsolatban az alábbiakat nyilatkozta:
…Ma az üzenet még erősebb, hiszen támadás, migrációs támadás ért bennünket: ha nem védjük meg magunkat, elsöpörnek. Az a szerencsénk, hogy az Orbán-kormány előre gondolkodott, és fontos lépéseket tett ez ügyben, de ez még nem elég. Olyan védelemre volna szükség, hogy ne csak fegyvertelen migránsokkal szemben tudjunk eredményesek lenni, hanem ha kell, fegyveres támadással szemben is. Látnunk kell, hogy soha nem lehet a nemzet védelméről, annak szükségszerűségéről lemondani. Ne higgyük, hogy errefelé soha nem lesz ilyen probléma, hogy mindig béke lesz.

Az előző évekhez hasonlóan a 2015-ös megemlékezésen is jelen voltak Szilvásváradon a határon túli magyar politikusok, valamint Csíkcsomortán székely település képviselői, az ottani Kárpátok Őre szobor felállításának kezdeményezői és kivitelezői is. Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt alapítója ezúttal távolmaradt „a Vajdaságot érintő migránsáradat miatt”. Szilvásvárad polgármestere elmondta, hogy a Vajdaságban „szó szerint küzdenek az értékeikért, védik az otthonaikat. A Kárpátok őre szellemisége most éppen a Vajdaságban a legaktuálisabb. Ágoston András üdvözöl mindenkit, s kérte, értsük meg, hogy most szó szerint harcban állnak” – olvasható a Demokrata hírportál tudósításában, ahol összefoglalták a többi politikus által elmondott beszédek lényegét is.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a magyaroknak és Magyarországnak Európa és a kereszténység védelmében betöltött szerepét emelte ki, s egyben Nyugat-Európának is üzent: „Brüsszel nem érti, hogy Magyarország a magyarságot, a keresztény Európát, őseink múltját, fáradozását, véráldozatát akarja védeni. Mi, magyarok, itt a Kárpát-medencében vállaljuk, hogy őrizzük a Kárpátokat, bármilyen mozaikszerűen szórt is bennünket szét Trianon. A Kárpátok őre ma már nemcsak a magyarokat, hanem Európát is őrzi – ezt üzenjük Bécsnek, Berlinnek és Brüsszelnek is. Adja Isten, hogy tíz év múlva is elmondhassuk, a Kárpátok őre mi vagyunk.”
Kovács Miklós kárpátaljai magyar politikus a globalizmus bírálásán túl a katona és az egyenruhás embereknek az „ázsiai hordák” megállításában betöltött pótolhatatlan szerepére helyezte a hangsúlyt: „Egy nagyon szép emlékműnél állunk, mely szemet gyönyörködtetően hirdeti a hazáért helytálló katona dicsőségét. Akik itt vagyunk, valamennyien érzékeljük ezt. De az igazi kérdés az, hogy akik nincsenek itt, az átlag magyarok, a magyar nép vajon értékeli-e ugyanezt? […] A globalizmustól fertőzött átlag magyar úgy érzi, amikor ránéz: nekem ez a formanyelv nem mond semmit. A jelenlegi válságos időknek viszont már látható a pozitív hozadéka, ami bizakodásra adhat okot. Ha most, a napokban kérdeznénk meg az átlag magyart, értik-e azt, mi múlik az egyenruhás ember helytállásán, akkor most valamivel jobban értenék. És kevesebben kezdenének el gúnyolódni, lazáskodni, amikor a rendőrök épp az ázsiai hordát próbálják megállítani Magyarország határán. Néha a valóság gondoskodik arról, hogy füleket tisztítson és szemeket nyisson fel…”
A Kárpátok Őrének fő feladatát 2015-ben tehát Európa határainak s a kereszténység védelmében látták, a Kárpátok Őrének szerepét szerintük ezúttal Magyarország tölti be azáltal, hogy megvédi Európát a migránsoktól.

2016-ban ugyancsak a migránsok képezték a beszédek vezérfonalát, azonban ezúttal elsősorban a Magyarország számára az Európai Unió által megszabott kötelező kvóta elleni népszavazásra helyeződött a fő hangsúly. A szilvásváradi rendezvényre a határon túli politikusok közül ezúttal Duray Miklós nem tudott elmenni, azonban levélben köszöntötte a résztvevőket.
Az Erdélyi Magyar Néppárt honlapján a rendezvényről megjelent beszámoló címe is beszédes: „Október 2-án mi magunk legyünk a Kárpátok őrzői!” A mondatot a párt elnöke, Szilágyi Zsolt által Szilvásváradon elmondott beszédéből emelték ki, amellyel kapcsolatban még az alábbiak olvashatóak:
A megemlékezésen Szilágyi Zsolt hangsúlyozta: a rendszerváltás után talán még soha nem volt annyira aktuális a Kárpátok Őre emlékmű jelentése, mint napjainkban, amikor Európa és az egész Kárpát-medence komoly kihívásokkal néz szembe. „A Kárpátok Őre immár nem csak Kolozsvárra és a kolozsvári magyarokra kell vigyázzon, nem csak az erdélyi és Kárpát-medencei magyarságot kell óvja, hanem egész Európát. Amit a törökök, majd később a kommunisták sem voltak képesek elvenni tőlünk, azt úgy tűnik, a liberális demokrácia jegyében, Európa most meg kívánja tenni: nemzeti értékeinktől, jövőbe nyúló akaratunktól akar megfosztani minket” – mondta a Néppárt elnöke, utalva az Európai Unió és Brüsszel migrációs válságra adott válaszára. Szilágyi Zsolt hangsúlyozta: az európai politikai elitnek el kell fogadnia, hogy a magyar közösségnek 50 év kommunizmus után is van önálló véleménye, akarata és nemzeti tartása. A közelgő magyarországi népszavazás kapcsán Szilágyi elmondta: Erdélyben is arra buzdítják a magyar állampolgárokat, hogy vegyenek részt az október 2-i voksoláson. „Ez a népszavazás többről szól, mint bármely más magyar belpolitikai kérdés. Szavazatunkkal üzenhetünk a világnak, s kinyilváníthatjuk, hogy milyen Európában szeretnénk élni. Legyünk mi magunk a Kárpátok őrzői!” – mondta Szilágyi.

Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt alapítója is kihangsúlyozta, hogy „a népszavazás nem egyszerűen Magyarországot, de az egész térséget érinti, éppen ezért a szavazóképes vajdasági magyarok is részt fognak venni és nemmel fognak szavazni a kötelező betelepítésekről szóló népszavazáson”. Tehát ezúttal a Kárpátok őrzői azok a magyarok lesznek határon innen és túl, akik szavazatukkal nemet mondanak a menekültek befogadására, ezáltal védve meg Magyarországot.
A szilvásváradi és érintőlegesen a csíkcsomortáni megemlékezéseken is többször szó esett az igazságtalan trianoni döntésről, azonban a budakalászi megemlékezéseknek mindig ez volt a központi témája, de emellett itt is szóba került a magyarok Európa és a kereszténység védelmében betöltött szerepe. A 2015-ben beszédet tartó Varga Tibor jogtörténész eléggé sajátos eszmefuttatásának néhány részlete, amit a trianoni döntés kapcsán fontosnak tartott elmondani:
…Ez az ország fel volt ajánlva a szűzanyának, ezt nagyon jól tudjuk… nagyon szépen le van írva, hogy a halála pillanatában Szent István felemelte a kezét az ég felé és a szemét, felajánlotta Magyarországot és benne élő népeket is. Ettől a pillanattól kezdve a Kárpát-medence egy arasszal közelebb volt a mennyországhoz, mint bármely pontja a földnek. Tehát, aki szétdarabolta Magyarországot, az a Szűzanyát sértette meg. […] Magyarország védte meg Európát, azt az Európát, amely hálátlan volt velünk szemben […] Mindent elkövettek, hogy a magyarság ne létezzen. […] s ha ezt kibírta ez a nemzet, akkor életre van ítélve. […] Ha volt valaha, vagy követtek el emberiség elleni bűnt, vagy közösség elleni bűnt, akkor talán Hirosima és Nagaszaki mellett a magyarság ellen követtek el bűnt. És ez történelmi tény, ha tetszik, ha nem. S erre én azt mondom […], miután nekünk van igazunk […], magyarnak lenni filozófia, s magyarnak lenni annyit jelent, hogy jónak lenni, s miután mi jók vagyunk, az nem lehet, hogy a rossz győzedelmeskedjen egész időszak alatt. Tehát a helyzet az, hogy ha nem mi győzedelmeskedünk, akkor az unokám, az ükunokám, szépunokám, de győzedelmeskedni fog! Ehhez egyetlenegy kell, hogy legyünk konok magyarok. Ez az egyik, mert magyarnak lenni azt jelenti, hogy az igen igen, a nem pedig nem, tehát minden egyéb a sátánnal való cimborálást jelenti…”

A Dunakesziben elhangzott beszédek általában a trianoni döntéshez kapcsolódó tévhitekre és mítoszokra, városi legendákra épülnek. A 2017-es megemlékezésen beszédet tartó Szkíta Motorosok tagja szerint „azzal zsarolták [a nagyhatalmak – a szerző megjegyzése] többek között az ő általuk békeszerződésnek csúfolt diktátum aláíróit, hogy akkor engedik csak szabadon a hadifoglyokat, ha ratifikálják a békeszerződést”.

A csíkcsomortáni szobor felavatásán elhangzott beszédek egy részéről a szobor bemutatása kapcsán a fentiekben már szóltunk, azonban a kép teljessé tétele érdekében a későbbi szónoklatokon túl néhány felavatáskor elmondott beszéd idézését ebben az alfejezetben is fontosnak tartjuk.
2013-ban a szobor leleplezésekor elmondott beszédekben elsősorban a pozsonyi csata jelentőségét hangsúlyozták, a megemlékezések időpontját eleve a pozsonyi csata évfordulójának időpontjához igazították. Egyebek közt e rendezvények meghívóin is az „Emlékezzünk a honmegtartó pozsonyi csatára” mottó olvasható. Ferencz Csaba, a község polgármestere más szónokokkal egyetemben úgy beszélt erről a történelmi eseményről, mint az első magyar honvédő háborúról:
A mai napon azért gyűltünk össze, hogy közösen állítsunk emléket annak a több mint egy évezredes akaratnak, amely egybetartott minket itt a Kárpát-medence ölelő karjaiban. Azért vagyunk itt, hogy egy olyan nagy csatánkról emlékezzük meg mi magyarok, melyre büszkék vagyunk, melyet a feledés homályába próbálnak száműzni előlünk. Mert mi is történt akkor 907-ben? Az akkori Nyugat-Európa, a frank birodalom fogott össze és teljes haderejét latba vetve tett kísérletet a Kárpát-medencei magyarság megsemmisítésére, fizikai felszámolására. A június 4. és 7. között zajló pozsonyi csatában Árpád vezéreltével az egységes vezetés alatt harcoló magyar hadsereg történelmi győzelmet aratott. Győztek, mert a Kárpát-haza szent földjét, a magyar nemzet szabadságát és eljövendő békés építő munkáját védték. Azt tartják, hogy a honfoglalás ezzel a sorsdöntő csatával fejeződött be, egyben ez volt az első honvédő háború.

Gubcsi Lajos magyarországi vendég eléggé sajátos módon idézte fel beszédében a pozsonyi csata történetét:
…Még meg sem melegítettük otthonunkat, még el sem foglaltuk helyünket, amikor úgy döntöttek rólunk, tőlünk függetlenül, hogy nincs itt a helyünk, sőt nincs helyünk sehol se. Még csak néhány év telt el a honfoglalás percei, Verecke óta, még éppen csak birtokunkba vettük a mai Felvidéket és a Dunántúlt, amikor úgy gondolták, hogy nekünk itt nincs helyünk és Nyugat-Európa, a mai Nyugat-Európa egyesített hadai rontottak ránk. Király, hercegek, érsekek, püspökök, apátok, grófok, egész Nyugat Európa, mert hogy fegyverbe volt fogható. Úgy gondolták, hogy ez az ő földjük, Pannónia az övéké, mert az volt, korábban. Úgy gondolták, hogy ez az idegen barbár nép megsemmisíthető egyetlen nagy kardcsapással. Nekünk rontottak tehát és június végétől a magyar nép, a magyar törzsek vezetői észlelték, hogy jön a veszély. Hangsúlyoznám e napokat, hiszen összesen csak néhány nap állt a haza megmentésére. Egy Kárpát-medencei méretű, 1000 kilométeres átmérőjű, máshol 800 kilométeres átmérőjű körben néhány nap alatt az akkori kor, az akkori technika, az akkori szervezettség vagy szervezetlenség keretei között. Hiszen június 28-án észlelték először, hogy a mai Bécstől nyugatra a Duna két partján nagy erők közelednek felénk. Rohantak a futárok a törzsekhez délre, keletre, nyugatra, északra, hogy fegyverbe hívják egymást. Hiszen a korabeli magyar állam nem lehetett állam, nem lehetett egység. Éppen csak megszállták a Kárpát-medencét, egy-egy törzs egy-egy nagy területet. A mai Délvidéket, a mai Erdélyt, a mai Északkelet-Magyarországot, a mai Felvidéket, a mai Alföldet, a mai Dunántúlt. Hogy milyen lehetett ez a nép, hogy milyen lehet ma is, arra legyen itt példaképpen, hogy mi történt itt néhány nap alatt. Néhány nap alatt sok száz kilométeres távolságról érkeztek meg csapatok egy helyszínre, mégpedig az akkori felfogás szerint lehetőleg a határon feltartani őket, nem beengedni pusztítani, megállítani a gyepüknél.

Csíkcsomortánban a március 15-i megemlékezéseket és minden más fontosabb ünnepséget ennél a szobornál tartanak, a polgármester 2015-ben tartott beszédében meg is említette, hogy ez lett a falu központi tere.
A 2015-ben elhangzott beszédek számos témát érintettek. A szónokok foglalkoztak a magyar összetartozás és az autonómia kérdésével, a magyar népesség csökkenésével, a gyermekvállalás kérdésével, de felmerült az Európába érkező migránsok kapcsán a határvédelem fontossága is. Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda egykori polgármestere a Kárpát-medencei magyarok számának csökkenése és a kivándorlás kapcsán gyermekvállalás és a „csemetenevelés fontosságáról is beszélt „A facsemeték a szó legszorosabb értelmében is fontosak, de még fontosabbak ezek a fiatalok, merthogy a mai önboldogulást és egyéni boldogulást kereső világban, amikor a jelen számít és a holnapnál nem látunk tovább, ez az egyedüli olyan lény a környezetünkben, a saját gyerekünk, amely arra késztet, hogy azért a jövő évre, a tíz év múlvára is , a következő generációra is gondoljunk.” Erős kritikával illette Klaus Werneg Johannist, Románia elnökét, szemére vetve, hogy meg se próbált gyereket örökbe fogadni, „ha már a Jóisten nem adott neki”. Szerinte az elnök „abortuszt követett el akkor, amikor dönteni kellett, hogy az ő pillanatnyi érdeke a fontosabb, mint a jövő”.
Bíró Zsoltnak, Magyar Polgári Párt elnöke beszédének vezérmotívuma az autonómia kérdése volt: „Kemény fából faragták a Kárpátok őrét, kemény fából, akár a székelyt, de a legkeményebb fát is kikezdi az idő, aztán jöhet az állagmegóvás, a múzeumban való konzerválás. Nem ilyen sorsot képzelünk el gyerekeinknek, unokáinknak. Nem rezervátumra vágyunk, nem akkor akarunk autonómiát, amikor annak már nincs tétje. Az autonómiát addig kell elérnünk, míg életképes közösségként állunk a Kárpát-kanyarban, a magyarság legkeletibb bástyájaként a Kárpát-hazában.”
Sándor Krisztina, az erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke beszédében érintette a migráció kérdését is, rámutatva, hogy a Kárpátok Őrének az üzenete időszerűbb, mint gondolnánk, a határok védelme az elmúlt hetekben a legfontosabb feladattá vált: „A határokat mindig meg kellett őrizni. 1108 évvel ezelőtt Pozsonynál, közel 100 évvel ezelőtt Kolozsváron, és meg kell védeni ma is, holnapután is.”
Ráduly Róbert Kálmán a 2016-os megemlékezésen elsősorban az elnyomásról beszélt, véleménye szerint a magyarság őrlődik, s a közösség megfélemlítése zajlik Romániában. Mezey János, Gyergyószentmiklós volt polgármestere a pozsonyi csatával kapcsolatban a szerinte idegen érdeket szolgáló történetírásról fejtette ki véleményét, s negatív értelemben szólt a liberalizmusról és a globalizmusról:
Bár a pozsonyi csata a magyar honfoglalás sorsdöntő befejező eseménye volt, akár a magyar történelem első honvédő háborúja nevet is viselhetné, mégis, mint történelmi eseményt sokáig nem értékelte kellően az idegen érdekeket kiszolgáló történetírás. … Hiszem, hogy a nemzeti érzelem nem fog csupán a sportteljesítmények eredményeire, szorítkozni, hanem áttöri a liberális globalista gátakat és a magyar név újra szép lesz és méltó régi nagy híréhez, és hiszem, amit ránk kentek a századok, képes lesz lemosni a gyalázatot.

Tőke Ervin, az Erdélyi Magyar Néppárt csíkszéki elnöke az ellenség elleni védekezés szükségessége kapcsán megemlítette, hogy „ez az emlékmű azt a biztos pontot, azt a biztos vonalat jelzi, amit Árpád apánk ránk hagyott, egy éber katonai rendszert, ami lezárta a hágókat”. Akkor tudták, ki az ellenség, kire kell lőni, azonban ezzel szemben véleménye szerint „…manapság az ellenség bent van. Manapság a látható és láthatatlan ellenséget is le kell verni ahhoz, hogy egyszerűen megmaradjunk. Vajon képesek vagyunk-e most felismerni, hogy ki a látható és ki a láthatatlan ellenség? Vagy tehetetlenül nézzük, ahogy az évszázados oszlopok magukba roskadnak, a ránk hagyott örökség leég, és nem tudjuk, hogy mit kell tenni, mivel kéne közbelépni.” Arról, azonban nem szólt, hogy kik alkotják a belső ellenséget. A csíkcsomortáni megemlékezéseken a fent idézett Mezey Jánoshoz hasonlóan a szónokok szinte mindig megemlítik, hogy a történetírás elhallgatta a pozsonyi csata jelentőségét, valamint kihangsúlyozzák, hogy az ellenség ki akarta irtani a magyarokat. 2016-ban a konferanszié is ezekkel a szavakkal nyitotta meg a rendezvényt:
…1109 évvel ezelőtt Pozsonynál őseink dicsőséges győzelmet arattak a magyarok ellen törő, az őket kiirtani akaró ellenség felett. Akkor így szólt a parancs: „Decretum …Ugros eliminandos esse”, vagyis elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak. 907-ben szükség volt az őrt álló és küzdő katonára. A nemzet összefogott és győzött. Ma e győzelem előtt tisztelgünk és örvendünk, hogy ez az emlékmű már három éve Csomortán ékessége, ami továbbra is hirdeti az összefogás, a figyelem és az őrködés fontosságát.

A pozsonyi csata kapcsán nagyon sok tévhit került be a köztudatba, és az internetnek köszönhetően rohamosan terjed egyre tovább. Ezek az ünnepségek szónokainak beszédében is folyamatosan megjelennek, mint például a magyarok ellen törő több százezres többszörös katonai túlerő hadsereg mítosza, vagy pedig az az állítás, miszerint a pozsonyi csata tananyag a West Point Akadémián. A tévhitek terjesztéséhez tehát a csíkcsomortáni megemlékezések szónokai nem kis szerepet játszanak, s nem csupán a rendezvényen részt vevők körében, hanem az interneten is, hiszen a rendezvényekről számos helyen jelenik meg tudósítás, illetve megtekinthetőek az ezekről készült videofelvételek is.
Trianonnal kapcsolatban ugyanezt mondhatjuk el, elsősorban a budakalászi megemlékezésekkel, beszédekkel kapcsolatban. Ahogy erről e fejezetben fentebb már említettük, a szónokok egyrészt műkedvelő történészek, vagy pedig a pszeudotudományos történelemszemlélet képviselői. Valamennyi szobor kapcsán elmondható tehát, hogy az ezeknél beszédet mondó szónokok által elmondottak jelentősen hozzájárulnak a történelmi tévhitek terjedéséhez.

Forró Albert történelemtanár volt az első, aki 2017-ben a pozsonyi csata 1100. évfordulójára rendezett csíkcsomortáni ünnepségen részletesen szólt a nemzeti áldozatkészség szobortípus történetéről és eredeti funkciójáról, így az eredeti kolozsvári szobor teljes történetével is ekkor ismerkedtek meg a résztvevők. A két másik szobornál tudomásunk szerint ez még nem történt meg. A pozsonyi csatával kapcsolatban azonban 2017-ben egyrészt a megszokott romantikus klisék hangzottak el, s az egyik szónok az akkori eseményeknek még inkább kiszínezett, s részben még módosított variációját mondta el a jelenlévőknek. Ebben az évben a polgármester idézett Levente Miklós műkedvelő költő 2013-ban írt Kárpátok őre című verséből, a fentebb említett történelemtanár pedig a Kormorán együttes Kárpátok őrei című szerzeményének első soraival nyitotta beszédét. Az egyik szónok „Isten éltesse Magyarországot. Hajrá Magyarország, hajrá Székelyföld” szavakkal zárta beszédét.

9. Összegzés

Hogy Csíkcsomortánban éppen a pozsonyi csatára való emlékezés lett a vezérmotívum, kapcsolódik ahhoz a törekvéshez, amelynek célja ennek az „eltitkolt” történelmi eseménynek a minél szélesebb körben való megismertetése, s nem utolsósorban annak hangsúlyozása, hogy a magyarok győztes csatákat is vívtak. A Kárpát-medencében az utóbbi években egyre több helyen emlékeznek meg erről az eseményről mint a magyar történelem legnagyobb „honmentő” győzelméről, az „első honvédő háborúról”, és az ebből az alkalomból állított különféle emlékművek száma is növekvő tendenciát mutat (pl. Gödöllőn, Kiskunhalason, Zalaegerszegen stb.). A szélsőjobboldali szervezetek körében is évről évre nagyobb hangsúllyal jelenik meg az „eltitkolt” pozsonyi csata megünneplése, ami a budapesti Hősök terén 2012-ben első alkalommal tartott megemlékezésben csúcsosodott ki, s amely azóta rendszeressé vált. A rendezvényen többek közt felvonulnak a különféle paramilitáris szervezetek, csoportok is. A pozsonyi csata, a „magyarok megsemmisítésére törekvő” nyugati hadak támadása jól illeszthető az Európa Unió elleni aktuális diskurzusba, s párhuzamot lehet vonni az akkor „a magyarokra törő” Nyugat, és napjainkban az EU, valamint az Amerikai Egyesült Államok ún. magyarellenes politikája között. A szónokok éppen ezeket a toposzokat hangsúlyozzák ki előszeretettel beszédükben, s a jelenlegi magyar kormánnyal szemben megfogalmazott minden kritikát magyarok elleni támadásként értelmeznek.
A pozsonyi csata ünneplése kapcsán az évek során egyre erőteljesebben jelennek meg a különféle pszeudotudományos elméletek is, a pogány és a keresztény szakrális elemek bizarr keveredése, egy elképzelt ún. nemzetvallás prezentálása, amely folyamatosan újabb elemekkel egészül ki. Az igazságtalan trianoni határok kritikája is állandó témája a megemlékezéseknek. Eléggé furcsán hat a keresztény birodalmak ellen harcoló pogány Attila és a hunok kapcsán a kereszténység éppen Attila általi megőrzésének hangsúlyozása. A budapesti megemlékezések, a sámánok, betyárok, cifraszűrt viselő pásztorok és más, többek közt a különféle harcászati csoportok öltözetében, ostorukat csattogtatva felvonulók, valamint a műsor programja, s az ott elhangzott beszédek megérdemelnének egy alapos szemiotikai elemzést. A szónokok a pozsonyi csata kapcsán mindig nagy hangsúlyt fektetnek az „eltitkolt”, „igaz magyar történelem” megismerésének fontosságára, amit az önjelölt szakértők szerint a gonosz hatalmak és az azt kiszolgáló nemzetáruló magyarok, elsősorban a történészek miatt nem ismerhettek meg eddig a magyarok.
Az egykor jótékonysági célból állított, s nem mellesleg katonai propagandát szolgáló Kárpátok Őre újraállított másolatai napjainkban is a politikai propaganda eszközeinek tekinthetők, hiszen az ezeknél szervezett ünnepségeken elmondott beszédek kezdettől fogva a jobboldali, s nem utolsósorban a hivatalos magyarországi kormánypolitikát, pártideológiát és célokat tükrözik vissza. A Kárpátok Őrének másolatai egyúttal a nemzeti összetartozás eszméjét szolgáló objektumok is, az ezeknél tartott megemlékezések fórumává váltak annak a több mint százéves diskurzusnak is, mely szerint a magyarok a Kárpátok Őréhez hasonlóan védik nem csupán Magyarország ezeréves határát, hanem Európát is, ezzel mintegy igazolva a magyar kormány által a déli határon azzal a céllal létesített kerítést, hogy megakadályozza a migránsok belépését az országba, azaz megvédje az országot az az európai keresztény kultúrát elpusztítani szándékozó idegenektől. A szobrok a nemzeti és a hadi romantika jegyében születtek újjá, s az ünnepségek szónokai is elsősorban a történelmi eseményeket és a magyarok küldetését romantikusan értelmező gondolatiságot képviselik. Bizonyos értelemben a történelmi emlékezet kisajátításáról is beszélhetünk, hiszen a nemzeti áldozatkészség szobrok csoportjába tartozó objektumok állítása nem magyar kezdeményezésből született, s nem csak Magyarországon állítottak ilyeneket, a szobor körül kialakult, s annak történetét méltató aktuális diskurzus azonban már nem ezt közvetíti. Az utóbbi évek történései, s legfőképpen az Európába érkező migránsok számának nagymértékű megnövekedése következtében lényegében ma is a propaganda eszközei, hiszen a határok őrzése a magyar kormány egyik elsődleges politikai céljává vált: a Kárpátok Őrének, vagyis a magyar nemzetnek, Magyarországnak ismét van valós feladata: a migránsok elleni védelem. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy állításuk óta mindhárom másolat szerepe jelentősen felértékelődött. A Kárpátok Őre mint jelkép tökéletesen illeszkedik a jelenlegi magyarországi kormánypolitika eszköztárába, médiuma lett a magyarságnak Európa, a Nyugat védelmében betöltött történelmi szerepének közvetítésére. A megemlékezők interpretálása szerint a Kárpátok Őre, a Kárpátok Őrei napjainkban lényegében azonosak a nemzetükért és a kereszténységért aggódó s azt védő magyarsággal.

Irodalom

Achleitner, Gunda (Hrsg.) 2014. Der Wehrmann in Eisen. Nagel für den guten Zweck. Wien, Verlag Bibliothek der Provinz.
L. Juhász Ilona 2005. „Fába róva, földbe ütve…” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó. /Interethnica, 8./
L. Juhász Ilona 2007. A háború jelei. Acta Ethnologica Danubiana. A komáromi Etnológiai Központ Évkönyve 8–9. Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 79–132. p.
L. Juhász Ilona 2008. Die Zeichen des Krieges. Acta Ethnographica Hungarica, 53/1, 23–41. p.
L. Juhász Ilona 2010a. Vaskatona, vaskorona, vasturul. A nemzeti áldozatkészség szobrai az első világháborúban. Acta Ethnologica Danubiana. A komáromi Etnológiai Központ Évkönyve 12. Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 11–38. p.
L. Juhász Ilona 2010b. Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet /Jelek a térben, 3./
L. Juhász Ilona 2014. A nemzeti áldozatkészség szobrai. Új Szó, 67, 2014. július 19. 19. p. (Szalon 8, 2014/28)
L. Juhász, Ilona 2016. Od charity k iredentizmu? Zmena funkcie jedného typu objektov z prvej svetovej vojny. Strážca Karpát v 21. storočí. In Lidé a města ve velkých válkách. Pohled etnologa (antropologa) / Społeczeństwo miasta w kontekście I i II wojny światowej. Spojrzenie antropologa. Blanka Soukupová–Róża Godula-Węcławowicz–Grażyna Ewa Karpińska a kol. Praha, Fakulta humanitních studií Univerzity Karlovy 2016, 113–125. p. /Urbánní studie, 10./
Loidl, Tristan 2004. Andenken aus Eiserner Zeit. Patriotische Abzeichen der österreichisch-ungarischen Monarchie 1914–1918. Vien, Verlag Militaria.
Szabó Dániel 1994. A nemzeti áldozatkészség szobra (Avagy fából vaskatona). Budapesti Negyed, 2/1, 59–84. p.

Melléklet

Levente Miklós:
A Kárpátok őre

A Kárpátok őre visszakerült végre a helyére
A Csiki havasok bérceinek vigyázó tövébe.
Szilvásvárad után Csomortánban áll most őrt
Vigyázza a magyar hazát, mely azóta megtört.

Az első nagy háborúban állították Kolozsvárt
De nemsokára a betörő románoknak útjában állt
Eltüntették, felrobbantották gyalázón faszobrát
Elfoglalva egész Erdélyt, a régi magyar hazát.

Őrt álló magyar katona, juhász szűrbe, subába
A Kárpátok határbérceit rendületlenül vigyázza
A pásztorbot helyét sajnos fegyver veszi már át
Mert védeni kell a magyar haza ezeréves határát.

A székely határőrök becsülettel védik is azt
De a belső széthúzás ország szakadást támaszt
Most már csak a szülőföld határát, ha még védi
Mert ezt is már újabban végső veszély fenyegeti

Kárpátok őre, ki kell állni magas határhegyre!
Ne engedni be az ellenséget ide a szülőföldre!
Mert elveszik azt is akárcsak a magyar hazánk!
Őrt kell állnunk mindannyinknak a maga módján!

Fegyverrel, politikával nem tudtuk megvédeni a hazát
Más megoldást kell keresni, hatékonyat, továbbra hát
Belakni és kultúránkkal fenntartani távlatilag is azt
Mely idehaza, jövőt is ígér, megélhetést, itt maraszt.

A Kárpátok valódi őre számunkra a fenséges Isten lészen
Ki hitünk által megtart továbbra is itt az ősi szülőföldön
Ha van kitartás, akarat, vigyáz ránk a Kárpátok őre
Hogy visszakerüljön minden a maga jogos helyére.

 

A Pozsonyi csata

A Pozsony-i csata ezerszázhat éves dicső emléke
Kevésbé ismert sajnos a magyar történelembe
Pedig nemzeti létünk, fennmaradásunk függött tőle
Hogy megmaradunk-e itt Európa kellős-közepébe
A féltékeny Nyugat szövetkezett ellenünk akkor is
Kiirtani akarja a magyart Európában végleg, gyökeres
Százezer katonával tör ránk pusztítón Pozsonynál
De a harmadnyi magyar csapat neki bátran ellenáll
Árpád honalapító atyánk bátor, példás vezetése alatt
Összefog a magyar nép s lesz egy nemzet, egy akarat
Bár odavesz a nagy csatában Árpád s négy harcos fia
De győzelemre viszi népét, megvetve lábát idehaza
Megszilárdítja vele a fenyegetett magyar Kárpát hazát
Nem támadják már annak népét nyugatról sem határát
Majd másfél évszázadig nem is próbálkoznak még vele
Az élethez való jogát ezzel e hazában bátran megvédte
Azután még sokan próbálkoztak sajnos, hasonlóan
De ezerszáz év óta a magyar haza ma is még megvan
Bár sok áldozattal, csonkítva is, de él még a nemzet
Reméljük, újabb évezredekbe majd az még elvezet
A Pozsony-i csata mérföldkő s egyben példakép
Hogy védheti meg a hazát egy harcos, bátor nép
Büszkék lehetünk egykori honalapító hős őseinkre
Méltóak legyünk hozzuk mi is most s az eljövendőbe
Forrás: https://www.facebook.com/karpatokore/posts/571662159642938

A Nagytárkányi népköltési gyűjtemény keletkezése

(Lázár Péter és a Folklore Fellows egri gyűjtése, 1913–1914)

Nagytárkány monográfiája 2006-ban jelent meg, a Fórum Kisebbségkutató Intézet kiadásában. Tizennyolc szerző tizenhat tanulmányban írta meg a község településtörténetének, társadalomtörténetének és néprajzának fontos fejezeteit. (Viga 2006.) A kutatócsoport munkája során kézbe került az 1913–1914-ben keletkezett Nagytárkányi népköltési gyűjtemény, Lázár Péter római katolikus teológus kéziratos gyűjtése. A több mint 300 oldalas, kiválóan olvasható és szépen szerkesztett, gazdag kézirat teljes terjedelemben való, önálló megjelentetését a szerkesztő és a kiadó egy II. kötetben tervezte, amit a monográfia címében feltüntetett I-es szám is jelez. A sors úgy hozta, hogy több mint egy évtizedet kellett várni erre a pillanatra, jelen kötettel megvalósul ez a rég eltervezett forráskiadás.[1]

A kézirat a budapesti Néprajzi Múzeumban található, az Etnológiai Archívumban, EA 440 leltári számon, az úgynevezett Folklore Fellows-gyűjtések egyik darabjaként. Létezése a kutatás számára régóta ismert, korábban egy-egy népköltészeti műfaj, egy-egy témakör feldolgozása során bizonyos részleteket publikáltak is belőle, legtöbbet a jeles napi szokások kapcsán Sz. Tóth Judit, de teljes kiadására most először kerül sor. (Sz. Tóth 2006, 383–430. p.; Balogh 2015, 11–56. p.) Szerzője Lázár Péter (1893–1942) nagytárkányi születésű római katolikus pap, aki Egerben végzős gimnazista és elsőéves papnövendék korában készítette a gyűjteményt, két országos pályázati felhívás keretében. Az első felhívásra beadott munkájával díjat nyert, a második körben ezért már felkérést kapott a gyűjtemény folytatására a szervezőktől. A két részből álló, összesen 303 oldalas kézirat több mint 500 folklórszöveget tartalmaz, széles körű műfaji összetételben: népdalok (szerelmi és katonadalok), népballadák, alkalmi köszöntőversek, gyermekjátékok, szokásleírások és szokásszövegek, néphitszövegek és adatok, találós kérdések találhatók benne. A gyűjtemény kb. 90%-át Nagytárkányban gyűjtötte Lázár Péter. A maradék 10%-ot kitevő mintegy 50–60 szöveg a gyűjtésbe bekapcsolódó családtagjai és diáktársai révén további öt településről származik: Keresztespüspöki (ma Mezőkeresztes, Borsod megye), Eger és Parád (Heves megye), Ajak (Szabolcs megye) és Vásárosnamény (Bereg megye).

A szerző, Lázár Péter diákkori sikerei ellenére a népköltési gyűjtőmunkát nem folytatta, pontosabban felnőttkori életrajzában már nincs nyoma a 18 éves korában kibontakozó néprajzi érdeklődésnek. Életútja egy klasszikus papi karrier, az egri főegyházmegye területén élt és szolgált egyházmegyés plébánosként több településen, 48 évesen tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig.

Lázár Péter 1893. február 8-án született Nagytárkányban.[2] 1911-ben jelentkezett Egerbe, ahol július 1-én felvételt nyert a Ciszterci Főgimnázium VII. osztályába mint egyházmegyés papnövendék.[3] (A teológiai főiskolát megelőzően a katolikus gimnázium két utolsó, VII–VIII. évfolyama volt az előkészítő időszak a kispapok számára.) A gimnáziumban nem volt a legjobb tanuló, érettségin például javítóvizsgára kötelezték.[4] Ennek ellenére 1913 őszétől a teológián folytatta tanulmányait. 1917-ben szentelték fel, újmisés káplánként első szolgálati helye a Heves megyei Erdőkövesd volt.[5] Néhány év múlva áthelyezték, 1921-ben már a szintén Heves megyei Bodony községben volt segédlelkész. A plébánossal és a helyi tanítóval közösen katolikus olvasókört szerveztek, ennek keretében az ifjúsági egylet vezetője Lázár Péter volt.[6] Itt sem sokáig tevékenykedett, 1922. szeptember 20-án az érsek áthelyezte Jász-Nagykun-Szolnok megyébe, Kunszentmártonba, szintén segédlelkésznek.[7] Felelős szerkesztője volt a Kunszentmártoni Katolikus Tudósító néhány évfolyamának.[8] Ezt követően Miskolcra kerülhetett hitoktatónak, de ezt csak az Eger című napilap híradásából tudjuk, ahol az 1929. április 19-i hírekben ezt olvassuk: „Szmrecsányi Lajos egri érsek kegyúri kijelölés alapján Tiszalök község plébánosává Lázár Péter miskolci r. k. hittanárt nevezte ki.”[9] Hogy bizonyosan róla van szó, azt megerősíti a Ciszter Főgimnázium Értesítője, ahol a húszéves érettségi találkozón Lázár Pétert 1933-ban tiszalöki plébánosként említik.[10] Innen került át 1936-ban utolsó állomáshelyére, Tiszafüredre,[11] az elhunyt Wéber János plébános helyére. Itt hét évet töltött, és a legemlékezetesebb tevékenysége az elődje által megkezdett templomfelújítás és -bővítés befejezése volt. A felújított templom szentelésére 1940 novemberében került sor.[12] Tiszafüreden intenzív közösségi életet teremtett, aktívan bekapcsolódott különböző közéleti feladatokba, előadásokat, kultúresteket szervezett.[13] Tagja lett a Katolikus Népszövetség Heves megyei választmányának,[14] és az egyházi ranglétrán is elindult fölfelé. 1937-ben érseki tanácsos lett,[15] 1939-ben a tiszántúli egyházkerület esperese és tanfelügyelője.[16] Egy felívelő életpálya tört derékba hirtelen halálával, amelyről így adott hírt az Eger című napilap: „Váratlanul elhunyt a tiszafüredi esperes. Részvéttel értesültünk, hogy Lázár Péter érseki tanácsos, tiszafüredi esperes-plébános, január 23-án, 48 éves korában, váratlanul elhunyt. A kiváló lelkipásztor korai halálát szívszélhűdés okozta.”[17] Heves vármegye főjegyzője, Dr. Szabó Gyula így emlékezett meg róla: „A törvényhatóság az elmúlt hó folyamán ismét szegényebb lett egy áldozatos és minden nemes célért önzetlen kitartással munkálkodó lélekkel. Január 23-án ugyanis elhunyt Lázár Péter érseki tanácsos, esperes, tiszafüredi plébános. Bár aránylag rövid időt töltött a vármegye területén,[18] az is elegendő volt neki arra, hogy a tiszántúli részeken a felekezetek közötti béke jegyében sok maradandó s közérdekű intézmény létesítésével tegye felejthetetlenné emlékét, amit kegyelettel fogunk megőrizni.”[19]

 

A magyar néprajz tudománytörténete Folklore Fellows-gyűjtéseknek (rövidítve FF- vagy FFC-gyűjtések) nevezi azt a hatalmas kéziratanyagot, amely 1912–1917 között keletkezett, egy jól szervezett országos önkéntes gyűjtőmozgalom keretében. Ezt a több száz füzetből álló, 150 ezer oldalra becsült kéziratos anyagot (Diószegi 1972,148. p.) főként vidéki középiskolák és főiskolák diákjai, tanárai gyűjtötték, legnagyobb része a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában, kisebb része szétszórtan az egykor részt vevő iskolák saját gyűjteményeiben található. A kéziratok feldolgozása és a Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozatában való közzététele már a gyűjtések elindulásának idején is cél volt, de az 1. világháború miatt csak a Nagyszalontai gyűjtés jelent meg 1924-ben. (Szendrey 1924.) Az azóta eltelt időben néhány tematikus válogatás és két jelentős önálló kötet látott napvilágot a forrásanyagból, jelen kiadványunk is ezek sorába illeszthető. (Banó 1983, 36–50. p.; Verebélyi 1998; Szalay–Rudasné 2001; Tóth 2005, 45–65. p.; Balogh 2015, 11–56. p.)

A Folklore Fellows (FF, németül Folkloristischer Vorscherbund, franciául Fédération des Folkloristes, dánul Folkeminde Forskere) a folklór gyűjtésére létrehozott nemzetközi szövetség, 1907-ben alakult meg Finnországban. Az alapítók, Karle Krohn helsingforsi egyetemi tanár, Olrik Axel koppenhágai egyetemi tanár és Carl von Sydow svéd folklorista nem kisebb célt tűztek maguk elé, mint: „a kutatók számára az egyes országok népköltési (folklorisztikus) anyagát hozzáférhetővé tenni s ennek érdekében a meglévő nyomtatott és kézirati gyűjtemények és elszórt közlemények lehetőleg teljes lajstromait elkészíteni és valamely nemzetközi nyelven kiadni.” (Katona 1908, 374. p.) Az alapítók Magyarországra a Néprajzi Társaságnak is elküldték az alapító iratokat és az alapszabályt. Ezt a felhívást a társaságban Katona Lajos ismertette. A választmányi ülésen a vezetőség állást foglalt a csatlakozás mellett, azonban az FF „magyar osztálya” csak három évvel később, 1911. november 29-én alakult meg, 23 folklorista részvételével. Elnöknek Sebestyén Gyulát választották, aki lendületes szervezőmunkába kezdett, és az északi „kultúrnépek”, a finnek és a dánok példáját követve országos népköltési gyűjtőmozgalmat hirdetett. (Sebestyén 1912, 193–199. p.)

Sebestyén Gyula a közép- és főiskolás diákságot kívánta mozgósítani a gyűjtés céljaira. A diákokkal és a vidéki értelmiséggel való együttműködésnek, gyűjtőhálózatok kialakításának a 19. században is voltak már szép példái. Az első magyar népköltési gyűjtemény, Erdélyi János Népdalok és mondák három kötetének az anyaga, vagy Kriza János Vadrózsák című gyűjteménye is hasonló módon, önkéntes gyűjtők sokaságának munkája révén gyűlt össze. Az FF magyar osztálya úgy gondolta, hogy a nagy múltú vidéki kollégiumokban rendelkezésre áll egy megfelelően képzett tanári gárda, akik a gyűjtést meg tudják szervezni, és az iskolák vonzáskörzetéből, nagyobbrészt a környező falvakból származó diákságnak pedig megvannak a közvetlen kapcsolatai az adatközlők felé.

Találkozott ez az elképzelés a Magyar Néprajzi Társaság alapszabályában is rögzített tudomány-népszerűsítő törekvésekkel. Sebestyén Gyula a társaság 1912. január 31-i választmányi ülésén javasolta, hogy „a néprajz iránti érdeklődés fölébresztése és fokozása” érdekében a Magyar Néprajzi Társaság 1912-től kezdve tartson vidéki vándorgyűléseket. A választmány elfogadta Sebestyén Gyula indítványát, és az első vidéki vándorgyűlés helyszínéül Sárospatakot jelölte meg. (Tóth 2005, 57–60. p.) 1912-ben Sárospatakon és Egerben, 1913-ban Pápán, Kecskeméten és Szegeden, 1914-ben Pécsett rendeztek vándorgyűléseket. Ezek egyszerre szolgálták a Néprajzi Társaság és az FF céljait: a néprajz ügyét vidéken népszerűsítették, új kutatók megismerésére, új tagok felvételére nyílott lehetőség. A vándorgyűlések helyszínéül szolgáló iskolákban pedig vidéki gyűjtőszövetségeket szerveztek, és az FF meghirdetett pályázataival elindították a népköltési gyűjtőmunkát. 1915-ig 11 település (Sárospatak, Eger, Győr, Csurgó, Pápa, Nagyszalonta, Csáktornya, Kassa, Kaposvár, Komárom, Kisújszállás) 25 közép- és felsőfokú iskolájának diáksága 149 pályaművet küldött be ezekre a felhívásokra. (Bán 1915, 337. p.)

Egerben 1912. június 2-án került sor az ifjúsági gyűjtőszövetség megalakítására, és a pályázatok meghirdetésére. A szervezők nevében Sebestyén Gyula így emlékezett az eseményre: „A sárospataki első vidéki szövetség megalakításának sikere bennünket arra bátorított, hogy utána nyomban hozzáfogtunk egy második szövetség alakításának előmunkálataihoz. Ennek helyéül Egert szemeltük ki, a Mátra és Bükk vidékének erőtől duzzadó iskola-városát. Vállalkozásunk hathatós támogatására itt nyomban megnyertük Kassuba Domokos főigazgatót s vele a cziszt. főgimnázium egész tanári karát. Ennek köszönhető, hogy már június 2-án megtarthattuk második alakuló gyűlésünket és kihirdethettük gyűjtésre buzdító ifjúsági pályakérdéseinket.”

A Ciszterci Főgimnázium tornatermébe szervezett gyűlést a helyi sajtó előzetesen meghirdette, néhány nappal az esemény előtt közzétették a programot, és toborozták a hallgatóságot. Öt intézmény: a gimnázium mellett az állami főreáliskola, az érseki szeminárium (teológia), a jogakadémia és a tanítóképző főiskola diáksága és tanárai is részt vettek rajta.[20] A történtekről később beszámolt az Eger című napilap és az Ethnographia is,[21] itt most a házigazda Ciszter Főgimnázium értesítőjét idézzük: „Szalay Imre miniszteri tanácsos, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, mint a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, megnyitó beszédében általánosságban, Sebestyén Gyula dr. a F. F. magyarországi elnöke pedig részletesebben ismertette a nagyfontosságú tudományos mozgalmat, melynek zászlaja alá akarják sorakoztatni a magyar ifjúságot. Ezután intézetünk igazgatója megalakultnak jelentette ki az egri gyűjtőszövetséget, melynek bizottságába a főgimnázium tanári karából Madarász Flóris dr. és Kürti Menyhért dr. tanárok választattak be. Ezután Bán Aladár dr. a F. F. magyarországi titkára tájékoztató előadást tartott a gyűjtés módjáról, Horger Antal dr. fővárosi tanár pedig a tájnyelv hangtani lejegyzésének módozatait ismertette. Majd Madarász Flóris dr. tanár kihirdette a Kisfaludy Társaság, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Néprajzi Társaság és egyes magánfelek által a gyűjtők számára kitűzött pályadíjakat, s végül Demkó György dr. rektor-kanonok lelkes szavai zárták be a gyűlést. Bíbornok Érsek Urunk magas érdeklődésének azzal adta jelét, hogy Dutkay Pál apátkanonok által képviseltette magát, a főkáptalant pedig Foltin János kanonok, egervári prépost képviselte. A hallgató közönség soraiban jelen volt városunk büszkesége, Gárdonyi Géza jeles írónk is.”[22]

A pályázatok jutalmazására nyolc díjtételt tűztek ki a szervezők. Eredetileg a nyári szünidő állt volna rendelkezésre a feladat teljesítésére, de a határidőt a tanév végéig meghosszabbították Sárospatakon és Egerben is, hogy a karácsonyi és húsvéti szünetben is dolgozhassanak a gyűjtők. A munka kereteit, egységes szempontjait Sebestyén Gyula és Bán Aladár egy részletes gyűjtési útmutatóban foglalták össze. (Sebestyén–Bán 1912, 200–213. p.) Ezt a vándorgyűlésen Bán Aladár előadásban ismertette, a diákoknak füzet formájában kiosztották, és néhány nap múlva az Eger című hetilap is közölt belőle egy összefoglalót.[23] A Tájékoztató a mozgalom általános céljainak ismertetését követően a gyűjtés módjára vonatkozóan ad eligazítást. Kiemeli, hogy mindenki egy falu, lehetőleg saját szülőfaluja szájhagyományát igyekezzék összegyűjteni, és a tágabb vidékre csak ez után terjeszkedjék a gyűjtő figyelme. Hangsúlyt fektet a betű szerinti lejegyzésre, a tájnyelvi adatok fontosságára. Felhívja a figyelmet a változatok rögzítésére, és óvja a gyűjtőket a fogyatékos vagy irodalmi befolyást sejtető szövegek leírásától. Külön foglalkozik a népdalok gyűjtésével, ismertetve a szájhagyományban működő törvényszerűségeket a különböző témájú versszakok összefűzéséről. „Ilyen esetekben a gyűjtő hivatása, hogy többszöri meghallgatás és több irányú puhatolózás után a versszakok összetartozóságát megállapítsa.” Részletesen közli a rögzítendő adatokat, a gyűjtésre használt papír méretét, a kottázás módját, a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályától kölcsönözhető fonográfok használatát. A Tájékoztató III. fejezete a tulajdonképpeni kérdőív, az alábbi tematikai csoportosításban:

  1. A) Népköltés, népnyelv, népzene
  2. Misztériumok és alakoskodó játékok
  3. Balladák és rokonneműek
  4. Dalok
  5. Verses levelek
  6. Találós mesék
  7. Ráolvasások
  8. Mesék
  9. Legendák
  10. Mondák
  11. Közmondások, szólások, gyökeres mondások
  12. Tájnyelvi emlékek
  13. Népzene
  14. Fényképezés, rajzolás
  15. Kézirati és ponyvairodalmi emlékek

 

  1. B) Néphit és babonás szokások
  2. Születés, gyermekkor
  3. Legény és leány
  4. Házasság
  5. A családi élet
  6. Élelmezés
  7. Lakás és ruházat
  8. Foglalkozások
  9. Egészség és betegség
  10. Halál
  11. Táltoskodás
  12. Jeles napok
  13. Állat- és növényvilág
  14. Elemek
  15. Az ég és a levegőég
  16. Mithikus lények

A Tájékoztató a népköltészet és a néphit gyűjtőfogalma alá rendelve – a tánc és a népi vallásosság kivételével – a folklór szinte minden tartományát felöleli, de a bevezetőben kiemeli a balladák, népdalok, helyi mondák, eltűnőben lévő tündérmesék, állatmesék gyűjtésének fontosságát.

A vándorgyűlés egri helyszínén elért közönségsikert, a nagy lelkesedéssel meginduló gyűjtést az egri érsek, Samassa József támogató hozzáállása is elősegítette. Ő 1912 nyarán már súlyos beteg volt, a ciszterek tornatermébe személyesen nem ment el, küldött útján képviseltette magát. Az egyházi vezetők elkötelezettségét jelzi, hogy helyettese és utódja, Szmrecsányi Lajos érsek anyagilag is támogatta a gyűjtőmunkát egy pályadíj felajánlásával, és 1912. augusztus 3-án az egyházmegyei hírlevélben minden plébánia számára megküldte a pályakérdéseket, a Tájékoztató füzet igény szerinti szétküldésére pedig felajánlotta az egri érseki iroda szolgálatait.[24] Valószínűleg ennek a közreműködésnek is szerepe volt abban, hogy egy év múlva országosan már tízezer példány kiosztásáról adott hírt az FF Magyar Osztálya.[25]

1913 júniusában megtörtént az első pályázat értékelése és a díjkiosztás. A diákok közül a papnövendékek voltak a legaktívabbak: „az érseki szeminárium hallgatóinak gyűjtése a másik négy tanintézet igen értékes gyűjtéseinek összegét háromszorosan felülmúlta.”[26] A Ciszterci Főgimnázium VIII. osztályába járó szeminaristák kapták a legtöbb elismerést: Rubovszky Ferenc öt díjat, Répási István és Lázár Péter négy-négy díjat nyertek, a kisebb tanulók közül pedig Székely László három pályadíjat kapott. A többi díjazott sorából ők négyen kiemelkedtek azzal, hogy az egyik szervező testület, a Kisfaludy Társaság felkérte őket a gyűjtés folytatására a következő tanévben. Egyúttal meghirdették az 1913. évi pályakérdéseket és díjakat is.[27] A második pályázati kör hasonló sikert hozott, 1914. júniusában nyolc diák kapott díjazást a különböző kategóriákban.[28] Az ekkor meghirdetett harmadik év volt az utolsó az egri gyűjtések történetében. Az 1912–1915 közötti időszakban összesen 28 pályamunka készült, a teljes országos termés mintegy 25%-a, ezzel az egri gyűjtőszövetség a második helyen állt a sárospataki mögött. (Bán 1915, 337. p.)

 

Lázár Péter két gyűjteménye az FFC-gyűjtések közül a legjobb munkák közé tartozik. Mind terjedelmében (500-nál több folklórszöveg, 300 oldalon), mind műfaji változatosságában kiemelkedő, gazdag keresztmetszetet ad Nagytárkány 1. világháború előtti éveinek élő szöveghagyományáról. A szerző igyekezett a Tájékoztató útmutatását követve minél nagyobb mennyiségű és minél sokrétűbb anyagot összegyűjteni. „A Tájékoztató szerint jelezni kell, mit kitől hallottam” – kezdi a bevezetőt az 1913-as kéziratban. Az első füzet esetében csak a nyári szünet egy részében (1912 nyarán, a június eleji meghirdetést követően) tudott gyűjteni, a karácsonyi és a húsvéti szünetben nem mehetett haza. Így az idő rövidsége miatt nem sokat járt adatközlőknél, helyette két forrásra támaszkodott. Saját emlékezetéből jegyezte le az anyag egy részét, más részeit pedig öccse gyűjtötte össze a számára, aki a téli szünetben is otthon lehetett. Az 1914-es kézirat bevezetője már sokkal szűkszavúbb: „részben magam gyűjtöttem, részben atyám és öcsém írták össze, amit ők maguk is tudtak.” A gyűjteményben az adatközlők megnevezésével nem találkozunk, pedig a Tájékoztató erre külön felhívja a figyelmet: „A néphagyomány gazdátlan költői és néprajzi érdekű emlékeit mindig a nép egyszerű fiainak ajkáról és mindig betűszerinti hűséggel jegyezzük le. […] A lejegyzett adalék alatt megjelölendő a kelt, a diktáló neve és kora, faluja és vármegyéje, valamint az imént jelzett vallomás erre érdemes tartalma. Vidékről szakadt halászoknál, pásztoroknál, cselédeknél, munkásoknál s egyéb bevándorlóknál megemlítendő az illetők származási helye is.” (Sebestyén–Bán 1912, 201–202. p.) A gyűjteményből azonban nem derül ki pontosan, hogy mely szövegek kitől származnak.

Az eredetiség, hitelesség kérdése ugyanakkor Lázár Pétert is foglalkoztatta. Mivel az anyag egy részét családtagjaitól kapta, ezek kapcsán meg kellett fogalmaznia, hogy mit tekint eredetinek: azt, amit saját maga is ismert, hallott. Az öccse gyűjtéséből ezért nem közölt mindent, „hanem csakis azokat, amiket én magam is eléggé ismerek, vagy amiket legalább hallottam már vagy egyszer népünk ajkáról, s így remélhettem, hogy azt valóban ismerik és dalolják is. Aminek eredetiségéről pedig még nem vagyok biztos, azon dalt *-gal jelöltem meg”. Odafigyelt arra, hogy lehetőleg valóban nagytárkányi anyagot gyűjtsön. A széles körben elterjedt új stílusú népdalok esetében figyelembe vette, hogy azokat valóban ismeri és használja-e a közösség, vagy csak egy-két ember repertoárjához tartoznak: „Kételkedésem azon egy pár dalban onnan származik, hogy az öcsém több dalt katonaviselt legények után írt le, s ezek bizonyára azt is lediktálták tárkányi nóta gyanánt, amit szolgálatuk ideje alatt máshol tanultak.”

A gyűjteményben néhány helyen előfordul, hogy egy-egy versszak vagy kétsoros refrén többször is lejegyzésre került. Ez azért is lehet, mert a folklórban a népdalok (főleg az új stílusú szerelmi dalok) esetében a szöveg és a dallam kapcsolata rugalmas. Az énekesek szabadon alkalmazzák a szöveget a dallamhoz, vagy fordítva; és ugyanígy szabadon kapcsolódnak egymáshoz az önálló négysoros strófák. Lázár Péter is érzékelte, hogy a népdalok „alapegysége” a versszak, ezért a szövegek többsége önálló sorszámon, külön alkotásként került nála lejegyzésre. A szövegek alkalmi vagy tartós összekapcsolódására, a kontamináció jelenségére is felfigyelt, a húsvéti köszöntőversek kapcsán: „Úgy hiszem, ez két versből keletkezett, de nem tudtam olyanra akadni, aki külön mindkét verset jól el tudta volna mondani, s így én is egynek veszem.”

Bár csak egy helyen említi, valószínűleg többször is használt népi kéziratos gyűjteményeket a munka során. „A betlehemi játékot a játszók szövegéből másoltam” – írja a bevezetőben. A húsvéti köszöntőknél megjegyzi, hogy a régi szövegeket apjától kapta, másutt „régibb töredék” jelzővel illet egy dalszöveget. Az ajaki lakodalmi szokások leírásánál feltehető, hogy az anyagot számára elküldő „VII-es gimnazista” diáktársa kéziratos vőfélykönyvből másolta a vőfélyverseket. A Tájékoztató a népi kéziratok és „a vásári ponyva régi nyomtatott termékei” fontosságára külön felhívta a gyűjtők figyelmét. (Sebestyén–Bán 1912, 206. p.)

A gyűjtemény műfaji összetétele változatos. A népszokások közül a karácsonyi ünnepkör van túlsúlyban, két teljes betlehemes játék (egy nagytárkányi és egy ajaki) mellett a csillagozás és a kántálás, karácsonyi köszöntés leírását, szövegeit tartalmazza. A húsvéti ünnepkör kapcsán locsolóversek, húsvéti köszöntőversek és a pünkösdi „pendiázás” szokásleírása olvashatók.[29] A 2006-os Nagytárkány-monográfiában Sz. Tóth Judit részletesen feldolgozta ezeket a szövegeket, későbbi párhuzamaik és változataik összehasonlító anyagával és a betlehemes játék szereplőinek jelmezes fotóival együtt.[30] Az emberi élet fordulói közül egyedül a lakodalom jelenik meg a gyűjteményben, szokásleírással és vőfélyversekkel, lakodalmi dalokkal. Gazdag a gyermekfolklór anyag, a játékleírások és énekes-táncos körjátékok szövegei mellett kiolvasókat és csúfolókat is találunk. A kisepikai prózaműfajok közül a találós kérdések szerepelnek. A néphit adatok a hiedelmek széles körét felölelik, közöttük számos archaikus (pl. boszorkányhittel kapcsolatos) adat található. Külön kiemeli a szerző az időjárással kapcsolatos jóslásokat.[31] A népköltészet prózai műfajai: a mese és a monda hiányoznak, néhány eredetmagyarázó Krisztus-legenda szerepel csupán a gyűjteményben.

A legerősebb, mintegy 75%-ot kitevő rész a lírai népköltészet, a népdalok köre. Két nagy tartalmi-tematikai csoportban, szerelmi dalok és katonadalok szerepelnek a legnagyobb számban a gyűjteményben, minden településről. Többségük új stílusú népdal, de előfordulnak archaikusabb, régi stílusú szövegek is. A balladák szintén új stílusúak, betyárballadák és ponyvaballadák. A Cséplőgépbe esett lány (Farkas Julcsa) balladája két változatban is szerepel. A kézirat az FF-gyűjtésekre jellemző módon szinte csak szöveggyűjtemény, lekottázott dallam mindössze három van benne. Lázár Péter valószínűleg nem tudott kottázni, mert a lejegyzést a nagytárkányi tanító segítségével készítette. (Név szerint nem említi, de valószínűleg Branna József római katolikus kántortanító lehetett a segítője. [Fehér 2006, 250. p.]) Nagy hangsúlyt fektetett Lázár Péter a betű szerinti lejegyzésre, amihez fonetikai jeleket is használt, és ezeket mindkét kézirat bevezetőjében részletesen magyarázza. Hozzáteszi, hogy a saját kútfőből lejegyzett, és a saját maga gyűjtötte szövegek esetében tudta ezt alkalmazni, az apja és öccse által leírt szövegek esetében nem. Röviden bemutatja a nagytárkányi tájnyelv általa észlelt jellegzetességeit, a népdalok előadásmódját, és a lejegyzés során alkalmazott saját megoldásait.[32] Ezekben igyekezett a Tájékoztató útmutatása szerint eljárni, azzal a különbséggel, hogy a diftongusokat nem jelölte. „A tájnyelv hangtani lejegyzésében a diftongus (ié, eé, üö, eö, aó, uó, vagy ei, öü stb.), továbbá a zárt ë, hosszú â, ê (vagy ā, ē) pontosan jelzendő. Viszont éberen ügyelni kell, hogy a nem ejtett hangok (pl. vót, ezzê, mié’ – volt, ezzel, miért – stb.) elmaradjanak.” (Sebestyén–Bán 1912, 206. p.)

 

A kézirat sajtó alá rendezése során az első feladat az EA 440-es anyag oldalszámozásának kiigazítása volt. A forrás két részletben keletkezett, 1913-ban és 1914-ben. Mivel a szerző és a gyűjtés helye azonos, a két pályamű egy leltári számon, egy dokumentumként került beleltározásra a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumába. Valami oknál fogva a későbbi, 1914-es füzet került előre (valószínűleg azért, mert annak szépen rajzolt címlapja van), ezért a folytatólagos múzeumi oldalszámozás nem követi a gyűjtemény valós, eredeti sorrendjét. Ebben a kötetben a sorrendet a keletkezés szerint időrendbe visszaállítva, az eredeti kéziratok különállóságát érzékeltetve, azokat évszámokkal egyértelműen megjelölve, két nagy egységben közöljük a szövegeket, 1913-as gyűjtés és 1914-es gyűjtés címen.

A feldolgozás során felmerült egy másik lehetőség is: az anyag teljes átrendezése, és műfajonkénti, azon belül pedig tartalmi-tematikai vagy szövegtípusok szerinti csoportosítása. Ennek előnye lehetett volna, hogy egy-egy műfaj szövegei nem maradnak szétszórva, hanem egy csokorba kerültek volna. Számos gyakorlati ok mellett azonban elméleti megfontolások is azt erősítették, hogy minél inkább ragaszkodjunk az eredeti forrás szerkezetéhez. Így nem a mai tudásunk szerinti beosztásban, hanem a gyűjtés korabeli rend szerint olvashatók a szövegek. Ez tükrözi egyrészt az FF-gyűjtések műfaji szemléletét, másrészt pedig mentesíti a szerkesztőt az eredeti kézirat visszakereshetőségét szolgáló, bonyolult hivatkozások alkalmazásától.

Lázár Péter maga is alkalmazott oldalszámozást. Római számokkal és címmel megjelölve, műfajonkénti fejezetekre tagolta az anyagot, és minden egyes szöveget megszámozott. Mindehhez tartalomjegyzéket és sorkezdetmutatót is összeállított, tehát a gyűjtemény precízen rendezett és jól kereshető. A feldolgozás során azonban gondot okozott az, hogy a szövegek sorszámozása minden fejezet esetében 1-es számmal elölről kezdődik, így sok az azonos, ismétlődő sorszám. Gond volt az is, hogy az egyes fejezeteken belül az alfejezeteket is római számok jelölik, amelyek helyenként ismétlődnek, vagyis pl. III/2-es szöveg több is volt az anyagban. Ezt a nehézséget úgy hidaltuk át, hogy minden szöveg egy új egyedi azonosítót, arab sorszámot kapott 1-től 508-ig. Ezzel együtt a hitelesség és beazonosíthatóság érdekében minden adatot megtartottunk a szövegek eredeti pozíciójával kapcsolatban így:

 

– Új, egyedi sorszám félkövér számmal, a szöveg előtt balra fent: 196.

– A kéziratban viselt eredeti sorszám alatta zárójelben: (34.)

– A kézirat eredeti oldalszámozása jobbra a lapszélen: 120.

– A múzeumi leltározáskor adott másodlagos oldalszám mellette zárójelben: (258)

 

196.

(34.)

  1. (258)

A tárkányi bíró kapujába,

Lehullott az akácfa virága.

Felszedné azt sok jó ëdesanya,

Csak a fia katona ne vóna!

 

A szövegközlés módját az eredeti kézirathoz képest némileg megváltoztattuk. Szöveghű, de nem teljesen betűhív, részben modernizált átiratot készítettünk, két okból. Egyrészt ennek a kötetnek fontos célja a használhatóság, olvashatóság, közérthetőség. Elsősorban nem a folklorista vagy nyelvész szakemberek, hanem a szélesebb olvasóközönség, főleg a bodrogköziek számára készült, ezért több megoldásban a mai helyesíráshoz igazítottuk a szöveget. Másrészt Lázár Péter gyűjtése korántsem egységes és következetes: hol alkalmazott fonetikus jeleket, hol nem. Ugyanazokat a szavakat több helyütt másképpen írta. A más településekről gyűjtött anyag esetében az élő nyelvet nem ismerte, mert kéziratokból átvett szövegekkel dolgozott. Ezért a mai helyesírás szerint javítottuk a hosszú-rövid magánhangzók (pl. vasut – vasút), a kettős mássalhangzók (pl. ucca – utca) a ly-j írásmód (pl. lyány – jány) és az egybe- és különírás (pl. honvédbaka – honvéd baka) használatát, amelyek nyelvjárási sajátosságokat kevésbé érzékeltetnek, ám olvasás közben zavaróak lehetnek. Szintén a mai elveknek megfelelően alkalmaztuk a központozást és az írásjeleket. A verses szövegek esetében minden sort nagybetűvel kezdtünk, és a sorok végére írásjeleket tettünk (kivéve az egyértelműen áthajló sorokat, amelyek a folklórban igen ritkák). Megtartottuk azonban Lázár Péter fonetikus jeleit, a számítógépes szövegszerkesztő program adta mozgástérben maradva (ê, ë, ē, ā, â, ô karakterekkel). Szintén meghagytuk a kiejtésben is érzékelhető írásmódokat (pl. vót, főd, ződ, gyönnek, éccaka, őtözik, fejér, magátúl stb.). Megítélésünk szerint így létrejött egy jól olvasható, de a nyelvjárási sajátosságokat is érzékeltető szöveggyűjtemény. Ugyanakkor továbbra is előfordulnak benne következetlenségek, mert nem volt cél a teljes egységesítés: nem „egyenesítettük ki” Lázár Péter egyenetlenségeit, de nem is „tájszólásítottuk” vissza mesterségesen az eredetileg is modern átiratban leírt részeket.

A kétrészes gyűjtemény egységes szerkezetbe foglalásával, az egyedi sorszámok kiosztásával együtt természetesen az eredeti kézirat sorkezdetmutatóit is át kellett alakítanunk. Ennek során részben követtük Lázár Péter megoldását, aki csak a népdalokat és a balladákat szerepeltette a mutatóban, a többi műfajt nem, vagy csak hiányosan. Itt kiegészítettük ezt minden verses, strofikus szöveggel: a népdalok és a balladák mellett az ünnepi köszöntők (karácsonyi, húsvéti, névnapi) és a gyermekjáték szövegek (gyermekdalok, kiolvasók) is szerepelnek. Kihagytuk a mutatóból azonban azokat, amelyek nem önálló sorszámon, hanem egy összefüggő szokásleírás részeként szerepelnek a szövegben (a betlehemes játékok és más népszokások verses szövegeit, a vőfélyverseket és bizonyos gyermekjáték szövegeket).

Bízunk abban, hogy ez a régóta várt forráskiadás nem csak a néprajz tudománytörténete és a szövegfolklór iránt érdeklődő szakemberek, hanem a Bodrogköz néprajzi kutatói, helytörténészei számára is hasznos kiadvány lesz. És reméljük, hogy a szövegek kiadásával hozzájárulunk a hagyományőrzés értékmentő tevékenységéhez, segítjük a pedagógusok munkáját, és erősítjük a nagytárkányiakban a szülőfalu értékeinek megbecsülését.

 

Irodalom

 

Balogh Pál Géza 2015. A karácsonyi ünnepkör szokásköltészete a Folklore Fellows magyar gyűjtéseiben. In Mohay Tamás (szerk.): Belépő. Egyetemi dolgozatok az ELTE BTK Néprajzi Intézetéből. Budapest, ELTE BTK Néprajzi Intézet, 11–56. p.

Bán Aladár 1915. Jelentés a F. F. Magyar Osztályának eddigi gyűjtéseiről. Ethnographia, 26, 336–339. p.

Banó István 1983. Szövegváltozatok egy népdalgyűjteményben. Ethnographia, 94, 36–50. p.

Diószegi Vilmos 1972. Sebestyén Gyula. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Fehér József 2006. A művelődés évszázadai. Régi irodalmi hagyományok. In Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 243–272. p. /Lokális és regionális monográfiák, 5./

Szendrey Zsigmond 1924. Nagyszalontai gyűjtés. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság. /Magyar Népköltési Gyűjtemény, XIV./

Értesítő

1912 A ciszterci rend egri kath. főgimnáziumának értesítője az 1911/1912-es tanévről. Eger

1913 A ciszterci rend egri kath. főgimnáziumának értesítője az 1912/1913-as tanévről. Eger

1914 A ciszterci rend egri kath. főgimnáziumának értesítője az 1913/1914-es tanévről. Eger

1933 A ciszterci rend egri kath. főgimnáziumának értesítője az 1932/1933-as tanévről. Eger

Eger c. hetilap,           34. évf. 53. sz. (1911. július 5.)

  1. évf. 43. sz. (1912. május 29.)
  2. évf. 45. sz. (1912. június 5.)

Egri Újság, majd Egri Népújság, majd Eger c. napilap

  1. évf. 54. sz. (1917. február 23.)
  2. évf. 145. sz. (1921. június 29.)
  3. évf. 213. sz. (1922. szeptember 20.)
  4. évf. 40. sz. (1929. április 20.)
  5. évf. 173. sz. (1940. november 2.)
  6. évf. 190. sz. (1937. november 28.)
  7. évf. 144. sz. (1938. szeptember 11.)
  8. évf. 143. sz. (1937. augusztus 20.)
  9. évf. 135. sz. (1939. augusztus 27.)
  10. évf. 14. sz. (1942. január 24.)
  11. évf. 27. sz. 1. (1942. február 16.)
  12. Juhász Ilona 2006. A halállal, halottakkal kapcsolatos hiedelmek és temetkezési szokások. In Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 431–476. p. /Lokális és regionális monográfiák, 5./

Katona Lajos 1908. Nemzetközi folklorista szövetség („FF”). Ethnographia, 19, 374–375. p.

Magyar Katolikus Lexikon online http://lexikon.katolikus.hu

Mizser Lajos 2006. A község nyelvi jellemzői. In Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 229–242. p. /Lokális és regionális monográfiák, 5./

Sebestyén Gyula 1912. A magyar néphagyomány emlékeinek országos gyűjtéséről. Ethnographia, 23, 193–199. p.

Sebestyén Gyula–Bán Aladár 1912. Tájékoztató a Folklore Fellows Magyar Osztályának országos gyűjtéséhez. Ethnographia, 23, 200–213. p.

Szalay Olga–Rudasné Bajcsay Márta 2001. Kodály Zoltán nagyszalontai gyűjtése. Budapest, Balassi Kiadó–Magyar Néprajzi Társaság. /Magyar Népköltési Gyűjtemény, XV./

Tóth Arnold 2005. Harsányi István és a Folklore Fellows sárospataki gyűjtése (1913–1917). In Gulyás Judit–Tóth Arnold (szerk.): Mindenes Gyűjtemény II. Tanulmányok Küllős Imola 60. születésnapjára. Budapest, ELTE BTK Folklore Tanszék, 45–65. p. /Artes Populares, 22./

Sz. Tóth Judit 2006. Jeles napi szokások és hiedelmek. In Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 383–430. p. /Lokális és regionális monográfiák, 5./

Verebélyi Kincső (szerk.) 1998. Néphit szövegek. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság. /Magyar Népköltési Gyűjtemény, XIX.)

Viga Gyula 1996. Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc, Herman Ottó Múzeum. /Officina Musei, 4./

Viga Gyula (szerk.) 2006. Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet. /Lokális és regionális monográfiák, 5./

 

 

 

Schnitzer Ármin és Pap Gábor barátsága – Schnitzer emlékiratainak tükrében

Prof. Dr. Schweitzer József főrabbi emlékére 

A vallásközi párbeszéd széles spektrumán különleges helyet foglalnak el a személyes kapcsolatok, barátságok az egyes egyházak és vallási közösségek képviselői között. A felvidéki magyar művelődéstörténetben ilyen Schnitzer Ármin neológ főrabbi és Pap Gábor református püspök több mint száz évvel ezelőtti, de jelentőségében, sőt: felemelő szépségében máig tanulságos barátsága. Dolgozatom e kapcsolatot elemzi egy sajátos forrás, Schnitzer Ármin nemrégiben megjelent visszaemlékezései alapján. Az eredetileg 1904-ben Bécsben német nyelven kiadott „emlékirat” (Jüdische Kulturbilder – Aus meinem Leben) majd egy évszázadig lappangott, mígnem a kései utódok, a mai Komáromi Zsidó Hitközség felkutatta és rögtön két fordításban, szlovákul és magyarul is megjelentette Zsidó kultúrképek – Az életemből címmel, 2015-ben.[1] Ez a visszaemlékezés részletesen tárgyalja a rabbi és a püspök barátságát – az előbbi szemszögéből. E szubjektív, de autentikus forrás segítségével szeretném feleleveníteni ezt a baráti kapcsolatot, gazdagon idézve Schnitzer – immáron mindenki számára magyarul is elérhető – visszaemlékezéseiből. A tanulmány másik apropója, hogy a fordítás előkészületeivel párhuzamosan rendezték meg 2014. november 27-én a Selye János Egyetem és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház közös szervezésében A református és zsidó kapcsolatok a magyar kultúrában című konferenciát az egyetem Református Teológiai Karán. Ezen a szervezők felkérésére, a készülő fordítás kapcsán elevenítettem fel a két egyházi vezető kapcsolatát. A tanulmány felépítése a következő: először Schnitzer Ármin és Pap Gábor életét idézem fel a szakirodalom tükrében, majd kapcsolatuk történetét rekonstruálom a visszaemlékezések alapján.

A dolgozat megírásánál felhasználtam a keresztény-zsidó párbeszéd hosszú évtizedeken át aktív alakítójának, a mind zsidó, mind keresztény oldalról méltán nagy tiszteletnek örvendő Schweitzer József főrabbinak egy korábbi írását a témáról (Schweitzer 1983), mely a Confessio 1983-as évfolyamában jelent meg, s mely szintén idéz az – akkor még csak német eredetiben fellelhető – visszaemlékezésekből. Az említett konferenciára 2014 novemberében került sor – azóta sajnos Schweitzer József, rabénu u morénu, rabbink és tanítónk elhunyt. Írásomat az ő emlékének ajánlom.

Schnitzer Ármin útja a jesiváktól a komáromi rabbiszékig

Schnitzer Ármin, a későbbi komáromi főrabbi Hunfalván született 1836. december 8-án, és 1914-ben hunyt el szolgálatának helyszínén, Komáromban. Éppen annak az „aranykornak” – vagy inkább aranynak vélt és hitt kornak – a végén (pontosabban, a vég kezdetén), melyet a hozzá hasonló tudós rabbik lelkes és lelkesítő működése, alkotó közéleti tevékenysége jellemzett. Annak a kornak a végén, mely magyarok és zsidók együttélésének, a magyar zsidók vagy magyarrá váló zsidók polgárosodásának és emancipálódásának[2] – történelmi léptékkel mérve – oly rövid ideje volt. Schnitzernek megadatott, hogy mindezeket megélje, de az élete során legalább jogilag megvalósult magyar zsidó emancipáció leépülését, pláne lerombolását és tragikus végét már nem kellett végignéznie.

Jiddis nyelvű családban nőtt fel, serdülőként élte meg az 1848–49-es szabadságharcot (melyről lelkes, de kissé groteszk képet fest visszaemlékezéseiben), majd 13 éves korától különféle jesivákban tanult: először Leipnikben fél évig, majd Nikolsburgban, ahol Samson Raphael Hirschnek, a németországi modern ortodoxia vezéregyéniségének, későbbi frankfurti rabbinak lett a tanítványa. Schnitzer vallási nézeteinek, szemléletének, vallásjogi felfogásának megértéséhez fontos röviden megvilágítani azt a környezetet, a 19. századi jesivák világát, amelyben felnőtt.[3] A jesiva szót (mely szó szerint leginkább „[együtt]ülést” jelent) sokszor – kissé túlinterpretálva – „teológiai főiskolának” fordítják, mondván, onnan kerülnek ki a rabbik. Mások, így Schnitzer is az Életképekben, „talmudiskolának” (Talmudschule) fordítják, ami már közelebb visz a valósághoz. Ő maga így ír a jesivákról:

A régi (…) jesiva egykoron a zsidó szellem és a zsidó népi erő fellegvárai voltak. Iskolák, melyekből „jó eszű” és erős lelkű, nagy tanítómesterek nőttek ki, akik mindenkor acélkemény meggyőzőerővel és erős hittel fénylettek előttünk az élet sötétjében, hogy zsidóságunkat nemcsak a mi javunkra, hanem az egész emberiség javára fenntartsák. (15. p.)

A klasszikus jesiva – nem számítjuk ide a mai, ún. „modern ortodox”, a világi ismeretek felé nyitott intézményeket – még csak nem is a zsidó tudományok főiskolája volt. Tanrendje nem tartalmazott olyan, a teológiákról, illetve a későbbi rabbiszemináriumokból ismert tantárgyakat, mint (összehasonlító) irodalomtörténet, filozófia, zsidó történelem vagy pláne bibliai régészet. Még bibliai tanulmányok sem szerepeltek a tanrendben, hiszen a Zsidó Bibliát, de különösen a Tórát, Mózes öt könyvét, nemhogy a jesiva tanulói, a 14 év feletti bócherek (ifjak), hanem már a kisgyerekek is tanulták, sőt mondhatjuk, megtanulták a zsidó elemiben, a chéderben – ahol Schnitzer apja is tanítóként dolgozott.

A világi témák, tudományok, különösen a zsidóság eszmevilágának, irodalmának korabeli tudományos – azaz összehasonlító, történeti – szemlélete idegen volt a jesiváktól, sőt egyenesen tiltottnak számított. A tanulás középpontjában a Talmud és a hálákhikus (vallásjogi) irodalom állt, a kommentárok kommentárjainak kommentálása. Előadások (siúr), egyéni olvasmányok, s legfőképpen a chávrutá, a páros tanulás jelentették a tanulási formákat. Utóbbi során gyakorolták a felépítésében logikus, megjelenésében heves, elkötelezett, de mégis szabályozott vita és érvelés módszerét. A sokéves tanulás a zsidó vallási műveltséget szolgálta, minden zsidó férfi számára nyitott volt, a legjobbakat pedig felkészítette jövendőbeli vallásjogi döntések meghozatalára – a hagyományos értelemben vett rabbiságra. Ezt az elismert rabbik aláírásával ellátott levél, a szmichá igazolta (eredetileg „kézrátétel”), de használatos a hátárá (engedély) kifejezés is (Schnitzernél is ezt olvassuk majd).

A 19. századi zsidó vallási reform vezéregyéniségei, leginkább a németországi Abraham Geiger egy zsidó teológiai kar és ehhez kapcsolódó rendszeres teológiai tanulmányok létrehozását szorgalmazták, mint a rabbiképzés formáját és keretét.[4] Tudományosan megalapozott, a zsidóság perspektívájából művelt diszciplínákkal – Biblia, rabbinikus irodalom, irodalomtörténet, filozófia, történelem, régiségtan (Altertumskunde) –, kitekintéssel az európai művelődéstörténetre. Ezek a karok az eredeti elképzelés szerint az egyetemekhez kapcsolódtak volna, de ehelyett – részben az egyetemek ellenállása miatt – létrejöttek az önálló rabbiszemináriumok: Breslauban 1854-ben, Berlinben 1872-ben, majd Budapesten 1877-ben (a breslaui „leányintézményeként”) a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet, mai Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem elődje.[5] Ezeket a szintén akkoriban kialakuló, intézményesülő ortodox irányzat – különösen a magyarországi – élesen ellenezte: nemcsak tartalmukat, a tudományos alapokat és a haladó zsidóság tanait, hanem formájukat, magát a szemináriumi létformát is.

Az ortodoxián belül egy kicsi, korát megelőző csoport a szigorú vallásjogon nem változtató, de a modern tudást tisztelő és elismerő, ennek követelményeinek megfelelő intézmény létrehozására törekedett. Ennek eredményeként hozta létre 1851-ben Kismartonban az ortodox rabbiszemináriumot (eredetileg jesivaként) Esriel Hildesheimer ortodox, de doktorált rabbi. 1869-ben azonban Berlinbe költözött, mert nem bírta elviselni a „bezárkózó ortodoxia” atmoszféráját és támadásait.[6] A hazai ortodoxia még a vallásjogot nem érintő modern ortodox szemléletet és annak szemináriumát sem fogadta el.

Talán még nagyobb hírt szerzett magának írásaival és tevékenységével Samson Raphael Hirsch, a németországi modern ortodoxia atyja, akiről Schnitzer, visszaemlékezve nála töltött tanulóéveire, így ír:

Ezt az illusztris széket [a nikolsburgi rabbiszéket] most egy klasszikus műveltségű, minden konzervativizmusa mellett igencsak modern, glaszé-kesztyűt viselő férfi foglalta el, aki már ünnepelt nevet szerzett magának a zsidó irodalom területén. A „Choreb”, a „Gondolatok Izrael kötelességeiről” szerzője, aki felvette a harcot Geiger, Holdheim, Aub, a zsidó vallási reform úttörői ellen, aki azonban minden művét német nyelven írta. (57. p.)

A különbségek természetesen a jól és azonnal észrevehető külsőségekben, a mindennapi viselkedésben is érezhetőek voltak:

Ha [elődje] R. Mordecháj Beneth magas, tiszteletet parancsoló alakja hosszú selyemkaftánban, magas prémkalappal a fején, szolgálóitól és tanítványától kisérve az utcát rótta, a lányok és asszonyok szégyellősen elhúzódtak. Addig Samson Raphael Hirsch főrabbi rövidre nyírt körszakállal, rövid, modern szalonkabátban naponta kijárt sétálni és udvariasan emelgette kalapját minden neki köszönő férfi – és nő előtt.

Amíg Beneth rabbi betöltve ötvenedik életévét különvált feleségétől, akivel zavartalan egyetértésben élt, hogy egész életét kizárólag a Tórának, az aszkétikus vallásosságnak, és különösen a Kabbala tanulmányozásának szentelje, Hirsch rabbi állandó kísérője mindennapi sétái során a felesége volt – amit legalábbis nagyon furcsának tartottak. Csoda-e, hogy a közösség öregjei elgondolkodva csóválták a fejüket egy ilyen „Landruw” [a Landesrabbiner jiddises alakja] felett, és Morvaország rabbijai, akik mind a régi gárdához tartoztak, csak ódzkodva vetették magukat e főrabbi fennhatósága alá? (57. p.)

A német nyelv és a világi (német nyelvű) irodalom iránt lelkesedő, Schillert olvasó (és őt évtizedekkel később is idéző) Schnitzerre nagy hatást tett Hirsch mind tanítóként, mind szónokként:

Aki látta a szószéken e férfiút átszellemült arcával, nagy, lángoló szemeivel, aki hallotta őt, amint hatalmas szava egyszer a zengő villámhoz volt hasonlatos, ahogy meg akarta hajlítani az emberi gőgöt és büszkeséget, egyszer súlyos „kalapácshoz, mely sziklákat tör össze”, amint a keményszívűséget és az önzést ostorozta, máskor pedig finom, dallamos, lágy volt, mint az égi szférák hárfahangja, amikor a vallási megnyugvás csillapító balzsamját csepegtette a sors által megnyomorítottak vérző sebeibe, aki látta, miként villant meg a szeme, hogyan emelkedett büszkén alakja, amikor Izrael történetéről, prófétáiról és költőiről, bölcseiről és tanítóiról, hőseiről és mártírjairól, harcairól és győzelmeiről mesélt, hogyan szellemült át arca, amikor vallásos, félő tisztelettel a jog és az egyetlen, tiszta istenhit végső győzelmét hirdette a jövőben, az elmondhatta: valóban, varázslat honol e szónokfejedelem ajkán. Annak el kellett ismernie, hogy Isten kegyelmes iránta, kinek ajkát az ékesszólás angyala avatta csókjával, aki elmondhatta magáról, mint Jesája próféta: „Isten szelleme nyugszik rajtam, mert Isten kiválasztott, hogy hirdessem az üdvösséget” (64. p.)

Hirsch munkásságát azonban az európai zsidó történetírás elsősorban nem nikolsburgi főrabbikét, hanem a frankfurti modern ortodox közösség megalapítójaként jegyzi.[7] Ezt a lépést, a Frankfurtba költözést Schnitzer is említi visszaemlékezéseiben, hisz egyfajta „személyes csapásként” élte meg ifjú korában:

Ekkor, mint derült égből a villám, súlyos csapás ért minket, lelkes tanítványokat. Egy nap futótűzként terjedt a hitközségben, hogy a főrabbi benyújtotta lemondását és Frankfurt am Mainba megy, egy kis frakcióhoz, mely az ottani hitközségből vált ki. Senki sem akarta ezt elhinni: „Nem fogja feladni a kontinens első rabbiságát, Morvaország és Szilézia tartományi rabbijának pozícióját, egy valódi hercegséget? S mindezt miért? Valamiért, ami még csak nem is hitközség?” Így mondta mindenki, de mégis igaz lett, megváltoztathatatlan tény – a főrabbi döntése megmásíthatatlan volt. (67. p.)

A nikolsburgi jesiva mellett Schnitzer az ottani gimnáziumban is tanult, később Gyöngyösre került, s nemsokára feleségül vette a szegény, de jámbor és nagy tiszteletnek örvendő Mendel Kirz lányát. Családjáról nem ír a visszaemlékezésekben! 1858-ban Liptószentmiklósra érkezik, apósával folyamatosan tanul s három év múlva megszerzi a rabbioklevelet. Tanulságos történet, melyet így ír le:

A három „kosztos év” a végéhez közeledett, s szembesültem azzal a komoly kérdéssel, amit Jákob atyánk is feltett magának: „Mikor fogok valamit tenni a házamért?” Mindenekelőtt meg kellett szereznem a hátorot, a rabbidiplomát („engedélyt”), ami feljogosít a rabbihivatal gyakorlására. Nagyravágyásomban nem is akartam megelégedni egyetlenegy hátoroval, többet akartam belőlük, mégpedig elismert rabbinikus tekintélyektől. Így apósom útravalóul írt néhány sort, melyekben egyszerűen és szerényen, amilyen volt, igazolta, hogy házában három éven keresztül, vele együtt – nem nála – tanultam, és nem tértem el a „hálákhá (vallásjog) négy oszlopától”.

Az első diplomát a hunfalvi, a másodikat a gyöngyösi rabbitól kaptam, de törekvésem magasabb célt tűzött ki: Magyarország legmagasabb rabbinikus tekintélyétől, a pozsonyi rabbitól, a Kszáv-Szofertől akartam jóváhagyást nyerni.[8] Ismerte apósomat és engem is, mert egy évvel azelőtt felkerestük őt Szliácz fürdőjében, ahol kúráltatta magát. Az apósom olyan mély benyomást tett a rabbira, hogy búcsúzáskor arra kérte: „Reb Mendel emlékezzék meg róla imáiban”, s utána hetente több levél is érkezett tőle, sok-sok ív tele Tórával [tanítással]. Az egyik levélben azt írta, hogy a váltóláz, ami amúgy naponta ebben az órában elfogja, a levélírás közben kimaradt, „mert – írta – a Tóra gyógyulást hoz.”

A pozsonyi rabbi magas, impozáns alak volt, s bár magas tisztének tudata minden mozdulatában jelen volt s olyan méltósággal lépett fel, mely mindenkivel érzékeltette, hogy a „Presborgi Ruv” [a pozsonyi rabbi] előtt áll, mégis jólelkű volt, lényének alapvonása pedig a tiszta jószívűség. Beszédéből áradt a szellem, minden szavában eszesség, s némelyiknél nem lehetett nem észrevenni, hogy nagy erőfeszítés árán szerezte meg.

Apósom ajánlólevelével felszerelkezve indultam útnak Pozsonyba. Ott megtudtam, hogy a rabbi ebben az évben is Szliáczban van, így odautaztam. (135–136. p.)

A pozsonyi rabbinál tett látogatás leírása azért is érdekes forrás, mert nemcsak a „bezárkózó ortodoxia” képviselőjét hozza emberközelbe, de betekintést ad a magabiztos valláspolitikai harcos mögötti ember személyes vívódásba is.

Nagyon kedvesen fogadott, mégis elhallgattam előle utazásom okát, hiszen tapintatlanság lett volna a gyógyhelyén, ahol gyógyulást és nyugalmat kívánt, kérésemmel zavarni. Megmutattam a dokumentumaimat, átolvasta és megjegyezte: „Mindez igen szép, de ez a néhány sor az apósától többet ér, mint a legszebb haturok. Amióta megláttam őt, nem megy ki a fejemből. Olyan ember, aki minden oldalról kerek, sehol sem sarkos” (vagyis sehol nem lehet rajta fogást találni). Nem tudom, sejtette-e, mi vezetett hozzá, de olyan kedves volt, hogy meghívott, maradjak vele néhány napig. E váratlan, számomra nagy megtiszteltetést jelentő meghívást természetesen készségesen elfogadtam.

Élvezetes, ma is felejthetetlen napok voltak ezek. A rabbi fiával laktam, a mostani pozsonyi rabbival, aki akkoriban 18-19 éves lehetett, de már kiváló talmudista, hihetetlenül nagy tudásszomjjal. Nem volt rest és felkért, „mondjak neki Tórát”, s csak másnap, amikor a rabbi visszatért ugyanarra a témára, vettem észre, hogy lakószobájában, amit a mienktől csak egy vékony fal választott el, figyelmesen hallgatott minket. Onnan kezdve óvatosabb voltam a „Tórám” kiválasztásával. (136. p.)

A rabbi hosszú sétákat tett az erdőben. Ezekre elkísértem, és ott, az erdő csendes magányában olyan közlékeny lett, hogy életének legintimebb részleteit is megosztotta velem, olyanokat, amikről talán a saját gyerekei sem szerezhettek tudomást. „Nagyon sajnálom, hogy nem tanultam meg németül” – német alatt a profán tudást értette, általában – és amikor meglepődve felnéztem, magyarázatképpen hozzátette: „Ha megtanultam volna ’németül’, akkor a németség nem jutott volna olyan messzire.” Azt akarta ezzel mondani, hogy ugyanazokkal a fegyverekkel hatékonyan küzdött volna vallási haladással. (138. p.)

A látogatás persze sikerrel járt, erről Schnitzer így ír:

Ott-tartózkodásom ötödik napján elmentem a rabbihoz, hogy elbúcsúzzak és azt mondtam neki: „Van nálam egy levél az apósomtól a Rebbéhez, benne egy kérés, melynek teljesítését Pozsonyban reméltem. De mivel nem illik visszavinnem a levelet apósomnak, most átadom, de a saját kérésemtől elállok. Most pedig, ezer köszönet mindenért.” El akartam menni, de ő felbontotta a levelet, ránézett a dátumra és megjegyezte: „Igaz, akkor még otthon voltam. De maradjon még legalább holnapig.” Maradtam, és ezen a napon olyan témákról beszéltem vele, amik a rabbik speciális tudásához tartoznak. Másnap reggel egy lepecsételt borítékot adott az apósomnak címezve, melyben az oly annyira vágyott engedély, a pozsonyi rabbi hatoroja volt. (138–139. p.)

Írásaiból kitűnik, hogy Schnitzer, aki később közösségének döntése nyomán magyarországi neológ főrabbi lett és írásaiban sokszor beszél negatívan a hazai ortodoxiáról, annak bezárkózó ideológiájáról, igazán a Hirsch-féle modern ortodoxia légkörében érezte jól magát. Ebben a közegben kapta a legerősebb szellemi, intellektuális benyomásokat nevelkedése, alakuló világszemlélete során. Nem volt tehát nyitott a radikális vallási reformok iránt, maximum a kisebb, főleg liturgiai változásokat támogatta, ami egyébként a magyarországi neológia nagy részére is jellemző volt.[9] Schweitzer József így ír róla: „A főrabbit a zsidó vallásgyakorlat tekintetében a konzervativizmus, de politikai, közéleti tevékenységében a szabadelvűség jellemzi.” (Schweitzer 1983, 101. p.).

Schnitzer komáromi évei

Schnitzer 1861-től több mint ötven évig, haláláig Komáromban működött főrabbiként. 1862. május 7-én lépett hivatalba. Közéleti érdemei közé sorolható, hogy 1866-ban kieszközölte több magyar vádlott felmentését a haditörvényszéknél, 1867-ben pedig a vármegyénél az ő kezdeményezésére szüntették meg a zsidókra oly megalázó esküformulát, a more judaicot. Erről így ír emlékirataiban:

Egyik nap meghívást kaptam a városi magisztrátustól, hogy jelenjek meg a hivatalban és eskessek fel valakit. Akkoriban Magyarországon a bíróság még nem vált szét a közigazgatástól, az igazgatási hivatal a megyében és a városban 1873-ig ellátta a bíráskodást is. És ha egy zsidónak esküt kellett tenni, rabbit hívtak, hogy emlékeztesse őt az eskü szentségéről és elmondja előtte azt az esküszöveget, amit még Verbőczy fogalmazott meg 1514-ben. Ez volt a more judaico, amely sárga foltként bélyegezte meg a zsidókat a legújabb időkig.

A rabbi általában a metszőt küldte ennek a formalitásnak az elintézésére. Én azonban magam mentem. Kértem az eskü szövegét, ami így hangzott: „Én, N. N. zsidó esküszöm… és ha bűnös vagyok, nyeljen el a föld, ahogy Dátánt és Abirámot is elnyelte, és ha bűnös vagyok, lepjen el kiütés, ahogy Naamant ellepte” – és egy egész sor hajmeresztő átok és szitok.

Amikor ezt a borzalmas formulát olvastam, a mélységesen megsértett zsidó szív kiáltása akart kitörni belőlem, de beláttam, hogy meg kell őriznem hidegvéremet és a bíróhoz fordultam: „Mondják meg nekem, uraim, melyik Neumannt kell itt érteni?[10] Ismerek itt egy faárus Neumannt, egy kávéházas Neumannt, egy szabó Neumannt és még sok egyéb Neumannt – ezek közül melyik volt az?” Az urak nevettek. „Hát igen, ezt nem tudjuk magának megmondani.” (Egyik sem volt a Bibliában járatos) „Nos, amíg nem tudom, melyik Neumannról van szó, nem tudom előmondani ezt az esküszöveget.”

A magyar ember nem pedáns és nyitott a szabadelvű gondolatok felé, így akkor és azután minden alkalommal azt az esküformulát mondtam el az eskütevő előtt, amit magam alkottam meg, és ami az általánossal azonos hangzású. (154. p.)

Sokkal radikálisabban és kevésbé humoros eszközökkel szüntette meg Schnitzer öt évvel később a megyénél a more judaicot.

1867 októbere volt, amikor ülésezett a katonai és a civil hivatal vegyes bizottsága, így számos tábornok és magas rangú törzstiszt, valamint megyei méltóság gyűlt össze a teremben. Egy, a megye tulajdonában lévő telket kellett a rajta lévő faépítményekkel együtt az államkincstárnak megvennie, hogy kibővíthessék az erődítmény körzetét. Értékbecslés céljából több szakértőt meghívtak, köztük egy zsidót, mégpedig az első budapesti építésifa-üzlet főnökét, Karl Neuschlosst. A keresztény felekezetű szakértőket Ordódy Pál alispán, a későbbi mezőgazdasági miniszter eskette fel. Neuschloss elé nekem kellett lépnem, kezemben a Bibliával, hogy feleskessem.

Akkor elfogott annak a szégyenletes megkülönböztetésnek az egész nyomorúsága, amely bennünket, zsidókat évezredek óta megbélyegez, és izgalomtól remegő ajkakkal a következőt mondtam az egybegyűlteknek:

Uraim! Még sosem éreztem át olyan fájdalmasan a felekezetemet ért megalázást és megkülönböztetést, mint most. Látják, minden úriember letette az esküt anélkül, hogy egy egyházi ember állott volna mellette. És azt az embert, akinek teljes bizalmukat szentelték, kisebbrendűnek gondolják és feltételezik, hogy csak akkor tesz igaz esküt, ha mellette áll a lelki gondozója? Nem egy mindannyiunk Istene? Akkor hát, alispán úr! Ennél az egy Istennél eskesse fel Neuschloss urat, és meg vagyok győződve, hogy ő egyedül, a figyelmeztetésem nélkül is átérzi majd az eskü szentségét.”

Zúgó Éljen- és Bravo-kiáltások követték szavaimat, melyeknek hosszantartó sikerük lett.

Ez a tiltakozás nem járt hátrány nélkül számomra. Nem jelentéktelen mellékjövedelemtől estem el, hisz minden esküvételnél két gulden járt nekem, de ezt a veszteséget kárpótolta bennem az a tudat, hogy legalább egy megyében leromboltam a felekezeti előítéletek kényszer-építményének egyik bástyáját, és én voltam az első, aki ezt a gyalázatot lemosta népéről Magyarországon. (155. p.)

Schnitzer fontos tényezője volt Komárom város törvényhatóságának. Később az Országos Rabbiegyesület elnöke és a XII. községkerület alelnöke lett. A Magyar Zsidó Lexikon Schnitzer munkásságáról így ír: „Számos cikke jelent meg különböző lapokban, hitszónoklatait és alkalmi beszédeit magyar és német nyelven adta ki. Emlékezéseit Zsidó Kultúrképek c. alatt írta meg (1904). További munkái még: Eine Rabbinerwahl; Der Traum im jüdischen Schrifttum.” (Magyar Zsidó Lexikon 1929, 774. p.)

Pap Gábor püspök életéről

Pap Gábor életét részletesen tárgyalja Farkas Béla szakdolgozata (Farkas 2006), melyen ez az összefoglalás is alapul.[11]

Pap Gábor 1827. szeptember 10-én született Vilonyán. Édesapja Pap István, előbb vilonyai, később vámosi lelkész, egyházmegyei főesperes, édesanyja Oláh Klára. Az elemi iskola alsó öt évfolyamát Vámoson végezte, utána Pápára került. Pápai tanuló korában 1845 és 1846-ban az ifjúság írott lapját, a Koszorút, 1847-ben a Vándort szerkesztette. Ottani tanulmányai befejeztével 1847 őszén Bécsbe ment, ahol magánnevelőként dolgozott Huszár József báró fia mellett. Az Életképek című lapban jelennek meg tudósításai, lelkesen számol be a bécsi forradalomról, majd az áprilisban érkező, Kossuth vezette magyar küldöttség fogadtatásáról. Októberben ismét részese az újabb bécsi forradalomnak. Tevékenysége nyomán a keresettek listájára is felkerül, ezért „inasruhában” kénytelen menekülni.

Hazatér, önkéntesnek jelentkezik, novemberben belép a honvédek közé. Guyon, majd a magyar szabadságharc végéig Kmetty György hadtestében szolgál. A bukás után elfogják, kiszabadulása után folyamatos megfigyelés alatt áll egészen lelkésszé avatásáig. Lelkészi tevékenységének állomásai: 1851-ben Balatonudvariban időközi lelkész; rendes lelkészi hivatalt viselt Arácson 1852 márciusától 1854. novemberig, Balatonudvariban 1858 júliusáig, Litéren 1864 júniusáig, majd Vörösberényben és Vilonyán. „1859-ben élénk részt vett a protestánsok jogait megtámadó pátens elleni mozgalomban, melynek a veszprémi egyházmegyében egyik vezére volt – írja Szinnyei –, de munkás része volt a Veszprém-vármegyei honvédegylet megalapításában is, melynek jegyzője s később elnöke lett.” 1868-ban választják meg az egyházmegye esperesévé. 1873. május 13-án a dunántúli helvét hitvallású egyházkerület főjegyzőjének, 1874. június 1-én pedig szuperintendensének választotta. Szeptember 20-án foglalta el püspöki székét Komáromban, ahol 1878-tól volt lelkész. Szuperintendensként az esperesként megkezdett ügyeket magasabb szinten tudta képviselni. Püspökként a főrendiház tagja, „annak ülésein, különösen a polgári házassági s egyházpolitikai viták- és szavazásokban buzgón részt vett”, olvasható szintén Szinnyeinél. Kiállt az 1868-as vallásügyi törvény mellett – ez mintegy megelőlegezi kiállását a híres 1895-ös szavazáson, melyről még lesz szó. 1895. november 2-án hunyt el Komáromban, temetésekor a sajátján kívül más egyházak képviselői is nagy számban búcsúztak tőle.

A két egyházfi barátsága

Schweitzer József így fogalmazott e barátságról: „A püspök országgyűlési képviselő, főrendi házi tag a kor politikai és teológiai liberalizmusának egyik jellegzetes megszemélyesítője. Személyes vonzalommal párosult közéleti nézetazonosság kovácsolta erőssé, megbonthatatlanná barátságukat.” (Schweitzer 1983, 101. p.). Pap Gábor így írt Schnitzer Árminhoz egyik újévi üdvözletében: „A közügyek terén sokszor találkoztunk egy és azon szent ügynek, az emberiség szent ügyének védelmezésében”. E sorok keletkezési dátumát Schweitzer József – mivel a forrást kiadó periodika sem nevezi meg – az 1892–95 közötti időszakra, a püspök életének utolsó éveire teszi.

Nézzük meg néhány kiemelkedő tettét, hiszen elsősorban Pap Gábor nemes cselekedeteiről van szó a zsidóság érdekében, gesztusairól a zsidóság irányában, melyekről Schnitzer emlékirataiban kiemelten szól. Elsőként a püspök fellépéséről az antiszemitizmus ellen:

A tiszaeszlári vérvád idején – írja Schnitzer –, amikor még intelligens emberek is hittek a vérvádban (élükön a hírhedt Molnár Jánossal, akkori városi pappal, ma a „Néppárt” vezetőjével), Pap Gábor, a nemes református püspök – kinek emléke áldott marad – nagyon sokat tett polgártársaink kedélyének megnyugtatására. Egész idő alatt – ahogy azt velem közölte – „minden vasárnap délután bibliatanulmányt tartott Eszter könyvéről, hogy közössége Hámán példáján megtanulja, mily végzet éri azokat, akik gyűlölik és üldözik a zsidókat”. (179. p.)

Egy másik eset is, néhány évvel később, a püspök emberszeretetéről, az üldözöttek melletti fellépéséről tanúskodik. Olyan esetben, amikor nem közeli ismerőseiről, még csak nem is a magyarországi zsidókról volt szó.

1891-ben az egész civilizált világot rémület és megvetés fogta el ama szívszorító szenvedés és elviselhetetlenül borzalmas üldöztetés láttán, ami Oroszországban érte a zsidókat. Ezreket üldöztek el házukból és udvarukból, ki a nagyvilágba, kezükben a vándorlás koldusbotjával. Ekkor feltámadt bennem a gondolat, hogy e szerencsétlenek számára zajló gyűjtés különösen sikeres lenne, ha egy nagy keresztény egyházfi intézne felhívást az ügyben. A jó Pap püspökünkre gondoltam. De nem akartam közvetlenül hozzá fordulni, mert drága, odaadó barátom volt, és tudtam, hogy kérésemre rögtön íróasztalhoz ülne, hogy megírja a kért felhívást. Hisz amikor 1887-ben huszonöt éves szolgálati évfordulómat ünnepeltem, s ő egy nappal korábban, egy egyházi ülés miatt Budapesten tartózkodott, Tisza Kálmán miniszterelnök és főtanácsos kérésére, miszerint maradjon még egy napot, mert nagyon sürgető egyházi ügyeket kellene elintézni, azt válaszolta: Nem, Excellenciád! Holnap ünnepli évfordulóját „a mi rabbink”, otthon kell lennem. (179. p.)

Semmiképpen sem akartam tehát nyomást gyakorolni rá – folytatja Schnitzer –, még barátságunk okán sem. Amit tesz, azt tegye spontán módon, jól átgondolva. Ezért közös barátunkon keresztül – Tuba János komáromi főjegyzőről van szó, írja Schweitzer József Csohány János kutatásaira támaszkodva – tájékoztattam őt a dologról, anélkül, hogy szóba került volna a nevem. Már másnap elküldte nekem felhívását „Komárom város emberségesen érző polgáraihoz” címmel, egy írás kíséretében, melyben ez állt: „Most vendégeim vannak, és tényleg nem volt időm arra, hogy átnézzem. Javítsa ki és változtasson rajta esetleg, saját belátása szerint.” Majdnem a felét ki kellett húznom, mert még nekem is túl soknak tűnt. Csak egy passzust szeretnék kiemelni:

„Emberként fájdalmas érzéssel gondolok arra a rettenetes szenvedésre, amelybe embertársaik az orosz zsidókat, saját polgártársaikat taszították. Keresztényként szégyenpír ég arcomon, amikor arra gondolok, hogy akik kereszténynek nevezik magukat, ily embertelenül és a szeretetet parancsoló keresztény tanítással ellenkezve járnak el egy olyan vallás híveivel szemben, melynek talaján állt a kereszténység bölcsője, mely vallásra mi is, mint az isteni kinyilatkoztatás alapján állóra tekintünk, és amellyel kapcsolatban a Megváltó kijelentette, hogy nem azért jött el, hogy törvényeit eltörölje, hanem azért, hogy megerősítse.” A felhívás „egy itteni lapban” (a Komáromi Lapokban) jelent meg, ő (a püspök) pedig 20 guldennel megkezdte a gyűjtést. Gondoskodtam róla, hogy ezt a felhívást, „az igazi keresztény tolerancia eme oklevelét” mindenhol terjesszék.” (180. p.)

Schweitzer József írásában magyarországi németnyelvű sajtó szerepel mint a terjesztés fóruma. Érdekes lenne tudni, tényleg kihagyta-e Schnitzer (és miért) a magyar nyelvű sajtót? Nem bízott benne? Félt a negatív hatástól, s 30 év múlva diszkréten hallgatott róla? A világ minden lapja – folytatja Schnitzer – sokszorosította és felmagasztaló vezércikkeket közölt. Neki azonban, a jó püspöknek, el kellett viselnie az erőteljes támadásokat és még saját lelkészgyermekeinek rosszallását is. Amerikából az ottani klerikusoktól érkeztek nevére a mocskos pamfletek. (180. p.)

Ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy néptársaink egyenjogúságáért a szó szoros értelmében az életét áldozza – fogalmaz Schnitzer. Miről is van szó? Talán Pap Gábor legjelentősebb történelmi tettéről a vallási emancipáció terén: döntő jelenlétéről a zsidó vallás recepciójáról tartott felsőházi szavazás során.

Ismét Csohány Jánost idézi Schweitzer József, amikor megemlíti, hogy országgyűlési képviselőként Pap Gábor már az 1875–78-as ciklusban javaslatot tett a képviselőházban a zsidó vallás egyenlősítésére. A kérdés hosszú éveken át foglalkoztatta a közvéleményt. A magyar református egyház 1892–95 között erőteljesen támogatta a zsidó vallás recepciójának ügyét (lásd még Csohány 1996). S most ismét Schnitzert idézem, aki megindító részletgazdagsággal idézi fel az eseményeket a kor felfokozott politikai hangulatában:

1895 októberében a felsőházban kellett tárgyalni a zsidó vallás – a képviselőházban már elfogadott – recepciójáról. Az arisztokrácia gátlástalan agitációt indított a törvény ellen, Bécsből külhoni mágnások egész serege érkezett, akik mindeddig sosem gyakorolták a törvényhozás jogát, és a törvénytervezet elfogadása igencsak kétségessé vált. Ekkor a püspök, mint a felsőház tagja, zsidó orvosa kifejezett tiltása ellenére felkelt betegágyából, és Budapestre utazott. Itt a barátai, akiket nyugtalanított szenvedő kinézete, felszólították, hogy azonnal utazzon haza. Ő azonban nem tágított, és valóban csak neki volt köszönhető, hogy a tervezetet elfogadták. Szavazategyenlőség volt (107-107), így az elnöknek kellett döntenie – s ő a törvény mellett szavazott. Ha nem lett volna ott a püspök, a tervezetet egy szavazattal elvetették volna. A jó püspök halálos betegen érkezett haza, és néhány nappal később kilehelte nemes lelkét. „Áldott legyen a jámbor ember emléke”. (181. p.)

S ezzel az „emléklappal” zárja Schnitzer visszaemlékezését barátságukról. A visszaemlékezést, melyet, idézem: egy püspöknek, egy valóban „jó pásztornak” ajánl hű barátságul és kegyelettel.

E szép barátság emléke nem halványult el teljesen: a keresztény-zsidó párbeszéd apropóján többször felidézték,[12] s a Pap Gábor emlékére – halálának 120. évfordulója alkalmából, 2015 novemberében – rendezett komáromi kiállításnak is témája volt a két egyházi személyiség kapcsolata.[13] Kapcsolatuk története immáron az egyik fél részletes leírásában a nagyközönség számára is hozzáférhető és olvasható, s példával szolgálhat a kései utódok számára is.

Irodalom

Biró Tamás 2012. „A szívnek van két rekesze”. Interjú Schweitzer József professzorral a neológiáról. In Koltai Kornélia (szerk.): A szívnek van két rekesze. Tanulmánykötet Prof. Dr. Schweitzer József tiszteletére, 90. születésnapja alkalmából. Budapest, L’ Harmattan–Magyar Hebraisztikai Társaság, 9–28. p.

Biró Tamás 2013. „Szeminárium és bibliakritika: Elzász Bernát és a Rabbiképző Teológiai Egylete az Egyenlőség hasábjain.” In Babits Antal (ed.): Papírhíd, az egyetemes kultúra szolgálatában. Scheiber Sándor születésének 100. évfordulójára. Budapest, Logos Kiadó, 211–258. p.

Biró Tamás 2016. „Egy befejezetlen beszélgetés tanulságai”. In Peremiczky Szilvia, et al. (szerk.): Schweitzer József emlékezete: A halálának első évfordulóján rendezett tudományos konferencia köszöntőbeszédei és előadásai. Budapest, MAZSIHISZ 128–157. p.

Csohány János 1996. A református sajtó a zsidó emancipációért. Szombat ,1996/1.

Farkas Béla 2006. Pap Gábor élete. Szakdolgozat. Eszterházy Károly Főiskola. http://www.vilonya.eu/vilonya/sites/default/wp-content/uploads/file/download/Pap-Gabor-elete.pdf

Gantner Brigitta 1999. „A hit: tudás. A berlini rabbiszemináriumról.” In Schweitzer József et. al. (szerk.) A tanítás az élet kapuja. Tanulmányok az Országos Rabbiképző Intézet fennállásának 120. évfordulója alkalmából. Budapest, Universitas. 137–145. p.

Homolka, Walter 2012. Der moderne Rabbiner. Ein Rollenbild im Wandel. Berlin, Hentrich & Hentrich.

  1. Juhász Ilona 2009. A keresztény-zsidó párbeszéd fontossága. Pap Gábor református püspök és Schnitzer Ármin főrabbi példamutató barátsága. Új Szó, 2009. november 21., 14. p.

Magyar Zsidó Lexikon 1929. Szerk.: Ujvári Péter. Budapest. http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/

Miller, Michael L. 2011. Rabbis and Revolution. The Jews of Moravia int he Age of Emancipation. Stanford, Stanford University Press.

Schnitzer Ármin 2015. Zsidó kultúrképek – Az életemből. (Fordította és a jegyzeteket írta Riszovannij Mihály) Komárno, Komáromi Zsidó Hitközség.

Schweitzer Gábor 2015. Gondolatok Schnitzer Árminról a „Jüdische Kulturbilder” – „Zsidó kultúrképek” című visszaemlékezése kapcsán. In Schnitzer Ármin: Zsidó kultúrképek – Az életemből. Komárno, Komáromi Zsidó Hitközség, 3–14. p.

Schweitzer József 1983. „A hazai református-zsidó dialógus előfutárai. Pap Gábor dunántúli református püspök és Schnitzer Ármin komáromi főrabbi.” Confessio, VII./1 101–102. p.

Schweitzer József et al. (szerk.) 1999. A tanítás az élet kapuja. Tanulmányok az Országos Rabbiképző Intézet fennállásának 120. évfordulója alkalmából. Budapest, Universitas Kiadó–Országos Főrabbi Hivatal.

Tasch, Roland 2011. Samson Raphael Hirsch: Jüdische Erfahrungswelten im historischen Kontext. Berlin, de Gruyter.

Vajda Károly 2010. Az isteni kinyilatkoztatás problémája. In Hubai Péter és Majsai Tamás (szerk.): A te könyvedbe mind ezek béirattattak. Szümposzion a Bibliáról. Budapest, Wesley János Lelkészképző Főiskola, 327–342. p.

Vajda Károly 2013. A zsidóság tudományának zunzi koncepciója a fiatal Scheiber Sándor írásértelmezésében. In Babits Antal (szerk.): Papírhíd az egyetemes kultúra szolgálatában. Budapest, Logos. 259–273. p.

Vajda Károly 2014. Identitäts- und Wissenschaftskonzept des konservativen Judentums im Ungarn der späten Donaumonarchie erläutert am Beispiel von Wilhelm Bacher. https://www.andrassyuni.eu/pubfile/de-76-35-di-wp-vajda-final.pdf

A kisebbségi magyar szövetkezeti központok kérdése a két világháború közötti Csehszlovákiában[1]

A két világháború közötti sérelmi jellegű csehszlovákiai magyar szövetkezeti publicisztikában, de főleg a magyarországi szövetkezetpolitikai értékelésekben eluralkodott az a nézet, hogy az etnikai alapú magyar szövetkezeti központok alapítása a cseh és szlovák szövetkezeti elit falanxába ütközött. Ez igaz, de a kérdéskör mindenféleképpen árnyalható és cseppet sem fekete-fehér optikán keresztül tanulmányozható.

A kisebbségi magyar szövetkezeti rendszer fejlődésének problémáját döntően az határozta meg, hogy a rendszer kevésbé differenciálódott, innovatív jellegű típusok csak elenyésző mértékben jöttek benne létre. A fogyasztási, hitel-, mezőgazdasági és ipari szövetkezetek esetében, a többség magyarságpolitikájának következtében, nem alakulhatott önigazgató magyar szövetkezeti központ, amely a magyar pénzintézetek felé a tőkeátvitelt és a különböző kölcsönügyleteket bonyolította volna le, a szakmai tanácsadást és revíziót végezte volna, illetve a mezőgazdaságban, az iparban és a kereskedelemben alapító tevékenységet vállalt volna.

A kisebbségi magyar szövetkezeti központok létrehozására tett kísérletek azonban mindjárt a hatalomváltást követő, kaotikus években kimutathatók (optimális esetben a Hangya, szlovákiai vagyonának átmentése érdekében, ilyeneket is támogatott volna). A Központi Szövetkezet (KSZ, Ústredné družstvo) válsága, kezdetben kiépítetlen szervezete a cseh politikai támogatás ellenére gyorsan életre hívta a szlovákiai szövetkezeti rendszer egésze reformjának a gondolatát, sőt a KSZ a szlovák agrár- és katolikus pártpolitikai csatározások tárgyává vált.

A Hangya figyelemmel kísérte a szlovákiai nemzetiségi hangoltságú központalapítási törekvéseket, melyek a KSZ-t elvileg gyengíthették, és a decentralizációt erősíthették volna. A Hangya információi szerint nemzetiségi alapon különültek volna el a szövetkezeti központok. Egy magyar szövetkezeti központ felállítása bizonytalan volt, míg Turócszentmártonban szlovák alakult volna, és még egy rutén központ gondolata merült fel.[2]

A tervezett magyar szövetkezeti központ minden bizonnyal a Szent-Ivány József által forszírozott, komoly kisebbségi magyar politikai hátszelet élvező Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezetek Szövetsége volt. Annak ellenére, hogy nemzetiségi alakulatnak számított, a szövetkezeti szféra hatalomváltást követő válságára adott reakciónak is tekinthető. Vándor Károly, a nagyszombati kirendeltség vezetője – aki a Hangya képviseletében részt vett a szövetség 1920. december 10–11-i ótátrafüredi kongresszusán a patinás Grand Hotelban – beszámolójában a következőképpen szólt a szervezet céljairól: „Irányítást adni a szövetkezeteknek, terjeszteni a szövetkezeti mozgalmat, kapcsolatot létesíteni az elszigetelten sínylődő szövetkezetek között, és kapcsolatot találni a szlovenszkói és a világ szövetkezeti piacán.ˮ[3]

Szent-Ivány a kongresszusra meghívta a szudétanémetek régi múltra visszatekintő és nagy befolyású gazdasági szervezetének, a szudétanémet identitás[4] egyik támogatójának, a prágai székhelyű Csehországi Német Mezőgazdasági Szövetkezetek Központi Szövetségének (Zentral-Verband der deutschen landwirtschaftlichen Böhmen) az elnökét, Josef Mayert.[5] A kongresszus előtt, december 9-én bizalmas megbeszélésre került sor Mayer, Szent-Ivány és mások között. Vándor külön másfél órás tárgyalást folytatott vele.

A beszélgetés során kiderült, hogy Mayer tájékozott volt a Hangya háború utáni helyzetéről. (Előtte jelezte, hogy a háború alatt, amikor egy katonai transzport tagjaként hosszabban Sárospatakon időzött, megismerkedett a sárospataki szövetkezet vezetőivel. A sárospatakiak a szövetkezet „örökösˮ díszelnökévé választották.) Mayer szerint a szlovákiai szövetkezeti rendszer működési zavarainak kizárólagos felelőse a 210-es számú törvény, illetve azok megalkotói. Úgy nyilatkozott, hogy „[Az] állami felügyeletnek nem szabad a szövetkezetek fölött uralkodni, nem szabad azok függetlenségét és önállóságát korlátozni, hanem ellenkezőleg, azon kell lenni, hogy a szövetkezetek szabadon terjeszkedhessenek és minden külső behatástól menten teljesíthessék hivatásukatˮ.[6]

Mayer, „a szövetkezeti nagyvezérˮ – aki Vándorra mély benyomást tett – a szövetkezeti törvény módosításához megígérte a német agrárok szavazatait. Szent-Iványék törvényjavaslatát „a politikai tényezők kölcsönös tisztázása mellettˮ támogatták volna a prágai parlamentben.

Vándor az értekezleten magyarul és németül tartott előadásában a Hangya szlovákiai vesszőfutásának az okait és következményeit világította meg. Kiemelte a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének állásfoglalását, mely „a szlovenszkói szövetkezeti téren sajnálatosan tapasztaltakat nemzetközi sérelem tárgyává tesziˮ.[7] A Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezetek Szövetségének létrehozását üdvözölte.

Szent-Ivány terjesztette elő a határozati javaslatot, mely a következő sarkpontokat tartalmazta: 1. A szövetség megalakítását, 2. Előkészítő bizottság felállítását 12 taggal, mely a szervezet alapjait lerakja, és a KSZ-szel megkezdheti a tárgyalásokat, 3. Javaslat kidolgozását a 210-es törvény megszüntetésére és új törvény megfogalmazására, 4. Javaslattételt az új szövetkezeti törvény hatályba lépéséig a KSZ alapszabályának és üzletvitelének a megváltoztatására, hogy az önkéntes belépésekre lehetőséget nyújtson. Ezeket azonban a szövetség külön megtárgyalja, 5. A szövetség a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségébe tagul kívánt belépni.

Vándor rákérdezett Szent-Iványnál, hogy a politikai akció esetleges sikere esetén hogyan tervezi megoldani a szövetkezetek áruellátását és felülről történő ellenőrzését, de kitérő választ kapott: „alakuljon a helyzet bármiképp is […] a szövetkezeti életbe feltétlenül beleplántálja a Hangya szellemétˮ.[8] A Hangya-hivatalnok ugyanakkor józan mértéktartással fogadta a kezdeményezést, hiszen a csehszlovák államnak jóvá kellett hagynia a szövetség alapszabályait. A tulajdonképpeni irányelvek csak utána váltak volna láthatóvá.[9]

A nagyszombati kirendeltség azonban nem várhatott az optimális politikai konstellációra. Gazdasági súlya és hálózata eleve megelőlegezték, hogy a szlovák gazdasági szervezetek üzleti partnerként tekintsenek rá.[10]

A nagyszombati kirendeltség konkrét szlovák ajánlatot kapott 1921 augusztusában a helyi Szlovák Nagybani Felvásárló Társaságtól (Slovenská veľkonákupná spoločnosť) fúzió tárgyában. A szlovák szervezet mögött a tőkeerős, számos fúziót lebonyolító, expanzióra berendezkedő, nagyszombati székhelyű Gazdasági Bank (Hospodárska banka) állt.[11] A Hangya vezetősége nem ismerte a vállalatot, ezért Vándortól kértek információkat és utasították őt, hogy Szent-Ivány József véleményét is kérje ki.[12]

Vándor pozitív jelentést küldött az 1919 novemberében alakult, egy morva tisztviselő, Vencel Podaný által vezetett „tót színezetűˮ, de politikamentes társaságról. Az igazgatóságban és a felügyelőbizottságban nagyszombati és környékbeli kereskedők foglaltak helyet. A társaság „különösen a szövetkezetek felé gravitál”, ezért – a KSZ helyi fiókjával szemben – olcsóbban adja áruit. Vándor szerint a Hangya számára azonban azért is érdekes volt a vállalkozás, mert szövetkezeteket alapíthatott.

Már régóta foglalkoztatta Vándort egy érdekközösség kialakításának gondolata. Erről a tervéről és a felvásárló társaság vezetőjével, Podanýval, Bruckmayer Géza helyi fűszerkereskedővel és igazgatósági taggal és a Gazdasági Bank igazgatójával, Ľudovít Kraiccal[13] folytatott puhatolózó tárgyalásról tájékoztatta a Hangya igazgatóságát.

Az igencsak merész szlovák elképzelés a Hangya szlovákiai szövetkezeteinek átvételével és pénzügyi támogatásával számolt, tekintet nélkül arra, hogy a szövetkezetek csatlakoztak-e a KSZ-hez vagy sem. A felvásárló társaság biztosította volna az áruellátást, nagyszombati raktárát kirendeltséggé fejlesztette volna, és a rekompenzációs üzleteket a Hangyával bonyolította volna le. Ezenkívül segítette volna a Hangya csehszlovákiai ipari és kereskedelmi üzleteit. A társaság az évi nyereségéből kölcsönösen elfogadott kulcs alapján részesedést is nyújtott volna. Hozzájárult volna, hogy a Hangya egy-egy politikailag nem exponált tagot delegáljon az igazgatóságába és a felügyelőbizottságba.

A szlovák javaslat tehát gazdasági és kereskedelmi előnyök kölcsönös biztosításáról szólt.

Vándor borítékolta Szent-Ivány véleményét: „Miután teljesen tájékoztatva vagyok a szlovenszkói általános helyzetről és a viszonyokról, és igen jól ismerem Szent-Ivány Józsefnek a múltban követett politikáját, már előre sejtem az adandó választ, amely aligha fogja helyeselni a felmerült terv megvalósítását. Félő ugyanis, hogy Szent-Ivány József azon a nézeten lesz, hogy mi ezzel a lépéssel a szövetkezeteket kivétel nélkül elcsehesítjük, holott – mint azt már jeleztem – itten szigorúan körülhatárolandó elvek alapján, úgy a magyar, mint a német és tót szövetkezeteknek minden elnyomatástól ment felsegítéséről volna szó, amihez a Hangya az erkölcsi támogatást adja.”[14]

A nyereségből való részesedés, tekintettel a csehszlovák korona stabilitására és jó árfolyamára csábítónak tűnt. Ellenben Vándor egy komoly akadályt nem titkolt el. A magyar szövetkezetek és a Hangya ellensége, Karol Medvecký a Gazdasági Bank igazgatóságában ült, és a fúziót minden bizonnyal megtorpedózta volna. Ľudovít Kraic úgy nyilatkozott, hogy a Szlovák Nagybani Felvásárló Társaságban komoly részesedéssel bír a pénzintézet, és ez ellen Medvecký nem tehet semmit.

Vándor szerint a tárgyalások nem árthattak a Hangyának, mert az államfordulattól eltelt három év után végre a szövetkezetek helyzete javulhatott volna. Felmerült a szlovák cégben tőkerészesedés megvásárlása is, de a csehszlovákiai Hangya-vagyon sorsának bizonytalansága miatt nem volt érdemes befektetéseket eszközölni.[15]

A Vándor-féle terv több problémát vetett fel. Első látásra lukratív üzletnek tűnt, és a tőkeérdekeltség biztosíthatta volna a Hangya jelenlétét a szövetkezeti szférában. Ez a jelenlét azonban sokkal szűkebb mezsgyén mozgott volna, mivel a szövetkezeti hálózatot a szlovák központ irányította volna. A Gazdasági Bank Medvecký nevével fémjelzett magyarellenes beállítottsága pedig a hosszú távú hitelezést veszélyeztette. A Hangya 1921-ben még mindig a nagyszombati érdekeltségen keresztül és a szlovákiai szövetkezetekkel szembeni vagyoni követelései útján maradhatott gazdasági tényező Szlovákiában. Ezt az adut a vezetőség nem adhatta ki a kezéből. A kisebbségi magyar politika szemében pedig a partikuláris érdekeket követő háttéralku egy konjunkturális célokkal alapított szlovák vállalkozással a Hangya számára dehonesztáló következményekkel járt volna. A budapesti Hangya-vezetőség pozíciófeladása az államközi gazdasági tárgyalások keretein belüli érdekvédelmét gyengíthette. A források fényében nyilvánvaló, hogy az együttműködésre nem került sor.

A déli régiókban az Országos Központi Hitelszövetkezet és a Hangya hálózatainak a felbomlásával a kisebbségi magyar regionális szövetkezeti központok alapításának terve merült fel. A kisebbségi szövetkezeti kezdeményezések természetszerűleg kapcsolódtak a magyar politikához, annak is főleg a kisgazdapárti-nemzeti vonulatához.

A Gazdák Országos Hitelszövetkezetének gondolata a kisebbségi gazdasági érdekvédelem egyik legjelentősebb intézményében, a Szent-Ivány József politikai támogatását élvező és Fodor Jenő[16] szakmai irányítása alatt működő Gömör-Nógrád Megyei Gazdasági Egyesületben merült fel az 1921. augusztus 5–6-án tartott tornaljai és rimaszombati értekezleteken.[17] A hitelszövetkezetet 1921. augusztus 30-án alapították Rimaszombatban.

A különutas magyar szövetkezetszervezés azonban a KSZ rosszallását váltotta ki, amely gömöri és nógrádi pozícióinak elvesztésétől, különösképpen a hitelszövetkezetek elvesztésétől tartott. A KSZ az irányába megfogalmazott magyar kritikát elutasította. A szövetkezetek etnikai elkülönülését – főleg magyar tekintetben – dezintegratívnak tekintette, de az általa hangoztatott „nemzetek felettiˮ szövetkezeti központ nimbusza agyaglábakon állt. A KSZ a szervezeti, nemzetiségi és anyagi problémák leküzdéséről biztosította a régió magyarságát: „Ha szűkek is még a keretek s vannak is kívánni valók, az ok[ok] nem az elnökségben, hanem részben az anyagi, részben a szellemi erők hiányában találhatók, másrészt pedig abban, hogy a jog és önérdek ellenére Slovensko népei külön-külön csoportokba tömörülve törekednek azonos cél felé. Az anyagi és szellemi hiányok elhárításában vállvetve küzd az Ustr. Druzstvo és a földmívelésügyi minisztérium, s éppen az utóbbi leküzdésében egymás után alkalmazzák a jobb magyar erőket, és pedig olyan tiszta magyar tisztviselőket, kik alig-alig tudnak szlovákul, s kiknek mindegyike magyar nemzetiséget diktált be törzskönyvébe.ˮ[18]

A KSZ állásfoglalása azonban nem tántorította el az alapítókat. Alapítói, bár nyíltan nem fogalmazhatták meg az oktrojált 210-es szövetkezeti törvény szerint, de régiók feletti magyar hitelszövetkezeti központnak tartották: „Főpénztárunk Rimaszombatban lesz elhelyezve, ezenkívül mindenütt, ahol a megfelelő érdeklődést megtaláljuk, az egyes gócpontokon fiókokat állítunk. A községekben, ha annak szüksége fennforog, ügynökségeket létesítünk, azonkívül kirendeltségek, megbízottak, üzletszerzők lesznek az ország minden részében, akik a nagyközönség rendelkezésére fognak állani. Szervezetünket annyira ki kell építenünk, hogy jóformán mindenki a maga falujában, sőt a saját házában intézhesse el a hitelszövetkezettel való dolgát, és még sem állítunk önálló kis szövetkezeteket, nehogy a széttagoltságból származó hibáink meglegyenek. Mi nem sok kis szövetkezetet akarunk állítani, ezt a 210-es csehszlovák törvény sem engedi meg nekünk, de egyetlen nagy és erős hitelintézetet, amelyik mégis mindenütt ott van, ahol segíteni kell.ˮ[19]

A hitelszövetkezet olcsó hitel nyújtásával és a forgótőke biztosításával a gazdákat és iparosokat karolta fel. A szövetkezet támogatására szövegezett felhívásban található szlogen, „a pénznek hatalma rendelkezésünkre nem állˮ a terménykereskedelem kritikájáról szólt. A hiteleket a mezőgazdasági és ipari üzemek fenntartásának elősegítésére, termények, áruk, állatok vásárlására, kézi zálogra és váltókra nyújtották. A szövetkezet mezőgazdasági és ipari üzemek létesítését, földbérletek és árubeszerzések megszervezését, illetve értékesítését is célul tűzte ki. Váltók visszleszámításával is foglalkozott volna. Egy üzletrész értékét 200 csehszlovák koronában határozták meg. A hitelszövetkezet politikamentességét hangsúlyozta. A tagsági bázis kiépítése érdekében a szlovák és német gazdákat is belépésre buzdította.[20]

Az alapítók névsora jelezte, hogy a szövetkezet igyekezett túllépni a gömöri és nógrádi régión, és az Ipoly, Garam és Zsitva menti vidékeken, tágabban Dél-Szlovákiában is működni kíván.[21]

A Gazdák Országos Hitelszövetkezetének állami elismeréséről nem állnak rendelkezésünkre források, de a Gömör-Nógrád Megyei Gazdasági Egyesület elleni állami fellépés és a későbbi betiltás, majd per[22] fényében kicsi a valószínűsége, hogy a KSZ konkurenseként alapszabályait jóváhagyták volna.

Az 1920-as évek elején politikai nyomásgyakorlással tervezett magyar szövetkezeti központok tervei merültek fel. A csehszlovák állam ezeket nem engedélyezte; a KSZ, valamint a cseh és szlovák agrárok pozícióját kívánta megerősíteni. A kisebbségi magyar fogyasztási szövetkezeteket összefogó mozgalom centralizációja, a Hanza Szövetkezeti Áruközpont (HSZÁ) 1925-ös megszületése egyszerre tekinthető szerencsés gazdasági-kereskedelmi konstellációnak és a korábbi – a KSZ-szel együttműködést szorgalmazó – tervek beérésének.

A Nagy Ferenc[23] nevével fémjelzett dél-szlovákiai központalapítás első kezdeménye, egyben a legfontosabb stratégiai célok megfogalmazása még 1923-hoz kötődik. Nagy 1923. február 10-én küldte el 17 Galánta-környéki szövetkezetnek egy központ tervét.[24] A legfontosabb mozgatórugó az volt, hogy a KSZ megszüntette érsekújvári kirendeltségét. A körzet szövetkezetei nem támogatták vásárlásaikkal kellőképpen a kirendeltséget, és nagymértékben vettek fel hiteleket a központnál, így a kirendeltség pénzügyi mérlege mindig passzív volt.[25]

Az üzletrészjegyzés 1923 nyarán kezdődhetett. A Károly Alajos[26] vezette Szenci Fogyasztási Szövetkezet 5 ezer csehszlovák koronával „kívánt hozzájárulni a Galántán alakítandó Nagyban bevásárló és értékesítő szövetkezet” alaptőkéjéhez.[27]

Az alapítás azonban nem valósult meg. Vagy a megfelelő kezdőtőke és a magyar fogyasztási szövetkezetek támogatása hiányzott, vagy a KSZ átalakuló struktúrájába még nem illett bele egy a dél-szlovákiai árupiacot lefedő, éppenséggel magyar jellegű szövetkezeti központ. A KSZ ekkor még az érsekújvári kirendeltség tevékenységének ideiglenes felfüggesztésével és újraszervezésével számolt.[28]

A HSZÁ végül 1925. június 19-én alakult meg Galántán, a KSZ hozzájárulásával. Túlnyomórészt 35 mátyusföldi és csallóközi fogyasztási szövetkezet és 19 fizikai tag (plébánosok, tanítók, gazdák, szövetkezeti üzletvezetők) hozta létre, akik 147 100 csehszlovák korona üzletrészt képviseltek.[29]

Nagy Ferenc előadásában a következőképpen indokolta a HSZÁ létjogosultságát: „A megalakítandó központi áruszövetkezet nem tesz nagyhangú ígéreteket, hanem cselekedni és produkálni akar; és ha az érdekeltek mindnyájan melléje állnak és mellette kitartanak, akkor a jó eredmény biztosra vehető. Az áruközpont célja a falusi nép gazdasági felemelése, a jólét előmozdítása. A politikát teljesen kizárni akarják a szövetkezetből, annyival is inkább, mert gazdasági érdekeink megvédésére az egyetlen eszköz a gazdasági szervezkedés. Közös érdekeink lévén össze kell tartanunk és egymást támogatnunk kell erkölcsileg és anyagilag egyaránt. A tisztességes kereskedelem alapelvei szerint erkölcsi alapra kívánjuk helyezni szövetkezeti áruközpontunkat. Az alakulási körülmények kedvezők: megvan a szövetkezeti hálózat, megvan az elsőrendű vásárlóközönség, csak fel kell állítani a bevásárlási központot. Ha milliókat költünk meddő politikára, akkor gazdasági megerősödésünk céljaira még inkább áldozhatunk. Ne feledjük és legyünk annak tudatában, hogy az alakítandó áruközpont feltétlenül szükséges; enélkül a fogyasztási szövetkezetek meg nem állhatnak. Jó gyermekei kívánunk lenni a Központi Szövetkezetnek, mint voltak a fogyasztási szövetkezetek azelőtt a Hangyának. Ha édes gyermekéül fogadja a központ a szövetkezeti áruközpontot, akkor nem fog benne csalatkozni: hasznára lesz neki is, és az országnak is.”[30]

Megválasztották a 12 tagú vezetőséget, melyet két-két hivatalnok és plébános, három-három tanító és földműves, egy tanfelügyelő és egy ügyvéd alkotott.[31] A 24 tagú felügyelőbizottságban tizenkét tanító, három-három földbirtokos, földműves és jegyző, két plébános és egy orvos foglalt helyet.[32] Az elnök Kuthy Géza lett.

A HSZÁ az optimista elvárásokkal ellentétben azonban korlátozott jogkörökkel rendelkezett. A KSZ képviselője, Anton Vosátko[33] nyilvánvalóvá tette, hogy az adminisztratív ügyeket, az ellenőrzést és a szervezési feladatokat továbbra is a KSZ tartja kezében, ellenben erkölcsi segítséget, tanácsadást, adó- és illetékkedvezményeket ígért. A KSZ-szel szembeni adminisztratív és pénzügyi függőség tehát megmaradt. A HSZÁ azonban saját struktúrák kiépítésébe kezdett, amit a KSZ nem akadályozott, illetve kénytelen volt tolerálni. A HSZÁ és a KSZ között csupán a gazdasági válság idején, 1934-ben került sor vitákra az együttműködés módjairól (új kereskedelmi feltételek; pénzfeleslegek, óvadékok elhelyezése).[34]

A Hanza vezérkara 1928-tól valósította meg a fejlesztéseket (malom és gabonaraktár építése, saját termelés elindítása), a szervezeti átalakítást (áru- és gabonaosztály, mezőgazdasági osztály, ipari üzemek) és a jelentős piacbővítést. Az utóbbi a Dél-Szlovákiában is fontos terményfelvásárló szerepet játszó Fogyasztási Szövetkezetek Beszerző Központjával (Nákupná ústredňa potravných družstiev, NUPOD) való szoros együttműködést jelentette, és kilépést a csehországi piacra, ahol a HSZÁ terményeit (tojás, méz és egyéb áruk) a prágai Verband, Ein-, Verkaufs- und Produktiongenossenschaft für Erwerbs und Wirtschaftsvereinigungen vette át és árulta.[35]

A Hanza Hitelszövetkezet, melynek elnöke szintén Kuthy Géza volt, létrehozása 1930-ban a HSZÁ egyik legsikeresebb vállalkozásának bizonyult. Lehetővé tette a Hanza tagszövetkezetek általi befizetéseket, az áruforgalom és a beruházások finanszírozására pedig kölcsönöket nyújtott. Betétei az 1930-i 295 ezer koronáról 1938-ra 9,8 millió koronára emelkedtek. A folyósított kölcsönök 1938-ra 10 millió koronát értek el.[36]

Tíz év elteltével, 1936-ban eljött a mérlegkészítés és az új feladatok megfogalmazásának ideje. Nagy Ferenc több pozitívumot állapított meg: a központ tisztviselőinek elkötelezettségét, a kialakult szövetkezeti szolidaritást, a sikeres kereskedelmi tevékenységet, az autófuvarozás és az ellenőri rendszer alulról történő kiépítését. A mezőgazdasági terményértékesítést kellett még fejleszteniük. A HSZA a tagszövetkezetek feletti ellenőrzési joggal 1934-től rendelkezett, miközben a pozsonyi központ revíziós előjoga továbbra is fennmaradt.[37]

A szövetkezeti tagok száma 1937-ben elérte a 40 ezret, ami 30 ezer olyan családot jelentett, amelyek szükségleteiket szövetkezeti úton fedezték. Mindezzel az áruelosztás rendszerében megjelenő fogyasztási szövetkezetek alacsonyabb szinten tartották az árakat, és elősegítették a háztartások megtakarításainak megőrzését. Az alkalmazottak száma 1938-ban elérte a 200 főt.[38]

A szövetkezeti tisztviselők professzionalizálódására, továbbképzésére, a szövetkezeti propaganda erősítésére szintén hangsúlyt fektettek. A HSZÁ pótolhatatlan kulturális és szociálpolitikai feladatokat vállalt fel a kisebbségi magyar társadalomban (Hanza Szövetkezeti Újság, Hanza Szövetkezeti Naptár, népfőiskola, könyvkiadás).[39]

A Pozsonytól az Ipoly mentéig terjeszkedő HSZÁ-hoz 1938-ban 211 fogyasztási szövetkezet tartozott, melyek közül kiemelkedett az alsószeli, diószegi, galántai, naszvadi, udvardi és vágsellyei.[40] A központ szilárd pozíciókkal rendelkezett, decentralizált és kisebbségi magyar identitású szövetkezeti hálózatot tartott fenn.

Az első bécsi döntést követően a HSZÁ-t nem lehetett háttérbe szorítani az újraformálódó magyarországi szövetkezeti rendszerben. Ez a Hangyával való együttműködés új kereteinek keresését, de a feszültségek növekedését is jelentette.

 

Irodalom

Balcarová, Jitka 2013. „Jeden za všechny, všichni za jednoho!ˮ Bund der Deutschen a jeho předchůdci v procesu utváření „sudetoněmecké identityˮ. Praha, Karolinum.

Gaucsík István 2008. A jog erejével. A szlovákiai magyarság gazdasági önszerveződése 1918– 1938. Pozsony, Kalligram.

Gaucsík István 2013. A szenci szövetkezetek története (1905–1948). In Strešňák Gábor (szerk.): Szenc – Egy város évszázadai. Szenc, Mesto Senec, 195–212. p.

Pukkai László 1994. A Hanza Szövetkezeti Áruközpont Galánta. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium.

Vavrik Ferenc 1993. A felvidéki Hanza és tagszövetkezeteinek története. h. n., Sajtó Coop.

Véleményes igekötők

Bevezetés

Az igekötők „helyes” használata, a „fölösleges”, a „felcserélt” vagy a „hiányzó” igekötők gyakran megjelennek a nyelvi témájú beszélgetésekben. Dolgozatomban két ritkábban tárgyalt nyelvhelyességi kérdést, a logikátlannak nevezett igekötős igéket és az első személyre vonatkozó oda igekötő használatát, valamint az ezekre vonatkozó nyelvművelői és laikusi vélekedéseket mutatom be. A nyelvművelők véleményét a nyelvművelői kiadványok és újságcikkek alapján, a laikusokét pedig internetes hozzászólásokon keresztül ismertetem.

 1. A „logikátlan” igekötős igék

A NyKk. az igekötők használatának nyelvhelyességi kérdésein belül megkülönbözteti a logikátlanul kapcsolódó igekötők esetét (NyKk. I. 1980–1985, 985. p.). A leírás szerint olyan igék tartoznak ebbe a csoportba, amelyek jelentését az „igekötő ellentétesre változtatja”. A kézikönyv példaként a felolt, kicsuk, kizár, szétragad igéket sorolja fel, de az egyes igekötők szócikkeiben további példákat is megemlítenek, pl.: kiköt ’kiold’. A NymKsz.2 szintén elkülöníti a logikátlanul használt igekötők kategóriáját és ugyanazokat a példákat közli, mint a NyKk. (NymKsz.2 2005, 316. p.).

A grammatikák a vizsgált igékkel az igekötők szóképző szerepe kapcsán foglalkoznak. Szili Katalin szerint akkor beszélhetünk képzett igekötős igékről, amikor „az igekötő az adott jelentésben nélkülözhetetlen kelléke a szónak, és a származékszó jelentése nem vezethető le az alapszóéból, illetve az alapszó nem létezik” (Szili 2000, 61. p.). A leírás alapján a képzett igék közé sorolhatók a felolt, kicsuk stb. alakok is. Az igekötők ilyen jellegű használata a fosztóképzők funkciójához áll a legközelebb, mivel az igék alapjelentést ellentétesre fordítják. Pl. lebecsül, elhasonul, kigöngyöl (Laczkó 2006, 299. p.). Simonyi Zsigmond számos olyan igét sorol fel, amelyek az igekötőkkel ellentétes jelentést vettek fel, pl. kikapcsol, leakaszt, kibújik, fölfed, lefegyverez, kibogoz. Közülük kiemeli a bogoz igét, mivel az alapige az igekötő nélküli használatában is megtartotta a ’csomót kiold’ jelentését. Simonyi szerint a felsorolt igék egy része német és latin igék mintájára alakult ki (Simonyi 1916). Hasonló szóalkotás az angol nyelvben is létezik. Különböző prefixumokkal számos ige antonimáját létre lehet hozni, pl. pack–unpack. Az angol uncompress hatására keletkezhetett az informatika nyelvében használt kitömörít ige. Pl.

 

A letöltött programot kitömöríted egy mappába, majd a setup.exe fájlt elindítva kezdheted meg a telepítést.

 

A nyelvészeti tanulmányok közül a gyerekek nyelvi fejlődését bemutató munkák is tárgyalják a „logikátlan” igekötős igéket. Pléh Csaba két írásából kiderül, hogy a Csukd ki az ajtót!, Beássa a gödröt., Öltöztessél le!, Hunyd ki a szemed! szerkezetek a gyermeknyelvben a magyar nyelv ún. szatellita jellegének a túláltalánosításával jönnek létre. A szatellita jelleg azt jelenti, hogy a magyar az irányokat többnyire igekötőkkel, ragokkal, névutókkal fejezi ki, viszont néhány ritka esetben az igék is hordozhatnak irányjelentést. A gyerekek néha ellentétes irányú igekötőt kapcsolnak ezekhez az igékhez, ami hibás alakokat eredményezhet (Pléh 2007, Pléh 2006). A tárgyas kihuny és a beás ’betakar’ a mai nyelvhasználatban valóban hibának számít, de az internetes találatok azt mutatják, a leöltöztet és a kicsuk igealakok léteznek. Pl.

 

Egy óvodáskorú gyermek már képes fel- és leöltözni, persze ehhez sok türelem és motiváció szükséges.[1]

a zár be és kicsukása a kód beadásával történik (a kód hossza 3–10 számjegy), a kicsukás után a zár készen áll egy másik felhasználó részére, aki becsukja a zárat másik tetszőleges kóddal

 

Úgy tűnik tehát, igény van arra, hogy az igék antonimáját az igetőből meg lehessen alkotni, ezért az igék és igekötők ellentétes irányjelentése nem mindig zárja ki a kapcsolódásuk lehetőségét.

 

A „logikátlan” igekötős igék nyelvművelői megítélése

A tárgyalt igealakokat a nyelvművelők régóta elítélik, de a logikátlan jelzőt a korábbi írásokban még nem használták. Például a kizár, kidug igékről 1920-ban azt írják, hogy „az ajtót csak bezárni (és kinyitni), az üveget pedig csak bedugni (és a dugót belőle kihúzni) lehet”.[2] A logikátlannak nevezett szóalakok ma sem elfogadottak a köznyelvben: a kicsuk, szétragad nem szerepel az Éksz.2-ban, a felolt, a kiköt és a kizár igét pedig a pongyola nyelvhasználat elemeként tartja számon az Éksz.2.

A mai nyelvművelői tanácsokban használt logikátlan minősítés a nyelvi logicizmus működésére vezethető vissza. Ennek az ideológiának a követői a logikusságot fontos nyelvi értéknek tartják, nem veszik figyelembe, hogy a természetes emberi nyelveket nem tudatosan hozták létre, és elvárják, hogy minden nyelvi forma megfeleljen a grammatikákban leírt szabályoknak (Nádasdy 2001). A „logikátlanság” okán ezeket az igéket „pongyolának”, „helytelennek” tartják. A NyKk. egy másik szócikkét megvizsgálva viszont rájöhetünk arra, hogy nem a „logikátlanság” a helytelenítésüknek legfőbb oka.

Az igekötők funkcióinak ismertetésekor a NyKk. leírja, hogy az igekötő képes az ige jelentését a visszájára fordítani, például az elszokik, visszafejlődik, félresikerül, kiszeret igék esetében (NyKk. I. 1980–1985, 982. p.). Vagyis az igekötőknek azt a tulajdonságát, amely alapján a „logikátlan” igekős igéket elmarasztalják, ebben a szócikkben természetesnek tekintik. Mivel a helytelennek bélyegzett igék nyelvi és logikai szempontból sem különböznek az elszokik, visszafejlődik stb. igéktől, ezért azt kell feltételeznünk, hogy kirekesztésükben a logicizmus mellett más okok is szerepet játszanak.

A NyKk. szerzői a vitás nyelvi jelenségek megítélésekor hét szempontot vesznek figyelembe. Az egyik közülük a szükségesség szempontja, vagyis az, hogy a kérdéses szó új fogalmat, új jelentésárnyalatot fejez-e ki (NyKk. I. 1980–1985, 18. p.). A nyelvi necesszizmus szempontjából a felolt csoportjába sorolt igék „feleslegesnek” mondhatók. Denotatív jelentésük megegyezik a szinonimáik (felkapcsol, kinyit stb.) jelentésével. Egy újságcikk éppen erre alapozza az ítéletét:

 

A pongyolább nyelvhasználatban még ma is gyakori (…) kicsuk, kizár (kinyit jelentésben), kiszabályoz, kirészletez, stb. visszaszorítását is elő kell segítenünk, mert sem jelentésbeli, sem stílusárnyalati többleteit nem jelentenek számunkra.[3]

 

A visszafejlődik, a félresikerül stb. igék viszont olyan fogalmakat jelölnek, amelyeket egyébként csak körülírással lehet megnevezni, ezért hiánypótlónak tekinthetők. Bizonyára ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy ezeket a „logikátlanságuk” ellenére sem helytelenítik, vagyis a necesszizmus nagyon erősen hat a nyelvvédők és a laikusok gondolkodására is. A képzett igék Dési szerint is a tömörítés céljával jönnek létre. Dési példái közül a legújabb a kiilleszkedik, amelynek a tartalma valóban csak körülírással adható vissza, pl. kiszorul a társadalomból, a társadalom peremére kerül (Dési 2003). Emellett azt is láthatjuk, hogy a képzett igekötős igék nem mindig fejeznek ki új tartalmakat (pl. felolt, felhajol, kitemet, kifagy ’kiolvad’), viszont növelik a nyelvi változatosságot.

Ahhoz, hogy jobban megérthessem a „logikátlan” igekötő-használat megbélyegzése mögötti okokat, megvizsgáltam, hogyan vélekedik a két nyelvművelői kiadvány a szintén logikátlannak nevezhető felmerül, kiköt és kitakar igék „helyességéről”.

A felmerül esetében a NyKk. elismeri, hogy „valóban van a szóban némi logikátlanság” de azt is elmondja, hogy „a nyelv nem mindig logikus”. A kézikönyv szerint bátran használhatjuk, már csak azért is, mert „íróink, költőink is élnek vele” (NyKk. I. 1980–1985, 611. p.). Az, hogy a szépirodalmi nyelvszokás felülírja a „logikátlanság” problémáját, azt bizonyítja, hogy a felmerül esetében a logikusságot nem veszik figyelembe. Ennek az lehet az oka, hogy a társadalom művelt rétegébe tartozó írók, költők által használt formákat az elitizmus és a belletrizmus jegyében eredendően helyesnek tartják (Lanstyák 2017). Egy másik szócikkben szintén a védelmükbe veszik a felmerül igét, de itt már racionálisabban próbálják magyarázni az elfogadását. Azt írják: „nyilvánvaló, hogy a felmerülés-t a logika ellenére szemléletesnek érezzük: aki vizet mer, annak az edényt először meg kell merítenie a vízben, majd – fölfelé irányuló mozgással – ki kell onnan emelnie” (NyKk. I. 1980–1985, 606. p.).

A kiköt igéről egymásnak ellentmondó megállapításokat közöl a NyKk. A ki igekötőről szóló szócikkében azt írja, hogy a „kiköt olyan logikátlanság, amelyet a nyelvhasználat már régen szentesített”, a „kiköt” szócikkében viszont azt állítja, hogy logikátlan és helytelen (NyKk. I. 1980–1985, 1198., 1205. p.). A NymKsz.2 szerint a kiköt ’kiold’ jelentésben való használata pongyola (NymKsz.2 2005, 376. p.). Ezek az eltérő ítéletek azt támasztják alá, hogy a nyelvhelyességi szabályokat nagyon következetlenül alkalmazzák, és egy-egy szó helytelenítése mögött több rejtett ok is állhat. Az első idézet azt érzékelteti, hogy a „logikátlanság” csak az új nyelvi fejleményeknél feltétele az elfogadásnak, tehát a kiköt esetében a logicizmus a konzervativizmus ideológiájával párosul. A „szentesített” alakokra, vagyis a nyelvszokásra való hivatkozásban pedig a nyelvi elitizmus húzódhat meg, mivelhogy nyelvszokáson a nyelvművelők többnyire a művelt réteg nyelvhasználatát értik (Lanstyák 2011).

A kitakar ’leveszi a takarót’ jelentésű ige jó példa arra, hogy az igekötővel képzett igék annyira rögzülhetnek a szókészletben, hogy az igető és az igekötő jelentése közti ellentétet a beszélők egyes esetekben nem is észlelik. A NyKk. még fontosnak tartotta elmondani, hogy a kitakar igét elfogadják, mert a nyelvhasználat szentesítette (NyKk. I. 1980–1985, 1198. p.), de a NymKsz.2-ban már nincs ilyen utalás a szó eredeti jelentésére. Az új ’eltakar’ jelentésről viszont a következőket írják:

 

feltehetőleg az eltakar, letakar és a kitöröl, kihúz igék keveredésével alakult ki. Mivel azonban nem jelent mást, mint fenti szinonimái, igényes stílusú szövegben, pl. újságcikkben lehetőleg ne éljünk vele, ne terjesszük! (NymKsz.2 2005, 380. p.)

 

A mai beszélők szintén a ’leveszi a takarót’ jelentést fogadják el természetesnek, és ezzel szemben az újat szabálytalannak, logikátlannak érzik. Pl.

 

Nagyon zavarja a fülemet és logikai érzékemet az egyre inkább elterjedő „kitakar” kifejezés.

 

Ha a beszélők és a nyelvművelők következetesen ragaszkodnának a „logikai helyességhez”, a két jelentés közül az újabbat támogatnák, mivel az a takar alapige jelentésével is nagyobb összhangban van. Az új jelentéssel szembeni reakciók és az eredeti jelentés teljes elfogadása viszont azt mutatják, hogy ezek megítélésében leginkább a keletkezésük sorrendje számít. Így a kitakar új jelentésének a megítélése is csak bizonyos idő elteltével változhat meg. Jelenleg a helytelenítésében az originalizmus, a konzervativizmus és a purizmus dominál.

Kiderült tehát, hogy a logikátlanság vádja csak addig akadályozza egyes igék elfogadást, amíg azok újszerűen hatnak, amíg nem terjednek el a műveltebb réteg nyelvhasználatában, és amíg nem kerülnek be az irodalmi alkotásokba. Éppen ezért a logikátlan igekötő-használat megkülönböztetése teljesen indokolatlannak tűnik.

 

A felolt ige nyelvművelői megítélése

Az internetezők körében a „logikátlan” igekötős igék közül a felolt a legvitatottabb, ezért ennek a használatát és megítélését vizsgáltam meg alaposabban.

A felolt kialakulásáról és elterjedéséről nincsenek biztos adataim. Kontra szerint már a 1980-as években kellőképpen gyakori volt ahhoz, hogy bekerülhessen a szótárba, mégis kimaradt az Éksz. első kiadásából. Ennek Kontra szerint csak nyelvhelyességi okai lehettek (Kontra 1982). A Történeti korpusz nem ad rá találatot, bizonyára korábban sem volt az írott norma része, viszont feltételezem, hogy a felolt régóta élő igealak. Ugyanis megfigyeltem, hogy az igekötő hatására kezd megváltozni az alapige jelentése. A Google kereső találatai azt mutatják, hogy a beszélők a ’felkapcsol’ értelmet már nem csak az igekötős igének tulajdonítják, hanem az alapige egy önálló jelentésének tartják. Ebben az új jelentésében nemcsak a fel, hanem akár a vissza igekötő is járulhat az igéhez. Pl.

 

Esetleg egy cerkaelemmel működő led lámpás? … Nincs sok fénye de párna alá jó lehet ha éjjel valamit megnéznél és nem szeretnél villanyt oltani…[4]

Hajnali negyed három. Halkan becsukom magam mögött a hálószoba ajtaját. Lámpát sem oltok.[5]

Semmi pánik biztosan kiment az áram vissza akartam oltani a villanyt már a kapcsolón volt a kezem amikor egy hideg kéz rátette a kezét az enyémre.[6]

 

A Simonyi által bemutatott bogoz ige bizonyítja, hogy ilyen jelentésmódosulásra már korábban is volt példa a nyelvben. Ha a jelentésváltozás a felolt esetében is végbemegy, nem lesz logikai akadálya a szó elfogadásának.

A jelentésváltozásról és a felolt jelenlegi használatáról nem tájékoztat sem a NymKsz.2, sem a NyKk., minden helyzetben inkább a szinonimáit javasolják. Hasonlóan jár el a nyelvi tanácsadással foglalkozó e-nyelv.hu oldal is.[7] Jobbnak látják a felgyújt, meggyújt, felkapcsol szinonimák használatát.

A NyKk. szerint a logikátlanság mellett a felolt ellen szól az is, hogy a felgyújt és az elolt keveredésével alakult ki. Mivel „az igék ellentétes jelentése zavart okoz”, ezért a használatát helytelennek, pongyolának minősíti (NyKk. I. 1980–1985, 606., 985. p.). A NymKsz.2 is hasonlóan jellemzi a felolt igét. Szerinte is a felgyújt és a leolt egymásra hatásával jött létre, azonkívül értelemzavaró és ezért kerülendő (NymKsz.2 2005, 218. p.). Mindkét nyelvművelői kiadvány egyetért abban, hogy a szó értelmezése gondot okozhat a beszélők számára. Simonyi példáiból látható, hogy a szókészletben nem elhanyagolható az ellentétező igekötőkkel képzett igék száma. Ezek nem okoznak kommunikációs nehézséget, sőt többségükben a mai beszélő számára már fel sem tűnik az ellentét. Ezért úgy gondolom, téves az az állítás, hogy a felolt ige félreérthető, hiszen ha valóban az volna, egy beszélőközösségben sem használnák. Ráadásul az értelemzavaró vádat minden olyan szóval szemben fel lehetne hozni, amelyek jelentése nem következtethető ki az egyes morfémák ismerete alapján (pl. becsap valakit).

A NyKk. és NymKsz.2 leírása is a szó feltételezett kialakulásának a módjával magyarázza a felolt helytelenségét. A keveredés szó a legtöbb nyelvhelyességi ítéletben negatív színezetű, és a felolt esetében is azt sugallják vele, hogy az adott szóalak egy hibás folyamat eredményeképpen jött létre. A feloltnak az ilyen alapú elmarasztalása a nyelvi homogenizmusra és a nyelvi lapszizmusra vezethető vissza. A homogenizmus képviselői elítélik a különböző nyelvből származó alakok vegyülését (beinvesztál) és a nyelven belüli formák egymásra hatását is (leáraz). A lapszizmus a tévesztések által keletkezett formákat helyteleníti a többi szóalkotási móddal szemben (Lanstyák 2017). Az azonban kérdéses, hogy valóban keveredés hozza-e létre ezeket az igéket. Az igekötők ellentétező funkcióját figyelembe véve a felolt nem keveredés, hanem szabályos szóalkotási mód eredménye.

A NymKsz.2 készítői azt is fontosnak tarják közölni, hogy a felolt az alacsonyabb szintű beszélt nyelvben alakult ki. Ezzel a megállapításukkal is valószínűleg arra szeretnék ösztönözni a nyelvhasználókat, hogy kerüljék ezt a formát. Grétsy ugyanezt sokkal nyíltabban fogalmazza meg, szerinte a felolt „az alacsonyabb szintű beszédben, a pongyola nyelvhasználatban nemegyszer hallható, de a csak kicsit is igényes nyelvhasználatba nem illik bele”.[8]

Összefoglalva: a nyelvművelői álláspont szerint a felolt mindenképpen helytelen és kifogásolható igealak, és ezt leginkább logicista és homogenista érvekkel próbálják igazolni.

 

A felolt ige az internetezők metanyelvi szövegeiben

A laikusok véleményét internetes fórumok metanyelvi hozzászólásain keresztül térképeztem fel. A felolt „helyességén” több nyelvi és nem nyelvi kérdésekre irányuló fórumon is vitatkoznak.[9] A fórumozók egy része csupán tudomásul veszi az eltérést az általa ismert formák és a felolt között, de nem fogalmaz meg ítéletet a szóval kapcsolatban. Az ilyen toleráns véleménynyilvánításokból nagyon keveset találtam az interneten.

 

a barátnőm lezárja a tvt, én kikapcsolom, én feloltom a villanyt, ő felkapcsolja

 

A legtöbben értékelik is a felolt formát, és gyakran annak használóit is. A szó „helyességének” megítélésekor a laikus nyelvhasználók is hasonló szempontokat vesznek figyelembe, mint a nyelvművelők. Ítéleteiket a szó eredetére, logikusságára és szabályosságára vonatkozó véleményeik befolyásolják. Az igekötők szóképző szerepére egyáltalán nem találnunk utalást a laikusok szövegeiben. Nem derül ki, hogy milyen tudással rendelkeznek az igekötők funkcióit illetően. Az viszont látható, hogy a feloltot nyelvtanilag is hibás képződménynek tartják.

A felolt eredetével kapcsolatban kétfajta elképzelés él a beszélők között. Többen is megneveznek különböző tájegységeket, ahol használatos ez a forma, vagyis a nyelvjárásokban keresik a felolt gyökerét. Ezekben a hozzászólásokban jelennek meg leginkább a laikusok érzései és személyes tapasztalatai. Azok, akikben a felolt a nagyszüleiket és azok nyelvhasználatát idézi fel, elfogadóbbak ezzel a formával szemben.

 

Én meg kiskoromban borsodi voltam, na ott is más tájszavak voltak. Például itt meg azért röhögnek ki, ha azt mondom, h feloltom a lámpát, mert én meg így szoktam meg, még nagyim is így mondja… Aki hibának tartja ezeket az a saját tudatlanságáról ad képet…

Szia, az „oltsd fel” nem hiba, hanem tájnyelvi/nyelvjárási változat is, a szüleim — Tolna megyeiek — ezt használják nagyjából mindig.

 

Akadnak, akik úgy gondolják, hogy a nyelvjárási jellege miatt nem minden közléshelyzetben megfelelő a felolt használata. Érdekes például az, ahogyan az Így érzem Magam – Mikor aludnék, és feloltják a villanyt szövegű képre reagálnak a hozzászólók.[10] Szerintük még egy ilyen informális felületen sem megengedett a nyelvjárásiasnak tartott forma használata. Az erre vonatkozó hozzászólások:

 

Attól, hogy tájegységenként egy-egy igét másképp használunk, még nem írja felül a köznapi, elfogadott nyelvet.

Nekem nincs bajom a tájszólással, de azért az echte magyarban kéne posztolgatni…

Szombathelyen ” beteszem ” az ajtót, de egy postban még is csak hülyén nézne ki…

 

A fenti idézetek egyébként kivételnek számítanak az általam összegyűjtött szövegek között. Ugyanis a hozzászólások többsége beszédhelyzettől függetlenül ítéli el a felolt használatát. A helyesség viszonylagosságát csak kevesen ismerik vagy tudják megfogalmazni.

Egy tanulságos esetben megmutatkozik a nyelvművelői tevékenység ártalmas hatása is. Az egyik hozzászóló a saját anyanyelvváltozata helyességét kérdőjelezi meg. Szerinte a felolt használata nemcsak kerülendő, hanem szégyellni való viselkedés is. A szerző platonista és standardista gondolkodásról árulkodik, hogy nem ismeri el a nem standard formák létezését.

 

Sajnos én is tanultam pár értelmetlen kifejezést as szüleimtől, majd később jöttem rá hogy nem léteznek ilyen szavak, mondatok! Pl. olcsd fel a vilanyt, ne hazudgálj, kirafinált, ruhástúl, türűlkőző stb. Szóval ultra gáz a mai világban ilyen szavakat használni, főleg munkahelyen!

 

A szerző valószínűleg egy másik nyelvi közösségbe (munkahelyre, iskolába) kerülve jött rá, hogy addig „helytelenül” beszélt. Ez a reakció visszavezethető arra, hogy gyerekként nem tanulta meg elkülöníteni a saját nyelvváltozatának és a köznyelvnek a használati lehetőségeit.

A szó eredetét illetően nem mindenki köti a felolt alakot a területi nyelvváltozatokhoz. Sokak szerint a szó forrása a műveletlenek „helytelen” nyelvhasználata. Két kommentelő ezt így fogalmazza meg:

 

A feloltják a villanyt meg nem tájszólás hanem tirpákság.

Na de ne mondjatok, hogy egy ponton tul nem hangzik valami tul suttyonak. Mar olyan igenytelen ertelemben. Szerintem van kulonbseg egy jopofa nyelvi lelemeny es pl. a „feloltani” a lampat kozott.

 

A felolt eredete mellett a szó érthetősége, logikája is foglalkoztatja a beszélőket. A fórumbejegyzések arról árulkodnak, hogy a beszélőkben van egyfajta igyekezet a szabályok követésre, ezért kifogásolják a felolt formát. Úgy gondolják, hogy a felolt megsért valamilyen nyelvtani vagy logikai szabályt. Ezt az aggodalmukat erősíti a nyelvművelői álláspont is, így nem meglepő, hogy az ilyen logicista hozzászólásból van a legtöbb. Pl.

 

nyugaton fordítva van a villanykapcsoló billenése, ott simán van értelme feloltani a lámpát.

A dolgokat eloltani, kioltani lehet, de a feloltást egyszerűen nem tudom értelmezni

Oltani mindig azt jelenti, „elzárni, megszüntetni” (lásd tüzet olt). Tehát a FELoltani a villanyt gyakorlatilag értelmezhetetlen 🙂

 

Az esetleges jelentésváltozás csak nagyon kevés esetben fogalmazódik meg. Pl.

 

„Itt nem az „olt” eredeti jelentése számít. Feloltom a lámpát. Teljesen helyes. Azt jelenti, hogy felkapcsolom.”

 

A logikusságot hiányoló megnyilatkozások gyakran hivatkoznak a gyújt igére. Szerintük a felolt ige azért sem nem lehet helyes, mivel a gyújt igéhez sem kapcsolódhat a le igekötő.

 

Feloltják a villanyt? Ez olyan mintha azt mondanád, hogy a tűzoltók legyújtották a tüzet…

Engem jobban zavar ha a lámpát feloltják. Ilyen alapon lehetne legyújtani is. de a józan paraszti ész azt mondatja velünk, hogy dolgokat eloltani, esetleg leoltani lehet, feloltani nem…

 

A legyújt hiánya viszont nem zárja ki a felolt létezését, mivel olt alapjelentésének a változása nincs összefüggésben a gyújt ige használatával. Persze a legyújt alak létrejöttének a lehetősége megvan a nyelvben, és az sem zárható ki, hogy kialakul egyszer az ’elolt’ jelentése.

Az összegyűjtött véleménynyilvánításokból az is kiderül, hogy a laikusok nyelvfelfogása nagyon különbözik a nyelvészekétől. A nyelvészek azt vallják, hogy az egyes beszélőközösségekben elterjedt formákat az adott közösségben feltétel nélkül el kell fogadni. A beszélők viszont ezt még gyakran nem tekintik megfelelő indoknak ahhoz, hogy a felolt formát helyeseljék, sőt szerintük egy elterjedt nyelvi alak is lehet „helytelen”.

 

Amit sokan használnak, az még nem biztos, hogy jó is. A feloltom nem az.

A „feloltom a villanyt” olyan, mintha vízzel szítanánk a tüzet. És mennyien mondják így! Belegondolt bármelyikük is? És ez szerintem nem kekeckedés részemről, hanem egy rossz berögződés sokak részéről. Nem?

2. Az ide–oda igekötők váltakozása

Bizonyos igékhez kapcsolódva a nyelvművelők megkülönböztetik az oda „helyes” és „helytelen” használatát. A leginkább vitatott az ad ige és az oda igekötő kapcsolódása. A nyelvművelők szerint az idead csak első személyre vonatkozhat: idead nekem/nekünk, az odaad pedig csak a második és a harmadik személyre: odaad neked/neki/nektek/nekik. A gyakorlatban azonban az odaad használata az első személyre is kiterjed, és váltakozva fordul elő az ide igekötős alakokkal. Pl.

 

Csak egy autó maradhat nálad, a többit légyszíves add ide, délután, ha jövök érted, elhozom őket.

Szegény ember ne add oda nekem, hiszen neked sincs és tudom, hogy te is éhes vagy!

 

Az ide–oda igekötők ilyen váltakozását más igéken is megfigyelhetjük. Pl. ideítél–odaítél, ideajándékoz–odaajándékoz.

 

Nagyon-nagyon jól esett, hogy püspök atya gondolt rám és odaítélték nekem ezt a nagyon szép kitüntetést.

Én nagyon-nagyon nagyra értékelem ezt a mai napot, nagyra értékelem persze 1999-et, amikor ezt már ideítélték

HA esetleg tudnátok egyet odaajándékozni nekünk, akkor kérünk Titeket, hogy jelezzétek ezt nekünk.

az emberek többsége pedig nemhogy pénzt kért volna a hulladékért, inkább szívesen ideajándékozta nekem, örülve, hogy megszabadulhat tőle.

 

A váltakozás valószínűleg nyelvjárási eredetű, dunántúli jelenségként már 1887-ben regisztrálták, mátyusföldi használatát pedig 1891-ben írták le, ekkor még értékítélet nélkül (Csapodi 1887, Zolnai 1891). Annak, hogy miért választják a beszélők az oda igekötőt az ide helyett, több oka is lehet. A pragmatika azzal magyarázza, hogy az ide–oda igekötők mutató névmási határozószókból jöttek létre, ezért deiktikus elemekként viselkednek. A deiktikus elemeket nem mindig a beszélő szempontjából értelmezzük. Használhatjuk őket úgy is „hogy a deiktikus centrumot a beszédszituáció más résztvevőjére” visszük át (Tátrai 2000). A beszélők az add oda nekem utasítás megfogalmazásakor is valószínűleg a címzett szerepébe helyezkednek. Ezt a jelenséget deiktikus kivetítésnek nevezik. Tátrai megállapítja, hogy az add oda olyan deiktikus kivetítés, amely „a magyar nyelv bizonyos területi változataiban, főleg a nyugati országrészben meglehetősen konvencionális megoldásnak számít” (Tátrai 2010, 17. p.).

A nyelvjárási hatás mellett az igekötő-használatot az oda igekötő nagyobb gyakorisága is befolyásolhatja. Az Éksz.2-ban 125 oda igekötős és csak 22 ide igekötős szóalak szerepel. Ez annak köszönhető, hogy az oda igekötőnek nem csak távolodást jelölő szerepe van, pl. odavan valakiért. Elképzelhető, hogy az idead–odaad igékben a nyelvhasználók már nem tartják fontosnak feltüntetni az átadás irányát, ezért az igekötő feladata már csak a befejezettség megjelölése. Erre pedig a nyelvhasználók az igekötőpár produktívabb tagját választják.

Az oda igekötő mellett szólhat az is, hogy általa a beszélő nem önmagára irányítja a figyelmet, hanem arra a személyre, aki a cselekvést végrehajtja. Ennek fontos szerepe lehet akkor, ha a beszélő udvariasnak, alázatosnak szeretne tűnni. Szembetűnő például az odaajándékoz nekünk gyakorisága vallási témájú szövegekben, amelyekben szintén ilyen céllal szerepelhet. Pl.

 

Jézus Krisztusban Isten emberré lett, hogy önmagát odaajándékozza nekünk.

és valódi böjt az, amikor van bátorságunk önmagunkat odaadni az Úrnak, hogy azután Ő odaajándékozza önmagét nekünk

Az ifivezetőm 20 éves, házas, és rengeteg fiatalra volt hatással köztük rám is, ha Isten odaajándékozza a feleséget nekünk minek vessük el?

 

Az első személyre vonatkozó oda igekötő használatának nyelvművelői megítélése

A nyelvművelői írások közül a kérdéses igealakra tett legkorábbi utalást a Vasárnapi Új Szó Nyelvművelés című rovatában találtam, 1970-ből.[11] Csáky Károly, a cikk írója arra az általános nyelvtani szabályra hivatkozik, miszerint „a magas hangrendű mutató jellegű határozószók közelre, a mély hangrendűek pedig távolra mutatnak”. A NyKk. és minden későbbi előíró célzatú írás is erre alapozza az intelmeit.

 

Az ide határozószó, ill. igekötő a beszélőkhöz, a beszélés helyéhez való közeledést, közelítést, ill. velük való szoros kapcsolatot fejez ki. (…) Szemléletkeveredés, ill. a gyakoribb használat folytán némely ige mellett pongyola beszédben – részben táji hatásra is – az oda igekötő váltja fel: már rég odaígérte a könyvet, mégsem kaptam meg tőle; Add már oda azt kést! (helyesebbek ide igekötővel) (NyKk. I. 1980–1985, 963. p.).

 

A NyKk. elismeri annak a három fő tényezőnek a meglétét, amelyek előidézhetik ennek a szabálynak a megsértését, és ezek ellenére minősíti pongyolának az odaad használatát. A „szemléletkeveredés” szóval feltehetőleg a pragmatikából ismert deiktikus kivetítésre utalnak, a szócikkből viszont hiányzik ennek a jelenségnek a bemutatása. A NyKk. által használt megnevezés negatív töltete azt a benyomást kelti a beszélőben, hogy a nézőpont-áthelyezés elítélendő jelenség.

A NyKk. egy másik helyen, az „oda–ide” igekötők szócikkében is foglalkozik az odaad igével:

 

Az oda határozószó, ill. igekötő (…) tágabb körű jelentéshasználata folytán jóval több kapcsolatot alkot igékkel, mint ellenpárja, az ide. Ezért gyakran ennek a helyébe telepszik, például az odaad, odaígér igének a beszélő személyére vonatkozó hibás használatában. (NyKk. II. 1980–1985: 415)

 

A „helyébe telepszik” megfogalmazással azt közlik az olvasóval, hogy az oda igekötő teljesen indokolatlanul jelenik meg a kifogásolt szerkezetekben. Az ilyen leírások ellenszenvet és félelmet ébreszthetnek a beszélőkben, akik aztán úgy gondolhatják, hogy az oda használatával veszélyeztetik az ide igekötő megmaradását. Erről tanúskodnak azok a hozzászólók is, akik szerint az ide igekötő egyre ritkábban fordul elő a nyelvhasználatban:

 

Nagyon zavaró – legalábbis engem zavar – az ide- és az oda- igekötők helytelen használata. Jobban mondva az „ide” teljes kiszorulása sokak beszédében.

Az „add ide” szóösszetétel szinte eltűnt, pedig szükség lenne rá, mert az irányt határozza meg.

 

Az ide igekötő eltűnésével kapcsolatos aggodalmak teljesen alaptalanok. Az oda ugyanis nem minden esetben veheti át az ide szerepét. Azokban az igékben, amelyekben fontos a cselekvés irányának a jelölése, továbbra is elkülönül a kettő használata: idelép–odalép, idenéz–odanéz stb.

A NymKsz.2 külön szócikkben tárgyalja az idead–odaad igéket. Az odaad nekem szerkezet használatát úgy mutatja be, mint ha az elsősorban gyereknyelvi sajátosság lenne, tudomást sem véve a kérdéses forma elterjedtségéről. Ez a leírás azért félrevezető, mert a jelenség már régóta nem csupán a gyerekek nyelvében jelenik meg. A megfogalmazás ellenére a nyelvművelők biztosan tudják, hogy az add oda a felnőttek körében is használatos, mivel gyereknyelvi tévesztésekkel kapcsolatban nem szoktak nyelvhelyességi tanácsokat adni.

 

A beszélő felé irányuló mozgást az ide igekötős igével fejezzük ki: add ide az újságot! Ha viszont 3. személy felé irányul a cselekvés, az add oda! forma a helyes: add oda (neki v. nekik) az újságot! Gyermekek beszédében gyakori, hogy – a gyakran hallott add oda! felszólítás hatására – akkor is ezt az alakot használják, amikor saját maguknak kérnek vmit: add oda a labdát, a mackót! Helyesen: add ide (nekem) a labdát, a mackót! (NymKsz.2 2005, 307. p.)

 

A NymKsz.2 szerzőinek az az elmélete sem tűnik megalapozottnak, miszerint a gyerekek többször találkoznak az add oda alakkal, és ezért használják ezt a formát. Ha a szülők hagyományos módon használják az igekötőket, akkor az ide igekötős kifejezések ugyanúgy a szókészletük részévé válnak.

A két nyelvhelyességi kiadvány egyik legnagyobb hibája, hogy azt feltételezik, az ide–oda határozószókra érvényes szabályok az ezekből származó igekötőkre is vonatkoznak. Az igekötőknek viszont az irányjelölésen túl más funkcióik is vannak, amelyek befolyásolják a használatukat.

A Magyar nyelvhasználati szótár megítélése sem sokban különbözik a korábbi kiadványokétól. Előrelépés, hogy elkülöníti a gyermeknyelvi előfordulásokat a felnőttek nyelvhasználatától. Ugyanakkor a beszélt nyelvi add oda nekem szerintük is logikátlan és helytelen (MNySz. 2007, 101. p.).

A hivatalos nyelvművelői kiadványok mellett más folyóiratokban, helyi újságokban is találtam az odaad használatára vonatkozó cikkeket. Az Édes Anyanyelvünk egyik írása a NyKk.-höz hasonlóan azt érzékelteti, hogy az oda használata teljesen céltalan, sőt általa gyengül a kifejezésmód pontossága is.[12]

 

Az ide és az oda határozószó változatlan formában igekötőként is működik. Ha az itt és az ott határozószót senki sem téveszti össze, vajon miért tévesztik össze az ide és az oda igekötőt? (…) Bármennyire elterjedt is ez a tévesztés, nem hagyhatjuk jóvá, mert rendszerhiba. Nem mondhatunk le a pontosságról, a megkülönböztetés lehetőségéről!

 

Azzal, hogy a szerző azt állítja, a beszélők összetévesztik az igekötőket, a beszélők anyanyelvtudását vonja kétségbe. Az elképzelés hátterében a nyelvi kompetencionizmus állhat, miszerint „közvetlen kapcsolat van a helytelennek bélyegzett nyelvi formák használata és a beszélők nyelvtudása között” (Lanstyák 2017). A beszélők nyelvtudását megkérdőjelező vélemények a laikusok körében is elterjedtek.

 

Itt Pécsen, minden alkalommal „add oda nekem” Nem értik az ide és oda szavak távolságot jelző szerepét.

miért használják még a TV-ben is úgy, hogy ADD ODA NEKEM,ez olyan számomra mintha a magyarok nem tudnák értelmezni a magyar szót vagy nincs igazam?

 

A cikkben használt „elterjedt tévesztés” szókapcsolat nyelvészeti értelemben ellentmondást hordoz. A tévesztés szó ugyanis egyszeri botlást jelöl. Az a szerkezet, amelyik már elterjedt, nem nevezhető tévesztésnek. Úgy tűnik, az odaad „helyességének” a megállapításakor a nyelvi rendszernek való megfelelés fontosabb szempont, mint az elterjedtség.

A cikk szerzője nem pusztán a véleményét mondja el az ideoda „helyes” alkalmazásáról, az olvasókat is arra bátorítja, hogy utasítsák el a kifogásolt használatot. Bizonyára hisz abban, hogy hatást gyakorolhat a beszélők attitűdjére és általa az igekötő-használatukra is. A közeledés–távolodás megkülönbözetése viszont csak azért szűnhet meg néhány ige esetében, mert a beszélők nem igényelik ezeknek a jelentésmozzanatoknak az elkülönítését. Ezért nincs is értelme erőltetni az ide igekötő használatát.

A cikkben a nyelvtani helyesség mellett megjelenik a kommunikáció pontosságát hangsúlyozó indoklás is. A szerző a pontos kifejezésmód feletti aggodalmai az egzaktizmus ideológiájára vezethetők vissza. Ennek a képviselői úgy gondolják, hogy „a denotáció szempontjából pontosabb, egyértelműbb, félreérthetetlen nyelvi forma eredendően helyesebb, mint az, amely kevésbé pontosan, elnagyoltan, homályosan, félreérthetően utal a denotátumra” (Lanstyák 2017). A pontosság a beszélők szerint is érték, csakhogy a pontosság nem objektíven meghatározható tulajdonság. Akik ismerik és használják a kifogásolt alakokat, azok nem találják őket pontatlannak vagy félreérthetőnek. Pl.

 

Így Vas megyében használják, használjuk ezt a kifejezést, nálunk az „add oda” nem furcsa, és nem okoz félreértést.

Én is baranyai vagyok. Nekünk az idead is logikus, de az odaad is. És ez nem azért van, mert nem értjük az ide-oda mutatószót

 

Az első személyre vonatkozó oda igekötő az internetezők metanyelvi szövegeiben

Az internetes hozzászólások gyűjtése során kiderült, hogy az odaad nekem azok közé a nyelvi jelenségek közé tartozik, amelyeket széles körben helytelenítenek. Több mint hatvan különböző oldalon találtam metanyelvi reakciókat a kérdéses igealakokra vonatkozóan. Ezek megbélyegzése az iskolai oktatásnak köszönhetően terjedt el és folyamatosan terjed ma is. Szerepel iskolásoknak készült nyelvhelyességi versenyek feladatlapjain és felvételi feladatok között is.[13] Ezekben a gyerekeknek a szövegkörnyezet figyelembe vétele nélkül kell kijavítaniuk az add oda nekem szerkezet igekötőjét. Az iskolai oktatás ezzel azt az elképzelést közvetíti, hogy az említett nyelvi forma minden esetben javításra szorul. Szabó Tamás Péter interjújából kiderül, hogy a gyerekek már kilencévesen is tudják, hogy „úgy kéne mondani, hogy add ide” (Szabó–Mátyus 2014, 220. p.). A gyerekek által így elsajátított helyes–helytelen kategorizáció a legtöbb ember későbbi gondolkodásában is jelen van. A fórumozók megnyilvánulásai is azt mutatják, hogy a beszélők felnőttként is követik a preskriptív szabályokat. Hozzászólásaikban többnyire ugyanazokat az ideológiákat lehet felfedezni, mint a nyelvművelők szövegeiben. Néhányukban viszont a nyelvi ismeretterjesztés pozitív hatásait is megfigyelhetjük. Nádasdy Ádám 2003-ban írt egy cikket a jövök–megyek igék használatáról. Az add oda példáját ugyan nem említi meg, de a cikknek köszönhetően a deiktikus kivetítés fogalma bekerült a laikusok metanyelvi diskurzusaiba. A beszélők egy része éppen ezért fogadja el az add oda változó létezését is.

 

Amikor azt mondod valakinek, hogy „add oda”, az ő nézőpontjába helyezkedsz. Éppen olyan, mint amikor csengetnek nálad, és te kikiabálsz, hogy „Jövök!” Pedig nem jössz, hanem mész, ugye.

 

A beszélőkben kialakult ellenszenvet azonban sokszor még a tudományos érvelés sem tudja megingatni.

 

Az add ide a helyes és ennyi. Az ilyen értelmetlen magyarázatokat, hogy a másik szemszögéből beszélek, azok adják, akik nem tudnak helyesen magyarul.

Meg lehet magyarázni, de szerintem is helytelen. Ez olyan, mint ha azt mondanánk valakinek, hogy gyere oda (hozzám).

 

Egy-egy ilyen hozzászólás nem a beszélők véleményét, hanem az előítéleteiket tükrözi, amelyeket nem ők alkottak meg, hanem valószínűleg készen vettek át a környezetüktől. Az ilyen reakciók a nyelvoktatás jellegére is visszavezethetők. A tanulók többnyire leíró jellegű szabályokkal ismerkednek meg, viszont keveset tanulnak a nyelv gyakorlati működéséről. Ezért könnyebben azonosulnak azzal a leegyszerűsített szabállyal, hogy az ide a közeledést, az oda a távolodást jelöli, mint azzal, hogy a beszédhelyzetben nézőpont-áthelyeződés történhet, vagy azzal, hogy megváltozhat az igekötők funkciója.

Az idead mellett érvelők nem csak a szabályosságára, hanem a logikusságára is hivatkoznak. Az add oda nekem létezése is a bizonyítéka, hogy a szavak jelentése nem mindig következik logikusan a szóelemek jelentéséből, ezért ezt nem is lehet a „helyesség” kritériuma.

 

Mivel te eléggé közel vagy magadhoz ezért logikusan úgy a helyes, hogy ide (nekem). Ha viszont magadtól elmutatsz (távolra), akkor logikusan úgy következik, hogy oda (neki).

 

A beszélői reakciók további jellemző vonása, hogy az odaad–idead igéket a jön–megy, hoz–visz igékkel állítják párhuzamba.

 

Másik gyönyörűség: „add oda (mármint nekem) a ceruzát!” Kíváncsi vagyok, aki így mondja, a kutyáját hogyan hívja magához: gyere oda?

 

Az ilyen összehasonlítások téves megállapításokhoz vezethetnek. Ezek az igék ugyanis olyan mozgást jelölnek, amelyeknél hangsúlyosak az irányok.

Bár a nyelvművelői írások erre kimondottan nem utalnak, a laikusok mégis az add oda nekem formát nemcsak nyelvhelyességi hibának, hanem műveltségi kérdésnek is tartják. A nyelvi doktizmus szellemében azt gondolják, hogy az add oda nekem használata az iskolázatlanság, műveletlenség biztos jele.

 

Aki ilyeneket mond, az igenis bunkó! Nincs ezen mit szépíteni!

ezt én primitív szóhasználatnak tartom

Nem kell „tájnyelviséggel” mentegetni a nyelvi bunkóságot!

 

A szerkezet helyességét lényegében csak azok nem ítélik el, akik megtapasztalták a nyelvjárási használatát. A hozzászólók elmondása szerint viszont már nemcsak a nyelvjárásokban fordul elő a beszélő személyére vonatkoztatott odaad ige. Nagyon sokan állítják, hogy a pesti nyelvben is használják és a hozzászólók beszámolói alapján már ellenőrzöttebb szövegekben: szépirodalomban, dalszövegben, filmszinkronban is megjelenik. Azt, hogy az odaad így terjed, az internetezők egyáltalán nem helyeslik. Pl.

 

Pesten sokan használják az „oda” szót az „ide” helyett. De az elég gáz, hogy a filmekben is nagyon gyakran „add oda”-t mondannak ill. szinkronizálnak. Vagy gondoljunk csak Auth Csilla egyik számára, amikor a refrénben folyamatosan ezt énekli:”Add oda nekem”.

Nem nevetséges?Nem igaz, hogy valakik megírják a dalszöveget, sokan elolvassák megzenésítik stb. és nem veszik észre, hogy itt valami nem stimmel?

 

Összegzés

Dolgozatomban két nyelvi jelenségre vonatkozó metanyelvi megjegyzéseket elemeztem. A két elemben az a közös, hogy mindegyikhez kapcsolódnak nyelvhelyességi intelmek, és helyességüket a laikusok is vitatják. A laikusok és a nyelvművelők szövegei alapján leírtam a helytelenítésük okait és az azok mögött álló nyelvi ideológiákat. A nyelvhelyességi ítéleteket minden esetben összevetettem a meglévő tudományos eredményekkel és az általam gyűjtött adatokkal, hogy bizonyítsam a helytelenítésük mellett szóló érvek megalapozatlanságát.

A szakirodalom segítségével rámutattam, hogy a logikátlannak bélyegzett igék valójában a magyar nyelvben működő egyfajta szóalkotási mód megnyilvánulásai, és a tömör kifejezésmódhoz járulnak hozzá. A nyelvhelyességi írások elemzésével kiderítettem, hogy a nyelvművelők a logikátlan minősítést nagyon következetlenül használják. Az igék megítélését számos más ideológia is befolyásolja, ezért a „logikátlan” igék megkülönböztetése teljesen indokolatlan. A nyelvművelőktől eltérően a laikusok nem ismerik az igekötők ellentétező funkcióját, ami lehetővé teszi a felolt ige elmarasztalását a beszélők körében is. Ugyanakkor néhány példamondat látatóvá tette, hogy az általános helytelenítéssel szemben zajlik az olt ige jelentésváltozása, ami feltehetőleg elősegíti majd a szó elfogadását.

Az első személyre vonatkozó odaad ige helytelenítésének az alapja az a téves elgondolás, miszerint az ide–oda igekötőket csak úgy lehet használni, mint az ezeknek megfelelő határozószókat. A laikusok hozzászólásai elárulták, hogy az első személyre utaló odaad igét nyelvtanilag hibásnak tartják, ezért megkérdőjelezik az add oda nekem használóinak a nyelvtudását is. Internetes szövegekből vett példamondatokkal rámutattam arra, hogy az ide–oda igekötők váltakozása több igekötős ige (odaítél, odaajándékoz) használatában is megfigyelhető. Bár a jelenség nagyon régi, a rá vonatkozó véleményekben nem tapasztalható változás. Részben az iskolai oktatásnak köszönhetően az első személyre vonatkozó odaad megbélyegzése állandóan öröklődik. A kitartó elutasítás helyett fontos lenne megismerni a használatának területi, társadalmi eloszlását, mivel csak így lehetne praktikus tanácsokat adni a használatával kapcsolatban.

 

Irodalom

Csapodi István 1887. Tájszók. Dunántúliak. Magyar Nyelvőr, 16/5, 239–240. p. [http://real-j.mtak.hu/5958/1/MagyarNyelvor_1887.pdf] – 2017. április 10.

Dési Edit 2003. A szóképzés képtelenségei. In Abonyi Réka‒Janurik Szabolcs‒Zoltán András (szerk.): Miscellanea Corviniana. Köszöntő könyv Hollós Attila 70. születésnapjára. Budapest, ELTE BTK Keleti Szláv és Balti Filológiai Tanszék, 47–54. p. [https://www.academia.edu/20359560/Miscellanea_Corviniana_K%C3%B6sz%C3%B6nt%C5%91_k%C3%B6nyv_Holl%C3%B3s_Attila_70._sz%C3%BClet%C3%A9snapj%C3%A1ra] – 2017. január 30.

ÉKSz.2 2003. Pusztai Ferenc (főszerk.) 2003. Magyar értelmező kéziszótár. (2., átdolgozott kiadás.) Budapest, Akadémiai Kiadó.

Fabó Kinga 1984. A nyelvhelyességi szabályok jellege. In Fülei-Szántó Endre (szerk.): Norma–átlag–eltérés. Pécsi Akadémiai Bizottság, 23–33.

Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kontra Miklós 1982. Amerikai magyar újságok nyelve a sztenderd magyarral összevetve. Magyar Nyelv, 78, 76–93. p.

Laczkó Krisztina 2006. Az újmagyar- és az újabb magyar kor. In Kiefer Ferenc (szerk.): Magyar nyelv. Budapest, Akadémia Kiadó, 283–306. p.

Lanstyák István 2011. Az elitizmus mint nyelvhelyességi ideológia. In Kozmács István–Vančoné Kremmer Ildikó (szerk.): A csitári hegyek alatt. Nyitra, Arany A. László Polgári Társulás–Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara, 145–154. p.

Lanstyák István 2017. Nyelvideológiai fogalomtár. Kézirat.

MNySz. 2007. Balázs Géza–Zimányi Árpád (szerk.): Magyar nyelvhasználati szótár. Celldömölk, Pauz–Westermann Kiadó.

Nádasdy Ádám 2003. Jövés–Menés. Magyar Narancs, 15/10 [http://seas3.elte.hu/delg/publications/modern_talking/39.html]2017. április 10.

NyKk. I–II. 1980–1985. Grétsy László–Kovalovszky Miklós (szerk.): Nyelvművelő kézikönyv I–II. Budapest, Akadémiai kiadó.

NymKsz.2 2005. Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.): Nyelvművelő kéziszótár. Második, javított és bővített kiadás. Budapest, Tinta könyvkiadó.

Pléh Csaba 2006. Az alaktani és mondattani fejlődés. Kiefer Ferenc (szerk.): Magyar nyelv. Budapest, Akadémiai Kiadó, 54–79. p.

Pléh Csaba 2007. A tér és a nyelv világa. Magyar Pszichológiai Szemle, 62/3, 279–312. p. [https://www.researchgate.net/publication/235798547_A_TER_ES_A_NYELV_VILAGA_—_PLEH_CSABA] – 2017. január 10.

Simonyi Zsigmond 1916. Egy szónak két ellentétes jelentése Magyar Nyelvőr, 45/ 5–6, 215–220. p. [http://real-j.mtak.hu/6017/1/MagyarNyelvor_1916.pdf] – 2017. április 9.

Szabó Tamás Péter 2012. „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos”. A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében. Dunaszerdahely, Gramma.

Szabó Tamás Péter–Mátyus Kinga 2014. Óvodások és kisiskolások nyelvi ideológiái. Ladányi Mária, Vladár Zsuzsa, Hrenek Éva (szerk.): Nyelv–társadalom–kultúra. Interkulturális és multikulturális perspektívák I–II. Budapest, Tinta Könyvkiadó. [http://real.mtak.hu/20198/1/manyeXXIII_CD_u_102102.131214.pdf] 2017. április 10.

Szili Katalin 2000. Lehet-e ezt megtanítni? Intézeti Szemle, 22/1, 60–70. p. [http://epa.oszk.hu/02400/02431/00005/pdf/EPA02431_IntezetiSzemle_2000_1_60-70.pdf ] – 2017. január 30.

Tátrai Szilárd 2000. Az elbeszélő „én” nyelvi jelöltsége. Kísérlet a perszonális narráció szövegtani megközelítésére. Magyar Nyelvőr, 124/2, 226238. p. [http://epa.oszk.hu/00100/00188/00018/124208.htm] – 2017. április 10.

Tátrai Szilárd 2010. Áttekintés a deixisről (funkcionális kognitív kiindulópontból) Magyar Nyelvőr, 134/2, 211232. p. [http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1342/134206.pdf] – 2017. április 10.

Zolnai Gyula 1891. Mátyusföld nyelvjárása. Magyar Nyelvőr, 20, 209–223. p. [http://real-j.mtak.hu/5963/1/MagyarNyelvor_1891.pdf] – 2017. április 10.

 

A párizsi béketárgyalások a kezdődő hidegháború kontextusában

Van-e a második világháborút lezáró béketárgyalásoknak, közelebbről a háborút (legalábbis annak egy részét) hivatalosan lezáró párizsi konferenciának relevanciája a hidegháborúhoz? Összefügg-e vele, s ha igen, mely pontokon? Jelen tanulmány amellett érvel, hogy számos összefüggés fedezhető fel a kettő között, sőt a párizsi béketárgyalások és -konferencia, mint egy másfél éves történelmi folyamat, egyenesen remek esettanulmány annak felmutatásához, hogy konkrétan mi módon alakultak úgy a nagyhatalmak közti nemzetközi kapcsolatok, hogy annak végén már hidegháborúról beszélhetünk.

Az 1945–1947-es időszak rendkívül érdekes a nagy nemzetközi folyamatok szempontjából, mint például az ENSZ megalakulása, a nukleáris korszak kezdete, és – Párizs szempontjából különösen fontos – az a tény, hogy a párizsi béke a jelenlegi európai rend kezdete, alapja, fundamentuma. A szélesebb nemzetközi kontextus azért is releváns mind a Szovjetunió, mind az USA szempontjából, mivel 1945–1947 között mindkét győztes hatalom kitüntetett figyelmet fordított az európai térségnek, amelybe természetesen különös hangsúllyal beleértendő Németország.

Az 1947-es párizsi békeszerződésnek vannak „hagyományos” kontextusai. Nemzetközi viszonylatban ilyen a „győztesek–vesztesek” megosztottság, amely mellett a párizsi békekonferenciát jellemzően a magyar, a cseh-szlovák stb. nemzeti történelmek kontextusában szoktuk értelmezni. Nemzeti és nemzeti bilaterális viszonylatban jól ismertek a magyar–csehszlovák, magyar–román, magyar–szovjet, csehszlovák–amerikai stb. relációk, mi több, ezek a kontextusok olyannyira kézenfekvőek, hogy nem akad mérvadó történeti munka, amely mellőzné az érintett államoknak a két meghatározó nagyhatalomhoz való viszonyát, mint például a csehszlovák vagy a magyar kormány és békedelegáció viszonyát a nagyhatalmakhoz. Ebbe a viszonyba beleértendők a győztes hatalmak képviselőihez eljuttatott emlékiratok, a velük folytatott háttértárgyalások, sajtókampányok stb., mint pl. Nagy Ferenc tárgyalásai Dean Acheson külügyminiszter-helyettessel, J. F. Byrnes külügyminiszterrel és magával Harry Truman elnökkel stb. Nem véletlen, hogy mindezeket a kérdéseket viszonylag alaposan feldolgozták az érintett történetírások.[1]

Annak a gondolatnak, hogy a párizsi béketárgyalások és -konferencia releváns kontextusai közé besorolhatjuk a hidegháborút is, az képezi az alapját, hogy a béketárgyalások különféle fázisai 1945 ősze és 1947 februárja között zajlottak, sőt a ratifikációval együtt 1947 őszéig.[2] De nemcsak az időbeli és térbeli egybeesés alapozza meg, hogy Párizs kiváló esettanulmány legyen a hidegháború kezdeteihez (Párizsban azok az államférfiak voltak egymással kapcsolatban, akik később aktorai lettek a korai hidegháborúnak is), hanem azok a tudományos viták is, amelyek a hidegháború mint történeti korszak kezdetének megítélésére vonatkoznak; lásd például Békés Csaba, Fischer Ferenc, Borhi László és mások, valamint a nemzetközi szakirodalom eltérő véleményeit ez ügyben.

Ezek alapján releváns kérdésként felvethető, hogyan viszonyult a párizsi békekonferencia ahhoz a hidegháborúhoz, amely 1946-tól már zajlott, bár még csak lappangva pulzálva. Az bizonyos, hogy a világháború utáni nagyhatalmi pozíciófogásnak legkésőbb 1946-ban, főleg annak második felében, és különösen 1947-ben már határozott és jól felismerhető jelei voltak. A nemzetközi szakirodalomban abban nem nagyon van vita, hogy „1947 volt a hidegháború igazi kezdete” (McWilliams–Piotrowski 2014, 39. p.), az már azonban, hogy mikor történt meg a két szuperhatalom közti szakítás, kérdéses.

A párizsi béketárgyalások és -szerződés, valamint az azt körülvevő egyéb nemzetközi események dinamikája nézetem szerint azt mutatja, hogy a két nagyhatalom között fokozatosan gyülemlő kisebb, önmagukban még kezelhető konfliktusokból pontosan a párizsi folyamat alatt halmozódtak kritikus mennyiségűvé a sérelmek, és rögtön a párizsi békék aláírása után láthatóvá vált a nagyobb konfliktus, a szakítás.

A széles körben ismert történelmi építőkövek mellett,[3] amelyekből összerakódott a korai hidegháború, számos ritkábban figyelembe vett érv van, amelyek kifejezetten a párizsi békekonferenciához kapcsolódnak. A szakirodalom több érdekkülönbségre rá szokott mutatni, pl. J. F. Byrnes és V. Molotov között már a párizsi konferenciát megelőzően és az alatt is. Ezek között elvi-politikai ügyek éppúgy szerepelnek, mint procedurális ügyek. Az elvi indíttatású ügyekre példa a Szovjetunió pragmatikus-hatalmi megközelítése, amely szemben állt az USA egyes emberjogi alapú megközelítéseivel, mint például „a nyelvhatárok és a politikai határok szinkronizálásával”, vagy azzal az amerikaiak által nem elutasított elvvel, hogy ha már lakosságcserére kell sort keríteni, akkor az „önkéntes, többéves és nemzetközileg ellenőrzött lakosságcsere” legyen. (Romsics 2006, 51., 54. p.) A nagyhatalmak procedurális konfliktusai tetten érhetők a párizsi konferencia sok forrásában, mint például a módosító javaslatokban stb. A párizsi konferenciához kapcsolódó sok apróbb nagyhatalmi érdekkonfliktus egyik legkonkrétabb ügye a békeszerződés Dunával, illetve a dunai hajózással foglalkozó VII. része, ahol „az angolszász hatalmak álltak szemben a Szovjetunió vezette blokkal, előbbiek a dunai forgalom teljes szabadságát pártolták, míg a Szovjetunió saját ellenőrzése alá kívánta azt vonni”. (Romsics 2006, 234. p.)

A párizsi békekonferenciának a hidegháborúval kapcsolatos további lényeges vonatkozása az, hogy az USA és Nagy-Britannia kiszorította a Szovjetuniót az Olaszországgal kötendő békéből. (Wegs 2002, 20. p.) Az USA szempontjából az olasz békeszerződésnek valóban kiemelt szerepe jutott. Ennek a problémakörnek része volt egyfelől az ún. olasz precedens, másfelől a Trieszt-kérdés. Az olasz precedens tömören azt jelentette, hogy az olasz Szövetséges Ellenőrző Bizottságban (SZEB) a Szovjetunió szerepe formális volt – viszont a Szovjetunió ugyanezt az eljárási mintát kihasználta a többi béketárgyalás, azaz a kelet-európai országok kapcsán.

A Trieszt és környéke körüli territoriális vita Olaszország és Jugoszlávia között kiválóan példázza, hogyan halmozódott a béketárgyalások kezdete óta és mindvégig a párizsi béke aláírásáig, sőt azon túl is egy nemzetközi probléma. Trieszt példa a két nagyhatalom elhallgatott, visszafojtott dühére, mint ahogy példa arra is, hogy a párizsi békét a nagyhatalmak még összeszorított fogakkal végigcsinálták, ám utána búcsút mondtak egymásnak. (Judt 2007, 105. p.)

Trieszt kérdése rendkívüli mértékben foglalkoztatta Truman elnököt – sokkal jobban, mint Kelet-Európa bármelyik állama. Az egyik Sztálinnak írt levelében az amerikai elnök úgy fogalmaz, hogy a Trieszt–Venezia Giulia „kérdést nem pusztán olasz–jugoszláv határvitának kell felfogni, hanem úgy kell rá tekinteni, mint egy principiális kérdésre, amely a többi (felmerülő) területi vita megoldásának a vezérfonala, és az európai tartós béke alapköve”.[4] Sztálin válasza kiábrándító volt – emlékszik vissza Truman –, mivel „Sztálin Tito pártját fogta”. (A két államférfi levélváltása egyébként G. F. Kennan közbenjárásával zajlott.) A Trieszt-kérdés időleges megoldására 1945 júniusában került sor, amikor meghúzták a Morgan-vonalat, létrejött egy mondvacsinált, kvázi független állam, pontosabban két katonai körzet: egy A (nyugati) zóna, benne Trieszttel, amely amerikai és brit katonai fennhatóság alatt állt, és egy B (délkeleti) zóna, amely jugoszláv fennhatóság alá került. A szövetségesek Trieszt körüli konfliktusai rendszeresen felbukkantak a párizsi békekonferencián. 1946. augusztus 1-jén például a jugoszláv delegáció vezetője, Edvard Kardelj fő érvei között bukkant fel Trieszt, amikor Kardelj kijelentette, hogy a Külügyminiszterek Tanácsa „elvette” Jugoszláviától Triesztet, és igazságtalanul húzta meg az olasz–jugoszláv államhatárt. (Romsics 2006, 193. p.) Mint később kiderült, mindez csak ideiglenes megoldás volt, amely további ellenségeskedéseket szült – mégis: Trieszt státusát, azaz a Morgan-vonalat szentesítette a párizsi béke.

Az olasz precedens és a Trieszt-vita már hidegháborús érvek voltak abban az értelemben, hogy bennük a nagyhatalmi erőpolitika mellett megjelentek az ideológiai konfliktusoknak is. A Párizsban tartózkodó amerikai konferenciaküldöttség számos tagjától maradt fent írásos forrás arra nézvést, hogy az USA számára Olaszország kiemelt jelentőséggel bírt mind katonai, mind politikai szempontból. Köztük pl. Charles H. Bonesteel, aki az amerikai küldöttség katonai tanácsadójaként volt jelen Párizsban, számos alkalommal leírta 1946 során, hogy Olaszországban az USA legfőbb politikai érdeke „a kommunista befolyás elleni harc”.[5] A kezdődő hidegháború egy-egy ideológiai vonatkozását a magyar delegáció is alkalmazta mint argumentációt. Štefan Šutaj szerint a magyar delegáció egyes tagjai, mint például Auer Pál a magyar érdekeket úgy tálalta, mint „amelyeket azért érdemes támogatni, hogy Magyarország segítséget kapjon a kommunizmus elleni harcában a Szovjetunió vezette szláv blokk ellenében”. (Šutaj 2014, 165. p.) Hasonló utalás van ugyanerre a jelenségre Romsics Ignácnál is. Itt a szerző Szegedy-Maszák Aladár és Auer Pál háttérmunkájára utal, melynek során Szegedy-Maszák „mélységes aggodalmát fejezte ki afölött, hogy a náci Lebensraum politikát minden jel szerint egy olyan érdekszféra-politika váltotta fel, amely Európát kettévágva Magyarországot a többi kelet-európai országgal együtt a Szovjetunió fennhatósága alá látszik utalni” (Romsics 2006, 201. p.), továbbá hogy a magyar küldöttség egyes tagjai épp ezen az ideológiai alapon kérték az USA támogatását. Ezek és további kisebb-nagyobb konfliktusok mutatják azokat a hatalmi és ideológiai jegyeket, amelyeket már a kortársak is konfliktusosnak láttak, utólag pedig a hidegháború legkorábbi jelenségeiként, annak legkorábbi összetevőiként értelmezhetünk.

A hidegháború nagy körvonalait vázolja fel az a tény is, hogy a két szuperhatalom 1946–1947-ben teljesen eltérő stratégiai célokkal érkezett Párizsba. Az egyik oldalon a „szovjet biztonságpolitikai prioritások” álltak – ahogy Mark Kramer fogalmaz (frappánsan, bár véleményem szerint kissé eufemisztikusan). (Idézi Bottoni 2015, 46. p.) A másik oldalon viszont az USA és Nagy-Britannia háború utáni terveiben Kelet-Európa másodlagos szerepet játszott (Bottoni 2015, 38. p.), ami elég megalapozott állításnak látszik, ha összehasonlítjuk azzal, hogy mennyivel határozottabb álláspontot foglalt el az USA a Szovjetunióval szemben pl. Olaszország (Trieszt) vagy Irán ügyében.

A párizsi békekonferenciától első hallásara igen távol álló Iránt azért érdemes megemlíteni, mert az Iránban 1945-ben (!) bekövetkezett helyzet (ahol is a Szovjetunió egy pro-szovjet rezsimet kívánt felállítani) nemcsak az egyik legelső territoriális-ideológiai konfliktus volt az USA és a Szovjetunió között, de ahhoz is nagyban hozzájárult, hogy 1947 legelején Truman elnök megvált külügyminiszterétől, J. F. Byrnestől.[6] Robert H. Ferrell szerint Byrnes és a háttéremberei (Donald S. Russel és Benjamin V. Cohen) ignorálták Trumant és nem nagyon hallgattak a Külügyminisztérium apparátusára sem. Bár Byrnes külügyminiszterként a szovjetekkel szemben a kemény kéz politikáját szorgalmazta, és ebben hasznos partnere volt Trumannak, a két ember személyes viszonya rossz volt. Az első nagy összeütközésük épp az 1945 végi moszkvai előkészítő konferencián történt, ahol Byrnes – Truman szerint – nem képviselte elég határozottan az USA érdekeit: mégpedig Iránban. A moszkvai külügyminiszteri konferenciát záró kommünikében Iránt meg sem említették, amit Truman egy levélben rótt fel Byrnesnek: „Oroszország lázadást szít és csapatokat tart egy szövetségese földjén – Iránban. Ha Oroszország nem szembesül vaskézzel és kemény nyelvezettel, akkor újabb háborúra van kilátás. Ők csak egy nyelvet ismernek.” És ebben a kontextusban hangzott el az „Elegem van az oroszok babusgatásából!” mondat – ami tehát nemcsak Truman személyes frusztrációját fejezte ki a Szovjetunió lépései miatt (Judt 2007, 105. p.), hanem ami az amerikai külügyi apparátus felé irányzott kritika is volt Truman részéről. Ilyen körülmények között, a Trumannal való többszöri konfliktus után mondott le 1947. január 21-én Byrnes, és lépett helyébe, a párizsi béke aláírása előtt kb. két héttel George C. Marshall.

Konklúziók

Amíg a szovjet oldalon a párizsi békekonferencián már az „erő” és a „befolyási övezet” voltak a kulcsszavak (Bottoni 2015, 38–39. p.), addig az amerikai oldal viselkedése a „kivárás”, a „határozatlanság” és a „passzivitás” szavakkal írható le. 1946-ban nemcsak hogy javában zajlott Kelet-Európa szovjetizációja (Judt 2007, 39. p.), hanem 1947-ben már csúcsra járt, és ezt még a legszovjetbarátabb szlovák történészek, pl. Dagmar Čierna-Lantayová is elismerik.[7] Ezzel szemben Washington csak 1946 őszén kezdte el felülvizsgálni saját Szovjetunió-politikáját, és az ezzel kapcsolatos érdemi tettekre, tehát az Európa-politika praktikus áthangolására csak 1947 vége felé, jóval a párizsi békekonferencia lezárása után került sor. Igen sommásan fogalmazva: Párizsban a hidegháború nagyhatalmi viszonyainak szempontjából a tudatos és célzott szovjet eredménymaximalizáció állt szemben az „amerikai naivitással”. (Robert J. Wegs 2002, 19. p.)

A háború utáni Szovjetunióra vonatkozó koherensebb amerikai gondolkodásmód épp a párizsi békekonferencia végső szakaszában, 1947 első felében kezdett kialakulni. Az áthangolás félreérthetetlen jele volt Byrnes külügyminiszter 1946. szeptember 6-i beszéde Stuttgartban, amelyben megnyugtatta Nyugat-Németországot, hogy az USA Európában és az országban fog maradni (Németh 2006, 239. p.; Judt 2007, 105. p.) – és ez után 1947 első hónapjaiban az amerikaiak elkezdték elforgatni a kormánykereket.

Vagyis Párizsban egy késlekedő USA-t látunk, ahol a diplomáciai „jelek” összegyűjtése és a határozottabb döntés között rendkívül hosszú idő telt el. James Forrestal 1947 nyarán kezdeményezte, hogy gondolják újra a Szovjetunióval szembeni amerikai külpolitikát. Így született meg (majd másfél évvel később!) „Az Egyesült Államok biztonságát fenyegető szovjet lépésekkel szembeni amerikai célkitűzések” (1948. november 23.) című dokumentum (NSC 20/4). Sőt, az amerikai külpolitika a kelet-európai szovjet csatlós államok tekintetében csak 1949. szeptember 4-ére keltezett „Memorandum” alapján lépett (NSC 58, illetve NSC 58/2), és amelyet csak 1949. december 13-án írt alá Truman elnök. Mindezek fényében az 1947. március 12-re datált Truman-doktrína nem egy kezdet volt, hanem az USA már megváltozott Európa-politikájának a felszínre törő jele. (Sestanovich 2014, 19. p.)

A párizsi békekonferencia kezdetét még a status quo megtartására való törekvés határozta meg, illetve szovjet részről „a háború gyümölcseinek” a megtartása. (Mezei 2001, 117. p.) Ez a stabilitásra való törekvés, a háború utáni világrend kialakítására való törekvés fontosabb volt minden más, kisebb konfliktusnál. Ugyanakkor a béketárgyalások alatt már bőven zajlottak – bár túlnyomó részt rejtve – azok a diplomáciai konfliktusok és folyamatok, amelyek szinte a párizsi békeszerződés aláírása napján a felszínre törtek. 1946 végén, 1947 első hónapjaiban még tartott a nagyhatalmi kohézió, mert ez volt a közös érdek. De az ez után következő békék kapcsán (Japán, Németország, Ausztria) már nem.

Megjegyzés: Jelen tanulmány annak az előadásnak a szerkesztett változata, amely azonos címmel hangzott el a Miklós Péter által szervezett Második Trianon c. konferencián a hódmezővásárhelyi Emlékpontban 2017. február 9-én Romsics Ignác, Vizi László Tamás és Gulyás László előadásainak társaságában

Irodalom

Auer, Pál: Fél évszázad. Washington, Occidental Press, 1971.

Bottoni, Stefano: A várva várt nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2015.

Čierna-Lantayová, Dagmar: Tradícia a dejiny. Vybrané otázky zo slovensko-maďarských a slovensko-ruských vzťahov (1934-1949). Bratislava, Historický ústav SAV–Typoset print, 2009.

Fischer Ferenc: A kétpólusú világ 1945–1989. Budapest–Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2005.

Horváth Jenő (szerk.): A klasszikus hidegháború időszaka 1945–1962. Diplomáciatörténeti szöveggyűjtemény. Budapest, BKÁE Nemzetközi Kapcsolatok Tanszék, 2001.

Judt, Tony: Povojnová Európa. História po roku 1945. Bratislava, Slovart, 2007.

Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában. Magyarország és a szovjetrendszer. 1945–1990. Budapest, Osiris Kiadó, 2014.

McWilliams, Wayne C.–Piotrowski, Harry: The World since 1945. A history of international relations. 8th edition. Lynne Rienner Publisher Inc., 2014.

Mezei Géza: Európa kettészakítása és a kétpólusú nemzetközi rend születése. Új Mandátum Könyvkiadó, 2001.

Németh István: Európa 1945–2000. A megosztástól az egységig. Aula Kiadó, 2004.

Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. 1. és 2. kötet. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Sestanovich, Stephen: Maximalist. America in the World from Truman to Obama. New York, Vintage Books, 2014.

Šutaj, Štefan: Parížska konferencia 1946 a mierová zmluva s Maďarskom. Prešov, Universum, 2014.

Vajda Barnabás: Hidegháború és európai integráció – Régi és új értelmezések a 20. század második felének történeti értelmezéséhez. Komárom, SJE Tanárképző Kar, 2015. /Monographiae Comaromienses, 16./

Wegs, Robert J.–Ladrech, Robert: Evropa po roce 1945. Vyš

 

„Itt kutatási szabadság van” – Beszélgetés a 60 éves Öllös Lászlóval

60 éve, 1957-ben születtél Pozsonyban, de egész életedet a Csallóközben töltötted. A korosztályodban, főleg vidéken, még sok volt az első generációs értelmiségi. A te családi háttered azonban eltért ettől.

Így van. Én második generációs értelmiségi vagyok, vagy néha úgy is szoktam mondani, hogy két és feledik generációs. Ugyanis az apai nagyapám Pápára járt a református gimnáziumba – abban az időben az érettségi már „párbajképessé” tette az embert, az volt a belépő a középosztályba, csak hát a világháború megakasztotta őt, ott kellett hagynia az iskolát. A nagyanyám még a leveleit is megmutatta nekem, olyanok voltak, mint Nyilas Misi levelei annak idején, nagyon nagy élmény volt olvasni. Tele voltak helyesírási hibával, és javarészt ennivalót kért. Valóban nagyon hasonlítottak Nyilas Misi leveleire. Tehát nem véletlenül került az én édesapám egyetemre. Ez azért volt lehetséges, mert a nagyapám már értette a tanulás fontosságát. Gyerekkoromban azt láttam, hogy rendszeresen olvas, szépirodalmat, de mezőgazdasági szakirodalmat is, ami az akkori paraszti világban egészen egyedülálló volt. Ha csak tehette, rádiót hallgatott, tehát nagyon tájékozott ember volt, aki a nagyobbik fiát tovább taníttatta, mert látta, hogy van benne adottság, tehetség. A nagyapám egy életen keresztül nem bírta elviselni azt, hogy elvették mindenét az államosítás idején, éppen amikor felemelkedett volna. Mivel ő szakirodalmat is olvasott, ezért olyan dolgokkal próbálkozott, amikkel a faluban senki sem. Elkezdett cukorrépát, sárgarépát termeszteni, szerződést kötött a diószegi cukorgyárral, elkezdett nagyobb távlatokban gondolkozni. Ő volt az első a faluban, aki taníttatta a fiát. Ezért mondom, hogy két és feledik generációs értelmiségi vagyok, mert a nagyapám már épp belépett volna ezen a kapun, a világ akadályozta meg abban, hogy még egy lépést tegyen, a fiát azonban tudatosan tolta előre. És hát édesapám, ő bizonyos értelemben polihisztor volt. Biológiát és földrajzot tanult. Eredetileg földrajzot és történelmet szeretett volna, de nem nyílt ilyen kombináció a főiskolán, ez már a kommunizmus időszaka, az ötvenes évek, nem lehetett bármilyen kombinációt választani. De végül érdekes módon a biológiát szerette meg jobban, bár eredetileg az érdekelte kevésbé, és vérbeli biológus lett belőle, akit emellett mérhetetlenül érdekelt a történelem, az emberi társadalom mint olyan, és hát felépített magának egy nagy, mintegy kétezres könyvtárat, ami akkoriban szintén nem volt mindennapos. De újra mondom, ennek az alapjait ő még otthon látta. És hát én ebben nőttem, ezzel voltam körülvéve. Bármilyen könyvet levehettem a polcról, és elmélyedhettem benne. Ezzel telt az én gyerekkorom. Rengeteget olvastam, emellett nagyon-nagyon sokat beszélgettem édesapámmal. Meg rendkívül vonzottak az érdekes emberek, akik mások voltak, mint a kor átlaga, és megpróbáltam velük beszélgetni, megtudni, hogy ők miért olyanok, amilyenek.

 

Nagyapádról szólva említetted, hogy református családból származol.

Így van. Apai ágról.

 

Volt ennek jelentősége? Vagy ez egyszerűen egy tény volt, ami különösebben nem foglalkoztatott?

Volt jelentősége, ahogy a másik ágnak is. Én vegyes családból származom. Édesapám magyar nemes, hétszilvafás, sajnos (nevet), édesanyám viszont Morvaországból betelepült szülők gyermeke, akik az első republika idején jöttek ide egy nagy majorságba mint kolonisták, úgyhogy az anyai nagyapám Zlínből származott, az anyai nagyanyám pedig a Jeseníky túloldaláról, tehát Sziléziából. Ott van a családnak olyan ága is, amelynek német neve van. Valahogy megúszták a kitelepítést. Tehát származás tekintetében egy jó kis keveredés volt bennem, s ezt én tudtam.

 

Tehát ez beszédtéma volt a családban…

Igen, ez abszolút beszédtéma volt, ahogy mondani szokták aztán később, én vagyok a legrosszabb szlovák, egy személyben két oldalról kerítem be tulajdonképpen ezt a kicsi országot. A reformátusság az ott volt rettenetesen fontos, hogy az én apai nagyanyám, aki amúgy Hodosból származott, Dunaszerdahely mellől, egy nagyon-nagyon céltudatos, rendszerető asszony volt, aki emellett – hogy is mondjam – végtelenül szabályszerűen gondolkozott. Ezt nagyon nehéz leírni. Van az a kifejezés, hogy vastagnyakú kálomista – hát asszonyban ő volt ilyen. Bizonyos kérdésekben abszolút nyitott volt, más kérdésekben viszont nem lehetett vele zöld ágra vergődni. Amit mi gyerekként érzékeltünk, az az alábbi volt: belebeszélhettünk abba, hogy mit főzzön. De utána, mikor meg volt főzve, nem volt olyan, hogy nem eszi meg az ember (nevet). A világ leszakadt volna. Ő volt a királyné a családban. A nagyapám ezt rendkívül nagy emelkedettséggel viselte – a nagyanyám mondta a magáét, ő hallgatott, legfeljebb kiment. S közben az is folyamatosan benne volt a levegőben, hogy körülöttünk valami olyan rend van, ami nem jó rend, és van egy másik, helyes rend. Templomba járó emberek voltak, engemet is mindig vittek magukkal, s akkor ez is része volt a témarendben, hogy „ezek” az egyházat is tönkreteszik.

A másik ág az katolikus, ott a nagycsalád állt mindenek felett. Volt az évben néhány olyan esemény, a legfontosabb a nagyapám születésnapja volt, amikor két disznót vágtak, mert az egyiket megették egy ültő helyükben. Olyankor összegyűltek mindenhonnan, Csehországból, összejött mindenki, és akkor együtt voltak két napig, és rettenetesen jól érezték magukat, amibe az is belefért, hogy bizonyos emberek bizonyos emberekkel mindig összevesztek. Ez az esemény természetes része volt, nem lehetett tudni, hogy miért, ami aztán elmúlt. És rengeteg gyerek volt, unokatestvérek, sok-sok nyaramat töltöttem ott.

 

A fentiekből úgy tűnik, hogy a pályaválasztásodra a család, édesapád hatott leginkább.

Az elmondottak ellenére nem igazán. Ugyanis eredetileg nem olyan szakra készültem, amit aztán tanultam – tehát hasonló helyzetbe kerültem, mint az apám. Másodikos-harmadikos középiskolásként abban spekuláltam, hogy erdészetet szeretnék tanulni. Fekete István-regények, természet… valami erre vonzott. Aztán harmadikos koromban erről letettem, jött egy nagy fordulat. Ez egy ismerősnek, egy félig-meddig barátnak volt köszönhető, aki először kezdett el velem beszélgetni arról, hogy mi is a filozófia, s különféle mély kérdések merültek ott fel, hát el lehet képzelni, egy idősödő kamasz számára, aki már kifele tart a kamaszkorból, ez mennyire izgalmas dolog. Legalábbis számomra az volt. Hazamentem, és körülnéztem a polcon, hogy mit találok. Ez a terület az édesapámat nem érdekelte különösebben, ámde és ugyanakkor azért ez-az volt a könyvtárában. Az első könyv, amit ott a polcon találtam, Kantnak A tiszta ész kritikája volt. Egy rettenetesen elvont mű, és meglehetősen hosszú. Leakasztottam, és nekihasaltam, lássuk, hogy mi a fene is ez. És hát olyan élmény ért, ami még soha: olvastam az első mondatot, a másodikat, harmadikat, és semmit nem értettem belőle. Addig, ha elkezdtem olvasni egy könyvet, akkor legfeljebb nem érdekelt, és nem olvastam tovább. De olyannal még nem szembesültem, hogy olvasom a szöveget, mondatot mondat után, magyarul van, és fogalmam nincs, hogy mit jelent. A problémát magamnak a következőképpen fogalmaztam meg: vagy én vagyok a hülye, vagy a szerző. De hát mivel a szerző világhírű ember, valószínűleg nem ő, hanem minden bizonnyal én. Tehát ha én ezt meg akarom érteni, akkor nekem dolgoznom kell magamon, ezt nem lehet csak úgy nekifutás nélkül, lendületből megérteni, akkor itt tanulni kell a megértéshez. Hogy nekem ehhez valami alapot kell leraknom, hogy én ilyen dolgokat megértsek.

 

Ne felejtsük el, hogy most a hetvenes évekről beszélünk.

Bizony. A hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje. Amikor elkezdtem kérdezősködni, hogy mi az, hogy filozófia, azt mondták nekem, hogy filozófia? Ja, az a marxizmus. Merthogy úgy nagyjából a nép ennyit tudott. Hát akkor lássuk, hogy mi is az a marxizmus. S itt is egyből „belecsaptam a lecsóba”, begyűjtöttem magamnak Karl Marxnak A tőke című háromkötetes monumentális művét, ami nem is igazán filozófia, hanem közgazdaságtan elsősorban, s elkezdtem olvasni. Hogy rövidre fogjam, az első kötetet egy egész nyáron keresztül forgattam, úgy, hogy talán ötször-hatszor elolvastam, és lassan építettem fel magamban, hogy miről is szól ez az egész.

 

Középiskolásként olvastad végig A tőkét?

Ez közvetlenül az érettségi után történt. A második kötettel két hét alatt végeztem, a harmadik kötettel meg már szinte pillanatok alatt. Ez egy óriási élmény volt számomra, hogy ha én alaposan elgondolkodom, és megtanulok rendszeresen gondolkodni, akkor ezeket a dolgokat meg tudom érteni. Volt még egy hasonló, bár későbbi élményem. Volt néhány tantárgy, amit nem szerettem, és gyenge is voltam belőlük – nem meglepő módon a matematika, a fizika és a kémia. És miután én ezekből a tárgyakból inkább csak botladoztam, a szükséges energia minimumát fektettem a tanulásukba. Aztán egyszer a kezembe vettem Euklidész Elemek (Sztoikheia) című munkáját, ami az első rendszeres matematika. Elkezdtem olvasni, és kinyílt előttem a matematika világa, megláttam, hogy az milyen gyönyörű. Ez már nem az iskolás matek volt, hanem egy eredeti mű. Teljesen odáig voltam, viszont az is világos volt számomra, hogy erről már lekéstem. Ez az élmény sokkal hamarabb kellett volna, hogy érjen ahhoz, hogy én mélyebben elmerüljek a számok birodalmában. Már késő volt, számomra ez már legfeljebb csak egy érdekes ablak lett, ami segít betekinteni egy új területre. De ez is hatalmas élmény volt, fantasztikus megvilágosodás, hogy micsoda egy rendszeres világ a matematika, mennyire világos, tiszta és logikus. S ekkor döntöttem el, mindezen élmények hatására, hogy akkor én nekiállok, nincs más megoldás, mint hogy elolvassam a világ legfontosabb könyveit.

 

Emlékszem, egyetemistaként is szisztematikusan olvastad a nagy alapműveket.

Igen, szisztematikusan, egyiket a másik után, mert történelmi olvasottságomnak köszönhetően evidens volt az az összefüggés, hogy a később jövők tanulhattak a korábban élőktől, ez fordítva viszont nem lehetséges. Tehát úgy gondoltam, hogy mivel ez a gondolatvilág természetesen időrendi sorrendben fejlődött, amennyiben az ember nem interpretációkat olvas, hanem eredeti munkákat, akkor szépen felépítheti az emberiség kultúráját, s megértheti, legalábbis részben, hogy miért ott vagyunk, ahol vagyunk. S ekkor megint volt egy nagyon fontos élményem, ami azonban egyben csapda is volt, és jó sokáig eltartott, amíg ezt észrevettem. A csapdát maga Arisztotelész állította. (nevet) Az ő egyik nagy ismeretelméleti felfedezése a metafizika, a lényeglátás, tehát hogy a dolgoknak van lényegük, vannak szubsztanciális és akcidentális elemeik – vannak olyan elemeik, amelyek az adott dolgokat azzá teszik, amik, és vannak elemeik, amelyek szintén a dolgok részei ugyan, de ha elvesszük őket, attól a dolog minősége nem változik, ugyanaz a minőség marad. S ha én megtanulom elválasztani ezt a kettőt egymástól, akkor rájöhetek arra, társadalmi vonatkozásban is, hogy mi az, ami a dolgot azzá teszi, ami. Ez egy olyan módszertani vezérelv volt, ami mind a mai napig elkísér engem, s megpróbálom ezt minden egyes fontos kérdésnél alkalmazni. A csapda nem a látásmódban volt, hanem a látásmód rám gyakorolt hatásában: azt gondoltam, hogy ezáltal kézben tartom a világot. Hogy mindent meg tudok érteni, nem mindenféle lényegtelen, mellékes vonatkozásaiban, hanem a legfontosabb vonatkozásaiban.

 

Erre mikor ébredtél rá?

Soká.

 

Még mielőtt előreszaladnánk az egyetemi évek felé, maradjunk egy kicsit ennél a korszaknál. Elmondtad, hogy középiskolásként elkezdtél szisztematikusan olvasni. Amiben éltünk, az azért egy zárt világ volt. Nyilván hozzá tudtál férni a marxista filozófiához, a régi görögökhöz, de sok mindenhez meg nem. Nem torzította ez a tudásodat?

Nem, ez nem volt probléma abban az időben, mert amihez igazában nem tudtam volna hozzáférni, az a huszadik század legvégének irodalma. Attól azonban én messze voltam. A magyarországi könyvkiadás kiváló volt ebben a tekintetben. Gyakorlatilag mindent, vagy szinte mindent megtaláltam, amit kerestem. Az ottani fordításirodalom lényegében a huszadik századig lefedte az összes fontos művet. Legfeljebb nehéz volt megszerezni, mert régebben adták ki, de alapvetően mindent meg lehetett kapni. S én elkezdtem a könyvtáramat építeni.

 

Ehhez képest magyar–történelem szakon kötöttél ki.

Igen, merthogy én még akkor mindenféle lehetőségeket mérlegeltem… A következő volt a probléma: filozófiát szerettem volna tanulni, de miután az ember megnézte, hogy ez konkrétan mit jelent nálunk – hiszen külföldön tanulni nem lehetett –, akkor rájött arra, hogy itt csak marxista-leninista filozófia van. És a pozsonyi egyetem filozófia tanszékéről azt hallottam, hogy Szlovákiában a kommunista párt alapszervezetei között a tanszéki szervezet viseli az egyes számot… Nem tudom, így volt-e, de ezt mondták. Világos volt számomra, hogy onnan legfeljebb egy éven belül kirepülnék. Talán be tudnék kerülni, az is bizonytalan, de hogy nem fejezném be a tanulmányaimat, az gyakorlatilag biztos volt. Nem bírtam volna ki azt ott, mert akkor már kezdtem túljutogatni ezen az ideológián, a marxizmusból is a reformdolgok, a hatvannyolcasok kezdetek el érdekelni. Itt is volt egy alapélményem, ezt szívesen elmondanám. 1968-ban ugye még kicsi gyerek voltam, de már ezt-azt láttam, és egyszer azt vettem észre, hogy édesapám nagyon felindultan ül a tévé előtt, és néz valamit. Megkérdeztem tőle, hogy mit néz. Azt mondta, hogy a háború utáni időszak óta ez az első olyan alkalom, amikor demokratikusan választják meg az ország köztársasági elnökét. Ludvík Svobodát választották akkor.[1] Nekem két kérdésem volt: mi az, hogy köztársasági elnök, meg mi az, hogy demokratikus, ugye? S akkor beállított a két lába közé, azt mondta, nézd a képernyőt, az a bácsi ott, az lesz az ország első embere. És az, hogy őt megválasztják, az úgy történik, hogy cédulákat dobnak egy urnába, minden képviselő, s azért demokratikus, mert nem látja senki, hogy ki kire szavazott, ám ha a kezüket kellene felemelni, akkor mindenki láthatná, hogy ki kire szavaz, és akkor mindenfélét csinálhatnának velük. És ha ő megkapja a többséget, vagy nem tudom, mennyi szavazat kellett, akkor ő lesz a köztársasági elnök. S akkor ezt nagyon megjegyeztem, hogy ez mennyire fontos dolog. Édesapám 68-ban mindenbe belemászott, abban a kisvárosban, Dunaszerdahelyen, ahol éltünk, találkozók, megbeszélések zajlottak, aztán bejöttek az oroszok, az is óriási élmény volt, ahogy az a hadsereg bezúdult… Még meg is sebesültem. (nevet) Nagyszüleimnél voltam éppen, és van egy olyan növény, hogy tövises iglice, az nőtte be a kert hátulját, az utolsó kerítést, s mivel a kerítésen túl, a főúton zúdultak a felfegyverzett csapatok, ezért én nekitámasztottam az iglicének egy létrát, és felmásztam, hogy hát nézzem ott a tankokat meg egyebeket. És egy hülye katona felém fordította a géppuskáját. Ijedtemben beleugrottam az iglicébe. (nevet) Komolyan végighasította a kezemet. Na és akkor mindenki magyarázta, hogy megszálltak bennünket, elfoglaltak bennünket, s ezt a folyamatot itt most katonai erővel leverik, stb., stb., ez óriási nagy élmény volt egy olyan kis srácnak. S akkor nagyon sokat beszéltek a háborúról, hogy az hogyan volt, amikor az oroszok bejöttek…

Szóval, az eleve benne volt a családban, hogy ami körülöttünk van, az rossz. Tehát a rendszer rossz, nem jó, ez egy elnyomó rendszer. Ezt én már a nagyapámtól megkaptam, aztán a szüleimtől, mindenkitől. A családban édesanyám volt a pragmatikus, aki ezt mind tudta, de azt mondta, hogy valahogy létezni kell ebben a helyzetben. Amit el kellett intézni, amit ki kellett ügyeskedni és járni, azt mind ő csinálta. Az mind az ő műve volt, szinte mindig.

Vissza a pályaválasztáshoz: megpróbálkoztam a régészettel. Öt embert vettek fel összesen, semmi esélyem nem volt. A következő évben még mindig valami ilyesmiben spekuláltam, régészet talán nem is nyílt abban az évben, művészettörténettel próbálkoztam, tízet vettek fel, ez is esélytelen volt. Utána anyám azt mondta, hogy nincs vacakolás, olyan helyre kell menni, ahol van esélyem. S ez lett a magyar–töri a Comenius Egyetemen. Fel is vettek. Úgy voltam vele, hogy a töri az jó, az jöhet, a magyart meg majd valahogy kibekkelem. A nyelvtant világéletemben utáltam, sose érdekelt különösebben. Így is lett, a magyart, azt valahogy lenyomtam, a történelem érdekelt, de az sem elsőrendűen. Ami a nyelvtant illeti, olyan tíz-tizenkét évvel ezelőtt másztam bele egy kicsit a nyelvfilozófiába, s akkor kezdett el érdekelni. (nevet) De amikor kellett, akkor nem.

 

Ezek elvesztegetett évek voltak?

Én nem így értelmeztem, sőt. Semmi sem elvesztegetett dolog, amiből tanul az ember. Szerencsém is volt, a magyar tanszéken abban az évfolyamban, amelyikbe én is kerültem, volt néhány olyan ember, aki akart valamit kezdeni az életével, nem akarta csak úgy „ellébecolni” az életét, hanem valamilyen irányban a világon is billenteni akart. Ez volt az az alap, amire támaszkodva meg tudtuk értetni magunkat egymással, ezen az alapon el lehetett kezdeni beszélgetni arról, hogy milyen a világ, miben is vagyunk mi itt. Ennek a társaságnak köszönhetően ismertem meg az itteni nyári művelődési táborokat, jutottam el az irodalmi színpadok közegébe, Tóth Karcsin keresztül a Vág Színpadba, Molnár Imrén keresztül megismerek irodalmárokat… Dunaszerdahelyen voltak ugyan ilyen ismerőseim, de nem voltam igazán irodalmi érdeklődésű, ez annyira nem volt akkor még fontos számomra. Aki érdekelt korábban, azok olyan „atipikus” írók voltak, Kafka meg Musil, ilyenek javarészt. És hát belekerült az ember szépen, lassan ebbe a mozgolódásba, és aztán az egész ellenzéki tevékenységbe, abba tulajdonképpen már együtt vágtunk bele. Pozsonyban a kollégiumi szobánkban megbeszéltük, hogy ugye a létező rendszernek van ellenzéke, a Szabad Európa folyamatosan a belső ellenzékkel foglalkozik, s hogy hát akkor keressük meg ezeket az embereket. Molnár Imre valahogy ismerte Duray Miklóst, vagy nem ismerte, de ismert valakit, aki ismerte… Kitaláltuk többek között azt is, hogy ha a szlovákiai magyarok kapcsán mindig a hídszerepet emlegetik, akkor adjunk tartalmat ennek a frázisnak, s próbáljunk segíteni abban, hogy közeledjen egymáshoz a csehszlovák meg a magyar ellenzék. S akkor mi így jöttünk-mentünk Budapest és Pozsony, illetve egy időben Prága között, hoztuk-vittük a szamizdatokat, üzeneteket, többre akkor még nem igazán volt képes az ember, de hát valahol így elkezdtük, hogy majd kinő belőle valami. A titkosrendőrség persze rögtön megtudta, hogy miben mesterkedik az ember, de hál’ istennek nem tartottak bennünket annyira fontosnak, hogy rögtön ott nyakon vágtak volna a rendszer teljes erejével. Nem tudom, miért, hogyan, ennek utána kellene nézni, de nem tudok, mert megsemmisítették az aktámat. Hogy egy nagyot ugorjunk, benne voltam a Nemzeti Emlékezet Intézetének igazgatótanácsában, onnan tudom, hogy az 1989 után közéleti szerepet vállaló emberek nagy részének, valószínűleg riadalomból, kiürítették az aktáját, sajnos. Azt is hallottam, hogy Magyarországon is vezettek rólunk aktát, azt se néztük még meg.

Amikor átmentünk Budapestre, ott azonnal fölkaroltak bennünket. És a többi az már számomra nagyon-nagyon hasznos volt, az volt az igazi iskola, mert eljártunk a repülő egyetemre, beszélgetésekre stb., s utána az ottaniak mondták, nagyon okosan és nagyon helyesen, hogy nem úgy van az, hogy csak úgy járogat az ember, hanem tanulni kell, és elosztottak bennünket az ellenzéki tanárok között. Én akkor, érdeklődési körömből következően, Kis János filozófushoz kerültem, aki aztán engem keményen dolgoztatni kezdett. Olvasnom kellett, amikor mentem, megkérdezte, milyen könyveket vettem, akkor mondta, hogy melyikről mi az ő véleménye, mit kéne még megvennem, s én ezt nagy örömmel csináltam. Hatalmasakat sétáltunk, a kutyáját sétáltatta, óriási nagy gyaloglások voltak, s közben rendesen átbeszélgettük ezeket a dolgokat. Álomjó dolgok voltak annak idején, ott az ember nyugodtan beszélhetett.

És Magyarországon meg lehetett kapni a nyugat-európai alkotmányos rendet kitaláló emberek alapműveit is. Tehát a felvilágosodás azon jelentős gondolkodóinak munkáit, akik ezt az egészet megszülték, akik ezt az egészet összerakták, s hát én aztán azokat is elkezdtem olvasni. És ott billentem át valamiféle reformszocializmusból egészen más irányba.

Az ellenzékiség, ami nem volt minden kockázat nélküli, az egyetemi baráti társaságot is szorosan összekovácsolta. A kockázatvállalás „összelöki”, közel hozza egymáshoz az ilyen forrófejű embereket, akiknek még az egyénisége is ekkor volt kiforrófélben, s ezek a barátságok ki is tartottak, minden vita ellenére. Annyit vitáztunk, rengeteget… De minden vita, összeveszés mellett is nyilvánvaló volt, hogy az csak felszín, az csak egy konkrét problémát érint.

 

Máig előttem ez a kép, ahogy te Hegelt olvasol, görög filozófusokat olvasol folyamatosan, nagyon szisztematikusan, de hát mégiscsak elvégezted a magyar–történelem szakot. Még mindig a nyolcvanas években vagyunk, s volt tanári diplomád, ezzel kellett valamit kezdeni.

Nem kellett, mert én nem akartam se tanítani, se semmi mást csinálni igazából – tanulni akartam. Tehát én úgy gondolkodtam, hogy egy olyan állást kell keresni magamnak, ahol engem békében hagynak. Volt ezzel tapasztalatom, mert az egyetem előtt dolgoztam a Slovnaftban egyszerű betanított munkásként, ahol hát ülni kellett, nézni néhány mutatót, időnként leírni néhány számot, beírni oda, ahova kell, s közben annyit olvasott az ember, amennyit csak akart. Oda visszamentem. Aztán dolgoztam más helyeken is, Dunaszerdahelyen a múzeumban például. Ugyanez: ülsz az asztalnál, gyönyörű könyvek vannak ráadásul körülötted. Ott olvastam el pl. a Mein Kampfot, senki nem tudta, hogy ez ott megvan, csak egy-két ember. Magyarul volt meg. Mert azt mondtam, hogy nekem azt is el kell olvasni. Ezt csak az érdekesség kedvéért említem, nem ez volt ott az alapélményem. És volt ott néhány okos ember, akiktől elég sokat tanultam, Marczell Béla bácsi például, aztán Pomichal Richárd biológus, ezek kiváló emberek voltak. Megpróbáltam újságíróskodni is, elmentem a Szabad Földművesbe. Utána Budapesten mondták azt – Törzsök Erika konkrétan –, hogy ez így nem jó, tanultatok valamit, akkor azzal kell kezdeni valamit. S akkor álltam be a Duna utcába, a gimibe tanítani. Történelmet tanítottam és polgári nevelést, amit én szépen kihegyeztem filozófiára meg szociológiára, amit nem igazán tudott más. De ott már kevés időt töltöttem, mert aztán kitört a forradalom. Közben még elvittek katonának is egy évre, s a forradalom után meg elmentem az egyetemre tanítani.

 

Ahogy meséled az életedet a nyolcvanas években, úgy tűnik, mintha nem is ütköztél volna korlátokba, mintha teljesen szabadon valósítottad volna meg azt, amit szerettél volna, lehet, hogy nem egy intézményen belül, de szabad emberként csináltad végig.

Ez nagyjából így is volt, azt hiszem. Azokat a korlátokat, amelyeket felállított a rendszer, azokat többé-kevésbé sikerült megkerülni. Amit nem lehetett megkerülni, az a vasfüggöny volt. Nyugatra nem lehetett kijutni, az ott megjelent írásokhoz nagyon nehezen lehetett hozzájutni. De azért szamizdatban még annak egy része is eljutott az emberhez… Így vitte az ember az életét, ilyen irányba ment, és akkor megtalálta azokat a kis átjárókat, amiken át lehetett jutni. Nem volt ez egyszerű, de meg kellett, meg lehetett találni.

 

Az egyetemista éveid és az azt követő időszak célja tehát a belső szabadság megteremtése volt. Mit jelentett számodra az, amikor megszületett a „külső” szabadság, megdőlt a régi rendszer?

Hatalmas és nem várt fordulat volt. Sose gondoltam, hogy ez a rendszer az én életem alatt megdől. Ebben nem reménykedtem, a legrózsaszínűbb álmaimban sem bukkant ez fel mint tényleges lehetőség. Hogy lehetnek megingásai, hogy felpuhulhat, azt lehetségesnek tartottam, de ahogy a repülő egyetemen tanultak is mutatták, minden lazítás után jön egy bekeményítés, tehát van egy ilyen szinuszgörbeszerű hullámmozgás. A maximum, amit el tudtam képzelni, az egy 1968-hoz hasonló reform volt. S amikor a gorbacsovi peresztrojka megjelenik, akkor gondolta az ember, hogy nohát, ez valami ilyesmi lehet. Azt is lehetett látni, hogy azt egyrészt nagyon világos korlátok között tartják, másrészt pedig hogy Csehszlovákiában még ilyen sincs. Hogy ez megroppanhat, és a Szovjetunió nem avatkozik be, azt nem gondoltam, hogy lehetséges. Hát ez tévedés volt.

 

A rendszerváltás közvetlen környékén, legalább egy kis ideig, mindenki politizált, te is. De te inkább arra használtad ki a rendszerváltás adta lehetőségeket, hogy végre valóban filozófiával kezdjél el foglalkozni.

Nem egészen így volt. Kicsit visszamennék az időben: 1989 nyarának második felében kaptam egy katonai behívót. Valahogy szeptember közepe körül elvittek öthetes tartalékoskiképzésre, azóta is töröm a fejemet, hogy vajon ez véletlen volt-e, vagy se, inkább arra tippelnék, hogy nem volt. Két katonai körzet volt akkor Csehszlovákiában, a nyugati meg a keleti. Beültettek a keleti körzet főparancsnokságán egy irodába másodmagammal és egy hivatásos tiszttel, aki egyfolytában bennünket figyelt. Az volt a dolgunk, hogy egész nap ott üljünk, és különféle, újságból kinyírt szövegeket ragasztgassunk egy füzetbe, és sehova nem mehettünk. Ez nagyon érdekes helyzet volt. (nevet) Amikor hazajöttem, itt már minden fortyogott. Már állt a bál Magyarországon, mindenhol körülöttünk, ebbe csöppentem bele. Hát akkor elgondolkodott az ember azon, hogy mit is tanult, és hogy azt mire is lehetne használni. S mivel nagyon sok előadást végighallgattam, jó pár könyvet és egyéb szövegeket is elolvastam arról, hogy hogyan inognak meg ezek a rendszerek, meg azt is tudta az ember, hogy a liberális demokráciának mik az alapértékei és eszméi, amit errefelé azért nem olyan sokan tudtak, ezért azt gondoltam magamban, hogy talán ez volna az a tér, ahol én valamit segíteni tudnék. Akkor már nem voltam annyira megfertőzve azzal, amit annak idején objektivizmusnak neveztem. Illetve később neveztem el objektivizmusnak, tehát ez a lényeglátásnak az az elfajult változata, ami benne van a marxizmusban, a hegelianizmusban stb., hogyha én megértem az emberek felett álló objektív törvényszerűséget, annak jellegét és vonatkozásait, akkor abból deduktíve minden fontos kérdést le tudok vezetni. Rettenetesen dogmatikus voltam abban az időben, mert azt gondoltam, hogy ez a világ nyitja, hogy így lehet a dolgokat igazából megérteni, megragadni s eligazgatni. De ekkor javarészt már túl voltam ezen, s hát úgy gondoltam, hogy azt az individualista világot kell megcsinálni, aminek az addigi rendszer nálunk pont az ellentéte volt, ezt kell összerakni, s én ezen ügyködtem. Hogy a kérdésedre a hosszas felvezetés után választ adjak, mert hála istennek tudok választ adni, 1990 januárjában, amikor zajlott az ún. kooptálás, és felmerült, hogy nekünk esetleg kormányzati pozícióink is lehetnének, s engem rugdostak, hogy ide üljek be, meg oda üljek be, akkor én ezt végiggondoltam, és eldöntöttem magamban, hogy nem vállalom. Hogy se parlamenti képviselő nem leszek, se semmiféle kormányzati tisztviselő nem leszek, mert én abban nem vagyok jó. Vannak nálam sokkal ügyesebb, taktikusabb, ravaszabb emberek, akik erre alkalmasabbak. Amiben én jobb vagyok, mint az átlag – legalábbis mifelénk –, az épp az a teoretikus felkészültség, amin mindig is dolgoztam. Ez még nem az a döntés volt, hogy én ilyen területen fogok kutatni, publikálni… Írásaim azért akkor már voltak, pl. a Beszélőben egy-kettő. Ez a döntés akkor arról szólt, hogy én a politikán belül ilyen dolgokkal fogok foglalkozni. Tehát pártpolitikus lettem, a Független Magyar Kezdeményezésben, illetve a Magyar Polgári Pártban vállaltam funkciót, de parlamenti képviselő, kormánytisztviselő nem lettem. És ez tudatos döntés eredménye volt, hogy amennyiben erre szükség van, én az elméleti tudásomat fogom kamatoztatni. S szükség is volt rá.

 

Ez a gyakorlatban mit jelentett?

Programírást, sok-sok előadást, sok-sok fellépést, cikkeket írtam, elmagyaráztam, mik is a fő eszmeáramlatok, nagyon sokat magyaráztam, mert nem tudták az emberek. Csehszlovákiában még a magyarországihoz hasonló reformszocializmus sem volt, a Husák-rendszer ezt nem engedte. Az ország magyarok lakta része, a magyarországi tévé meg rádió okán, valamivel informáltabb volt, mint a szlovák rész. Emlékszem, hogy elkapott akkor az akkori Demokrata Párt egyik fiatalja, akik körülnéztek, és mivel már mindenféle internacionálék meg pártszövetségek foglaltak voltak, eldöntötték, hogy akkor ők a liberális internacionáléba fognak belépni, s azt mondta, hogy te, meghívnálak egy kávéra. Leültünk, hozta a kávét, és azt mondja: Te, elmondanád nekem, hogy mi az a liberalizmus? (nevet) Rólam feltételezte valószínűleg, hogy ezt el tudom valahogy mondani. Hát nehéz volt nem röhögni, de ez volt a reális helyzet. De ő legalább megkérdezte. Szóval ezt műveltem én abban az időben.

 

Közben tanítani kezdtél a nyitrai egyetemen.

Az úgy történt, hogy a rendszerváltás után alakult első kormány idejében sikerült kiharcolnunk egy nagy bővítést az egyetemen. A nyitrai magyar tagozatot a Husák-rendszer úgy próbálta leépíteni, hogy nem vettek fel oda új magyar tanárokat. A régiek meg szépen lassan fogytak, mert hát kiöregedtek és elmentek nyugdíjba. És az egyik első jelentős eredményünk az volt, hogy „kibokszoltunk” egy jelentős pénzösszeget a magyar tagozat megerősítésére. S akkor én odamentem, a filozófia tanszéken tanítottam a politikai rendszer alapjait. Majd amikor itthon már stabilizálódott a helyzet, lezajlottak az első választások, átmentem tanulni a Közép-európai Egyetemre, a politikatudományi tanszék diákja voltam egy évig. Aki ott aránylag jól tanult, annak felajánlották, hogy kimehet valamelyik nyugati társegyetemre doktorálni. De én akkor már nős voltam, két gyermekkel. És azt mondtam magamban, hogy én a családot semmilyen körülmények között nem hagyom itt három-négy évre. Úgyhogy rákérdeztem, nincs-e olyan, hogy egy iskolaévnyi kint tartózkodás, és nem ott akarnék PhD-fokozatot szerezni, hanem Budapesten, ha egy mód van rá. Kiderült, hogy de, ilyen is van, s akkor azt csináltam, hogy felvételiztem az ELTE-n, ahova felvettek, filozófiára végre-valahára, és elmentem egy évre New Yorkba. Felajánlottak néhány helyet, s mondom, ha lúd, legyen kövér: New York. Ott tanultam az anyaegyetemen, ami a New School of Social Research volt, de ez anyaegyetem volt, tehát meg volt engedve, hogy egy csomó más egyetemen hallgassunk előadásokat. Ezzel részben éltünk is. De az anyaegyetemen is egészen kiváló volt a kínálat. Olyanok adtak ott elő, mint Jacques Derrida, aki minden héten átrepült Franciaországból, lenyomta az órát, visszarepült. Meg Eric Hobsbawm, Charles Taylor stb., nem a nevek az érdekesek, s ha az embernek kedve támadt, akkor átment a Columbiára, vagy a New York-i egyetemre. Ott már nem diák voltam, hanem kutató diák. Tehát az én irányomban az volt az elvárás, hogy a végén írjak egy olyan esszét, ami ér is valamit. S ez sikerült.

 

Akkor utána visszajöttél, és elkezdtél az ELTE-n tanulni – ahogy fogalmaztál, „végre-valahára” filozófiát.

Így van. Ez érdekes volt, mert nekem ugye nem volt filozófiadiplomám. Volt egy történelem–magyar szakos meg egy CEU-s diplomám, ami egy politikatudományi diploma. Épp akkor szigorítottak Budapesten a filozófia tanszéken. Korábban, ha valaki bizonyíthatóan, tudásával bizonyíthatóan filozófiából akart doktorálni, akkor azt engedték neki akkor is, hogyha más diplomája volt. Pont azelőtt, hogy én odakerültem volna, ezt megszüntették, és azt mondták, hogy lehet doktorálni úgy, hogy közben az ember a filozófiát is elvégzi. Méghozzá oly módon, hogy letesz hat vizsgát bizottság előtt. Az egész filozófiatörténetet felosztották hat korszakra, s félévente kellett vizsgázni, emellett a megfelelő számú kreditet is összeszedni a doktori iskolában. Mondták, hogy ha vannak érdekes kreditek, akkor valamennyit el lehet ismerni – nekem kettőt ismertek el. Félévente három-négy kreditet kellett megszereznem, plusz megcsinálni a különbözeti vizsgámat, ami hát vizsgánként egy köbméternyi könyv kb., és mindenféle szigorú emberek ültek ott velem szemben, amiben az volt a legnagyobb probléma, hogy egy részüket személyesen ismertem. Borzasztó szégyen lett volna, hogyha leégek előttük. Például Bencze György, aki az ellenzéki képzések idején szinte az apánk volt, és ő volt akkor a doktori iskolának a vezetője. Ő azt csinálta, hogy ott ült a bizottságban, bementem, s elkezdett magázni, hogy tisztában legyek vele, hogy én egy szám vagyok, egy diák, aki most beült, és ha nem tud, akkor repül. Bizony, volt olyan vizsga, amire nem mertem bemenni. Inkább hazajöttem, és a következő félévben kettőt csináltam.

 

Akkor ez kemény volt.

De ezt már nagyon élveztem, ez egy másik dolog. Ezt már nagyon-nagyon szerettem, mert ez legalább akkora értékkel bír számomra, mint a repülő egyetem. Közben Nyitrán tanítottam, meg családom volt. A CEU alatt nem taníthattam Nyitrán, ott be kellett járni az órákra rendesen, hét közben ott voltam, pénteken jöttem. Ez nagy hátrány volt, mert a többiek, akiknek nem volt családjuk, a hétvégén tanultak. Én meg hazajöttem, nyakamba ugrottak a gyerekek…

 

Tehát sok kanyar után mégis eljutottál a filozófiához. De ez is, mint minden tudomány, nagyon széles terület…

Persze, itt is szakirányok vannak, és én a politikai filozófiát választottam. Annak a szakiránynak a vezetője Ludassy Mária volt, aki végtelenül képzett, művelt, emberként is rendes, segítőkész hölgy, aki rendesen megdolgoztatja az embereket. Ugye nekem már volt nevem, amikor odakerültem, amiből számára az következett, hogy a legnehezebb feldolgozandó könyveket általában nekem adta. (nevet) Nagyon hálás vagyok azóta is neki. A könyvek javarészt angol nyelvűek voltak, és keményen megdolgoztam, hogy ezekből egy épkézláb előadást tudjak csinálni.

 

S az, hogy a kisebbségi jogok, illetve a nemzeti jogok lesz a doktori dolgozatod tárgya, arról hogyan született döntés?

Amikor felvételiztem, ültem a bizottság előtt, és a végén elhangzott az a kérdés, hogy miből szeretném írni a munkámat. S én azt mondtam, hogy a szlovák konzervativizmusból, mert az rendkívül érdekes probléma, ugyanis eltérően a nyugati országoktól, itt nem egy domináns politikai hagyomány van, hanem több, s ezek egymással is szembemennek. Ez így még nincs feldolgozva, úgy gondolom, hogy ez az én ötletem, és ezt nagyon-nagyon szívesen megcsinálnám, mert amire rájövök, az legalább részben a szomszédos országokra is vonatkoztatható. S erre azt mondták, hogy ezt nem lehet. Azért, mert kell valaki, aki ezt vezeti, s ezen a tanszéken senki nem tud szlovákul, és nem is fog tudni. Tehát nincs a tanszéken témavezető, vagy legalább valaki, aki felügyeli a munkámat. Akkor mondták, hogy nem kell azonnal választ adnom, felvesznek, de záros határidőn belül döntenem kell. Volt néhány gondolatom, az egyik az, hogy a felvilágosodás idején a megoldandó kérdések közül kimaradt egy: hogy az éppen születő nemzeti identitást hogyan lehet összeegyeztetni a felvilágosodás során keletkező alkotmányosság alappillérével, az emberi jogokkal. Azt mondtam magamban, hogy én ennek nekimennék. Volt néhány, még alaposan végig nem gondolt gondolatfoszlányom, hogy hol is van itt a gond, mi is a gond, s ezek aztán szépen összeálltak.

 

S a téma kutatását nem fejezted be a PhD-fokozat megszerzésével, ez volt a tárgya a habilitációs munkádnak is 2010-ben.

Ennek egy vetülete. Bár a habilitáció az már formalitás volt, inkább csak azért csináltam végig, mert muszáj volt, ugyanis akkreditáltatni kellett Nyitrán tanszéket, pontosabban a szakot. Amúgy ez úgy van, hogy ahogy kiteszi az ember a pontot a dolgozat végére, abban a pillanatban látja, hogy hol vannak a gyengéi. Tehát ennek a kérdéskörnek még egyszer neki fogok rontani, mert túl fontos. Még a doktori iskolán ajánlatokat kaptam, hogy fordítsuk le az akkori szöveget angolra, és azt mondtam, hogy nem. Van még benne néhány gubanc, amit meg kell oldani. Az az igazság, hogy az ilyen dolgokat érlelni kell, ha kell, akkor akár hosszú-hosszú évekig is hagyni kell nyugodni, és akkor már másképp látja az ember. Ezt idősebb kollégáimtól tudom, pl. Kis Jancsitól – amikor az egyik korai könyvéről beszélgettünk, akkor mondta, hogy most már egészen másképp írná meg. Sok dolgot másképpen látok már, nem is akarom ezt elkapkodni. Ha egészségem engedi, akkor ennek még egyszer neki fogok szaladni.

 

A tanítás, kutatás mellett évekig nagyon gyakran szerepeltél szakértőként nem csak a szlovákiai magyar, hanem a szlovák elektronikus és írott sajtóban is. Szinte naponta kommentáltad a politikai eseményeket. Aztán ez megszűnt, egy idő után eltűntél a médiából. Mi volt ennek a háttere?

Hogy egyfajta megmondóember leszek, ezt az elején nem sejtettem, csak a legjobb tudásom szerint mondtam a véleményemet, ha kérdezték. Később magam is meglepődtem, amikor a médiaszereplők megjelenési számairól készült statisztikák szerint a politikáról megszólaltatott szakértők között ott voltam az első tízben, néha az első ötben is. Így utólag visszatekintve, ez nem sokat jelent, csak annyit, hogy valamilyen oknál fogva az ember a tömegkommunikációs eszközök számára érdekes volt. Ami elkezdett vonzani – mert ebből anyagi előnyöm végképp nem származott –, hogy ez lehetőség megszólítani a szlovák nyilvánosságot. Ezt én már 1989-ben fontosnak gondoltam, hogy nemcsak a szlovák vezető politikai réteget kell megszólítani, hanem a széles nyilvánosságot is. Egy demokráciában a démosz a politika alapja, abból nő ki minden egyéb. De én annak örültem volna, ha nem egyedül én vagyok a szlovákiai magyar, aki ott megszólal, hanem ha én vagyok az egyik a sok közül, ha mellettem még legalább egy-két tucat szakértő rendszeresen megjelenik a szlovák tömegtájékoztatásban. Ez sajnos nem így lett.

 

Tehát úgy értelmezted a szerepedet, hogy nem „csak” szakértőként, hanem szlovákiai magyar szakértőként mutatod meg magadat.

Így van. Ezt nem kellett külön magyarázni, hiszen a nevem szlovákul úgy hangzik, hogy László Öllös. Tehát mindenki számára világos volt, hogy kiféléről van szó. Ahol verbálisan és vizuálisan is meg kell jelenni, rádióban, televízióban, ott amúgy is rögtön észreveszik, hogy az embernek nem a szlovák az anyanyelve. Ami számomra nagyon fontos és vonzó volt, az az, hogy nem csak, nem pusztán, és nem is elsősorban kisebbségi kérdésekről mondtam véleményt, hanem országos kérdésekről is. Ezt különösen értékesnek gondoltam, hogy országos kérdésekben is állást foglal az ember, és ha tud, akkor színvonalasat, hogy erősítse az érzést, hogy ilyen emberek is belebeszélhetnek országos dolgokba. Mivel olyan képzettségem volt, amilyen, és mivel foglalkoztam az alkotmányosság néhány alapkérdésével is, márpedig az alkotmányosság kérdései egy transzformálódó politikai rendszerben a legfontosabb kérdések közé tartoznak, ezért tudtam mondani olyan dolgokat, amiket más nem igazán tudott. Az elnöki hatalommal, a kormányzati feladatokkal kapcsolatban, a polgári társadalomról stb. Amit a nyilvánosság látott belőle, az a néhány mondat, vagy egy többórás esti beszélgetés, az a pár sor a lapokban, az az esetek nagyon nagy többségében alapos rákészülést igényelt. Aztán ez már olyan méreteket öltött, hogy elkezdtem számolgatni, és arra jutottam, hogy a felkészülésekkel együtt hetente már csaknem egy napom ráment. Ez nagyon fontos motívum volt abban a döntésben, hogy vissza kell fogni a szerepléseimet, mert rengeteg időt és energiát vonnak el mástól. Azt ugye nem lehet csinálni, hogy egyes sajtóorgánumoknak válaszolok, másokat meg visszautasítok. A másik motívumom az volt, hogy soha az életben annyi ellenségem nem volt, még a kommunizmus idején sem.

 

Amiatt, hogy politikai eseményeket kommentáltál?

Pontosan. Az valakinek mindig rossz, ha véleményt mondasz, ha nem csak azt csinálod, hogy bonyolultabb, nehezebben érthető, látszólag szakszerű szavakkal elmondod azt, amit amúgy is mindenki tud, csak hogy azt a hatást keltsed, hogy te képzettebb vagy. Mert egyébként a nyilatkozók nagy része ezt csinálja. Ha valamilyen szempontból állást foglalsz, sőt, esetleg még arról is beszélsz, hogy mit kellene tenni, nemcsak arról, hogy mi a helyzet, akár kritikusan is, akkor garantáltan lesznek ellenségeid. Aztán van még néhány ok. Megjelent néhány írásom, ami miatt nagyon kellemetlen ember lettem. A szlovák–magyar megbékélés is az egyik vesszőparipám. S van egy elméletem a nemzeti elválasztásról: a nemzeti vezető réteg, legyen az politikai, értelmiség, gazdasági réteg, a nacionalizmus kialakulásával összefüggésben a saját közvéleményét elválasztja a másiktól. Különféle szűrőkön juthatnak csak át az információk, s ez akkor is hatékony, hogyha soha korábban a történelemben olyan intenzív kapcsolatok nem voltak, mint már az iparosodás és a nemzetközi kereskedelem idejében. Ennek megvannak a módszerei, hogy ezt hogyan lehet csinálni. Úgy gondolom, hogy a 21. században át lehet törni ezt a falat, mert van internet, mert az Unión belül nincsenek vámhatárok, mert az egyéb adathordozók ma már fillérekbe kerülnek, és mert embereket is szabadon lehet mozgatni, meg lehet hívni, akár tömegével. Tehát ha valamelyik fél nagyon céltudatosan nekiállna lebontani a válaszfalat, akkor a másik nem tudná megakadályozni. A régi rendszerben éreztem magamat, amikor ezt elmondtam és publikáltam, még autóval is követtek.

 

Miért?

Talán megijedtek attól, hogy ez Magyarországon elkezd szerveződni, és akkor egyszerűen a magyar közvélemény „belenyúl” a szlovákba.

 

S ha sikerül, akkor ennek mi lett volna a következménye?

Hogy nem uralják teljesen az itteni, hazugságra épülő közbeszédet. Ha nagyon nekiállnának, akkor ezt gyerekjáték lenne kikezdeni. Persze alternatívát is kellene mutatni. De ez egy másik kérdés. Aztán elkövettem egy hibát. A Fórumban úgy döntöttünk, hogy aki a Fórum Intézetben működik, az országos politikában nem vehet részt. Helyiben igen. Az intézet érdekében is, a helyi politikára tekintettel benne maradtam a somorjai, akkor már egyesült Magyar Közösség Pártja szervezetében. Csak idő kérdése volt, hogy ezt valami vita kapcsán mikor olvassák a fejemre. Aztán felfüggesztettem a tagságomat, de akkor már késő volt. Ez egyébként a szlovák sajtó jelentős részét nem zavarta különösebben, másoknál is van ilyen, az embernek vagy van minőségi véleménye, vagy nincs. Ez tulajdonképpen formális probléma. Akkor lett ez komolyabb gond, amikor a Híd és az MKP kettévált. Akkor néhány ember mindent megtett azért, hogy engem kiszorítson a szlovák szerkesztőségekből. Nekem meg az egész nem ért annyit, hogy tegyek ellene. Ezzel nincs vége a sztorinak – abban a pillanatban, hogy a Híd párt belépett a kormányba, szinte felrobbant a telefonom, és mindenki újra hívni kezdett. De nemet mondtam.

 

Az aktuálpolitikától most eltekintve, összeegyeztethető a politológusi tevékenység a párttagsággal?

Felmerülhet az összeférhetetlenség kérdése, a párthoz tartozás kijelölhet egyfajta irányvonalat. De ha visszakeresed a véleményeimet, erre hivatkoztam én is, azok konzisztensek, nem befolyásolta azokat semmiféle elkötelezettség bármelyik párt irányában.

 

Érdekes, hogy nem lett utódod ezen a területen, nem került be más szlovákiai magyar politológus, szakértő a szlovák médiába.

Így van, és szerintem ez nem véletlen. Úgy látom, hogy az MKP kettéválása óta a szlovák sajtó tudatosan kerüli a magyar témákat. Innen nézve nem én tűntem el, hanem a téma, ezért nem került a helyemre más hasonló személyiség, hogy a magyar problémák ne kerülhessenek szóba, ne kelljen róluk beszélni. Volt próbálkozás változtatni a helyzeten. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának képviselői sorra látogatták a szerkesztőségeket, hogy felhívják a figyelmet a létező problémákra, hogy kapjanak ezek nyilvánosságot. Az elején még lett volna érdeklődés, végül mégis teljes sikertelenség lett az eredmény. Ahogy a személyemmel kapcsolatban már említettem, szerintem egy politikai befolyással bíró, illetve azt megőrizni akaró csoport intrikái miatt állt elő ez a helyzet, mert ha uralsz egy kommunikációs teret, és te vagy az egyetlen információs forrás, akkor abból mindenféle előnyök származnak.

 

Többször leszögezted, hogy magas politikai funkciót sosem akartál vállalni. Más területeken viszont aktívan bekapcsolódtál a társadalmi életbe, nem ódzkodtál a szerepvállalástól. Évekig tagja voltál pl. a Nemzeti Emlékezet Intézete igazgatótanácsának.

Visszakanyarodnék még ahhoz, amit mondtál: valóban, több olyan funkciót vállaltam, amelynek értelmét láttam – ott voltam a Márai Alapítványban, a Katedra Alapítványban, dolgoztam az EBLUL-ban.[2] Erősen foglalkoztatott, hogy a polgári társadalom miképpen tud itt talpra állni, miként tudnak megszerveződni az emberek. Volt egy ilyen romantikus ideálom 1989 után közvetlenül, hogy tulajdonképpen itt csak egy első lökést, vagy néhány lökést kell adni az eddig lefojtott társadalomnak, s az szépen talpra áll, megszerveződik. Kiderült, hogy ez így van, csak sokkal később következett be, mint ahogy azt gondoltam. Szóval, amikor szóba került, hogy a kommunista titkosszolgálat, s egyáltalán a 20. századi diktatúrák titkosított dokumentumait nyilvánosságra lehet hozni, s egy szakmailag is alkalmas jelöltet kerestek az e célra létrehozott intézmény, a Nemzeti Emlékezet Intézete igazgatótanácsába, amelynek tagjait a parlament választotta, akkor én a legnagyobb örömmel vállaltam a felkérést. Ott voltam tehát a kezdetektől, amikor gyakorlatilag a semmiből kellett megteremteni az intézetet, miközben hatalmas politikai és részben társadalmi ellenállásba is ütközött az egész elképzelés. Nagyon sokan mindent elkövettek, hogy ez elbukjon. Ami az én szerepemet illeti, gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint a korábbi helyzeteimben. Az intézet szervezési motorja Ján Langoš[3] volt, én tagként a véleményemmel, meglátásaimmal próbáltam hozzájárulni a dologhoz. Meg némi nyoma is van annak, hogy magyarként is megpróbáltam tenni valamit – csak ezzel a nyommal kevesen foglalkoznak, pedig elég jól látható. Az intézet kezdeményezésére készült a szlovák–osztrák határon, Dévényben a Szabadság kapuja emlékmű. Annak a szövege úgy lett megfogalmazva, hogy az 1945 után erőszakkal kitelepítettekre is megemlékezzen.[4] Ezt én vetettem fel, és akkor nagyon-nagyon kellemes érzés volt, hogy Ján Langoš ezt természetesnek tartotta és támogatta. Az átadási ünnepségen mondott beszédében is világossá tette, hogy az emlékmű főhajtás ezen üldöztetés áldozatai előtt is. Nagyon örülnék, ha ez az emlékmű a szlovákiai magyarok között is ismertté válna, nem ártana ott egy-két koszorúzást szervezni…

 

Elmondtad, milyen politikai és társadalmi ellenállás fogadta az intézet felállításának gondolatát. Ehhez képest az ügynökakták és egyéb iratok nyilvánosságra hozatala, hozzáférhetősége nem okozott különösebb politikai hullámverést.

Ez így van. Sokkal nagyobb baj lett volna, és sokkal erőteljesebb politikai következményei lettek volna annak, ha ez az intézet nem jön létre, és azok az iratok nem kaptak volna nyilvánosságot. Mert akkor az történhetett volna, ami korábban meg-megjelent, és más országokban megtörtént, nevezetesen, hogy az éppen regnáló kormány annak az aktáját rántja elő, akiét akarja, és abból csinál botrányt, amit éppen akkor a hatalmi érdekei megkívánnak. Így volt egy hullámhegy, mindenki rávetette magát az internetre, végignézte a listákat, megkereste azokat az embereket, akik érdekelték – ezt lehetett látni a keresési statisztikákon, hogy ez eltartott másfél-két évig –, aztán a hullámhegy hullámvölggyé vált, és a továbbiakban azok érdeklődtek, akik vagy kutatók voltak, vagy saját dolgaiknak szerettek volna utánanézni, és a világ legtermészetesebb dolgává vált, kész. A botrány átvonult, és nem mérgezte a közéletet éveken, akár évtizedeken keresztül. Nagyon egészséges dolog volt.

 

Ugyanakkor az ügynököket se nagyon zavarta, nagyon kevesen vonultak vissza emiatt a közéletből.

Egy-kettő volt. Azt azért látni kell, legyek egy kicsit az ördög ügyvédje is, hiszen annak idején az ember ezt meg is tapasztalta: annak, hogy valakit beszervezhettek, különféle okai lehettek. Az emberi élet összetett dolog, különféle helyzetekben különféle dolgokra lehet rákényszeríteni embereket. Ezek a rendszerek már csak ilyenek. Azt is meg kell nézni, hogy konkrétan ki mit csinált. Az persze nyilvánvaló, hogy aki ügynök volt, az tudott róla. Az szerintem egy nagyon fontos eredmény volt, hogy nem sikerült tönkretenni az intézetet. Annyi támadás érte, annyiszor megpróbálkoztak, hogy ellehetetlenítsék pénzügyileg, az épületéből kirúgják, egyéb módokon, s ezt sikerült kivédeni.

 

Az EBLUL-ban kifejtett tevékenységed hogyan járult hozzá tudományos munkásságodhoz?

Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy a teoretikus felkészültségemhez hozzájárult-e, akkor a válasz nemleges. De az empirikus ismereteimet nagyban gyarapította. Ez egy föderáció volt, egy ernyőszervezet, amelyen belül az egyes uniós tagországok kisebbségei megalakították a maguk kis büróit, itt SLOVBLUL-nak neveztük, ehhez csatlakoztak az itteni kisebbségek szervezetei, köztük a Fórum Intézet. Évente egyszer volt egy konferencia, amire minden ország hivatalos volt, és aztán amikor engem beválasztottak az elnökségbe, akkor évente még plusz háromszor gyűléseztünk valahol az Unió területén. Ez egy nagyon konkrét, praktikus ügyekkel foglalkozó nyomásgyakorló szervezetként működött. Rengeteg kisebbségi aktivistával ismerkedtem meg, akik nagyon sokat meséltek arról, hogy mik a gondjaik, milyenek a viszonyok náluk. Hogy mennyire más az, ami Finnországban van, meg ami Franciaországban van pl. Ilyen szempontból sokat adott. Más az, amikor az ember elolvas egy leíró szöveget, teli statisztikai adatokkal, és más az, amikor az embernek ezt elmesélik.

 

1996-tól a Fórum Intézet elnökének funkcióját is betöltöd. Munkálkodásod az intézetben a közéleti vagy a tudományos munkásságod része inkább?

Van egy ismert mondás, egy zsidó viccben hangzik el, hogy „erről még nem hochmeccoltam”. Nem tudom megmondani. Az az igazság, hogy ahogyan én az egészet abban az időben, 1996-ban, értelmeztem, az a következő volt: amikor a Magyar Polgári Pártban, a Független Magyar Kezdeményezés jogutódjában elkezdődtek a belső harcok, és láttam, hogy ebben a pártban hatalmas eltolódás figyelhető meg, hogy egyfajta érdekszervezet irányába tolódik el, akkor elment a kedvem a dologtól. Becsületből végigverekedtem ugyan azt a hatalmi harcot, de azért lehetett látni, hogy ha esetleg sikerülne is megnyerni, akkor is csak romokat találna az ember a végén… Ez egy hosszú történet, amit nem akarok részletezni. Akkor Tóth Karcsi, aki mindig mindent szervezett, és százmillió dolgot próbált ki és tartott a kezében, azzal jött, hogy itt kellene egy tudományos intézetet indítani, mert ez amúgy is régi örökség, mindannyian tudtunk a Masaryk Akadémiáról, ismertük Zalabai Zsigmond és a többiek elképzeléseit, tehát ez a mi köreinkben eléggé ismert célkitűzés volt. És hát ebből a pártból ki tudja, mi lesz, ebbe kellene belefogni végre, és én mondtam, hogy a legnagyobb örömmel. Tulajdonképpen az elejétől fogva részt vettem a munkában. Egy dologra nagyon vigyáztam, ez összefügg az 1990. januári döntésemmel, amiről már beszéltem, hogy még véletlenül se kerüljek valamiféle menedzseri pozícióba, mert tudtam, hogy abból csak baj lenne. (nevet) Úgyhogy azt találtuk ki, hogy elnök leszek, a Karcsi meg majd igazgató lesz, és akkor ez valahogyan működni fog. De ennek nem igazán volt jelentősége, mert ezek formális dolgok voltak, érdemben ez egy baráti társaság volt, később is nagyon sokáig így volt ez: leültünk, és mindent megbeszéltünk, és közösen hoztunk döntéseket. Én a magam szerepét, természetemből vagy adottságaimból kifolyólag, itt is abban láttam, hogy ötleteket adok, meg szempontokat fogalmazok meg. Ez érdekes szerep, kevéssé látható, ritkán beazonosítható. Van a tudományosságnak, különösképpen a filozófiának egy érdekes adottsága, nevezetesen, hogy a felfedezések java része abban rejlik, hogy a nagyon összetett, nagyon bonyolult és érthetetlen dolgokat lényegre törően leegyszerűsíti és megfogalmazza. Ez valamelyest megy nekem. Csak ennek aztán az első következménye, hogy amikor az ember ezt kimondja, megfogalmazza, akkor a többiek úgy reagálnak, hogy persze, igen, akkor menjünk tovább. És a dolog el is van felejtve szinte. De hát ezt az ember már megszokta… (nevet) Tehát itt láttam a magam szerepét, hogy a legfontosabb döntéseket próbálom meg valamilyen módon értelmezni, befolyásolni, kialakítani. S úgy érzem, hogy ennek eredményeképpen megfontoltabban tudtunk dönteni. Az előre sejthető volt, hogy ha ez a kezdeményezés sikeres lesz, akkor lesz egy halom irigyünk, és sokaknak kellemetlen lesz, amit az intézet majd produkál. Tehát nekünk meg fog kelleni próbálni oly módon orientálódni a mindennapi realitásokban, ami lehetővé teszi, hogy az intézet fennmaradjon. Ez nem egy termelővállalat, amelyik megtermeli a saját javait és eladja, majd a bevételből él meg. Ez olyan tudományos intézmény volt, amely támogatásokból élt. Egy döntést már az elején meghoztunk, és ez máig érvényes, hogy nem akarunk költségvetési intézménnyé, állami intézménnyé válni. Mert az kiszolgáltatottságot jelent. Ha nem vagyunk költségvetési intézmény, akkor viszont projektekből kell élni, támogatásokból, koldulásból, hogy nagyon direkt módon fogalmazzak. Szerencsére már megjelent a szlovákiai magyar vállalkozóknak egy olyan szűk csoportja, amelyik túljutott a kapitalizmus „cápakorszakán”, és valamilyen módon társadalmi felelősséget is érzett. Ennek eredménye például, hogy Somorján ezt az épületet fel lehetett építeni. És ez tényleg hiánypótló dolog volt, és pillanatok alatt vonzóvá vált a kutatók és a közvélemény számára. Az intézmény iránti szimpátia egy nagyon fontos döntés következménye is volt, és minden erőmmel azon vagyok mind a mai napig, hogy ez érvényben is maradjon, nevezetesen, hogy ebben az intézményben nem volt semmiféle elvárt követelmény, sem módszertani, sem tartalmi szempontból. Az intézet a kutatóknak teljes szabadságot adott. Persze voltak megrendelések, amiket el kellett végezni, de olyan megrendeléseket nem vállaltunk, ahol a megrendelő megmondta volna, mi legyen az eredmény.

 

Annyi tartalmi megszorítás azért nyilván van, hogy ez egy kisebbségkutató intézmény.

Nyilvánvaló, ez a mi profilunk. De azon belül semmilyen kutatónak senki soha nem írta elő, hogy mire kell jutnia, vagy milyen módszert kell használnia. Ez nem olyan gyakori ám. Nyomást gyakorolni lehet közvetlenül és közvetetten is, hogy finoman értésére adják az illetőnek… Mi ilyet soha nem csináltunk, se közvetve, se közvetlenül, lépten-nyomon leszögeztük, hogy itt kutatási szabadság van. Egy dolgot vártunk el mindenkitől, hogy amit csinál, az legyen érdekes, fontos, jó. Ez volt az egyetlen szempont. Így működik a Fórum Társadalomtudományi Szemle is, amelynek én voltam az első főszerkesztője: ha az írás jó, közöljük, teljesen mellékes, hogy én egyetértek-e vele, vagy se. Amennyiben érdekes, bennünket érdeklő témával foglalkozik, színvonalas, akkor közöljük. A szerkesztőbizottsági üléseken soha nem is engedtem felvetni sem azt, hogy ki kivel ért egyet vagy nem ért egyet tartalmilag az adott dologban. Ez ma már nem is kérdés, ezt már mindenki megszokta, hogy ez így működik. Ennek az elvrendszerünkön túl volt egy nagyon fontos praktikus oka is: a szlovákiai magyar kutatótársadalom olyan kicsi, hogy bármiféle ideológiai osztás ezt a kicsit is tovább darabolná. Mi meg nem darabolni akartunk, épp fordított szándékaink voltak, nevezetesen, hogy minél többet becsatornázzunk abból a kevés emberből, aki van. S feltételeztük, hogy aztán majd csak szaporodik a számuk. S ez azért mostanra már meg is figyelhető, hogy ez a szám, ha nem is fénysebességgel, de azért szépen emelkedik.

Az egyik legveszedelmesebb időszaka a Fórum fennállásának a pártegyesülést követő időszak volt, mert rólunk tudható volt, hogy mi azt nem láttuk szívesen, tudtuk, hogy ez a Magyar Polgári Párt végét fogja jelenteni. Így is lett: hogy egyetlenegy számot mondjak, olyan 2200-2300 tagunk volt, és az egyesülés után maradt hétszáz. Tehát azok maradtak, azok regisztráltatták magukat formálisan az egyesült új pártba, akik pl. önkormányzati képviselők voltak, tehát valamilyen módon részei voltak a hatalmi rendszernek. Akik aktivistaként, értelmiségiként tartoztak hozzánk, azok mind elmentek. Tehát mi a pártegyesülést elleneztük, de aztán tudomásul véve a realitást, elfogadtuk, hogy vesztettünk. Viszont a pártegyesülés után az a pletyka terjedt, hogy az intézet egy új párt jól álcázott magja. Eszünk ágában nem volt ilyesmi, abszolúte nem, ezt kellett valahogy kibírni, valami módon ellensúlyozni, főleg az után, hogy a híresztelések a sajtóban is hangot kaptak. Hogy mi itt csak a megfelelő pillanatra várunk… S ez évekig tartott. Ezt ugye Magyarországon ki kellett védeni, mert a támogatásaink egy jelentős része onnét jött, az itteni támogatási rendszerbe bele kellett valahogyan férnünk, miközben a Dzurinda-kormányokban ott volt a Magyar Koalíció Pártja is, szóval valahogy ezt kezelni kellett. Rövid távú taktikázásokkal kezeltük, mert ilyen helyzetben a sima cáfolat kevés, az sosem eléggé hatékony, főleg úgy, hogy a pletykák terjesztői jobb kommunikációs helyzetben vannak, mint azok, akikről terjesztik. Aztán ez fokozatosan gyengült, és miután kiderült, hogy vannak dolgok, amiket csak mi tudunk megcsinálni, vannak olyan anyagjaink, tudunk olyan közvélemény-kutatásokat csinálni stb., amik nélkül a politikai vezetés élete is sokkal nehezebb, vagy legalábbis nehézkesebb lenne, elkezdett ez változni, a politikusok is megértették, hogy ez számukra is hasznos dolog.

 

Ez elég durván hangzik, hogy a Fórum azért alakult, mert néhány ember teret vesztett a politikában.

Ez a realitás. Mondjuk, az én esetemben nem pusztán térvesztésről volt szó, ahogy elmondtam, én soha nem akartam se képviselő, se kormánytag, magas rangú állami hivatalnok lenni. Én elmentem tanítani egy egyetemre, és azzal nagyon elégedett voltam. De egyébként van benne igazság. Ha az a hatalmi harc másképp sül el, ha egy-két dolog más irányba fordul, akkor nem biztos, hogy lett volna Fórum Intézet. De úgy van ez, hogy ha megint más dolgok másképp sültek volna el, akkor az a párt se született volna meg, szóval… Így lett. Így lett megcsinálva.

 

A Fórum Társadalomtudományi Szemle szerkesztőbizottságának az elnöke vagy. Ez is régi vágy volt tájainkon, hogy legyen egy tényleges tudományos folyóirat. Van olyan szlovákiai magyar szerzőgárda, amelynek az írásaival a lap kitöltető?

Azt hiszem, hogy igen, bár mi nem csak szlovákiai magyaroktól közlünk. Ez egy megbecsült folyóirat. Most már az interneten is hozzáférhető, s Ausztráliától Amerikáig olvassák. Hatalmas előrelépés, hogy az idén indexált folyóirat lettünk, vagyis bekerültünk egy nemzetközi folyóirat-minősítő rendszerbe, ami a szerzők számára is fontos.

 

Elnökként hogyan látod, merre tovább?

Nem hiszem, hogy erre nekem vagy bárki másnak szabad lenne valamiféle kötelező érvényű választ adnia. A Fórum arra megy tovább, amerre a szlovákiai magyar tudományos élet dinamikája majd viszi. A Fórum mindazokat jelenti, akik az adott kutatásokban közreműködnek. És hogy kinek mi fog eszébe jutni, kinek milyen „kutatói görcsei” támadnak, azt én nem tudom előre megmondani, s nem is akarom. Ez teljesen a kutatóktól függ, meg persze attól, hogy talpon tudunk-e maradni, de ebben a pillanatban, kopogjam le, köszönjük szépen, megvagyunk. Ilyen helyzetekben én egyetlen dolgot vagyok hajlandó csinálni, hogy amennyiben szakszerűen felmerül valamilyen, nevezzük úgy, értelmiségi téma, akkor beszélgetek, s mondom a véleményemet, s annak esetleg lehet valami hatása. Ennyi. Egyébként pedig azon leszek minden energiámmal, hogy az a szabadság, ami itt a kezdetektől megvolt, az megmaradjon, hogy ebbe senki ne tudjon beavatkozni, s elvinni ezt egy konkrét érdeket, célt szolgáló intézmény irányába, legyen az gazdasági, hatalmi, vagy bármilyen más érdek. Persze, a császárnak meg kell adni, ami a császáré, mert az ember nem egy sivatag közepén létezik, hanem konkrét hatalmi viszonyok közepette, ezt viszont mindig átgondoljuk, s mindig egyensúlyozgatunk, dekagrammokra mérve átgondoljuk, hogy az adott esetben mit csináljunk. Ez állandó téma.

 

Végül beszéljünk még az egyéni tudományos munkádról. Azt már említetted, hogy még egyszer szeretnél nekifutni a nemzeti jogok – emberi jogok témának. Milyen terveid vannak még?

A következő könyvemnek az lesz a címe, hogy Európai identitás. Egy sorozatnyi tanulmányom már meg is jelent a témáról.

 

Ez nagyon aktuális téma.

Pontosan. Amikor elkezdtem, jó néhány évvel ezelőtt, akkor már lehetett látni, hogy ez dagadni fog.

 

Az európai identitás kérdésével ma elsősorban politikusok, politológusok, szociológusok foglalkoznak. A politikai filozófus miként közelít a kérdéshez?

Úgy gondolom, hogy európai identitás részben, különféle formákban, tulajdonképpen a keresztény Európa megszületése óta van. A Római Birodalmat csak részben tekinthetjük európai országnak, mert az három kontinensen terült el, de persze részben azt is idesorolhatjuk, s hogy egyáltalán van Európa, azt a görögök találják ki. Tehát nem is az a kérdés, hogy létezik-e ilyen, mert nyilvánvalóan létezik. Az alapkérdés az az, hogy ölthet-e ez olyan formát, hogy az európaiak politikai közösséggé váljanak. Mert ha nem, akkor lehet európai identitás úgy is, hogy közben háborúk dúlnak… Méghozzá nem akármilyen politikai közösség létrejötte a kérdés, hanem olyan politikai közösségé, amelyik hatékonyabb, mint a világ más részei. Mert ennek a minőségét a globalizáció kihívásaihoz kell mérni, nem elég önmagához. Nyilvánvaló, hogy ehhez új elemekre is szükség van. Nem elég az az örökség, ami van, hanem egyes dolgokat ki is kell találni, illetve az örökségből ki kell tudni válogatni bizonyos dolgokat. Rám nagyon nagy hatást gyakorolt az egész felvilágosodás. Az, ahogy a kor jelentős gondolkodói, államférfijai a rendiség válságából, a harmincéves háború után, tehát egy totális válságból ki tudták emelni Európát… És hát az első és második világháború, meg aztán a kommunizmus és a kettéosztottság, az ilyen válság volt, és ez a válság ma is tart. Ha megnézzük, milyen pozícióban volt Európa az első világháború előtt a világ egészén belül, és milyen pozícióban van most, akkor látjuk, hogy ez a pozíció lineárisan romlik. 1989 után reméltük, hogy a válságnak vége, de nem így lett. A kérdés, hogy ebből mit lehet kihozni. Európának eddig a különféle mélypontjaiból mindig sikerült kiemelkednie. Ha én egy-két értelmes gondolattal hozzá tudnék ehhez járulni, az jó lenne. Most már eljutottam odáig, hogy látom az alagút végét, tehát belátható időn belül ebből lesz könyv.

 

Tehát legkevesebb két nagy könyv még vár ránk.

Ó, több is. Van még egy téma, amit emiatt szakítottam félbe: annak az a neve, hogy magyar–szlovák megbékélés. Erről is írtam már néhány dolgot, és ebből is szeretnék összekalapálni egy könyvet. Ha úgy két éven belül sikerülne ezt befejeznem, akkor aztán lépnék még majd más irányokba is.

Amikor Amerikában tanultam ösztöndíjasként, akkor részt vettem egy tanfolyamon, amely az alkotmányosság kérdéseivel foglalkozott. Az alkotmányosság tudvalevőleg nem azonos az írott alkotmánnyal, az is része persze, hanem egy szélesebb fogalom, egyebek között az alkotmányos értékrenddel is foglalkozik, az alkotmányos intézmények működésével stb., s ez nagyon megragadott. Mert ugye a demokráciának ez a formális teteje. Az egyik kimenete ennek a dolognak néhány tanulmány, majd egy könyv lett, amelyikben a korábbi magyar alkotmány határon túli magyarokkal foglalkozó kitételével foglalkozom, olyan szempontok alapján, amiket ott, Amerikában magamba szívtam – tehát, hogy ez ki mindenki számára mit jelenthet, milyen nyomai vannak a különféle értelmezéseknek, miközben, ha egyszer a szöveg közmegegyezéssel került az alkotmányba, akkor az alkotmányozók elvileg azt vállalták, hogy alkotmányos egyetértés lesz ebben az ügyben. És megnéztem, hogy ez mennyire van, és mennyire nincs így. El is döntöttem, hogy ha megváltozik az alkotmány, akkor ezt a vizsgálódást folytatni fogom. Ez is az elhatározásaim közé tartozik.

Sándor Eleonóra

Öllös László önálló kötetei:

  1. Emberi jogok – nemzeti jogok. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó, Somorja–Dunaszerdahely, 2004, 252 p. / Nostra Tempora, 10./
  2. Az egyetértés konfliktusa. A Magyar Köztársaság alkotmánya és a határon túli magyarok. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2008, 160 p. /Nostra Tempora, 16./

Lentner Csaba: Rendszerváltás és pénzügypolitika

Tények és tévhitek a neoliberális piacgazdasági átmenetről és a 2010 óta alkalmazott nem konvencionális eszközökről. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2016, 336 p.

A második világháború után a keresletélénkítés keynesi gondolatának térbeli kiterjesztését alkalmazva, a Nyugat gazdaságpolitikájának célkitűzése a gazdasági növekedés serkentése, a nemzeti jövedelem gyarapítása és a munkaerőpiaci folyamatok felpezsdítése volt, melyet az állam intervencionista szabályozási rendszere és a vele szorosan összefonódó gazdaságpolitikai eszköztára támogatott. A világégés utáni újjáépítési igények és az amortizálódott tőke helyettesítésére szolgáló beruházások szükségessége mellett, a robbanásszerű technikai fejlődés felélénkítette a nyugati piacokat, ámde az első, majd a második olajárrobbanás gyökeresen megváltoztatta a világgazdasági feltételeket, és a piaci egyensúlyzavarok szűnni nem múló dilemmái mellett a féktelen inflációval szembeni harcok következtében fellépő kételyek és kétségbeesések is erősen a felszínre törtek. A korábban sikeres Keynes-féle gazdaságpolitikai szemléletet a hetvenes évektől fokozatosan felváltották az önszabályzó piaci mechanizmusok hatékony működését hirdető neoliberális gazdaságfilozófiai irányzatok. Az exogén neoklasszikus modell a gazdasági termelékenység, a foglalkoztatottság és az életszínvonal egyenletes növekedése érdekében a termelési tényezők térbeli áramlását elősegítő háttérfeltételek kialakítását szorgalmazta. Miután a termelésitényező-áramlás korlátozottsága miatt a regionális szintű differenciák enyhítése alig volt érzékelhető, az endogén irányzat a kívánt növekedést az új vívmányok támogatásában, az erőtartalékok hatékony felhasználásában, illetve a humánerőforrás folyamatos képzésében látta. Mivel a szocialista gazdasági rendszer domináns attribútuma a regionális szinten jelentkező fejlettségbeli különbségek kiegyenlítése és a teljes foglalkoztatottság megteremtése volt, a keleti blokk egykori országai a piaci egyensúlytalanság okozta gazdasági és társadalmi feszültséggel csupán a rendszerváltás során felbukkanó transzformációs válság alatt szembesültek. A múlt század utolsó évtizedének hajnalán az egyébként szélsebes piaci átalakulás sokkhatásai kivétel nélkül megingatták térségünk valamennyi – egykoron tervgazdasági elvek szerint működő – országát. A termelés visszaesése nemcsak a Magyarországhoz hasonló, tetemes nemzetközi adóssággal induló országokat, hanem az akkor iparilag fejlettebb gazdaságokat is komolyan megrendítette. A tulajdonkialakítási folyamatok a társadalom hatalmi szerkezetének módosulását vonták magukkal, ezért a magánosítás politikai konfliktusokkal, elméleti és gyakorlati vitákkal volt terhes. Később egyértelművé vált ugyan, hogy a privatizáció sikere az érintett rétegek és érdekcsoportok együttműködését kívánta volna meg.

Lentner Csaba egyetemi tanár, a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közpénzügyi Kutatóintézetének megbízott igazgatója 2005-ben, úgyszintén az Akadémiai Kiadónál megjelent Rendszerváltás és pénzügypolitika című sikeres kötetének újrakiadásával és új gondolatokkal történő kibővítésével idézi fel Magyarország neoliberális gazdaságfilozófiai szemléletet követő piacgazdasági átalakulásának ellentmondásait. A szerző a neoliberális elveket követő gazdaságpolitika egyik fő magyarországi bírálója, de nevéhez fűződik az újjászervezett magyar állam közpénzügyi mechanizmusainak tudományos rendszertani keretekbe foglalása is.

A szerző két évtized pénzügypolitikájának jellemzőit és fejlődési irányvonalát tárja a szakavatott olvasó elé. Laikus szemlélődő számára a könyv első pillantásra tanulmánykötet látszatát keltheti, ennél azonban sokkal többről van szó, hiszen az egyes fejezetekben kifejtett feltevések egységessége megteremti a monografikus igényű művektől elvárt koherenciát. A szerző a privatizációval kapcsolatos témák egész sorát veszi górcső alá. A magánosítás magyarországi folyamatainak értékelésével indít, de mondanivalója kitér a mezőgazdaság átalakítására, az agrárfinanszírozás kérdéskörére és nem utolsósorban az ezredforduló magyar agrárpolitikájának ellentmondásaira is. Figyelmét nem kerüli el a kilencvenes évek reformtörekvéseinek, valamint adópolitikai dilemmáinak kritikai értékelése sem. A szerző a kötet hatodik fejezetében Magyarország adószabályozásának kulcskérdéseiről értekezik a 20. század alkonyán. Bár a fejezet egy 1998-ban írt tanulmányának átdolgozott változata, az általa közvetített érvelések és következtetések mind a mai napig helytállóak. A szerző meggyőződését osztva „az adórendszerrel szemben fontos követelmény, hogy a társadalmi békétlenséget ne szítsa, ne taszítsa kezelhetetlen tartományba” (64. p.), továbbá „az adórendszer az egyének és a vállalkozások számára legyen méltányos, reagáljon stabilizáló jelleggel a gazdasági élet változásaira, ne torzítsa a termelési tényezők hatékony felhasználását” (uo.).

A kilencvenes évek kezdetétől a hajdani tervgazdaságoknak megváltozott nemzetközi pénzügyi és gazdasági környezethez kellett alkalmazkodniuk, ami tulajdonképpen a pénzügyi rendszer merevségének fokozatos feloldódását eredményezte. Magyarországon már a nyolcvanas években tényleges lépések történtek a piaci viszonyok kifejlesztésében, sőt a jegybanki és a kereskedelmi banki szerepkörök szétválasztása 1987-ben meg is valósult. Mindezek szellemében a szerző a pénzügyek iránt fogékony olvasó figyelmét a létrejött kétszintű bankrendszer általa felismert szerkezeti problémáira tereli, melyek a kereskedelmi bankok eltérő hitelpolitikájában és sok esetben felelőtlen hitelezési magatartásában nyilvánultak meg. Többször utal a magyar tulajdonú pénzintézetek elrettentően magas veszteségéből eredő következményekre. Úgy véli, hogy Magyarország ez által vált kiszolgáltatottá a külföldi tőkének, tudniillik a hitelintézetek kihagyhatatlanok a nemzetközi tőkeáramlásból. „Magyarországon a globalizáció jegyében zajló felzárkózás következményeként erős függőség alakult ki a világgazdasági konjunktúrától, az Európai Unió üzleti ciklusaitól, végeredményben a nemzetközi pénzügyi aggregátumoktól.” (152. p.) Álláspontja szerint az állami beavatkozás mechanizmusának megerősítése elengedhetetlen a magyar gazdaság versenyképességének és alkalmazkodóképességének fokozása, valamint a globalizáció sokkhatásainak mérsékelése érdekében. Kiáll a nemzeti tulajdon arányának kedvező módosítása mellett is.

A szerző az ezredforduló magyar bankrendszerének átfogó értékelése után az olvasó figyelmét a millenniumi kihívások és az európai uniós csatlakozás nyitott kérdései felé tereli, ámde vizsgálódásának súlypontját továbbra is a magyar pénzügypolitika tárgykörére helyezi. Véleménye szerint „a magyar gazdaság kétarcúságát” a 21. századba lépve mi sem bizonyította jobban, mint a vámszabad területeken lendületesen fejlődő nemzetközi nagyvállalatok minden képzeletet felülmúló profittermelése és a magyar agrár- és kisvállalkozói szektor vészesen alacsony jövedelmezősége közötti kontrasztok, de a gazdaság Janus-arcúságát – a megyei szintű fejlettségbeli differenciákon kívül – egy sokkal súlyosabb jelenség is alátámasztotta. Erről a szerző ekképpen ad hangot: „Államháztartási mutatóink a maastrichti követelmények szerint javulnak, ám a költségvetési deficit és az államadósság (…) ijesztően növekszik.” (190. p.)

A szerző a magyar gazdaság ellentmondásos állapotából kiindulva hosszasan elemzi a feloldását célzó – hivatalosan „magyar modellnek” nevezett – pénzügypolitikai lépéseket, próbálkozásokat, a kedvező és kedvezőtlen pénzügyi és társadalmi jelenségeket, majd az állami konzervatív politika jegyében javaslatot tesz a pénzügyi egyensúly fenntartására, valamint a tőkebevonás és a pénzügyi stabilitás biztosítására. Meggyőződése, hogy a „magyar államadósság finanszírozásához szükséges források minél nagyobb mértékben belső körből kerüljenek meghitelezésre, amit a nemzeti gazdaságpolitika céljaival összhangban kell megteremteni, illetve megszerezni” (230. p.). Kétségkívül helyesen vélekedik, amikor a gazdasági fejlődést és a társadalmi stabilitást a minőségi tőkevonzás feltételeinek kialakításával vonja párhuzamba, ugyanis ennek révén fokozódhat az államháztartás forrásellátása is.

A szerző a mű huszadik, egyben utolsó fejezetében foglalja össze a rendszerváltás gazdasági hátterét, elért eredményeit és bökkenőit. Megjegyzi, hogy „már a rendszerváltás rendszerválságának betetőzése idején nyilvánvalóvá vált, hogy csak az erős, a jól szervezett, a gazdasági és társadalmi folyamatokba aktívan beavatkozó állam képes a nemzetgazdaság, a piaci szereplők és a családok érdekeit hatékonyan érvényesíteni” (304. p.). A szerző a továbbiakban részletesen taglalja Magyarország államháztartási rendszerének 2010 és 2013 között megtörtént konszolidációs folyamatait, a 2013 és 2016 között megvalósult jegybankpolitikai rendszerváltást, amely a magyar kormánnyal egy célt követve az államadósság lefaragását, a költségvetés, az önkormányzatok, valamint a vállalatok és a háztartások kiegyensúlyozott pénzügyi állapotát eredményezte.

Úgy vélem, a közép-kelet-európai térség országaiban végbement rendszerváltás és piacgazdasági átmenet még a maga próbatételeivel, útkereséseivel és melléfogásaival is a „példaértékű” jelzővel illethető, hiszen nem létezett jól bevált forgatókönyv arról, miként is kell a közösségi tulajdonra épülő szocializmus gazdasági rendszerét piacgazdasággá alakítani, miként kell az egypártrendszer megszüntetésével egyidejűleg megteremteni a politikai pluralizmust, vagy az állami tulajdon dominanciája helyett elérni a magántulajdon túlsúlyát. Lentner Csaba hiánypótló, magas szakmai igényességgel és tekintélyes szakirodalom ismeretében megírt kötete átfogó képet nyújt a magyar rendszerváltást követő pénzügypolitika jellemzőiről és fejlődési irányvonaláról egészen napjainkig. Bár az egyes témakörök tanulmányozása meglehetősen komoly közgazdasági ismereteket feltételez, mégis bátran ajánlom a gazdaságpolitika kérdései iránt érdeklődő nem közgazdász olvasók számára is.

Nagy László

Számunk szerzői

Gaucsík István (1973)
történész (Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete, Pozsony, Szlovákia)

L. Juhász Ilona (1960)
etnológus (Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja, Komárom, Szlovákia)

Kázmér Anikó (1993)
egyetemista (Comenius Egyetem, Pozsony, Szlovákia)

Nagy László (1981)
közgazdász (Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetem, Pozsony, Szlovákia)

Öllös László (1957)
politológus (Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja; Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra, Szlovákia

Popély Árpád (1970)
történész (Selye János Egyetem, Komárom; Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, Szlovákia)

Riszovannij Mihály (1973)
germanista (Eötvös Loránd Tudományegyetem SEK, Szombathely, Magyarország; Selye János Egyetem TKK, Komárom, Szlovákia)

Sándor Eleonóra (1959)
néprajzkutató, politikus, újságíró, köztisztviselő (Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa irodája, Pozsony, Szlovákia)

Tóth Arnold (1977)
etnológus (Herman Ottó Múzeum, Miskolc, Magyarország)

Vajda Barnabás (1970)
történész, irodalomtörténész (Selye János Egyetem, Komárom, Szlovákia)

Impresszum 2017/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XIX. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

SIMON ATTILA: Magyarul a tárgyalóteremben. A magyar nyelv használata az első Csehszlovák Köztársaság bíróságain
CSERNICSKÓ ISTVÁN: Ideológiai csata a nevek frontján
POPÉLY ÁRPÁD: A kárpátukrán szojm megválasztása 1939 februárjában (2. rész)
GAUCSÍK ISTVÁN: Az Országos Központi Hitelszövetkezet csehszlovákiai vagyona (1918–1928)
HORBULÁK ZSOLT: Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében (2. rész)

Közlemények

LACZA ILONA: Az alapiskolai alsó tagozatos hiperaktív gyerekek nevelési módszereinek összehasonlítása a szlovákiai iskolarendszerben
FÜLÖP LÁSZLÓ: I. Rákóczi Ferenc esküvője. Zboró, 1666
A.GERGELY ANDRÁS: Társadalom-morfológia, környezeti világok, antropogén együtthatások. Pászka Imre újabb köteteiről

Dokumentumok
A komáromi Etnológiai Központ húsz éve. Kronológia

Könyvek

MOLNÁR IMRE (összeáll.): „Gyűlölködés helyett összefogás” Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez (Tóth Pál Péter)
ZSOLT HORBULÁK: Finančné dejiny Európy (história peňažníctva, bankovníctva a zdanenia) (Juhász Gyula)
HORVÁTH KORNÉLIA: Fejezetek a kortárs magyar líráról (Baka L. Patrik)
KESERŰ JÓZSEF: Bevezetés az irodalomtudományba (Baka L. Patrik)
CSEHY ZOLTÁN–POLGÁR ANIKÓ (szerk.): A mittelszolipszizmus terei. Tőzsér Árpád életműve (poszt)modern kontextusban (Csanda Gábor)

Magyarul a tárgyalóteremben – A magyar nyelv használata az első Csehszlovák Köztársaság bíróságain

A nemzetközi és különösen a cseh és szlovák szakirodalomban, de a szélesebb érdeklődő közvéleményben is máig erősen él a masaryki állam demokráciájának mítosza. Ennek kialakulásában és továbbélésében az első Csehszlovák Köztársaság (1918–1938) kétségtelen kvalitásai mellett több más tényező is közrejátszott, közte a jól működő belső állami propaganda éppúgy, mint a csehszlovák állammal szemben túlságosan is jóindulatú nemzetközi sajtó (nem mellékesen ez utóbbit a csehszlovák külügyminisztérium különböző fondjain keresztül jelentős pénzekkel támogatták), de az is, hogy az 1945 utáni idők szemszögéből a két háború közötti Csehszlovákia még a kisebbségi lakosság számára is a boldog békeidőknek tűnt. S bár, mint minden mítosz, a masaryki demokrácia emléke is valós alapokra épült, ám az erre rárakódott idealizált kép oly mértékben elfedte a valóságot, hogy az szinte kizárt bármiféle önreflexiót, s különösen a cseh történeti irodalomban ma is kizárja azt. Az önreflexió egyedüli jelentkezése talán 1938-hoz köthető, amikor a köztársaság szétesésétől való félelemtől vezérelve az ún. nemzetiségi statútum által új alapokra kívánták helyezni Csehszlovákia nemzetiségi politikáját, ám akkor már megkésve, minden reális esély nélkül.[1] A statútum tartalma mindenesetre jól jelezte az előző évek csehszlovák kisebbségi politikájának adósságait, különösen azt, hogy Csehszlovákia – bármilyen különös is – korábban nem rendelkezett koherens nemzetiségi programmal.

Ennek hiányában Prágát a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezésében nem egy világos koncepció mozgatta, hanem sokkal inkább az a törekvés, hogy a soknyelvű és sokféleképpen szocializált régiókból összeillesztett állam túlélését biztosítsák. Ennek eszközét pedig abban látták, hogy a nemzeti kisebbségek bármiféle autonómiatörekvéseit elutasítva a soknemzetiségű mozaikállamból egy egységes csehszlovák nemzetállamot gyúrjanak össze. Így lényegében a nemzetállam ideája volt az, amely a csehszlovák kormányzatok nemzetiségi politikáját meghatározta.

A csehszlovák állam demokratikus jellegéhez (amelynek alapját az 1920. február 29-én elfogadott 121/1920. számú alkotmánylevél jelentette) nem férhet kétség. Az alkotmány szellemében a köztársaság valamennyi polgárát – anyanyelvre és nemzetiségre való tekintet nélkül – egyenlő polgári és politikai jogok illették meg, miközben a köztársaság egyik fontos és a nemzetiségi lakosság számára is kiemelkedő jelentőségű vívmánya az általános és titkos választójog volt. A törvény előtti egyenlőség ellenére azonban – s ezt számos szubjektív, de egymástól független forrás igazolja – a magyarok sok esetben érezték azt, hogy a másodrendű polgár szerepébe kényszerülnek. Ennek a gyakorlatnak számos példáját nyújtotta a csehszlovák állam perszonális politikája (az állami pályák betöltése), a gazdasági protekcionalizmusa vagy akár az emlékezetpolitikája (a nemzeti ünnepek és szimbólumok kérdése).[2]

A korabeli csehszlovák demokrácia hiányosságait leginkább a nemzeti kisebbségek mindennapjai, közte nyelvhasználati jogai érvényesülésének a problémái jelezték. A jelen tanulmányban a magyar nemzeti kisebbség szempontjából kísérlem meg felvázolni a korabeli csehszlovák nyelvpolitikát, a dolgozat második részében külön foglalkozom a magyar nyelvnek a bíróságok előtti használatával és annak korlátaival.

Amikor az első Csehszlovák Köztársaság nyelvhasználati gyakorlatáról beszélünk, azt természetesen nem választhatjuk külön a csehszlovák demokrácia egészének működésétől, miközben a nemzetközi kisebbségvédelem szempontjaira is figyelemmel kell lennünk. A nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak tekintetében a már említett alkotmánylevéllel azonos napon elfogadott 122/1920. számú nyelvtörvény jelentette az alapot, amely lényegében a saint-germaini nemzetközi kisebbségvédelmi szerződés ide vonatkozó rendelkezéseit vette át, bár néhány szempontból szűkítve azokat. Fontos azonban tudatosítani, hogy míg a nemzetközi kisebbségvédelemi szerződés előírta az azonos polgárjogokat és a törvény előtti egyenlőséget, a nyelvi jogok tekintetében nem beszélt azonos jogokról, csupán azt rögzítette, hogy „megfelelő mértékben” kell biztosítani a kisebbségek hivatalos nyelvhasználatát.[3] Ez a jogi szempontból nem egészen szabatos formuláció pedig olyan különböző értelmezéseket tett lehetővé, amelyek a Csehszlovákiában élő kisebbségek nyelvi gyakorlatát is jelentős mértékben befolyásolták.

Ahogy az alkotmányt, úgy a nyelvtörvényt is a német és magyar képviselők nélkül összehívott ún. forradalmi nemzetgyűlés fogadta el, nem kis viták árán. A viták legfőbb tétjét azonban korántsem a nemzeti kisebbségek nyelvhasználati jogai, hanem sokkal inkább az ország hivatalos nyelvének meghatározásával összefüggő cseh-szlovák nyelvi viták rendezése jelentette.[4]

S bár a kisebbségek nyelvhasználati kérdését ugyan nem kísérték hasonló heves indulatok, ám e kérdésben is alapvetően két koncepció ütközött meg: míg az igazságügyi minisztérium köreiből származó elképzelések a kisebbségek nyelvi egyenjogúsága felé mutattak (Tóth 2012, 264. p.), addig befolyásos csehszlovák politikai körök úgy vélték, hogy a nem cseheket és szlovákokat csupán olyan mértékben illetik meg nyelvi jogok, amennyiben azok a Csehszlovák Köztársaság nemzetállami jellegét nem kérdőjelezik meg. Ez utóbbi értelmezést támasztotta alá a Legfelső Igazgatási Bíróság végzése is, amely kimondta, hogy „a nemzetállamnak jogában áll érvényesítenie saját nemzeti jellegét, s a kisebbségek nem támaszthatnak igényt arra, hogy mind nemzeti és főleg nyelvi szempontból minden tekintetben és teljes mértékben a csehszlovák nemzet tagjaival egyenlő jogokkal rendelkezzenek”.[5]

Ezen a csehszlovák politikai elit szinte teljes spektruma által támogatott megoldás mögött – mint J. Kučera is megállapítja – leginkább az húzódott meg, hogy a csehszlovák többség az államot saját tulajdonának tekintette, s fenntartotta magának a jogot, hogy az alapkérdésekben önhatalmúlag döntsön. Márpedig a nyelv kérdése, amelyet olyan külső jegyként értelmeztek, amely által Csehszlovákia nemzetállami jellegét mindennél jobban jelzi, ilyen kérdésnek számított. S ebben a tekintetben tkp. a csehszlovák elit köreiben nem is volt nagyobb vita. A többek között az államelnök T. G. Masaryk által képviselt mérsékelt és a Karel Kramář első kormányfő által vezetett radikálisok között csupán abban volt eltérés, hogy a „csehszlovák nyelv” dominanciáját milyen eszközökkel és formában biztosítsák. Kramář ezt az erő pozíciójából akarta megtenni, Masaryk viszont úgy, hogy minél kevésbé irritálják általa a kisebbségeket.[6]

A nyelvtörvény a valójában nem létező csehszlovák nyelvet államnyelvként és egyben a bíróságok, hivatalok, állami szervek hivatalos ügyintézési nyelveként határozta meg. Az államnyelv mellett azonban – bizonyos feltételekhez kötve – engedélyezte a nemzeti kisebbségek nyelvének hivatali használatát is. Míg azonban az államnyelv használata perszonális jognak számított (Tauchen 2008, 525. p.), kisebbségi nyelvek használata territoriális elv alapján, csak azokban a bírósági járásokban volt lehetséges, ahol legalább 20% azonos, nem csehszlovák nyelvű állampolgár lakott. A törvény paragrafusai szerint az ilyen járásokban a hivatalok kötelesek voltak a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgároktól saját nyelvükön írt beadványaikat elfogadni, s a választ azon a nyelven kiadni, valamint a hivatalos hirdetményeiket is a kisebbség nyelvén közzétenni. Az igazi gondot azonban az jelentette, hogy miközben számos tekintetben liberálisan rendezte a nemzetiségi nyelvek használatát (magánélet, sajtó, könyvkiadás terén), a hivatali nyelvhasználat esetében törvényesített bonyolult szabályrendszer viszonylag tág teret hagyott a kisebbségi nyelvhasználatot szűkíteni akaró értelmezéseknek.

A kisebbségi nyelvhasználat törvényi rendezésének igazi hiányosságát azonban a törvényhez kapcsolódó végrehajtó rendeletének késedelmes elfogadása, illetve jellege okozta. Az 1926-ban, egy meglehetősen bonyolult belpolitikai helyzetben elfogadott 17/1926. sz. kormányrendelet[7] ugyanis a nacionalista nemzeti demokrata párt felé tett gesztusként a nyelvtörvényben a nemzeti kisebbségek számára megfogalmazott jogok szűkítő jellegű értelmezését juttatta érvényre (Petráš 2009, 204. p.). Ezt a véleményt egy 1937-es bizalmas kormányanyag is megerősíti, amely szerint mire a nyelvtörvény végrehajtó rendelete megszületett, addigra már egy olyan gyakorlat honosodott meg a szlovákiai közigazgatásban, amely a kisebbségi jogok esetében az érvényes törvények restriktív értelmezésén alapult.

Az igazi kérdés persze az, hogyan nyilvánult meg a nyelvtörvény a gyakorlatban, s milyen nyelvi jogokkal élhetett a szlovákiai magyarság. A kép ebből a szempontból is felemás, hiszen abban, hogy a korabeli szlovákiai magyar polgár a szóbeli hivatali ügyintézésben majdnem maradéktalanul használni tudta anyanyelvét, az nem feltétlenül a törvény szellemének köszönhető, hanem a hivatali apparátus nyelvi kompetenciáinak. Ám az írásos ügyintézésben már korántsem volt ennyire kedvező a helyzet. A magyar nyelven írott beadványokat ugyan elfogadták, de általában ezekre is szlovák nyelven válaszoltak, a járási hivatalok a magyar többségű falvakkal is szlovákul leveleztek, az anyakönyvi kivonatokat az előírásokkal ellentétben még a színmagyar településeken is csak államnyelven adták ki. S nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a kormányzat a közigazgatási határok céltudatos módosításával több régióban is olyan változásokat idézett elő az egyes bírósági járások nemzetiségi összetételében, amelyek szűkítették a 20%-os nyelvhasználati jog érvényesítésének lehetőségeit.

Összességében elmondható, hogy a nyelvi jogok a csehszlovák kisebbségi jogok leggyengébb, legkevésbé kielégítő része volt, amelyet már saját korában is számos bírálat ért – és nem csak a kisebbségek részéről. Meglehetősen kritikusan nyilatkozott róluk többek között Emil Stodola szlovák politikus is, aki az 1936-ban a nyelvtörvényről és a kisebbségi jogokról írt könyvben jogosnak minősítette a nemzetiségi panaszok egy részét (Stodola 1936).[8] Különösen azt a gyakorlatot bírálta, miszerint a postai és vasúti feliratok csak államnyelvűek voltak, a bíróságok nem adták ki a végzéseket magyar nyelven, az anyakönyveket pedig még a magyar falvakban is csak államnyelven lehetett vezetni.[9]

***

A következőkben a nyelvi jogok általános vizsgálata helyett csupán egy területre szűkítve a figyelmemet, arról kívánok képet adni, milyen lehetőségek mutatkoztak a magyar nyelv használatára a bíróságokon, s hogyan is működött, pontosabban nem működött ez a gyakorlatban.

Ha a kisebbségi nyelvek, közte a magyar nyelv bírósági nyelvhasználatának a lehetőségeit vizsgáljuk, ki lehet jelenteni, hogy az ezzel kapcsolatos problémák döntő része abból fakadt, hogy az 1920-as alkotmánylevél 2. paragrafusa csupán felszínesen rendezte a bírósági nyelvhasználat kérdését: kimondta ugyan, hogy azok a bíróságok, amelyek hatáskörében a kisebbségi lakosság aránya meghaladja a 20%-ot, kötelesek az adott nemzeti kisebbséghez tartozó személyektől elfogadni a kisebbségi nyelven benyújtott beadványokat és egyben kötelesek ezen ügyfelek számára a kisebbség nyelvén is kiadni a határozatot.[10] Annak a kérdését azonban, hogy mikor folyhat egy tárgyalás a kisebbség nyelvén is vagy kizárólagosan azon, illetve hogy az ügyészség milyen nyelven köteles a vádiratot megfogalmazni, a később kiadandó végrehajtó rendelkezésekre bízta a törvény, amely rendelkezések, mint ismeretes, éveket késtek, s akkor sem a kisebbségek elvárásainak megfelelőn rendezték ezt a kérdést. Ez az „ex lex helyzet” pedig annak ellenére is bizonytalanságot okozott, hogy Jiří Hausmann, a Legfelső Bíróság tanácsosa (későbbi igazságügy-miniszter) a nyelvtörvénynek a kisebbségi lakosság számára kedvező értelmezését támogatta, s egyebek között egy Kassán elhangzott előadásában is kijelentette, hogy a vegyes lakosságú járásokban az ügyészség a magyar nyelvű vádlott ellen köteles lesz magyar nyelvű vádiratot benyújtani.[11] A bírósági gyakorlat ugyanis nem az ő értelmezését igazolta.

A végrehajtó rendelkezés hiánya egyrészt az állampolgárok, de a bíróságok részéről is bizonytalansághoz és ennek következtében egymástól eltérő joggyakorlathoz vezetett, s így nemcsak a szudétanémet és a magyar vidék nyelvhasználati gyakorlatában mutatkoztak különbségek (az előbbi javára), hanem Dél-Szlovákia egyes régiói között is. Feltehetően ez motiválta az igazságügyi tárcát, amely már 1920 végére kidolgozott egy a saját reszortját érintő rendeletet, majd a kormány javaslatára a pénzügyi, a belügyi, a közmunkaügyi, és az egészségügyi tárcával kiegészülve egy közös végrehajtó rendeletet is elkészített. Ezt azonban politikai okokból gyorsan ad acta tették.[12]

1922-ben azonban az igazságügy-minisztérium – amely továbbra is komoly problémaként érezte a végrehajtó rendelkezése hiányát – azt javasolta, hogy ha közös tárcaközi rendelet elfogadására nincs akarat, akkor legalább a bírósági nyelvhasználat kerüljön szabályozásra. A külön rendelet szükségességét a bíróságok iránti bizalom megerősítésével indokolták: „A bíróságok különleges helyzete szükségessé teszi, hogy azok a lakosság – különösen a nemzetiségi kisebbségekhez tartozókét – teljes bizalmát élvezzék, teljesen a pártok fölött álljanak és szigorúan védelmezzék mindkét fél és minden érintett jogait…”[13] A többi tárca, különösen a külügyi és a belügyi azonban az igazságügyi tárcára vonatkozó külön végrehajtó rendelet kiadását elutasította, s így a végrehajtó rendelkezés témája, politikai akarat hiányában ismét – évekre – a süllyesztőbe került.

A végrehajtó rendelet kiadását szorgalmazták egy 1923 májusában a miniszterelnökhöz írt beadványukban az ellenzéki magyar politikai erők is. Javaslatuk okát pedig abban nevezték meg, hogy a bíróságok gyakorlata, végrehajtó rendelkezések hiányában, ellentmond a törvény szellemének, s számos tekintetben sérti azt.[14] Így a bíróságok vegyes területeken is olyanokat alkalmaznak, akik nem beszélik a magyar nyelvet, a vádiratokat és határozatokat csak államnyelven adják ki, s a törvényt a legtöbb helyen úgy értelmezik, hogy csak a beadvány nyelve lehet a magyar, de a tárgyalásé nem.

Az igazságügy-minisztérium becsületére legyen mondva, hogy a nyelvtörvény gyakorlati alkalmazásában mutatkozó hiányosságokat ők maguk is észlelték, s leginkább a bíróságok alkalmazottainak túlterheltségével magyarázták. Interpretációjuk szerint ugyanis arra, hogy az amúgy államnyelven kiadott végzéseket stb. magyar nyelven is kiadják, sem energiájuk nincs, sem pedig elégséges számú megfelelő nyelvi kompetenciával bíró alkalmazottjuk. Ezért megoldásként azt javasolták, hogy bizonyos bírósági járásokban el kell tekinteni a kétnyelvűségtől, s ha a feltételek adottak, akkor csupán az adott nemzetiség nyelvén történjen a tárgyalás és a határozatok kiadása is.[15] A szemmel láthatóan meglepően liberálisnak tűnő, de az adott korban logikus javaslat azonban nem aratott általános tetszést. A kormány ezért egyrészt tárcaközi konzultációt kezdett róla, másrészt kikérték a magyarok által lakott táblabíróságok véleményét is. Ennek során a kassai táblabíróság lényegében elutasította a felvetést, a pozsonyi azonban bizonyos feltételekkel támogatta azt, sőt meg is nevezte, mely járásokban tudná elképzelni a kizárólagos magyar nyelvű ügyintézést.[16] Feltételként azonban azt szabta, hogy csak az olyan peres ügyekben lehessen a magyar a tárgyalás és a végzések kizárólagos nyelve, amelyekben mindkét fél magyar anyanyelvű.

Még inkább negatív véleménnyel zárult az a politikai konzultáció és tárcaközi véleményezés, amelyet a javaslatot eleve következetlennek tartó kormány indított, hiszen a megszólított minisztériumok elutasították az igazságügy-minisztérium javaslatát. Mindezek alapján a kormány ismét csak arra a döntésre jutott, hogy a beterjesztett javaslat nem időszerű, s a nemzetiségek hivatali nyelvhasználatnak kérdését egy általános végrehajtó rendelkezés kiadásával kell majd megoldani, amely, mint már jeleztük, csupán 1926-an látott napvilágot, s abban sem volt sok köszönet.

A nyelvtörvénnyel szembeni fentebb már említett kifogásoknál beszédesebbek azok a konkrét esetek, amelyek azt a jól ismert bölcsességet igazolják, miszerint a puding próbája az evés. Az első ilyen, egy nagy visszhangot kiváltó eset, Esterházy János nővérének, Esterházy Lujzának a pere. Az akkor 24 éves grófnőt 1923. december 4-én tartóztatták le, és idegen állam részére való kémkedéssel[17] és a köztársaság védelméről szóló törvény többrendbeli megsértésével vádolták meg.[18] Ügyét első fokon a nyitrai törvényszék tárgyalta, amely 1924 decemberében bűnösnek mondta ki a grófnőt és egyévi börtönbüntetésre, valamint 20 ezer korona bírság megfizetésére ítélte. A nyelv kérdése már ezen a tárgyaláson is előkerült, hiszen Esterházy az ülést vezető bíró elutasító magatartása ellenére is ragaszkodott ahhoz, hogy magyar nyelven válaszoljon a kérdésekre.[19] A vádlott fellebbezését követően a pozsonyi ítélőtábla elé került az ügy, ahol a Karel Drbohlav vezette háromtagú bírói testület tárgyalta, az ügyészség részéről pedig František Stivař fogalmazta meg a vádat. Esterházy Lujzát Jabloniczky János pozsonyi ügyvéd, az Országos Keresztényszocialista Párt nemzetgyűlési képviselője védte. A per, amelyben a vádlott, lévén magyar és a per, lévén egy olyan bíróságon zajlott, ahol a magyarság számaránya megfelelt a megkövetelt 20%-nak, a törvény egyik értelmezése szerint akár magyar nyelven is folyhatott volna, ám nem így történt: az előadó ugyanis a nyitrai ítéletet és annak indoklását államnyelven, az ügyész a vádiratot szintén államnyelven olvasta fel, s államnyelven vezette a tárgyalást a főbíró is. Jabloniczky viszont magyarul mondta el mintegy egyórás védőbeszédét.[20] Ezt ugyan Drbohlav egyszer félbeszakította, s arra hivatkozva, hogy a 3 bíróból csupán az egyik ért magyarul, a másik kettő (beleértve saját magát is) viszont nem, ilyen hosszú szöveget pedig a magyarul értő bíró nem tud a társainak lefordítani, a védőbeszéd lerövidítését kérte. Jabloniczky azonban ragaszkodott a törvényben garantált jogához és nem tett eleget ennek a kérésnek. A bíróság ezt követően jóváhagyta az első fokú ítéletet.

Az ügyvéd, kihasználva a lehetőséget, semmisségi panaszt nyújtott be az ítélet ellen a brünni székhelyű Legfelső Bírósághoz. Beadványában az ítélet megsemmisítését és az ügy újratárgyalását kérte, amit azzal indokolt, hogy csupán az ítélőtábla egyik tagja tudott magyarul, a másik kettő nem, így mintha ott sem lettek volna. Vagyis a bíróság de jure nem volt teljes.[21] Ám a Legfelső Bíróság 1925. július 15-én elutasította a panaszt és helybenhagyta a korábbi ítéleteket.[22]

A fenti ügy kapcsán a szlovenszkói magyar sajtóban is vita bontakozott ki arról, hogy megfelelően járt-e el az ügyvéd, amikor ilyen körülmények közepette kizárólag magyar nyelven védte a vádlottat. Igaz, a vita némileg politikailag is motivált volt, hiszen legfőképp Jabloniczky és Lelley Jenő között folyt, ők pedig akkor már az OKP-n belüli két egymással élesen szembenálló szárnyhoz tartoztak.[23] A vitában Lelley azt az álláspontot képviselte, miszerint az ügyfél érdekében a védőnek inkább az államnyelvet kell használnia: „az jobb magyar-e, aki a magyarul nem értő bíróság előtt magyar honfitársát juszt is, csupa elvből magyarul védi és azt becsukják, vagy az, aki a cseh bírákat az általuk értett tót nyelven meggyőzi…” Ezzel szemben Jabloniczky szerint az ügyvédnek ragaszkodnia kell a nyelvtörvényben garantált jogokhoz, s a megalkuvás ez esetben akkor sem lett volna kifizetődő, és ha „maga aranyszájú szent János hamisítatlan csehszlovák nyelven védte volna” Esterházy Lujzát, a fiatal nőt akkor is elítélik.[24]

Bár az egyes járásbíróságok gyakorlatában különbségek mutathatók ki, mint a fenti eset is mutatta, a húszas évek közepére az a gyakorlat alakult ki, hogy mivel a törvények nem biztosították, hogy az esküdtek és a bíró értsen a törvény által amúgy engedélyezett kisebbségi nyelven, ezért a bírósági tárgyalások még a magyar felek esetében is jórészt államnyelven zajlottak, leginkább csak a védőbeszéd vagy annak egy része hangzott el magyarul. Ez alól kivételt az jelentett, ha mindkét fél magyar nyelvű volt: ilyenkor a tárgyalás nagyrészt magyar nyelven zajlott, mint ahogy több olyan bűnperről is tudunk, amely esetében a vádlott magyar nemzetiségére való tekintettel a bírósági tárgyalás teljes egészében vagy nagyrészt magyar nyelven zajlott. Mint annak a gyilkossággal vádolt csallóközi vádlottnak az esetében, akinek az ügyét 1937-ben a pozsonyi kerületi bíróság tárgyalta.[25] Mivel a magyar nemzetiségű vádlott ügyvédje kérte a magyar nyelvű tárgyalást, s az esküdtek közül valamennyien értettek magyarul, a bíróság eleget tett ennek: így Gejza Okályi magyar nyelven vezette a tárgyalást, s részben magyarul hangzott el dr. Kostka szájából a vádirat is, sőt a tanúk, köztük a nyomozást vezető őrmester is magyarul tettek vallomást. Igaz, ez Vida István vádlotton nem segített, őt a testvére meggyilkolásáért 2 évi börtönbüntetésre ítélték.

Hasonló módon teljes egészében magyar nyelven zajlott azoknak a szepsi cigányoknak a bírósági tárgyalása, akiket 1929-ben többszörös gyilkosság vádjával fogtak perbe, s akik ellen még az emberevés (!) vádja is megfogalmazódott. A kassai kerületi bíróságon lezajlott per esetében mind az esküdteket, mind pedig a bírói tanácsot úgy választották ki, hogy azok értsenek magyarul. Igaz, a Prágai Magyra Hírlap kommentárja szerint Kassán ez egyedi esetnek számított, s csupán annak volt köszönhető, hogy a tárgyaláson nagy számban megjelenő külföldi újságíró előtt dokumentálhassák a kisebbségi jogok betartását.[26]

Mint ismeretes, a kisebbségi nyelv használatának joga az ügyfél, és sohasem annak jogi képviselőjének a nemzetiségétől függött. Csakhogy az érintett személyek nemzetiségének a megállapítása nem volt mindig egyszerű, s ez olykor fennakadásokhoz vezetett. Mint annak a kassai gyilkossági ügynek az esetében, amelyet 1923-ban tárgyaltak a kassai táblabíróságon, s amelyben három személy ellen emeltek vádat. A három vádlott védelmét dr. Gádor Géza kassai ügyvéd vállalta.[27] Csakhogy mivel a kihallgatás során a három vádlottból kettő szlovák nemzetiségűnek vallotta magát, s ezen a nyelven tett vallomást, a bíróság azonnal jelezte, hogy a tárgyaláson Gádor a két vádlott esetében csak az államnyelvet használhatja. Ez azonban a szlovákul nem beszélő ügyvéd számára problémát jelentett, így csupán a magyar nemzetiségű vádlott ügyét vállalta el. A tárgyalás első napján azonban váratlan fordulatként a korábban szlovákul vallomást tevő két vádlott magyarnak vallotta magát, s azt állították, nem tudnak megfelelő szinten szlovákul, ami hosszadalmas huzavonához vezetett. A bíró végül ugyan engedélyezte, hogy a két vádlott magyarul tegyen vallomást, ám védelmüket, a Gádor helyett az ügybe belépett új ügyvéd csak szlovákul láthatta el.

Mint ahogy vitára adhatott okot a jogi személyek nyelvi besorolása is, amelyet általában az általuk a hatósághoz intézett beadvány nyelve alapján határozták meg. A szlovák nyelvű beadványok szerzőit a csehszlovák nemzethez, a magyar nyelvű beadványok szerzőit a magyar nyelvi közösséghez tartozónak könyvelték el. Hacsak a hatóságoknak nem támadtak kétségei. Mint a többségében magyar ügyfelekkel bíró Dunabank dunaszerdahelyi fiókja esetében, amikor az magyar nyelven tett feljelentést egyik ügyfele ellen a dunaszerdahelyi járásbíróságon.[28] A járásbíróság azonban arra hivatkozva, hogy a bank cégbejegyzése szlovák nyelven történt meg, s így nem teljesül a nyelvi hovatartozás kritériuma, visszautasította a magyar nyelvű beadvány elfogadását. A bank jogi képviselője hiába hivatkozott arra, hogy bár a cégbejegyzés szlovák nyelvű (hiszen azt követelték meg a hatóságok), de a bank belső tárgyalási nyelve a magyar – ez a pozsonyi kerületi bíróság számára nem bizonyult eléggé erős érvnek, s így jóváhagyták a dunaszerdahelyi járásbíróság azon ítéletét, amellyel az elutasította a magyar nyelvű beadvány elfogadását.

A fenti példák is jelzik, hogy a jó szándék mellett a nyelvtörvény következetes bírósági alkalmazásának leginkább a perszonális feltételek hiánya állított gátat, hiszen a bíróságokat senki nem kötelezhette, hogy az érintett járásokban csak magyarul tudó személyeket alkalmazzanak. Ezt a gyakorlatot bírálta a prágai nemzetgyűlés szenátusában, 1927 decemberében elmondott beszédében a Magyar Nemzeti Párt rimaszombati képviselője, Törköly József is, akinek az adatai szerint 2770 bíróból csupán 118 volt magyar nemzetiségű.[29]

De hasonló bírálatot fogalmaztak meg a kormány által támogatott magyar aktivisták is. A Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt magyar szekciójának az 1937-ben megfogalmazott beadványában a következő olvasható: „a bíróságok ugyan elfogadnak magyar nyelvű beadványokat, s az ellen sem tesznek kifogást, ha a felek, illetve jogi képviselőik magyar nyelven teszik meg előterjesztéseiket, ám ezt általában csak a szenátus egy tagja érti, mivel a többi nem beszél magyarul. (…) Amikor pedig az egyik fél (ügyvéd) államnyelven lép fel a másik fél (ügyvéd) ellen, amely magyar nyelvet használ, az történik, hogy az államnyelvet használó fél érvelését a szenátus minden tagja megérti, míg a magyar nyelvet használóét csupán egyetlen bíró, ami olyan előnyhöz juttatja az államnyelvet használót, amelyet fölösleges részletezni.”[30]

A Törköly által a bírák nemzetiségére vonatkozó számokat az azért árnyalhatja, hogy mint minden más állami munkahelyen, a bíróságokon is sok ténylegesen magyar anyanyelvű, de magát ilyen vagy olyan okokból csehszlováknak valló személy dolgozhatott. Illetve ezenfelül olyan szlovákok is, akik értettek és valamilyen szinten beszéltek magyarul. Nyilvánvaló azonban, hogy az ő nyelvi kompetenciáik csupán szóbeli ügyintézésre voltak elegendőek, írásbelihez már nem. Ezt támasztja alá a szociáldemokraták memorandumával kapcsolatban az igazságügy-minisztériumban kidolgozott elemzés is, amelyet bár némi óvatossággal kell kezelni, de amely – mivel belső használatra készült – viszonylag jól tükrözheti a valóságot. Eszerint ugyanis a dunaszerdahelyi járásbíróságon vagy a komáromi kerületi bíróságon az összes bíró tudott magyarul, s magyar ügyfelek esetén a pozsonyi kerületi bíróság is úgy állította össze a szenátust, hogy abban mindig legyen két magyarul tudó bíró.[31]

Mindenesetre a magyar nyelv bírósági használatának gyakorlatában a korszak végéig nagyobb változás nem történt, s ha összevetjük azt a két memorandumot, amelyet a korszak végén a magyarság nyelvi jogainak ügyében az ellenzéki, illetve az aktivista magyar pártok a kormánynak benyújtottak,[32] akkor a bíróságok nyelvhasználatát illető fő kifogásokat így lehetne összegezni: a magyar nyelvterület bíróságain nincs elegendő magyarul tudó alkalmazott, a bíróságok az idézéseket és végzéseket csak államnyelven küldik ki, a vádiratot csak államnyelven ismertetik, nem használnak kétnyelvű űrlapokat, s általában a tárgyalásokon csak a legritkább esetben lehet a magyart tárgyalási nyelvként használni.

A memorandumokban foglaltak megalapozottságát már önmagában az a tény is jelzi, hogy a kormányhoz mindig is lojális aktivisták is számos kifogással éltek. Még inkább beszédes azonban a memorandumokkal kapcsolatban kidolgozott kormányzati elemzés, amely – főleg ellenzéki beadvány esetében – számos kifogásolt mozzanatot túlzásnak minősít ugyan, ám alapvetően beismeri a hiányosságokat, megállapítja, hogy „Szlovákia magyar járásaiban tényleg vannak olyan bíróságok, amelyek nem követik pontosan a nyelvtörvény s a nyelvi végrehajtó rendelet előírásait. Részben azzal, hogy az alkalmazottaik közül nem mindenki bírja a magyar nyelvet, részben azáltal, hogy csupán egynyelvűen ügyintéznek: a telekkönyvi bejegyzéseket a legtöbbször csak államnyelven írják be, és csak ezen a nyelven bocsátják ki a végzéseket és ítéleteket.”[33]

Ám a magyar pártok memorandumának egyes vádjaira adott tételes válaszokból az is kiderül, hogy a hiányosságok okait nem feltétlenül csak a magyar nyelvet beszélő bírósági alkalmazottak hiánya okozta. A magyar nyelvhasználat ugyanis nem csupán ott szenvedett csorbát, ahol nem volt elegendő magyarul tudó bíró (pl. a pozsonyi kerületi bíróságon, ahol csak egy személy beszélte a magyart), de az olyan járásbíróságokon is, mint a dunaszerdahelyi és a komáromi, ahol a bíróságok közlése szerint minden bíró tudott valamilyen szinten magyarul.[34] Ám – s ezt maga a minisztériumi elemzés ismeri el – ezeken a bíróságokon a legtöbb esetben mégis csak államnyelven vezették a jegyzőkönyveket, csak államnyelven küldték ki az idézéseket, s a vádiratot is legtöbb esetben csak államnyelven olvasták fel. Mindezt pedig elsősorban azzal indokolták, hogy a magyar ügyfelek nem kérték a magyar nyelv használatát, s hogy kapacitási okokból nincs lehetőség a kétnyelvűség betartására.

Erre a gyakorlatra világított rá az az Esterházy Jánosnak és társainak 1938 márciusában az igazságügy-miniszternek címzett interpellációja, amely több konkrét esetet jelölt meg, amely során a komáromi járásbíróság kizárólag csupán államnyelven küldte ki a végzéseit a nyilvánvalóan magyar nyelvű ügyfeleknek.[35] Az interpelláció nyomán indított kivizsgálás igazolta Esterházy vádjait, hiszen a jelzett ügyekben ugyan kizárólag magyar nyelvű beadványok érkeztek a járásbírósághoz, amely azonban kizárólag szlovák nyelven válaszolt azokra. A belső vizsgálat során az is kiderült, hogy ez nem a bírósági alkalmazottak magyar nyelvismeretének a hiányából, hanem sokkal inkább abból a törvényellenes, ám hallgatólagosan elfogadott bírósági gyakorlatból eredt, hogy ha az ügyfél külön nem kéri a magyar nyelvű határozatok kiadását, akkor azt csak államnyelven postázzák neki. Az indoklás pedig ezúttal is az volt, hogy a bíróságoknak nincs elegendő kapacitásuk a kétnyelvű ügyintézésre.

***

Mint a fentiekből is kiderül, a magyar nyelvnek a bíróságokon való használata az első Csehszlovák Köztársaság idején számos akadályba ütközött, amit maga a kormányzat is kénytelen volt észlelni. Igaz, ők elsősorban a magyarul beszélő bírósági alkalmazottak hiányával, illetve egyéb szubjektív tényezőkkel magyarázták ezt, s mint az Egyesült Magyar Párt memorandumára adott válaszból is kiderül, úgy vélték, hogy a nyelvi gondok nagy része a „nyelvtörvény és végrehajtó rendelkezései megfelelő alkalmazása esetén tárgytalanná válna”.[36] Ám ebben tévedtek, hiszen a nyelvhasználati gondok jórészt magából a törvény következetlenségeiből fakadtak, különösen abból, hogy az még a nemzetiségi lakosság által lakott járásokban sem követelte meg az állami alkalmazottaktól az adott kisebbség nyelvének ismeretét, miközben a törvény be nem tartását semmilyen módon nem szankcionálta.

Miközben tehát a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak érvényesítése a csehszlovák demokrácia egyik legrosszabbul teljesítő része volt, a magyar közösség ebben a tekintetben is a szudétanémetek mögött járt. És ezt nemcsak a korabeli magyar érdekképviselet látta, hanem az igazságügy-minisztérium is: „a szlovákiai és kárpátaljai közigazgatás bizonyos területein a kisebbségi nyelvi jogok nincsenek olyan mértékben érvényesítve, mint a történelmi országrészekben.”[37] Ennek okait lehet keresni a szlovákiai magyar politika és a fölötte védhatalmat vállaló Magyarország gyenge pozíciójában, lehet keresni magukban a szlovákiai magyarokban, akik nem voltak következetesek jogaik érvényesítésében, ám abban, hogy a nyelvhasználat terén nem volt egyenlőség Csehszlovákia különböző anyanyelvű polgárai között, és még az amúgy sem túl jó törvények sem voltak betartva, mindenekelőtt az állam, pontosabban a mindenkori csehszlovák kormányzatok voltak a felelősek. S ez egy újabb érv arra, hogy végre fel kellene már hagyni a masaryki demokrácia idealizálásával.

[1] A nemzetiségi statútumról lásd Nemeček 2010. és Simon 2010a.

[2] Az első köztársaság nemzetiségi politikájának rövid értékelését lásd Simon 2010b, 59–63. p.

[3] Erre a különbségre figyelmeztet Tóth 2012, 202. p.

[4] Ezzel kapcsolatban lásd Pavlíček 1999, valamint Rychlík 1997, 79–84. p.

[5] Idézi Kučera 1999, 604. p.

[6] Uo. 605. p.

[7] Vládní nařízení ze dne 3. února 1926, jímž se provádí ústavní zákon jazykový pro obor ministerstev vnitra, spravedlnosti, financí, průmyslu, obchodu a živností, veřejných prací a veřejného zdravotnictví a tělesné výchovy, pro veřejné korporace, podléhající těmto ministerstvům v republice Československé, jakož i pro úřady místní samosprávy. čl. 60. https://www.epravo.cz/vyhledavani-aspi/?Id=4091&Section=1&IdPara=1&ParaC=217/1926 Sb.

[8] Stodola bírálatával foglalkozik Roguľová, Jaroslava 2013, 145–146. p.

[9] Stodola könyvéből részleteket közöl a Magyar Újság, 1937. január 24. 6. p. Valamint Prágai Magyar Hírlap (PMH), 1937. március 7. 4. p.

[10] Zákon ze dne 29.2.1920 podle & 129 ústavní listiny, jimž s stanoví zásady jazykového práva v Republice Československé. https://www.epravo.cz/vyhledavani-aspi/?Id=1703&Section=1&IdPara=1&ParaC=2

[11] Híradó, 1920. december 14. 7. p.

[12] Národní archiv České republiky, Praha (NA ČR), fond Ministerstvo spravedlnosti (f. MS), karton (k.) 498.

[13] Uo.

[14] Híradó, 1923. május 31. 1. p.

[15] NA ČR, f. MS, k. 498, 1. cs.

[16] A Komáromi, a Dunaszerdahelyi, a Párkányi, az Ógyallai járást említették, amelyek területén az 1921-es népszámlálás alapján a magyar lakosság aránya elérte a 90%-ot.

[17] Az Esterházy Lujza elleni vád egyik alapját a királypuccs idején Ostenburg Gyulával folytatott levelezése jelentette. Vö. Molnár 2014, 5–7. p.

[18] Híradó, 1923. december 11. 3. p. és 13. 3. p.

[19] PMH, 1924. december 16. 3. p.

[20] Híradó, 1925. március 17. 3–4. p.

[21] Híradó, 1925. március 22. 5. p.

[22] Az ítéletet követően Esterházy Lujza bevonult a nyitrai fogházba, ahonnan 1926 februárjában szabadult.

[23] Lelleyt nem sokkal később le is váltották a párt éléről.

[24] Híradó, 1925. április 12. p.

[25] PMH, 1937. március 6. 6. p.

[26] PMH, 1929. május 22. 5. p.

[27] NA ČR, f. MS, k. 808.

[28] Uo.

[29] PMH, 1927. december 18. 5. p.

[30] NA ČR, f. MS, k. 498, 3. cs.

[31] NA ČR, f. MS, k. 498, 3. cs.

[32] Az Egyesült Magyar Párt memorandumát lásd: NA ČR, f. Předsednictvo ministerské rady (PMR), k. 575, 4648/1937. A szociáldemokraták memoranduma NA ČR, f. MS, k. 498, 3. cs.

[33] NA ČR, f. MS, k. 498, 3. cs.

[34] Uo.

[35] NA ČR, f. MS, k. 808, 24453/1938.

[36] NA ČR, f. PMR, k. 575, 858/1937.

[37] NA ČR, f. PMR, k. 575, 4648/1937.

 

Irodalom

Híradó, 1920, 1924, 1925

Magyar Újság, 1937

Prágai Magyar Hírlap, 1924, 1927, 1929, 1937

Kučera, Jaroslav 1999. Koncepce národního státu Čechů a Slováků a jeho realita v životě první republiky. In Valenta, Jaroslav, Voráček, Emil, Harna, Josef (red.): Československo 1918-1938. Osudy demokracie ve střední Evropě. Sborník z mezinárodní vědecké konference. Díl 2. Praha, Historický ústav AV ČR, 602–610. p.

Molnár Imre (szerk.) 2014. Esterházy Lujza: Sorskérdések margójára. Tanulmányok, cikkek, dokumentumok. Méry Ratio Kiadó–Pro Minoritate Alapítvány, 2014.

Nemeček, Jan 2010. Národnostní statut a snahy o řešení minoritní otázky ve třicátych letech. In Československé právo a právní věda v meziválečném období (1918–1938) a jejich místo ve střední Evrope. Sv. 1. Praha, 2010, 575–594. p.

Pavlíček, Václav 1999. K ústavním aspektům práv menšin po vzniku Československa. In Československo 1918–1938. Valenta, Jaroslav, Voráček, Emil, Harna, Josef (red.): Československo 1918-1938. Osudy demokracie ve střední Evropě. Sborník z mezinárodní vědecké konference. Díl 2. Praha, Historický ústav AV ČR, 1999, 594–601. p.

Petráš, René 2009. Menšiny v meziválečném Československu. Právní postavení národnostních menšín v první Československé republice a jejich mezinárodněprávní ochrana. Praha, Karolinum, 2009.

Roguľová, Jaroslava 2013. Slovenská národná strana 1918–1938. Bratislava, Kalligram, 2013.

Rychlík, Jan 1997. Češi a Slováci ve 20. století. Česko-slovenské vztahy 1914–1945. Bratislava, AEP, 1997.

Simon Attila 2010a. Az 1938-as nemzetiségi statútum és a magyar kisebbség. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12. évf. 3. sz. 29–52. p.

Simon Attila 2010b. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Stodola, Emil 1936. O jazykovom zákone a o menšinových otázkach. Praha, 1936.

Tóth, Andrej–Novotný, Lukáš–Stehlík, Michal 2012. Národnostní menšiny v Československu 1918-1938. Od státu národního ke státu národnostnímu? Praha, Filozofická fakulta UK Praha, 2012.

Tauchen, Jaromír 2008. K některým otázkam právní úpravy jazykového práva v první ČSR z německého pohledu. In Dny práva – 2008 – Days of Law. Brno, Masarykova univerzita 2008, 521–532. p.

Ideológiai csata a nevek frontján

1. Múlt és jelen terhei

Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna rövid történetének legmélyebb válságát éli. 2013 késő őszén – politikai és gazdasági válságok sorozata után és előtt – halálos áldozatokkal járó zavargások törtek ki Kijevben; 2014 márciusában Oroszország annektálta a Krím félszigetet; 2014 áprilisa óta folyik a hivatalosan „antiterrorista operáció”-nak nevezett háború az ország keleti végein. Az egész Európa biztonságát fenyegető, a szűkebb és tágabb térség gazdasági fejlődését visszavető, emberek ezreinek halálát okozó, több millió embert otthona elhagyására kényszerítő súlyos, politikai és gazdasági krízissel kombinált helyzetben Ukrajna a történelem átértékelése és a nyelvpolitika területén is harcot folytat (Csernicskó 2016). A szimbolikus politizálás e két területének kereszteződésében került sor Ukrajnában a földrajzi nevek (újabb) felülvizsgálatára is.

A 2013 vége óta zajló válság során a törvényhozás szintjén az egyik hangsúlyos terület a szovjet múlt felszámolására irányuló törekvés. Ezt célozza meg az ukrán parlament által 2015. április 9-én elfogadott, az államfő által május 15-én aláírt úgynevezett „dekommunizációs csomag”.[1] Ez a törvénycsomag szakmai háttérként szorosan kötődik a kormánynak alárendelt Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézetéhez,[2] illetve kapcsolódik Ukrajna Alkotmánya[3] 11. cikkelyéhez, amely kötelezi az államot az ukrán nemzet és történelmi emlékezete konszolidálására és fejlesztésére.

A négy jogszabályból álló dekommunizációs törvénycsomag[4] arról dönt: ki a hős és ki az ellenség az ukrán történelemben, mi a viszonya Ukrajnának a II. világháborúhoz, a kommunista és a náci rezsimekhez, illetve hozzáférhetővé teszi az eddig zárt levéltárakat. A törvények minden további vitát kizárva szögezik le Ukrajna függetlensége eszméjének elsőbbségét minden mással szemben, és a szuverenitás ideáljának védelmét bármilyen eszközzel mind a múltat, mind a jelent illetően (Fedinec–Csernicskó 2016a, 2016b). A négy dekommunizációs törvény közül eggyel, illetve annak a földrajzi nevekre gyakorolt hatásaival foglalkozunk.

2. Nem ér a nevük

A Szovjetunió felbomlása után az államfordulat körüli időszakban a közösségi térben lezajló rendszerváltás egyik leglátványosabb jele a Lenin-szobrok ledöntése volt. Azonban korántsem sikerült a szovjet múlt minden terhétől és emlékétől megszabadulni. Ezt az is jelzi, hogy 2013-ban – amikor kitört a független Ukrajna történetének a 2004-es narancsos forradalom utáni második, ezúttal méltóság forradalmának nevezett revolúciója – országszerte még több mint ezer Lenin-szobor állt. 2013–2014 fordulóján, a forradalmi lendület keretében, ismét hatalmas szobordöntögetési hullám söpört végig az országon (Nalivajko 2014).

A szovjet múlttal azonban ekkor sem számolt le teljesen Ukrajna. Miután Viktor Janukovics elnök 2014. február 22-én éjjel megszökött az országból, a hatalmat átvett új politikai elit éppen ezért szükségét látta a kérdés végleges rendezésének. A szovjet örökséggel való teljes leszámolás, azaz a dekommunizáció keretében megszületett a 2015. évi 317-VIII. sz. törvény „A kommunista és a nemzetiszocialista totalitárius rezsimek elítéléséről és jelképeik betiltásáról”.[5]

A törvény nem általánosságban tiltja be a címben jelölt tételeket, hanem fogalmi és tartalmi meghatározásokat ad. A tárgykörbe tartozóként sorolja fel a szovjet kommunista pártot, a kommunista és a nemzetiszocialista (náci) rezsimet, a szovjet állambiztonsági szerveket. Ezen belül a „kommunista totalitárius rezsim” jelképei közé sorolja az összes egykori szocialista ország, beleértve a Szovjetunió, valamint annak egykori tagköztársaságai (közte az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság) zászlaját, címerét és egyéb állami jelképeit; minden olyan szimbólumot, amelyen jelen van a sarló, a kalapács és az ötágú csillag a szovjet időszakra emlékeztető bármilyen konstellációban; a tiltott eseményekben szerepet játszó személyiségeknek, illetve maguknak az eseményeknek emléket állító monumentumokat, feliratokat; magát a kommunista párt megnevezést. És persze azt is, hogy megyék, járások, települések és közterületek viseljék ezeknek a nevét. Erre a Nemzeti Emlékezet Intézetének honlapja szerint azért van szükség, mert „nehéz elmagyarázni a gyerekeknek, mi a jó és a rossz, ha olyan utcákon mennek iskolába, melyeket gyermekgyilkosokról és tolvajokról neveztek el”.[6]

A törvény pontosan meghatározza, hogy a megyék, járások és települések átnevezéséről – az érintett önkormányzatoktól érkezett javaslatokat mérlegelve – Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa (parlamentje) hoz döntést. A helységeken belüli közterületek átnevezéséért az első periódusban (2015. november 22. és 2016. február 21. között) a helyi önkormányzat, illetve polgármester a felelős. Ha a megadott határidőn belül nem születik döntés az új közterületi nevekről, akkor a második periódusban (2016. február 22. és május 21. között) a megyei állami közigazgatási hivatal elnöke, azaz a kormányzó határoz az utcák, terek átnevezésekről (Korolenko és mtsai 2017, 135. p.).

Az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézete „Amit tudni kell a dekommunizációról” címet viselő aloldala[7] részletesen értelmezi a törvényt. Arra a kérdésre, hogy meg lehet-e hagyni a település vagy a közterület régi nevét, ha az a törvény hatálya alá esik, a válasz egyértelmű: „Nem, nem lehet.” Ha az önkormányzat megtagadja az átnevezést, az szabotázsnak minősül. Érdekes azonban, hogy a személyi okmányokban (például a személyiben az állandó lakcím bejegyzésénél), ingatlanokra vonatkozó dokumentumokban (tulajdonlap) stb. nem tették szükségessé a település vagy a köztér nevének megváltoztatásának bevezetését, azok ettől függetlenül érvényesek maradtak (Korolenko és mtsai 2017, 136. p.).

2015 októberében az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézete közétett egy 520 nevet tartalmazó listát azokról a személyiségekről, akikről nem lehet intézményt, közterületet elnevezni Ukrajnában.[8] A listában csak olyan személyek neve szerepel, akikre az ukrajnai települések és közterek még bármilyen módon emlékeztetnek. Így például rajta van a listán Lenin, illetve a klasszikus trió másik két tagja: Marx és Engels is. Nincs viszont a listában Sztálin, akiről már rég nincs elnevezve semmi Ukrajnában.

A listában viszonylag kevés író, költő van. A törvény és a névsor alapján tehát Ukrajnában továbbra is szerepelhet közterület névadójaként például Makszim Gorkij és Vlagyimir Majakovszkij, akikről a 2012. évi CLXVII. számú, „egyes törvényeknek a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmával összefüggő módosításáról” címet viselő törvény,[9] pontosabban az ennek alapján készült akadémiai állásfoglalás[10] szerint Magyarországon nem lehet közterületet elnevezni. Mint ahogyan Ukrajnában nem tiltott az 1848/1849-es szabadságharc leverését ellenző orosz cári tisztet kitaláló kommunista író, Illés Béla neve sem.[11] A kárpátaljai Beregszász városában 2017 nyarán utca viseli a nevét.

Irodalmi kitalált személy is akad a tiltott nevek között: Pavel Korcsaginé, aki Nyikolaj Osztrovszkij Ahogy az acélt megedzik című regényének hőse.

Egyetlen még élő személy szerepel a Nemzeti Emlékezet Intézete által összeállított névsorban: Valentyina Tyereskova, az első női űrhajós. A legfőbb ok, amiért oda került: 2014-ben szerepet vállalt a Krím Oroszország általi megszállásában.

A hosszú tiltólistában egyébként három magyar található: Kun Béla, Zalka Máté és a kevésbé ismert Gavró Lajos neve. Kunról ez olvasható a listában: „A Krími Forradalmi Bizottság elnöke. A vörös terror megszervezője a Krímen.”[12] Zalka bűne, hogy „részt vett a szovjet hatalom kiépítésében Ukrajnában”.[13] Gavróról annyit jegyeznek meg, hogy „Kijev katonai parancsnoka a város bolsevik megszállása idején 1919-ben”.[14] A lista szerint van magyar vonatkozása Georgij Zsukov marsallnak is, az ő neve mellett indoklásként ugyanis egyebek mellett az is szerepel, hogy „a magyar forradalom egyik eltiprója 1956-ban”.[15]

3. Egy kommunista esete Szent Péterrel

A tömeges névváltozás megkönnyítése érdekében a sajtóban olyan anyagokat tettek közzé, amelyek térképre vetítve ábrázolták a névváltoztatásra ítélt településeket.[16] A Nemzeti Emlékezet Intézetének összesítése szerint az ország településeinek 3 százalékát kellett átnevezni a jogszabály értelmében. A 2016. július 15-i állapot szerint összesen 987 város, nagyközség és falu, továbbá 25 járás kapott új nevet (Korolenko és mtsai 2017, 137. p.). Ezek egy része azonban a de facto Oroszországhoz csatolt Krím félszigeten, illetve a kelet-ukrajnai szakadárok által ellenőrzött területen található.[17] Ezeknek a településeknek az átnevezésénél nem volt arra mód, hogy a helyi önkormányzatoktól kérjenek javaslatot az új névről, ezért a Nemzeti Emlékezet Intézete tett erről javaslatot a parlamentnek (Korolenko és mtsai 2017, 137. p.). Az más kérdés, hogy a Krím immáron orosz hatóságai vagy a donyecki és luhanszki szakadárok a legkevésbé sem foglalkoznak azzal, hogy Kijevben időközben átneveztek egyes járásokat, településeket. Kijev úgy hidalta át ezt a problémát, hogy az érintett területekre vonatkozó átnevezési döntések nem a kihirdetés napján lépnek hatályba, hanem majd csak a területek fölötti kontroll visszaszerzése után (Korolenko és mtsai 2017, 137. p.).

A Nemzeti Emlékezet Intézete olyan útmutatókat, infografikákat is közzétett a honlapján, amelyek arról tájékoztatták a polgármestereket, hivatalnokokat, a közvéleményt, mi a módja a települések, közterületek vagy intézmények névváltoztatásának, s összefoglalóan bemutatták a betiltott jelképeket.[18] A közterületek (utcák, terek) átnevezését egy 150 oldalas informatív brosúra mutatja be lépésről lépésre.[19]

Ekkoriban Petro Porosenko államfő bizakodva jelentette ki: nemzetbiztonsági érdek a dekommunizáció mielőbbi befejezése.[20] Ennek ellenére nem minden település fogadta örömmel a gyakran csak felülről erőltetett átnevezést. E tekintetben tanulságos Dnyipropetrovszk város névváltoztatási hercehurcája.

A II. (Nagy) Katalin orosz cárnő uralkodása idején, a 18. század végén alapított település a Katerinoszláv (Катеринослав) nevet kapta. Azon a helyen azonban már korábban, a 17. században állt egy Kodak nevű erőd, amely a lengyel–litván nagyfejedelemség keleti határát jelző erődítmény volt. Rövid ideig (1798–1801 között) a település viselte a Novoroszijszk, illetve (1918–1919-ben) a környék kozák szicsekhez kapcsolódó törtére utaló Szicseszlav nevet is. E megszakításoktól eltekintve azonban 1784 és 1926 között Katerinoszláv volt a neve. A város a szovjet hatóságoktól kapta 1926-ban oroszul a Dnyepropetrovszk, ukránul a Dnyipropetrovszk nevet a Dnyeper folyóról, illetve Grigorij Petrovszkij szovjet-ukrán politikusról. Azonban Petrovszkij neve is szerepel azoknak a történelmi személyiségeknek a sorában, akikről nem lehet semmit sem elnevezni Ukrajnában.[21]

Az Ukrajna legnagyobb folyója mellett elterülő megyeszékhely új nevének kiválasztása során több történelmi névvel is számolni kellett tehát, s ennek megfelelően számos névjavaslat merült fel. Ám kétségkívül a legeredetibb ötlettel a városi önkormányzat[22] és Olekszandr Vilkul[23] ellenzéki parlamenti képviselő állt elő. A Vilkul által a parlament elé törvénytervezetként beterjesztett elképzelés szerint[24] Dnyipropetrovszk névváltoztatás utáni új megnevezése: Dnyipropetrovszk

A javaslat lényege, hogy a város nevében előtagként megmarad a Dnyeper (ukránul Dnyipro) folyó neve, de a szovjet-ukrán politikus helyére (Szent) Péter (ukránul: Petro) apostol kerül. Azaz: a település neve továbbra is Dnyipropetrovszk marad ugyan, de név etimológiája módosul: Dnyipro + Petrovszkij helyett Dnyipro + (Szent) Péter/Petro apostol lett volna a névadó.

A Nemzeti Emlékezet Intézete a javaslat kapcsán így foglalt állást: „Valós párbeszédet kell folytatnunk a múltról. Ezek a játékok és trükkök a totalitarizmus véres öröksége körül istenkáromlás és sértés az áldozatok millióinak emléke előtt. A régi név elutasítása a történelmi név vagy egy új elnevezés keresését feltételezi, nem pedig a régi név új magyarázatának kitalálását.”[25]

Andrej Portnov történész a település neve kapcsán már korábban elindult vitát összefoglalva találóan jegyezte meg:

„jelzésértékű, mennyire nem beszélnek arról, a város orosz történelmét hogyan lehetne úgy integrálni a mai hivatalos narratívába, hogy az egyensúlyt teremtsen a valódi és képzelt, politikailag veszélyes tartalmak között; hogyan lehetne a katalini fejezetet (a kozák fejezettel együtt) a pillanatnyi politikai harc fegyveréből turisztikai védjeggyé és a város sajátos történelmi emlékezetének elemévé alakítani. Nem kevésbé fontos, hogy […] marginalizálva van a lengyel történelem, pedig a 17. században keletkezett Kodak, mint a Rzecz Pospolita legkeletibb erődítménye, ily módon tudná betölteni szerepét a régió »európaiságának« konstruálásában” (Portnov 2009, 38. p.).

Végül egyébként hosszas vita után egy 2016. május 19-én hozott parlamenti határozat alapján Dnyipropetrovszk új neve Dnyipro lett.[26]

Más városok sem nyelték le némán az átnevezés kényszerét. Így például Kirovohrad (Кіровоград) lakossága is tiltakozott az ellen, hogy Kropivnickij (Кропивницький) lett az új neve. A helyi hatóságok a témában folytatott polémia során javasolták, hogy a település kapja vissza eredeti, az 1775-ös városalapításkor kapott és az 1924-es első átnevezésig viselt Єлисаветград (Jeliszavetgrád) nevet, melyet a központi hatóságok azzal utasítottak el, hogy az a cári Oroszországra utal (Korolenko és mtsai 2017, 140. p.).[27]

A kijevi hatalom – nem törődve az ellenkezéssel – parlamenti határozatokkal változtatta meg tehát az ellenálló települések nevét. Így 2016-tól a két említett megyeszékhely is új néven szerepel Ukrajna térképén. A két megye azonban maradt a régi nevén: Dnyipro városa továbbra is Dnyipropetrovszk megye (Дніпропетровська область), Kropivnickij pedig Kirovohrád megye (Кіровоградська область) székhelye. Hogy itt miért maradhatott meg a kommunista múlthoz kötődő név? Mert a megyék átnevezéséhez az alkotmányt is módosítani kell, amely – az ország közigazgatási felosztását meghatározó 133. cikkelyben – konkrétan megnevezi az ország megyéit, köztük Dnyipropetrovszk és Kirovohrád megyét is (Korolenko és mtsai 2017, 135. p.). Az alkotmánymódosításhoz azonban máig nincs meg a kétharmados többség.

Az említett furcsaságok mellett más események is színesítették az átnevezési hullám egyhangúságát. A sajtó gyorsan felkapta például azt a hírt, hogy a Donyeck megyében található Novohorodszke (Новогородське, ahol a нове = új, a городське = városi) az átnevezési divatot meglovagolva a Нью-Йорк, azaz latin betűs írásmóddal a New York nevet szerette volna felvenni a turizmus élénkítése céljából. E tárgyban még törvényjavaslatot is benyújtottak.[28] Ám a Verhovna Rada nem díjazta az ötletet, így maradt a település régi neve.

A nagy névváltoztatási hullámnak lehetett volna haszna az államigazgatás számára is. A dekommunizáció előtt például 42 Petrivszke és 28 Ragyanszke nevű település volt az országban. Adott volt a lehetőség annak elkerülésére, hogy sok helység viseljen azonos nevet. Azonban a névreformnak racionális államigazgatási elképzelések nem, hanem sokkal inkább szimbolikus ideológiai megfontolások álltak a hátterében. Így a helységnévreform után az összes Petrivszke és Ragyanszke eltűnt ugyan a térképről, de lett például 24 Sztepove és 22 Visnyeve nevű település (Korolenko és mtsai 2017, 138–140. p.).

4. Leninből Lennon

Kárpátalján is nyilvánosságra hozták a dekommunizációs törvény értelmében átnevezendő települések és közterületek listáját, melyben két település és 558 közterület megnevezése szerepelt.[29] Az egyik átnevezendő település, a técsői járási Komszomolszk az 1947-ig használt Nyimecka Mokra (Німецька Мокра/Németmokra) helységnévhez tért vissza. A másik a Huszti járásban található Zsovtneve (Жовтневе) község. A falu eredetileg az 1917-es nagy októberi szocialista forradalomra utalva kapta a nevét: az ukrán жовтень (zsovteny) szó jelentése: október, a жовтневе nagyjából azt jelenti: októberi. A helyi önkormányzat azonban megtagadta a névváltoztatást. Indoklásuk szerint a község nem az 1917-es pétervári fegyveres puccsról, hanem a helyi, jellegzetesen sárgás színű agyagos talajról kapta a nevét; a település neve így szerintük az ukrán жовтий (sárga) melléknévből eredeztethető.[30] A megyei és kijevi vezetés azonban nem fogadta el az érvelést, így a falut ma már Zaberezs (Забереж) néven kell keresni a térképeken.

Az ideológiai alapú névváltoztatás néha nagyobb politikai bonyodalmakat is okozott. Ennek egyik példája az volt, amikor Kijev főváros önkormányzata úgy döntött, hogy a dekommunizáció keretében a Nyikolaj Vatutyin szovjet hadseregtábornokról elnevezett sugárutat Roman Suhevicsről nevezi át.[31] A dolog pikantériája, hogy Vatutyin – akinek a neve egyébként nem szerepel a Nemzeti Emlékezet Intézete által közzétett tiltólistán – vezetésével szabadították fel 1943-ban Kijevet a német megszállás alól, és a tábornokot nem sokkal később, 1944 tavaszán a szovjetek ellen harcoló ukrán felkelők gyilkolták meg. Roman Suhevics az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) parancsnokaként a szovjethatalom ellenében a független Ukrajnáért harcolt, ám eközben a mai Nyugat-Ukrajna területén részt vett a lengyel és zsidó lakosság mészárlásában. Az egyik ukrajnai antifasiszta szervezet ezért bíróságon támadta meg a névváltoztatást, s a testület nem engedélyezte az átnevezést.[32]

Mindez nem akadályozta meg Kárpátalja megye kormányzóját, Hennyagyij Moszkalt abban, hogy Munkács városában két egykori kommunistáról elnevezett utcát Suhevicsről és egy nem kevésbé vitatott személyiségről, Sztepan Banderáról (lásd Fedinec–Csernicskó 2016a, 2016b) nevezzen el.[33] Munkács város önkormányzata azonban saját hatáskörben felülírta a kormányzó döntését: a frissen átnevezett Suhevics és Bandera utcának más nevet adott.[34] S ha már szembefordultak a megye első emberével, a munkácsi képviselők egyúttal arról is döntést hoztak, hogy a város egyik zsákutcáját, melynek korábban nem volt neve, Moszkalról nevezik el, mely így a тупик Геннадія Москаля (Hennagyij Moszkal zsákutca) nevet viseli, finoman utalva arra, szerintük hová vezet az elnök által közvetlenül kinevezett kormányzó politikai tevékenysége.[35]

Moszkal nemcsak munkácsi átnevezéseivel került be az országos sajtóba. Akkor is tele voltak a hírek Kárpátalja kormányzójának dekommunizációs hőstetteivel, amikor az Ungvár agglomerációjához tartozó Minaj községben a ruszin származású szülőktől született világhírű amerikai képzőművészről, Andy Warholról nevezett el teret.[36] Ennél is nagyobb érdeklődést váltott ki, amikor Moszkal rendeleti úton a Técsői járás ukránul Калини, magyarul Alsókalina nevű községében a Lenin utcát a Beatles legendás tagjáról, John Lennonról nevezte el.[37] A 2015. november 21-i állapot szerint egyébként még 17 kárpátaljai településen viselte utca Lenin nevét; köztük három magyar többségű faluban (Nagybégányban, Macsolán és Tiszasalamonban) is.

5. Le az oroszokkal!

Bár a dekommunizációs törvényből nem következik, és a jogszabály alapján a Nemzeti Emlékezet Intézete által összeállított listában ennek megfelelően nem is szerepelnek a szovjet korszakhoz nem kötődő orosz történelmi vagy kulturális személyiségek nevei, Ukrajna megpróbálja az átnevezési hullámot és a dekommunizációt összekapcsolni a deruszifikációval és az ukránosítással.

A nemzeti irányultságú politikusok és értelmiségiek egy része az ukrán függetlenség óta hagyományosan két Ukrajnáról beszél. Az ország egyik felét mentalitásában és nyelvében ukránnak, a másikat pedig „kreol”-nak tekintik (Rjabcsuk 2015, Zhurzhenko 2005). Utóbbiakat erőszakkal eloroszosított ukránoknak látják, akiket „vissza kell téríteni” az ukrán nyelvhez és nemzethez. Ennek a logikának a hívei közül többen etnolingvisztikai alapon sorolják erkölcsi kategóriákba az ország lakosságát (Maszenko 2007, 57. p., Zhurzhenko 2005). Az ukrán nemzetiségű, de orosz ajkú ukrán állampolgárokat – akik egyébként a legutóbbi, 2001-es cenzus adatai szerint legalább 5,5 milliónyian voltak, és az ország lakosságának körülbelül 11%-át tették ki (Csernicskó 2016, 72. p.) – nemritkán árvának, árulónak, janicsárnak minősítik (Kulyk 2001, 211. p., Pavlenko 2011, 48–49. p.). Az oroszul beszélő ukránok nyelvi asszimilációját – amint erre Shumlianskyi (2010, 142–143. p.) rámutat – morális bűncselekménynek tekintik. Hnatkevics (1999, 11. p.) például „az ukrán nemzet degenerációjával” vádolta a gyermekeikkel otthon oroszul beszélő ukránokat, akik az oroszosítás mint „betegség” által „fertőzöttek”, és nem keresik a „gyógyulást” (Csernicskó 2016, 21–22. p.).

A 2014 tavasza óta tartó kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus kitörése óta az ukrán politikusok és értelmiségiek egy része az orosz anyanyelvű, ukránul nem (szívesen) beszélő polgártársait kizárja a nemzetből. Yuri Shevchuk, aki az Amerikai Egyesült Államokban a Columbia Egyetemen oktat ukrán nyelvet, megkérdőjelezi, hogy az orosz anyanyelvűek jó hazafiak lehetnek: „A Keleten folyó hibrid háború a kultúra, a civilizáció frontján is kitört. Korábban eléggé világosan látható volt, ki híve és ki ellensége az ukránoknak a nyelv és a kultúra kérdése terén. Most azonban megjelent az »új« patrióták meglepő fogalma, akik szeretik Ukrajnát, de nem szeretik az ukrán nyelvet. Ez a fogalom bennem erős kétségeket ébreszt” (Shevchuk–Vlasiuk 2015). Shevchuk egyértelműen foglal állást az ukrán–orosz kétnyelvűség mindenféle megnyilvánulásával szemben: „A nyelvi skizofrénia megfosztja az ukrán nyelv védelmező szerepét azokban az egzisztenciális helyzetekben, amikor az életed veszélyben van, és a nyelved alapján meg tudod különböztetni a sajátokat az ellenségtől” (Shevchuk–Palazhyi 2015).

Az egyik legismertebb ukrán nyelvész, Larisza Maszenko (2015) is gyanúsan méregeti az ukrajnai társadalom oroszul beszélő részét: „Oroszország számára az Ukrajnával folytatott nyelvi és kulturális háborúban aratott győzelem előfeltétele volt a jelenlegi fegyveres beavatkozásnak, valamint a Krím és Donbász egy része megszállásának. S a szovjet birodalom újjáélesztésére vonatkozó terveiben a Kreml számít Ukrajna népességének azon részére, melyet az ukrán tömegtájékoztatási eszközök fölötti kontroll révén sikerült »kikristályosítania«”.

Tarasz Maruszik (2016) párhuzamot lát a dekommunizáció és a deruszifikáció között. „A dekommunizáció folyamata, amely még tart, nem lesz teljesen sikeres a deruszifikáció és a dekolonalizáció folyamatának megkezdése nélkül” – állítja.

Nem meglepő hát, hogy a dekommunizációhoz kapcsolódva folyik Ukrajnában az orosz történelmi vagy kulturális személyiségekről elnevezett közterületek megszabadítása az orosz vonatkozású nevektől, azaz a nyilvános tér ukránosítása is. Ennek jegyében a kárpátaljai megyei állami közigazgatás által a régióban átnevezendő közterületekről összeállított listájában szerepel számos orosz történelmi személyiség (I. Péter cár, Patyomkin herceg), tábornok (Szuvorov, Kutuzov, Pugacsov), író és költő (Gorkij, Majakovszkij, Nyekraszov) neve is. De nem lehet már Moszkva tér vagy utca sem Kárpátalján ezután. És persze a kárpátaljai lista tartalmazza annak a Vatutyinnak a nevét is, akit Kijev és Suhevics kapcsán már említettünk.[38]

Érdekes azonban, hogy – bár kötődnek a szovjet rendszerhez és a kommunista múlthoz – nem kerültek tiltólistára Kárpátalján az olyan közterületi nevek, mint például a Partizán utca vagy a Borkanyuk utca, Vakarov utca. Ennek egyszerű oka van: a szovjet partizánok, illetve Borkanyuk[39] és Vakarov[40] a második világháború éveiben a szovjetek oldalán részt vettek az akkor Magyarországhoz tartozó Kárpátalja elfoglalásáért vívott harcokban, az antifasiszta mozgalomban, azaz részei a Kárpátalja Szovjet-Ukrajnához csatolását legitimáló emlékezetpolitikának. 2017 augusztusában nem is háborgatta senki a Partizán utca és a Borkanyuk utca névtábláját a kárpátaljai Nagyszőlősön, vagy a Vakarov utcáét Csapon; ám például a Szuvorov utcának Beregszászban ma már Oroszlán utca a neve.

Egyébként az MTA állásfoglalása szerint a partizán Magyarországon „nem használható közterület elnevezésére”, ugyanis „a kifejezés közvetlenül utal az önkényuralmi politikai rendszer kiépítését elősegítő idegen állam fegyveres erejére, a szovjet hadseregre és annak irreguláris katonai »szervezetére«”.[41]

6. Cuius regio, eius nomen

A mai Ukrajna területén természetesen nem a dekommunizációs törvénycsomag következtében változtak meg először tömegesen a földrajzi nevek.

A szovjethatalom a kommunista ideológiának megfelelően alakította át az egész Szovjetunió területén a településneveket, illetve sok város, falu nevét oroszosította (lásd pl. Rannut 1995). Ukrajna függetlenné válása után szintén azonnal elindult egy helységnévreform és vele a szimbolikus térfoglalás (Portnov 2009). Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek első felében számos olyan település vette fel régi nevét, amelyet a szovjet korszakban neveztek át. Az átnevezések egy részeként a települések a szovjet ideológiához, a Szovjetunió Kommunista Pártjának alakjaihoz kapcsolódó nevektől szabadultak meg. Továbbá számos olyan település is visszakaphatta a szovjet rendszer előtti megnevezését, amelynek nem szláv lakossága az ott élő nemzeti kisebbség nyelvén állíttatta vissza a helység nevét. Például a szovjet korszakban Минеральне nevet viselő magyarok lakta kárpátaljai település így kapta vissza magyar nevét Tiszaásvány alakban, melynek ukrán változata a Тисаашвань lett (Beregszászi 1995/1996, Dobos 2016). Több kárpátaljai román falu is élt a lehetőséggel, így például az ukránul Діброва (Gyibrova) nevet viselő, a leggazdagabb ukrajnai településként elhíresült falu[42] visszaállíttatta román megnevezését, és 2004 óta ukránul Нижня Апша, románul Apşa de Jos olvasható a helységnévtáblákon a magyarul Alsóapsaként ismert községben (Csernicskó 2013, 317. p.). A településeken belül is megindult a közterületi nevek revíziója (lásd például Lemberg/Lviv példáját: Lagzi 2016, 57. p., Szereda 2009).

A legújabb tömeges helységnév-átalakítási hullám azonban a dekommunizáció következménye a független Ukrajnában. A törvény hatását talán érzékeltetik ezek a számok: 1986 és 2013 között az országban összesen 591 település esett át névváltoztatáson (ebből 138 kárpátaljai település volt);[43] az itt bemutatott törvény következményeként egyetlen év alatt 987 településnevet módosítottak.

A földrajzi és közterületi nevek törvényben előírt, kötelező megváltoztatása szerves része a névanyagra is kiterjedő nyelvpolitikának és nyelvtervezésnek (Walkowiak 2016), amelynek célja a mentális térkép átalakítása, a valóság átkonstruálása. A „Cuius regio, eius religio” helyett ez esetben a „Cuius regio, eius nomen” elv érvényesül.

Kiss Lajos (1992, 129. p.) írta negyedszázaddal ezelőtt: „Az idő óriási rostájában benne vannak a földrajzi nevek is”. Ez tény. A fenti események azonban rámutatnak arra, hogy – bár Petro Porosenko, Ukrajna elnöke büszke arra, hogy a dekommunizáció révén „Ukrajnában helyreállt a történelmi igazságosság”[44] – ez a folyamat sem egyesítette az erősen megosztott ukrajnai társadalmat. Felmérések szerint az ország lakosságának kevesebb mint fele támogatja a dekommunizációt és az ennek részeként jelentkező átnevezési hullámot.[45]

7. Uralja-e a jövőt, aki a múltat uralja?

A fenti kérdést Gyurgyák János (2017) tette fel nemrég a magyar(országi) történelemszemlélet és emlékezetpolitika kapcsán, ám a mai Ukrajna számára is releváns.

Az 1991-es függetlenné válás óta az ukrajnai társadalmi-politikai folyamatok között meghatározó az államépítés, az ukrán politikai nemzet formálódása, valamint egy új, a szovjet identitástól eltérő azonosságtudat alakulása (Fedinec és mtsai 2016). Folyamatban van a nemzeti történelem és az erre (is) épülő nemzettudat kialakítása, megkonstruálása (Marples 2007). A nemzetépítés során a forradalmi mámorokat is kihasználó politikai elit szelektív történelemképet kínál a társadalom számára. Ennek részeként az ukrán népet a külső agresszió és elnyomás áldozataként tüntetik fel, és elutasítják, hogy az ukrán népnek bármi szerepe lett volna a szovjet totalitarizmus megteremtésében és fenntartásában, a nyugat-ukrajnai lengyel- és zsidóellenes pogromokban; ugyanakkor az ukrán függetlenségért harcoló nacionalista mozgalmakat mint a modern és szuverén Ukrajnáért folytatott küzdelem hőseit heroizálják (Portnov 2009, 14–20. p.). A kommunista rezsimhez köthető személyiségek közül csak azok kapnak kegyelmet a feledésre ítéltetés alól, akik valamiképpen beilleszthetők a független Ukrajnáért és az ukrán nyelvért, népért folytatott harc mitológiájába.[46] A dekommunizációs törvénycsomag így része a történelmi múlt átértelmezési folyamatának. Ezen belül a megyék, járások, városok, falvak, utcák és terek átnevezése a szimbolikus területfoglalás lényeges kelléke. A fentiek példaként szolgálnak arra, hogy a nyelvpolitika és a nyelvtervezés – szemben az optimisztikus definíciókkal, melyek szerint ezek célja a társadalmi és gazdasági fejlődés elősegítése (lásd pl. Grin 2003, 30. p.) – gyakran eszköz a politikai hatalom megszerzéséhez, illetve megtartásának megideologizálásához (Tollefson 2015, 140–141. p.).

A narancsos forradalom, a méltóság forradalma és a dekommunizáció ellenére még nem alakult ki a modern értelemben vett, 21. századi ukrán politikai nemzet. Ernest Renan (1995) szerint a nemzet nem más, mint közös emlék a múltból és közös terv a jövőre. A mai Ukrajnában azonban nem mindenki nyitott a felülről erőltetett történelemszemléletre, és a különböző csoportok eltérően képzelik a jövőt. Egy olyan országban, amely számtalan tényező mentén megosztott (Karácsonyi és mtsai 2014), és amelynek területén évek óta fegyverek ropognak, nem biztos, hogy a történelem nemzeti mitológiává konstruálása révén lehet megalapozni a fényes jövőt.

Irodalom

Beregszászi Anikó 1995/1996. Language Planning issues of Hungarian Place-names in Subcarpathia. Acta Linguistica Hungarica, 43, 1–8. p.

Csernicskó István 2013. Államok, nyelvek, államnyelvek. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010). Budapest, Gondolat Kiadó.

Csernicskó István 2016. Nyelvpolitika a háborús Ukrajnában. Ungvár, Autdor-Shark.

Dobos, Sándor 2016. The Restoration of the Historical Hungarian Names of Hungarian-Populated Settlements in the Territory of the Present-Day Transcarpathia from 1989 to 2000. Acta Humana: Emberi jogi közlemények IV/6,  19–43. p.

Fedinec Csilla–Csernicskó István 2016a. Az Ukrajnából száműzött Lenin. Európai út a kommunizmus öröksége nélkül? Regio, 24/1, 73–124. p.

Fedinec Csilla–Csernicskó István 2016b. Декоммунизация в современной Украине: поиск путей в области истории, идентичности и языковой политики. Историческая Экспертиза, 4, 67–88. p.

Fedinec Csilla–Halász Iván–Tóth Mihály 2016. A független Ukrajna. Államépítés, alkotmányozás és elsüllyesztett kincsek. Budapest, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont–Kalligram.

Lagzi Gábor 2016. Városok a határon. Wrocław, L’viv és Vilnius multikulturalizmusa a múltban és a jelenben. Budapest, Gondolat Kiadó.

Grin, François 2003. Language Policy Evaluation and the European Charter for Regional or Minority Languages. Basingstoke, Palgrave Macmillan.

Gyurgyák János 2017. Uralja-e a jövőt, aki a múltat uralja? A 20. századi magyar történelemről – pillantás a 21. századból. In Jakab András–Urbán László (szerk.): Hegymenet. Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó, 51–73. p.

Hnatkevics, Jurij (Гнаткевич Юрій) 1999. Чи злетить птах у синє небо? Нариси про русифікованих і русифікаторів та гірку долю української мови в незалежній Україні. Київ, Просвіта.

Karácsonyi Dávid–Kocsis Károly–Kovály Katalin–Molnár József–Póti László 2014. East–West dichotomy and political conflict in Ukraine – Was Huntington right? Hungarian Geographical Bulletin, 2, 99–134. p.

Kiss Lajos 1992. Cuius regio, eius nomen? Magyar Tudomány, 2, 129–135. p.

Korolenko, Bohdan–Karetnyikov, Igor–Majorov, Makszim (Короленко Богдан, Каретніков Ігор, Майоров Максим) 2017. Декомунізація назв населених пунктів та районів України: підстави, процес, підсумки. Місто: історія, культура, суспільство,1, 134–141. p.

Kulyk, Volodymyr 2001. The Politics of Ethnicity on Post-Soviet Ukraine: Beyond Brubaker. Journal of Ukrainian Studies, 26/1–2, 197–221. p.

Marples, R. David 2007. Heroes and villains: creating national history in contemporary Ukraine. Budapest, Central European University Press.

Maruszik, Tarasz (Марусик Тарас) 2016. День слов’янської писемності і культури: декомунізація буде неповна без дерусифікації. Портал мовної політики, 12.06.2016. http://language-policy.info/2016/06/den-slov-yanskoji-pysemnosti-i-kultury-dekomunizatsiya-bude-nepovna-bez-derusyfikatsiji/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

Maszenko, Larisza (Масенко Лариса) 2007. (У)мовна (У)країна. Київ, Темпора.

Maszenko, Larisza (Масенко Лариса) 2015. Мовознавча солідарність по-українськи. Портал мовної політики, 24.09.2015. http://language-policy.info/2015/09/larysa-masenko-movoznavcha-solidarnist-po-ukrajinsky/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

Nalivajko, Szeverin (Наливайко Северин) 2014. Ленінопад. Країна, 2014. október 21. http://gazeta.ua/articles/opinions-journal/_leninopad/584056 (letöltve: 2017. 08. 24.)

Pavlenko, Aneta 2011. Language rights versus speakers’ rights: on the applicability of Western language rights approaches in Eastern European contexts. Language Policy, 10, 37–58. p.

Portnov, Andrej 2009. Történelemírás ukrán módra. Megjegyzések a hétköznapi valóság történeti alapú átrendezéséhez. In Fedinec Csilla–Szereda Viktória (szerk.): Ukrajna színeváltozása 1991–2008. Politikai, gazdasági, kulturális és nemzetiségi attitűdök. Pozsony, Kalligram Kiadó, 11–49. p.

Rannut, Mart 1995. Beyond Linguistic Policy: the Soviet Union versus Estonia. In Tove Skutnabb-Kangas–Robert Phillipson (eds.): Linguistic Human Rights: Overcoming Linguistic Discrimination. Berlin–New York, Mouton de Gruyter, 179–208. p.

Renan, Ernest 1995. Mi a nemzet? In Bretter Zoltán–Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs, Tanulmány, 171–187. p.

Rjabcsuk, Mikola 2015. A két Ukrajna. Budapest, Örökség Kultúrpolitikai Intézet.

Shevchuk, Yuri–Palazhyi, Halyna (Шевчук Юрій–Палажій Галина) 2015. Мовна шизофренія – нова, потужна форма русифікації. Портал мовної політики, 2015.9.19. http://language-policy.info/2015/09/yurij-shevchuk-movna-shyzofreniya-nova-potuzhna-forma-rusyfikatsiji/#more-1780 (letöltve: 2017. 08. 24.)

Shevchuk, Yuri–Vlasiuk, Hanna (Шевчук Юрій–Власюк Ганна) 2015. Двомовність як хвороба. Професор Колумбійського університету називає українську мовну ситуацію «мовною шизофренією». Портал мовної політики, 2015.7.5. http://language-policy.info/2015/07/dvomovnist-yak-hvoroba-profesor-kolum­bijs­koho-universytetu-nazyvaje-ukrajinsku-movnu-sytuatsiyu-movnoyu-shyzofrenijeyu/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

Shumlianskyi, Stanislav 2010. Conflicting abstractions: language groups in language politics in Ukraine. International Journal of the Sociology of Language, 201, 135–161. p.

Szereda, Viktória 2009. A város mint lieu mèmoire: egységes vagy megosztott emlékezet? Lemberg példája. In Fedinec Csilla–Szereda Viktória (szerk.): Ukrajna színeváltozása 1991–2008. Politikai, gazdasági, kulturális és nemzetiségi attitűdök. Pozsony, Kalligram Kiadó, 244–270. p.

Tollefson, James W. 2015. Historical‐Structural Analysis. In Francis M. Hult–David Cassels Johnson (eds.): Research Methods in Language Policy and Planning: a Practical Guide. Malden (MA), Wiley Blackwell, 140–151. p.

Walkowiak, Justyna 2016. Personal Names in Language Policy and Planning: Who Plans What Names, for Whom and How? In Guy Puzey–Laura Kostanski (eds.): Names and Naming: People, Places, Perceptions and Power. Bristol–Buffalo–Toronto, Multilingual Matters, 197–212. p.

Zhurzhenko, Tatiana (Журженко Татьяна) 2005. Миф о двух Украинах. Перекрестки, 3–4, 16. p.

[1] Декомунізація. http://www.memory.gov.ua/page/dekomunizatsiya-0 (letöltve: 2017. 08. 24.)

[2] Інститут національної пам’яті. http://www.memory.gov.ua/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

[3] Конституція України. http://zakon3.rada.gov.ua/laws/show/254%D0%BA/96-%D0%B2%D1%80 (letöltve: 2017. 08. 24.)

[4] A négy törvény: Закон України «Про правовий статус та вшанування пам’яті борців за незалежність України у XX столітті» (№ 314-VIII); Закон України «Про увічнення перемоги над нацизмом в Другій світовій війні 1939–1945 років» (№ 315-VIII); Закон України «Про доступ до архівів репресивних органів комуністичного тоталітарного режиму 1917–1991 років» (№ 316-VIII); Закон України «Про засудження комуністичного та націонал-соціалістичного (нацистського) тоталітарних режимів в Україні та заборону пропаганди їхньої символіки» (№ 317-VIII/2015). A törvények nem hivatalos magyar fordítását lásd: Fedinec–Csernicskó (2016a, 97–124. p.).

[5] Закон України № 317-VIII/2015 «Про засудження комуністичного та націонал-соціалістичного (нацистського) тоталітарних режимів в Україні та заборону пропаганди їхньої символіки» http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/317-viii (letöltve: 2017. 08. 24.)

[6] http://www.memory.gov.ua/news/faq-use-shcho-vi-khotili-diznatisya-pro-dekomunizatsiyu (letöltve: 2017. 08. 24.)

[7] FAQ. Усе, що ви хотіли дізнатися про декомунізацію. http://www.memory.gov.ua/news/faq-use-shcho-vi-khotili-diznatisya-pro-dekomunizatsiyu (letöltve: 2017. 08. 24.)

[8] Список осіб, які підпадають під закон про декомунізацію. http://www.memory.gov.ua/publication/spisok-osib-yaki-pidpadayut-pid-zakon-pro-dekomunizatsiyu (letöltve: 2017. 08. 24.)

[9] http://mkogy.jogtar.hu/?page=show&docid=a1200167.TV (letöltve: 2017. 08. 24.)

[10] Összefoglaló a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezésekkel összefüggő szakmai vizsgálatról.http://mta.hu/data/dokumentumok/hatteranyagok/akademiai_szabalyozasok/osszefoglalalo__XX._szazadi_onkenyuralmi_rendszerek_b.pdf (letöltve: 2017. 08. 24.)

[11] https://hu.wikipedia.org/wiki/Ill%C3%A9s_B%C3%A9la_(%C3%ADr%C3%B3) (letöltve: 2017. 08. 24.)

[12] Kun a tanácsköztársaság bukása utána a Szovjetunióba menekült, ahol kinevezték a Krími Forradalmi Bizottság elnökévé.

[13] Zalka Máté (született Frankl Béla) katona volt az első világháborúban, Doberdónál is harcolt az olasz fronton. 1916-ban orosz fogságba esett, és az 1917-es fordulat után a kommunizmus híve lett. Részt vett az oroszországi polgárháborúban. 1936-tól Lukács Pál tábornok néven a spanyolországi polgárháborúban harcol a 12. nemzetközi brigád parancsnokaként, ahol 1937-ben elesett. A Doberdó című regény írója. A szovjet korszakban a kárpátaljai Ungvár egyetlen magyar tannyelvű iskolája viselte a nevét (ma Dayka Gábor Középiskola).

[14] A Máramaros vármegyéből származó Gavró az első világháborúban orosz fogságba esett, ahol belépett a kommunista pártba. A vörösök oldalán részt vett az oroszországi polgárháborúban. Később különböző párt- és katonai megbízásokat teljesített, főként a Szovjetunió távol-keleti területein. Ahogyan Kun Béla, ő is a szovjet terror áldozata lett: 1937-ben letartóztatták, 1938-ban kivégezték.

[15] Zsukov a második világháború hősei közé tartozik, Leningrád felszabadítója, Berlin egyik elfoglalója.

[16] Lásd például: Які міста позбавлять радянських назв? http://www.bbc.com/ukrainian/politics/2015/04/150410_cities_to_be_renamed_vc (letöltve: 2017. 08. 24.); Населені пункти, що підлягають перейменуванню у 2015 році. http://infolight.org.ua/thememap/dekomunizaciya-2015-sela#5.00/49.498/31.140 (letöltve: 2017. 08. 24.).

[17] Эксперты создали карту декоммунизации Украины. http://korrespondent.net/ukraine/3536680-eksperty-sozdaly-kartu-dekommunyzatsyy-ukrayny (letöltve: 2017. 08. 24.)

[18] https://mega.nz/#F!o5AVHawA!Ql1QLpqpMmc41_ysUIY0RQ!0gJXBYDK (letöltve: 2017. 08. 24.)

[19] http://www.memory.gov.ua/sites/default/wp-content/uploads/perejmenuvannja-vulyc.pdf (letöltve: 2017. 08. 24.)

[20] Порошенко: Декоммунизация должна быть завершена. http://korrespondent.net/ukraine/3682845-poroshenko-dekommunyzatsyia-dolzhna-byt-zavershena (letöltve: 2017. 08. 24.)

[21] Petrovszkij (1878–1958) ukrán családba született forradalmár, szovjet párt és közéleti személyiség volt. 1922-ben ukrán részről ő írta alá a Szovjetunió megalakulásáról szóló szerződést.

[22] Депутати змінили «інтимологію», щоб зберегти назву Дніпропетровську. http://www.pravda.com.ua/news/2015/12/29/7094054/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

[23] Вілкул пропонує перейменувати Дніпропетровськ у Дніпропетровськ. http://www.pravda.com.ua/news/2016/02/4/7097863/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

[24] Проект Постанови про збереження найменування міста Дніпропетровськ Дніпропетровської області (щодо зміни етимології найменування міста – визначення найменування міста Дніпропетровська за назвою ріки Дніпро та на честь Святого Апостола Петра). http://w1.c1.rada.gov.ua/pls/zweb2/webproc4_1?pf3511=58036 (letöltve: 2017. 08. 24.)

[25] http://www.memory.gov.ua/news/faq-use-shcho-vi-khotili-diznatisya-pro-dekomunizatsiyu (letöltve: 2017. 08. 24.)

[26] Постанова Верховної Ради України № 1375-19 «Про перейменування міста Дніпропетровськ Дніпропетровської області» від 19.05.2016 р. http://zakon5.rada.gov.ua/laws/show/1375-19 (letöltve: 2017. 08. 24.)

[27] В Кировограде митинги из-за переименования города. Корреспондент.net, 27 декабря 2015 г. http://korrespondent.net/ukraine/3608275-v-kyrovohrade-mytynhy-yz-za-pereymenovanyia-horoda (letöltve: 2017. 08. 24.)

[28] http://w1.c1.rada.gov.ua/pls/zweb2/webproc4_1?pf3511=60678 (letöltve: 2017. 08. 24.)

[29] Перелік назв вулиць, провулків, площ тощо (у розрізі населених пунктів району, міста), визначених для перейменування. http://zakarpattya.net.ua/Blogs/143392-Dva-sela-ta-558-vulyts-ploshch-i-provulkiv-na-Zakarpatti-maly-by-zminyty-nazvy (letöltve: 2017. 08. 24.)

[30] Még mindig sok a szovjet rendszerhez köthető utcanév Kárpátalján. http://www.karpatalja.ma/karpatalja/kozelet/meg-mindig-sok-a-szovjet-rendszerhez-kotheto-utcanev-karpataljan/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

[31] В Киеве переименовали проспект Ватутина. http://korrespondent.net/city/kiev/3857705-v-kyeve-pereymenovaly-prospekt-vatutyna (letöltve: 2017. 08. 24.)

[32] Суд остановил переименование киевского проспекта Ватутина в Шухевича. http://korrespondent.net/city/kiev/3861151-sud-ostanovyl-pereymenovanye-kyevskoho-prospekta-vatutyna-v-shukhevycha (letöltve: 2017. 08. 24.)

[33] У п’ятницю Москаль особисто потролить владу Мукачева своїм піаром на імені Шухевича. http://zakarpattya.net.ua/News/171607-U-piatnytsiu-Moskal-osobysto-potrolyt-vladu-Mukacheva-svoim-piarom-na-imeni-Shukhevycha (letöltve: 2017. 08. 24.)

[34] В Мукачево переименовали улицу Шухевича. http://korrespondent.net/ukraine/3866701-v-mukachevo-pereymenovaly-ulytsu-shukhevycha (letöltve: 2017. 08. 24.)

[35] В Мукачево появился тупик Москаля. http://korrespondent.net/ukraine/3866988-v-mukachevo-poiavylsia-tupyk-moskalia (letöltve: 2017. 08. 24.)

[36] На Закарпатье открыли площадь имени Энди Уорхола. http://korrespondent.net/ukraine/3875247-na-zakarpate-otkryly-ploschad-ymeny-endy-uorkhola (letöltve: 2017. 08. 24.)

[37] http://www.moskal.in.ua/index.php?categoty=news&news_id=2128 (letöltve: 2017. 08. 24.); John Lennon nevét viseli ezentúl a Lenin utca egy kárpátaljai faluban. http://www.karpatalja.ma/karpatalja/kozelet/john-lennon-nevet-viseli-ezentul-a-lenin-utca-egy-karpataljai-faluban/ (letöltve: 2017. 08. 24.)

[38] Два села та 558 вулиць, площ і провулків на Закарпатті мали би змінити назви. http://zakarpattya.net.ua/Blogs/143392-Dva-sela-ta-558-vulyts-ploshch-i-provulkiv-na-Zakarpatti-maly-by-zminyty-nazv (letöltve: 2017. 08. 24.)

[39] Oleksza Borkanyuk (1901–1942) a mai Kárpátalján született. Amikor a régió Csehszlovákia része volt, a Szovjetunióban tanult. Rövid kitérők után 1941-ben tért vissza az akkor ismét Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára, ahol partizánként, illetve a földalatti kommunista mozgalom egyik szervezőjeként működött. 1942-ben a magyar katonai elhárítás egy partizánakció során elfogta. Egy budapesti börtönben halt meg. Miután Kárpátalja Szovjet-Ukrajna része lett, hamvait szülőföldjére szállították. 1965-ben megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

[40] Dmitro Vakarov (1920–1945) oroszul író költő a mai Kárpátalján született. Huszton és Prágában végezte a gimnáziumot, majd 1941–1944 között Budapesten volt egyetemi hallgató. Antifasiszta tevékenysége miatt 1944 áprilisában letartóztatták, Németországban halt meg. Halála után megkapta a harci cselekményekért kitüntetést, és posztumusz felvették a szovjet írószövetség tagjai közé.

[41] Összefoglaló a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezésekkel összefüggő szakmai vizsgálatról.http://mta.hu/data/dokumentumok/hatteranyagok/akademiai_szabalyozasok/osszefoglalalo__XX._szazadi_onkenyuralmi_rendszerek_b.pdf (letöltve: 2017. 08. 24.)

[42] Нижняя Апша, что в Закарпатье, самое богатое село Украины. https://www.youtube.com/watch?v=6zOTAjD3vxM (letöltve: 2017. 08. 24.)

[43] Алфавітний покажчик нових і старих найменувань населених пунктів, які були перейменовані з 01.01.1986 по 01.02.2013. http://static.rada.gov.ua/zakon/new/ADM/d06.rtf (letöltve: 2017. 08. 24.)

[44] Порошенко гордится масштабами декоммунизации. http://korrespondent.net/ukraine/3754360-poroshenko-hordytsia-masshtabamy-dekommunyzatsyy (letöltve: 2017. 08. 24.)

[45] Декомунізацію підтримують менше половини українців – соцопитування. https://dt.ua/POLITICS/dekomunizaciyu-pidtrimuyut-menshe-polovini-ukrayinciv-socopituvannya-244799_.html (letöltve: 2017. 08. 24.)

[46] A Nemzeti Emlékezet Intézete ilyen kivételként nevezi meg például Pavlo Ticsina (1891–1967) és Olesz Honcsar (1918–1995) nevét. Ticsina Sztálin-díjas szovjet-ukrán költő, fordító; ő írta egyebek között az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság himnuszának szövegét. Érdeme, hogy munkásságának legnagyobb része ukrán nyelvű. Olesz Honcsar kétszeres Sztálin-díjas szovjet-ukrán író, költő, szerkesztő. 1990-ben kilépett a szovjet kommunista pártból, 1990–1994 között Ukrajna parlamenti képviselőjeként egyike azoknak, akik megszavazták a függetlenségi nyilatkozatot. 2005-ben posztumusz megkapta az Ukrajna Hőse kitüntetést. S amint láthattuk, ilyen kivétel Borkanyuk és Vakarov is.

A kárpátukrán szojm megválasztása 1939 februárjában (2. rész)

7. Magyarország, a magyar kisebbség és a választások

Az egyedüli kárpátaljai „népcsoport”, amely nem vállalt jelöltséget a kormánylistán, sőt vezetői egyenesen a lista elutasítására szólították fel a választókat, a magyar kisebbség volt. A kormánylista magyar részről történő elutasítása, a hatalom és a magyar kisebbség képviselői közötti megegyezés elmaradása természetesen nem vonatkoztatható el a Kárpátalja megszerzésére irányuló magyar törekvésektől, valamint a Volosin-kormány és Budapest feszült viszonyától.

A magyar kormányzat már 1938. október első felében, Kárpátalja autonómiájának kikiáltásával egy időben szabadcsapatokat dobott át a tartomány területére. A Kozma Miklós volt belügyminiszter által irányított szabadcsapatok célja az volt, hogy diverzáns akciók végrehajtása és fegyveres összetűzések kiprovokálása révén azt a látszatot igyekezzenek kelteni, mintha a helyi ruszin és magyar lakosság lázadt volna fel a csehszlovák uralom ellen, így próbálva meg elérni a remélt népszavazás kiírását, illetve a terület diplomáciai úton történő megszerzését. (Hornyák 1938) Magyarországgal párhuzamosan a kárpátaljai helyzet destabilizálásában és a közös magyar–lengyel határ megteremtésében volt érdekelt Lengyelország is. Az egyre agresszívebb német külpolitika miatt egyrészt fontos biztonságpolitikai tényezőt jelentett volna számára a közös határ, másrészt pedig – tekintettel nagyszámú, több milliós galíciai ukrán lakosságára – veszélyes precedenst a kárpátaljai autonómia, ezért november folyamán Akcja Łom (Feszítővas-akció) néven szintén diverzáns akciókba kezdett Kárpátalja területén. (Cichoracki–Dąbrowski 2014)

Budapest 1938 novemberében, a Kárpátalja nagy részét Csehszlovákiánál hagyó első bécsi döntést követően sem adta fel az egész terület megszerzésére irányuló szándékát, s kész volt Kárpátalját akár fegyveres erővel is birtokba venni. Az előkészületek során arra is gondot fordítottak, hogy a honvédség kárpátaljai bevonulására az Orosz (Ruszin) Nemzeti Tanács „felkérésére” hivatkozva kerüljön sor. Az eredetileg november 19-ére kitűzött, majd 20-ára, végül 21-ére halasztott katonai fellépés oly közel állt a megvalósításhoz, hogy egyes magyar lapok november 20-án már a hírt is közölték, miszerint a huszti Ruszin Nemzeti Tanács behívta a magyar csapatokat,[1] az éles hangú német – és az azzal párhuzamos olasz – figyelmeztetés hatására a magyar kormány végül mégis az akció leállítására kényszerült. (Ádám 1968, 329–341. p.; Ádám 1970, 143–145. p.)

A Volosin-kormány és Magyarország viszonyát 1938–1939 fordulóján is számos feszültség terhelte. A magyarbarát Bródy eltávolításával hatalomra jutó, s az ukrán államiság megteremtésével kísérletező kárpátukrán kormány teljességgel elfogadhatatlan volt Budapest számára, amely továbbra is a magyar–lengyel határ megvalósítására törekedett. A folytatódó diverzáns akciók, az egyre rendszeresebbé váló határincidensek, a pártok, köztük az Egyesült Magyar Párt kárpátaljai betiltása, majd feloszlatása tovább növelte az autonóm kormány és Magyarország, illetve a hatalom és a magyar kisebbség közötti ellentéteket. Az autonóm kormány és Magyarország közötti feszült viszonyt mindennél jobban példázza az a tény, hogy Magyarország – Németországgal és Lengyelországgal ellentétben – még csak konzulátussal sem rendelkezett Kárpátalján.[2]

A választások kiírásának nyilvánosságra hozatalát követően egyes cseh és szlovák lapok arról tudósítottak, hogy az Ukrán Nemzeti Egységpárt (Українське національне обєднання, UNO) listáján a csehek, a románok és a németek jelöltje mellett a magyarok jelöltje is helyet kap,[3] a huszti kormány és a magyar kisebbség képviselői közötti 1939. január 20-i megbeszélések azonban megállapodás nélkül zárultak. Arról, hogy a magyarságnak nem lesz képviselete a kárpátaljai szojmban, Isaák Imre técsői református esperes, a kárpátaljai Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke tájékoztatta a magyar választókat. Isaák, aki megállapodás esetén a kormánylista magyar nemzetiségű jelöltje lehetett volna, a pozsonyi Új Hírek január 24-i számában megjelent nyilatkozatában jelentette be, hogy mivel önálló magyar lista benyújtását nem tették lehetővé, a kormánylistán pedig a magyarság nem vállalt jelöltséget, a parlamenti szereplés helyett egyházi, kulturális és gazdasági téren fejtenek majd ki tevékenységet.[4]

A döntés és a megegyezés elmaradásának okait Hokky Károlynak, az EMP szenátorának szintén az Új Hírekben megjelent január 28-i nyilatkozata részletezte. Hokky elmondása szerint önálló listát a magyarság azért nem állíthatott, mivel a választások kiírásának nyilvánosságra hozatala és a jelölőlisták leadására megállapított határidő közötti két nap alatt megoldhatatlan feladat volt egy új párt bejegyeztetése, csakúgy, mint a listát ajánló száz személy aláírásának a hitelesíttetése. A kormánylistán a magyarság képviselői pedig azért nem vállaltak jelöltséget, mivel kevesellték azt az egy helyet, amelyet felajánlottak a számukra, de nem is akartak közösséget vállalni egy olyan kormánnyal, amely uralmát „magyarok tömeges kiutasítása, bebörtönzése, internálások s házkutatások jelzik”.[5]

Az EMP hivatalos álláspontját a választásokkal kapcsolatban Esterházy János február 11-én fejtette ki az Új Hírek hasábjain. A pártelnök szerint a kárpátaljai magyarság a választásokon nem szavazhat pozitív értelemben, mint ahogy azt a szlovákiai magyarság tette december 18-án, a szlovák országgyűlés megválasztása során. Nem lehet ugyanis megkívánni tőle, hogy bizalmat szavazzon egy olyan kormánynak, amely „állandóan és tervszerűen elnyomja a kárpátaljai magyarságot” és „megnemértést tanúsít a legelemibb nemzeti jogok tekintetében”.[6]

Az EMP két törvényhozója, Esterházy János és Hokky Károly a választások előtti hetekben – az ellenzéki ruszin politikusokhoz hasonlóan – több fórumon is tiltakozott a párt kárpátaljai betiltása és választási részvételének lehetetlenné tétele miatt.[7] Esterházy január 27-én Emil Hácha köztársasági elnökhöz intézett táviratában tiltakozott a párt betiltása és a magyarság üldözése ellen és kérte az államfőtől a sérelmek orvoslását. Hokky szenátor ugyanezen a napon interpellációt jegyzett be az EMP betiltása és a magyarságnak a választásokból való erőszakos kirekesztése miatt.[8] A szenátor ezen kívül a kárpátaljai belügyminiszteri tárcát is betöltő Avgusztin Volosinnál is tiltakozott. Január 28-i, majd a választások előtt pár nappal megismételt beadványában a pártfeloszlató hirdetmény visszavonását és az egész választási eljárás megsemmisítését, vagyis a választások elhalasztását követelte Volosintól.[9]

A kárpátaljai választási eljárás ügyében február első napjaiban jegyzékváltásra is sor került a magyar és a cseh-szlovák diplomácia között. Wettstein János prágai magyar követ február 2-án a cseh-szlovák külügyminisztériumban átadott jegyzékében jelentette be kormánya tiltakozását a Volosin-kormány magyar lakossággal szembeni magatartása, a magyar párt szervezkedésének és egy magyar jelölőlista benyújtásának lehetetlenné tétele miatt, egyúttal felhívta Prága figyelmét, hogy mindez ellentétben áll a bécsi döntőbírói ítéletnek a Cseh-Szlovákiában maradt magyar kisebbség jogait biztosító 5. pontjával.[10]

A cseh-szlovák kormány február 3-án úgy határozott, hogy Volosin kárpátukrán kormányfőt is tájékoztatja a magyar jegyzékről és Esterházy Jánosnak a köztársasági elnökhöz intézett táviratáról.[11] A – minden bizonnyal az autonóm kormány válaszán alapuló – február 8-i prágai válaszjegyzék azonban érdemi reakció helyett végül csupán azt közölte a magyar kormánnyal, hogy Kárpátalján 1938. október 28-án az összes pártot betiltották, azonban működik a Magyar Nemzeti Tanács, amely tevékenysége elé semmiféle akadályt nem gördítenek. A válaszjegyzék szerint a kárpátaljai kormány minden kérelmet, amelyet a Magyar Nemzeti Tanács előterjeszt, jóindulatú elbírálás tárgyává fog tenni. (Ádám 1970, 429., 447.)

A tények ismeretében igencsak bizarrul, olykor már-már komikusan hatnak azok a magyarázatok, amelyekkel a huszti kormánykörök, vagy akár a cseh és a szlovák lapok a magyar kisebbség választási részvételének elmaradását indokolták. Révai miniszter február 9-én a Huszton tartózkodó újságíróknak adott nyilatkozatában például azt állította, hogy a magyar népcsoport „szétforgácsolódása” és „egyenetlenkedése” miatt nem tudott kellő időben jelölőlistát összeállítani.[12] Hasonló magyarázattal szolgált a jelölőlistát ismertető írásaiban a szlovák sajtó is, amely szerint magyar képviselőjelölt azért nincs a kormánylistán, mivel a magyarok nem tudtak megegyezni annak személyében.[13] A cseh Národní práce pedig már a választásokat követően, azok eredményeiről beszámolva egyenesen azt jelentette ki, hogy a magyar lakosság alacsony létszáma (sic!) miatt nem is tarthatott rá igényt, hogy jelöltjét a jelölőlistára felvegyék.[14]

Az autonóm kormány és a kárpátaljai Magyar Nemzeti Tanács képviselői közötti január 20-i megbeszélés részletei nem ismertek. Az UNO egyik képviselőjelöltje, Sztepan Roszoha szerint a magyarok – a csehekhez, a németekhez és a románokhoz hasonlóan – kezdetben hajlottak a megegyezésre, Budapest nyomására azonban „meggondolták magukat” s a választások bojkottálását és az UNO jelölőlistája elleni szavazást határozták el. Vaszil Hrendzsa-Donszkij, az UNO vezetőségi tagja és a Nova Szvoboda főszerkesztője visszaemlékezésében azt is megemlíti, hogy ő Isaák esperest személyesen is megpróbálta rábírni a jelölőlistán felkínált hely elfogadására, mindez azonban a magyar kormány ellenérdekeltsége miatt meghiúsult. (Росоха 1949, 30. p.; Ґренджа-Донський 2002, 567. p.)

Kétségtelen, hogy a Kárpátalja megszerzésére törekvő Budapestnek nem állt érdekében az autonóm kormány és a magyar kisebbség közötti megegyezés, sem pedig a Volosin-kormány helyzetének stabilizálása. A huszti kormányzat és Magyarország közötti feszült viszony közepette, miközben a kárpátaljai magyarságot az önálló választási részvétel lehetőségétől is megfosztották, egy magyar jelöltnek a kormánylistán indulásával nem kívánta legitimálni a kárpátukrán kormányt és a körvonalazódó kárpátukrán államiságot.

A kárpátaljai helyzet destabilizálásában és a választások meghiúsításában érdekelt magyar kormányzat részéről 1939 februárjában ismételten felmerült a katonai beavatkozás lehetősége. A szojmválasztáshoz időzített, annak megakadályozását célzó katonai fellépés előkészítését szolgálták a magyar sajtó híradásai is a Kárpátalján uralkodó kaotikus közállapotokról, a választási kampányt kísérő véres összeütközésekről és sortüzekről, valamint a Magyarország melletti szimpátiamegnyilvánulásokról. A választásokkal szembeni magyarországi sajtókampány mindeközben tudatosan élt a sarkított megfogalmazásokkal, s a kampány során vitathatatlanul előforduló visszaéléseket és atrocitásokat „választási terrorként”, magát a választást pedig „terrorválasztásként” és „világcsalásként” interpretálta.[15]

Beszámolt a magyar sajtó egyebek között a ruszin jelölőlistát leadni szándékozók szolyvai letartóztatásáról, valamint a helyi lakosság, a Szics gárdisták és a csendőrség közötti – a sajtó szerint halálos áldozatokkal járó – izai, perecsenyi és őrhegyaljai (podheringi) összetűzésekről.[16] Megírta, hogy a február 5-i gorondi és újdávidházai választási nagygyűlésen a ruszin lakosság rátámadt a kormánypárti propagandistákra, a németek által lakott Felsőkerepecen pedig az ott kampányoló Oldofredi államtitkár-helyettesre.[17] Pár nappal később arról tudósított, hogy több ruszin község, köztük az említett Gorond és Újdávidháza küldöttsége is megjelent Munkácson és a magyar hatóságok segítségét kérte a választásokat kísérő terror ügyében.[18] Beszámolt a kormánylista ellen szavazni szándékozók megfélemlítéséről, börtönnel és koncentrációs táborral fenyegetéséről, valamint a választási eredmények várható meghamisításáról. A választások napján pedig azt adta hírül, hogy a Verhovina ruszin népe a magyarsággal való szimpátia jeleként a templomokban kitűzte a magyar nemzeti lobogót, de magyar zászló került a szerednyei, a nagybereznai, a szolyvai, az aknaszlatinai és a técsői templom tornyára is. Aknaszlatinán a templomban a magyar himnuszt is elénekelték, amire a hatóságok három napra elrendelték a templom bezárását.[19]

Tudni vélte a magyar sajtó azt is, hogy február első napjaiban ruszin és magyar választók küldöttsége kereste fel Lev Prchala tábornokot, a kárpátaljai cseh-szlovák haderő főparancsnokát, a huszti kormány januárban kinevezett harmadik miniszterét, akitől a választások elhalasztását kérték, amit a lapok egy része ráadásul kész tényként tárt az olvasók elé.[20] A választásokkal szembeni legélesebb hangot mindeközben a munkácsi Kárpáti Hiradó ütötte meg. A lap vezércikkei a választások előtti napokban egyenesen Volosin rendszerének a megbuktatására szólították fel a kárpátaljai ruszinságot, s kifejezést adtak azon meggyőződésüknek, hogy a „népakarat” elsöpri a Volosin-rezsimet.[21]

Husztról természetesen Prágába is folyamatosan érkeztek a jelentések a Szics Gárda felügyelete alatti választási kampányról, a választási eljárás jogszerűtlenségéről, valamint az ellenzéki jelölőlistával szemben elkövetett visszaélésekről, amelyek akár a választások elhalasztását is indokolttá tennék.[22] A választások sikerétől a cseh-szlovák állam konszolidációját remélő prágai kormányzat ugyanakkor a kaotikus állapotok elhallgatásában volt érdekelt, a cseh (és a szlovák) sajtó ezért – a magyarral ellentétben – a kampányt igyekezett olyan színben feltüntetni, mintha az minden szélsőségtől és kilengéstől mentesen zajlana. A cseh lapok nem győzték hangsúlyozni, hogy „Kárpáti Ukrajna egész területén teljes nyugalom és rend uralkodik”, egyúttal cáfolni a budapesti (és az azokhoz hasonló varsói) híradásokat a kárpátaljai összetűzésekről és zavargásokról.[23]

A magyar sajtóban napvilágot látó, meglehetősen tendenciózus kárpátaljai hírek valóságtartalmát ma már rendkívül nehéz megítélni. Hitelességüket elsősorban nem is az kérdőjelezi meg, hogy az ellenérdekelt és éppúgy propagandacélokat szolgáló kárpátukrán, vagy akár a cseh és a szlovák lapok sorra cáfolták azokat. Sokkal inkább az, hogy ugyanaz a magyar sajtó, amely 1939 februárjában oly vehemensen tiltakozott a valós vagy vélt kárpátaljai jogsértések ellen, a két hónappal korábbi, s a kárpátaljaitól nem sokban különböző szlovákiai választások visszásságairól általában tudomást sem vett és mélyen hallgatott.[24]

A szojmválasztással szembeni magyar ellenkampány részét képezhették azok a röplapok is, amelyek a választások előtti napon lepték el Kárpátalját. A röplapokat a történtekről hírt adó német sajtó szerint egy magyar területen keresztülhaladó prágai vonaton csempészték be a tartományba, történetesen ugyanazon a vonatszerelvényen, amellyel Kárpáti Ukrajna első német konzulja is megérkezett. Az ukrán és magyar nyelvű röplapok arra szólították fel a lakosságot, hogy ne szavazzanak a kormánylistára, egyúttal tudtukra adták, hogy közeleg felszabadulásuk és Magyarországhoz csatolásuk órája. A röplapokat a megtévesztés céljából még a D. S. (azaz Deutsche Staatsdruckerei, Német Állami Nyomda) felirattal is ellátták.[25]

A Kárpátalja megszerzését célzó magyar katonai akció a német kormány határozott fellépése következtében – csakúgy, mint 1938 novemberében – végül ezúttal is elmaradt. A magyar kormány a választásokat megelőző héten Sztójay Döme berlini követ útján két alkalommal is érdeklődött a német fél álláspontjáról a tervezett magyar lépéssel kapcsolatban. A magyar érvelés szerint a kárpátaljai választások zavargások kitörésével fenyegetnek, s nincs kizárva, hogy a rend helyreállítása és a magyar lakosság védelme fegyveres beavatkozást fog igényelni. A közvetlenül a választások előtt, a február 11-ről 12-re virradó éjszaka megérkező berlini válasz azonban elutasító volt, s határozottan óvta Budapestet minden önálló akciótól „tekintet nélkül arra, hogy mi történik a választásoknál”. (Ránki–Pamlényi–Tilkovszky–Juhász 1968, 363. p.; Ádám 1970 440–441., 450–451. p.)

8. A választások napja, 1939. február 12-e

„Ez a történelmi nap, február 12-e, valóban nagy össznemzeti ünnep volt a számunkra. Kárpáti Ukrajna ukrán népe, a nagy ukrán nemzetnek a történelem által a Kárpátoknak erre az oldalára sodort része ezen a napon történelme során első ízben nyilváníthatta ki akaratát. Ez a választás valóban össznemzeti népszavazás volt, amilyet a magyarok és az ő fizetett magyarón ügynökeik olyannyira követeltek. Ez a népszavazás, ellenségeink bánatára és az ukrán nemzet hű fiainak örömére, az egész világ előtt kinyilvánította, hogy Kárpáti Ukrajna ukrán népe önálló, szabad és örömteli életet akar élni.” – Ezekkel a szavakkal kezdte a választásokról szóló beszámolóját a huszti Nova Szvoboda.[26]

A munkácsi Kárpáti Hiradó ezzel szemben ugyanazon a napon egyebek között a következőket írta: „Hiteles, igaz, a tanuk ezreivel alátámasztott, hozzánk befutott jelentések szerint Volosin úr és díszes társasága a legkíméletlenebb terror mellett sem tudtak 10 százalék igent elérni! Ilyen szégyenteljes vereségre még nem volt példa a választások világtörténetében! Minket a választásnak ez az eredménye nem lepett meg! És legyünk őszinték! Volosin urat sem lepte meg! Ő tudta és tudja, hogy az ukranizálásnak semmi talaja nincs Kárpátalján!”[27]

Két olyannyira különböző, sőt merőben ellentétes értékelése a választásnak, mint ha nem is ugyanarról az eseményről számoltak volna be. Az alábbiakban keressük a választ, hogyan is zajlott a kárpátaljai szojmválasztás, s hogy látta és láttatta a választások napját egyrészt a cseh-szlovákiai, másrészt pedig a magyarországi sajtó.

A választások előestéjén 17 és 18 óra között Kárpátalja valamennyi településén harangzúgás, az ablakokban égő gyertyák, a tartomány hegyeiben tábortüzek, a „szabadság tüzei” hirdették az esemény jelentőségét. Tábortűz égett a huszti várhegyen is, a város utcáin pedig a Szics Gárda rendezett nagyszabású fáklyás felvonulást. Számos településen előre felállították azt a póznát is, amelyre a 98%-ban a kormánylista mellett szavazó községek számára kilátásba helyezett fehér zászlót szándékoztak felvonni.

A szojmválasztás, némi módosítással, a 126/1927. számú csehszlovák választási törvény előírásai szerint zajlott. Az autonómiatörvény az aktív választójog korhatárát 24-ről 21 évre csökkentette. Megválasztható az volt, aki betöltötte 30. életévét és legalább két éve Kárpátalján lakott. A mandátumok száma – az 1938. decemberi szlovák országgyűlési választásoktól eltérően – előre adott volt, s nem függött a jelölőlistára leadott szavazatok számától. A választáson való részvétel, hasonlóan a korábbi csehszlovákiai választásokhoz, kötelező volt. A távolmaradókat 20-tól 5000 koronáig terjedő pénzbírsággal, vagy 24 órától egy hónapig terjedő elzárással büntethették. A részvételi kötelezettség alól azok kaphattak felmentést, akik betöltötték 70. életévüket, betegség miatt nem tudtak megjelenni a választóhelyiségben, elodázhatatlan hivatali kötelezettségük miatt nem érhettek idejében a választáshoz, a választás napján legalább 100 km távolságra voltak a választás helyétől és azok, akik közlekedési vagy más leküzdhetetlen akadályokba ütköztek.

A választáson azok vehettek részt, akik szerepeltek a január folyamán összeállított választói névjegyzékekben. A névjegyzékeket január 19. és 26. között minden településen hozzáférhetővé kellett tenni, s azok, akik különböző okok miatt hiányoztak róluk és a választások napjáig betöltötték 21. életévüket, február 4-ig kérhették utólagos felvételüket a névjegyzékbe. Részt vehettek a választásokon a Magyarországhoz csatolt területekről érkező menekültek is. A huszti kormány már január 5-én rendeletben mondta ki, hogy azok a választójoggal rendelkező személyek, akiknek állandó lakhelye az elcsatolt területen volt, leadhatják a szavazatukat azon a településen, ahol a választói névjegyzékbe felvetették magukat.[28] A rendelkezés azonban csupán a „szláv nemzetiségű” menekültekre, tehát a csehekre, szlovákokra és ruszinokra (ukránokra) vonatkozott, kizárva ezáltal az esetleges magyar, német vagy zsidó menekülteket a választási részvétel lehetőségéből.

A választópolgárok a választásokon való részvételre feljogosító választási igazolványt és a jelöltek névsorát tartalmazó szavazólapot már a választások előtti napokban megkapták. A választások alkalmával a választási bizottságnak ellenőriznie kellett, hogy a szavazólap nem tartalmaz-e bármiféle megjelölést. A hiányzó, sérült vagy megjelölt szavazólap helyett másikat adott a választónak, aki ezen kívül egy üres borítékot is kapott a bizottságtól. A választónak ezt követően a szavazólappal és a borítékkal a spanyolfallal elkülönített helyre kellett lépnie. Amennyiben a jelölőlistát támogató szavazatot kívánt leadni, a szavazólapot a borítékba kellett helyeznie, majd a bizottság elé visszatérve a borítékot az odakészített választási urnába dobnia. Ellenszavazat esetén üres borítékot dobott az urnába.

A szlovákiai választásokkal ellentétben ezúttal nem alakítottak ki külön választóhelyiségeket az egyes nemzetiségek számára. A választási bizottságok számára készült irányelvek kimondottan fel is hívták rá a figyelmet, hogy a választási törvény nem engedélyezi külön urnák felállítását a más nemzetiségű választóknak, mivel ezáltal megfigyelhető lenne, hogyan szavaztak az egyes nemzetiségek. Ugyancsak tiltották a választási irányelvek az ún. tömeges demonstratív szavazást, vagyis hogy a választók kisebb vagy nagyobb csoportjai a bizottság előtt nyilvánosan kijelentsék, hogyan kívánnak szavazni.[29]

3. kép. Az Ukrán Nemzeti Egységpárt és a nemzetiségi csoportok listájának szavazólapja

A választásokon hivatalosan természetesen csakis az UNO listájára lehetett voksolni. Számos településen azonban ennek ellenére olyan nem hivatalos, illegális szavazólapokkal is adtak le szavazatokat, amelyeken a ruszofil irányzatú kárpátaljai politikusok nevei szerepeltek Edmund Bacsinszkij szenátorral az élen. Ezek a szavazólapok teljes egészében az UNO szavazólapjának mintájára készültek, s még a huszti országos választási bizottság címeres körbélyegzőjével is ellátták őket. Az ezekkel a szavazólapokkal leadott szavazatokat a választási bizottságok természetesen érvénytelennek nyilvánították. Az illegális szavazólapokat a magyar sajtó szerint a Volosin-kormány politikáját helytelenítő kárpátaljai őslakosság készítette, a cseh-szlovákiai sajtó, valamint a kárpátukrán memoárirodalom szerint viszont Magyarországról csempészték át őket Kárpátaljára.[30]

Révai miniszter a prágai kormány február 16-i ülésén a választások „teljesen nyugodt lefolyásáról” számolt be,[31] azok valós lefolyásáról azonban objektív források hiányában rendkívül nehéz hiteles képet alkotni. A cseh-szlovákiai és a magyarországi sajtó a történteket – a választásokat megelőző kampányhoz hasonlóan – természetesen ezúttal is gyökeresen eltérően láttatta. A huszti Nova Szvoboda a választásokat, a közel 93%-os sikerről szóló hírek ismeretében, hatalmas ukrán győzelemként értékelte. A lap választások utáni első, február 14-i számának címoldalán Volosin kormányfő és Révai miniszter vezércikkei méltatták a választás történelmi jelentőségét. Volosin köszönetet mondott a kárpátukrán népnek a példás viselkedéséért és a magas választási részvételért, egyben meggyőződését fejezte ki, hogy a választási siker annak biztosítéka lesz, hogy Kárpáti Ukrajna megszűnik a nemzetközi viszály tárgya lenni. Hasonlóan fogalmazott Révai is, aki szerint a választásokkal a kárpátukrán nép bebizonyította, hogy alkalmas az önálló állami életre.[32]

Hasonló szellemben méltatták a választásokat a cseh és a szlovák lapok, valamint a cseh-szlovákiai német és – igaz, némileg visszafogottabban – a pozsonyi magyar sajtó is. A lapok egyoldalú látásmódja a prágai sajtócenzúra szigorúan bizalmas utasításának a következménye volt, amely február 14-én elrendelte, hogy a választásról csakis olyan cikkeket és kommentárokat szabad megjelentetni, amelyek azt pozitívan, a belpolitikai helyzetet konszolidálóként és a Cseh-Szlovákiával szemben ellenséges erők vereségeként értékelik. Minden más jellegű cikket vissza kellett tartani. (Hubený 2014, 184. p.)

A cseh és a szlovák lapok az utasításnak megfelelően általában mind kiemelték a választások ünnepélyességét, valamint azt, hogy incidensek nélkül, „a legnagyobb rendben és nyugalomban” zajlottak. Felhívták a figyelmet mind a magas választási részvételre, mind pedig a kormánylistára leadott szavazatok magas arányára, külön hangsúlyozva a kormánylista győzelmét a határ menti településeken, ami annak bizonyítéka, hogy lakosságuk nem kíván más államhoz tartozni. A Volosin-kormány hivatalos jelentésére hivatkozva kiemelték, hogy azok a települések, amelyek egykor Fencik és Bródy bástyái voltak, szintén „igennel” szavaztak, sőt így szavazott az ortodox vallású falvak lakosságának nagy része is. A lapok szerint a kárpátaljai csehek, a németek, a románok és a zsidók is egyöntetűen a kormánylista mellé álltak, de sok helyütt a kormánylistára szavaztak a magyarok is annak ellenére, hogy nem volt képviseletük a jelölőlistán. Csupán a magyar lakosság egy része, helyenként pedig a ruszofil orientáció hívei szavaztak nemmel.[33]

A Lidové noviny szerint a 93%-os eredmény „kétségkívül nagy nemzetközi és belpolitikai jelentőséggel bír”. A kárpátukrán kormány és a Cseh-Szlovák Köztársaság sikerét jelenti, mivel a választók a szomszédságból érkező ellenpropaganda ellenére az autonóm kormánynak és a cseh-szlovák szövetségi államnak is bizalmat szavaztak.[34] A Národní listy és a Venkov kommentárja egyaránt hangsúlyozta a választások méltóságteljes lefolyását, egyúttal cáfolta a budapesti híreket a zavargásokról és a választási csalásról. A Venkov ezen túlmenően arra is felhívta a figyelmet, hogy a kárpátaljai választások bizonyos pozitívummal bírnak a decemberi szlovákiai választásokhoz képest, mivel a szlovák országgyűlésben a csehek nem kaptak képviseletet.[35] A cseh és a szlovák lapok kommentárjai végül egyaránt a választások pozitívumai között említették, hogy véget vetnek a különböző politikai irányzatok közötti csatározásoknak, s hozzájárulnak az ukrán nemzeti irányban való egyesülésükhöz.[36] A választásoknak a sajtó szerint mindössze egyetlen zavaró mozzanata volt, mégpedig a Magyarországról átcsempészett – már említett – röplapok, amelyek a kormánylista elleni szavazásra szólították fel a lakosságot.[37] A cseh-szlovákiai sajtótermékek közül a legvisszafogottabb hangot a magyar lapok ütötték meg, amelyek rendkívül szűkszavúan, gyakorlatilag a tények közlésére szorítkozva és a történteket nem minősítve tájékoztattak a szojmválasztásról.[38]

Nagy teret szentelt a választásoknak, ugyanakkor a cseh, a szlovák és a kárpátukrán lapokban megjelentekkel gyökeresen ellenkező képet tárt az olvasók elé a magyarországi sajtó. A szojmválasztás a magyar lapok szerint „a féktelen terror jegyében” zajlott. A „nem” szavazatot leadók aránya mindezek ellenére meghaladta az 50%-ot, azonban, amint az előrelátható volt, a Volosin-kormány a választásokat meghamisította, s olyan eredményt tett közzé, amely meg sem közelíti a valóságot.[39] A választásokat számos incidens kísérte, amelyeknek állítólag több halott és sebesült áldozata is volt. Ilyen eset fordult elő például Nagyirtványos községben, amelynek lakossága a lapok közlése szerint baltával támadt az ukrán agitátorokra.[40]

A lakosságot erőszakkal kényszerítették a választásokon való részvételre, általában egyenesen a reggeli miséről terelve őket a választóhelyiségekbe. A kárpátaljai őslakosság mégis annyira kifejezésre juttatta az ukrán kormánnyal szembeni ellenszenvét, hogy nemcsak üres borítékkal, vagyis „nemmel” szavazott, hanem sok helyütt hamis szavazólapokat készített a saját jelöltjeivel és azokat dobta az urnába. A legtöbb helyen azonban az üres borítékokat is a kormánylistára leadott szavazatok közé sorolták, a hamis szavazólappal leadott szavazatokat pedig érvénytelennek nyilvánították. A választási bizottságok több helyütt áttetsző borítékot adtak a választóknak azzal a céllal, hogy megfigyelhető legyen, ki szavaz a kormánylista ellen. Ezt sokan úgy próbálták kijátszani, hogy egy magukkal hozott üres papírlapot helyeztek a borítékba. Gyakori jelenség volt az is, hogy azokat a választókat, akik ellenszavazatot mertek leadni, a hatóságok egyszerűen átdobták a magyar határon. A lakosság egy része az ukrán terror elől részben a magyar, részben a lengyel határon át keresett menedéket, de olyanok is akadtak, akik román területre menekültek.[41]

A választások befolyásolásában és meghamisításában közreműködött a Szics Gárda is. A gárdisták jelen voltak a választóhelyiségekben azzal a céllal, hogy megfigyeljék, ki hogyan szavaz. Ha valaki üres borítékot akart az urnába dobni, annak pótszavazólapot adtak, s erőszakkal kényszerítették rá, hogy a kormánylistát támogató szavazatot adjon le.[42] A Borzsa, a Nagy-ág és a Talabor folyók völgyében fekvő községekben pedig, amelyek lakosságának nagy része üres borítékkal szavazott vagy részt sem vett választáson, a gárdisták nagymennyiségű szavazólapot osztottak ki a híveik között, akik a szavazólapokat utólag belecsempészték az üresen hagyott borítékokba.[43] „A Kárpátaljáról a határokon átszivárgó hírek egybehangzóan arra mutatnak – összegezte a választásokról szóló beszámolóját a budapesti Felvidéki Magyar Hírlap –, hogy a Volosin-kormány választása Európában eddig ismeretlen méretű terror jegyében folyt le.”[44]

9. A választások eredménye

A választás napjára mintegy húsz külföldi – legnagyobbrészt német – újságíró érkezett Husztra, hogy a helyszínről tudósíthasson az autonóm szojm megválasztásáról. A város főterén négyezer fős tömeg hallgatta a huszti rádió hangszórókkal kihangosított, választási eredményeket közvetítő adását. A reggel 8 órakor nyíló választóhelyiségek délután 16 óráig tartottak nyitva, az első településről azonban már nem sokkal 9 órát követően megérkezett a választás eredménye. A lengyel határon fekvő kis lélekszámú Bagolyháza 72 választópolgára közül 70-en vettek részt a választásokon és szavaztak az UNO jelölőlistájára, így a falu egyúttal az első olyan település lett, amely jogot szerzett a fehér zászló felvonására.[45] Az első két járás, amelyek választási eredményei a legkorábban, már este 18 órára ismertek lettek, a Nagybereznai és az Ökörmezői járás volt. A kormánylistára leadott szavazatok aránya mindkét járásban meghaladta a 98%-ot.[46]

A választások – egyelőre csupán előzetes – országos eredményéről február 13-án, hétfőn délután adtak ki hivatalos jelentést. A sajtóban is közzétett[47] adatok szerint a választásra jogosultak száma 284.365 volt. A választásokon összesen 263.202 szavazatot adtak le, azaz a választópolgárok 92,6%-a élt a választójogával. A kormánylistára 243.557 szavazat, a leadott szavazatok 92,5%-a esett, az ellenszavazatok, vagyis a kormánylistát egyértelműen elutasító „nem” és az érvénytelen szavazatok együttes száma pedig 19.645 volt.[48]

A választások hivatalos végeredményét megállapítani hivatott huszti országos választási bizottság február 14-én, kedden 14 órai kezdettel ült össze. Mivel azonban két járás választási jegyzőkönyvei eddig az időpontig még mindig nem érkeztek meg, a bizottság az eredményeket csupán a másnap 10 órakor folytatódó ülésén tudta összesíteni. A február 15-én véglegesített eredmények szerint Kárpátalja 280.930 választópolgára közül 265.002-en járultak az urnákhoz, ami a választópolgárok 94,3%-ának felelt meg. Közülük 244.922-en (92,4%) szavaztak az UNO és a nemzetiségi csoportok közös listájára. Az üres borítékok, vagyis a kormánylistát elutasító szavazatok száma 17.752 (6,7%), az érvénytelen szavazatoké pedig 2328 (0,9%) volt.[49]

Az eredmények hivatalos kihirdetésére az autonóm kormány Urjadovij Visztnik című hivatalos lapjának február 15-i, majd 18-i számában került sor.[50] A megismételt közzétételt az indokolta, hogy a megválasztott képviselők névsorát is közlő 15-i számban téves számsorok jelentek meg, így azokat a hivatalos lap következő számában korrigálni voltak kénytelenek. A történtek paradoxona, hogy a korabeli sajtó mindössze az elsőként közzétett, hibás számsorokat ismertette,[51] az országos választási bizottság által megállapított, s utóbb az Urjadovij Visztnikben is korrigált hivatalos végeredmény viszont már egyetlen sajtótermékben sem látott napvilágot.

Hasonló volt a sorsa a választások járási eredményeinek is. A korabeli sajtó csupán az előzetes járási adatokat közölte, s ezeket a számsorokat vette át a választásokkal foglalkozó memoárirodalom is.[52] A sajtóban közzétett kimutatás ráadásul nem különböztette meg a kormánylistát egyértelműen elutasító „nem” és az érvénytelen szavazatokat, hanem egy kategóriába sorolta azokat. A választások végleges, a kormánylistát elutasító és az érvénytelen szavazatokat is megkülönböztető járási eredményeit így egyedül a prágai Választási Bíróság számára megküldött választási jegyzőkönyvekből ismerhetjük.

  1. táblázat. Az 1939. február 12-i kárpátaljai szojmválasztás hivatalos eredménye[53]
Járás Választó-

polgárok

száma

Leadott szavazatok „Igen” szavazatok „Nem”

szavazatok

Érvénytelen szavazatok
száma % száma % száma % száma %
Huszti 37 218 33 937 91,2 29 656 87,4 3 812 11,2 469 1,4
Ilosvai 25 970 24 752 95,3 23 808 96,2 901 3,6 43 0,2
Nagybereznai 13 979 13 379 95,7 13 160 98,4 219 1,6
Nagyszőlősi 29 126 27 642 94,9 25 807 93,4 1 227 4,4 608 2,2
Ökörmezői 17 939 16 717 93,2 16 537 98,9 157 0,9 23 0,1
Perecsenyi 12 245 11 514 94,0 10 774 93,6 627 5,4 113 1,0
Rahói 32 052 30 500 95,2 29 286 96,0 1 126 3,7 88 0,3
Szentmiklósi 32 562 30 769 94,5 24 506 79,6 5 494 17,9 769 2,5
Szerednyei 12 196 11 583 95,0 11 060 95,5 482 4,2 41 0,3
Szolyvai 26 282 25 112 95,5 22 834 90,9 2 159 8,6 119 0,5
Técsői 41 361 39 097 94,5 37 494 95,9 1 548 4,0 55 0,1
Összesen 280 930 265 002 94,3 244 922 92,4 17 752 6,7 2 328 0,9

 

A Nova Szvoboda három nappal a választásokat követően közzétette a választások előzetes települési eredményeit is.[54] Ezek nagy hasonlóságot mutatnak a választási jegyzőkönyvekben szereplő végleges adatokkal, de nem tartalmazták a választópolgárok számát, és a közzétett járási adatokhoz hasonlóan összemosták a kormánylistát egyértelműen elutasító és az érvénytelen szavazatokat. A települési eredmények közzététele mindezek ellenére előrelépést jelentett a szlovákiai gyakorlathoz képest, ahol a decemberi országgyűlési választások települési adatsoraiból csupán tendenciózus válogatás láthatott napvilágot.

A huszti lapban közzétett települési adatsorból néhány község eredményei még hiányoztak, a választási jegyzőkönyvek azonban már tartalmazzák az autonóm Kárpátalja mind a 392 településének választási eredményét.[55] A hivatalos adatok szerint a kormánylista a legtöbb községben fölényes győzelmet aratott, olyannyira, hogy 70 településen, a települések közel egyötödében megszerezte a leadott szavazatok 100%-át, 207 településen, azaz a tartomány településeinek több mint felében pedig 98%-ot meghaladó szavazatot kapott. A járások közül, amint az az 1. számú táblázatból is kiderül, a legkedvezőbb eredmények a hegyvidéki járásokban, közülük is elsősorban a Nagybereznai és az Ökörmezői járásban születtek. A kormánylista mindkét járásban megszerezte a leadott szavazatok több mint 98%-át, miközben a Nagybereznai járás 31 községe közül 27, az Ökörmezői járás 26 községe közül pedig 22 a fehér zászló kifüggesztésének jogát is elnyerte.

A választási jegyzőkönyvek szerint a legtöbb ellenszavazatot Kárpátalja déli–délnyugati részén, az első bécsi döntés során megállapított új magyar–cseh-szlovák határ közelében fekvő községekben adták le, de elvétve az országrész egyéb területein is akadt rá példa. A kormánylistát üres borítékkal vagy érvénytelen szavazattal elutasító voksok együttesen 48 településen haladták meg a leadott szavazatok 20%-át, s közülük 18 településen többségbe is kerültek a kormánylistát támogató szavazatokkal szemben. Ezek a községek mindeközben nem feltétlenül voltak magyar lakosságúak, hanem német, sőt számos színtiszta ruszin lakosságú település is akadt közöttük.

A nagyobb számú ellenszavazatot leadó települések legnagyobb csoportja a Magyarországhoz csatolt Munkács vonzáskörzetéhez tartozó, a határmegvonás során azonban az új magyar–cseh-szlovák határ kárpátaljai oldalán rekedt beregi községek közül került ki. E települések nyugati, északi, keleti és délkeleti irányból valósággal körbeölelték Munkács városát és csaknem összefüggő településláncot alkottak a Csongor és Drágabártfalva közötti térségben. Közéjük tartozott többek között Csongor (74,9% „nem” vagy érvénytelen szavazattal), Mezőterebes (27,5%), Nagylucska (23,7%), Újdávidháza (24,4%), Iványi (28,0%), Kiscserjés (44,4%), Frigyesfalva (29,1%), Kendereske (81,5%), Kustánfalva (88,7%), Felsőkerepec (39,3%), Repede (67,0%), Beregbükkös (49,6%), Beregpapfalva (47,0%), Szánfalva (44,7%), Bábakút (36,8%), Ivaskófalva (47,5%), Gálfalva (30,6%), Kisábránka (93,8%), Beregleányfalva (71,3%), Zsófiafalva (68,7%), Beregnagyalmás (32,4%), Romocsafalva (25,8%), Makarja (40,2%) és Drágabártfalva (90,9%).

A magyar sajtó szerint a felsorolt települések közül Nagylucskán, Újdávidházán, Iványiban, Beregnagyalmáson és Romocsafalván, valamint az általunk nem említett, de ugyancsak a szóban forgó területen található Gorondon, Kajdanón, Klastromfalván, Beregkisalmáson, Pisztraházán és Beregfogarason is ellenzéki győzelem született, a választási bizottságok azonban a választások eredményét meghamisították. A Munkács körüli településeken gyakori jelenség volt az említett nem hivatalos, illegális szavazólapokkal történő szavazás is, amelyeken a ruszofil irányzatú kárpátaljai politikusok nevei szerepeltek. A sajtó által kárpátorosz vagy Bacsinszkij-listaként emlegetett ellenzéki szavazólapokkal leadott szavazatokat a választási bizottságok vagy érvénytelennek nyilvánították, vagy pedig – legalábbis a magyar lapok állítása szerint – egyenesen a kormánylista javára írták.[56]

A magyar határ menti települések következő csoportját, amelyekben nagyobb arányú ellenszavazatot adtak le, az ugocsai Nagyszőlős közelében fekvő falvak alkották. Verbőcön összességében a szavazók 87,8%-a, Fancsikán 21,5%-a, Korláthelmecen 43,0%-a, Gödényházán 71,7%-a, Alsóveresmarton 38,2%-a utasította el az UNO listáját. Nagyszámú ellenszavazatot adtak le magában a tartomány székhelyén, Huszton is, ahol a kormánylistára 6208 szavazat esett, 1838 volt a „nem” és 284 az érvénytelen szavazatok száma. Kevésbé nevezhető meglepőnek a Huszt melletti ortodox lakosságú Iza választási eredménye, ahol a kormánylista mindössze 427 szavazatot kapott, ellene viszont 1100-an szavaztak.

Kárpátalja legkeletibb települései, amelyek lakosságának jelentős hányada elutasította a kormánylistát, a cseh-szlovák–román határon fekvő máramarosi Aknaszlatina (32,2%), valamint a vele szomszédos Faluszlatina (21,4%) és Alsóapsa (35,7%) voltak. Az említetteken kívül az ungi Szemerekőn (26,0%), a Szolyva szomszédságában fekvő Kékesfüreden (80,0%), Szuszkóújfalun (52,9%), Kishidvégen (65,1%), Zajgón (56,5%) és Zsilipen (41,1%), valamint egy, a lengyel határon fekvő, s Felsőhatárszeget (79,7%), Nagycserjést (27,6%), Beregbárdost (68,2%) és Izbonyát (65,5%) magában foglaló észak-beregi településcsoport falvaiban mutattak ki nagyobb arányú ellenszavazatot.

Amint azt már korábban említettük, az autonóm Kárpátalja 392 községe között – legalábbis a választási jegyzőkönyvek szerint – mindössze 18 olyan település akadt, amelyekben a választásokon részt vevők többsége elutasította az UNO jelölőlistájának a megszavazását. Noha ez a szám rendkívül alacsony, az ukrán szakirodalom egy része mégis e települések választási eredményeivel véli bizonyítottnak a választások „alapvetően demokratikus jellegét”, amelyek során „az emberek szabadon kinyilváníthatták véleményüket”.[57] Az állítólag nyugodt légkörben és nagyobb törvénysértések nélkül lebonyolított választások eredményeit ezek szerint hitelesnek kell tekinteni, különösen annak fényében, hogy a választóknak az egy jelölőlista mellett is lehetőségük volt a választásra, vagyis a lista elutasítására.[58]

  1. táblázat. Az UNO jelölőlistáját elutasító községek választási eredményei[59]
Község Választó-

polgárok

száma

Leadott szavazatok „Igen” szavazatok „Nem”

szavazatok

Érvénytelen szavazatok
száma % száma % száma % száma %
Beregbárdos 310 299 96,5 95 31,8 204 68,2
Beregleányfalva 451 422 93,6 121 28,7 124 29,4 177 41,9
Csongor 956 800 83,7 201 25,1 599 74,9
Drágabártfalva 992 893 90,0 81 9,1 678 75,9 134 15,0
Felsőhatárszeg 181 158 87,3 32 20,3 126 79,7
Gödényháza 417 372 89,2 105 28,2 82 22,0 185 49,7
Iza 1 616 1 536 95,0 427 27,8 1 100 71,6 9 0,6
Izbonya 58 58 100 20 34,5 36 62,1 2 3,4
Kékesfüred 85 80 94,1 16 20,0 64 80,0
Kendereske 129 119 92,2 22 18,5 97 81,5
Kisábránka 136 130 95,6 8 6,2 122 93,8
Kishidvég 335 335 100 117 34,9 209 62,4 9 2,7
Kustánfalva 335 291 86,9 33 11,3 247 84,9 11 3,8
Repede 664 585 88,1 193 33,0 374 63,9 18 3,1
Szuszkóújfalu, 60 51 85,0 24 47,1 27 52,9
Verbőc 299 278 93,0 34 12,2 244 87,8
Zajgó 481 444 92,3 193 43,5 244 54,9 7 1,6
Zsófiafalva 187 182 97,3 57 31,3 69 37,9 56 30,8

 

A választások demokratikus jellege, a szabad véleménynyilvánítás lehetősége és az eredmények hitelessége felől azonban nem táplálhatunk illúziókat. Még ha az eredményeket – tegyük fel – nem kozmetikázták is, rendkívül nehéz a demokratikus normákkal összhangban levőknek tartani azokat a választásokat, amelyek előtt a hatalomra jutott politikai irányzat felszámolja a számára nemkívánatos politikai erőket, s az erőszaktól sem visszariadva megakadályozza bármilyen más tömörülés választási részvételét.

10. Hogyan szavaztak a nemzetiségek?

A huszti kormány és az UNO vezetői, valamint a kárpátukrán sajtó a választások sikeréért a kormánylistán helyet kapó nemzetiségeket is dicséretben részesítette. Valamennyi értékelés hangsúlyozta, hogy a csehek, a németek és a románok, sőt még a zsidók is, kis kivételtől eltekintve „lojálisan viselkedtek” és megszavazták az UNO jelölőlistáját. A magyar választók magatartásáról ugyanakkor már eltérő vélemények láttak napvilágot. A Nova Szvoboda egyik február 14-i írásának megfogalmazása szerint a kormánylista ellen csupán a „magyar soviniszták” és az „áruló ruszofilek” szavaztak.[60] Ettől némileg különböző, a magyar választókról is kedvezőbben nyilatkozó hangot ütött meg Volosin kormányfő, valamint Andrij Voron, az UNO főtitkára. Mindketten kijelentették, hogy noha vezetőik az utolsó pillanatban visszautasították a listán felkínált helyet, Magyarországról pedig erőteljes ellenpropagandát fejtettek ki a választásokkal szemben, a magyarok többsége szintén „velünk haladt”.[61]

A települési választási jegyzőkönyvekben foglaltak hitelességét fenntartásokkal kell ugyan kezelnünk, hiszen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a hatóságok részéről gyakorolt nyomást és az eredmények esetleges kozmetikázását, az egyes nemzetiségek választói magatartását – egyéb forrás híján – mégis csupán az általuk lakott települések választási statisztikái alapján tudjuk felmérni. Az autonóm Kárpátalja első bécsi döntés utáni területén összesen 72 olyan vegyes jellegű települést találunk, amelyekben az 1930. évi csehszlovák népszámlálás során valamely nemzetiség részaránya meghaladta a 20%-ot. Az önálló nemzetiségként számon tartott zsidóság 32, a németek 16, a magyarok 14, a szlovákok, pontosabban a „csehszlovák” nemzetiségűek 10, a románok pedig 4 településen tették ki az összlakosság legalább 20%-át.[62] Arra természetesen nem tudunk választ adni, hogy a településeken belül az egyes etnikumok között hogyan oszlottak meg a szavazatok, a települési szintű választási eredmények mégis némi támpontot nyújthatnak a nemzetiségek választói magatartásának feltérképezéséhez.

A magyar jellegű települések, amelyek közül 4 abszolút, 3 pedig relatív magyar többséggel rendelkezett, kivétel nélkül Kárpátalja déli, határ menti területein feküdtek.[63] Nagyobb részük, a beregi és ugocsai települések a bécsi döntőbírói ítélet során megállapított új cseh-szlovák–magyar határ mentén vagy annak közvetlen közelében, kisebb részük, a máramarosi községek pedig a cseh-szlovák–román határ szomszédságában.

  1. táblázat. A 20%-ot meghaladó magyar lakossággal rendelkező községek választási eredményei[64]
Község Magyar lakosság aránya Választó-polgárok száma Leadott szavazatok „Igen” szavazatok „Nem”

szavazatok

Érvénytelen szavazatok
száma % száma % száma % száma %
Aknaszlatina 59,8 1 454 1 311 90,2 889 67,8 422 32,2
Beregrákos 47,3 1 642 1 370 83,4 1 083 79,1 195 14,2 92 6,7
Csongor 88,5 956 800 83,7 201 25,1 599 74,9
Fancsika 49,9 377 372 98,7 292 78,5 6 1,6 74 19,9
Gödényháza 48,7 417 372 89,2 105 28,2 82 22,0 185 49,7
Gyertyánliget 23,3 940 916 97,4 899 98,1 12 1,3 5 0,5
Handalbustyaháza 25,3 355 321 90,4 315 98,1 2 0,6 4 1,2
Kerekhegy 40,5 210 201 95,7 189 94,0 12 6,0
Királyháza 21,0 2 459 2 143 87,1 2 054 95,8 63 2,9 26 1,2
Nagyszőlős 23,8 5 705 5344 93,7 5 104 95,5 188 3,5 52 1,0
Técső 31,5 4 614 4 351 94,3 3 744 86,0 577 13,3 30 0,7
Tekeháza 40,6 530 519 97,9 452 87,1 67 12,9
Verbőc 64,3 299 278 93,0 34 12,2 244 87,8
Visk 53,2 3 757 3 384 90,1 2 923 86,4 328 9,7 133 3,9

A magyarlakta települések választási eredményei arra engednek következtetni, hogy a magyar lakosság választói magatartására rányomta a bélyegét a Volosin-kormány és a magyar kisebbség, illetve Budapest közötti feszült viszony, valamint Esterházy János pártelnök választások előtti nyilatkozata, amelyben lényegében a kormánylista elutasítására szólította fel a kárpátaljai magyarságot. A települési eredmények ugyanakkor további következtetések levonására is alkalmasak. A magyar választók szavazatait befolyásolhatta az adott település magyar jellegének mértéke, azaz a magyarok által nagyobb arányban lakott települések választói általában hajlamosabbak voltak a lista elutasítására, mint a magyar kisebbségi jellegű településeken élők. Hatással volt a magyar lakosság választói magatartására végül a települések földrajzi elhelyezkedése is, mint például a román határon fekvő máramarosi községek esetében, amelyek közül még az erőteljesen magyar jellegű Visken, Técsőn és Aknaszlatinán is a kormánylista nagyarányú győzelmét mutatták ki, Handalbustyaházán és Gyertyánligeten pedig ráadásul olyan fölényes kormánysiker született, hogy a két település a fehér zászló felvonásának jogát is elnyerte.[65]

A németek által lakott, általában kis lélekszámú községek Kárpátalja beregi és máramarosi részein, három egymástól jól elkülöníthető településterületen: Munkács szomszédságában, Szolyva közelében és a Máramarosi-havasokban helyezkedtek el.[66] A német lakosság választói magatartása településenként rendkívül eltérő volt. Beregben akadtak olyan német községek, mint például Kendereske, Zsófiafalva és Kékesfüred, amelyek gyakorlatilag teljes egészében elutasították a kormánylistát, ezzel szemben ugyanakkor olyanok is (Szarvasrét, Alsóhrabonica és Dubi), amelyek választói 97–98, vagy akár 100%-ban megszavazták azt. A három máramarosi német település választási eredményei ennél jóval egyértelműbbek voltak: Németmokrán és Oroszmokrán egyaránt a választók 99,7%-a, Királymezőn pedig 99,5%-a szavazta meg az UNO egységlistáját.

A németlakta települések eltérő választási eredményei lehetőséget adtak arra, hogy azokból a cseh-szlovákiai és a magyarországi sajtó egyaránt a neki megfelelőeket emelje ki és a saját érdekei szerint interpretálja azokat. A pozsonyi német nyelvű napilap, a Grenzbote például Németmokra, Királymező, Újtövisfalva és Dubi példáján igyekezett igazolni, hogy „az egységlista a németlakta községekben csaknem kivétel nélkül fölényes többséggel győzött”, a prágai České slovo pedig egyenesen azt szögezte le, hogy a választások során a németek tanúsították a legnagyobb fegyelmet, akik „egy emberként a kormánylistára szavaztak”.[67] A munkácsi Kárpáti Hiradó ezzel szemben a kormánylistát nagyrészt elutasító Zsófiavalvát és a részben szintén a kormánylista ellen szavazó Felsőkerepecet hozta fel annak bizonyítékául, hogy „a kárpátaljai német községek az ukránok ellen nyilatkoztak meg”.[68] A németlakta települések eltérő választási eredményeit nem hagyta szó nélkül a Nova Szvoboda sem. Azt a tényt, hogy egyes német községek a Német Néptanács választások előtti felszólítása ellenére az UNO jelölőlistája ellen szavaztak, a huszti napilap a Munkácsról átcsempészett és a német falvakban terjesztett röplapok számlájára írta, amelyek a lista elutasítására biztatták és ezzel megtévesztették a helyi lakosságot.[69]

A „csehszlovák” többségűként kimutatott vagy 20%-ot meghaladó „csehszlovák” lakossággal rendelkező kárpátaljai falvak „csehszlovák” lakossága kivétel nélkül az őslakos helyi szlovákság közül került ki. A húszas–harmincas években Kárpátaljára települő, s általában a járási székhelyeken és a városi jellegű településeken, mindenütt kisebbségben élő csehek választói magatartását ezért települési szintű adatokkal nem tudjuk illusztrálni. Nagy valószínűség szerint megállja a helyét Andrij Voronnak, az UNO főtitkárának az értékelése, miszerint a választások előtt akadtak ugyan csehek, akik megpróbáltak ellenpropagandát kifejteni, a cseh azonban fegyelmezett nemzet, ezért kis kivételtől eltekintve valamennyien a kormánylistára szavaztak. Hasonlóan fogalmazott a Přehledy z Karpatské Ukrajiny című huszti hetilapban a képviselővé választott Miloš Drbal is. Véleménye szerint a csehek „ismét jó katonának bizonyultak”, alávetették magukat a nemzeti fegyelemnek, s ha fenntartásokkal is, de szavazataikat 100%-ban a kormánylistára adták.[70]

A választási jegyzőkönyvek a járási székhelyeken – Huszt és a részben magyarlakta Técső kivételével – valóban mindenütt a kormánylista 90%-ot meghaladó nagyarányú győzelmét mutatták ki. A kormánylistát támogató szavazatok aránya négy járási központban, Nagybereznán, Perecsenyben, Rahón és Szentmiklóson a 98%-ot is meghaladta, így ezek a fehér zászló felvonásának jogát is elnyerték. Huszt némileg gyengébb eredményeit, ahol a választók egynegyede a kormánylista ellen adta voksát, Drbal említett értékelése azzal magyarázta, hogy itt született és tevékenykedett Ivan Kurtyák, a ruszofil Autonóm Földműves Szövetség alapítója, ami nyomot hagyott a város lakosságának gondolkodásán.

A szlováklakta települések, amelyek közül 3 abszolút, 1 pedig relatív „csehszlovák” többséggel rendelkezett, nagyobbrészt Ungvár környékén, a szlovák határ közelében, kisebb részben Munkácstól északra feküdtek.[71] Választási statisztikájuk általában mindenütt az UNO listájának nagyarányú, két községben, Újklenócon és Szélestón egyenesen 100%-os támogatásáról tanúskodik. Az ellenszavazatok aránya a szlovákok által is lakott falvak közül a Munkács melletti Frigyesfalván (29,1%), valamint a Szolyva melletti, német többségű Újtövisfalván (19,4%) volt a legmagasabb. A szlovákság választói magatartásáról, mivel kis lélekszámú és a jelölőlistán helyet sem kapó kisebbségről volt szó, a választásokat értékelő nyilatkozatok nem emlékeztek meg. Hasonló volt a hozzáállása a sajtónak is, amely a magyarok, a németek vagy akár a románok választói magatartását egy-két kiválasztott település példáján igyekezett illusztrálni, a szlovák települések közül azonban egyetlenegy eredményét sem tartotta fontosnak megemlíteni. Ez alól a szlovák lapok sem jelentettek kivételt.

Az Aknaszlatina szomszédságában, a cseh-szlovák–román határon fekvő négy románlakta település[72] közül kettőben, Középapsán és Tiszafejéregyházán magas, 94–95%-os kormánypárti sikert mutattak ki, Faluszlatinán ezzel szemben 21,4%, Alsóapsán pedig 35,7% volt az ellenszavazatok aránya. A sajtó érdeklődését különösen az alsóapsai eredmény keltette fel, amelyet csaknem valamennyi cseh-szlovákiai napilap ismertetett, nem mulasztva el annak hangsúlyozását sem, hogy románlakta településről van szó.

Az autonóm Kárpátalja legnagyobb lélekszámú kisebbsége, a közel 69.000 fős zsidóság egyetlen településen sem alkotott abszolút többséget, részaránya azonban 32 községben – köztük hat járási székhelyen[73] – meghaladta a 20%-ot, két községben pedig, Faluszlatinán (39,7% zsidó nemzetiségű lakos) és Handalbustyaházán (34,1%) relatív többséggel is rendelkezett. Ennek a 32 településnek a választási statisztikája gyakorlatilag semmiben sem különbözött a tartomány településeinek többségéétől. Választóik általában 90%-ot is meghaladó mértékben adták szavazatukat a kormánylistára, amely 20 községben a 98%-os eredményt is felülmúlta, 6 községben pedig 100%-os sikert könyvelhetett el. A zsidóság által lakott települések közül a legnagyobb arányú ellenszavazatot a tartományi székhelyen és Faluszlatinán adták le.

A választási eredmények tehát arra engednek következtetni, hogy a kárpátaljai zsidóság, annak ellenére, hogy nem kapott képviseletet a kormánylistán, túlnyomó többségében megszavazta azt. A zsidóság „igen” szavazatait a választások utáni értékelések is kiemelték.[74] Választói magatartását ugyanakkor – akárcsak 1938 decemberében Szlovákiában – elsősorban az magyarázza, hogy az amúgy is egyre erősödő zsidóellenes légkörben nem akarta magát kitenni a hatalom esetleges retorziójának. Amint azt Miloš Drbal a választásokat értékelő írásában szinte mértani precizitással megfogalmazta: a zsidók szavazatait „egészséges realitásérzékük” diktálta.[75]

11. A szojm alakuló ülésének összehívása

A szojm első ülését a 328/1938. számú alkotmánytörvény rendelkezései szerint a választásokat követő egy hónapon belül a köztársasági elnöknek kellett összehívnia abba a városba, amelyet a tartomány kormánya kijelöl. Február 20-án egy hucul küldöttség kereste fel a huszti kormányt azzal a kéréssel, hogy az alakuló ülést az 1919 januárjában kikiáltott ún. Hucul Köztársaságra emlékezve Huculföld központjában, Rahón tartsák meg. A kormány eredendően hajlott is a kérés teljesítésére, február 24-én azonban felülvizsgálta korábbi döntését, s úgy határozott, hogy a szojm Husztra történő összehívását fogja kérni Emil Hácha köztársasági elnöktől, mivel a kormány székhelye mégiscsak alkalmasabb az alakuló ülés megtartására, mint a periférikus fekvésű Rahó.[76] A kormány ezek után február 25-i átiratában azzal a kéréssel fordult Hácha köztársasági elnökhöz, hogy a szojm alakuló ülését március 2-ra Husztra hívja össze, a kormányépület céljait szolgáló állami reálgimnázium épületébe.[77]

Huszton mindeközben megkezdődtek az alakuló ülés előkészületei. A reálgimnázium ülésteremmé átalakított tornatermét ukrán nemzeti jelképekkel és zászlókkal, a falakat kárpátaljai faliszőnyegekkel díszítették. Az elnöki emelvény mögé Kárpátalja 4 méter magas címerét, a címer egyik oldalára egy 6 méteres cseh-szlovák állami, másik oldalára egy ugyancsak 6 méteres kék-sárga tartományi zászlót helyeztek el. A képviselők számára azokat a padsorokat készítették elő, amelyeket az első bécsi döntést követően az ungvári Tartományi Hivatal ülésterméből szállítottak át Husztra. Az alakuló ülésre nem csak a reálgimnázium tornatermét, hanem magát Huszt városát is méltó díszbe kívánták öltöztetni. A város polgárait ezért felszólították házaik homlokzatának rendbehozatalára és ukrán nemzeti zászlók kifüggesztésére.

Husztra számos újságírót és hivatalos vendéget vártak, többek között Hácha köztársasági elnököt, a prágai és a szlovák kormány képviselőit, a prágai nemzetgyűlés és a szlovák országgyűlés küldöttségét. Összességében 250 vendég érkezésével számoltak. A tervek szerint az alakuló ülés előestéjén a nemrég alakult Ukrán Nemzeti Színház tartott volna ünnepi előadást. A szojm alakuló napjának délelőttjén a huszti görögkatolikus és az ortodox templomban ünnepi szentmisékre került volna sor, amelyeket a két felekezet püspökei celebráltak volna. A délutáni órákban Huszt főterén egy katonai zenekar katonai indulókat játszott volna, a 17 órára tervezett alakuló ülést követően pedig a cseh-szlovák hadsereg, a Szics Gárda és a tűzoltóság részvételével lampionos menet vonult volna végig a város utcáin. A meghívott vendégeket az esti órákban ünnepi vacsorára várták a Szics Szállóba.[78]

A tervezett időpont, noha azt a köztársasági elnök hivatalosan nem hirdette ki, annyira biztosnak látszott, hogy a Nova Szvoboda február 28-án címlapján közölte a szojm március 2-i összehívásának a tényét,[79] a cseh-szlovák posta pedig ünnepi bélyeget is kibocsátott az alkalomra, amelyen a március 2-i dátum szerepelt. A köztársasági elnöki iroda azonban két nappal az alakuló ülés tervezett időpontja előtt, február 28-án táviratban közölte a huszti kormánnyal, hogy az időpont nem megfelelő, mivel azon a napon a prágai kormány fog ülésezni. A kormány képviselője a szojm alakuló ülésén így nem vehetne részt, mindez pedig nemkívánatos bel- és külpolitikai következményekkel járhatna. Az elnöki iroda a szojm alakuló ülésének időpontjául a március 6. és 9. közötti napok valamelyikét javasolta a huszti kormány számára.[80]

Volosin kormányfő választáviratában még aznap a szojm március 6-ra történő összehívását kérte Emil Háchától,[81] az alakuló ülésre azonban az új időpontban sem került sor. A köztársasági elnök, illetve a központi kormány halogató lépései összefüggtek a Prága szlovákiai és kárpátaljai pozícióit erősíteni igyekvő kormányzati intézkedésekkel. A kárpátukrán (és a szlovák) politikusok nyílt szeparatista megnyilvánulásai a prágai vezetést mind Szlovákiában, mind pedig Kárpátalján határozott lépésekre késztették. Kárpátalján Prága pozícióit volt hivatva erősíteni az új autonóm kormány március 6-i kinevezése. A továbbra is Volosin által vezetett kormányból eltávolították a központi kormány engedélye nélkül Berlinben tárgyaló Julian Révait, akinek helyére a Prágához lojálisabbnak ítélt Sztepan Klocsurakot nevezték ki. Kibővítették Prchala tábornok hatásköreit, aki megszerezte a legfontosabb minisztériumok fölötti ellenőrzést.[82] Prága állt végül az UNO élén végrehajtott személycsere mögött is, ahol Fegyir Révait a mérsékeltebb Jurij Perevuznik államtitkár váltotta fel az elnöki tisztségben.[83] A szojm alakuló ülését csupán a rendteremtő akciók levezénylése és Prága pozícióinak – legalábbis vélt – megerősödése után, két nappal az alkotmánytörvényben megállapított határidő lejárta előtt hívták össze. Emil Hácha köztársasági elnök Volosin kormányfőhöz intézett március 10-i átiratával március 21-re tűzte ki annak időpontját.[84]

A megválasztott képviselők mandátumát a szojm alakuló ülése előtt a prágai Választási Bíróságnak kellett hitelesítenie. A Választási Bírósághoz beérkezett panaszok, valamint a pártok kárpátaljai feloszlatása és két képviselőjelölt mandátumának ebből adódó megkérdőjelezése miatt ugyanakkor azt az eshetőséget sem lehetett kizárni, hogy a testület az érintettek mandátumát vagy akár az egész választásokat is érvénytelenítheti.

A Választási Bírósághoz a szojmválasztással kapcsolatban összességében három panasz érkezett, amelyek a választások kiírásának visszásságai és az ellenzék választási részvételének meghiúsítása miatt a választások érvénytelenítését és új választás kiírását kérték. Az elsőt a „Kárpátaljai Ruszinok vezetősége” nevében a morvaországi Prostějov városában élő, de kárpátaljai származású Vasil Danišek juttatta el a Választási Bírósághoz. Danišek a még a választások előtti, február 3-i táviratában a kijavított ruszin jelölőlista leadásának meghiúsítását sérelmezve a választások érvénytelenítését kérte a bíróságtól.[85]

A következő beadványt február 28-án Alekszandr Hrabar és három társa terjesztette a Választási Bíróság elé. Hrabar, aki a ruszin lista egyik képviselőjelöltje, egyben a lista megbízottja volt, panaszában a választások kiírásának a törvénybe ütköző módja, több ellenzéki jelölt őrizetbe vétele és saját meghurcoltatása mellett a választások során elkövetett visszaélésekre, vagyis a Szics Gárda asszisztálása melletti szavazásra és a választási jegyzőkönyvek meghamisítására hívta fel a testület figyelmét. Kiemelten foglalkozott a pártok kárpátaljai feloszlatásával is, ami kapcsán az UNO listáján képviselővé választott Julian Révai és Mikola Dolinaj jelölésének és megválasztásának törvényellenességére figyelmeztetett. A pártok feloszlatására vonatkozó 201/1933. számú törvény értelmében a feloszlatott pártok képviselői három évre elveszítik megválaszthatóságukat, így Hrabar érvelése szerint a szociáldemokrata párt volt nemzetgyűlési képviselőjének, Révainak és a csehszlovák néppárt színeiben tartománygyűlési mandátumot szerző Dolinajnak a jelölése és képviselővé választása is ellenkezett a törvény előírásaival.[86]

A harmadik, egyben legterjedelmesebb panaszt március 1-jén maga a ruszin lista kezdeményezője, a lista második helyén szereplő Mihajlo Vaszilenko juttatta el a Választási Bírósághoz. Beadványában pontról pontra vitába szállt a huszti országos választási bizottságnak a ruszin listával szemben támasztott kifogásaival és igyekezett cáfolni azok megalapozottságát. Véleménye szerint a választási bizottságnak nem volt joga arra hivatkozva megtagadni a lista elismerését, hogy azt nem juttatták el hozzá időben, hiszen a kijavított lista megbízottját maguk a hatóságok akadályozták meg annak leadásában. A jelölőlisták leadására rendelkezésre álló rövid határidő, az eredeti ellenzéki jelölőlista elkobzása, több ellenzéki jelölt, köztük Pavlo Kosszej őrizetbe vétele, a lista különböző ürügyekkel történő visszautasítása és a kijavított lista leadásának lehetetlenné tétele sértette a választások szabadságát és tisztaságát, befolyásolta azok eredményét, ezért Vaszilenko a választások érvénytelenítését kérte a Választási Bíróságtól.[87]

A Választási Bíróság a beadványok megtárgyalását nem siette el, így odáig sem jutott el, hogy azokkal érdemben foglalkozzon és róluk konkrét döntést hozhasson. Vasil Danišek távirati úton beérkezett panaszát csupán március 10-én, vagyis több mint egy hónappal a benyújtását követően tűzte napirendre, s rövid úton visszautasította arra hivatkozva, hogy hiányzik róla az ügyvédi aláírás, ezért nem felel meg a törvényes követelményeknek. Hrabar és társai beadványával első ízben március 7-én foglalkozott. Ekkor a panasz és a csatolt orvosi látlelet további másolatokban való megküldését kérte a panaszosoktól, majd miután azok megérkeztek, március 14-én úgy határozott, hogy a beadványt véleményezés céljából megküldi a huszti belügyminisztérium, az UNO jelölőlistájának megbízottja, valamint Révai és Dolinaj számára. Ugyancsak március 14-én tűzte napirendre Vaszilenko beadványát, amelyben azonban alaki hiányosságot talált, ezért úgy döntött, hogy a panasz kiegészítését fogja kérni annak beterjesztőjétől. A beadványok kérdése azonban ezzel le is zárult. Sorsukat a cseh-szlovák állam március 14–15-i felbomlása pecsételte meg, amely értelemszerűen a beadványokat is tárgytalanná tette.[88]

A szojm megválasztott képviselőinek mandátumát ugyanakkor a Választási Bíróságnak még sikerült időben hitelesítenie. A választási iratokat és a mandátumok hitelesítésére vonatkozó kérelmet az autonóm kormány belügyminisztériuma február 25-én terjesztette a Választási Bíróság elé. A huszti kormány ezt megelőzően úgy próbálta meg elhárítani Julian Révai mandátuma megsemmisítésének a veszélyét, hogy február 18-i – többek között Révai által is aláírt – rendeletében kimondta: a 201/1933. számú pártfeloszlatási törvény következményei a kárpátaljai szojmba való megválaszthatóság jogára nem vonatkoznak.[89]

Kérdés, hogy a Választási Bíróságot ez a jogi bukfenc győzte-e meg, vagy pedig belátta, hogy a mandátumok megsemmisítésének és a választások esetleges érvénytelenítésének Prága bajosan tudna érvényt szerezni, és ezért inkább alkalmazkodott a politikai realitásokhoz. Mindenesetre tény, hogy március 10-én – ugyanazon a napon, amelyen Hácha köztársasági elnök a szojm alakuló ülését is összehívta – hitelesítette az összes megválasztott képviselő mandátumát, mégpedig anélkül, hogy a választásokkal kapcsolatos panaszok ügyét lezárta és azokban érdemi döntést hozott volna.[90]

A szojm március 21-i alakuló ülésének a mandátumok hitelesítését követően már nem lett volna akadálya. A következő napok sorsdöntő eseményei azonban mind a szojm ülésének dátumát, mind pedig az alakuló ülés forgatókönyvét felülírták. Kárpátalja – mint ahogy az egész cseh-szlovák államiság – jövőjéről ekkor már nem Huszton, és még csak nem is Prágában, hanem Berlinben döntöttek, Cseh-Szlovákia felszámolása pedig végzetes következményekkel járt a Volosin-féle Kárpáti Ukrajna további sorsára nézve is.

Kárpátalja megszerzése a választásokhoz időzített próbálkozás meghiúsulása után is a magyar kormányzat első számú célkitűzései közé tartozott. A cseh-szlovák államiság végleges felszámolására irányuló német szándékról, noha annak részleteibe nem volt beavatva, Budapestnek is tudomása volt. Ezért amikor Prága a német–szlovák titkos tárgyalásokról értesülve március 10-én leváltotta az autonóm szlovák kormányt és katonai egységekkel szállta meg Szlovákiát, a magyar minisztertanács Teleki Pál kormányfő kezdeményezésére olyan döntést hozott, mely szerint a német hadsereg Cseh-Szlovákiába történő bevonulása, illetve Szlovákia függetlenségének kikiáltása esetén a magyar honvédség akár német hozzájárulás nélkül is megszállja Kárpátalját. (Juhász 1969, 195. p.)

Kárpátalja magyar birtokbavételére végül mégis német jóváhagyással, a német tervekkel összhangban kerülhetett sor. Március 12-én ugyanis Berlin tudatta Budapesttel, hogy Szlovákia függetlenségét el fogja ismerni, a Volosin-kormánynak azonban 24 óráig nem ad hasonló elismerést, tehát „Magyarországnak van 24 órája, amely idő alatt megoldhatja a rutén kérdést”. (Ádám 1968, 366. p.; Ádám 1970, 551. p.) A magyar katonai akció megindítását eredetileg március 18-ra tervezték, Szlovákia önállóságának küszöbönálló kihirdetésével összefüggésben azonban végül négy nappal előbbre hozták.

A szlovák országgyűlés 1939. március 14-én, pár perccel déli 12 óra után nyilvánította ki Szlovákia önállóságát. A magyar csapatok ugyanezen a napon Munkácsnál már a kora reggeli órákban átlépték az autonóm Kárpátalja határát és elfoglaltak több határ menti települést. Szlovákia függetlenségének kikiáltása és a magyar katonai akció a kárpátukrán kormányt is új helyzet elé állította és cselekvésre késztette. Szlovákia önállósodásával ugyanis megszűnt a cseh tartományok és Kárpátalja közötti összeköttetés, így nem maradt más választása, mint Kárpáti Ukrajna önállóságának kinyilvánítása abban a reményben, hogy azt a Német Birodalom is elismeri, és ezzel elejét veszi az országrész magyar birtokbavételének.

Kárpáti Ukrajna önállóságának kihirdetéséről a huszti kormány, a szojm megválasztott képviselőinek és az UNO vezetőségének március 14-én délután 16 órakor kezdődő együttes ülésén született döntés, azzal, hogy azt a kormány által másnap 15 órára összehívott szojmnak kell majd megerősítenie. Új – ideiglenes – kormányt is alakítottak, amelyben Volosin kormányfő és a külügyminiszterré kinevezett, de ezekben a napokban Németországban tárgyaló, a német vezetést Kárpáti Ukrajna önállóságának elismerésére rábírni igyekvő Julian Révai mellett Jurij Perevuznik, Sztepan Klocsurak, Julij Brascsajko és Mikola Dolinaj kapott helyet.[91] A történtekről Volosin kormányfő este 19 órakor a huszti rádióban elhangzott szózatában tájékoztatta a tartomány lakosságát, a prágai külügyminisztériumot pedig táviratban értesítette kormánya döntéséről.[92] Az éjszakai órákban, 1 óra 30 perckor Hamilkar Hoffmann huszti német konzulon keresztül táviratot intézett a berlini külügyminisztériumba is, amelyben a Német Birodalom „védnökségét” kérte az önállóságát kikiáltó Kárpáti Ukrajna számára. (Стерчо 1965, 213. p.; Делеган–Вискварко 2009, 215. p.; Довганич–Корсун–Пагіря 2009, 276. p.; Suško 2008, 294–295. p.)

Miután Berlin a kérést válasz nélkül hagyta, a magyar csapatok pedig március 15-ének reggelén megkezdték az általános támadást és már Szolyva irányában nyomultak előre, Volosin ismét Berlinhez fordult azzal a kérdéssel, hogy Németország odaígérte-e Kárpáti Ukrajnát Magyarországnak, vagy sem? (Стерчо 1965, 216. p.) Válasz erre a táviratra sem érkezett, így a magukat a Német Birodalom pártfogoltjainak gondoló Volosinéknak végérvényesen fel kellett ismerniük, hogy Hitler csupán a játékszer szerepét szánta nekik a térség fölötti hegemónia megszerzéséért folytatott politikai játszmában, s könnyedén feláldozza őket éppen aktuális érdekei oltárán.

12. A szojm megalakulása és Kárpáti Ukrajna önállóságának kihirdetése

A kárpátukrán szojm 1939. március 15-i alakuló ülésére háborús viszonyok közepette, a tervezett ünnepélyes külsőségek és meghívott vendégek nélkül, a bevonuló magyar csapatok árnyékában került sor. Volosin kormányfő az ülésnek ilyen körülmények között is megpróbált törvényes keretet adni, s 15 órakor, megnyitásának tervezett időpontjában táviratban fordult Emil Háchához, amelyben a szojm azonnali összehívását kérte a köztársasági elnöktől.[93] A táviratra azonban már nem érkezett, nem is érkezhetett válasz, hiszen Prága utcáin ekkor már a német Wehrmacht katonái masíroztak.

A huszti állami reálgimnázium tornatermében összeülő szojm megnyitására némi késéssel, az előre jelzett 15 óra helyett 15 óra 20 perckor került sor. Az alakuló ülésen – annak jegyzőkönyve szerint – a 32 megválasztott képviselő közül csupán 22-en jelentek meg, a testület azonban így is határozatképesnek számított.[94] Többen, mint például a Németországban tárgyaló Révai külügyminiszter, vagy a Szolyvára utazó Sztepan Klocsurak gazdasági miniszter, igazoltan hiányoztak, de olyanok is akadtak, akik az adott helyzetben már nem kívántak részt venni a testület munkájában. Közéjük tartozott a német Anton Ernst Oldofredi is, aki nagy valószínűséggel a német konzultól kapott instrukciók alapján, német külpolitikai megfontolásból maradt távol az üléstől. (Balling 1991, 677. p.)

Az ülést a parlamenti rendnek megfelelően a képviselők doyenje, a 65 éves Avgusztin Volosin kormányfő nyitotta meg. Ezt követően felolvasták az országos választási bizottság jelentését a választások eredményéről és a megválasztott képviselők névsorát, majd a jelen levő képviselők Volosin kezébe letették a képviselői esküt. Az eskü szövege, amelyben a képviselők annak eredeti tervezetével szemben már csak Kárpáti Ukrajnára esküdtek fel, a Cseh-Szlovák Köztársaságra nem, a következőképpen hangzott: „Fogadom, hogy Kárpáti Ukrajnához hű leszek, s hogy legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint fogom a törvényeket betartani és megbízásomat teljesíteni.”[95] A két jelen levő nemzetiségi képviselő – a cseh Miloš Drbal és a román Grigorie Moys – az esküt csehül, illetve románul tehette le.[96] Az eskütétel után következett a szojm elnökének, alelnökeinek, tisztségviselőinek és bizottságainak megválasztása. Az elnöki tisztségre két jelölt volt, akik közül Avgusztin Stefan 20, Mihajlo Brascsajko 2 szavazatot kapott. Alelnökökké Fegyir Révait és Sztepan Roszohát választották. A szojm öt bizottságot is létrehozott, amelyek az alkotmányjogi, a kulturális, a gazdasági-pénzügyi, a szociális-egészségügyi és a mentelmi bizottság voltak.

A kormány nevében Mihajlo Brascsajko 17 óra 38 perckor terjesztette a szojm elé a Kárpáti Ukrajna önállóságát kinyilvánító törvényjavaslatot, amelyet a testület mindhárom olvasatban egyhangúlag megszavazott. A 18 óra 12 perckor elfogadott, nyolc paragrafusból álló 1. számú törvény kimondta, hogy Kárpáti Ukrajna független állam, államformája köztársaság, élén a szojm által választott köztársasági elnökkel. Hivatalos nyelve az ukrán, az állami zászló színe a kék és a sárga, az állami címer a tartomány korábbi címere Nagy Vlagyimir kijevi nagyfejedelem jelképével, egy háromágú szigonnyal, az ún. trizubbal kiegészítve, állami himnusza pedig a „Scse ne vmerla Ukrajina…” (Még nem halt meg Ukrajna).[97]

A jelen levő 22 képviselő röviddel Kárpáti Ukrajna függetlenségének kimondása után, 18 óra 30 perckor egyhangú szavazással köztársasági elnökké választotta Avgusztin Volosint, aki miután a szojm elnökének kezébe letette az államfői esküt, kinevezte a köztársaság első kormányát. Miniszterelnök és külügyminiszter Julian Révai, belügyminiszter Jurij Perevuznik, gazdasági és hadügyminiszter Sztepan Klocsurak, pénzügy- és kommunikációs miniszter Julij Brascsajko, egészségügyi és szociális miniszter Mikola Dolinaj, közoktatási és egyházügyi miniszter Avgusztin Stefan lett. A szojm végül elfogadta a 2. számú, ún. felhatalmazási törvényt, amely a kormány számára lehetővé tette a rendeleti úton való kormányzást, majd 18 óra 42 perckor befejezte a munkáját.

A szojm ülésezése idején Volosinék egy utolsó kétségbeesett kísérletet tettek a német támogatás megszerzésére. 16 órakor újabb táviratot intéztek Berlinbe, amelyben amellett, hogy értesítették Kárpáti Ukrajna függetlenségének kihirdetéséről, felkérték, hogy lépjen közbe Budapesten a magyar támadás leállítása érdekében. (Suško 2008, 300. p.) A huszti kormánynak a német támogatásba és közbenjárásba vetett reménye azonban ismét csak hiábavalónak bizonyult. A német külügyminisztériumból 17 órakor megérkező távirat arra utasította Hoffmann konzult, hogy szóban közölje a kárpátukrán kormánnyal: ne álljon ellent az előrenyomuló magyar csapatoknak, mivel a német kormány nincs abban a helyzetben, hogy a kért védelmet biztosítsa. (Делеган–Вискварко 2009, 217. p.; Довганич–Корсун–Пагіря 2009, 277. p.; Suško 2008, 301. p.)

Az ülés alatt kapta meg Volosin a magyar kormány ultimátumát is, amely felszólította, hogy ellenállás nélkül adja át a hatalmat a bevonuló magyar hadsereg főparancsnokának. Volosin válaszában a hadműveletek leállítását kérte a magyar kormánytól, egyúttal közölte, hogy Kárpátalja államjogi hovatartozásának megbeszélése céljából küldöttséget indít Budapestre. (Ádám 1970, 567., 570. p.) A szojm bezárása után azonnal összeülő minisztertanács Julij Brascsajkot és Mikola Dolinajt Budapestre, Sztepan Klocsurakot Pozsonyba küldte, Jurij Perevuznikot pedig megbízta, hogy maradjon Huszton és ott várja be a magyar csapatokat. A magyar kormánnyal tervezett tárgyalási kísérlet azonban végeredményben kudarcba fulladt, mivel a Budapestre érkező delegációval a magyar fél nem volt hajlandó érdemben tárgyalni. (Ádám 1970, 605–606. p.)

A magyar hadsereg mindeközben folytatta előrenyomulását Huszt irányában. A honvédséget a Kárpátalján állomásozó cseh-szlovák haderő és a Szics Gárda kezdetben együttesen próbálta meg feltartóztatni. Azt követően azonban, hogy március 15-én megkezdődött a cseh-szlovák csapatok evakuálása Szlovákiába, illetve a cseh országrészekbe, a magára maradt Szics Gárda nem tudott érdemi ellenállást kifejteni. A magyar hadsereg így már március 16-án 15 óra után néhány perccel elérte Husztot és hamarosan bevonult a város központjába. Ugyanezen a napon a Vereckei-hágónál kiért a lengyel határra, március 18-ára pedig befejezte Kárpátalja birtokbavételét. (B. Stenge 2014)

Az államfővé választott Volosin – Avgusztin Stefan miniszter és több kormánytisztviselő kíséretében – március 16-án a reggeli órákban hagyta el Husztot. A román határon fekvő Nagybocskóra távozott, majd a 16-ról 17-re virradó éjszaka Máramarosszigetnél Románia területére lépett. Volosin itt a román kormány segítségét kérte, sőt felvetette a román védnökség lehetőségét is Kárpáti Ukrajna felett, amit azonban a román fél, amely tisztában volt azzal, hogy Kárpátalja magyar birtokbavétele német jóváhagyással történik, visszautasított. A román kormány ugyanakkor ezekben a napokban Kárpátalja keleti, a románlakta falvakat és a kőrösmezői vasútvonalat magában foglaló területeinek a megszerzését fontolgatta. Miután azonban a magyar kormány a román igény teljesítésének előfeltételéül azt szabta, hogy Románia a román–magyar határ más szakaszán magyar többségű területeket adjon át Magyarországnak, végül is feladta a Kárpátaljára vonatkozó mindennemű területi igényét. (Задорожний–Богів 2010, 31. p.; Ádám 1968, 372–374. p.; Trașcă–Grad 2014, 241–243. p.)

A kárpátukrán szojm 1939. március 15-i alakuló ülése egyben annak utolsó ülése is volt. A Volosin-féle Kárpáti Ukrajna, illetve a szojm által kikiáltott, de senki által el nem ismert „egynapos köztársaság”[98] története Kárpátalja magyar birtokba vételével szintén véget ért. Az országrész teljes egészében visszakerült Magyarországhoz és annak része maradt 1944 őszéig, a szovjet Vörös Hadsereg megérkezéséig. A második világháború során megkötött egyezmények értelmében ismét a csehszlovák állam részévé kellett volna válnia, erre azonban már nem került sor. 1944 novemberében kimondták Kárpátontúli Ukrajna „újraegyesülését” Szovjet-Ukrajnával, amit jogilag – lényegében már csupán a befejezett tényeket rögzítő – 1945. június 29-i csehszlovák–szovjet egyezmény szentesített. (Zseliczky 1998, 93–151. p.)

A szojm megválasztott képviselőinek további életútja rendkívül változatos volt, egyben azonban megegyezett: kevesüknek adatott meg, hogy az emigrációt vagy a szovjet börtönöket és munkatáborokat elkerüljék. A végzet elsőként Ivan Hrhát érte el, aki a szojm üléséről hazatérőben a magyar hadsereg fogságába esett, s március 18-án állítólag kegyetlen körülmények között vesztette életét. (Ґренджа-Донський 2002, 386–388. p.) A háborús éveket többen pozsonyi vagy prágai emigrációban töltötték, köztük Mikola Dolinaj és Sztepan Klocsurak miniszterek, akik a háború után a szovjet munkatáborokat is megjárták, majd miután nem kapták meg a szovjet állampolgárságot, szabadulásuk után az 1950-es években Csehszlovákiába repatriáltak. A németek által megszállt Prágában telepedett le Julian Révai, Avgusztin Stefan, Sztepan Roszoha és Avgusztin Volosin is, amíg azonban az előbbi háromnak a háború után sikerült a tengerentúlra távoznia, addig Volosin, aki a háború alatt a prágai ukrán szabadegyetem vezetője volt, 1945 májusában a szovjetek kezére került és szovjet fogságban halt meg ugyanezen év júliusában. Szovjet munkatáborban hunyt el többek között Fegyir Révai, az UNO elnöke, s nagy valószínűséggel Miloš Drbal, a szojm cseh nemzetiségű képviselője is. A háború után Romániába távozó Grigorie Moys román börtönben vesztette életét 1961-ben. A szojm nemzetiségi képviselői közül egyedül a német Anton Ernst Oldofredi élte meg a békés öregkort. Ő 1939 márciusában visszatért Pozsonyba, ahol a szlovákiai Német Párt vezetőségi tagja lett, majd a háború után Nyugat-Németországban telepedett le és élt 1982-ben bekövetkezett haláláig. (Довганич 2007; Balling 1991, 677. p.)

Nem volt kegyesebb a sors Volosinék politikai ellenfeleihez, a ruszin-ruszofil irányzathoz tartozó politikusokhoz sem, akik közül többek között Andrij Bródy, Sztepan Fencik, Mihajlo Demko, Julian Földesi és Edmund Bacsinszkij is szovjet kivégzőosztagok előtt vagy szovjet börtönökben hunyt el 1945–1946 folyamán. (Dupka–Zubánics 2017, 171–198. p.) A szovjet hatalom nem tűrte az autonomistákat, tartozzanak bármely irányzathoz, s mind az ukrán nemzeti, mind pedig a ruszofil és a magyarbarát ruszinofil politikát folytató kárpátaljai politikusokkal leszámolt.

Felhasznált irodalom

Levéltári források

Archiv Kanceláře prezidenta republiky, Praha (Köztársasági Elnöki Iroda Levéltára, Prága)

Kancelář prezidenta republiky – Podkarpatská Rus

Národní archiv České republiky, Praha (Cseh Köztársaság Nemzeti Levéltára, Prága)

Ministerstvo spravedlnosti 1918 – 1945

Předsednictvo ministerské rady 1918 – 1945

Volební soud 1920 – 1939

Jogforrások

Урядовий Вістник Правительства Карпатської України (Підк. Руси) 1939

Урядовий Вістник Правительства Підкарпатської Руси 1939

Korabeli sajtó

Budapesti Hírlap (Budapest) 1939

České slovo (Prága) 1939

Esti Újság (Pozsony) 1939

Felvidéki Magyar Hírlap (Budapest) 1938–1939

Felvidéki Újság (Kassa) 1939

Grenzbote (Pozsony) 1939

Kárpáti Hiradó (Munkács) 1939

Kárpáti Magyar Hírlap (Ungvár) 1939

Kis Újság (Budapest) 1939

Lidové noviny (Brünn) 1939

Magyar Nemzet (Budapest) 1938–1939

Národní listy (Prága) 1939

Národní politika (Prága) 1939

Národní práce (Prága) 1939

Népszava (Budapest) 1938

Нова Свобода (Huszt) 1939

Pesti Hírlap (Budapest) 1939

Polední Národní politika (Prága) 1939

Přehledy z Karpatské Ukrajiny (Huszt) 1939

Slovák (Pozsony) 1939

Slovenská politika (Pozsony) 1939

Slovenská pravda (Pozsony) 1939

Új Hírek (Pozsony) 1939

Venkov (Prága) 1939

 

Szakirodalom

Ádám Magda 1968. Magyarország és a kisantant a harmincas években. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Ádám Magda (összeáll.) 1970 Magyarország külpolitikája 1938–1939. Budapest, Akadémiai Kiadó /Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936–1945, III./.

  1. Stenge Csaba 2014. Magyar hadműveletek Kárpátalján 1939-ben. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. Pozsony, Kalligram Kiadó /Regio Könyvek/, 91–116. p.

Balling, Mads Ole 1991. Von Reval bis Bukarest. Statistisch-Biographisches Handbuch der Parlamentarier der deutschen Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa 1919–1945. Band II. København, Dokumentation Verlag.

Cichoracki, Piotr–Dąbrowski, Dariusz 2014. Az 1939-es kárpátaljai események lengyel nézőpontból. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. Pozsony, Kalligram Kiadó /Regio Könyvek/, 195–209. p.

Делеган, Михайло Васильович–Вискварко, Сергій Анатолійович (упоряд.) 2009. Карпатська Україна (1938–1939). Збірник архівних документів і матеріалів. Ужгород, Карпати.

Довганич, Омелян Дмитрович 2007. Карпатська Україна в боротьбі за незалежність. Репресії проти її обронців та керівних діячів. Ужгород, Ґражда.

Довганич, Омелян Дмитрович–Корсун, Олексій Михайлович–Пагіря, Олександр Михайлович (упоряд.) 2009. Карпатська Україна. Документи і матеріали. Хроніка подій. Персоналії. Том 1. Ужгород, Закарпаття.

Dupka György–Zubánics László (szerk.) 2017. A kivégzett, lágerekben elhunyt kárpátaljai magyar képviselők (1945–1949). Bródy András és társainak emlékkönyve. Ungvár, Intermix Kiadó /Kárpátaljai Magyar Könyvek 264./.

Fedinec Csilla 2015. „…olyan ez a kép, mintha egy összetört tükör volna a magyar társadalom, illetve a magyar lélek”. Hokky Károly (1883–1971) élete és tevékenysége. Fórum Társadalomtudományi Szemle XVII. évf., 2. sz., 133–151. p.

Ґренджа-Донський, Василь 2002. Щастя і горе Карпатської України. Мої спогади. Ужгород, Закарпаття.

Hornyák Csaba 1988. A kárpátaljai akció (1938). Aetas 8. 1. sz. 5–27. p.

Hubený, David 2014. Podkarpatoruské volby do sněmu a přezkum u Volebního soudu v roce 1939. Historie – Otázky – Problémy, 6. roč. 1. č. 181–190. p.

Jedlička, Jan 1997. Podkarpatská Rus/Karpatská Ukrajina v březnu 1939. In Dejmek, Jindřich–Hanzal, Josef (uspoř.): České země a Československo v Evropě XIX. a XX. století. Sborník prací k 65. narozeninám dr. Roberta Kvačka. Praha, Historický ústav AV ČR, 409–424. p.

Juhász Gyula 1969. Magyarország külpolitikája 1919–1945. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Molnár Imre 2010. Esterházy János élete és mártírhalála. [Somorja], Méry Ratio.

Ránki György–Pamlényi Ervin–Tilkovszky Loránt–Juhász Gyula (összeáll.) 1968. A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Росоха, Степан 1949. Сойм Карпатської України. Вінніпег, Культура й освіта.

Sallai Gergely 2002. Az első bécsi döntés. Budapest, Osiris.

Sallai Gergely 2009. „A határ megindul…” A csehszlovákiai magyar kisebbség és Magyarország kapcsolatai az 1938–1939. évi államhatár-változások tükrében. Pozsony, Kalligram.

Shandor, Vincent 1997. Carpatho-Ukraine in the Twentieth Century. A Political and Legal History. Cambridge, Ukrainian Research Institute, Harvard University.

Suško, Ladislav (Hrsg.) 2008. Von München bis Salzburg 1938 – 1940. Dokumente und Essay. Buch 1. Bratislava, LÚČ /Das Deutsche Reich und die Slowakische Republik 1938 – 1945. Dokumente. Band I./.

Стерчо, Петро 1965. Карпато-Українська держава. До історії визвольної боротьби карпатських українців у 1919–1939 роках. Торонто, Наукове Товариство ім. Т. Шевченка.

Tilkovszky Loránt 1967. Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938–1941. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Trașcă, Ottmar–Grad, Cornel 2014. Kárpátalja kérdése a román dokumentumok tükrében, 1938–1939. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. Pozsony, Kalligram Kiadó /Regio Könyvek/, 210–244. p.

Вегеш, Микола 2004. Карпатська Україна. Документи и факти. Ужгород, Карпати.

Vehes, Mikola–Tokar, Marian 2010. Kárpátalja (Podkarpatszka Rusz / Kárpáti Ukrajna) kérdése a nemzetközi politikában. In Fedinec Csilla–Vehes, Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919–2009. Történelem, politika, kultúra. Budapest, Argumentum – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, 91–107. p.

Winch, Michael 1939. Republic for a Day. An Eye-Witness Account of the Carpatho-Ukraine Incident. London, Robert Hale Limited.

Задорожний, Володимир Евгенович – Богів, Олександр Ярославович 2010. Августин Волошин: від прем҆єра автомного уряду до президента незалежної Карпатської України. In Роман, Михайло (упорядник): Карпатська Україна (1938–1939). Збірник матеріалів міжнародної наукової конференції до 70-річчя проглошення Карпатскої України, Пряшів, 5 березня 2009 року. Karpatská Ukrajina (1938-1939). Zborník príspevkov z medzinárodnej vedeckej konferencie venovanej 70. výročiu vyhlásenia štátu Karpatská Ukrajina v Prešove 5. marca 2009 roka. Генеральне консульство України в Пряшеві – Кафедра україністики філософського факультету Пряшівського університету – Бібліотека Пряшівського університету [et al.], 13–34. p.

Зан, Михайло 2010. Участь національних меншин у державотворчих процесах Карпатської України. In Роман, Михайло (упорядник): Карпатська Україна (1938–1939). Збірник матеріалів міжнародної наукової конференції до 70-річчя проглошення Карпатскої України, Пряшів, 5 березня 2009 року. Karpatská Ukrajina (1938-1939). Zborník príspevkov z medzinárodnej vedeckej konferencie venovanej 70. výročiu vyhlásenia štátu Karpatská Ukrajina v Prešove 5. marca 2009 roka. Генеральне консульство України в Пряшеві–Кафедра україністики філософського факультету Пряшівського університету–Бібліотека Пряшівського університету [et al.], 123–138. p.

Zseliczky Béla 1998. Kárpátalja a cseh és a szovjet politika érdekterében 1920–1945. Budapest, Napvilág Kiadó /Politikatörténeti Füzetek, X./.

[1] Pl. Felvidéki Magyar Hírlap, 1938. november 20. A huszti ruszin nemzeti tanács behívta a magyar csapatokat, 1. p.; Magyar Nemzet, 1938. november 20. A huszti rutén nemzeti tanács honvédségünket kérte fel rendcsinálásra a Kárpátalján, 3. p.; Népszava, 1938. november 20. A huszti ruszin nemzeti tanács segítségül hívta a magyar hadsereget, 20. p.

[2] A Kárpátaljával szembeni magyar politikára l. Tilkovszky 1967, 145–161. p.; Sallai 2009, 161–182. p.

[3] Pl. Lidové noviny, 1939. január 23. Podkarpatské strany rozpuštěny, 2. p.; Národní listy, 1939. január 24. Kandidátní listiny v Chustu, 2. p.; Slovenská pravda, 1939. január 25. Dve kandidátky do volieb v Karpatskej Ukrajine, 3. p.

[4] Új Hírek, 1939. január 24. A magyarság nem vállal jelöltséget az ukrán listán, 1. p.

[5] Új Hírek, 1939. január 28. Miért nem lesz képviselője a magyarságnak a kárpátaljai szojmban, 3. p.

[6] Új Hírek, 1939. február 11. Esterházy János nemzetközi fórum elé viszi a kárpátaljai magyarság sérelmeit, 1. p.

[7] Esterházy, illetve Hokky politikusi és életpályájára lásd Molnár 2010; Fedinec 2015.

[8] Archiv Kanceláře prezidenta republiky, Praha (Köztársasági Elnöki Iroda Levéltára, Prága; a továbbiakban AKPR), f. Kancelář prezidenta republiky – Podkarpatská Rus (Köztársasági Elnöki Iroda – Kárpátalja, a továbbiakban: KPR – PR), 15. d., inv. č. 921, PR 37/39; Új Hírek, 1939. január 28. Esterházy távirata a köztársasági elnökhöz, 7. p.; Budapesti Hírlap, 1939. január 28. Hokky szenátor interpellációja, 1. p.

[9] Új Hírek, 1939. február 9. Hokky szenátor a szojmválasztás elhalasztását követeli, 7. p.

[10] Az első bécsi döntés 5. pontja kimondta egyebek között azt, hogy „magyar–csehszlovák bizottságnak kell külön rendszabályokban megállapodnia a csehszlovák területen maradó magyar nemzetiségű személyek, valamint az átadásra kerülő területen élő nem magyar fajú személyek védelmére”. (Sallai 2002, 235. p.)

[11] Národní archiv České republiky, Praha (Cseh Köztársaság Nemzeti Levéltára, Prága; a továbbiakban NA ČR), Předsednictvo ministerské rady 1918 – 1945 (Minisztertanács Elnöksége 1918–1945; a továbbiakban PMR), 4146. d., Protokol o schůzi ministerské rady, konané dne 3. února 1939 o 4 1/2 hod. odpoledne.

[12] Budapesti Hírlap, 1939. február 10. Miért nem vesz részt a kárpátaljai magyarság a választáson, 5. p.

[13] Pl. Slovák, 1939. január 31. Vološin vedie jednotnú kandidátku do ukrajinského snemu, 2. p.; Slovenská pravda, 1939. január 31. Vološin vedie kandidátku do ukrajinského snemu, 1. p.

[14] Národní práce, 1939. február 14. Výsledky voleb na Karpatské Ukrajině, 1. p.

[15] Pl. Budapesti Hírlap, 1939. február 10. Dühöng a választási terror Ruszinföldön. 5. p.; Kárpáti Hiradó, 1939. február 10. Az ukrán világcsalás előestéjén, 1. p.

[16] Kárpáti Magyar Hírlap 1939. január 26. Sorozatos letartóztatások Ruszinszkóban az orosz választási listák benyújtása miatt, 1. p.; Kis Ujság, 1939. január 28. Terror, csendőrségi sortűz, elkeseredés Kárpátalján a választások előtt, 3. p.; Kárpáti Hiradó, 1939. február 1. Cseh–ukrán összetűzés Szolyván, 3. p.

[17] Kárpáti Hiradó, 1939. február 7. A kárpátaljai ruszin és német községekből sorra kiverik az ukrán propagandistákat!, 1. p.

[18] Kárpáti Hiradó, 1939. február 10. A ruszinföldi községek küldöttségei Munkácson, 1. p.

[19] Kárpáti Magyar Hírlap, 1939. február 12. Magyar zászlók lengenek a Verchovina templomain!, 1. p.

[20] Pl. Kárpáti Magyar Hírlap, 1939. február 6. Prchala tábornok-miniszter elhalasztja a február 12-i ruszinszkói terrorválasztásokat?, 1. p.; Pesti Hírlap, 1939. február 7. Elhalasztották a február 12-i választást, 2. p.; Magyar Nemzet, 1939. február 8. Elhalasztják a ruszinföldi választást, 2. p.

[21] Vö. pl. Kárpáti Hiradó, 1939. február 8. Volosin bűvészmutatványa, 1. p.; Kárpáti Hiradó, 1939. február 10. Volosin igazi arca!, 1. p.; Kárpáti Hiradó, 1939. február 12. Ukrán fekete-nap, 1. p.

[22] NA ČR, Ministerstvo spravedlnosti 1918 – 1945 (Igazságügyi Minisztérium 1918–1945), 1223. d., inv. č. 771, sign. VI/19, č. 6414/1939. Zprávy stát. zastupitelství v Chustu o poměrech na Podk. Rusi.

[23] Pl. Lidové noviny, 1939. február 8. Češi pro vládní ukrajinskou kandidátku, 2. p.; České slovo, 1939. február 8. Rušná volební agitace na Karpatské Ukrajině, 2. p.

[24] A magyar sajtó és a budapesti rádió erősen tendenciózus kárpátaljai híradásaira Wettstein János prágai magyar követ is felfigyelt, aki már 1938. december 7-én jelentésben hívta fel a magyar külügyminisztérium figyelmét a jelenség ártalmas voltára. (Ádám 1970, 220–221. p.)

[25] Grenzbote, 1939. február 13. Magyarische Flugzettelpropaganda gegen die Wahl, 1. p.

[26] Нова Свобода, 1939. február 14. Наші міста та се.ла в день виборів, 2. p.

[27] Kárpáti Hiradó, 1939. február 14. „Titkos” választás 1939-ben, 1. p.

[28] Урядовий Вістник Правительства Підкарпатської Руси. 1939. január 17. Рік видання II., число 1., 2–3. p.

[29] NA ČR, Volební soud 1920 – 1939 (Választási Bíróság 1920–1939; a továbbiakban VS), 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Вказівки для районових виборчих комісій до виборів першого сойму Карпатської України.

[30] Felvidéki Magyar Hírlap, 1939. február 14. „Választás” Kárpátalján, 12. p.; Lidové noviny, 1939. február 15. Podkarpatský rozpočet připraven. Zmařený pokus s falešnými kandidátkami, 3. p.; Ґренджа-Донський 2002, 174–175. p.; Стерчо 1965, 124–125. p. (Hrendzsa-Donszkij szerint a hamis szavazólapokat Munkácson nyomtatták ki százezer példányban és onnan csempészték át őket Kárpátalja területére. Sztercso úgy tudja, hogy a hamis listák élén Andrij Bródy, Sztepan Fencik és Mihajlo Demko neve szerepelt.)

[31] NA ČR, PMR, 4147. d., Protokol o schůzi ministerské rady, konané dne 16. února 1939.

[32] Нова Свобода, 1939. február 14. Солодкий мій народе!, 1. p.; Нова Свобода, 1939. február 14. Велика сатисфакція, 1. p.

[33] Lidové noviny, 1939. február 13. (polední), Volby na Podkarpatsku, 1. p; České slovo, 1939. február 14. 93 procenta pro vládní kandidátku na Karpatské Ukrajině, 3. p.

[34] Lidové noviny, 1939. február 13. (polední), Volby na Podkarpatsku, 1. p; Lidové noviny, 1939. február 14. (ranní), Důvěra ukrajinské vládě, 1. p.

[35] Národní listy, 1939. február 14. Po volbách na Podkarpatské Rusi, 1. p.; Venkov, 1939. február 15. Po volebním plebiscitu na Podkarpatské Rusi, 1. p.

[36] Pl. Venkov, 1939. február 16. Nový politický život na Karpatské Ukrajině, 3. p.; Slovák, 1939. február 14. Podkarpatská Rus prehovorila, 1. p.

[37] Slovák, 1939. február 14. Pri voľbách do prvého snemu Podkarpatskej Rusi hlasovalo 93 percient voličov za vládu, 1. p.; Slovenská politika, 1939. február 14. Zase Maďari chceli porušiť nedeľné voľby, 1. p.

[38] Esti Újság, 1939. február 14. Több mint 90% igen. Rendben folytak le a választások Kárpátalján, 3. p.; Új Hírek, 1939. február 14. A szavazatok 90 százaléka esett az egyetlen listára, 2. p.

[39] Kárpáti Magyar Hírlap, 1939. február 14. Vér folyt a ruszinszkói terrorválasztáson, 1. p.; Felvidéki Magyar Hírlap, 1939. február 14. „Választás” Kárpátalján, 12. p.; Magyar Nemzet, 1939. február 14. Az ukrán terror „választási” eredménye a Kárpátalján, 3. p.; Pesti Hírlap, 1939. február 14. Féktelen terror jegyében folyt le a ruszinföldi „választás”, 7. p.

[40] Pesti Hírlap, 1939. február 15. Több halottja és súlyos sebesültje van a ruszinföldi választásnak, 4. p.; Magyar Nemzet, 1939. február 15. Halottak és sebesültek, 3. p.

[41] Felvidéki Újság, 1939. február 19., Ki a csehekkel! – ez most a jelszó Kárpátalján…, 3. p.; Felvidéki Magyar Hírlap, 1939. február 14. „Választás” Kárpátalján, 12. p.

[42] Kárpáti Hiradó, 1939. február 15. A kárpátaljai terrorválasztások után, 1. p.

[43] Budapesti Hírlap, 1939. február 15. Ujjabb megdöbbentő adatok a „szavazásról”, 2. p.; Kis Ujság, 1939. február 15. Véres összeütközések is voltak a ruszinszkói „választásokon”, 4. p.

[44] Felvidéki Magyar Hírlap, 1939. február 14. Magyar zászló az aknaszlatinai templom tornyán, 12. p.

[45] Нова Свобода, 1939. február 14. Перший білий прапор, 7. p.

[46] Polední Národní politika, 1939. február 13. Vítězství vlády ve volbách do sněmu Karpatské Ukrajiny, 3. p.

[47] Pl. Нова Свобода, 1939. február 14. Загальний вислід виборів, 7. p.; Národní politika, 1939. február 14. 93 procent hlasů pro vládu na Podkarpatské Rusi, 1. p.; Grenzbote, 1939. február 14. Das Endergebnis der Wahlen in der Karpaten-Ukraine, 2. p.; Slovák, 1939. február 15. Podkarpatská Rus začína žiť samostatným národným životom, 2. p.; Esti Újság, 1939. február 15. 93% igennel szavazott a ruszinszkói választásokon, 3. p.; Felvidéki Magyar Hírlap, 1939. február 14. „Végeredmény: 93 százalék”, 12. p.

[48] A mai napig gyakran ezeket az adatokat adja meg a választások végeredményeként a szakirodalom is. L. pl. Стерчо 1965, 129. p.; Shandor 1997, 143. p.; Зан 2010, 130. p.

[49] NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Ověření volby-volitelnosti zvolených členů prvního sněmu Podkarpatské Rusi, Протокол списаний дня 14. лютого 1939 року на засіданию Краєвої виборчої комісії до виборів першого сойму Карпатської України.

[50] Урядовий Вістник Правительства Карпатської України (Підк. Руси). 1939. február 15. Рік видання II., число 8., 27-28. p.; Урядовий Вістник Правительства Карпатської України (Підк. Руси). 1939. február 18. Рік видання II., число 9., 35. p.

[51] Pl. Lidové noviny, 1939. február 23. Složení podkarpatského sněmu. Volební výsledek ohlášen, 2. p.; Kárpáti Hiradó, 1939. február 24. A kárpátaljai választási eredmény Volosinék hivatalos jelentése szerint, 3. p. (Ezek szerint a választásokon részt vevők száma 263.897, a kormánylistára szavazóké 243.832, az ellenszavazatot leadóké 17.741, az érvénytelen szavazatoké pedig 2324 volt.)

[52] Vö. pl. Нова Свобода, 1939. február 14. Загальний вислід виборів, 7. p.; České slovo, 1939. február 14. 93 procenta pro vládní kandidátku na Karpatské Ukrajině, 3. p.; Росоха 1949, 50. p.; Стерчо 1965, 129. p.

[53] Forrás: NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Ověření volby-volitelnosti zvolených členů prvního sněmu Podkarpatské Rusi.

[54] Нова Свобода, 1939. február 15. Висліди голосування після округів, 6–7. p. (Az előzetes települési adatokat a Nova Szvoboda alapján közölte még Стерчо 1965, 242–252. p.; Ґренджа-Донський 2002, 176–188. p.; Делеган – Вискварко 2009, 164–174. p.)

[55] NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Ověření volby-volitelnosti zvolených členů prvního sněmu Podkarpatské Rusi.

[56] Budapesti Hírlap, 1939. február 14. Ami a valóságban történt és amit kihirdettek, 2. p.; Kárpáti Hiradó, 1939. február 14. „Titkos” választás 1939-ben, 1. p.

[57] L. pl. Shandor 1997, 145. p.; Вегеш 2004, 227. p; Vehes–Tokar 2010, 104. p.; Зан 2010, 131. p.

[58] Задорожний–Богів 2010, 28. p.

[59] Forrás: NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Ověření volby-volitelnosti zvolených členů prvního sněmu Podkarpatské Rusi.

[60] Нова Свобода, 1939. február 14. Наші міста та се.ла в день виборів, 2. p.

[61] Нова Свобода, 1939. február 14. Солодкий мій народе!, 1. p.; Нова Свобода, 1939. február 17. Здорова життєздатність українського народу перемогла, 3. p.

[62] Négy településen egyszerre két kisebbség részaránya is meghaladta a 20%-ot: Nagyszőlősön és Handalbustyaházán a zsidóké és a magyaroké, Faluszlatinán a zsidóké és a románoké, Újtövisfalván pedig a németeké és a szlovákoké.

[63] A relatív magyar többségű települések Beregrákos, Fancsika és Gödényháza voltak.

[64] Forrás: NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Ověření volby-volitelnosti zvolených členů prvního sněmu Podkarpatské Rusi.

[65] Amíg Visk, Técső vagy akár Nagyszőlős választási eredményeire az UNO vezetői, valamint a cseh, a szlovák és a német lapok előszeretettel hivatkoztak annak alátámasztására, hogy a magyar lakosság is a kormánylista mellett szavazott, addig a magyar sajtó a Visken, Técsőn, Nagyszőlősön és a környező magyar falvakban kimutatott kormánypárti választási sikert tudatos hamisítás eredményének tulajdonította. (Vö. pl. Нова Свобода, 1939. február 17. Здорова життєздатність українського народу перемогла, 3. p.; Národní listy, 1939. február 13. Klidné volby na Podkarp. Rusi, 1. p.; Slovák, 1939. február 14. Pri voľbách do prvého snemu Podkarpatskej Rusi hlasovalo 93 percient voličov za vládu, 1. p.; Grenzbote, 1939. február 13. Ungarische und rumänische Gemeinden für die Regierung, 1. p.; Kárpáti Magyar Hírlap, 1939. február 15. A színmagyar ruszinszkói községekben is ukrán többséget mutatnak ki Volosinék, 1. p.)

[66] A német jellegű települések a Munkács melletti Kendereske (1930-ban 28,6% német lakossal), Felsőkerepec (61,9%), Németkucsova (85,7%), Nyírhalom (95,0%), Zsófiafalva (89,1%), Bárdháza (36,7%), Gálfalva (33,7%) és Dubi (84,7%), a Szolyva környéki Szarvasrét (23,7%), Kékesfüred (53,1%), Szuszkóújfalu (90,8%), Újtövisfalva (55,3%) és Alsóhrabonica (34,9%), valamint a máramarosi Németmokra (78,6%), Oroszmokra (35,1%) és Királymező (81,7%) voltak.

[67] Grenzbote, 1939. február 13. Auch die Deutschen für die Einheitsliste, 1. p.; České slovo, 1939. február 14. 93 procenta pro vládní kandidátku na Karpatské Ukrajině, 3. p.

[68] Kárpáti Hiradó, 1939. február 14. A való tények ellenében hamis számok, 2. p.

[69] Нова Свобода, 1939. február 22. Чому деякі німецькі села в Карпатській Україні голосували проти кандидатки Українського Нац. Обєднання?, 2. p.

[70] Нова Свобода, 1939. február 17. Здорова життєздатність українського народу перемогла, 3. p.; Přehledy z Karpatské Ukrajiny, 1939. február 13. Po volbách, 1–2. p.

[71] A szlovák jellegű települések az ungi Unghuta (1930-ban 75,0% „csehszlovák” lakossal), Felsődomonya (33,7%), Lakárd (47,7%), Gerény (22,7%), Antalóc (26,2%) és Turjaremete (23,2%), valamint a beregi Frigyesfalva (62,1%), Újklenóc (83,7%), Szélestó (49,8%) és Újtövisfalva (24,1%) voltak.

[72] Alsóapsán a román lakosság részaránya 80,9%, Középapsán 86,4%, Tiszafejéregyházán 77,9%, Faluszlatinán 39,7% volt.

[73] A zsidó nemzetiségű lakosság részaránya az 1930-as népszámlálás szerint Ilosván 34,7%, Nagybereznán 29,3%, Nagyszőlősön 26,7%, Huszton 25,4%, Szerednyén 24,6%, Szolyván pedig 21,7% volt.

[74] Vö. pl. Нова Свобода, 1939. február 14. Наші міста та се.ла в день виборів, 2. p.; Нова Свобода, 1939. február 14. Солодкий мій народе!, 1. p.; Нова Свобода, 1939. február 17. Здорова життєздатність українського народу перемогла, 3. p.

[75] Přehledy z Karpatské Ukrajiny, 1939. február 13. Po volbách, 1–2. p.

[76] Lidové noviny, 1939. február 21. Podkarpatský sněm v Rachově, 3. p.; Lidové noviny, 1939. február 25. Podkarpatský sněm v Chustu, 2. p.

[77] AKPR, f. KPR – PR, 15. d., inv. č. 929, PR 68/39; Národní listy, 1939. február 26. Sněm Podkarpatské Rusi 2. března v Chustu, 2. p.

[78] Lidové noviny, 1939. február 28. Sněm Karpatské Ukrajiny. Přípravy k jeho zasedání, 1. p.; Lidové noviny, 1939. március 1. Podkarpatský sněm až příští týden, 3. p.; Нова Свобода, 1939. március 2. Підотовляється засідання сойму Карпатської України, 1. p.

[79] Нова Свобода, 1939. február 28. Пан Президент др Гаха скликав Сойм, 1. p.

[80] AKPR, f. KPR – PR, 15. d., inv. č. 929, PR 68/39; Нова Свобода, 1939. március 1. Відкриття Сойму дня 2. березня не відбудеться, 1. p.

[81] AKPR, f. KPR – PR, 15. d., inv. č. 929, PR 75/39; Národní listy, 1939. március 3. President rozhodne o svolání karpatoruského sněmu, 1. p.

[82] Lidové noviny, 1939. március 7. Změna v podkarpatské vládě, 1. p.

[83] Нова Свобода, 1939. március 12. Зміна в проводі УНО, 1. p.

[84] AKPR, f. KPR – PR, 15. d., inv. č. 929, PR 78/39; Нова Свобода, 1939. március 12. Сойм скличаний на день 21 березня ц. р., 1. p.

[85] NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1142, sign. V 1/39, Stížnost do voleb do sněmu P. Rusi.

[86] NA ČR, VS, 26. d., inv. č. 1144, sign. V 3/39, Stížnost do voleb do sněmu v Podk. Rusi.

[87] NA ČR, VS, 26. d., inv. č. 1145, sign. V 4/39, Stížnost do voleb do sněmu Karp. Ukrajiny.

[88] A három beadványra bővebben l. Hubený 2014, 184–188. p.

[89] Урядовий Вістник Правительства Карпатської України (Підк. Руси). 1939. február 25. Рік видання II., число 11., 47. p.; Národní listy, 1939. március 3. Nařízení podkarpatoruské vlády o volitelnosti, 2. p.

[90] NA ČR, VS, 25. d., inv. č. 1143, sign. V 2/39, Ověření volby-volitelnosti zvolených členů prvního sněmu Podkarpatské Rusi.

[91] Нова Свобода, 1939. március 16. Карпатська Україна самостійна суверенна держава, 1. p.

[92] Národní listy, 1939. március 15. Nová vláda na Podkarpatské Rusi, 1. p.; Jedlička 1997, 422. p.

[93] AKPR, f. KPR – PR, 15. d., inv. č. 929, PR 94/39

[94] Az ülésen megjelenő képviselők a következők voltak: Avgusztin Volosin, Mihajlo Brascsajko, Julij Brascsajko, Ivan Hriha, Adalbert Dovbak, Mikola Dolinaj, Miloš Drbal, Avgusztin Dutka, Ivan Ihnatko, Vaszil Klempus, Mikola Mandzjuk, Mihajlo Maruscsak, Leonyid Romanyuk, Grigorie Moys, Dmitro Nyimcsuk, Jurij Pazuhanics, Fegyir Révai, Sztepan Roszoha, Vaszil Sobej, Avgusztin Stefan, Kirilo Fedeles és Mihajlo Tulik. (A szojm ülésének jegyzőkönyvét – egymástól némileg eltérő megszövegezésben – közli Росоха 1949, 60–87. p.; Ґренджа-Донський 2002, 268–285. p.)

[95] Az eskü szövegének első része eredetileg így hangzott volna: „Fogadom, hogy Kárpáti Ukrajnához és a Cseh-Szlovák Köztársasághoz hű leszek….” (Нова Свобода, 1939. március 5. Посольська обітниця до рук Батька Волошина, 2. p.)

[96] A képviselői eskü szövege a két nyelven a következőképpen hangzott: „Slibuji, že budu věrný Karpatské Ukrajině, a že budu zachovávati zákony a mandát svůj plniti podle svého nejlepšího vědomí a svědomí.”; „Promit, că voi fi fidel Ucrainei Carpate, că voi respecta întocmai legile existente și că voi împlini mandatul meu în conștiință și după priceperile mele cele mai bune.”

[97] A törvény teljes szövegét közli többek között Делеган–Вискварко 2009, 216. p.; Довганич–Корсун–Пагіря 2009, 277–278. p.; Вегеш 2004, 286. p.; magyar fordításban Vehes–Tokar 2010, 107. p.

[98] A kifejezést Michael Winch brit újságírótól kölcsönöztük, aki Republic for a Day című kötetében állított emléket a kárpátukrán törekvéseknek. (Winch 1939)

Az Országos Központi Hitelszövetkezet csehszlovákiai vagyona (1918–1928)

A magyar szövetkezeti központok az 1918-ban, a határokon túlra került érdekeltségeik megtartása, átmentése érdekében tárgyalásokra kényszerültek. A gyorsan és markánsan megjelenő, cseh támogatást élvező nacionalista szlovák szövetkezetpolitika is új kihívások elé állította a magyar szövetkezeti elitet.

A magyar szövetkezeti központok vagyonának önhatalmú zárolását, a politikai nyomásgyakorlást, a magyar tisztviselőkkel szembeni karhatalmi fellépéseket, egyáltalán a szlovák irányítású Központi Szövetkezet (KSZ) egyoldalú lépéseit – melyek a nemzetközi szövetkezeti alapelveket és jogokat sértették – Budapestről elítélték. A magyar szövetkezeti központok a vagyoni veszteségek csökkentése érdekében kompromisszumokra, a gazdasági pozíciók egy részének megtartása érdekében új utak keresésére kényszerültek.[1] A szövetkezeti érdekek érvényesítéséhez elengedhetetlenül szükséges volt a magyar kormány támogatása és a nemzetközi fórumokon való tiltakozás. A szövetkezetek jogi és anyagi problémáinak rendezése a Csehszlovákia és Magyarország közti megegyezéstől és a kialakított mechanizmusoktól (tőkék átvitele, átváltása, pénzügyi szervezetek bevonása) is függött.

Egy regionális példa nagyon jól szemlélteti a hatalomváltás utáni szlovákiai szövetkezeti helyzetet. A nem elhanyagolható pozíciókkal rendelkező Nyitra megyei magyar hitelszövetkezetek 1919. augusztus 6-án tartottak értekezletet a kialakult helyzetről és a KSZ-hez való csatlakozásról. A zavaros és áttekinthetetlen szlovákiai társadalmi viszonyok között csupán 43 szövetkezet képviselője jelent meg, de azok memorandumot juttattak el Szlovákia Teljhatalmú Minisztériumához.

A Nyitra Megyei Gazdasági Egyesület értesítőjét, a Nyitramegyei Gazdát szerkesztő Sándorházi Lajos által jegyzett emlékirat bár felsorolta a sérelmeket, azonban a realitásokból indult ki és nyitottnak tekinthető.

Több szövetkezeti vezető csupán ezen az értekezleten értesült az új szlovák szövetkezeti törvényről, mely előírta a budapesti szövetkezeti központokkal való kapcsolatok megszakítását és 1919. július 31-ig a KSZ-hez való csatlakozást. A magyar ügyviteli nyelvű szövetkezetek többségének vezetői a szlovák törvényt meg sem érthették, ugyanakkor sérelmezték az információhiányt és az anyanyelvű tájékoztatás elmaradását. Az Országos Központi Hitelszövetkezetet (OKH) és a Hangyát hozták fel követendő példának, melyek hetenkénti rendszerességgel tájékoztatták tagszövetkezeteiket az új törvényekről és rendeletekről. Tényként könyvelték el, hogy a pénzügyi viszonyaikkal kapcsolatos elszámolásokat lehetetlenség volt elkészíteni. A központjaikkal 1918 novemberében megszakadt a kapcsolatuk, ezenkívül komoly problémát jelentett, hogy folyó- és betétszámláikat, illetve értékpapír-állományaikat továbbra is Budapesten kezelték.

A szövetkezetek vezetői az elszámolásokat gondokkal teli és elhúzódó folyamatnak tekintették, melyben a KSZ diplomáciai úton segíthetett volna, respektálva az OKH-s és hangyás revizorok tevékenységét. A nyitraiak kérése csupán az volt, hogy először intézzék el „közvetlenül és szabályszerűenˮ a budapesti központokkal az elszámolásokat, illetve a KSZ 1919 végéig halassza el a csatlakozásokat.

Az emlékirat érintette a nemzetiségi kérdést is. A hatalomváltás előtti magyar szövetkezeti központok etnikumfeletti, sőt egyensúlyozó szerepét hangsúlyozta: „A tiszta igazság az, hogy a magyar központok, az OKH, a Hangya stb. soha politikai és nemzetiségi kérdésekkel nem foglalkoztak. Ezeknek a központi szövetkezeti szervezeteknek nincsenek is ezekhez az agitációkhoz embereik. A központi ellenőrök ilyen ügyekkel sohasem foglalkoztak.”

Szlovákia Teljhatalmú Minisztériuma azonban válaszában nyíltan jelezte, hogy a KSZ a szlovákiai szövetkezetek budapesti adminisztratív és hitelkapcsolatainak radikális megszüntetését kívánja elérni. Ezen rendeletileg semmiféleképpen sem lehet változtatni. A minisztérium a szövetkezeti törvénnyel kapcsolatban a nyelvi indokokat kereken elutasította. A szlovákiai magyar nyelvű lapok szabotázsát feltételezte, hogy nem tájékoztatták a közvéleményt kellő módon és időben a törvényről. A szövetkezeteknek először a csatlakozást kellett kimondaniuk, majd az elszámolásokat kellett keresztülvinniük. A nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos válasz tömör volt: „A magyar központoknak és azok szerveinek múltbani politikai működése vagy nem működése felől nem kívánok a szövetkezetekkel vitatkozni. Ezek nagyon is közismert dolgok.”[2]

A szlovákiai szövetkezeti rendszer konszolidálódását a háború utáni évek rendezetlen közgazdasági viszonyai, a budapesti központokkal megszakadt kapcsolatok és az ottmaradt tőkék (letétek, betétek, értékpapírok, üzletrészek) nagymértékben hátráltatták.

Az OKH a KSZ-szel már 1920-ban tárgyalt, de eredmény nélkül. A csehszlovákiai magyar és német bankok 1920-tól kibontakozó lépései saját pénzügyi problémáik megoldására és budapesti tőkéik visszahozatalára mégis (egy időre) kilendítette holtpontjáról a szövetkezeti kérdést is. Érdekvédelmi szervezetük, a Pénzintézetek Egyesülete Szlovenszkón és Podkarpatszká Ruszban vállalta fel a szlovákiai hitelszövetkezetek koronajáradékainak intézését, miután az OKH és a KSZ tárgyalásai eredményteleneknek bizonyultak. A magyarországi pénzintézetek érdekvédelmét felvállaló Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete (TÉBE) és a Pénzintézetek Egyesülete között 1921. március 9-én aláírt egyezmény alapján a Pénzintézetek Egyesülete átvette és Szlovákiába szállította ezeket a számunkra ismeretlen nagyságú tőkéket. A KSZ oszthatta szét a pénzeket a szlovákiai szövetkezetek között.[3]

A TÉBE képviselte az OKH-t az 1921. júniusi prágai tárgyaláson, melyen a szlovák szövetkezeti vezetők nem vettek részt, csak a csehszlovák kormány küldöttje. A TÉBE képviselője, Nyulászi János[4] szigorúan bizalmas jelentésében vázolta a Hangya vezetőségének a cseh szövetkezeti központok képviselőjével, Dvořákkal folytatott puhatolózó megbeszélés eredményeit.

A csehek a megbízás nélkül jegyzett hadikölcsönöket valorizálták volna, tehát az osztrák–magyar korona árfolyamvesztesége miatt azokat felértékelték volna. A másik kitétel (mely inkább vádként fogalmazódott meg) a felvidéki hitelszövetkezetek iratait érintette. A szlovákiai szövetkezetek ugyanis képtelenek voltak elkészíteni mérlegeiket. Valós pénzügyi helyzetükről állítólag nem rendelkeztek információkkal, mert a „revizorok annak idején az adatok egy igen jelentékeny részét és a folyószámlák másolatait magukkal vittékˮ. A letétek rendezésénél szintén a hiányzó iratok kérdése merült fel.

Walko Lajos,[5] a magyar küldöttség vezetője szerint az OKH-nak lehetőséget kellett volna kapnia a jogi helyzet tisztázására. A legjobb esetben volt tagszövetkezeteivel tárgyalt volna – hiszen „a közvetlen személyes tárgyalás sokkal eredményesebb lenneˮ –, nem pedig „áttételesenˮ a cseh szövetkezeti központokkal. Dvořák azonban ezt hevesen ellenezte. A cseh küldöttség azt követelte, hogy az összes elszámolást a pozsonyi és az ungvári szövetkezeti központ végezze.[6]

 

A szlovákiai hitelszövetkezetek tartozásai az OKH-nak (osztrák–magyar korona)[7]

Váltók, kötelezvények, jelzálogkölcsönök 2 385 287,80
Folyószámla 198 652,07
Lombardkölcsön 664 319,40
Egyéb 104 756,95
Összesen 3 353 016,22

 

Az OKH tartozásai a szlovákiai hitelszövetkezeteknek (osztrák–magyar korona)[8]

Üzletrészek 557 898,64
Betétek 36 189 858,57
Folyószámla  1 498 705,37
Hadikölcsönkötvények 14 248 475,00
Értékpapírok 349 688,00
Egyéb 321 188,57
Összesen 53 165 814,15

 

A kezdetben komoly szervezeti és anyagi problémákkal küszködő KSZ is rákényszerült az egyébként elhúzódó tárgyalásokra, hiszen rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy a még 1920-ban meghirdetett és az azóta elmaradó állami támogatás miatt képtelen rendezni a szlovákiai hitelszövetkezetek helyzetét.[9]

A csehszlovák–magyar kormányzati szintű szövetkezetügyi egyeztetések 1921–1923-ban gyakorlatilag megfeneklettek. A szövetkezeti kérdések méltányos rendezésére még remény sem látszott. Csak a szlovák és magyar szövetkezeti központok közti közvetlen tárgyalások jelenthettek kiutat.

Az egyik bizalmas, névtelen, egyébként a jelenségeket jelentősen eltúlzó szlovákiai magyar pártpolitikai jelentés szerint az általános hitelhiány keresztülhúzta az expanzív cseh gazdasági terveket: „A csehek főként gazdasági térhódításra törekszenek, de ebben többet vállaltak, mint amennyit pénzügyileg megbírtak.ˮ A dokumentum a KSZ integrációs törekvéseit negatívnak festette le.[10]

A szövetkezetek elpusztításának vádja minden alapot nélkülözött, ugyanakkor reálisan látta, hogy a 210-es szlovákiai szövetkezeti törvény revideálására nincs sem kisebbségi magyar, sem magyarországi politikai erő.

A KSZ szlovákiai helyzete azonban anyagilag még ingatag volt. Vezetője, Fedor Houdek ugyanakkor védekezni volt kénytelen – mellesleg meg a KSZ korrupciós ügyei rossz fényt is vetettek az intézményére –, mert a magyar hitelszövetkezetek tagsága elégedetlen volt a kialakult helyzettel.

Várady Béla,[11] a Kosúti Hitelszövetkezet elnöke és Garay József, a Fűri Hitelszövetkezet elnöke – mindketten plébánosok és a kisebbségi magyar szövetkezeti érdekek védelmezői – a KSZ 1922. november 23-i közgyűlésén a magyar hitelszövetkezetek részére fokozottabb anyagi támogatást sürgettek.[12] A budapesti letétek és betétek Szlovákiába való szállítását és a KSZ agilisabb fellépését követelték. A tőkehiány ugyanis mindjobban veszélyeztette üzleti tevékenységüket, és lassan a létüket sodorta veszélybe.[13]

A KSZ csak 1923 elején kezdte felmérni – az OKH-val folytatandó tárgyalásokra készülve – a dél-szlovákiai hitelszövetkezetek pénzügyi helyzetét, betéteiket, adósságaikat és a hitelszövetkezetek körzeteit, melyeket az új államhatár megcsonkított.[14]

Az OKH és a KSZ 1924. december 5–6-án tárgyalt Pozsonyban a hadikölcsönökről, valamint a letétekről és a folyószámla-kivonatok szlovák félnek való kiadásáról. Kisebb léptékűnek, de fontosnak számított a megegyezés az értékpapírokról, melyek Magyarországon különböző közhivataloknál, körjegyzőknél és pénzintézeteknél voltak elhelyezve. Szabaddá tételüket és kivitelüket a szlovákiai hitelszövetkezetek az illetékes pénzügyigazgatóságnál kérvényezhették.[15]

A hadikölcsönkötvények Szlovákiába való szállítása végül 1925 májusában valósult meg. Ez a pénzügyi csomag ugyan stabilizálta a hitelszövetkezetek helyzetét, de egyéb pénzfeleslegeik (236 hitelszövetkezeté) még hosszú ideig Budapesten maradtak.[16]

Az újabb tárgyalássorozatra – hosszabb szünet után – 1927. április 22–23-án és 28-án került sor Budapesten. A magyar küldöttségben Balogh Elemér, a Hangya ügyvezető igazgatója, Horánszky miniszteri biztos és Gráf Ignác, az OKH jogi osztályának vezetője foglalt helyet. Az OKH-nak a szerepvállalását ekkor „egy technikai lehetőségˮ indokolta.

A csehszlovák és a magyar pénzintézetek közti „kölcsönös kapcsolatok kiegyenlítéseˮ, tehát a régi osztrák és magyar koronában keletkezett tartozások és követelések tárgyában éppen 1927-ben folytak csehszlovák–magyar tárgyalások (az egyezményt 1928. május 26-án kötötték meg). Az OKH ebben lehetőséget látott a csehszlovák szövetkezeti követelések részbeni rendezésére, hiszen az államközi pénzügyi tranzakciókat lebonyolító szervezetek, a prágai Csehszlovák Kiegyenlítő Hivatal és a budapesti Magyar Kir. Kiegyenlítő és Felülvizsgáló Hivatal hatáskörébe ezek a pénzügyi feladatok is beletartoztak.[17]

Az OKH a szlovák partner érzékeny pontjára rátapintva a szlovákiai hitelszövetkezetek tőkeszegénységével érvelt. A KSZ-nek 18 millió 4%-os lebélyegzetlen koronajáradékot nyújtott volna. Cserébe az OKH átadta volna a szlovákiai hitelszövetkezetekkel szemben fennálló követeléseit. A KSZ óvatos volt és ellenvetéseket tett. Szerinte a csere lényegesen nem segíthetett volna a hitelszövetkezeteken, mert ezek az értékpapírok kockázatosaknak tűntek, nem számítottak likvideknek. Inkább készpénzben kérték volna követeléseik rendezését. Az OKH keresztülvihetőnek vélte a tranzakciót, ha a csehszlovák állam garanciát vállalt volna és meghitelezi az átvételt. Az OKH még felajánlotta, hogy képviselőit kiküldheti Szlovákiába és felvilágosíthatja a hitelszövetkezeteket a pénzügyi művelet fontosságáról.[18]

A történet további fejleményeiről nem állnak rendelkezésemre források. A megegyezésre valószínűleg nem került sor.

Az OKH csehszlovákiai vagyonának rendezését az 1930-as években már (újra) a csehszlovák–magyar gazdasági elhidegülés és bizalmatlanság akadályozta.[19]

Irodalom

Gaucsík István 2004. A nosztrifikáció és a pénzügyi kérdések rendezése a csehszlovák– magyar gazdasági tárgyalások tükrében (1920–1930). In Jobbágy István (szerk.): Válogatott tanulmányok Szlovákia gazdaságtörténetéhez. Komárom, Pont Kutatóintézet, 47–70. p.

Kardos Béla 1932. A szövetkezeti ügy Cseh-Szlovákiában 1930-ban. Magyar Statisztikai Szemle, 10. évf. 10. sz. 848–852. p.

Kráhl Vilmos 1925. A trianoni szerződés alá eső külföldi tartozások belső elszámolása (az 1923: XXVIII. tc. magyarázata). Budapest, Eggenberger-féle Könyvkereskedés.

Nyulászi Mihály 1993. Abaúj-Torna elfeledett jeles fia: dr. Nyulászi János. Széphalom, 5. sz. 323–330. p.

Thurzo, Ivan 1928. Vývoj peňažníctva na Slovensku od politického prievratu do roku 1928. In Pimper, Antonín (szerk.): Almanach československého peňěžnictví v prvním desetiletí Československé republiky. Praha, 277–296.

[1] Az Országos Központi Hitelszövetkezet maga előtt görgette a likviditását veszélyeztető összes tartozását a szlovákiai hitelszövetkezetek irányába, ami 53,2 millió osztrák–magyar koronát tett ki. Ez a magyar államkincstár számára reális veszélyforrást jelentett. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár (MNL OL), Z 795, 27. cs. 95. t. Pro memoria a magyar szövetkezeti központok és a csehek által megszállott területeken lévő szövetkezetek közötti kapcsolat rendezése tárgyában.

[2] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. A Nyitra Megyei Központi Hitelszövetkezet szlovák–magyar nyelvű levele (1919. augusztus 30.); A minisztérium levelének másolata.

[3] Gaucsík 2004, 56. p.

[4] Nyulászi János (1869–1952) felvidéki születésű ügyvéd, jogi író, pénzügyi szakértő. Abaúj-Torna vármegyében szövetkezetek alapításánál segédkezett. 1916–1921 között a Pénzintézetek Országos Szövetségének igazgatója. A TÉBE előadója, jogtanácsosa, majd 1925-ben igazgatója. Életrajzára l. Nyulászi 1993, 323–330. p.

[5] Walko Lajos (1880–1954) pénzügyi szakember, politikus, miniszter.

[6] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. Értesítés a prágai tárgyalásokról az Orsz. Közp. Hitelszövetkezet részére (1921. június 28.). Az ungvári szövetkezeti központ léte kérdéses, mert a Rutén Szövetkezeti Központ (Krajevyj družestvenyj sojuz) Ungváron csak 1926-ban alakult meg. Kardos 1932, 852. p.

[7] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. Pro memoria a magyar szövetkezeti központok és a csehek által megszállott területeken lévő szövetkezetek közötti kapcsolat rendezése tárgyában.

[8] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. Pro memoria a magyar szövetkezeti központok és a csehek által megszállott területeken lévő szövetkezetek közötti kapcsolat rendezése tárgyában. Az egyik korabeli szlovák elemzés a budapesti letéteket helyesen 39 millió koronára becsülte. Ehhez járultak még a hadikölcsönök 13 millió korona értékben. Thurzo 1928, 292. p.

[9] Gazdasági Szemle, 1922. május 15. 79. p.

[10] MNL OL, Z 795, 27. cs. 95. t. Felvidéki szövetkezetek.

[11] Várady Béla (1884–?) Kissárón született. Kosúton, majd Nagycétényben volt plébános. A keresztényszocialista párt kosúti alapszervezetének volt az elnöke. A Galántai Járás Közművelődési Egyesületén belül, az 1925-ben alakult Kosúti Helyi Bizottság vezetője volt. A Nyugat-Szlovenszkói Gazdasági Egyesület elnöke, a Hanza Szövetkezeti Áruközpont egyik vezetőségi tagja.

[12] Gazdasági Szemle, 1922. december 1. 185. p.

[13] Gazdasági Szemle, 1922. szeptember 1. 134. p.

[14] Gazdasági Szemle, 1923. január 1. 6–7. p.

[15] Gazdasági Szemle, 1924. december 20. 187. p.

[16] Slovenský národný archív (SNA), Ústredné družstvo (ÚD), 1401. d. A KSZ levelei a Hangyának (1925. június 3., 1929. január 21.).

[17] Gaucsík 2004, 62. p. Csehszlovák–magyar viszonylatban ezek az intézmények már 1923-ban felálltak. Bővebben l. Kráhl 1925, 10, 16. p.

[18] SNA, ÚD, 1401. d. Jegyzőkönyv (1927. április 22–23., 28.).

[19] Gaucsík 2004, 62, 65. p.

Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében (2. rész)

Bevezetés

Korábbi tanulmányunkban (Horbulák 2015) rámutattunk arra, hogy Dél-Szlovákia, más megfogalmazásban Szlovákia jelentős magyar lakossággal rendelkező járásai, több fontos mutató tekintetében[1] elmaradnak az össz-szlovák átlagtól, egyben a nem magyar lakosságú járások átlagától is. A következőkben néhány további mutató segítségével ismét kísérletet teszünk arra, hogy a vizsgált járások helyzetét tovább elemezzük. A kiindulási pont ebben az esetben is a 2011-ben végrehajtott népszámlálás. Ez a cenzus mélyebb képet ad a társadalmi változásokról, mivel olyan kérdések is felkerültek a listára, amelyek korunk információs-technológiai szokásaira, ismereteire is rákérdeznek.

1. Szlovákia regionális gazdasági és súlyponti problémai

Jól ismert tény, hogy Szlovákia regionális fejlettségének egyik alapvető problémája a nyugati–keleti, részben az északi–déli szembenállás. Ez, sok egyéb mellett, megmutatkozik a lakosság koncentrációjában, a települések városi–vidéki jellegében, a szociálisan gyengébb lakosság koncentrációjában, a beruházások eltérő mértékében, a munkahelyteremtés különböző dinamikájában, a helyi gazdaság struktúrájában, a munkanélküliség ingadozó mértékében, a közlekedési infrastruktúra állapotában és sok más egyébben. A következő táblázat a NUTS2 régiók, az Európai Unió legkisebb statisztikai területi egységei alapján mutatja be a szlovákiai nagyrégiók gazdasági erejét:

1. táblázat. Szlovákia tervezési-statisztikai régióinak relatív ereje 2016-ban

Kód NUTS2 régió hivatalos megnevezése Az EU átlag %-os aránya
SK01 Bratislavský kraj 186,49
SK02 Západné Slovensko 72,12
SK03 Stredné Slovensko 60,79
SK04 Východné Slovensko 52,97

Forrás: http://ec.europa.eu/eurostat

 

Az 1. táblázat jól mutatja, hogy milyen óriási területi különbségek vannak az országon belül. Amíg Pozsony az unió 10 legfejlettebb régiója közé tartozik, és gyakorlatilag egy szinten van Prágával és Varsóval, Budapestet pedig már régen lehagyta, az ország többi nagyrégióját mérföldekre leelőzte, és azok jogosultak a Strukturális Alapokból való támogatásokra. Ezekre a NUTS2 régió akkor jogosult, ha az ott megtermelt GDP nem éri el az uniós átlag 75%-át. Nyilvánvaló, ha a nemzeti összterméket kisebb területre is kiszámítanák, még jelentősebbek lennének az eltérések.

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy mindez történelmi örökség. Ez jellemezte már a második világháború után újjáalakult Csehszlovák Köztársaságot is. A háború utáni szocialista iparosítás időszakában, az 1. és a 2. ötéves terv idején, 1949 és 1960 között[2] a prágai Állami Tervhivatal egyik legfontosabb célkitűzése a legelmaradottabb régiók támogatása volt, kiemelten az északi és keleti járások, konkrétan az akkor létező Eperjesi Kerület. Ebben az időszakban született döntés arról is, hogy egy kohászati központ keletre való telepítése kulcskérdés (Londák 1999, 107–108. p.). A helyzet azonban az időszak végére sem javult, a két kelet-szlovákiai kerület az ország valamennyi kerülete közül a legelmaradottabb volt (Häufler–Korčák–Král 1960, 598. p.). Sőt, lényegesebb javulás a szocializmus végére se történt: „néhány gazdasági mutató alapján a [Kelet-szlovákiai] Kerület továbbra is elmarad a többiektől. A területi kiterjedésével és a lakosság számával szemben az országon belül legalacsonyabb ipari és mezőgazdasági termeléssel rendelkezik (6,6% CSSZSZK).” (Häufler 1984, 553. p.)

Napjainkra ez a helyezet nem változott, a nyugat–keleti és az észak–déli szembenállás megmaradt, és talán azt is ki lehet jelenteni, hogy markánsabbá vált. Erre nem csupán az Fórum Társadalomtudományi Szemle említett számában mutattunk rá, hanem az Acta Oeconomica Universitatis Selye folyóiratban megjelent tanulmányunkban is (Horbulák 2014).[3]

Az ország regionális fejlődését a természetes központok elhelyezkedése is befolyásolja. Közismert tény, hogy Szlovákia esetében nagy különbségek vannak a természetes régiók és az adminisztratív régiók között. A helyi közigazgatási egységek határa nem esik egybe a természetes és történeti régiók határával. „Az [1923-ban] végrehajtott területi reform alapvető mérföldkő Szlovákia területi fejlődésében, ugyanis ekkor tértek el először a természetes régióktól, amelyek kisebb módosításokkal csaknem 900 évig álltak fenn, és ezen természetes egységekhez való visszatérés máig sem történt meg.” (toudy.sk) A történeti Magyarország idején a megyerendszer kialakulása mintegy két évszázadig tartott, ezután a határok alig változtak, legfeljebb a vármegye adminisztratív jogkörei módosultak. A távolabbi múltban két alkalommal került sor időleges módosításokra (1785–1790 és 1849–1867 között), amelyek azonban csak összevonások voltak. 1919 után aztán öt-tíz éves rendszerességgel megindult a közigazgatási egységek határainak a módosítása. Az átfogó módosítások évei 1923, 1928, 1940, 1945, 1948, 1960 és 1998 voltak. Kísérletek a természetes és történeti központok újbóli figyelembevételére a rendszerváltás utáni reformok esetében történetek (Slavík é. n.; Stručný prehľad…, 58–59. p.; Horváth 2004, 297. p.), amelyek megvalósulását a politika mindannyiszor megakadályozta.

A természetes régiók figyelmen kívül való hagyása Dél-Szlovákiát kiemelten érinti. Ezt a szlovák szakértők is elismerik. A déli régió növekedésére negatívan hat, „hogy amíg a hagyományos szlovák régiók központjai meglehetősen stabilak, és a múltban progresszíven fejlődtek, Dél-Szlovákia esetében ezek a történeti régiók hiányoznak (ez annak következtében történt, hogy az eredeti adminisztratív egységek magyar oldalára kerültek)”. (Výrostová 2010, 237. p.) Milan Buček, Štefan Rehák és Jozef Tvrdoň elemzése alapján (2010, 180–181., 187. p.) a 2000-es évek első felében a regionális GDP növekedésében egyenlőtlenségek alakultak ki, továbbá a régiókon belüli, a városközpontokhoz kapcsolódó különbségek még nagyobbak lettek. Az életminőségi index legmagasabb értéke Pozsonyban van, a Vág völgyében folytatódik, és Poprádig magas marad. A szerzők az elmaradott régiók közé sorolták a Komáromi és az Érsekújvári járásokat nyugaton, a Losonci és Rimaszombati járásokat Közép-Szlovákiában, valamint a Homonnai, Varannói és Nagymihályi járásokat keleten. A Komáromitól a Nagyrőcei járásig elhelyezkedő hét járás egy szegény makrorégiót képez. Eva Výrostová regionális közgazdász szintén osztja ezt a nézetet (2010, 241. p.).

Napjainkra Pozsonytól keletre a centrum–periféria viszony alakult ki. Az ország legfejlettebb része a Pozsony – Nagyszombat – Nyitra háromszögbe összpontosul, és a következő központ Kassa. Szlovákia további legfejlettebb része Besztercebánya és Zólyom, majd Kassa és Eperjes környéke. A legelmaradottabb rész Dél-Szlovákia középső része, a Nagyrőcei, Rimaszombati és Rozsnyói járások. Valamivel jobb helyzetben vannak az északkeleti járások, mint Mezőlaborc és Szinna.

Az utóbbi évek gyors gazdasági növekedése következtében Szlovákia több régiójának sikerült felzárkóznia, a legsikeresebbek közé a nyugati, a főváros húzóhatását leginkább élvező járások tartoznak. Ha a fejlettség legnyilvánvalóbb mutatóját, a munkanélküliséget vesszük figyelembe, akkor Szlovákia magyarlakta vidéke továbbra is a legnehezebb helyzetben van, mivel 2017 júliusában a legmagasabb munkanélkülisége ráta, több mint 21%, a Rimaszombati járásban volt (www.upsvar.sk).

2. A magyar régiók tudásszintje

A gazdasági fejlődésnek nem csak úgynevezett „hard” mutatói vannak, mint az üzemegységek száma vagy közlekedés állapota egy-egy régióban, hanem olyan „soft” mutatók is, mint a tudás, az iskolázottság vagy az egyéb ismeretek és képességek. Ma már egyértelműen ismert és bizonyított tény, hogy tudás, az emberi tőke megléte a legfontosabb feltétele egy vidék felzárkóztatásának, pontosabban az, ha a meglevő humán tőkét otthon tartják, és a potenciálját otthon is aknázzák ki. Szlovákia „magyar” járásainak számos gondja mellett ez az egyik, napjainkban egyre inkább érzékelt és figyelembe vett problémája. A hagyományos paraméterek mellett a 2011-es népszámlálás rákérdezett a számítógépes ismeretekre is. A következőkben a cenzus ezen számait vizsgáljuk meg a magyar járások esetében. Akárcsak korábbi tanulmányunkban, több oknál fogva magyarnak tekintettük Pozsony és Kassa városát is.

1.1. táblázat. A magyarnak tekintett járások lakosságának iskolai végzettsége

Járás Alapfokú Eltérés az országos átlagtól Középfokú érettségi nélkül Eltérés az országos átlagtól Középfokú érettségivel Eltérés az országos átlagtól
abszolút % % abszolút % % abszolút % %
Pozsony 32 528 7,9 -7,1 61 552 15,0 -8,1 137 237 33,4 3,8
Szenc 8 172 12,3 -2,7 12 658 19,1 -4,0 18 587 28,0 -1,6
Dunaszerdahely 21 774 18,7 3,7 31 522 27,1 4,0 32 163 27,6 -2,0
Galánta 18 290 19,5 4,6 25 915 27,7 4,6 25 931 27,7 -1,9
Komárom 21 500 20,7 5,7 28 510 27,4 4,4 27 545 26,5 -3,1
Érsekújvár 25 273 17,5 2,5 35 198 24,4 1,3 44 843 31,1 1,5
Nyitra 22 112 13,9 -1,1 39 219 24,6 1,6 45 264 28,4 -1,1
Vágsellye 9 248 17,4 2,4 13 656 25,6 2,6 15 835 29,7 0,1
Léva 21 067 18,3 3,3 29 251 25,4 2,3 32 248 28,0 -1,6
Nagykürtös 8 975 19,7 4,7 11 916 26,2 3,1 11 455 25,1 -4,4
Losonc 13 611 18,2 3,2 16 124 21,5 -1,5 19 618 26,2 -3,4
Rimaszombat 19 182 22,6 7,6 17 323 20,4 -2,6 22 283 26,2 -3,3
Nagyrőce 9 268 22,9 8,0 9 009 22,3 -0,8 10 445 25,9 -3,7
Rozsnyó 12 571 19,8 4,9 14 314 22,6 -0,5 16 294 25,7 -3,9
Kassa 21 376 8,9 -6,1 40 089 16,7 -6,4 87 593 36,4 6,8
Kassa-vidék 23 188 19,4 4,5 25 221 21,2 -1,9 29 898 25,1 -4,5
Tőketerebes 18 437 17,4 2,4 25 033 23,6 0,5 27 958 26,4 -3,2
Nagymihály 19 058 17,2 2,2 21 723 19,6 -3,5 32 044 28,9 -0,7
Átlag (16 járás, 2 város) 18 091 15,1 0,2 25 457 21,3 -1,7 35 402 29,6 0,1
Átlag (16 járás) 16 983 18,1 3,1 22 287 23,7 0,6 25 776 27,4 -2,2
Országos értékek 808 490 15,0 1 244 038 23,1 1 596 589 29,6

A magyar régiók lakosságának tudásszintjét négy táblázat segítségével elemeztük. Az adatok a Szlovák Statisztikai Hivataltól vettük át, majd kiegészítettük saját számításokkal. Ami az iskolai végzettséget illeti, a cenzuskor felvett adatokat kissé tömörítettük. Az alapfokú végzettséget meghagytuk, az ipari iskolák és az érettségit nem adó szakiskolák növendékeinek számát összesítettük, majd így tettünk az összes érettségit adó középfokú iskola esetében (teljes középfokú tanoncképzés, teljes középfokú szakiskola, általános középfokú iskola, magasabb szakmai képzést adó iskola) és a felsőfokú intézményeknél is (baccalaureusi, mester- és mérnökképzés, [kis]doktori végzettség). Akárcsak a fentebb hivatkozott tanulmányunkban, most is a 16 magyarnak tekintett járás számait és azok átlagát néztük meg, illetve különvéve Pozsony és Kassa városát, végül megnéztük, hogy a magyar járások külön-külön, együtt, majd a két nagyvárost is hozzászámítva mennyiben térnek el a szlovák átlagtól. Azt, hogy miért a járást tekintettük alapegységnek, úgyszintén a korábbi cikkben indokoltuk. Minden esetben azt a módszert alkalmaztuk, hogy az egyes járások, illetve nagyvárosok adatait összehasonlítottuk az országos átlaggal. Amennyiben az adott járás/nagyváros számai kisebbek, a különbség negatív előjelű, ha nagyobbak, akkor pozitív előjelű eltérésként tüntettük fel. Az előjel önmagában nem mérvadó, mivel jelölhet kevésbé kívánatos jelenséget, pl. alapfokú képzettséget, szövegszerkesztői ismeretek hiányát.

2.1. A dél-szlovákiai járások lakosainak iskolai végzettsége

Tekintettel arra, hogy az iskolai végzettség esetében több adatot vizsgáltunk, az összevonások ellenére is hosszabb táblázatot kaptunk, ezért azt két részre bontottuk. Az első oszlopot értékelve látható, hogy az iskolai végzettséget illetően a magyar vidék még Pozsonyt és Kassát is beleszámítva sem éri el az országos átlagot, noha a két nagyvárosban éppen a legalacsonyabb végzettségűekből van a legkevesebb. Az átlagtól jobb helyzet csak a Szenci, Nyitrai és a Kassai járásban van. Az érettségi nélküli középfokú végzettséggel rendelkezők esetében a helyzet sokkal összetettebb. A nyugati járásokban meglehetősen magas az ilyen végzettséggel rendelkezők aránya, keleten az átlagnál kisebb. Az érettségivel rendelkezők aránya ismét csak elmarad az országos átlagtól, de Pozsony és Kassa mellett még további másik két járásban is jobb a helyzet, mégpedig az Érsekújváriban és a Vágsellyeiben.

1.2. táblázat. A magyarnak tekintett járások lakosságának iskolai végzettsége

Főiskolai, egyetemi Eltérés az országos átlagtól Doktori képzés Eltérés az országos átlagtól Iskolai végzetség nélkül Eltérés az országos átlagtól Ismeretlen
Járás abszolút % % abszolút % % abszolút % % abszolút
Pozsony 111 440 27,1 14,0 11 006 2,7 1,9 51 992 12,6 -3,0 5 473
Szenc 12 276 18,5 5,4 2 042 3,1 2,3 11 080 16,7 1,0 1 540
Dunaszerdahely 11 464 9,8 -3,3 489 0,4 -0,3 17 455 15,0 -0,7 1 625
Galánta 9 192 9,8 -3,3 356 0,4 -0,4 13 525 14,5 -1,2 385
Komárom 9 293 8,9 -4,2 391 0,4 -0,4 13 822 13,3 -2,4 2 934
Érsekújvár 14 146 9,8 -3,3 656 0,5 -0,3 19 826 13,7 -2,0 4 475
Nyitra 24 551 15,4 2,3 1 908 1,2 0,4 22 150 13,9 -1,8 3 939
Vágsellye 5 505 10,3 -2,8 177 0,3 -0,4 7 946 14,9 -0,8 919
Léva 13 256 11,5 -1,6 455 0,4 -0,4 17 011 14,7 -0,9 2 079
Nagykürtös 3 262 7,2 -5,9 151 0,3 -0,4 6 881 15,1 -0,6 2 922
Losonc 9 026 12,1 -1,0 525 0,7 -0,1 11 963 16,0 0,3 3 994
Rimaszombat 7 524 8,9 -4,2 241 0,3 -0,5 15 434 18,2 2,5 2 902
Nagyrőce 2 936 7,3 -5,8 113 0,3 -0,5 7 106 17,6 1,9 1 523
Rozsnyó 6 205 9,8 -3,3 250 0,4 -0,4 11 017 17,4 1,7 2 700
Kassa 41 715 17,3 4,2 3 716 1,5 0,8 35 042 14,6 -1,1 10 902
Kassa-vidék 12 538 10,5 -2,6 505 0,4 -0,3 23 937 20,1 4,4 3 940
Tőketerebes 8 607 8,1 -5,0 340 0,3 -0,4 20 558 19,4 3,7 5 139
Nagymihály 14 288 12,9 -0,2 538 0,5 -0,3 19 542 17,6 1,9 3 649
Átlag (16 járás, 2 város) 17 624 14,8 1,7 1 326 1,1 0,4 18 127 15,2 -0,5
Átlag (16 járás) 10 688 11,4 -1,7 571 0,6 -0,1 15 140 16,1 0,4
Országos értékek 707 326 13,1 40 642 0,8 846 321 15,7

Napjainkban az igazi fejlettséget a diplomával rendelkezők aránya jelenti. Amíg a 16 járás átlaga 11,5 százalék, az országos átlag 13%. Ebben a mutatóban, akárcsak általában máskor is, Pozsonyhoz, Kassához és Nyitrához felzárkózik a Szenci járás is. A legrosszabb számai a Nagykürtösi, Nagyrőcei, Tőketerebesi járásoknak vannak, de utánuk holtversenyben Rimaszombat és Komárom következik. Az iskolai végzettséggel nem rendelkezők arányában ismét nagyobb a szórás, itt megint csak nyugat–keleti szembenállást látunk: az országos átlagnál jobb helyzet a Nagykürtösi járásig tart. Persze van kivétel is, Szenc száma rossz.

2.2. A dél-szlovákiai járások lakosainak számítógépes ismeretei

A számítógép használata napjainkra az alapvető kompetenciák közé tartozik, így már 2011-ben is teljesesen helyénvaló volt, hogy a cenzus kérdőívében szerepeljen. A 2. és 3. táblázatból az olvasható ki, hogy mind országos szinten, mind pedig a 16 járás tekintetében az internethasználat jobban elterjedt, mint a szövegszerkesztő programok használata. Ez azért nem meglepő, mivel az utóbbi nagyobb tudást igényel.

A szövegszerkesztő használata tekintetében jelentős korrelációt látunk az iskolai végzettség mértékével, de úgyszintén megvan a nyugat–keleti szembenállás is. Pozsony értelemszerűen kimagasló értékkel rendelkezik, de a második legjobb száma Szencnek van, utána Nyitra következik, ellenben Kassa alig éri el az országos szintet. A szomszédos járások között is meglehetősen nagy különbségek vannak. Nagyrőce és Rimaszombat most is sereghajtó.

Ahogy említettük, a világháló használata jobban elterjedt, ezért egyaránt jellemző rá a nagyváros–vidék ellentét, mint a nyugat–kelet szembenállás. Pozsony és mondhatni hagyományosan Szenc értékei kiválóak, Nyitra már gyengébb, viszont Kassa elmarad az országos átlagtól. Nagyrőce és Rimaszombat ebben az esetben is a legrosszabb mutatóval rendelkezik. Érdekes tény, hogy a nyugati részen megint csak Komárom áll a legrosszabbul.

Összegzés

Akárcsak a korábbi két hasonló témájú tanulmány (Horbulák 2014; Horbulák 2015) mutatta, Dél-Szlovákiában három központ alakult ki: Pozsony és Kassa nagyobb, illetve kisebb centrumként Nyitra. Ezt a jelen dolgozat is igazolja. Látható azonban, hogy Pozsonyhoz felzárkózott a Szenci járás is. A legrosszabb helyzetben hagyományosan a gömöri járások vannak.

Eddig is közismert volt, hogy a szlovákiai magyarság iskolai végzettsége elmarad a szlovákiai átlagtól, tehát a szlovák többség végzettségének az átlagától is. Ez jellemezte a szocializmus egész időszakát is. A problémát nem csupán magyar részről érzékelték, a helyzeten a kormány is megpróbált változtatni, a felsőoktatásban hosszabb időn át alkalmazták a nemzetiségi kvótát. Napjainkra a helyzet javult, a diplomával rendelkező magyarok száma nőtt, de hiába bővültek a lehetőségek, a 2000-es években tömegessé váló felsőoktatással egyelőre nem képes lépést tartani.

A tudáshoz közvetlenül kapcsolódnak az informatikai ismeretek, a számokat tekintve erős korrelációt látható az iskolai végzettséggel. Ez a tudás is jelentős részben az oktatás keretében sajátítható el, ellenben annyira gyakorlati ismeretről van szó, hogy a népszámláláson, helyesen, külön is rákérdeztek. Nem kétséges, hogy a nyelvtudás tekintetében is hasonló összefüggést találnánk.

A magyar járások lemaradását ez a tanulmány is igazolja. Látható azonban, hogy ez a 16 járás már egyáltalán nem alkot homogén régiót. Ez persze nem meglepő, hiszen hosszan elnyúló, földrajzilag és néprajzilag több tájegységre osztható nagyrégióról van szó. A pozsonyi agglomerációs járások közül a vizsgált mutatókat tekintve azonban csak Szencnek sikerült felzárkóznia, Dunaszerdahelynek, Galántának, Vágsellyének nem. Ebben szemben áll a munkanélküliségi adatokkal, amely esetében gyakorlatilag elérte a fővárosi szintet. A múltbéli tapasztalatokat is figyelembe véve, a déli régió lemaradásnak a leküzdése, enyhítése hosszadalmas feladat, és csak külső segítséggel érhető el.

Irodalom

Buček, Milan–Rehák, Štefan–Tvrdoň, Jozef 2010. Regionálna ekonómia a politika. Bratislava, IURA Edition.

Häufler, Vlastislav 1984. Ekonomická geografie Československa. Praha, Academia.

Häufler, Vlatislav–Korčák, Jaromír–Král, Václav 1960. Zeměpis Československa. Praha, Nakladatelství Československé akadémie věd.

Horbulák Zsolt 2014. A szlovákiai nagyipar földrajzi elhelyezkedésének változásai a rendszerváltozástól napjainkig. In Acta Oeconomica Universitatis Selye, 3. évf. 2. sz. 40–57. p.

Horbulák Zsolt 2015. Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 17. évf. 3. sz. 43–56. p.

Horváth Gyula (szerk.) 2004. Dél-Szlovákia. Budapest–Pécs, DialogCampus.

http://ec.europa.eu/eurostat/news/themes-in-the-spotlight/regional-gdp (2017.05.03)

http://www.toudy.sk/images/ukrajina2011/1vyvoj_uzemia.pdf (2015.9.22)

Juhaščíková, Ivana–Škápik, Pavol–Štukovská, Zuzana 2012a. Obyvateľstvo podľa najvyššieho dosiahnutého vzdelania. Základné údaje zo sčítania obyvateľov, domov a bytov 2011. Bratislava, Štatistický úrad Slovenskej republiky.

Juhaščíková, Ivana–Škápik, Pavol–Štukovská Zuzana 2012b. Obyvateľstvo podľa počítačových znalostí. Základné údaje zo sčítania obyvateľov, domov a bytov 2011. Bratislava, Štatistický úrad Slovenskej republiky.

Londák, Miroslav 1999. Otázky industrializácie Slovenska (1945-1960). Bratislava, Veda.

Slavík, Vladimír é. n. Reforma verejnej správy v SR (priestorové aspekty). Katedra humánnej geografie a demogeografie, Prírodovedecká fakulta UK Bratislava.

Stručný prehľad vývoja územného a správneho členenia Slovenska 2007. Bratislava, Ministerstvo vnútra Slovenskej republiky, Sekcia verejnej správy, Odbor koordinácie a modernizácie verejnej správy.

Výrostová, Eva 2010. Regionálna ekonomika a rozvoj. Bratislava, Iura Edition.

www.upsvar.sk

[1] A tanulmányban a munkanélküliség, az átlagbér, a szociális támogatásban részesülők és az úthálózat arányát hasonlítottuk össze.

[2] A két időszak közé két egyéves tervet iktattak be.

[3] A cikkben a legnagyobb vállalatok, a klaszterek, az autóipari beszállítók kerületi számát, továbbá az üzemsűrűség járási adatait vetettük össze a szocializmus utolsó évtizede és a rendszerváltozás két évtizede közti időszakban.

Az alapiskolai alsó tagozatos hiperaktív gyerekek nevelési módszereinek összehasonlítása a szlovákiai iskolarendszerben

A hiperaktív, más néven hiperkinetikus szindrómával küszködő gyerekek az oktatási intézmények rendszerében fokozott gondot okoznak, sokszor próbára téve a pedagógusok és környezetük türelmét. Az iskolarendszer egyre inkább teljesítményorientált, és egyre nagyobb terheket ró a gyermekekre. Egy „átlagos” gyermek „átlagos” körülmények között képes beilleszkedni a közösségbe, és el tudja fogadni az ottani elvárásokat, a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD) küzdő gyermek eltérő nevelési helyzeteket és módszereket igényel/het.

Az ilyen tanuló állandó aktivitásával zavarja az óra menetét. Ennek oka, hogy figyelmét az új és erős ingerek kötik le. A semleges vagy kevésbé feltűnő, ill. a változatlan vagy gyengülő ingerek hatására elveszíti érdeklődését, ami zavaró motorikus aktivitást és impulzív viselkedést szül. Ezek következtében egy sor elmarasztalás éri, amelyeket paradox módon úgy próbál kivédeni, hogy még fokozza „negatív” aktivitását, például állandóan bohóckodik, próbálja magára felhívni a figyelmet. A magatartásbeli különlegességek, furcsaságok gyakran helytelenül lustaságnak, szófogadatlanságnak vannak elkönyvelve. A pedagógusok sem értik teljesítményének indokolatlanul gyors és szélsőséges ingadozását. Úgy tartják – eddigi gyakorlatuk és tapasztalataik szerint –, hogy a rossz tanuló szerepéhez hozzátartozik a rossz magatartás, ill. a rossz magatartáshoz a rossz előmenetel, és így a gyermek beskatulyázódik, meg nem értett igyekezete ellenére. A hiperaktív, impulzív viselkedési sajátosságok, valamint a figyelmetlenségből adódó nehézségek gyakran teszik próbára a pedagógusokat. A helytelen viselkedés visszajelzésére gyakran alkalmazzák az adott tantárgyból adott elégtelen érdemjegyet. A pedagógus eszköztelenné válását jól tükrözi a beírások, a fekete pontok sokasága. A gyermekek zavaró viselkedésükkel sok esetben kiprovokálják, hogy kizárják őket a tanításból, hátsó padba, külön ültetik, vagy rosszabb esetben kiküldik őket az osztályból. A szidás, a tiltás az ő esetükben semmiképpen nem célravezető, oda sem figyelnek rá, ha mégis, akkor ellenkező hatást vált ki náluk, éppen a kerülendő tevékenységekre hívja fel a figyelmüket, azt rögzíti bennük, rossz rutinként. Érzelmileg is rossz hatással van rájuk a folyamatos negatív visszajelzés: negatív énképet, önértékelési zavart, önbizalomhiányt vált ki, aminek következtében megjelenik a dac, az ellenállás, s előfordulhat, hogy az agressziót is felébreszti bennük, környezetük és önmaguk ellen. Az iskolai negatív tapasztalatok, megélt kudarcok, a sikeresség hiánya komoly kihatással van a felcseperedő gyermek további életére és nemcsak a serdülőkorára, hanem akár egész életére.

Az ilyen gyerekek esetében feltétlen szükséges a pedagógus, szülő, iskolai pszichológus, terapeuta, pszichiáter együttműködése. Ehhez pedig az kell, hogy:

–       A gyermek segítése legyen a cél, a szülők és tanárok ne egymást okolják feleslegesen.

–       Kölcsönösen és folyamatosan tájékoztassák egymást az érintettek.

–       Az iskola és a szülők között állandó tapasztalatcsere és megbeszélés folyjon.

A pedagógusok tudása, és ismereteik az ADHD tünetegyüttesről a hatékony segítségnyújtás alapját képezhetik (Murgaš 2011). A tanárnak kulcsszerepe van a gyereknek nyújtott segítség során, meg kellene találnia a módját az iskolában lezajló nehézségek megoldásának, és ezeket nem átruházni a szülőkre. A pedagógusok részére hasznosak a különféle szakiskoláztatások, módszertani útmutatók, szakemberek által nyújtott gyakorlati tanácsok. A tünetek alapos megismerése által a pedagógus a gyermek extrém viselkedési reakcióit nem veszi a személye ellen irányuló provokációnak, ezért nem vált ki belőle indulatokat, könnyebben akceptálja azt a deficitet, ami a gyermek sajátja. Az így felkészült tanárt és szülőt nem érik meglepetésként a viselkedési, hangulati kitörések, és megtanulnak ezekkel bánni. (Riefová 2010).

Az utóbbi években megpróbálták ezeknek a gyerekeknek a problémáit az integrációval megoldani az ENSZ által deklarált charta értelmében. Az integráció alatt a hátrányos helyzetűek és az egészségesek együttélését értjük. Célja a hátrányos helyzetű gyerekek beillesztése az általános iskolák osztályaiba, hogy ezzel megszüntessék izolálásukat a „normális” gyerekek társaságától, elősegítsék náluk a szocializációs folyamatot és normalizálják a társadalmi kapcsolatok kiépítésének képességét. Vannak befogadó, együttnevelő módszert ellenző érvek is, pl. az a kockázat, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek kevésbé védett környezetbe kerülnek, ki vannak téve esetleges atrocitásoknak, a pedagógusoktól fokozott pszichológiai és pedagógiai felkészültség szükséges. A munkamenet követésére képtelen gyermekek gyakran gúny tárgyává lehetnek a többiek előtt, akár a tanári intolerancia célpontjává válhatnak, vagy éppen ők lesznek azok, akik a deviáns viselkedés felé fognak tendálni.

A hiperaktivitás jelenségével azért fontos foglalkozni, mert a helytelenül kezelt gyermekből (akár családi vagy iskolai környezetről beszélünk) a későbbiek folyamán a társadalom és önmaga számára is problematikus, aszociális, rosszabb esetben deviáns személyiség válhat. A kutatás az elmúlt kb. 25 év alatt végbement változásokat vizsgálta a hiperaktív gyerekekkel való pedagógiai munka és oktatási módszerek terén a mai iskolarendszerben. Konkrétan azt, hogy változott-e a pedagógusok képzettsége és tudása, hozzáállása, esetleges előítélete, megértése az ilyen gyerekekkel szemben. Vannak-e megfelelő segítő szakemberek az oktatóintézményekben, tudnak-e a pedagógusok, szülők és az iskolában dolgozó segítő szakemberek megfelelő dialógust folytatni.

Azokat az alapiskolákat vettük célpontul, ahol különböző speciális szakemberek dolgoznak a hiperaktív gyerekekkel, hogy betekintést nyerjünk az általuk alkalmazott munkamódszerek közötti eltérésekbe, hogy különböző szakvégzettségű dolgozók véleményét értékelhessük. Kiválasztott alapiskolák:

  1. iskolai szociális munkás segítségével dolgozik,
  2. kísérleti jellegű új módszereket alkalmaz,
  3. speciális pedagógus segíti a pedagógusok munkáját,
  4. szociálpedagógus foglalkozik a gyerekekkel,
  5. speciális, csak hiperaktív gyerekek részére alapított alapiskola.

A téma szerteágazottsága okán, hogy a kutatás tárgyát jobban konkretizáljuk, felállítottunk három hipotézist:

H1: Az iskolákban a segítő hivatású szakemberek megoldják a hiperaktív gyerekekkel való problémákat.

H2: Az integráció megfelelő eljárás a hiperaktivitás és a hozzá társuló részképességzavarok kezelésére.

H3: A mai pedagógiai főiskolai oktatás kellően felkészíti a jövendő pedagógusokat az ADHD-s gyerekekkel való munkára.

A munka kiindulópontjául egy esettanulmányt választottunk, amely egy 25 évvel ezelőtti esetet elemez. Ez megfelelő összehasonlítási alapul szolgált a vizsgálat során.

A megfigyelés és a szakemberekkel folytatott interjúk alkották a kutatás további módszereit, amelyeket a következő helyszíneken valósítottunk meg:

  1. helyszín: Vágbesztercei (Považská Bystrica) alapiskola. Beszélgetőpartnerünk iskolai szociális munkás.
  2. helyszín: Dunaszerdahely, egy tornázás céljából bérelt helyiség, ahol a gyerekek olyan tornagyakorlatokat végeztek, amelyekkel pozitív fejlődési eredményeket értek el. Az interjúalany egy dunaszerdahelyi magyar tannyelvű alapiskola pedagógusa volt.
  3. helyszín: Pozsony (Bratislava), szlovák nyelvű alapiskola. Beszélgetőpartnerünk speciális pedagógus.
  4. helyszín: Dunaszerdahely, szlovák tanítási nyelvű alapiskola. Az interjúalany szociálpedagógus.
  5. helyszín: Hiperaktív és figyelemzavaros tanulók magán alapiskolája Eperjesen (Prešov). Az interjúalany az iskola igazgatónője.

 

Az interjúalanyok a következő kérdésekre válaszoltak:

Hány gyermek látogatja az alapiskola alsó tagozatát, azaz az 1–4. évfolyamokat?

Ebből a létszámból, az alsó tagozaton, hány gyermeket tartanak nyílván, mint ADHD-st?

Növekszik-e a hiperaktív gyerekek száma? Mi okozhatja ezt a tünetegyüttest?

Hogyan szűri ki a hiperaktív gyerekeket az iskola?

A hiperaktív tünetek általában egyéb részképesség zavarokkal párosulnak?

Nem kellene a hiperaktív gyerekekkel külön iskolai intézményben foglalkozni?

Hogy néz ki egy tanítási nap ebben az iskolában?

Szükséges-e számukra egyéni bánásmód?

Milyen segítő szakemberek dolgoznak az iskolában? Elegendő egy típusú szakember jelenléte?

Dolgoznak az iskolában iskolai asszisztensek? Mi módon fejtik ki tevékenységüket?

Hogyan fogadja be az osztályközösség az ilyen osztálytársat? Fel vannak készítve arra, hogy tolerálni tudják az ADHD-s másságát?

Előfordul, hogy valamelyik gyermekből a többiek bűnbakot csinálnak?

Hogyan tudják kezelni a konfliktusokat: gyerek-tanár, az ADHD-s gyermek szülei és a többi szülő között?

Mit tanácsolnak az ilyen gyerekek szüleinek?

Milyen a szülők egymáshoz való viszonya?

Mi történik abban az esetben, ha a gyerek szembeszegül a tanárral, kigúnyolja, kineveti, provokálja és hasonlók, ami ezeknél a gyerekeknél gyakran előforduló jelenség?

Mennyire sikeres az együttműködés az iskola, a segítő szakemberek és a szülők között?

Hogyan valósul meg az iskolában a gyerekek integrálása? Megfelelő eljárásnak tartják az integrációt?

Létezik-e valamilyen felsőbb szerv által kiadott módszertani útmutató, amely eligazítást ad a hiperaktív gyerekekkel való foglalkozásokhoz, bánásmódhoz?

Mi hat leginkább a hiperaktív gyerekekre a nevelés során?

Vajon a mai pedagógiai főiskolai képzés elegendő az ADHD-s gyerekekkel való szakszerű bánásmódhoz?

 

Az iskolákban megvalósított beszélgetéseket feldolgoztuk, és a következőképpen értékeltük ki.

Az első kérdéseinkkel alapinformációkat szereztünk arról, hogy hány gyermek látogatja a konkrét intézményt. Így próbáltuk viszonyítani az iskola alaptagozatát látogató hiperaktív gyerekek számarányát. Minden válaszadó igazolta, hogy az ő intézményüket is látogatják ilyen gyerekek, és szinte mindenhol hasonló volt ezen gyerekek száma, kivéve egy esetet. A dunaszerdahelyi szlovák tannyelvű iskolában úgy találtuk, hogy túl magas az ADHD-s gyerekek száma, és a beszélgetés későbbi szakaszából arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínűleg ebbe a csoportba sorolnak be minden elevenebb gyereket. Az egyedüli olyan intézmény volt, ahol a válaszadó szociálpedagógus ezt a tünetet a rossz családi háttérnek, a szülők alkohol-, illetve drogfüggőségének számlájára írta. Minden válaszadó elismerte, hogy az ilyen típusú gyerekek száma fokozatosan növekszik, és ez a tény egyre több gondot okoz az iskoláknak.

A hiperaktív gyerekeket az iskolapszichológusok, speciális pedagógusok szűrik ki mindjárt az első osztályokban. Legérdekesebb „szűrő”módszernek a dunaszerdahelyi magyar alapiskolában alkalmazott difer-tesztet találtuk. Ennek segítségével mindjárt a részképességzavarok is megállapíthatók, amelyeket mint az ADHD szindróma velejáróit, ugyancsak minden válaszadó megerősített.

A mai iskolákban már mindenhol dolgozik valamilyen segítő hivatású szakember, és őket továbbiak, külsősök segítik. Ezek a besegítő szakemberek csak több-kevesebb rendszerességgel látogatják az iskolákat. Ők általában a pedagógiai-pszichológiai tanácsadó dolgozói. Több esetben elhangzott viszont az a megállapítás, hogy egy típusú szakember jelenléte nem elégséges az iskolában. Ennek oka, hogy ezeknek a gyerekeknek a „betegsége” nagyon összetett, és igazán egyik segítő hivatás szaktudásába sem tartozik bele teljes egészében, csak érintőlegesen. Az iskolapszichológus inkább lelki problémákkal foglalkozik, a szociálpedagógus a családi hátteret és az abból fakadó problémákat figyeli, és oldja. Legközelebb a hiperaktivitás problémájához a speciális pedagógus áll, mivel, ahogy már említettük, az ADHD sokszor társul diszlexiával, diszkalkuliával és egyéb „disz-es” hiányossággal. Ő az, aki az individuális oktatási programot összeállítja a gyermekek számára, és „használati” útmutatót ad, egyénre szabva. A hiperaktív gyereknek, problémáinál fogva, szüksége lehet akár mindegyik szakember segítségére, de az is lehet, hogy több szakembert foglalkozató iskola esetében sem található meg a számára éppen „testre szabott”. Ilyen esetekben érvényesülhetne hatékonyan a gyermekekre orientálódó iskolai szociális munkás. Aki saját módszerein keresztül – egyéni esetkezelés, szociális csoportmunka, közösségi munka – próbálna meg preventív jelleggel a gyermekek problémáira megoldást találni. A gyermekkel, a családdal és az iskolával egyaránt kapcsolatban állva, az egészre koncentrálna, egyszerre tekintetbe véve a környezet és a személyiség komplexitását. A hiperaktív gyerekek esetében tanácsokkal látná el a szülőket és pedagógusokat egyaránt, hogy milyen szakemberek segítségét igényelhetik. Kapcsolatot tartana fenn pszichológussal, pszichiáterrel, pediáterrel, logopédussal, gyógypedagógussal, jogásszal, különböző alapítványokkal, civilszervezetekkel (Lengyel, 2005).

A hiperaktív gyerekeket a különleges nevelési igényű gyerekek csoportjába soroljuk. Megilleti tehát őket az egyéni bánásmód. De nem mindegy, hogy az hogyan valósul meg. Elhangzott olyan vélemény is, hogy a pedagógusoknak nincs kellő eszköz a kezükben az ilyen gyerekek „megregulázásához”. Ez a vélemény helytálló, de nem egészen értünk egyet vele, hisz éppen a bennük rejlő ellentmondás az, ami a megoldást nehezíti. A direktív utasítást nem tűrik, és nem is hallgatnak rá, provokatív viselkedésük, amivel nyilván „kivívják maguknak” az elmarasztalást, „fordítva sül el”, és lelki sérülésekhez vezet. A pedagógus is ember, a saját problémáival, az ő teherbírása is véges, és a hiperaktív gyermeken kívül még legalább húsz másik tanuló is ott ül az osztályában. Gyakoriak a konfliktusok az osztálytársakkal, pedagógussal, és ezek a feszültségek a gyerekeknél fokozzák, mélyítik a hiperaktivitás tüneteit. Annak dacára, hogy ők a „rossz” gyerekek, náluk csapódik le maradandóan a nem megfelelő bánásmód. Az osztálytársak és azok szülei sem tolerálják viselkedésüket, hisz nem ismerik a szindróma jellegzetességeit és a jelenség megoldásait sem.

Az integráció megvalósításához az oktatási rendszerben a kezdetekben nagy reményeket fűztek. Talán ez a téma osztotta meg a legjobban a célcsoport megkérdezett tagjait. Előfordult két szélsőséges válasz: mindent megold az integráció, ill. a másik véglet, amikor teljesen el volt utasítva. Összefoglalva a véleményeket, arra a megállapításra jutottunk, hogy maga az integráció elgondolása nem rossz, bajok inkább a kivitelezéssel vannak (anyagi és perszonális vetülettel). A kutatás során meglátogatott intézetekben az integráció az asszisztensek segítségével valósult meg. Általában mindenhol nagyon kevés számú asszisztens állt rendelkezésre, akik csak heti egy-két alkalommal foglalkoznak a problémás gyerekekkel. Az asszisztensek jobbik esetben munka nélküli főiskolai végzettségű fiatalok, akik nem biztos, hogy pedagógiai szakon végeztek, de szinte biztos, hogy nem speciális vagy gyógypedagógiát tanultak. Az integrált gyerekek (azért integráltak) részképességzavarokkal küszködnek, és a zavarok megoldásához nem elegendő csupán az írás/olvasás vagy számolás gyakorlása. Az ő esetükben a segítséghez speciális szaktudásra van szükség. Az igazi az lenne, ha minden hiperaktív, figyelem- és tanulási zavarokkal küszködő gyermek mellett egész nap ott ülhetne egy segítő szakember, aki elejét venné a konfliktusoknak, segítene áthidalni a problémákat, elsajátítani a tananyagot, és mintegy mentora lenne az ADHD-s tanulónak.

A válaszadók többsége elvetette a hiperaktív gyerekek külön intézményben való oktatását. Az ilyen elkülönítést diszkriminációnak minősítették, és azon a véleményen voltak, hogy az ADHD-soknak együtt kell lenniük a többi gyerekkel, hogy megtanuljanak alkalmazkodni, és csak szélsőséges esetekben látták jónak ezt a fajta megoldást. Ez viszont ellentmond a hiperaktív gyermek azon tulajdonságának, hogy nem képesek alkalmazkodni. A „már jó leszek” ígéreteknek semmilyen hitelük nincs. Feltehetnénk a kérdést, miért jobb a fent említett megoldásnál (külön intézmény) az individuális tanulási forma, amikor a gyermek nem jár iskolába, hanem otthon egyedül (!) tanul. Szücs Mariannát idézve „Szükséges hangsúlyozni azt a lényeges tényt, hogy a társadalmi elutasítás, valamint az állam részéről történő anyagi és oktatáspolitikai támogatás, fejlesztés hiánya következtében a gyerekek szűkebb társadalmi környezete anyagi, pszichés és érzelmi értelemben depriválttá válik.” (Szücs 2002, 222. p.) A tanácstalan szülő, amikor már túlcsordulnak a problémák, elviszi hiperaktív gyermekét az éppen aktuális intézményből, és egy másikban próbál szerencsét, több-kevesebb sikerrel, és egy idő után újra útnak indul, egyre reménytelenebbül. Úgy érezzük, hogy az eperjesi speciális iskola válaszai példaértékűek ebben a kérdésben, minden tekintetben. A következő alapelvből indulnak ki: ha ezek a gyerekek „azt érzékelik, hogy a másik emberből, például a tanárból szeretet, személyiségük elfogadása, megértése és tisztelet sugárzik, az elképzelhetetlenül magas szintű teljesítményváltozást idéz elő náluk”. (Szücs, 2002, 175. p.) Ebben a speciális, hiperaktív gyerekek számára alapított iskolában meglátták a problémák okait is, nem csak a tüneteit, és azt, hogy ezek a gyerekek valahol mindig a perifériára kerülnek, mert sem a „normál”, sem a kisegítő, de az egyéb, pl. sérült gyerekek számára létesített speciális intézmények sem megfelelőek számukra. Az eperjesi iskolában jó szóval, és játékot is engedve oktatnak.

Központilag kiadott módszertani segédanyagról, amely az ilyen gyerekekkel való foglalkozásról szólna, a megkérdezetteknek nem volt tudomásuk. Mindenki a saját tanulmányaiból és tapasztalataiból merít munkája során, és a bevált, kialakított módszereket alkalmazza. Különleges módszereket az eperjesi és a dunaszerdahelyi magyar nyelvű alapiskola alkalmaz.

Az utolsó kérdésünkre, hogy a mai pedagógiai főiskolai oktatás kellően felkészíti-e a jövendő pedagógusokat az ADHD-s gyerekekkel való munkára, sajnos, egy kivétellel, nemleges válaszokat kaptunk, még a gyakorló pedagógustól is. Szerintük csak a tanár saját iniciatíváján múlik, hogy tovább képezze magát ezen a téren. Természetesen nem vitatjuk itt a pedagógusok szakmai felkészültségét, sem jóindulatát, vagy a gyerekekhez való hozzáállását, igyekezetét megvívni a problémával. A beszélgetésen elhangzott kérdésekre adott válaszok (a konfliktuskezelések módjai, a gyerekek véleményezése, iskola és szülő együttműködésének kérdése és mások) azonban alátámasztották ezt a véleményt.

Ha a válaszokat összevetjük az általunk kiindulópontnak szánt esettanulmánnyal, arra a következtetésre jutunk, hogy az iskolarendszer abban változott leginkább, hogy (anyagiaktól függően) bevonja a különböző szakembereket az iskolai tevékenységbe, és velük együtt, valamint az asszisztensek és a többé-kevésbé jól alkalmazott integráció segítségével megpróbál segíteni a problematikus gyerekeknek, közöttük a hiperaktívaknak is. A leírt tünetekből tudjuk, hogy ezek az ADHD tünetekkel élő gyerekek, akik még egyedüli hátterüket, a családjukat is képesek viselkedésükkel tönkretenni, olyan helyzeteket produkálnak a tanításon, amelyet nem minden pedagógus tud/képes kezelni. A válaszokból ráláthattunk ezekre a helyzetekre. Amennyiben a pedagógus nem tud azokról az alapszabályokról, amelyek az ilyen gyermek vezetésénél hatékonyak lehetnek (különbözőségük ellenére, léteznek ilyenek), és „felveszi a kesztyűt”, abból komoly konfliktusok származhatnak. Néha egy ölelés., egy „fontos feladattal” megbízás többet tesz minden büntetésnél. Az interjúk során a pedagógiai hozzáállásban láttunk kevés változást.

 

A kutatás kiértékelését lezárva, megvizsgálva hipotéziseinket a következő eredményre jutottunk:

H1: Az iskolákban a segítő hivatású szakemberek megoldják a hiperaktív gyerekekkel járó problémákat.

A segítő hivatású szakemberek az iskolákban jelentősen hozzájárulnak a problémák megoldásához. Jó lenne, ha az összmunkában helye volna a szociális munkásnak is, aki koordinálná az iskola, szülők és szakemberek közötti kapcsolatot.

H2: Az integráció megfelelő eljárás a hiperaktivitás és a hozzá társuló részképességzavarok kezelésére.

Az integráció kérdése volt a válaszadók között a legvitatottabb. Maga az elgondolás jó, de a véghezvitellel vannak problémák, így csak fél siker, ami elérhető általa.

H3: A mai pedagógiai főiskolai oktatás kellően felkészíti a jövendő pedagógusokat az ADHD-s gyerekekkel való munkára.

Sajnos, ezen a ponton le kell szögeznünk, annak ellenére, hogy ez a jelenség nem új keletű, a mai pedagógusok nincsenek kellőképpen felkészítve az ilyen gyerekekkel való megfelelő bánásmódra.

 

A kutatómunka során nagyon sok hasznos és érdekes információra tettünk szert. Összehasonlíthattunk különböző iskolákat, szakembereket, tapasztalatokat. Nagyon érdekes és tanulságos volt végighallgatni az eperjesi speciális, hiperaktív gyerekek számára létesített iskola igazgatónőjének beszámolóját. Végigjárni a különös osztályokat, amelyekben csak néhány pad volt elhelyezve (a szándékosan alacsony létszám miatt), azokat is egy sorba téve, hogy senki se ülhessen a hátsó padban (!), ugyanakkor láttunk játékokat, szivacsheverőket, kispárnákat pihentetés céljából és a faliújságokon kifüggesztett mindenféle jóindulatú, szívből jövő intelmeket. Hallgatva az igazgatónőt és az eredményeket, amelyeket egyévnyi működés alatt elértek, meggyőztek minket arról, hogy ebben az iskolában tudnak bánni a gyerekekkel, harag, idegesség, türelmetlenség nélkül – és hatékonyan. A kisdiákok megtanulnak őszintének lenni, mert igazat mondani fontos, és a rosszalkodást könnyebb megbocsátani, mint a hazugságot. A gyerekek mindegyike hiperaktív, és mégis mind más jellem, így itt is meg kell tanulniuk alkalmazkodni, és főként tolerálni egymást. Nincsenek kitéve gúnyolódásnak, megalázásnak, lelki sérelmeknek, pont azért, mert mindegyikük küzd valamilyen hiányossággal. A szülők is elnézőbbek, mert „egy cipőben járnak”. Ami a leglényegesebb: minden egyes gyerek szeret járni iskolába – ebbe az iskolába. Talán nem lenne elvetendő kezdeményezés, járásonként létrehozni ilyen iskolákat, ahol ezek a helyüket nehezen megtaláló gyerekek végre otthonosan éreznék magukat az iskolapadban.

Tanulságos volt számunkra a vágbesztercei fiatalemberrel folytatott beszélgetés, aki tízévnyi iskolai szociális munka után éppen elhagyni készült ezt a pályát. Nem leplezte csalódottságát, amikor elmondta, hogy minden igyekezete ellenére sem érte el, hogy egyenlő partnerként kezeljék az iskolában, így tanácsait sem fogadták el igazán. A jövőben remélhetőleg elérik a szociális munkások a nekik kijáró társadalmi megbecsülést, és megtalálják helyüket az iskolai munkában. Hisz ők lehetnének a tanácsadók a problémákkal magára maradt családok számára, hogy kiutat mutassanak elszigetelt helyzetükből, reményt adjanak a megoldásra. Lehetnének mediátorok az iskola és a szülők között. Szerepelhetnének közvetítőkként felnőttek és szakemberek között. Megtalálhatnák az érintettek – gyermekek, iskolai közösség, tanárok, szülők – részére azokat a terápiás programokat, amelyekkel elfogadóbb légkört lehet teremteni a problémás gyerekek számára. Nem elhanyagolható a szociális munkás preventív tevékenysége ebben a témában. Az ő feladata lehetne felvilágosítani és felkészíteni a leendő szülőket, iskolákat, osztálytársakat és a nyilvánosságot erről az igenis létező problémáról, hogy bekerüljön a köztudatba, és a közösségek ezáltal olyan ismeretekre tegyenek szert, amelyekkel meg tudnák különböztetni a valóban ADHD-s gyerekeket a helytelenül neveltektől. Az integráció megfelelő, kiterjedtebb és szakszerűbb alkalmazása szintén segíthetne a gondok enyhítésén.

A pedagógiai irányzatú felsőoktatási intézmények tananyagának hiányosságait – a hiperaktivitás jelenségének mélyebb ismeretét, az ADHD-s gyerekekkel való bánásmód mikéntjeit – fontos lenne pótolni és kiegészíteni. Az iskolában működő segítő szakemberek akkor tudnának igazán hatékony segítséget nyújtani vagy tanácsot adni a pedagógusnak, ha „közös nyelvet beszélnének”, és kölcsönösen értenék, miről van szó. A hiányosságok pótlásában, átmenetileg (amíg a felsőoktatás beiktatná tantervébe ezt a tananyagot) megint csak segítséget nyújthatna az iskolai szociális munkás, aki felkeresné azokat az intézményeket, amelyek a pedagógusok részére szakmai előadásokat, szakmai napokat, csoportos tréningeket szerveznek az adott témában, és a pedagógusok részére (főként akinek az osztályában viselkedészavaros gyermek tanul) biztosítaná a részvétel lehetőségét.

Mindaz, amit eddig az érintett problematikáról elmondtunk, eléggé meggyőző ahhoz, hogy belássuk, nagyon is fontos a hiperaktivitás jelenségével foglalkozni. Hiszen csak egészséges lelkű gyermekekből válhatnak egészséges lelkületű, kiegyensúlyozott felnőttek. Az ADHD jelenség összetett, sok ember és közösség életét érinti. Fontos, hogy mielőbb „felfedezzék” őket, és megkezdjék megfelelő kezelésüket. Az őket ért sérülések miatt könnyen rossz útra tévedhetnek, és ki vannak téve az elkallódás veszélyének. Életkoruk előrehaladtával a tipikus jellemvonások ugyan szelídülhetnek, de a helytelen kezelés vagy elhanyagoltság miatt a prognózisok szerint ezekből a gyerekekből felnövekvő felnőttek továbbra is magukon viselik a „furcsaság” jeleit. Gondot okozhat ez munkahelyi vagy társkapcsolataikban. Nem mindegy tehát, hogy a családban, az iskolában vagy más közösségekben hogyan bánunk ezekkel a gyerekekkel. Az elmúlt 20-25 év mindenképpen haladást, fejlődést mutat az iskolák működésében. A liberalizáció lehetővé tette, hogy az iskolák között lehessenek minőségbeli különbségek, akár pozitív vagy negatív értelemben. Az uniformizáltság megszűnt, és ezzel lehetőség nyílt a szülők számára, hogy csemetéiknek „testreszabott” intézményt keressenek.

Irodalom

Lengyel, Peter 2005. Školská sociálna práca v meste Považská Bystrica: projekt (Projekt zavedenia školskej sociálnej práce do základnej školy). Považská Bystrica, Základná škola na sídlisku Rozkvet.

Murgaš, Miroslav at al. 2011. Vývin mozgu a jeho poruchy vrodené chyby mozgu a miechy, detská mozgová obrna, rečový vývin a jeho poruchy, ADHD, autizmus, mentálna retardácia, epilepsia. Martin, Vydavateľstvo Osveta.

Riefová, Sandra F. 2010. Nesoustředené a neklidné dítě ve škole. Praha, Nakladatelství Portál.

Szücs, Marianna 2002. A hiperkinetikus zavarokkal küzdő gyermeket nevelő szülők problémái. Új Pedagógiai Szemle, LII évf. 7–8. sz.

I. Rákóczi Ferenc esküvője. Zboró, 1666

Ritka, különleges napra ébredtek 1666. március elsején Zboró kastélyának és Makovica várának tulajdonosai, vendégserege, valamint az akkori falucska lakói. Ugyanis ezen a napon volt Rákóczi Ferenc, Erdély választott fejedelmének és Zrínyi Ilonának az esküvője, lakodalma, amelyet országra szóló fényes külsőségek között tartottak meg rengeteg főúr és azok családja jelenlétében.

A vőlegény I. Rákóczi Ferenc (*1645. február 24., Gyulafehérvár – †1676. július 8., Zboró) szülei: II. Rákóczi György (szintén erdélyi fejedelem) és Báthori Zsófia. Ferenc egyben Magyarország részeinek ura, a székelyek ispánja és Sáros vármegye főispánja volt már huszonegy éves korában. Az ara szülei: gróf Zrínyi Péter horvát bán, a költő Zrínyi Miklós öccse, akit 1671-ben összeesküvés miatt Bécsújhelyen lefejeztek. Anyja pedig a híres és gazdag családból származó Frangepán Katalin volt.

A menyasszony születési évét pontosan nem ismerjük, 1643 körül lehetett Ozalj várában, meghalt 1703-ban Törökországban. (Férje halála után ismét férjhez ment, mégpedig Thököly Imréhez, aki 1699 után az akkori történelmi események miatt Törökországba menekült. A feleség követte az urát, s ott is hunyt el Nikodémiában. Koponyáját a fia földi maradványaival együtt 1906-ban hozták haza, s helyezték örök nyugalomra a kassai Szent Erzsébet-székesegyházban.)

Felvetődik az olvasóban, hogy miért épp az Erdélytől oly távol eső Zboróban[1] rendezték a pár esküvőjét. Ezen a lengyel határhoz közeli településen, amely az akkori Magyarország északkeleti részének a végét jelentette. Az okot egyrészt a Rákócziak Lengyelországhoz kötődő politikai kapcsolataiban kell keresnünk, másrészt a rokoni szálakban, hisz a fentebb említett Báthori Zsófia édesanyja – azaz a vőlegény anyai nagyanyja – a lengyel Anna Zakrzewska (magyarosan: Zakreszka), Báthori András felesége volt. Ezért szerepelnek az előkelő lengyel vendégek a meghívottak között, akiknek a zborói helyszín könnyebben megközelíthető volt.

A falut – a család legészakibb birtokát – 1601-ben Rákóczi Zsigmond vásárolta meg. Később, 1625 körül a község északnyugati végén a fia, Pál építtetett egy várkastélyt. Ezzel mintegy helyettesítette a falutól délre levő, 450 méter magas hegy tetején álló Makovica[2] várát, amelynek megközelítése és ellátása eléggé nehézkes volt. Ehhez a kastélyhoz építtette hozzá a fentebb már említett Báthori Zsófia 1640-ben a Szent Zsófia-templomot, amelyet 1660 körül még kibővítettek. Titulusának megválasztása bizonyára nem volt véletlen az úrnő részéről. Minden bizonnyal ebben a templomban volt az ifjú pár esküvője, amelyre a meghívót maga az örömanya, a már özvegy Báthori Zsófia[3] írta saját kezűleg 1666. január 7-én Munkács várában. Ennek melléklete a meghívott vendégek névsora, amely pár nappal később állt össze, január 11-én. Természetesen a meghívás a férfiak nevére szólt, de abban megemlíti az írója, hogy „szerelmessével együtt” várja az urakat. Az apa 1660. évi halála miatt az anyára várt ez a feladat, amelyet bizonyára örömmel teljesített szeretett fiának a menyegzőjére. (Másolatát[4] a Történelmi Tár 1881. évi számában olvashatjuk.)

Időben kellett elkészítenie a levelet a meghívott vendégeinek, hogy a kézhez vétel után azok valóban el tudják fogadni az invitálást a menyegzőre a hosszú téli utazás közepette. Csak gondolatban tudjuk magunkban felidézni az ilyen komoly és körültekintő előkészületet egy-egy távolban élő főnemesi család tagjainak a számára. Gondoskodniuk kellett a különféle ruházatukról, az út közbeni élelmezésükről, a szekerekről, a lovakról, a kísérő szolganépről, a szálláshelyekről, ahol majd éjszakázhatnak. Gondolniuk kellett az akkor úttalan utakon rájuk váró kiszámíthatatlan viszontagságokra – bár bizonyára az ilyen utazások abban a korban nem voltak számukra ismeretlenek és szokatlanok. És minden cselédnek, szolgának megvolt a maga előre megszabott feladata egy-egy ilyen esetben, amelyet rutinosan teljesítettek.

Ugyanígy az esküvőt rendező családra is érvényes mindez, akiknek méltóképpen gondoskodniuk kellett több száz meghívott nemesi családról, s az őket kísérő szolganépségről.

Báthori Zsófia meghívólevele körültekintően udvarias, érződik belőle a tisztelet és az alázat, ugyanakkor a volt fejedelemasszonytól elvárható magabiztosság is. Tömör, minden lényeges elemet tartalmaz, helyesírása – ugyan néhol nem következetesen – az akkori magyar írásgyakorlatot tükrözi. (Utólag jó lenne megtudnunk, hogy egy lengyel származású anya lánya hol és kitől tanulhatta meg a magyar nyelvet és az írást, a fogalmazást, a magyar nyelvi fordulatokat, a levél megformálását. Vagy tán valaki segítette mindezt megfelelően írott szabályokba öntenie?)

A január 11-én írt lista a meghívottak névsorát tartalmazza. Mindezt három részre oszthatjuk. Egyikben csak általánosságban a számukra „nevezetes” megyék (18) és a szabad királyi városok (9) találhatók. A másodikban a csak név nélkül vagy nem teljes névvel szereplő híres személyek olvashatóak, természetesen a rangjuk megjelölésével. Épp ezért abban a korban őket nem is kellett pontosan megnevezni, hisz érthetően mindenki ismerte őket. (A mai olvasónak már lexikonra van szüksége a 29 fő azonosításához.) Természetesen legelsőként maga a császár szerepel (I. Lipót). Őt követi közvetlenül a lengyel király (II. János Kázmér) és a királyné. Őutánuk a magyar, országos vagy egyházi rangot viselők következnek. Csupán összefoglalóan érdemes őket fölsorolni: a nádor, az érsek, a kancellár, püspökök, apátok, kamarások, a híres leleszi konvent és az egri káptalan vezetője, valamint két kassai porkoláb. E szónak abban az időben a mára már elavult jelentése az volt, hogy várkapitány, várparancsnok. A már említett lengyel királyi páron kívül kilenc személy volt hivatalos Lengyelországból: a nádor, a királyi kancellár, a marsall, a krakkói püspök, egy várkapitány, Wisnyowiczky herceg és két csupán családnévvel jelölt személy. Végül egy hölgy, a kihalt királyi családból származó Přemysl úrnő – természetesen latin nyelven körülírva, megnevezve mindannyian –, például az utolsó: Domina Premislen.

A harmadik csoportot a teljes személynévvel leírt (ez alól van néhány kivétel, például: Zicsy uram) főurak, özvegyek, a pozsonyi kamara tagjai, a konkrét feladattal megbízott fiatalabb úrfiak, köznemesek. A 64 gazda,[5] akik a teljes ünnep menetrendjét, az ellátást felügyelték, hat konyhamester (nem főszakácsok, hanem akik a konyhai feladatokat ellenőrizték és irányították), végül három német származású „Frisnayder”, akinek a funkcióját nem sikerült megfejtenünk. Mindez több mint kétszáz meghívott vagy valamilyen feladatot is ellátó vendég, legtöbben családostul. Ilyen hatalmas számú vendégsereg esetében teljesen természetes volt, hogy főként az ifjabbak besegítettek a meghívó családnak. Ezen csoport tagjai szinte mind az akkor Magyarország északkeleti megyéiben éltek, csupán néhány erdélyi nevet olvashatunk köztük, a nyugati megyékben élőkből keveset, inkább onnan elszármazót. (Természetesen a közvetlen családtagjaik, rokonaik nevét nem tartalmazza a meghívó, hisz a jelenlétük nyilvánvaló volt.) A családnevek között döntően magyar főúri személyek neve olvasható, rajtuk kívül néhány horvát származású (Jakussitth, Draskovitth), lengyel (Luzinszki, Rojowski) és a már említett pár német személy neve (Hakker, Merczel).

Írásképüket tekintve teljesen változóan olvashatunk magyar névsorrendet (családnév + keresztnév), de a más népeknél megszokott formát is (keresztnév + családnév). Mindennek okát nem sikerült megindokolnunk, talán az összeírók személyétől függött a rögzítés. Abban viszont következetesek voltak a lista összeállítói, hogy a magyaros sorrendnél a keresztnevet magyarul írták, a másiknál viszont a latin megfelelővel helyettesítették.

A meghívóban szereplő főurak nevét nem érdemes jelen írásban megismételni, hisz komolyabb következtetéseket nem lehet mindabból levonni. Ennek ellenére kiemelnénk néhány családot, amelyből több családfő is meghívott volt, s jelen lehetett az esküvőn. A legtöbben, öten Zemplén vagy a szomszédos vármegyékben élő Barkóczyak voltak meghívottak: János, István, Sándor, György és Ferenc (ez utóbbi, „Barkóczy Ferenc uram ő Nga” az egyik gazda szerepében). Négy fővel a Bertóti, Pécsy, majd három-három személlyel a Csáki, Esterhássy és a Kende család olvasható (a nevek helyesírásánál megtartottuk a névsorban rögzített névformát).

A meghívottak között tizenegy özvegy hölgy nevével találkozunk. Közülük kilenc a férjezett nevén, -né asszonynévképzővel olvasható. Egyedül Homonnayné esetében hiányzik a férj keresztneve, a családi genealógia szerint az György lehetett. Egyiküknek pedig a lánynevét írták csak le: Forgács Éva. (Valószínűleg a már elhunyt Csáky István feleségéről, Forgách Zsigmond nádor lányáról van szó.) Meg kell jegyeznünk, hogy a megnevezett személyek a beházasodások révén többnyire különböző rokoni viszonyban álltak egymással. Mint korábban említettük, a keresztnévvel szereplő meghívottak körülbelül kilencven százaléka magyar nemes volt. Tekintsük át, vajon milyen utóneveket viseltek az 1666-ban élő nemeseink, melyek voltak a divatosak vagy éppen a ritkák abban a korban és azon a vidéken, eltekintve attól, hogy pontosan nem tudjuk az életkorukat. A hazánkban eddig készült felmérések főként az adózók, a jobbágyok és más nem nemesi származású személyek nevét vizsgálták ebből a korból. Ezért érdemes azokat összevetni az itt olvasható 207 férfi keresztnévvel. Az erre az időszakra vonatkozó két legrészletesebb kimutatást Kálmán Béla[6] és Hajdú Mihály[7] végezte el, ezekkel kívánjuk az itt található adatokat összehasonlítani. Mivel a megnevezettek több megyében éltek, ezért névföldrajzi vizsgálatot nem lehet végezni az adatokon.

Először tekintsük át a megnevezett meghívottak keresztnevét csökkenő előfordulással, betűrendben:

 

István 25, János 18, Ferenc 14, György 14, Ádám 13, Péter 13, Gábor 12, Zsigmond 12, László 11, Miklós 11, András 9, Mihály 7, Kristóf 6, Pál 6, Márton 4, Imre 3, Sándor 3, Albert 2, Bálint 2, Boldizsár 2, Gáspár 2, Lajos 2, Mátyás 2, Sámuel 2, Sebestyén 2, Tamás 2, Ábrahám 1, Ambrus 1, Benedek 1, Dénes 1, Farkas 1, Krisztián 1, Lőrinc 1, Pongrác 1.

(34 név, 207 személy – átlag: személy/név 6,08)

 

Ha a tíz leggyakoribb nevet összevetjük a két, már említett vizsgálat eredményével, akkor feltűnik, hogy a náluk 2. helyen álló István itt az első, a vezető név, helyet cserélve a Jánossal. A Ferenc, György, Péter, Miklós mindhárom névsorban szerepel, csupán eltérő helyezéssel. A mi sorrendünkben előkelő helyet kap az Ádám, Gábor, Zsigmond és a László keresztnév. Helyettük a két másik listán az itt kevesebb számú András és Márton, valamint az itt egyáltalán nem előforduló Gergely került a gyakoribbak közé. Külön ki kell emelnünk a 11 fővel olvasható László nevet, amely kimondottan ritkaság volt más néprétegeknél abban a korban. Ennek a ma is kedvelt és igen gyakori férfinévnek a divatja valójában csak a 18. századtól kezdődött el Magyarországon.

A hat kimondottan ritkának számító keresztnév a mi esetünkben a következő: Ábrahám (Vay), Dénes (Szécsy), az ősi pogány nevünk, a Farkas (Eszterhássy), Krisztián (Hakker), Lőrinc (Virginás) és Pongrác (Nagy-Mihályi). Az utónevek után zárójelben az illető családnevét írjuk le azonosításul, megtartva a dokumentumban szereplő ortográfiát. A keresztnevek felsorolása után megadtuk, hogy átlagban csak minden hatodik személy viselt eltérő nevet. Ez a szám elég magas, mivel az első tíz helyen szereplők gyakori előfordulása jelentősen befolyásolja az arányt. Mindettől függetlenül megállapítható, hogy sok keresztnévből válogattak a 17. században nemesi családjaink (34 különböző név). Igaz, ezek legtöbbje csupán egy-két alkalommal fordul elő, tehát az utóbbiaknak nagyon kicsi a megterheltségük.

 

Végezetül föltehetjük a kérdést, hogy: ezen meghívottak közül vajon hányan jelenhettek meg Zboróban az esküvőn? Sajnos ezt nem tudjuk, mivel minderről már nem készült följegyzés. Vagy ha mégis írt egy ilyet Báthory Zsófia fejedelemasszony-né, akkor az nem maradt fenn az utókor számára.

Csak az, amit az ifjú pár akkor még nem sejthetett, hogy az élet, a történelem milyen keserves és viszontagságos sorsot ír és tartogat számukra a további éveikben.

[1]    Zboró (Zborov) ma szlovákiai helység, Bártfától 9 kilométerre északkeletre a Kamenica-patak völgyében. Első írásos említése 1355: Zboro. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. II. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988, 802. p.

[2]    Sáros vármegyei vár Zborótól délre. Első írásos említése 1250/1355: Makouicha. Kiss 1988, 83. p.

[3]    Báthory Zsófia *1629, Somlyó – †1680, Munkács.

[4]    Thaly Kálmán: Adalékok I Rákóczi Ferencz és Zrínyi Ilona lakodalmi ünnepélyéhez. Budapest, Történelmi Tár, 1881, 585–589. p.

[5]    Közülük egyik volt a fő ceremóniamester. A többiek a szertartásokat, az előírásos rendet és a formaságokat ügyelték.

[6]    Kálmán Béla: A nevek világa. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1989, 50. p.

[7]    Hajdú Mihály: Általános és magyar névtan. Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 380. p.

Társadalom-morfológia, környezeti világok, antropogén együtthatások – Pászka Imre újabb köteteiről

Több korábbi munkájában a szociológus/társadalom-morfológus Pászka Imre a romániai, a történeti és területi társas világok struktúráival, az elitek önképével és társadalmi beágyazottságával[1] foglalkozó kutatóként szerzett tekintélyes elismerést, majd az eszmetörténet és a tudásszociológia térfelén keresett a struktúrák történetiségére, a létrejövő kapcsolat- és tudásszerkezetek összefüggéseinek folyamatszerűségét megvilágító összképeket, kultúratörténeti és tudásszociológiai áttekintési lehetőségeket.[2]

A tudástörténet Pászka strukturális szempontrendszerében magába foglalja a hermeneutikai, s másik oldalán a holisztikus kiterjesztéseket. E dimenziók nála nincsenek ellentétben a tudásszociológia eljárásmódjával, hisz minden, ami nem csupán az eszmék és a gondolatok történelmi metamorfózisainak szolgál alapjául, egyúttal a megismerés és a tapasztalati tudás valamely változatát is magában foglalja a történelemben kibomló társadalomszervező megoldások közül, sőt a mögöttük lévő intézményes hátteret, a komplex alkalmazkodás rendszerének vagy a kollektív tanulásnak összefüggéseit is rejti. Ezeken kívül Pászka érdeklődése is arra irányul, hogy továbbgondolja az intézmények evolúciós jellegére, az útfüggés problematikájára, egy egyéni akaratok határait jelző társas jelentésstruktúrák dilemmáit is. Ezek tétje és bonyolultsága ugyanis az eszmék státusának meghatározása felől is belátható, miként a társas tüneményeket körülvevő társadalmi dinamika viszonylatrendszere, sőt a tudásközvetített társadalmi gyakorlatok megannyi verziója is, tudás és egzisztencia relációi, „az ember alapvető, természetéből fakadó lényege” (2006, 7. p.).

A tudástörténettel összefüggésben már előző markáns művében, akadémiai doktori értekezésében is impozáns gondolati ívvel fogja át a narratív történetformák, a megélt életek történetének „kisbetűs” elbeszélését körülvevő (szociálpszichológiai és történetszociológiai) folyamatok elemi természetrajzát, s ennek rendszerszerű totálképét építette monografikus konstrukcióba, melyben jelezte: a társadalom olyan képződmény/fogalom, mely „ellenképződményekből és ellenfogalmakból áll, ilyen az alany és társadalom, egyén és társadalom, mindezek ugyanazon érme két oldalát jelentik, amit »társadalomvilágának« is nevezhetünk. Az egyén élettörténete lényegében a szocializált egyén társadalmi lényegiségének része, amely kollektív történetbe és az emberiség történetébe ágyazott. Megélt életének története mégsem a nagybetűs történelem, hanem az, amely mindebből és társas világának szövetéből a fejekben, a gondolatfolyamatokban épül fel, ahogyan egy csoport egyénei a megosztott és közös tapasztalataikat elbeszélésekben, mítoszokban, történetekben kifejezik, kinyilvánítják, kidolgozzák és közvetítik. Az életről szóló folyamatos párbeszéd lényegében a tapasztalatok, a benyomások, az élmények, a vélemények cseréje a kortársak között a jelenről, a jelenvaló múltról s az esetleges jövőről. Ezekben a dialógusokban jelenik meg az egyén viszonya a világhoz, amelyben él, kísérik mozgását a szociális térben és a történelmi időben. A folyamat belső és külső körülményeinek összejátszása bonyolult, többnyire »sem megfigyelni, sem megfilmesíteni« nem lehet – az élettörténeti elbeszélésekből tárulhat fel”.[3]

Új könyvében, A társas világ környezeteiben – mely várhatóan ugyanúgy több kiadást megél majd, mint az előző –, az emberi magatartás, cselekvés/viselkedés repertoárjának körülhatárolt, történetileg változó, de sokszor ismétlődő mintázatának verzióival foglalkozik. Ebben az intézményesülés, az emberi cselekvés, a viselkedésminták természet és társadalom meghatározta dimenzióival, a közösségi-gazdálkodási együtthatások kiváltotta válsághelyzetekkel, továbbá az ezekre történetileg adott köznapi reakciókkal keres inherens összefüggéseket, vagy még mélyebben: dialógusokat az egyén társas környezeteiről. Ilyenek között első helyre illeszti, a kötet anyagának nagyobbik felébe ötvözi az antropogén (azaz ember alkotta környezeti, társadalom befolyásolta természeti) tünemények fejlődés- és változásrajzát, majd ezek tudományos interpretációinak, forráselemző kutatási eredményeinek jól megalapozott építményét, hogy utóbb rákeressen a történő történelem és a megelőző korok társadalmi vergődés- és alkalmazkodástendenciáinak lényegére, az adaptálódni képes ember természetrajzára, és a természet szabta emberi alaprajzolatra is. Antropocentrikus érdeklődéssel az antropogén elemek, struktúrák, elemi működésdimenziók lényege felé jártában, az útfüggő és jelentésorientált közösségi viselkedési modellekbe kíváncsiskodva…

Az alak- és jelentéstudományi leágazásokat, melyek (saját minősítésem szerint) társadalom-morfológiai belátások felé vezetnek, a második nagyobb blokkban az emberi létállapotok, életminták, életutak és életvilágok közösségi-kommunikatív leírására, elbeszélésmódok lehetséges tudományfilozófiájára összpontosítva kínálja. „Az antropológiai belátások ellenére látnunk kell, hogy társadalmak és gazdaságaik hibrid konfigurációk, amelyek formálásában számos tényező (vallás, hagyomány, eszmék, politika, ökológiai környezet stb.) játszik közre. Tény, hogy az ember alkotta társadalmak csak az utópiákban eszményiek, a valóságban történelmi-kulturális kötöttségeik vannak” (173. p.) – írja e második nagy egység előzményeként, de az első nagy egység végén, a tőkegazdaság és társadalmiviselkedés-tudományok fejezetei közötti átvezetésben. Talán egy konvencionálisabb társadalomvizsgálódási modellben az első részt a természet emberi leigázásával és az ember (mint antropológiai tünemény) természeti jelenségekhez kapcsolódó nehézkes (de folytonos) adaptálódásával lehetne vázolni – hogy ne mondjak „társadalmi felépítmény” alapjául szolgáló gazdasági-életviteli alapot mindjárt –, s a kötet második nagy egysége magukról a reprezentálható felépítményekről, sőt társadalmi gondolkodásban meggyökerezett konstrukciókról kialakított visszképet, a kutató egyén ráébredését, sőt rádöbbenését tükrözi arra, mi minden tűnik alapvetően másnak, ha a megfigyelt szociális világ megfigyelői attitűdtől is függő konstruktumait elemezzük.

A kötet két nagyobb blokkjában is ekként bánik Pászka az első nagy, rendszeralkotó és korszakosan is új értelmezési egység forrásaival, historikus lenyomatokkal, könyvtári és levéltári válogatással, korábbi társadalomfilozófusok, közgazdászok, a világgazdaság vagy az egyetemes történelem korszakos elemzőinek adatbázisával is. Az antropogén-természeti tényezők együtthatása fejezetben és a valóság rekonstrukcióját mint saját módszertani aspektusát ismertető részben hasonló az alapállása. Mondhatni: fölfedez, tételez, kérdez, kutat, konstatál, elemez, értelmez, összefüggésrendbe állít, verifikál, újrakérdez, újraválaszol… S ennek révén kapunk tőle olyan összképet, melyet csak a legkiválóbb s legnagyobb korszakalkotó elmék vázoltak eddig. Ezt a kompendiumot, historikus és természeti körképet pedig Pászka épp arra használja, hogy magára a kutató tekintetére, a pillantásával átfogható horizontra, de azon belül a történő történelem csoportjaira, egyéneire és környezetükkel szimbiózisban/konfliktusosan élők reflektáló köreire kérdezzen rá, hisz ők mindig is csak átélhették, elszenvedhették, maximum elpanaszolhatták a velük megesett életvilágot és mikrohistóriát. Saját szavaival: „A kutató az, aki egy másik modell szerint tárgyiasíthatja megfigyeléseit, tehát nem úgy, vagy abban a formában, s azzal a relevanciasúlyozással, ahogy az alany elbeszélte. A fenomenológiai perspektívában, tehát az alany és kutató »kortársak«, csakhogy az imént jelzett értelemben kettőjük viszonya aszimmetrikus. A kérdésnek ez az aspektusa több mint bonyolult, megértése viszont szükségessé teszi a kutató-alany dialógushelyzetben elfoglalt szerepeik tisztázását, amelyet az »én-te« reláció mentén vázolunk fel. Megjegyzendő: az én-te reláció nem statikus, folyamatszerű…” (207. p.).

A megjegyzést apró kiterjesztéssel erősítve: a folyamatszerűség magán a teljes művön belül is kulcsfogalom, a sodrás és értelmezési keret kölcsönviszonyának, a belátás hullámainak és partjainak interakcióira érzékeny értelmezési tartomány. Ennek alapképletét több verzióban is fölleljük a korpuszban, de kifejtett változatát a társadalomkutató önreflexív attitűdje révén teszi érzékletessé a szerző. Miután a könyv meghatározó (új, az elméleti blokknál frissebb) fejlődéstörténeti fejezeteiben Pászka a társadalomtörténész szemüvegén tekinti át az evolúciós perspektívák és narratívák érzékletes verzióit, ezért magáról a társadalomkutató kutatásmetodikájáról, a gondolkodás- és fejlesztéstörténettel foglalkozó fejezete már szinte önellentmondásig hangolja a narratív interpretációk kikötéseit. „A beszélgetéselemzések azt mutatják, hogy a beszélgetés folyamán az interakcióban lévő felek közötti reflexív viszony mellett szokásviszonyok is fennállnak, amelyek a beszédaktusokat egységbe fogják. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az emberek részt vesznek beszélgetésekben, hanem arról, hogy bármely beszélgetés többet tartalmaz, mint amit a beszélgető felek feltételeznek. A szociolingvisztikának a kommunikáció folyamatában való alkalmazása tehát azt feltételezi, hogy társas beszédcselekvés nem egyszerűen meghallgatást igényel, nemcsak információátvitel, hanem a beszélgetők a »jelentés kibontakozó spiráljában« merülnek el, vagyis az egyszerű jelentéshordozó megnyilvánulásoktól haladnak a bonyolultabbak, összetettebbek felé” (202. p.).

E jelentésesség, s maga a hermeneutikai folyamat is egyszerűsödik ugyanakkor, a szerző és elődei bonyolult okfejtéseit a válaszadó, a kérdezett narratívái, önkifejezési rutinja, kommunikatív érzékenysége, s maga az ezekhez kapcsolódó megismerői/kutatói viszony alakítja, pontosítja vagy bonyolítja: „A kérdés az, hogy akkor miért és hol válik felismerhetetlenné a szerzőség problémája. Itt több változat jöhet szóba, valamennyi az interjúszituációban nyert adatbázis feldolgozásával, illetve közléssel kapcsolatos. Az etnográfiában s az antropológiában gyakori, hogy a kutató kettőjük dialógusát monológgá alakítja át a feldolgozás vagy a publikálásra való előkészítés során. Technikailag a dialógusnak monológgá való átalakítását rendszerint úgy oldják meg, hogy a kutató párbeszédet vezérlő kérdéseit kitörlik, így egy viszonylag összefüggő, koherens szöveget nyernek. Egy olyan konvencionális, narratív elbeszélésformát (bevezető – elbeszélés – lezárás) hoznak létre, amelyben a diakrónia érvényesül, ezzel a szóbeli elbeszélést történetté alakítják át, egy személy életének történetévé. Számos ésszerű érv szól ezen eljárásmód mellett és ellen. Kétségtelen, az így megformált elbeszélésben az »én« elbeszélő-főszereplő életének narratívája megbízhatósága jobban érvényre jut, mert függetlenül attól, hogy a tulajdonneve fel van-e tüntetve vagy sem, mégis látható, hogy egy identikus személyről van szó, vagyis egy olyan személyről, akinek személyazonossága ellenőrizhető, így a szerzőség kiléte sem kétséges. Még akkor sem, ha a kutató például egy kötetben tematikus élettörténeti elbeszélésgyűjteményt ad közlésre, és az ő neve jelenik meg a borítólapon. (203. p.) […] Gadamer is a szóbeliség és az írás hermeneutikáját élesen elválasztotta egymástól. A szóbeliség Schleiermachernél kap kitüntetett szerepet, amit Gadamer pszichologizmusnak tartott és kiiktatott a hermeneutikából, mivel az bevonja a szerzőt is az elemzésbe. A hermeneutika tárgya tehát kizárólagosan az írásos szöveg. Hasonlóan vélekedik Ricoeur is. A jelent kutató-elemző társadalomtudománynak azonban nemcsak írásos szövegekkel, dokumentumokkal, produktumokkal van dolga, mint a történésznek. A kettő annyiban hasonlít, hogy mindkettőnek eseményekkel van dolga: a történettudomány a múlt eseményeit dokumentumokból rekonstruálja, a szociológia számára a jelen az élő eleven emberek jelentésadásai, amelyek az eseményeket dialógusokban, egyéb társalgási és vitahelyzetekben, szóban adják elő. Pontosabban az adatbázis előállításában egyaránt részt vesz a kutató és az adatközlő. A probléma nem az tehát, hogy az élőbeszéd leírható, illetve le is jegyzik, hiszen az antropológiában ennek a technikának nagy múltja van, hanem az, hogy »mit rögzítünk«; más szóval a szöveg, a »diskurzusrögzítés« mire irányul. A rendkívül változatos és különböző szintű beszédmódokból mi az, ami rögzítésre érdemes…” (176. p.).

Rövidebben: a diskurzusrögzítés és a szövegvalóság leképeződésének valóságrelációi már önmagukban is többrétegűek, továbbá plurálisak. Pászka a „társas világ környezeteiről” ír könyvet, jogosan kérdezi tehát, kik és mi szerint társas ez, milyen tudástörténeti és hermeneutikai befogadásszertartás előzi meg vagy veszi körül a közlő, a befogadó, értelmező és jelentéstulajdonító aktust magában a társadalomtudományi kutatásban, s kivel beszéli/beszélheti meg mindezt a metodikai dilemmát. Mint válaszképpen összegzi: „Adatbázisunkat írásban rögzített szövegek képezik, többségükben narratív jellegűek, amelyek az emberektől függő és tőlük független látott, illetve hallott környezeti eseményeket történetekbe ágyazva beszélik el. Az ilyen és hasonló típusú dokumentumok sajátosságairól korábban hosszabban értekeztünk, itt csupán ismételten arra utalhatunk, hogy minden ember által írásban és szóban elbeszélt eseménytörténet (Webernél cselekvés) szubjektív, szándékolt, motivált. Vagyis a valóság reflektált kifejezése, és nem maga a nyers valóság, hanem az a valóság, amelyről képet alkot a megfigyelő, ahogyan azt látta/látja/láttatja. A kvantumelméletből is közismert, hogy a megfigyelő és megfigyelt tárgy viszonya nem semleges. Heisenberg és Born előtt jóval, Dilthey már értekezett arról a hermeneutikai problémáról, hogy mi minden befolyásolja a megfigyelő és megfigyelt viszonyát; újabban Luhmann aktualizálta Mannheim Károly tudásszociológiai látleletét, és megfontolandónak vélte a megfigyelő megfigyelését is. […] Bármely tudományos kutatásnak az időjárás, járvány, közbiztonság múltbeli szenvedésnarratíváit kétségtelen konceptualizálnia kell, előfeltevéseit az adatbázis ismeretében fogalmi-elméleti keretekbe kell illesztenie, mely kijelöli a téma feldolgozásának szándékolt menetét. Azonban mindez nem jelentheti azt, hogy az ismert, elfogadott konvencionális paradigmák egyetemes sémáiba kényszerítjük a tényanyagot. Nem állítjuk azt, hogy az említett sémák használhatatlanok, csupán arra utalunk, amikor az együtthatás fogalmába néhány térben és időben változó tényezőt bevonunk, akkor a tényezők társadalmi-kulturális kötöttségei döntik el, mi az, ami a konvencionális sémákat követ, általánosításokra nyit rést, és mi az, ami lokális, partikuláris, egyedi. Az életvilág, a természet és társadalom világának egysége, amint arra a fentebbiek során is utaltunk, egyetemes, mert minden létező emberi szerveződés létfeltételének az alapja/kerete. Az emberi lét cselekvésorientációja alapvetően alkalmazkodás, a szerveződési formái és annak tartalmai tágabb és szűkebb értelemben is az adaptáció módozatait jelenítik meg. Nem véletlen, hogy a múltban a környezet kihívásaira adott válaszok különbözőek voltak…” (16–17. p.).

Az életvilág, a társadalmilag felépített valóságképzetek, az írott szövegek és az élőbeszéd narratív sajátlagosságai alapján, hermeneutikai pozícióra építve fejti ki, hogy „a diskurzus írásban rögzített formája »lehet« a Ricoeur által javasolt értelmező tudomány tárgya, mert csak az írott szöveg garancia arra, hogy a dialógus univerzális lehet, hiszen hozzáférhető mindenki számára, mindenütt és mindenkor, aki érdeklődést mutat iránta. Ricoeur, miután tisztázta, hogy mi a szöveg, mi az élőbeszéd és az írott szöveg közötti különbség, miközben mindkettőt szövegnek, a diskurzus (megnyilatkozás) módjának tekinti, az írott szöveget jelöli meg az értelmező tudomány tárgyának, mivel Max Weber is »ésszerűen vezérelt magatartásként definiálta ezt a tárgyat«. A kérdés továbbá az, hogy vajon az »ésszerűen vezérelt magatartás« kiegészíti-e azt, amit Ricoeur »olvashatóság jellegnek« nevez. A következő lépésben, tehát, a diskurzus fentebb vázolt négy kritériumát – időbeliség, diskurzusesemény, világ, kommunikációs jellemzőket – az »ésszerűen vezérelt cselekvés« fogalmára vonatkoztatja, amit szintén egy négyes tagolásban old meg…” (184-185. p.).

Valahol talán e többrétegű, sokszereplős folyamat és szituatív érvényesülése is úgy redukálható, hogy a kommunikatív diskurzus szintje nem csupán hermeneutikai alapokhoz, de referenciális válaszokhoz, kutatói reflexióhoz is jelentős mértékben kötött. Anélkül, hogy a magam kontúrjaival össze akarnám zavarni a Pászka föltárta, jól áttekinthető és sokrétegűen mély struktúra erővonalait, csupán arra fókuszálok, amit a szerző az „antropológiai állandó” kapcsán foglal tézisbe. Itt is, mint a kötetben végig, „a konceptuális társadalomtudomány alapozási kísérletében, az eszmék és az életmód egymásra vonatkoztatásakor”, a megértés határairól, s főképp a közösségi határok értelmezésmargóiról van szó talán. A történeti kontextusban Pászka kiemeli, hogy Peter Winch eredendően Max Weberre épülő szabályvezérelt cselevés-tulajdonításáról, Gadamer erre reflektáló okfejtéseiről, egészében a társadalmi kontextusnak tulajdonított jelentőségről van szó, minthogy „ez teszi lehetővé, hogy megértsük a jelentését annak, amit az emberek tettek, tesznek és mondanak”, továbbá a lehetőséget, amiről Weber mint az „ésszerűen (racionálisan) vezérelt cselekvés, viselkedés elve és a diskurzus közötti kapcsolatról, és diszkurzív és nem diszkurzív eszmékről beszél”. Az ehhez kapcsolt ricoeuri és austini beszédaktus-elmélet azon felismerése, hogy a beszédaktus típusai cselekvéstípusok, már átvezet a hermeneutikát módszernek tekintő eljárásokhoz és interpretációkhoz, a metodológia a szövegre és a szövegértelmezésre vonatkozó módszertani rendjéhez, amely „új eljárást nyit meg a magyarázat és megértés viszonyában”. Ugyanis „Gadamer javaslata az volt, hogy a megértés és az értelmezés egymást feltételezik, nincs megértés értelmezés nélkül. Ricoeur, láthatóan, nem helyettesíti az értelmezést a »magyarázattal«, hanem a magyarázatot bevonja az értelmezés előterébe, s új feladatot szán neki. A hagyományos elgondolásban Ricoeur itt elsősorban Diltheyre utal, akinél magyarázat és az értelmezés egymást kizárták, mivel a magyarázatot a természettudós módjára, míg az értelmezést a történész eljárás módjára vonatkoztatta. A 19. század végén a valamely szöveggel kapcsolatos magatartást a »magyarázat« és az »értelmezés« terminussal összegezték. Dilthey a természettudományoktól átvett és a pozitivizmus által a történettudományokra alkalmazott érthetőségi modellt magyarázatnak nevezte. Az értelmezést pedig a megértés pszichológiából származtatott formájának tekintette, s abban a szellemtudományok alapvető, egyetlen magatartását látta, amely által megvonható a különbség a szellemtudományok és a természettudományok között. Ugyanakkor Diltheyre vezethető vissza a hermeneutika belső kettéosztottsága, mely szerint a megért–értelmez kettősében a megértés az alap, azonban a megértést a lélektanra, míg az értelmezést a tárgyiasult formákra való vonatkoztatással pszichologizálta. Márpedig a megértés–értelmezés tudományosság-igénye éppen a depszichologizálást sürgette” (190–191. p.).

A könyv egészében Pászka alig tesz mást, mint a legeltérőbb interpretációk fölidézésével maga is interpretálja a társadalmi képződményeket, beleértve a gazdaságot, történelmet, kreatív képzeletet, imaginatív életvilágot, konstruktív megoldási és adaptációs rutinokat, megismeréstudományi képleteket, elbeszélésmódokat – mint ezt a nyolcvanas években bekövetkezett antropológiai értelmezésfolyamat értelmezői is teszik. Az ember és társas környezetének, életvilágainak és kölcsönös függésrendjeinek megismerése azonban a cselekvésmodellek és tanult mintázatok sok huzallal behálózott rendszerében képesek „társadalmi környezetet” teremteni, ezért ezek belátását és megértését is az emberszabású létfeltételek („ember okozta”) természeti események fogalmi-elméleteinek kijelölésével kell illetnie a kutató pillantásának. „A megoldandó feladat nem a különböző szakterületek európai léptékű ismerethalmazainak egymás mellé szerkesztésének módjában rejlik, hanem a téma tartalmi sokszínűségét egységbe fogó, irányító fogalmi-elméleti séma megalapozásában”, a diskurzusok és distanciák fölidézésében, a szociológia tudományának és kockázatbelátási rugalmasságának (Risk and Culture) képességében inkább. Mégpedig a valóságkonstrukciók dimenziójában elsőként. „A klímaváltozás tudatosodásával párhuzamosan több oldalról is bírálat éri a szociológia klasszikusainak nyomdokain haladó vonulatát, amely a korai ipari forradalom ideológiája mentén továbbra is a természeti környezet meghódítását, leigázását tekinti a társadalmiasulás kritériumának”, mivel „…a szociológia nem volt »teoretikusan felkészülve«, a témát »szinte kezdettől fogva a természettudományoknak adta át, igyekezett is megszabadulni tőle, a társadalmat és annak részeit, illetve a társadalmon belüli perspektívákat részesítette előnyben«” (idézi Luhmannt). Ennek révén ugyanis „a szociológia helyett jó részt a társadalmi kommunikáció tematizálja az ökológiai közbeszédet. Az utóbbi évtized kockázatdiskurzusaiban s a reflexív szociológia modernizációs elméleteiben (Beck, Lash, Giddens) az ökológia, a klímaváltozás fogalma, definíciója körüli viták a politika, a gazdaság »új« munkamegosztására, a kulturális beágyazottságra és a témában zajló diskurzusok »inszcenárió« értelmében vett konstruált jellemzőire hívják fel a figyelmet. A reflexív szociológia belátásában az a természet, amire a különböző »kulturális mintákból« kiindulva hivatkoznak, »már nem létezik«. S »ami van (…), az különböző társadalmiasult formája a természetnek«, amelyet tudományos világszemlélet alakított ki, és amelyben a »klímakutatók absztrakt modelljei határozzák meg a mindennapi cselekvéseket«. Az összehasonlító antropológia (Science studies) radikálisabban fogalmaz: »azok a szociológiák, amelyek csak a társadalmi köré épülnek, amelyek talán csak azáltal maradnak fenn, hogy a „hatalom” és a „legitimitás” szavakat ismételgetik, [zavaróak], mert a szociológusok sem a tárgyak tartalmával, sem a nyelvek világával nem tudnak megbirkózni, pedig mégiscsak ezek hozzák létre a társadalmat«. A tárgyak tartalma és a nyelvek világa ebben a megközelítésben a duális világlátás meghaladását sürgeti, vagyis azt, hogy a természet és társadalom nem két ellentétes transzcendencia, hanem egy és ugyanaz, a kettő között a közvetítések gyakorlata által a »társadalom minden egyes állapotának megfelel a természet egy-egy állapota«…” (9–10. p.). Ebből fakad tehát a kérdés (Bruno Latour és Ulrich Beck megfontolásai nyomán), hogy „mennyiben tartható továbbra is az a szociológiai beállítódás, amely »mindent társadalmi kérdéssé redukál«, és figyelmen kívül hagyja a természet–társadalom kölcsönhatásának »is-is jellegét«. Az ilyen és hasonló belátás aktuális perspektívából vetődik fel, amely az emberi világot most már nem csupán kulturális hatásösszefüggéseiben próbálja értelmezni”, hanem a hatások kiegyenlítődése, a következmények természetrombolásra és valóságalkotásra kiható verziói újrafogalmazzák az alapvető paradigmákat (11. p.).

Ez a „latouriánus” és „beckista” interpretáció különösen kihívó a szerzői alapállás bázisán: Ulrich Beck észrevételei „az angolszász diskurzus- és kultúraelméletek valóságkonstrukcióját bírálják, amelyek a laikusok ismereteit hangsúlyozva, az aktor- és intézményi tényezőknek tulajdonítanak elsőbbséget. Ezekben ugyanis, a »természetrombolás« materiális és szimbolikus tartalma »cselekvéscentrikus« irányt vett, ami »diszkurzív szerkezetátalakításban« nyilvánul meg: létrehoznak, formálnak és megváltoztatnak »kognitív struktúrákat«, »elbeszélésmodelleket«, »tabukat«, így a »valóság a cselekvés célja és produktuma lesz«, miáltal a »valóság« felépítésében egy »kétértelműség« válik dominánssá” (11. p.). Ezért immár a világátalakító víziók és a cselekvések aktor- vagy intézményelmélete olyan kognitív tudáskonstrukcióvá lesz, melynek kérdésfelvetése redukálódik (Becket idézve): „hogyan (re)produkáljuk diskurzív eszközökkel a »valóságot« önmagában. A válaszok aszerint különböznek, hogy »több vagy kevesebb valóság van birtokukban«”. Pászka itt rámutat Beck, s mögötte Mary Douglas és Aron Wildavsky veszélykultúra-fogalmára, „mely szerint »nem volt lényeges különbség az őskor és a fejlett civilizációk veszélyei között«. A kérdés ilyetén megközelítése Beck szerint „rávilágít egy szociológiára (annak hibájára), amely mindent társadalmi kérdésre redukál, és figyelmen kívül hagyja a kockázatok immaterialitását (társadalmi inszcenárió) és a materiális jellegét (fizikai változás, pusztítás) is-is jellegét”. Ezzel azonban „láthatóan az ökológiai diskurzus konstruktivista vonulata, a természetrombolás mentén kibontakozó »világmegváltó« tudáskonstrukciókban lehorgonyzott. Valóságképe konstruált, így a duális világkép meghaladását célzó »is-is« relációt Beck a »valóság« egy újabb fogalmával semlegesíti. A valóság »önmaga«, mint megjegyzi, ember(ek) cselekvése, cselekvési struktúrák, cselekvési rutinok, észlelési minták stb. összeszövődéseiben valósul meg, illetve alakul át. Következésképpen az emberi cselekvésen kívül eső valóságot – materiális és szimbolikus értelemben egyaránt – nehéz elképzelni. Ha ez így van, akkor a valóság »önmagában« nem létezik, csak azáltal, ha az ember létrehozza, megalkotja, valamilyen materiális és immateriális formában megjeleníti. Más szóval a diszkurzív szerkezetátalakításnak is a valóságot valamiből, valamiért létre kell hoznia. Beck is a valóságot társas világgal azonosítja, s a valóság »önmaga« ebből felépített, megalkotott. Valóságfogalmában a természet, a társas valóság létének fizikai-tárgyi feltételei, csupán mint (természet-)rombolás objektuma van jelen. A nehézség ott kezdődik, hogyha ragaszkodunk a valóság egy olyan megközelítéséhez, ahol a valóság önmagában a cselekvés értelmében vett valóság, társadalmilag felépített, és a természet csak az adottság értelmében vett valóság, akkor eltávolodunk annak beismerésétől, hogy a természet akárcsak az ember az ökoszisztéma cselekvő része. A kérdés tehát az, hogyha felszámoljuk a természet és társadalom dualizmusát, s elismerjük a kettő kölcsönhatását, akkor továbbra is a társas cselekvés, a társas interakció, a célracionális cselekvés stb. fogalmai alkalmasak-e az emberi és nem emberi viszonyok megértő értelmezésében?” (10–12. p.)

Pászka egész könyve valahol az univerzális, mélyen és szélesen historikus, ugyanakkor állandó változandóságában is roppant nehezen megragadható folyamatszerűségek, ciklusok, értelmezések és narratívák lankái közötti evickélés. Sikeres, sőt látványos vadvízi kaland ez, melyben a zuhatagok és kövek hullámvetése nemcsak adaptációs stratégiát kíván meg a mindenkori társadalmi aktoroktól, hanem magától az értelmező pillantásától, az elbeszélő narrációjától is. Ugyanis a történetmondást a beszédeseményeken át vezeti, a tudomány paradigmáit a megérthetőségek mellett a szóbelivé tétel és elemezhetőség tesztjének is aláveti „az antropológiai állandót” keresve. „A beszédesemények tehát azoknak a szimbolikus formáknak a rendszere, amely által a közösségek és tagjaik értelmezik és teremtik történelmüket. A beszéd egyetemes és sajátos funkciói nem a roppant változatosság tagadását jelentik, hanem azt, hogy miközben partikuláris értelemben kulturálisan meghatározott szabályokat követ, általános értelemben mindenütt és mindenhol életre kel és szimbólumokban ölt alakot. A tapasztalatok konstrukciós jellege a nyelvből mint szimbólumalkotó és -hordozó antropológiai állandóból származik. Vagyis a nyelv emberi lényünk, létünk lényege, amely kommunikatív cselekvésben alakult ki, az tartja fenn, alapjában az emberré válás, az antroposzociogenézis alapja. A nyelv szimbólumfunkciója teremt rendet a körülöttünk lévő összevisszaságban, a szimbólum a rendet jelentéssel ruházza fel. Más szóval: a szimbólumok a jelentéskeresés eszközei vagy termékei, amelyek értékekkel és érzelmekkel terheltek. Röviden: maga a rend, amely szimbólumokban jut kifejezésre, kulturálisan szabályozott emberi konstrukció. Azonban a szimbólumok nem dolgokat, hanem a fogalmakat jelentik, vagyis Ernst Cassirer megfogalmazásában a szimbólum az, ami telítetté válik jelentéssel. A szavak pedig a fogalmakat érintő viselkedésre késztetnek bennünket. Egy szimbólumnak közösségi jelentése van, amelyet kommunikálni lehet, ezek a jelentések az adott társadalom kultúrájában és a hagyományában gyökereznek, s a társadalom egységének és differenciálódásának mértéke szerint változnak. A kultúra és a hagyomány befogadása változó, így a szimbólum jelentése használatának itt és most kontextusától meghatározott, konkrét helyzetben nyeri jelentését, sőt a szimbólum jelentése minden használattal változik és gazdagodik. Ami számunkra fontos, hogy a szimbólumok az egyéni és közösségi cselekedeteket, viselkedéseket formálják, s a szimbólumokat maguk a hagyományok, a történelmi, a nyelvi és a szociális szükségletek alakítják, amelyek minden társdalomban kontextusfüggőek. Következésképpen, a szimbólum és használatának módja szociokulturálisan meghatározott. A társadalomtudományok, függetlenül attól, hogy »szövegalapúnak« vagy egyébnek nevezzük, továbbra is hermeneutikai alapokon képzelhetők el” (203–205. p.).

Nem redukálni, csupán a szövegfolyamból kiemelt cseppnyi mintákat látható „keretbe” rakni próbálom, mikor a megismerés, értelmezés, általánosítás, specifikálás mint beszédcselekvési megoldás sikerét értékelem Pászka munkájában. Ez szükségképpen el kell gondolkodtasson bennünket, amikor annak képzetével élünk, hogy társadalomtudományt művelünk, megértést termelünk, megismerő rutinokkal élünk. Ez a szerzői hermeneutikai pozíció a ricoeuri aspektusban is „több mint kétséges, hiszen a beszéd etnográfiája, mint láttuk, a mindennapi beszédcselekvés egyszerűbb formáit próbálta fogalmilag rögzíteni, s az összetettebb formákat nem érintette, ennek ellenére közelebb visz Ricoeur szemantikai belátásainak hermeneutikai alkalmazásához. A spontaneitás, önkényesség mellett azonban a személyiség egész státusát áthatja, átszövi a környezetéhez való verbális és nem verbális igazodás, megfelelés. Függetlenül attól, hogy egy szerencsésebb vagy egy szerencsétlenebb embercsoporthoz tartozunk, a csoport elvárásokat támaszt, igazodási mintákat nyújt, amelyek óhatatlanul megjelennek közléseinkben, abban, ahogyan a szavakat használjuk, amelyek végeredményben személyiségünk egészének értékelésére utaló jelek. Más szóval: a nyelv funkciója a nyelvet használók szándékaiban és hatásaiban, a szándékolt és nem szándékolt beszédcselekvésben érhetők tetten, amit két nyelvi adottságban jelölnek meg: a szemantikaiban és a szintaktikaiban. A szemantika kulcsa a hogyan értés, a szintaxis pedig a logikai és nyelvtani műveletekkel foglalkozik…” (203. p.).

Pászka Imre beszédcselekvése kiadós értelmezési feladat, s mint szemantikai állandót ezután már megkerülhetetlenül figyelembe kell vennünk, ha társas világ(ok) környezeteinek elemzésébe fognánk a jövőben. A kötet végére emelt Dimitrie Gusti-tanulmány (218–234. p.) ennek már részben mintája, példája is, de látszólag mintegy perszonálisra szűkíti a tudományos életvilágok funkcionális működésrendjébe illeszkedő kutató komplex szociálpszichológiai-tudománytörténeti-hermeneutikai oeuvre-jét. Erre a sorsra determinált Pászka új könyve is, amely mint jelenkori társas világunk beszédeseménye, a majdani sorsesemények meghatározó részévé válhat, jó eséllyel. Kötetének gondolatgazdagsága és lehengerlő anyagbősége mellett szinte már bevezetőjében is olyan filozófiai/antropológiai (vagy épp filozófiai antropológiai) dilemmát hoz terítékre, melyről az olvasónak elemi döntést kell hoznia, hogy értelmezési keretét aktivizálja. Ez a kettősség a történő világ, a zajló események, az emberi fejlődéstörténet (?evolúció-história?) tényszerűségeinek, s e bizonyságkészlet elbeszélhetőségének, narratív közléstechnikák gondolati beágyazásának viszonyrendszerébe vezet. Nem véletlenül nevezi a kötetben igen kitartóan „az emberi cselekvés, viselkedés-minták… természet-társadalom együtthatása kiváltotta válsághelyzetekre adott reakciók” rendszerének (lásd a hátoldali ismertetőt), melyből a kulcsfogalom az együtthatás. A „szemtől szemben párbeszéd-helyzetek természete, a zárt gondolkodás- és tudáskészletek, a már megélt és lehetséges klímaváltozásokhoz való alkalmazkodásban megnyilvánuló emberi találékonyság” társadalmi intézményei, normái, szervezetei adják a dilemma egyik, „objektivált” oldalát, s a másik oldalon ott az Ember, a maga akár nagy-, akár kisbetűs sodródásával, kiszolgáltatottságával, szenvedő és túlélni képes stratégiáival. Ez az értelemvezérelt gondolatmenet, s alanyaként a változó Ember ekképp valamely antropológiai aspektust vesz fel, másképp fogalmazva: az evolucionista (és mellé a strukturalista) antropológiai hagyományt preferálja a szerző, mindeközben azonban a kultúrakutatás terén is negyedszázadosan új szempontrendszert konstruál hozzá, vagyis a narratív, a személyes, az átélt és elbeszélt szocio-fugális gondolkodásmódok követésében leli örömét, valamiképpen ezért még az sem kizárt, hogy e társas világok elméleti leírásában a szerző egy maga teremtette antropológiai szférát teljesít ki, melyben a cselekvés- és viselkedésrepertoárok formálta világ(ok) csupán a narratívák terében jelennek meg „empíriaként”, valójában egyfajta metaelmélet tárgyaivá élemednek, ezzel puszta hipotetikus mintakészletet sejtetnek. Ám ez sem kevés, tessen csak követni bírni, vagy felülmúlni…!

[1] A román hivatáselit: identitás és legitimitásválság, Budapest, Osiris,1999, 185 p.; Elit, elitek a lokális kistérségi társadalomban, Szeged, Belvedere Meridionale, 2010, 328 p.

[2] A fordított folyamatok struktúrái. Eszme- és tudástörténeti tanulmányok, esszék. Szeged, Belvedere Meridionale, 2006, 360 p.

[3] Pászka Imre: Narratív történetformák. A megértő szociológia nézőpontjából. Szeged, Belvedere Meridionale–Szegedi Egyetemi Kiadó, 2009, 554 p. Ugyanez nagydoktori disszertációként, 2011, Szegedi Tudományegyetem. http://real-d.mtak.hu/376/

A komáromi Etnológiai Központ húsz éve

Kronológia

 

Összeállította: L. Juhász Ilona és Liszka József

 

Amikor éppen megéljük a jelent, úgy tűnik, hogy egy soha el nem felejthető esemény részesei vagyunk. Aztán az idő mégis megmutatja… Például olyankor, ha egy intézmény legutóbbi húsz esztendejét próbáljuk a fennmaradt dokumentumok és az emlékezet alapján rekonstruálni. Az alábbi kronológia, noha a benne foglaltaknak tevékeny részesei voltunk, igen sok forrástípusból rakódott egybe: ahogy fentebb említettük, fontos szerepet játszott benne az emlékezés, amit viszont más kútfőkkel (úgymint korabeli meghívók, programok, újságcikkek, naptárak, a Fórum Intézet honlapján fellelhető dokumentumok stb.) próbáltunk egzakt(abb)á tenni. És még így is biztosak vagyunk benne, hogy az alábbi áttekintés nem teljes, nem teljesen pontos. Talán mégis nyújt bizonyos, vázlatos képet arról a sokrétű tevékenységhalmazról, ami az Etnológiai Központ elmúlt két évtizedét jellemezte. Az érdeklődő valamivel többet tud meg ezzel kapcsolatban a Fórum Kisebbségkutató Intézet honlapjának megfelelő oldalain: http://foruminst.sk/szerkezet/etnologiai-kozpont/

 

1997

  1. október 1.

A dunaszerdahelyi székhelyű Fórum Intézet kihelyezett részlegeként Liszka József vezetésével és külső munkatársak bevonásával létrejön a komáromi Etnológiai Központ. Működését a volt Pártszékház egyik helyiségében kezdi meg.

 

1997 végén

Az Etnológiai Központ az egykori Centrál Szálloda első emeleti 3 kis hotelszobájába költözik, ahol helyet kap az adattár és a könyvtár. Nagyjából ugyanekkor létrejön a Szakrális Kisemlék Archívum is. L. Juhász Ilona elkezdi az adatgyűjtést a Liszka József által 1986-ig összeállított és 1988-ban megjelent (cseh)szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia folytatásaként az 1987–1988-as évek néprajzi termését közreadó kiadványhoz.

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Liszka József: Etnológiai Központ kezdte meg tevékenységét a szlovákiai Révkomáromban. Néprajzi Hírek 20, 1997/1–4, 31–33. p.

 

1998

 

  1. január 31.

Liszka József lemond a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság elnöki posztjáról azzal az indoklással, hogy az Etnológiai Központ igazgatója lett, s így véleménye szerint nem lenne erkölcsös, ha két fontos, a néprajzkutatással kapcsolatos szervezetnek, illetve intézménynek is ő lenne a vezetője. L. Juhász Ilona (az Etnológiai Központ munkatársa), aki az adminisztratív, titkári stb. feladatok ellátását végezte, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság titkáraként továbbra is ellátja a titkári és adminisztratív teendőket.

 

  1. február 6.

Liszka József a müncheni Széchenyi Kör meghívására a szlovákiai magyarok néprajzáról és a problémakör muzeológiai dokumentálásáról tartott előadást. Egyszersmind bemutatta a nemrégiben létrejött Etnológiai Központ célkitűzéseit, eddigi eredményeit és jövőbeni terveit.

 

  1. február 9.

A Passaui Egyetem Néprajzi Tanszéke meghívására Liszka József az egyetem néprajz szakos hallgatóinak, illetve külső érdeklődőknek a kisalföldi magyar farsangi szokásokról s azok közép-európai összefüggéseiről tartott előadást. Kérdésekre válaszolva a szlovákiai magyarság néprajzi kutatásának intézményes kereteit is vázolta.

 

  1. május 1–4.

Német nyelvterületen 1967-ben indult az a kezdeményezés, amelynek célja a szakrális kisemlékek számbavétele, dokumentálása volt, valamint kétévenként egy tudományos konferencia szervezése az ezen a területen tevékenykedő műkedvelők és szakemberek részére. A konferenciák helyszíne 1988-ig felváltva Németország és Ausztria, 2000-ben azonban a tanácskozás már egy volt szocialista országban, a csehországi Teplán került megrendezésre. A Hesseni Kisemlékkutató Egyesület, az Aši Múzeum (Muzeum Aš) munkatársai és a kisemlékkutatással foglalkozó több cseh kutató szervezésében került sor a Kisemlékkutatók XIII. Nemzetközi Konferenciájára. Az Etnológiai Központ képviseletében L. Juhász Ilona Erforschung den Totengedenken am Strassenrand in der Süd-Slowakei auf der Strecke zwischen Pressburg (Bratislava) und Rosenau [Az út menti haláljelek kutatása Dél-Szlovákiában a Pozsony és Rozsnyó közötti útszakaszon], Liszka József pedig Denkmäler des Hl. Johannes von Nepomuk auf dem nördlichen Teil der Kleinen Tiefebene [Nepomuki Szent János emlékei a Kisalföld északi részén] címmel tartott előadást. A konferencia résztvevői tanulmányi kiránduláson is részt vettek, amelyen a szélesebb környék szakrális kisemlékeivel ismerkedhettek meg.

 

  1. július 29.

A budapesti Európai Folklór Központ által, Jászberényben, Sokszínű Európa: illúzió vagy valóság címen megvalósított konferencián Liszka József „Akkoriban mind egyenlők voltunk…” Németek, magyarok és szlovákok együttélése Pozsonyban a 20. század első felében címen tartott előadást.

 

  1. szeptember 24.

A Békésen megrendezett XI. Országos Népi Építészeti Tanácskozáson Liszka József az Etnológiai Központ dokumentációs tevékenységéről számolt be a Szakrális kisemlékek a Kisalföld szlovákiai részén. A terminológia és a településszerkezeti kapcsolatok kérdései című előadásának keretében.

 

  1. október 6.

A 4. Szegedi Vallási Néprajzi Konferencián Liszka József „Növekszik, mint a prágai Jézuska ruhája…” Kísérlet egy proverbium művelődéstörténeti hátterének megvilágítására címen tartott előadást.

 

  1. október 17.

A győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola nemzetközi konferenciáján Liszka József Változásvizsgálatok a szlovákiai magyarság mindennapi kultúrájában címen tartott előadást.

 

  1. október 22.

A XI. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencián, a lengyelországi Cieszynben Liszka József Volkskultur des ungarischen Ethnikums in der Slowakei. Beispiel: die Kleine Tiefebene [A szlovákiai magyarok népi kultúrája. Kisalföldi példa] címen tartott előadást.

 

  1. október 28.

Az Etnológiai Központ fennállása egyéves évfordulója alkalmából a komáromi Tiszti Pavilon dísztermében ünnepi ülésre került sor. Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója az intézmény célkitűzéseiről, a konkrét tervekről, addigi eredményeiről beszélt. A rendezvényen az Etnológiai Központ két kiadványának bemutatására is sor került. Hála József, az ELTE Néprajzi Intézetének adjunktusa az Ág Tibor 70. születésnapjára megjelent kötetet (Szolgálatban. Folklorisztikai tanulmányok a 70 esztendős Ág Tibor tiszteletére), Lukács László, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum osztályvezetője pedig az L. Juhász Ilona által összeállított, az 1987–1988-as évek termését tartalmazó Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiát méltatta.

A rendezvényt „Az Istennek dicsőségére…” Szakrális kisemlékek a Kisalföldön címmel az Etnológiai Központ és a győri Xantus János Múzeum munkatársainak közös fotókiállításának megnyitója zárta, amely a komáromi Szent András-templom oratóriumában kapott helyett. A kiállítást a komáromi születésű folklorista, Erdélyi Zsuzsanna nyitotta meg. A kiállítás 1998. december 31-ig állt a látogatók rendelkezésére.

 

Kiadványok

 

  1. Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (19871988). Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 1998, 142 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 1./

 

Liszka József szerk.: Szolgálatban. Folklorisztikai tanulmányok a 70 esztendős Ág Tibor tiszteletére. L. Juhász Ilona közreműködésével szerkesztette Liszka József. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 1998, 130 p. /Notitia Historico-Ethnologica 1./

 

Liszka József szerkesztésében L. Juhász Ilona közreműködésével a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság és az Etnológiai Központ közös kiadásában Megjelenik a Hírharang című néprajzi tájékoztató füzet 1997 és 1998-as összevont száma.

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

–hilda– [Miskó Ildikó]: Néprajzkutatás tudományos igénnyel. Etnológiai Központ Komáromban. Szabad Újság 6, 1998/16, 9. p.

 

Kamoncza Márta: Modern műhely szeretne lenni. Egyéves az Etnológiai Központ. Tervei között szerepel a szlovákiai magyarok néprajzának feldolgozása. Új Szó 1998. 11. 6., 3. p.

 

Liszka József: Lelkesedéshez társult szakszerűség. A kisemlékek kutatóinak tanácskozása a csehországi Teplában. Komáromi Lapok 1998/19, 3. p.

 

Liszka József: Szakrális kisemlékek a Kisalföldön. Fotókiállítás. Műemléklap 3, 1999/5, 8. p.

 

 

1999

 

  1. február 24.

Az ipolysági Honti Múzeumban, a szlovákiai magyar muzeológusok szakmai találkozóján Liszka József Magyar múzeumalapítási kísérletek (Cseh)Szlovákiában 1918–1998 címen tartott előadást.

 

  1. március 10.

A Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézetében nyílt meg a komáromi Etnológiai Központ és a győri Xantus János Múzeum Szakrális kisemlékek a Kisalföldön című fényképkiállítása. A tárlat 1999. április 25-ig volt megtekinthető.

 

  1. április 14.

A tőketerebesi Honismereti Múzeumban nyílt meg a komáromi Etnológiai Központ és a győri Xantus János Múzeum Szakrális kisemlékek a Kisalföldön című, a Magyar Köztársaság pozsonyi Magyar Kulturális Intézete közreműködésével megrendezett fényképkiállítása. A tárlatot, amely f. év április 26-ig volt megtekinthető, Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója nyitotta meg.

 

  1. április 16.

A Márai Sándor Alapítvány Igazgatótanácsa a tudományos kutatás területén kifejtett kiemelkedő tevékenységéért Liszka Józsefet Nyitott Európáért Díjban részesítette. A pozsonyi Zichy-palotában tartott rendezvényen a díjazott munkásságát egykori tanára, az ELTE Folklore Tanszékének professzora, Voigt Vilmos méltatta.

 

  1. április 19.

A Magyar Néprajzi Társaság Folklór Szakosztálya ülésén a budapesti Néprajzi Múzeumban Liszka József Szakrális Kisemlék Archívum Komáromban. Egy nemrég létrehozott adatbázis fejlesztésének nehézségei és lehetőségei címen tartott előadást.

 

  1. április 29.

A budapesti Magyar Kultúra Alapítvány székházában a Fórum Intézet bemutatkozó rendezvényén Liszka József Etnológiai kutatások Szlovákiában a kilencvenes években. A Fórum Intézet Etnológiai Központja szerepe és feladatai, L. Juhász Ilona pedig Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiák címen tartott előadást.

 

  1. június 24.
  2. Juhász Ilona a Komáromi Polgári Klubbal közösen megszervezi a Madách-Posonium komáromi könyvesboltjában a dunaszerdahelyi székhelyű Gyurcsó István Alapítvány néprajzi témájú kiadványainak bemutatóját. Az eddig megjelent kötetek jelentőségét Liszka József méltatta. A kiadványsorozat legújabb darabjáról (Felsütött a nap sugára. Kelet-szlovákiai népdalok) maga a szerző, Ág Tibor népzenekutató is beszélt.

 

  1. október 6.

A győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola nemzetközi konferenciáján Liszka József Mátyás-mondák csallóközi hagyománya címen tartott előadást.

 

  1. december 1.

A Magyar Kultúra Alapítvány budapesti székházában nyílt meg a komáromi Etnológiai Központ „Az Istennek dicsőségére” című, a dél-szlovákiai szakrális kisemlékeket bemutató fényképkiállítása.

 

  1. december
  2. Juhász Ilona, miután megszervezte a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság gyermek és felnőtt kategóriában meghirdetett néprajzi gyűjtőpályázatát (Szentcsalád-járás), ellátva minden feladatot a felhívás közzétételétől a díjak bebiztosításán át a díjátadó ünnepségig és azt követően a jutalmak postázásáig, lemondott a titkári tisztségéről, amelyet 9 évig töltött be. Ezáltal az Etnológiai Központ megszűnt a Szlovákiai Néprajzi Társaság ügyintéző székhelye lenni. A Társaság tulajdonában lévő számítógépet és fénymásolót, valamint elektromos írógépet a Társaság elnöke és alelnöke elszállította.

 

Kiadványok

 

  1. Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (19891990). Dunaszerdahely: Lilium Aurum 1999, 159 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 2./

 

Liszka József szerkesztésében L. Juhász Ilona közreműködésével a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság és az Etnológiai Központ közös kiadásában Megjelenik a Hírharang című néprajzi tájékoztató füzet 1999/1. és 1999/2. száma.

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Grendel Ágota: Hallassa hangját a szakma! Beszélgetés Liszka Józseffel az Etnológiai Központ tervezeteiről és a központi magyar múzeum kérdéséről. Új Szó 1999. 2. 4., 9. p.

 

Grendel Ágota: Helyünk van a nagyvilágban. Bemutatjuk a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díjának kitüntetettjeit – Liszka József. Új Szó 1999. 4. 30., 5. p.

 

Liszka József: A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és a komáromi Etnológiai Központ. Acta Ethnologica Danubiana 1 (1999), 139–144. p.

 

Nem két-három ember magánügye. Megkérdeztük Liszka Józsefet, az MNO volt vezetőjét. Szabad Újság 1999/8, 5. p.

 

2000

 

  1. április 30.

A Felső-Ausztriai Kisemlékkutatók Egyesülete a festői szépségű ausztriai Bad Ausseeben rendezte meg a Kisemlékkutatók XIV. Nemzetközi Konferenciáját a helyi Kammerhof Múzeummal közösen. Liszka József „Es wächst wie das Gewand des Prager Jesuleins…” Kulturgeschichtlicher Hintergrund einer Redensart [„Növekszik, mint a prágai Jézuska ruhája…” Kísérlet egy proverbium művelődéstörténeti hátterének megvilágítására], L. Juhász Ilona pedig a Nyitra környéki magyar falvak házainak oromfalán szokatlanul nagy számban előforduló szoborfülkékről, valamint az ezekkel szoros rokonságot mutató síremléktípusokról Ein merkwürdiges sakraler Kleindenkmal Typus in Dorfen in Neutra-Gebiet [Egy figyelemre méltó kisemléktípus a Nyitra környéki falvakban] címen tartott előadást. A konferencia keretében szervezett tanulmányi kiránduláson Salzkammergut jellegzetes szakrális emlékeivel ismerkedhettek meg a résztvevők. A konferencia ideje alatt bemutatásra került az Etnológiai Központ dél-szlovákiai szakrális kisemlékeket prezentáló fényképkiállítása is, aminek megnyitóján Liszka József tájékoztatást nyújtott a komáromi Szakrális Kisemlékek Archívumáról is.

 

  1. május 22–23.

A Magyar Tudományos Akadémia és további együttműködő szervezetek és intézmények szervezésében Budapesten megrendezett Tudóstalálkozó–2000 című tanácskozáson Liszka József: Képzési és kutatási együttműködés a felsőoktatásban címen tartott előadást.

 

  1. október 9.

Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanári Klubjában, a Magyar Szemiotikai Társaság által, Jeles jogok – jogos jelek címen rendezett előadás-sorozat keretében Liszka József a (cseh)szlovákiai magyarság önmeghatározásának jelképrendszeréről beszélt.

 

  1. október 10.

A Magyar Néprajzi Társaság által Szentendrén szervezett, Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón című tudományos tanácskozáson Liszka József A szlovákiai magyar néprajzi tudományosságtól az európai etnológiáig. Egy kisebbségi magyar néprajzi tudományosság lehetőségei és feladatai az ezredfordulón címen tartott előadást.

 

  1. október 18–21.

A határ mint néprajzi probléma címmel az Etnológiai Központ rendezte meg Komáromban a XII. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferenciát. Liszka József üdvözlő szavai után a bonni székhelyű Nemzetközi Etnokartográfiai Munkacsoport elnöke, Heinrich L. Cox professzor üdvözölte a tanácskozás résztvevőit és nyitotta meg a háromnapos tanácskozást.

A konferencia Ausztriából, Csehországból, Franciaországból, Hollandiából, Lengyelországból, Magyarországról, Németországból, Skóciából, valamint Szlovákiából érkezett résztvevői elsősorban a mai nemzetállamok makro- és mikroterületeinek határait vették szemügyre mind történelmi, mind pedig szinkronikus szempontból. A legtöbb előadás nem a határról mint olyanról szólt, hanem egy lehetséges strukturális tagolódás, valamint az egyes kulturális rendszerek, illetve rendszerrészek kialakulásának kérdésével foglalkozott. Liszka József az Etnológiai Központ képviseletében Zeitliche „Grenzen” der ungarischen Popularkultur in der Slowakei. Kulturwirkende Einflüsse der Herrschaftswechsel im 20. Jahrhundert [A szlovákiai magyarok populáris kultúrájának időbeli „határai”. A 20. századi impériumváltások kultúraalkotó hatásai] címmel tartott előadást. A háromnapos konferencia egy Komárom környékét bemutató tanulmányi kirándulással zárult.

 

  1. december 5.

A Mátyusföldi Muzeológiai Társaság A szlovákiai magyar muzeológia története a kezdetektől napjainkig című rendezvényén, Szencen, Liszka József A szlovákiai magyar muzeológia helyzete 1918-tól napjainkig címen tartott előadást.

 

  1. december 7.

A Fórum Társadalomtudományi Intézet Ezredforduló. A tudomány jelene és jövője a kisebbségben élő közösségek életében címmel konferenciát rendezett, amelyen a határon túli magyar tudományos intézmények, műhelyek, illetve a Magyarországon működő kisebbségekkel foglalkozó kutatócsoportok és intézmények képviselői tartottak előadást.

Az Etnológiai Központot Liszka József a Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? című előadásával képviselte.

 

  1. december 10.

Az Osztrák Szemiotikai Társaság (Österreichische Gesellschaft für Semiotik) kutatóintézete (Institut für Sozio-Semiotische Studien) rendezésében Bécsben megvalósult, Mythen, Riten, Simulakra. Semiotische Perspektiven [Mítoszok, rítusok, szimulákrumok. Szemiotikai perspektívák] című nemzetközi konferencián Liszka József Zeichen, Symbolen und Mythen. Zur Bedeutung der Nationalsymbole bei den Ungarn in der (Tschecho)Slowakei [Jelek, szimbólumok és mítoszok. A (cseh)szlovákiai magyarok nemzeti jelképrendszeréhez] címen tartott előadást.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 1. Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999. Dunaszerdahely–Komárom: Lilium Aurum 2000, 149 p.

 

  1. Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (19911992). Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000, 217 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 3./

 

  1. Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (19931994). Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 2000, 239 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 4./

 

Nagy Endre: Tardoskedd és Udvard földrajzi nevei. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000, 174 p. /Notitia Historico-ethnologica 2./

 

Viga Gyula szerk. Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000, 319 p. /Lokális és regionális monográfiák 1./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

  1. Juhász Ilona: Lelkesedés és szakértelem. Kisemlékkutatók Nemzetközi Konferenciája az ausztriai Bad Ausseeben. Két év múlva Komárom lesz a házigazda. Új Szó 2000. május 20., 14. p.

 

  1. Juhász Ilona: Chronik der Tagung (Grenze, als volkskundliches Problem. XII. Internationale Ethnokartographische Tagung in Komorn). A konferencia krónikája (A határ mint néprajzi probléma. XII. Etnokartográfiai Konferencia Komáromban). Kronika konferencie (Hranice ako etnologický problém. XII. Medzinárodná etnokartografická konferencia). Acta Ethnologica Danubiana 2–3 (2000–2001), 229–231. p.

 

 

2001

 

  1. május

A Passaui Egyetem Néprajzi Tanszékén Humboldt-ösztöndíjasként tevékenykedő Liszka József a tanszék hallgatóinak két vendégelőadást tartott. Május 9.: Flurdenkmäler in der Südslowakei [Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában]; május 17.: Nationalsymbole der ungarischen Volksgruppe in der Slowakei [A szlovákiai magyarok nemzeti jelképei].

 

  1. szeptember 1.

Megkezdődött az Etnológiai Központ hosszú távú (2005-ig tartó), számos külső munkatársat is foglalkoztató kutatási projektuma megvalósítása a szlovákiai magyarok populáris kultúrájának változásairól az ezredforduló környékén.

 

  1. október 6.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében Galántán megrendezett, Social Network in Movement [Mozgó szociális hálók] című nemzetközi tanácskozáson Liszka József Hol terül el a Mátyusföld? Adalékok egy tájegység történeti-néprajzi körülhatárolhatóságának kérdéseihez címen tartott előadást.

 

  1. október 11.

A Szlovák Nemzeti Múzeum által Pozsonyban szervezet V záhrade pokoja. Obyčaje pri úmrtí a pochovávaní na Slovensku s osobitným zreteľom na etnickú a konfesionálnu mnohotvárnosť [A nyugalom kertjében. A halállal és temetkezéssel kapcsolatos szokások Szlovákiában, különös tekintettel annak etnikai és vallási sokszínűségére] című konferencián Liszka József Výskum pohrebných zvykov, obyčajov a cintorínov u Maďarov na Slovensku. Výsledky a problémy [A szlovákiai magyarok temetkezési szokásainak és temetőinek kutatása. Eredmények és problémák] címen tartott előadást.

 

  1. október 18.

A győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola nemzetközi konferenciája keretében, az intézmény épületében nyílt meg az Etnológiai Központ Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató fényképkiállítása.

 

  1. október 19.

A Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottsága és a győri Xántus János Múzeum rendezésében valósult meg Győrben a Barokk szent – kép – kultusz című tudományos tanácskozás. A konferencián Liszka József Adalékok egy Nepomuki Szent János-szobor ikonográfiájához címen tartott előadást.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 2–3. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2000–2001. Dunaszerdahely–Komárom: Lilium Aurum 2001, 277 p.

 

2002

 

  1. május 27.

A kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszéke meghívására Liszka József a szlovákiai magyarok népi kultúrájáról tartott előadást.

 

  1. október 5.

Az Etnológiai Központ fennállásának ötödik évfordulója alkalmából A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és az Etnológiai Központ. Eredmények és feladatok címmel tudományos tanácskozást rendezett Komáromban. A konferencia célja az elmúlt fél évtized eredményeinek áttekintése, és a szlovákiai magyar néprajzi kutatásra, azon belül az Etnológiai Központra váró feladatok megfogalmazása volt. Az eredményeket és problémákat Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója vázolta nyitóelőadásában, majd a központ könyvsorozataiban megjelent kiadványokat neves magyarországi és szlovákiai néprajzkutatók értékelték. Liszka József A szlovákiai magyarok néprajza című szintézisét Kósa László akadémikus, szlovák szempontból pedig Ján Botík professzor elemezte. Az L. Juhász Ilona összeállításában készülő Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiája addig megjelent 4 kötetét Lukács László néprajzkutató mutatta be. Selmeczi Kovács Attila, a budapesti Néprajzi Múzeum főmunkatársa a Lokális és regionális monográfiák eddig megjelent három kötetét (Viga Gyula szerk.: Kisgéres; L. Juhász Ilona: Rudna I. A temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században; Pukkai László: Mátyusföld I.) értékelte. Voigt Vilmos professzor az Interethnica sorozatról és az Etnológiai Központ Évkönyvéről, az Acta Ethnologica Danubianáról szólt.

A tanácskozás második felében az Etnológiai Központ külföldi kapcsolataiba engedett bepillantást Pozsony Ferenc, a kolozsvári egyetem néprajzprofesszora, valamint Halász Albert lendvai néprajzkutató beszámolója. Ezután a Szlovákiában működő magyar néprajzi műhelyek képviselői kaptak szót. Jarábik Gabriella és Mácza Mihály a pozsonyi, illetve a komáromi múzeum célkitűzéseiről beszélt. B. Kovács István a frissen alakult rimaszombati református egyháztörténeti gyűjteményt, Pusko Gábor a tornaljai Kulturális Antropológiai Műhelyt, Danter Izabella a Mátyusföldi Muzeológiai Társaságot, Huszár László pedig a dunaszerdahelyi Népzenei Adattárat mutatta be.

 

  1. május 4.

A Szímői Jedlik Ányos Társaság kuratóriuma a társadalomtudományok területén kifejtett munkássága elismeréseként Liszka Józsefnek ítélte oda a Jedlik Ányos-díjat. A kitüntetett munkásságát Balázs György, a budapesti Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese méltatta.

 

  1. május 9–12.

2002-ben a komáromi Etnológiai Központ vállalta magára a Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciájának megszervezését. A konferencia nyelve hagyományosan a német volt, azonban szlovák és magyar nyelvű előadások is elhangzottak.

Előadást tartott többek között Bärbel Kerkhof-Hader, a Bambergi Egyetem Néprajzi Tanszékének professzor asszonya, Walter Hartinger, a passaui egyetem Néprajzi Tanszékének professzora és Klaus Beitl bécsi professzor is. Az Etnológiai Központ részéről L. Juhász Ilona Vom Grabmal zum Nationalsymbol. Gedenksäulen/Speerhölzer als Zeichen nationaler Identität [A sírjeltől a nemzeti szimbólumig. Emlékoszlopok/kopjafák mint a nemzeti identitás jelei], Liszka József Archiv für sakrale Kleindenkmäler in Komorn [A Szakrális Kisemlék Archívum Komáromban] címmel tartott előadást. A konferencia része volt egy Komárom és környéke szakrális kisemlékeit bemutató tanulmányi kirándulás is, amelynek keretében a résztvevők az érsekújvári járásbeli Udvardon megtekinthették az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívuma fotóanyagából készült Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában címmel rendezett fotókiállítását. A háromnapos rendezvény befejezéseként Liszka József kalauzolásával Komárom nevezetességeivel ismerkedhettek a résztvevők.

 

  1. november 26.

A Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke meghívására Liszka József a szlovákiai magyarok népi kultúrájáról tartott előadást.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 4. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Institute–Lilium Aurum 2002, 249 p.

 

Bodnár Mónika: Etnikai és felekezeti viszonyok a Felső-Bódva völgyében a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 134 p. /Interethnica 1./

 

Horváthová, Margaréta: Nemci na Slovensku. Etnokultúrne tradície z aspektu osídlenia, remesiel a odievania. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút–Spoločenskovedný ústav–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2002, 121 p. /Interethnica 4./

 

  1. Juhász Ilona: Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 343 p. /Lokális és regionális monográfiák 2./

 

Keményfi Róbert: Gömöri etnikai térmozaik. A törtneti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai térszerkezetének változása – különös tekintettel a szlovák–magyar etnikai határ futására. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 238 p. /Interethnica 3./

 

Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely: Osiris Kiadó–Lilium Aurum Kiadó 2002, 542 p.

 

Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945–2000. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 197 p. /Lokális és regionális monográfiák 3./

 

Sopoliga, Miroslav: Ukrajinci na Slovensku. Etnokultúrne tradície z aspektu osídlenia, ľudovej architektúry a bývania. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút–Spoločenskovedný ústav–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2002, 174 p. /Interethnica 2./

 

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Balázs György: A Jedlik Ányos-díjas Liszka József. Néprajzi Hírek 31, 2002/1–4, 193–194. p.

 

Mészáros Péter: Látogatóban Liszka József néprajzkutatónál. Remény 13, 2002/12, 4. p.

 

Csanda Gábor: Szellemi őrtüzek a homályban. Új Szó 2002. 8. 9., 11. p. (Gondolat 2. évf. 16. szám)

 

Rácz Vince: Egyre bővül a szakembergárda. Liszka József a jövőben a népi vallásosság egyes jelenségeinek aprólékosabb vizsgálatával szeretne foglalkozni. Új Szó 2002. 5. 6., 5. p.

 

  1. Juhász Ilona: A Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciája Komáromban. 2002. május 10–12. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4, 2002/2, 194–196. p.

 

  1. Juhász Ilona: Chronik der Tagung. A tanácskozás krónikája. Kronika konferencie. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 33–41. p.

 

  1. Juhász Ilona: 15. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung in Komorn (Slowakei vom 10. bis 12. Mai 2002. Jahrbuch für deutsche und osteuropäische Volkskunde. (Freiburg) Band 45 (2003), 143–145. p.

 

Liszka József: Az Etnológiai Központ öt éve Új Szó 2002. 10. 18., 10–11. p. (Gondolat 2. évf. 21. szám)

 

Liszka József: Institut für Sozialwissenschaft „Forum”– Forschungszentrum für Europäische Ethnologie. Hessische Blätter für Volks- und Kulturforschung 37/38. Marburg: Jonas Verlag 2002, 130–134. p.

 

Liszka József: Szakrális Kisemlék Archívum. A szabadtéri szakrális kisemlékek dokumentálása a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központjában. Gömörország 3, 2002/3, 38–41. p.

 

Liszka József: Archiv für sakrale Kleindenkmäler in Komorn. Szakrális Kisemlék Archívum Komáromban. Archív drobných sakrálnych pamiatok v Komárne. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 75–80. p.

 

Szilvássy József: Szintézis után – szakosodás. Beszélgetés Liszka József etnográfussal A szlovákiai magyarok néprajza című kötetről… Új Szó 2002. 5. 3., 11. p. (Gondolat 2. évf. 9. szám)

 

Sz. Zs. [Szénási Zsófia]: Félezer oldalban a szlovákiai magyarok néprajzáról. Liszka József szerint fel kéne már hagyni a tizenkettedik óra folytonos emlegetésével. Könyvhét 6, 2002/12, (2002.6.13.), 8. p.

 

Tungli Gyula: Szakrális emlékek Szlovákiában. Pápai Hírlap 2002. 1. 22., 4. p.

 

 

2003

 

  1. április 14–16.

A bambergi Otto Friedrich Egyetem Néprajzi / Európai Etnológiai Tanszéke rendezésében Bad Staffelstein / Kloster Banzban került megrendezésre az Andacht und Erinnerung. Gegendtand – Symbol – Handlung [Áhitat és emlékezet. Tárgy – jelkép – cselekvés] című nemzetközi konferencia, aminek keretében L. Juhász Ilona Photos auf Grabmälern in der Südslowakei [Dél-szlovákiai fényképes síremlékek], Liszka József pedig Zur Ehre Gottes… oder? Errichtungsanlässe sakraler Flurdenkmäler [Isten dicsőségére… vagy? Szakrális kisemlékeink állítási indokainak kérdéséhez] címen tartott előadást.

 

  1. május 8.

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya a 2003. évi akadémiai közgyűlés keretében rendezte meg A Magyarországon kívül élő magyarok néprajzi és antropológiai kutatása című tudományos ülésszakot. A rendezvényen Liszka József A szlovákiai magyarok mindennapi kultúráját befolyásoló külső tényezők 1918-tól napjainkig címen tartott előadást.

 

  1. július 6.

A tatai Kuny Domokos Múzeumban került sor az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívuma anyagára támaszkodó, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékei című kiállítás megnyitására.

 

  1. szeptember 18.

A szombathelyi Savaria Múzeum adott otthont a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottságának Néprajzi Munkabizottsága és a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága által szervezett Út menti szakrális emlékek és kálváriák kutatása Kelet-Közép-Európában címmel megvalósult tanácskozásnak, amelyen áttekintették a magyarországi és a környező országok kutatási eredményeit, helyet adva a különböző irányzatok és megközelítési módszerek bemutatásának is. Az Etnológiai Központ részéről Liszka József a szlovákiai szakrális kisemlékek kutatásának eredményeiről tartott előadást.

A konferencia szünetében került sor az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumából válogatott fotókiállítás megnyitására, amely Dél-Szlovákia magyarok által lakott vidékeinek kisemlékeibe nyújtott betekintést csaknem félszáz felvétel segítségével Pozsonytól Ágcsernyőig.

 

  1. szeptember 10.

Liszka József Národopis Maďarov na Slovensku [A szlovákiai magyarok néprajza] című kötetét a Magyar Néprajzi Társaság budapesti közgyűlésén Voigt Vilmos mutatta be a Néprajzi Múzeumban.

 

  1. szeptember 22.

Somorján a Fórum Intézetben Liszka József Zwischen den Karpaten und der Ungarischer Tiefebene. Volkskunde der Ungarn in der Slowakei [A Kárpátok és az Alföld között. A szlovákiai magyarok néprajza] című kötetét, amely a Passaui Egyetem Néprajzi Tanszékének kiadásában jelent meg, Walter Hartinger, a Passaui Egyetem néprajzprofesszora mutatta be.

 

  1. október 21.

A Harmonia Sacra Danubiana rendezvénysorozat keretében, a Komárom-Szőnyi Petőfi Sándor Művelődési Házban került sor az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul” című, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató kiállítás megnyitására.

 

  1. október 31.

Somorján a Fórum Intézetben Verebélyi Kincső, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklore Tanszékének professzora mutatta be L. Juhász Ilona Rudna I. A temetkezési szokások és temetőkultúra változásai a 20. században című kötetét.

 

  1. november 5.

A Kodolányi János Főiskola Társadalomtudományi Tanszéke, az MTA Veszprémi Területi Bizottsága és a Fórum Kisebbségkutató Intézet közös rendezésében valósult meg Székesfehérvárott az Európai uniós csatlakozásunk kulturális hatásai című interdiszciplináris konferencia. A rendezvényen Liszka József Világok határán. A népi kultúra helye és szerepe Európa egyik ütközési zónájában címen tartott előadást.

 

  1. december 13.

Az MTA Veszprémi Területi Bizottsága székházában került sor az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul” című, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató kiállítás megnyitására. A tárlat 2004. február 15-ig volt látogatható.

 

Kiadványok

 

  1. Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (19951998). Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 2003, 206 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 7./

 

Liszka József: Národopis Maďarov na Slovensku. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2003, 495 p. /Interethnica 5./

 

Liszka József: Zwischen den Karpaten und der Ungarischen Tiefebene. Volkskunde der Ungarn in der Slowakei. Passau: Lehrstuhl für Volkskunde 2003, 505 p. /Passauer Studien zur Volkskunde 22./

 

Cs. Nagy Lajos: Lexikológiai vizsgálatok Medvesalján. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum 2003, 271 p. /Notitia Historico-Ethnologica 4./

 

Puntigán József–Puntigán Tünde: A losonci református temető. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum 2003, 311 p. /Notitia Historico-Ethnologica 3./

 

Varjú Katalin: „Pénteken délig nyitva van az ég!” Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2003, 126 p. /Interethnica 6./

 

Varjú Katalin: „V piatok doobeda je otvorené nebo!“ Šamorín–Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2003, 126 p. /Interethnica 7./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Demecs Péter: Karácsony régen és ma. Beszélgetés Liszka József néprajzkutatóval, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának igazgatójával. Vasárnap 36, 2003/51–52, 34–36. p.

 

Liszka József: Archív drobných sakrálnych pamiatok – Dokumentácia drobných sakrálnych pamiatok vo Výskumnom centre európskej etnológie v Komárne. Slovenský národopis 51 (2003), 515–523. p.

 

2004

 

  1. február 20.

A határon túli tudományos műhelyek munkáját bemutató sorozat harmadik alkalmaként A szlovákiai magyarok populáris kultúrája 1990–2005 között címmel megvalósult rendezvényen az MTA Veszprémi Területi Bizottsága székházában mutatkozott be az Etnológiai Központ. Liszka József részletes tájékoztatót nyújtott az Etnológiai Központ célkitűzéseiről és eddigi tevékenységéről. L. Juhász Ilona pedig beszámolt az intézetben folyó temetőkutatásról, majd szólt a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiák összeállításának addigi eredményeiről, valamint egy hosszabb előadást is tartott A kopjafa mint nemzeti szimbólum a szlovákiai magyarok körében címmel. Az Etnológiai Központ külső munkatársai közül Gecse Annabella A parasztgazdaságok változásai Gömörben. Dúlházi példa, Bagin Árpád Egy régi-új szokás megjelenése a szlovákiai magyarok körében, Czövek Judit pedig A kolonyi lagzi. Változásvizsgálatok címmel számoltak be aktuális kutatásaikról.

A rendezvény keretében nyílt meg a Veszprém Megyei Levéltár és VEAB székházában az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul”. Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában című kiállítása is.

 

  1. február 28.

A székesfehérvári Szent István Múzeumban nyílt meg az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul” című, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató kiállítása, amely 2004. április 12-ig volt látogatható.

 

 

  1. június 10–13.

A bajorországi Bamberghez közeli lichtenfels-klosterlangheimi konferenciaközpontban került sor a Kisemlékkutatók 16. Nemzetközi Konferenciájára a bambergi Otto Friedrich Egyetem Néprajzi / Európai Etnológiai Tanszéke vezetője, Bärbel Kerkhoff-Hader professzor asszony szervezésében. Liszka József és L. Juhász Ilona az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumának készülő internetes adatbázisát mutatták be. A prezentációt követő eszmecsere során kiderült, hogy a vállalkozás ez idő szerint egyedülálló az európai etnológiában, és több szervezet részéről is készség mutatkozott az Etnológiai Központ programjába történő bekapcsolódásra.

 

  1. szeptember 24–25.

A magyar népi építészet helyzete a határainkon túl alcímmel rendezte meg Békés Város Önkormányzata a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága és Népi Építészeti Szakbizottsága Békésen a XIV. Népi Építészeti Tanácskozást. A Romániából, Szerbia-Montenegróból, Szlovákiából és Magyarországról érkezett előadók a népi építészet kutatásának és karbantartásának helyzetét vázolták fel. Liszka József az Etnológiai Központ képviseletében a szlovákiai magyar területeken található tájházak problematikáját taglalta előadásában.

 

  1. október 28.

A somorjai Fórum Klubban Liszka József „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul” címmel tartott előadást a szakrális kisemlékekről.

 

  1. október 30–31.

A mai médiaszemiotika címen került megrendezésre Dunabogdányban a 9. Osztrák–magyar Szemio-filozófiai Konferencia. L. Juhász Ilona Speerhölzer/Gedenksäulen als Medien zur symbolischen Raumbegrenzung bei Ungarn in der Slowakei [A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térmeghatározás médiumai] címen tartott előadást.

 

  1. november 6.

A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából a Magyar tudományos könyvkiadás Szlovákiában 1918-tól napjainkig címmel a Fórum Kisebbségkutató Intézet a Szlovákiai Magyar Írók Társaságával és a tornaljai Kulturális Antropológiai Műhellyel közösen a Tornaljai Városi Könyvtárban könyvkiállítást, majd ezt követően a városháza dísztermében a témához kapcsolódó tudományos tanácsozást rendezett. Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatója A magyar kisebbségkutatás intézményesülésének és integrációjának lehetőségei című előadásában európai kontextusba ágyazottan elsősorban a szlovákiai magyar tudományos intézményrendszer kialakulását mutatta be, és elemezte annak működési feltételeit.

Liszka József A szlovákiai magyar tudományos könyvkiadás 1989 után bekövetkezett változásai címmel tartott előadásában a szlovákiai magyar tudományosság fogalmi meghatározására tett kísérletet, illetve röviden vázolta a szlovákiai magyar tudományos könyvkiadásban bekövetkezett változásokat és eredményeket. Hiányolt egy olyan, terjesztéssel egybekötött nyilvántartást, amely lehetővé tenné, hogy a Csallóköztől a Bodrogközig megjelenő tudományos jellegű publikációkról minden érintett tudomást szerezhessen.

 

  1. november 12.

A csallóközaranyosi községi könyvtár szervezésében került sor Erdélyi Zsuzsanna komáromi születésű folklorista szerzői estjére. A találkozó „háttérrendezvénye” az Etnológiai Központ Szakrális kisemlékek a Kisalföld szlovákiai részén című fotókiállítása volt. A mintegy félszáz színes fényképnagyítás segítségével az érdeklődők a Csallóköz tágabb környéke fontosabb szakrális kisemléktípusaival ismerkedhettek meg. A kiállítás két hétig volt megtekinthető a könyvtár épületében. A rendezvényen az Etnológiai Központot L. Juhász Ilona képviselte.

 

  1. november 17.

Győrben a Magyarok a nagyvilágban. Magyarnak lenni határon innen és túl címen a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolai Kar Pedagógiai Tanszéke, a VEAB Magyarságkutatási Munkabizottsága és a Magyar Pedagógiai Társaság Győr-Moson-Sopron Megyei tagozata tudományos tanácskozást rendezett. Liszka József, az Etnológiai Központ képviseletében a szlovákiai magyar tudományosság elvi és módszertani kérdéseiről, valamint a szlovákiai magyar tudományos könyvkiadás 1989 utáni eredményeiről tartott előadást.

 

  1. december 17.

Az Égtájak fesztivál – Vendégségben a Délvidéken című program keretében került sor Megszentelt emlékeink címen a zentai Városi Múzeumban a Zenta község (Szerbia, Vajdaság) szakrális kisemlékeit bemutató fotó- és dokumentumkiállítás megnyitójára, amelyet Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója nyitott meg. A népes közönségnek szólt a Komáromban található, 1997-ben megalapított Szakrális Kisemlék Archívumról is.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 5–6. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003–2004. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Institute–Lilium Aurum 2004, 241 p.

 

  1. Juhász Ilona: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (19992002). Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 2004, 274 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 8./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

  1. Juhász Ilona – Liszka József: Kleindenkmäler in der Südslowakei. Ein Forschungsbericht. In Kleindenkmalforschung. BewahrenForschenDokumentierenVermitteln. Dokumentation einer Fachtagung. 16. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung 10.–13. Juni 2004. Hg. Von Heribert Haas – Bärbel Kerkhoff-Hader. Bamberg: Schule der Dorf- und Flurentwicklung in Klosterlangheim 2007, 19–28. p. /Langheimer Schriften 2./

 

Liszka József: A Kisemlékkutatók 16. Nemzetközi Konferenciája. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 229–230. p.

 

Liszka József: 9. Osztrák–Magyar Szemio-filozófiai konferencia. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 231–232. p.

 

Liszka József: „Krisztus-kereszt az erdőn…” Bevezető gondolatok a Megszentelt emlékeink című kiállítás képeihez Zentán. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 59–66. p.

 

 

2005

 

  1. január 19.

Az Etnológiai Központ Évkönyve, az Acta Ethnologica Danubiana legújabb, összevont 5–6. Kötetének bemutatója Tornalján volt, a tornaljai Kulturális Antropológiai Műhely szervezésében. Pusko Gábor főszervező megnyitó szavait követően Liszka József, a kötet szerkesztője felvázolta a jelenlevőknek az Etnológiai Központ tevékenységét, érintve a kiadványokat is. Az évkönyvet Kotics József, a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszékének vezetője méltatta, aki kiemelte azt a törekvést, hogy az Etnológiai Központ kisebbségi körülmények között európai etnológiát műveljen.

 

  1. február 17.

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában, Pozsonyban megnyílt az Etnológiai Központ Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában című fotókiállítása, amely május 15-ig volt látogatható.

 

  1. április 28–30.

A Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajzi Társaság közös szervezésében valósult meg a Magyar Néprajzi Fórum Kolozsváron, amelyen különféle néprajzi egyesületek, szervezetek és intézmények számoltak be tevékenységükről. Liszka József a szlovákiai magyar néprajzkutatás eredményeiről referált.

 

  1. május 2.

Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója a Magyar Tudományos Akadémia 174. Közgyűlése keretében átvette Vizi E. Szilvesztertől, az Akadémia elnökétől a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság által odaítélt, az utóbbi évek kiemelkedő tudományos teljesítményéért járó Arany János-díjat.

 

  1. május 10.

A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága tízéves fennállása alkalmából Budapesten, az MTA Székház dísztermében megrendezett konferencián az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József Egy szintézis nehézségei, avagy a Domus-ösztöndíj szerepe „A szlovákiai magyarok néprajza” megszületésében címen tartott előadást.

 

  1. május 25.

A Szlovákiai Néprajzi Társaság (Národopisná spoločnosť Slovenska) 16. közgyűlése Terchován a 2003-ra vonatkozó tudományos és publikációs szervezői tevékenységéért Liszka Józsefet a nevezett kategóriában a Társaság az évi díjában részesítette.

 

  1. június 13.

A Nagytárkányi Kulturális Napok keretében, a helyi művelődési házban nyílt meg az Etnológiai Központ Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában című fotókiállítása, amely mintegy száz fényképnagyítás segítségével Pozsonytól Ágcsernyőig mutatja be a szakrális kisemlékek legfontosabb típusait, kistáji jellegzetességeit. A tárlatot július 31-ig tekinthették meg az érdeklődők.

 

  1. október 5.

Az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumán alapuló, Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… című fotókiállítása, amely Dél-Szlovákia vallási tárgyú, szabadban álló objektumait mutatja be Pozsonytól Ágcsernyőig a maguk tipológiai sokszínűségében, a nyár folyamán a bodrogközi Nagytárkány, Rad és Dobra településeken volt látható. A tárlat 2005. október 5-én a Tornaljai Szabadidőközpont épületében kapott helyet. A tornaljai Kulturális Antropológiai Műhely (KAM) társrendezésében megvalósult kiállítást Pusko Gábor, a KAM vezetője nyitott meg. A megnyitóhoz kapcsolódott Liszka József vetítéssel egybekötött előadása, amelynek keretében a komáromi Szakrális Kisemlék Archívumról, illetve annak internetes honlapjáról beszélt.

 

Kiadványok

 

Bukovszky László szerk. Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2005, 385 p. /Lokális és regionális monográfiák 4./

 

  1. Juhász Ilona: „Fába róva, földbe ütve…” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2005, 287 p. /Interethnica 8./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Lacza Tihamér: Mai szokások – tegnapi lélekkel. Beszélgetés L. Juhász Ilonával (Szabad Újság 2005)

http://foruminst.sk/press/mai-szokasok-tegnapi-lelekkel/

 

Mislay Edit: Az önismeret egyik útja. Liszka József néprajzkutatóval az etnográfia mai feladatairól, kihívásairól. Új Szó 2005. 5. 26., 8. p.

 

Pusko Gábor: „Szégyenkezni semmi okunk”. Liszka József etnológus szerint 1989 után soha nem látott lehetőségek kínálkoztak a tudomány számára. Új Szó 2005. 2. 9., 27. p. (Szülőföldünk 2. évf., 6. szám; keleti kiadás)

 

2006

 

  1. március 10.

A Pest megyei Múzeumok Igazgatósága aszódi Petőfi Múzeumában megnyílt az Etnológiai Központ Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… címmel a komáromi Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívum gyűjteményéből készült mintegy száz képet tartalmazó válogatás. A tárlatot Voigt Vilmos professzor, a budapesti ELTE tanára nyitotta meg, és 2006. április 18-ig tekinthették meg az érdeklődők.

 

  1. március 30.

Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban valósult meg L. Juhász Ilonának az Etnológiai Központ Interethnica című könyvsorozata 8. köteteként megjelent „Fába róva, földbe ütve…” Az emlékoszlopok/kopjafák mint a szimbolikus tárfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál című könyvének bemutatója. A kiadványt Verebélyi Kincső professzor, az ELTE Folklore tanszékének vezetője méltatta.

 

  1. július 20.

A komáromi Etnológiai Központ a ráckevei Árpád Múzeummal karöltve Ráckevén nyitotta meg az Etnológiai Központ Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában című fotókiállítást. A tárlatot Szacsvay Éva, a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársa nyitotta meg, aki méltatta a kiállított fotókat és a Szakrális Kisemlék Archívum jelentőségét is. Az Etnológiai Központot a megnyitón Liszka József és L. Juhász Ilona képviselte. A kiállítást 2006. szeptember 2-ig tekinthették meg az érdeklődők.

 

  1. augusztus 12.

Ipolyságon, a IV. Ipoly Napokon a Szakrális jelek és köztéri emlékhelyek Dél-Szlovákiában című műsorblokk keretébent Liszka József az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumát mutatta be, L. Juhász Ilona pedig a kopjafákról mint a nemzeti térfoglalás eszközeiről beszélt.

 

  1. augusztus 19.

Az Etnológiai Központ Lokális és regionális monográfiák című könyvsorozatának ötödik köteteként jelent meg a Viga Gyula miskolci néprajzkutató által szerkesztett Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához című tanulmánykötet. A könyv ünnepélyes bemutatójára Nagytárkányban került sor. A rendezvényt Kopasz József polgármester vezette be, majd Viga Gyula a kutatás céljáról beszélt, illetve a kötet hazai és magyarországi szerzőit mutatta be az érdeklődő közönségnek. Liszka József magáról a kiadványsorozatról beszélt, Szilágyi Miklós magyarországi néprajzkutató a falumonográfiák jelentőségét méltatta.

 

  1. szeptember 14.

A Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottsága Témák és módszerek a jelen kutatásában és dokumentálásában címmel interdiszciplináris tanácskozást rendezett a VEAB Székházban Veszprémben, kortárs kulturális, társadalmi, politikai jelenségek kutatási lehetőségeiről, a szociológia, politológia, néprajz múzeumpedagógia stb. sajátos szempontrendszere alapján. Az elhangzott előadások, miközben általában egy-egy konkrét kutatás, dokumentációs tevékenység stb. eredményeiről szóltak, egyszersmind módszertani kérdéseket is fölvetettek, illetve módszertani tanulságokkal is szolgáltak. A komáromi Etnológiai Központot Liszka József képviselte egy beszámolóval, amelyben a Központ keretei közt zajló jelenkutatási változásvizsgálatokról szólt. L. Juhász Ilona egy konkrét kutatási eredményről, A folklorizmus-kopjafák mint az etnikai térfoglalás eszközei témájáról beszélt.

 

  1. október 27.

Jelek a térben. Szakrális és nemzeti jeleinkről címmel rendezett tanácskozást Komáromban az Etnológiai Központ és a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Kara. A színhely kiválasztása nem volt véletlen, hiszen a magyar nyelvterületen elsőként Komáromban, az 1997-ben létrehozott Etnológiai Központ munkatársai alapították meg a Szakrális Kisemlék Archívumot, s célul tűzték ki a Dél-Szlovákia területén található kisemlékek feltérképezését, dokumentálását. A konferenciára a Vajdaságból, Erdélyből, Magyarországról és természetesen Szlovákiából érkeztek előadók, akik egy-egy terület bemutatásán túl szóltak arról is, milyen szerepet játszanak a szakrális kisemlékek és emlékművek egy adott nemzet, illetve nemzetiség térfoglalási, térkijelölési törekvéseiben. A komáromi Etnológiai Központ képviseletében Liszka József A szakrális kisemlékek kutatási eredményei és tanulságai a közép-európai térségben, valamint A szakrális kisemlékek magyar terminológiájának kérdéséhez címmel tartott előadást. L. Juhász Ilona: Sírjelből nemzeti szimbólum (A „kopjafa” mint magyar nemzeti jelkép térhódítása), Bagin Árpád pedig Szakrális kisemlékek településszerkezeti tanulságai (Ógyalla) című előadással készült a tanácskozásra.

 

  1. október 27.

Az Etnológiai Központ a komáromi Limes Galériával karöltve a komáromi volt katonatemplomban „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul…” Dél-szlovákiai szakrális kisemlékek címmel rendezet fotókiállítást, amelyet Varga Kálmán, a budapesti Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke nyitott meg. A kiállítást 2007 februárjáig tekinthették meg az érdeklődők.

 

  1. december 8.

A Fórum Intézet létrejöttének 10. évfordulója alkalmából ünnepi konferencia valósult meg Somorján Szlovák–magyar kapcsolatok: hogyan tovább? A rendezvényen Liszka József Interetnikus kapcsolatok helyi és regionális szinten címen tartott előadást.

 

Kiadványok

 

  1. Juhász Ilona–Liszka József: Szakrális kisemlékeink. Malé sakrálne pamiatky. Sakrale Kleindenkmäler. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2006, 95 p. /Jelek a térben–Znaky v priestore–Zeichen im Raum 1./

 

Viga Gyula szerk.: Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2006, 503 p. /Lokális és regionális monográfiák 5./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Fazekas József: Néprajz a 21. század elején. Beszélgetés Liszka Józseffel. Fórum Társadalomtudományi Szemle 8, 2006/2, 167–180. p.

 

Liszka József: Jelek a térben. EruditioEducatio 2, 2007/1, 131–132. p.

 

Tóth Erika: A „kopjafák” útja Őrsújfalutól Ausztráliáig. Beszélgetés L. Juhász Ilonával. Új Szó 2006. szeptember 29. (Gondolat)

 

2007

 

  1. április 27–28.

A Bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai Tanszéke és a Bukaresti Magyar Kulturális Intézet már több alkalommal szervezett közös magyar–román tudományos konferenciát különféle néprajzi témákról magyar és román szakemberek részvételével. Ebben az évben Sepsiszentgyörgyön, a Székely Múzeumban találkoztak a kutatók a Szent György és napja a néphagyományban címmel rendezett tudományos tanácskozáson. Szent György napjához (április 24.) az egész európai kontinensen számos szokás és hiedelem kapcsolódik, tehát ideális téma egy nemzetközi konferencia számára. Az előadások váltakozva, egyszer román, egyszer pedig magyar nyelven hangzottak el. Liszka József Verd a fejed a falba címmel egy Szent György napjához kötődő hiedelem kultúrtörténeti hátterét vázolta fel. A szervezők másnap kirándulásra vitték a résztvevőket.

 

  1. május 25.

Irodalmi szövegszerűség és szereplői identitás címen interdiszciplináris konferenciát szervezett a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara Nemzeti és Nemzetiségi Kultúrák Intézete. A résztvevők filozófiai, irodalmi, képzőművészeti és néprajzi szempontból közelítették meg a problémakört. Az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József tartott előadást Mesterséges identitásaink címmel.

 

  1. július 2–6.

A Csongrád Megyei Közművelődési Tanácsadó Központ szervezésében valósult meg Szegeden Hagyomány és modernitás címmel a IX. Közművelődési Nyári Egyetem. Az előadások hagyományosan jól körülhatárolható témakörök köré szerveződnek, ebben az évben a vezérfonalat a hagyomány és modernitás látszólag egymásnak ellentmondó, másrészt viszont inkább egymást kiegészítő problematikája képezte. A meghívott előadók Hoppál Mihálytól Voigt Vilmosig, Gyáni Gábortól Kovács Ákoson keresztül Csepeli Györggyel bezárólag eszmefuttatásaikban ezt a kérdéskört vették górcső alá. Volt, aki tisztán elméleti síkon, mások inkább pragmatikus szempontból empirikus kutatásokra támaszkodva tették ezt. Az Etnológiai Központ képviseletében L. Juhász Ilona Magyarság és hagyomány címen tartott előadást. A szervezők tanulmányi kirándulást is szerveztek Szeged környékére a résztvevők számára.

 

  1. október 26.

Szakmai konferenciát rendezett a Fórum Kisebbségkutató Intézet Rozsnyón Arany A. László nyelvész halálának 40. évfordulója alkalmából. A tanácskozás nyelvészeti, néprajzi, tudományszervező munkásságáról, valamint közéleti szerepvállalásáról szólt. A rendezvény része volt a nevezett életét bemutató kiállítás, illetve a tiszteletére összeállított reprezentatív kötet bemutatása is. Liszka József előadásában Arany A. László néprajzi munkásságát elemezte.

 

  1. november 9–11.

Grenzgebiet als Forschungsfeld [A határ mint kutatási terep] címmel rendezett interdiszciplináris nemzetközi konferenciát Liberecben a drezdai Szász Történeti és Néprajzi Intézet a libereci Műszaki Egyetem Történeti Tanszékével karöltve. Az Ausztriából, Lengyelországból, Magyarországról és Németországból érkezett szakemberek a határvidékek néprajzi és történeti kutatásának különböző aspektusaira, lehetőségeire mutattak rá. Szlovákiát Liszka József képviselte a Kinderaustausch als Methode des Fremdsprachenerwerbs. Argumente und Gegenargumente zur Bewertung eines Phänomens [A cseregyerekrendszer, mint a nyelvtanulás egy módszere. Érvek és ellenérvek a jelenség értékeléséhez] című előadásával.

 

  1. november 11.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja és a Selye János Egyetem Tanárképző Karának Modern Filológiai Tanszéke szervezésében került sor Andreas Schriefer előadására a tanszék német szakos hallgatói számára. Az Etnológiai Központ Interethnica című kiadványsorozata 9. köteteként megjelent Deutsche, Slowaken und Magyaren im Spiegel deutschschprachiger historischer Zeitungen und Zeitschriften in der Slowakei című kötetét mutatta be a szerző egy interaktív óra keretében.

 

  1. november 16.

Hagyomány – migráció – változás. A migrációs folyamatok hatása a szlovákiai magyarok népi kultúrájára címmel Komáromban valósult meg az a tudományos tanácskozás, amelynek apropója az Etnológiai Központ megalakulása 10. évfordulója és a Magyar Tudomány Ünnepe volt. Görömbei András akadémikus, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki bizottságának elnöke megnyitója után Liszka József felvázolta az Etnológiai Központ tízéves tevékenységét, L. Juhász Ilona pedig a temetői sírfeliratok nyelvének változásairól tartott előadást. A jelenlevők meghallgatták Gecse Annabella, Pusko Gábor, Simon Attila, Popély Árpád és Öllös László előadását is. Az Etnológiai Központ kiadványainak bemutatására is sor kerül: Bárth Dániel Andreas Schriefer, B. Kovács István pedig Gecse Annabella Interethnica sorozatban megjelent kötetét mutatta be. A hivatalos programot záró fogadáson Tóth Károly, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója méltatta az Etnológiai Központ egy évtizedes munkájának eredményeit.

 

Kiadványok

 

Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2007, 191 p. /Interethnica 10./

 

Schriefer, Andreas: Deutsche, Slowaken und Magyaren im Spiegel deutschsprachiger historischer Zeitungen und Zeitschriften in der Slowakei. Komárno: Fórum Institute 2007, 263 p. /Interethnica 9./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Janković Nóra: Tízéves a Fórum Intézet Etnológiai Központja. Beszélgetés Liszka Józseffel. Új Szó 2007. 12. 15., 12–13. p. (Szalon 1. évf. 46. szám)

 

Bemutatkozik a Fórum Intézet. Beszélgetés dr. L. Juhász Ilonával. Hitközségi Híradó 2007/november, 3. és 7. p.

 

Liszka József: „Na slávu Božiu…“ Archív malých sakrálnych pamiatok. Enviromagazín 12, 2007/1, 18–19, 21. p.

 

Liszka József: IX. Közművelődési Nyári Egyetem. Hagyomány és modernitás. Fórum Társadalomtudományi Szemle 10, 2008/1, 191–192. p.

 

 

2008

 

  1. január 25–26.

A muravidéki magyarok néprajza címmel Lendván megrendezett tanácskozás egyrészt a muravidéki magyarok néprajzi kutatásának eddigi eredményeit, kilátásait volt hivatva számba venni, másrészt a hasonló problematikával szembesülők tapasztalatait megismerni. A rendezvényt Görömbei András akadémikus, az MTA Magyar Tudományosság külföldön Elnöki Bizottság elnöke nyitotta meg. Az előadások zöme a szűkebb térség eredményeit összegezte, de sor került magyarországi, szerbiai és szlovákiai tapasztalatok közreadására is. Liszka József az Etnológiai Központ évtizedes tapasztalatairól számolt be. A konferencia egy félnapos muravidéki tanulmányi kirándulással zárult.

 

  1. február 21.

Mezőkövesden, a Matyó Múzeum kiállítótermében megnyílt az Etnológiai Központ Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató fotókiállítása. A rendhagyó megnyitón Viszóczky Ilona, a múzeum igazgatója felvezetését, valamint Liszka József bevezető előadását követően a nagyszámú közönség a kiállítás létrehozójával, L. Juhász Ilonával és Liszka Józseffel folytatott hosszan tartó beszélgetést. A tárlatot 2008. május 31-ig tekinthették meg az érdeklődők.

 

  1. május 21–23.

A németországi Alexander von Humboldt Alapítvány A hidegháborútól a tudásalapú társadalomig címmel csehországi és szlovákiai egykori és akkori ösztöndíjasai részére háromnapos tudományos tanácskozást rendezett Prágában a három ország tudományos együttműködésének kérdéseiről. A konferencián elhangzott előadások a Humboldt-ösztöndíjasok legfrissebb tudományos eredményeiről nyújtottak keresztmetszetet. A szekciókban megtartott kerekasztal-beszélgetéseken a résztvevők a konkrét tudományos együttműködés lehetőségeit taglalták. Liszka József a Fórum Kisebbségkutató Intézet keretében zajló tudományos kutatómunkáról, a nemzetközi kapcsolatokról referált, valamint előadást tartott a cseregyerekrendszer kutatásának legújabb eredményeiről.

 

  1. május 28–30.

A Szlovákiai Néprajzi Társaság (Národopisná spoločnosť Slovenska) pozsonyi, ünnepi közgyűlése L. Juhász Ilonát és Liszka Józsefet a 2006-ban megjelent Jelek a térben I. Szakrális kisemlékeink című publikációért a nevezett évre vonatkozó 3. díjában részesítette.

 

  1. május 30.

Ways–utak–cesty címmel rendezett konferenciát a holokausztoktatás aktuális kérdéseiről és módszereiről a szlovák és magyar pedagógusok részére Komáromban a Komáromi Zsidó Hitközség. L. Juhász Ilona a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a komáromi Etnológiai Központ keretében megvalósult, zsidósággal kapcsolatos rendezvényekről és eddigi kutatásokról számolt be, valamint bemutatta az FKI zsidóság történetéhez kötődő kiadványait is.

 

  1. június 7.

Kultúrák között címmel került megrendezésre X. Közművelődési Nyári Egyetem Szegeden, melynek központi témája a kisebbségi csoportok egymáshoz való viszonya, a migrációs és integrálódási problémák, a magyar–magyar kapcsolatok témaköre volt. Az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József tartott előadást Két kultúra árnyékában címmel.

 

  1. július

Már jó ideje szükséges volt az Etnológiai Központ elköltözése addigi helyéről (az egykori Centrál Szálloda mozi fölé épített apró helyiségeiből), ugyanis a gyakori beázások miatt a könyvtár több kötete is megrongálódott, s a penészes falak miatt egészségtelenné vált a környezet. Júliusban végre új helyre, a Tiszti Pavilon emeleti tágas helyiségeibe költözhetett az intézmény, így méltó helyet kapott mind a könyv- és adattár, mind pedig az egyedülálló Szakrális Kisemlék Archívum, illetve a Temető Dokumentáció is. A könyvtár látogatói pedig kulturált körülmények között végezhetik munkájukat.

 

  1. október 8–9.

A Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke 9. alkalommal megrendezett Szegedi Vallási Néprajzi Konferenciája Szakrális kisépítmények a Kárpát-medencében címmel valósult meg. Az Etnológiai Központ két referátummal képviseltette magát. L. Juhász Ilona Út menti haláljelek. Tipológia, funkció, kultusz, Liszka József pedig A szakrális kisemlékek terminológiai és tipológiai kérdései címmel tartott előadást.

 

  1. november 9–11.

A népi vallásosság dramatikus megnyilvánulási formáiról, valamint a népi színjátszás problematikájáról, a két jelenségkomplexum kapcsolódási pontjairól rendezett nemzetközi konferenciát a kelet-európai németek néprajzára szakosodott freiburgi Johannes Künzig Institut a helyi Albert Ludwig Egyetemmel közösen Adatok a dramatikus vallásosság és a népi színjátszás történetéhez címmel. A tanácskozáson az Etnológiai Központot Liszka József képviselte, aki Kalvarienanlagen in der Slowakei címen a szlovákiai kálváriakutatás helyzetéről tartott előadást.

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Liszka József: Konferencia a cseh, szlovák és német tudományos együttműködés lehetőségeiről. Eruditio–Educatio 3, 2008/3, 113. p.

 

2009

 

  1. január 15.

Konrad Köstlin professzor vezetésével a bécsi egyetem néprajzi tanszékének (Institut für Europäische Ethnologie) közel negyven hallgatója tett tanulmányi látogatást a komáromi Etnológiai Központban. Liszka József az intézet megalapításának körülményeiről, kutatási projektumairól, L. Juhász Ilona pedig a dokumentációs tevékenységről tájékoztatta a vendégeket. Az élénk eszmecserével végződő látogatás tanulságait összegző Köstlin professzor nagyra értékelte az Etnológiai Központ tevékenységét, különösen a dokumentációs munka eredményeit emelve ki. Végezetül a vendégek és a vendéglátók megállapodtak a bécsi egyetemi hallgatók nyári szakmai gyakorlaton való fogadásáról az Etnológiai Központban.

 

  1. február 4.

Társadalomkutató tudományos műhelyek a mai Magyarország szomszédságában I. címmel a Magyar Néprajzi Társaság Társadalomnéprajzi Szakosztálya a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatóságával a szolnoki Damjanich János Múzeumban tanácskozást szervezett, amelynek keretében az Etnológiai Központ mutatkozott be. A rendezvényen Tóth Károly, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója bemutatta az intézetet, Liszka József az Etnológiai Központ tevékenységéről tartott előadást, L. Juhász Ilona az Etnológiai Központban évek óta folyó temetőkutatásáról számolt be.

A konferencia keretében sor került az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul…” című, a komáromi Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumának anyagából válogatott fotókiállítás megnyitására is. A Dénes Zoltán néprajzkutató, római katolikus lelkész által megnyitott tárlatot 2009. március 1-ig tekinthették meg az érdeklődők.

 

  1. május 5–6.

„Colligite fragmenta!” – örökségvédelem Kárpátalján és a Felvidéken címmel nagyszabású háromnapos konferencia színhelye volt a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának díszterme. Az Etnológiai Központot L. Juhász Ilona a Temetőkutatás a komáromi Etnológiai Központban, Liszka József pedig a Szakrális Kisemlék Archívum a szlovákiai Komáromban. Adatgyűjtés, dokumentáció, terminológia, tipológia, digitalizálás című előadással képviselte.

 

  1. május l6–17.

Dialogische Begegnungen. Minderheiten – Mehrheiten interferent gedacht [Párbeszédek és találkozások. A közép-európai többségi és kisebbségi etnikumok kölcsönhatásáról] címmel a szászországi Bautzen (Budyšin) Szorb Kutatóintézete szervezésében megvalósult nemzetközi konferencián a Németországból, Bulgáriából, Macedóniából, Szlovéniából és Szlovákiából érkezett kutatók a dialógus jegyében vitatták meg az etnikai kisebbségek és a többség, az egy- és a többnyelvűség, az etnikus specifikum és az identitáskonstrukciók problémaköreit. Liszka József Realität oder Illusion? Gedanken über das Pressburger ethnische Modell [Valóság vagy illúzió? Gondolatok a pozsonyi etnikai modellről] címmel tartott előadást.

 

  1. május 29.

Az Etnológiai Központ és a Selye János Egyetem Tanárképző Kara közös szervezésében valósult meg Komáromban A szakrális kisemlékek digitalizálási lehetőségei című konferencia, amelynek célja a szakrális kisemlékek digitalizálási lehetőségeinek felmérése és egy egységes terminológia kialakítása volt egy internetes adatbázis létrehozása érdekében. Liszka József A szakrális kisemlékek tipológiai és terminológiai kérdései egy létrehozandó internetes adatbázis tükrében címmel tartott előadást.

 

  1. szeptember 7.

A Zsidó Kultúra Európai Napján L. Juhász Ilona a komáromi zsidó temető dokumentálása terén végzett munkájáért és a Komáromban megjelenő Hitközségi Híradóban kifejtett publikációs tevékenységéért a Komáromi Zsidó Hitközségtől Kehila Haver díjban részesült

 

  1. november 24.

Komáromban a Madách-Art caféban Liszka József nagyszámú érdeklődő közönségnek mutatta be Simon Attila Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között című kötetét.

 

  1. november 30.

Nyitrán a Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának rendezésében megvalósult A Felvidék szerepe a magyar tudományosságban V. című konferencia keretében került sor Liszka József által Arany A. László hagyatékából szerkesztett Nyitra vidéki népballadák című kötet bemutatójára. A kiadványt Kríza Ildikó folklorista, az MTA Etnológiai Intézetének munkatársa méltatta.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 10–11. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008–2009. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Institute–Lilium Aurum 2009, 287 p.

 

Liszka József szerk.: Nyitra vidéki népballadák Arany A. László hagyatékából. Szerkesztette, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta Liszka József. A kotta- és képanyagot válogatta, gondozta Nagy Myrtil. H.n.: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2009, 199 p. /Jelek a térben 2./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Janković Nóra: Mit kell tudni a húsvétról? Aki eligazít: Liszka József néprajzkutató. Új Nő 2009/4, 40–41. p.

 

  1. Juhász Ilona: Kisemlékek a világhálón. Nemzetközi konferencia a szakrális kisemlékek digitalizálási lehetőségeiről és az egységes szempontrendszerű internetes adatbázisról. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 265–267. p.

 

 

2010

 

  1. március 19.

Dunaszerdahelyen, a Budapest Kávéházban került sor az Etnológiai Központ Jelek a térben című könyvsorozatában megjelent, Liszka József által szerkesztett Nyitra vidéki népballadák Arany A. László hagyatékéból című kötet bemutatására. A kiadványt Lanczerdorfer Zsuzsanna etnográfus méltatta.

 

  1. május 7.

Liszka József nyitotta meg Aszódon Klamár Zoltán Egy új keresztet állíttatunk… Szakrális kisemlékek a Galga mentén című, a szakrális kisemlékekről készült fotókiállítását. Egyebek közt szólt a komáromi Etnológiai Központ 1997-ben létrehozott Szakrális Kisemlék Archívumáról is.

 

  1. szeptember 15.

A budapesti Közép-európai Kulturális Intézetben megrendezett dunaszerdahelyi és csallóközi értelmiségiek bemutatkozása keretében kerekasztal-beszélgetésre került sor. A rendezvényen (amelyen Hodossy Gyula, Liszka József, Simon Attila, Szabómihály Gizella és Végh László vettek részt) Liszka József Egy magyar tájegység multietnikus háttérrel címen tartott kiselőadást.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 12. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 214 p.

 

  1. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 417 p. /Jelek a térben 3./

 

Liszka József: Populáris kultúra. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 516 p. /Magyarok Szlovákiában 6./

 

Liszka József szerk.: Kürt egének tündöklő csillaga. Emlékkönyv Danczi József Villebald OSB születésének 100. évfordulója alkalmából. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 147 p.

 

Szarka László–Tóth Károly szerk.: Alsó- és Felsőszeli a 20. században I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 214 p. /Lokális és regionális monográfiák 6./

 

2011

 

  1. február 24.

Az Európai Utas Alapítvány Közép-európai Kulturális Intézete és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete rendezésében az MTA Kisebbségkutató Intézete környezetében született könyvek prezentációjára került sor a Közép-európai Kulturális Intézet budapesti székházában. A rendezvényen Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója mutatta be a Szarka László és Tóth Károly által szerkesztett Alsó- és Felsőszeli a 20. században című tanulmánykötetet, amely az Etnológiai Központ Lokális és regionális monográfiák könyvsorozatának 6. köteteként jelent meg 2010-ben.

 

  1. április 12.

Botiková Marta professzorasszony, a pozsonyi Comenius Egyetem Etnológiai és Kultúrantropológiai Tanszéke vezetőjének meghívására L. Juhász Ilona Kopijovité/pamätné stĺpy ako národné symboly Maďarov na Slovensku [Kopjafák/emlékoszlopok mint a szlovákiai magyarok nemzeti jelképei] címmel előadást tartott a néprajz szakos egyetemistáknak.

 

  1. május 5.

Michael Prosser-Schell professzor meghívására a freiburgi Johannes Künzig Institutban került sor L. Juhász Ilona és Liszka József a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központját bemutató előadására. A hallgatóságnak az Etnológiai Központ tevékenységéről, az elmúlt másfél évtizedben elért eredményekről beszéltek. Az előadásokat követően kötetlen beszélgetés után a két intézmény, az Etnológiai Központ és a Künzig Institut közötti együttműködési szerződés aláírására is sor került.

 

  1. június 21.

A debreceni székhelyű Györffy István Néprajzi Egyesület évente egy, legfeljebb kettő, a magyar népi kultúra kutatásában kiemelkedő teljesítményt felmutató etnológusnak ítéli oda a Györffy István Emlékérmet. Az idei egyik kitüntetett L. Juhász Ilona, az Etnológiai Központ munkatársa volt. Az emlékérem átadására a Györffy István Néprajzi Egyesület debreceni közgyűlésén került sor. A díjazott munkásságát Viga Gyula értékelte. Méry Margit életművét is elismerték ezzel a díjjal, ő azonban a díjátadáson betegség miatt személyesen nem tudott jelen lenni.

 

  1. július 2.

A neves folklorista Erdélyi Zsuzsanna és irodalomtörténész húga, T. Erdélyi Ilona (a híres 19. századi népköltési gyűjtő, Erdélyi János unokái) Gellér díszpolgárai címben részesültek. Az újdonsült díszpolgárok munkásságát Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója méltatta.

 

  1. október 12–13.

A budapesti Wesley János Lelkészképző Főiskola a körösmezei deportálás, a kamenyec-podolszkiji mészárlás 70. évfordulója alkalmából kegyeleti, emlékező és tudományos konferenciát rendezett a főiskola épületében. A magyar hatóságok1941 nyarán több mint 20 000 zsidót utasítottak ki Magyarországról és deportálták őket Körösmezőn keresztül az ukrajnai hadműveleti területekre, ahol nagy részüket bestiális módon meggyilkolták. A kétnapos konferencián többek között a holokausztkutatás doyenje, Randolph L. Braham, valamint George Eisen professzor, a több nyelvre lefordított Árnyak Játékai. Gyerekek a holokausztban című kötet szerzője is előadást tartott. L. Juhász Ilona az Etnológiai Központ képviseletében a holokauszt dél-szlovákiai emlékjeleiről tartott előadást.

 

  1. október 15–16.

A berlini székhelyű Német–Magyar Társaság szervezésében Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi Karán valósult meg a II. Forum Hungaricum. Nationalitaten – Minderheiten im Karpatenbogen [ II. Forum Hungaricum. Nemzetiségek – kisebbségek a Kárpát-medencében] című nemzetközi konferencia. Az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József „Es war einmal eine Zeit…” Betrachtungen über friedliches und weniger friedliches Zusammenleben der Ungarn, Deutschen und Slowaken in der heutigen Südwestslowakei mit ethnologisch-historischen Beispielen [„Volt egyszer egy idő…” Gondolatok a mai Dél-Szlovákia területének magyar, német s szlovák lakossága békés vagy kevésbé békés együttéléséről történeti-néprajzi példák tükrében] címmel tartott előadást.

 

  1. november 4.

A somorjai Zalabai Zsigmond Városi Könyvtárban Liszka József mutatta be L. Juhász Ilona Neveitek e márványlapon. A háború jelei című monográfiáját.

 

  1. november 18.

A Komárom-Esztergom Megyei Népművészeti Egyesület, a szőnyi Kulturális Egyesület és a Klapka György Múzeum közös szervezésében került sor Dél-Komáromban a IV. Értékmentő Konferenciára, ezúttal Pityke, paszomány, komáromi szekeresgazdák életmódja címmel. Liszka József az Etnológiai Központ képviseletében Szárazon és vízen. A komáromi szekeresgazdákról címmel tartott előadást a komáromi szekeresgazdák mesterségéről, életmódjáról.

 

  1. november 20.

A Komáromi Zsidó Hitközség a „Mi is itt vagyunk program” keretében oktatási konferenciát szervezett. L. Juhász Ilona előadásában a komáromi zsidó temetőben folytatott kutatásai eredményeiről számolt be a hallgatóságnak.

 

  1. december 2.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet megalakulásának 15. évfordulóját ünnepelte Somorján. Ebből az alkalomból A magyar tudományos intézményrendszer fejlődése Szlovákiában címmel szakmai konferenciát, majd egy baráti találkozót rendezett az intézet székházában Somorján. A konferencián Liszka József A nemzeti néprajzoktól az európai etnológiáig vagy fordítva? címmel tartott előadást.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 13. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2011. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2011, 327 p.

 

  1. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2011, 218 p.

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Liszka József: Egy sok- és egy egytémás asszony. Új Szó 2011. 7. 16., 19. p. (Szalon 5/28) [újraközölve: Egy sok- és egy egytémás asszony. Futamok T. Erdélyi Ilona és Erdélyi Zsuzsanna munkásságáról. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 276–279. p.]

 

Liszka József: A Kőrösmező – Kamenec-Podolskij-i deportálás 70. évfordulója. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 279–280. p.

 

Liszka József: II. Forum Hungaricum. Nemzetiségek – kisebbségek a Kárpát-medencében. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 280. p.

 

 

 

2012

 

  1. június 7–10.

A Kisemlékkutatók 20. Nemzetközi Konferenciája ebben az évben Felső-Ausztriában, a Linzhez közeli Gramastettenben valósult meg. L. Juhász Ilona Sakrale Kleindenkmäler als Zeichen des Krieges. Beispiele aus der Südslowakei [A szakrális kisemlékek mint a háború jelei. Dél-szlovákiai példák], Liszka József Gnadenstuhl und/oder Hochkreuz? Sonderbare darstellungen des Gnadenstuhls aus der Südwest-Slowakei [Kegyelem trónusa és/vagy út menti kereszt? A kegyelem trónusa különleges ábrázolási módja Délnyugat-Szlovákiából] címmel tartott előadást.

 

  1. szeptember 27.

A győri Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár Felvidéki napok című programsorozata részeként Liszka József Csallóközi mondák és anekdoták címen tartott előadást.

 

  1. október 18–20.

Az Etnológiai Központ a berlini Német–Magyar Társasággal, valamint a müncheni Kelet-Németek Házával és a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző karával közösen rendezte meg a Forum Hungaricum III. Natinalitäten und Minderheiten im Donau-Karpatenraum [Nemzetiségek és kisebbségek a Duna–Kárpátok régióiban] című nemzetközi tudományos tanácskozást Komáromban. Az ünnepi megnyitón Axel Hartmann, Németország szlovákiai nagykövete is részt vett. A konferencia több szekcióban zajlott, s közel negyven előadás hangzott el. A rendezvény tanulmányi kirándulással zárult, amelynek keretében a németországi, ausztriai, magyarországi, szlovákiai, oroszországi, horvátországi, valamint macedóniai, romániai és montenegrói vendégek a térség népi kultúrájával ismerkedhettek meg.

A konferencián L. Juhász Ilona Interkulturelle und interkonfessionelle Beziehungen der Juden und Ungarn. Beispiel aus Komorn [A komáromi zsidóság és a magyarok interkulturális és interkonfesszionális kapcsolatai], Liszka József pedig Von einer Randsituation zu einer anderen. Herausbildung einer Schicksalsgemeinschaft: die Ungarn in der Slowakei [Egyik peremhelyzetből a másikba. A szlovákiai magyar sorsközösség kialakulása] címmel tartott előadást.

 

  1. október 25.

A Mátyusföldi Muzeológiai Társaság és a Fórum Kisebbségkutató Intézet rendezésében megvalósuló Musaeum Hungaricum IX. konferencián a komáromi Etnológiai Központ képviseletében L. Juhász Ilona Szakrális kisemlékek mint a két világháború emlékjelei Dél-Szlovákiában címmel tartott előadást.

 

  1. november 9–10.

Az Etnológiai Központ, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Kara és a pozsonyi Comenius Egyetem Etnológiai és Kultúrantropológiai Tanszéke A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései címmel nemzetközi konferenciát szervezett Komáromban. A konferencia az Etnológiai Központ létrejöttének 15. évfordulója jegyében valósult meg. A konferencián neves szlovákiai, magyarországi, csehországi és németországi szakemberek vettek részt. L. Juhász Ilona „Terepkutatás” az interneten. Módszerek és lehetőségek, Liszka József pedig Színpadtól a múzeumig. Egy szlovákiai magyar népi kultúra megkonstruálására tett kísérletek címmel tartott előadást. Utóbbi vázolta az Etnológiai Központ tizenöt éves tevékenységének legfontosabb tanulságait is.

 

Kiadványok

Acta Ethnologica Danubiana 14. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2012. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2012, 266 p.

 

Angyal Béla: Kisalföldi tanyák. Gúta és vonzáskörzete településnéprajza. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2012, 255 p. /Lokális és regionális monográfiák 7./

 

Horony Ákos–Orosz Örs–Szalay Zoltán: A hely nevei, a nyelv helyei. A kisebbségi nyelvi jogok története Szlovákiában 1918–2012. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2012, 173 p. /Jelek a térben 4./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Baranyovics Borisz: A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései (Komárom, 2012. november 9–10.). Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 253–256. p.

 

Liszka József: A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései. Eruditio–Educatio 7, 2012/4, 137–138. p.

 

2013

 

  1. január 17.

Konrad Köstlin professzor vezetésével a bécsi egyetem néprajzi tanszékének (Institut für Europäische Ethnologie) nagyjából húszfős hallgatói csoportja látogatta meg a komáromi Etnológiai Központot. Liszka József az intézet megalapításának körülményeiről, kutatási projektumairól, L. Juhász Ilona pedig a dokumentációs tevékenységről tájékoztatta a vendégeket. A látogatás komáromi városnézéssel zárult, aminek keretében Liszka József a város nemzeti emlékjeleiről beszélt az érdeklődőknek.

 

  1. február 11.

A Széchenyi István Egyetem győri Apáczai Csere János Tanárképző Kara hallgatóinak egy csoportja tett látogatást az Etnológiai Központban Lanczendorfer Zsuzsanna vezetésével. A vendégek elsősorban a kisalföldi farsangi szokások kutatási eredményei iránt érdeklődtek, majd a következő napokban terepmunkán is részt vettek Tejfaluban és Vágfarkasdon.

 

  1. március 20.

A rozsnyói Könyvkuckó havi rendszerességgel valósít meg beszélgetéseket a magyar kulturális és tudományos élet képviselővel megjelent köteteikről. A márciusi rendezvényen Ambrus Ferenc házigazda L. Juhász Ilonával beszélgetett a Rítusok, jelek, szimbólumok című tanulmánykötetéről.

 

  1. március 26.

A Selye János Egyetem Tanárképző Kara hallgatóinak L. Juhász Ilona az új keletű szokások egyikéről, a Halloween eredetéről és térhódításáról, valamint a néprajzi-folklorisztikai kutatás egy újabb „terepéről”, az internetről tartott előadást.

 

  1. május 8.

A Magyar Tudományos Akadémia 184. Közgyűléséhez kapcsolódó Külső tagok Fórumán L. Juhász Ilona, az Etnológiai Központ tudományos kutatója, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság által odaítélt, az utóbbi évek kiemelkedő tudományos teljesítményéért járó Arany János-díjat Pálinkás Józseftől, az MTA elnökétől vehette át.

 

  1. szeptember 7.

A vajdasági Kiss Lajos Néprajzi Társaság szervezésében került sor a Fiatal néprajzkutatók és kulturális antropológusok VII. Konferenciája a Topolyai Múzeumban. A résztvevőket többek között Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója is köszöntötte. Három plenáris előadás után két szekcióban folytak az előadások. A vajdasági magyar és főleg szegedi egyetemisták, fiatal néprajzkutatók számoltak be legfrissebb kutatási eredményeiről. A konferencia keretében került sor a komáromi Etnológiai Központ bemutatkozására is. L. Juhász Ilona és Liszka József az intézet projektumairól és publikációs tevékenységéről tájékoztatta a jelenlevőket. A konferencia három topolyai néprajzkutató, Borus Rózsa, Harkai Imre és Tóth Ferenc sírjának megkoszorúzásával zárult.

 

  1. szeptember 18.

Jankó János-díjasok találkozója. A Magyar Néprajzi Társaság 1970 óta évente egy alkalommal ítéli oda a legeredményesebb, harmincöt évesnél fiatalabb kutatóknak járó Jankó János Díjat. Az 1979-ben díjazott Gráfik Imre kezdeményezésére a kitüntetettek évente más-más helyszínen találkozva jönnek össze, hogy tapasztalatokat, eszmét cseréljenek, tájékozódjanak egymás szakmai eredményeiről, problémáiról. 2013-ban az 1988-ban díjazott Liszka József invitálására a komáromi Etnológiai Központ adott helyet a találkozónak. Liszka József megismertette a vendégeket az Etnológiai Központ fontosabb kutatási eredményeivel, majd városnéző séta keretében Komárom jelentősebb helyszíneit mutatta meg a vendégeknek.

 

  1. szeptember 23–24.

A prágai Károly Egyetem Bölcsészkarán Paměť – historické vědomí – marginalizace – identita [Emlékezet – történelmi tudat – marginalizáció – identitás] címmel megrendezett nemzetközi interdiszciplináris konferencián a házigazdákon kívül szlovákiai, lengyel, észt, lett és oroszországi résztvevők, különféle tudományszakok (etnológia, történettudomány, szociológia, nyelvészet, filozófia, emberföldrajz stb.) szemszögéből vizsgálták és értelmezték a címben felvetett kérdéskomplexumot. Az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József Osobná a kolektívna sebaprezentácia na príklade sakrálnych pamiatok na juhu Slovenska [Személyes és kollektív önprezentáció a dél-szlovákiai szakrális kisemlékek példáján], L. Juhász Ilona pedig Dvojaká historická pamäť. Pomníky ako zdroje politických konfliktov dvoch národov v pridunajskom meste Komárno [Kettős történelmi tudat. Emlékművek mint két nemzet politikai konfliktusainak forrásai Komáromban] címmel tartott előadást.

 

  1. október 9–13.

Forum Hungaricum IV. Politische und kulturelle Wechselbeziehungen zwischen Kroatien und seinen Nachbarn mit einem besonderen Blick auf Ungarn [Forum Hungaricum IV. Politikai és kulturális kapcsolatok Horvátország és szomszédai között. Különös tekintettel Magyarországra] című nemzetközi tanácskozássorozat újabb állomása a horvátországi Újlak (Ilok) volt, ahol németországi, osztrák, magyarországi, szlovákiai, romániai, szerbiai, horvátországi, macedóniai, oroszországi és lengyel részvétellel német nyelven zajló konferencia keretében a kelet-közép- és dél-európai népek korai és jelenkori történelmének, néprajzának, politikai sokszínűségének, demográfiai kérdéseinek stb. egy-egy szeletét mutatták be az előadások. L. Juhász Ilona Speerhölzer im symbolischen Raum. Beispiel des ungarischen Sprachgebiets in der Slowakei [Kopjafák szimbolikus térben. A szlovákiai magyarok példája], Liszka József pedig Persönliche und kolektive Selbstperesentation im Raum. Zu Errichtungsanlässe sakraler Kleindenkmäler im ethnischen Grenzgebiet [Személyes és közösségi önprezentáció a térben. Szakrális kisemlékek állítási alkalmai egy etnikai határövezetben] címmel tartott előadást.

 

  1. október 17.

A második világháború és a szlovákiai magyarok címmel Somorján, a Fórum Kisebbségkutató Intézet által rendezett konferencián L. Juhász Ilona Emlékezés és emlékeztetés, politikai és háborús propaganda. A második világháború emlékjelei Dél-Szlovákiában címmel tartott előadást.

 

  1. október 24.

Musaeum Hungaricum X. címmel Somorján a Mátyusföldi Muzeológiai Társaság és a Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében megrendezett konferencián L. Juhász Ilona Az elhunyt emlékezetének temetőn kívüli jelei. Haláljelek és halálhelyjelek Dél-Szlovákiában címmel tartott előadást.

 

  1. november 13.

A komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának Neveléstudományi és Biológiai Tanszéke A köznevelés kulturális, szociális és biológiai tényezői. Humánökológia és nevelés címen interdiszciplináris konferenciát szervezett Komáromban, ahol a legkülönfélébb tudományos diszciplínák (neveléstudomány, biológia, pszichológia, folklorisztika, demográfia, muzeológia stb.) képviselői a közoktatást befolyásoló különféle tényezőket vizsgálták. Liszka József Hogy került a béka az asztalra? Avagy egy Grimm-mese útja a szájhagyománytól a szemétkosárig címmel tartott előadást.

 

  1. november 15–16.
  2. Értékmenő Konferencia – Komárom. Már negyedik alkalommal került sor a Komárom-Esztergom Megyei Népművészeti Egyesület hagyományos komáromi mesterségeket felelevenítő konferenciájának megrendezésére, ebben az évben a halászat volt a témája. A Klapka György Múzeumban megvalósult Mert nekünk tettek ki víg halásznapokatKomáromi halászat című kiállítást Liszka József nyitotta meg. A másnap sorra került Halászok, hálók… halászok mestersége című konferencián Liszka József a hagyományos csallóközi halászat történetéről és néprajzi jellemzőiről tartott előadást.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 15. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2013. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2013, 239 p.

 

  1. Juhász Ilona: A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyjelek az utak mentén. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ 2013, 244 p.

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

  1. Juhász Ilona: Emlékezet – történelmi tudat – marginalizáció – identitás (Paměť – historicke vědomí – marginalizace – identita). Prága, 2013. szeptember 23–24. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 232–233. p.

 

Liszka József: Forum Hungaricum IV. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 233–234. p.

 

 

2014

 

  1. március 27.

Az Etnológiai Központ két legújabb publikációjának, valamint az egész kiadói tevékenységét értékelő bemutatására került sor a budapesti Néprajzi Múzeum Vajda László Termében. Paládi-Kovács Attila akadémikus elnökletével összesen hat méltatás, ismertetés hangzott el. Az elnök bevezetője után (amelyben a szlovákiai magyar néprajzi kutatás fejlődését vázolta fel a kezdetektől) Liszka József az Etnológiai Központ tevékenységét kísérelte meg a rendelkezésre álló rövid időkeretben bemutatni. Bárth Dániel az EK évkönyve, az Acta Ethnologica Danubiana tizenöt évfolyamának mérlegét vonta meg. Klamár Zoltán L. Juhász Ilona A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyjelek az utak mentén című kötetét méltatta. Viga Gyula a Lokális és regionális monográfiák című sorozat eddig megjelent köteteiről szólt, Gecse Annabella pedig az EK Interethnica c. kiadványsorozatát mutatta be. Végezetül Csanda Gábor, a Fórum Társadalomtudományi Szemle főszerkesztője a folyóirat elsősorban néprajzi vonatkozásairól beszél.

 

  1. május 9.

A budapesti székhelyű Magyar Szemiotikai Társaság a jeltudományban végzett munkássága elismeréseként L. Juhász Ilonát a Társaság 2014. május 9-én megrendezett közgyűlésén „Jelismervény” elnevezésű díjában részesítette. Voigt Vilmos professzor, a Társaság elnöke rövid laudációjában elmondta, hogy a díjazott az elismerésben elsősorban a Neveitek e márványlapon című monográfiája okán részesült. A Magyar Szemiotikai Társaság a „Jelismervény”-t évente egy alkalommal adja át az adott év egy-egy kiemelkedő jeltudományi teljesítményéért.

 

  1. május 14.

A Magyar Néprajzi Társaság megalapítása 125. évfordulója alkalmából ünnepi konferenciát rendeztek a budapesti Néprajzi Múzeumban. A viszonylag kerek évforduló kapcsán a Társaságot köszöntötték a testvérintézmények képviselői is. Köztük Liszka József az Etnológiai Központ képviseletében, aki köszöntőjében a szlovákiai magyar néprajzi kutatás és a Magyar Néprajzi Társaság együttműködéseinek legfontosabb állomásait emelte ki az elmúlt huszonöt év vonatkozásában.

 

  1. május 21–22.

Emlékezz! A holokauszt Dél-Szlovákiában címmel a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a kassai Állami Tudományos Könyvtár szervezésében Kassán kétnapos rendezvénnyel emlékeztek a holokauszt 70. évfordulójára. Ez alkalomból emléktáblát avattak az említett könyvtár külső falán a holokauszt áldozatainak, majd a néhai embermentő kassai ügyvéd, Mikuláš Gaško A bunker felett címmel az ez alkalomra megjelent kötetének bemutatója következett, amely eddig sehol nem publikált és alig ismert dokumentum, a kassai vasútállomáson áthaladó, a deportált zsidókat Auschwitzba szállító szerelvényekről Vrancsik István vasúti alkalmazott által titokban feljegyzett pontos nyilvántartását tartalmazza. A kétnapos rendezvény keretében egy tudományos konferencia is megvalósult, amelyen L. Juhász Ilona, az Etnológiai Központ munkatársa A holokauszt áldozatainak emlékjelei Szlovákiában címmel tartott előadást.

 

  1. május 23–24.

A folklorisztika helyzete és perspektívái a Kárpát-medencében címmel Vácott megrendezett konferencia a váci születésű Katona Lajos, a magyar folklorisztika egyik megalapozója munkásságára, elsősorban a mesekutatásra, valamint a magyar szövegfolklór kutatásának jelenkori problémáira és távlataira összpontosult. Liszka József Egy meseszöveg a fordítások útvesztőiben című előadásában egy magyar(nak mondott) népmese (AaTh 665) cseh recepciójának, illetve „cseh népmesévé” válásának kacskaringóit mutatta be. A résztvevők megkoszorúzták a Katona Lajos szülőházán elhelyezett emléktáblát, majd a városi könyvtárban egy Katona Lajos-emlékkiállítás megnyitására is sor került.

 

  1. június 5–7.

A XI. Ipoly Menti Találkozások c. rendezvény keretében a holokauszt 70. évfordulója alkalmából a magyar holokauszt előzményeiről és lefolyásáról, valamint máig tartó hatásairól rendezett kerekasztal-beszélgetésen az EK munkatársa, L. Juhász Ilona is részt vett (rajta kívül Baka Attila szlovákiai magyar, valamint Fazekas Csaba magyarországi történész). A beszélgetés felvezetéseként az etnológia számára is jól kiaknázható dokumentumcsoport, a két világháború közötti időszakban és az 1938-as visszacsatolást követően magyar nyelven megjelent regionális sajtóból hozott példák segítségével prezentálta azoknak a zsidókérdéshez való hozzáállását.

 

  1. június. 10.
  2. Juhász Ilona a Pozsonyi Casinóban Az első világháború emlékjelei, különös tekintettel Pozsony környékére és Rigele Alajos alkotásaira címmel tartott előadást.

 

  1. június 19.

Köbölkút önkormányzata megbízásából jelent meg a Lilium Aurum könyvkiadónál az Emberek, ünnepek, hétköznapok. Köbölkút a 20. század első felében a korabeli fotográfiák tükrében (Ľudia, sviatky, všedné dni. Gbelce v prvej polovici 20. storočia v zrkadle dobových fotografií című képes album. A kötet képanyagát Liszka József válogatta, illetve ő állította össze és a bevezető tanulmányt is ő írta. A kötetet a helyi kultúrházban mutatták be nagyszámú közönség előtt. Liszka József egyebek között a kiadvány összeállításának körülményeiről és szempontjairól beszélt.

 

  1. június 26–29.

A 21. Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencián a bajorországi Oberammergauban L. Juhász Ilona Kriegsnagelungen als Objekte für Kriegsnotspende im Ersten Weltkrieg und ihr Nachleben heute. Beispiele aus der Slowakei, aus Ungarn und Siebenbenbürgen [Az első világháborús nemzeti áldozatkészség szobrai és utóéletük szlovákiai, magyarországi és erdélyi példák tükrében] címmel az első világháború alatt karitatív célokból felállított nemzeti áldozatkészség szobrok kategóriájába tartozó objektumokról és azok egy részének másolat formájában történő jelenkori újraállításáról tartott elődadást szlovákiai, magyarországi és erdélyi példák felsorakoztatásával. Liszka József Die Frage ind Rolle des wissenschaftlichen Nachwuchs bei der Erforschung der sakralen Kleindenkmäler [A tudományos utánpótlás kérdései és szerepe a szakrális kisemlékkutatásban] című előadásában a kisemlékkutatás tudományos utánpótlással kapcsolatos problémáival foglalkozott.

 

  1. szeptember 17.

A komáromi Limes Galériában nyílt meg az a Rudolf Hanuljak képeiből és Pavol Paník összeállításában készült Egyházi építmények és emlékhelyek a Csallóközben című fotókiállítás, amely a Csallóköz szakrális emlékeit (a templomoktól és kolostoroktól kezdve egészen a szakrális kisemlékekkel bezárólag) a teljesség igényével prezentálja. A kiállítást L. Juhász Ilona szlovák, Liszka József pedig magyar nyelven nyitotta meg.

 

  1. szeptember 25–27.

Nyelvi, kulturális és társadalmi átalakulások mint a migrációs folyamatok következményei – Gesellschaftliche, sprachliche und kulturelle Wandlungen im Zuge von Migrationsprozessen című kétnyelvű konferencia volt Veszprémben, a Pannon Egyetemen. Liszka József A szöveges folklór a nyelvhatáron című előadásában néhány folklórműfaj nyelvhatárokat átívelő terjedési mechanizmusairól beszélt.

 

  1. október 3.

A Füleki Vármúzeum meghívására Füleken a városi könyvtárban mutatkozott be a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a komáromi Etnológiai Központ. Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója a komáromi intézmény küldetéséről, eredményeiről és terveiről szólt, s az ott folyó munka főbb irányvonalait és hatókörét ismertette. L. Juhász Ilona Az első világháború emlékjelei. Vaskatonák és társai… címmel tartott előadást.

 

  1. október 7.
  2. Juhász Ilona a komáromi Duna Menti Múzeum Múzeumbarátok Körének meghívására Az első világháború emlékjelei. Különös tekintettel Komáromra és környékére címen tartott előadást a múzeumban.

 

  1. október 12–14.

A budapesti Wesley János Lelkészképző Főiskola a magyar zsidóság végső elpusztításával fenyegető 1944-es deportálás hetvenedik évfordulója alkalmával Kamenyec Podolszkijtól Auschwitzig címmel rendezett nemzetközi kegyeleti és tudományos emlékkonferenciát, amelynek a szervező főiskola adott otthont. L. Juhász Ilona Egy zsidó közösség sorsának lenyomata a Vészkorszakban megjelent helyi sajtóban. Rozsnyói példa címmel, Liszka József pedig A gyerekfolklórtól Auschwitzig? című előadásával szerepelt a rendezvényen.

 

  1. október 24.
  2. Juhász Ilona beszélgetett a komáromi Duna Menti Múzeumban a komáromi származású, ma Jeruzsálemben élő festőművésszel és költővel, Miriam Neiger-Fleischmann-nal művészetről, versekről és hovatartozásról, illetve a művésznő közelmúltban Emlékül Marikának c. megnyílt komáromi időszaki kiállításáról, amellyel a soha meg nem ismerhetett testvérének és az elpusztított komáromi zsidó áldozatoknak állított emléket.

 

  1. november 5–6.

Lidé a města ve velkých válkách. Pohled etnologa/antropologa [Emberek és városok a nagy háborúban az etnológus/antropológus szemével] címmel a prágai a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Kara, a Lengyel Tudományos Akadémia krakkói Archeológiai és Etnológiai Intézete, valamint a Łódźi Egyetem Etnológiai és Kultúrantropológiai Intézetének közös szervezésében valósult meg Prágában az az interdiszciplináris nemzetközi konferencia, melyen Liszka József Ikonoklasmus po prvej svetovej vojne. Príklad južné Slovensko [Ikonoklazmus az első világháború után. Dél-szlovákiai példák], L. Juhász Ilona pedig Od charity k iredentizmu. Zmena jedného typu objektov z prvej svetovej vojny [A jótékonykodástól az irredentizmusig. Egy első világháborús objektum funkcióváltásai] címmel tartott előadást.

 

  1. november 18.

A budapesti Logos Kiadó gondozásában megjelent Babits Antal szerkesztésében a Magyar holokauszt 70. Veszteségek és felelősségek című kötet bemutatása Budapesten a Tom Lantos Intézetben. A kötetet a szerkesztő, valamint Karády Viktor és Hídvégi Máté mutatta be. A rendezvény a kiadvány szerzői és az érdeklődők közötti kötetlen beszélgetéssel zárult. Az EK munkatársa, L. Juhász Ilona az Emlékezés és emlékeztetés. A Soá emlékjelei Szlovákiában – különös tekintettel az 1938-ban visszacsatolt területekre című tanulmányával szerepel a kiadványban.

 

  1. november 27.

Münchenben a Német Kelet Házában (Haus des Deutschen Ostens), az Intereg müncheni fiókszervezete rendezésében került megrendezésre az a vitaest, amelyet Zuzana Finger, a müncheni Szudétanémet Társaság munkatársa és Liszka József, a komáromi Etnológiai Központ igazgatója a magyar és szlovák kulturális örökséggel kapcsolatos bevezető előadása (Der Diskurs um das Kulturerbe in der Slowakei vor und nach 1989 zwischen Ungarn ind Slowaken) nyitott.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 16. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2014. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2014, 255 p.

 

Liszka József: Emberek, ünnepek, hétköznapok. Köbölkút a 20. század első felében a korabeli fotográfiák tükrében / Ľudia, sviatky, všedné dni. Gbelce v prvej polovici 20. storočia v zrkadle dobových fotografií. A képeket válogatta, összeállította, a bevezető tanulmányt írta / Fotografie vybral, zostavil a úvodnú štúdiu napísal: Liszka József. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2014, 167 p.

 

Viga Gyula szerk. Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában. Somorja – Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet – Etnológiai Központ 2014, 319 p. /Lokális és regionális monográfiák 1./ [A kisgéresi önkormányzat megrendelésére készült kötet a 2000-ben megjelent monográfia reprint kiadása]

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

  1. Juhász Ilona: Sakrálne stavby a pamiatky Žitného ostrova. Fotografie. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 229–231. p.

 

  1. Juhász Ilona: 21. Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencia. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 215–216. p.

 

  1. Juhász Ilona: Az Etnológiai Központ bemutatkozása a Néprajzi Múzeumban. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 208–209. p.

 

Liszka József: A folklorisztika helye és perspektívái a Kárpát-medencében. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 212–213. p.

 

 

2015

 

  1. február 5.

Egy évszázad távlatából. Nemzetközi tudományos konferencia az első világháborúról a Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében Pozsonyban, a Magyar Kultúra Múzeumában. L. Juhász Ilona Temetések, újratemetések, mementók. A háború áldozatainak emlékezete címmel tartott előadást.

 

  1. április 24.

A budapesti ELTE néprajz szakos hallgatóinak látogatása az Etnológiai Központban Deáky Zita és Ilyefalvi Emese tanárok vezetésével. L. Juhász Ilona és Liszka József megismertette a vendégeket az intézmény tevékenységével és gyűjteményeivel. A látogatást követő városnézésen Liszka József kalauzolta a diákokat.

 

  1. április 30.

Komáromban, a Duna Menti Múzeumban megvalósult Mérföldkövek XIX. című honismereti konferencián az Etnológiai Központot L. Juhász Ilona képviselte Erdélyi menekültek Komáromban az első világháború idején történeti-néprajzi szempontból a korabeli sajtó tükrében című előadásával.

 

  1. május 23–29.

A marburgi Philipps Egyetem Európai Etnológia és Kultúratudományi Tanszékének 15 hallgatója Manfred Seifert professzor vezetésével tanulmányi kirándulás és terepgyakorlat keretében Komárom etnikai és vallási összetételével, az itt élő nemzetiségek és vallásfelekezetek együttélésének mindennapjaival igyekeztek megismerkedni. A szakmai hátteret, illetve az itt-tartózkodással járó szervezési feladatokat s az egyetemisták beszélgetőpartnereit is az Etnológiai Központ munkatársai biztosították. Az utolsó napon az Etnológiai Központ munkájával ismerkedtek Liszka József és L. Juhász Ilona részletes tájékoztatása révén.

 

  1. június 22.

Nemzetközi konferencia a komáromi Etnológiai Központ, illetve a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke társszervezésében Freiburgban a Kelet-európai Németek Néprajzi Intézetében A kitelepítettek 70. Walldürni búcsúja. Néprajzi-kultúrantropológiai népi vallásosságkutatás témái és területei címmel. A tanácskozás témái között egyebek között az emlékezéskultúra is szerepelt. A konferencián az Etnológiai Központot L. Juhász Ilona „Am Kilometer 34…” Totengedenken am Strassenrand und Unfall-Denkmale in der Süd-Slowakei [A 34-es kőnél… Haláljelek s halálhelyjelek az utak mentén Dél-Szlovákiában] című előadásával képviselte, Liszka József pedig bemutatta az Etnológia Központ tevékenységét, kutatási programjait, illetve az eddig megjelent kiadványairól is beszélt a jelenlévőknek.

 

  1. szeptember 8–9.

Národy, města, lidé, traumata [Nemzetek, városok, emberek, traumák] című nemzetközi interdiszciplináris konferencia a prágai Károly Egyetem Bölcsészettudományi Kara és a Lengyel Tudományos Akadémia Archeológiai és Etnológiai Intézetének szervezésében. A konferencián L. Juhász Ilona Židovská komunita v procese politických a spoločenských premien od roku 1938 až po súčasnosť v podunajskom meste Komárno [Egy Duna-menti város, Komárom zsidó közössége a társadalmi-politikai változások tükrében 1938-tól napjainkig], Liszka József pedig Trianonská trauma Maďarov v 21. storočí [A magyarok Trianon traumája a 21. században] címmel tartott előadást.

 

  1. szeptember 13.

A Hamburgi Egyetem senior hallgatóinak egy csoportja Holger Fischer professzor vezetésével egy hosszabb magyarországi tanulmányút keretében látogatást tett az Etnológiai Központban is. A vendégeket Liszka József másfél órás előadásában az intézetben folyó munkáról tájékoztatta, majd egy városnéző séta keretében egyebek között Komárom mindennapjairól is tájékoztatta őket.

 

  1. szeptember 21–22.

Gefundene und erfundete lokale Feste und Festivals nach der Wende [Megtalált és kitalált hagyományok a rendszerváltás után] című nemzetközi interdiszciplináris konferencián Freiburgban a Kelet-európai Németek Néprajzi Intézetében (IVDE) Liszka József Revitalisierung und/oder erfundene Tradition? Bräuche und Feste der Ungarn in der Südwest-Slowakei am Anfang des 21. Jahrhunderts [Revitalizáció és/vagy kitalált hagyomány? Szokások és ünnepek a délnyugat-szlovákiai magyarok körében a 21. század elején] címmel tartott előadást.

 

  1. október 22.

Musaeum Hungaricum XII. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja című konferencián Somorján L. Juhász Ilona Emlékjelek mint a szimbolikus térfoglalás eszközei Rozsnyó főterén az államfordulatok és a rendszerváltás tükrében címmel tartott előadást.

 

  1. november 3–4.

„Hegyet hágék, lőtőt lépék…” címmel Balassagyarmaton, a Magyar Nemzeti Múzeum Palóc Múzeuma szervezésében tudományos konferenciát rendeztek Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós emlékére. Liszka József A populáris irodalom és a népköltészet határán. Egy vallásos ponyvaballada közép-európai kontextusai címmel tartott előadást.

 

  1. november 13.
  2. Juhász Ilona, az EK munkatársa megnyitotta a komáromi Limes Galériában Pap Gábor református püspök, a református–zsidó párbeszéd előmozdítója születésének 120. évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítást. Megnyitó beszédében Pap Gábor és Schnitzer Ármin komáromi főrabbi példaértékű barátságát és a keresztény–zsidó párbeszéd akkor megkezdődött, majd a vészkorszak idejében megszakadt kapcsolat folyamatára helyezte a hangsúlyt.

 

Kiadványok

 

Acta Ethnologica Danubiana 17. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2015, 334 p.

 

  1. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2015, 466 p.

 

  1. Juhász Ilona: Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahely: Vámbéry Polgári Társulás 2015, 198 p.

 

Liszka József: Szent Háromság egy Isten dicsőségére… A Szentháromság kultusza a szlovákiai Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ 2015, 216 p. /Jelek a térben 5./

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Janković Nóra: A folklór átmenetisége. A folklór a facebookról is szól majd. Beszélgetés Liszka Józseffel. Új Nő 2015/7, 30–32. p.

 

Kerényi Éva: Háború, migráció, áldozatkészség. Beszélgetés L. Juhász Ilonával az első világháború etnikai mozzanatiról az Újkor című magyarországi internetes folyóiratban.

http://ujkor.hu/content/haboru-migracio-aldozatkeszseg-beszelgetes-l-juhasz-ilona-neprajzkutatoval-az-elso-vilaghaboru-etnikai-mozzanatairol

 

Kerényi Éva: Az első világháborúról az etnológia okuláréján keresztül címmel. Beszélgetése L. Juhász Ilonával. Új Nő 2015/9.

 

Kovács Zoltán: Peredi gyökerek: Liszka József, néprajzkutató.

http://pered.info/2015/04/01/peredi-gyokerek-liszka-jozsef-neprajzkutato/

 

Liszka József: Két tudományos tanácskozás Freiburgban. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 285–287. p.

 

Liszka József: „Hegyet hágék, lőtőt lépék…” Konferencia Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós emlékére. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 288–290. p.

 

Miklósi Péter: Mi is a (folklór)hagyomány? [Beszélgetés Liszka Józseffel]. Új Szó 68, 2015. 3. 13., 9. p.

 

2016

 

  1. február 21–26.

A több intézmény és szervezet együttműködése révén megrendezett Forum Hungaricum konferenciasorozat (2012-ben Komáromban az Etnológiai Központ volt ez egyik társszervező) következő állomása a bajorországi Bad Kissingen volt, ahol a Die Vojvodina. Umbrüche und Neugestaltung einer europäischen Region [Vajdaság. Egy európai régió át- és újjáalakulása] című tanácskozáson a multietnikus Vajdaság volt a központi téma. Liszka József: Die Vojvodina und die kleine Tiefebene. Ethnische, kulturelle und sprachliche Wechselbeziehungen vom 16. Jh. Bis zur Gegenwart [A Vajdaság és a Kisalföld. Két táj etnikai, kulturális és nyelvi kölcsönhatásai a 16. századtól napjainkig] címmel tartott előadást.

 

  1. március 10.

Az Etnológiai Központ és kiadványainak bemutatója Budapesten a Szlovák Intézetben. Voigt Vilmos az Etnológiai Központ évkönyvsorozatát, az Acta Ethnologica Danubianát méltatta, Verebélyi Kincső L. Juhász Ilona: Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában című kötetéről szólt, Hunčík Péter L. Juhász Ilona másik könyvét (Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén) ismertette, felvetve annak szomorúan időszerű vonatkozásait is. Klamár Zoltán Liszka József Szent Háromság egy Isten dicsőségére… A Szentháromság kultusza a Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében című kötetét mutatta be.

 

  1. március 10 – április 10.

Budapesten, a Szlovák Intézetben tekinthették meg az érdeklődők az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumának gyűjteményéből összeállított fotókiállítást.

 

  1. április 29.

A budapesti ELTE Bölcsészettudományi Kara Tudományos Diákköri munkára készülő hallgatóinak egy csoportja, Balogh F. András professzor vezetésével, látogatást tett az Etnológiai Központban. A vendégeket az intézmény tevékenységével és gyűjteményével Liszka József ismertette meg.

 

  1. április 29.

Mérföldkövek című konferencia – Komárom, Duna Menti Múzeum. A Pro Patria Honismereti Szövetség által évek óta megrendezett Mérföldkövek c. konferencia rendezvénysorozatához az idén második alkalommal nyitórendezvényként kapcsolódott a komáromi tanácskozás, amelyen a régészet, helytörténet, néprajz, művészettörténet és rokon tudományok területéről hangzottak el előadások. L. Juhász Ilona Debrecenfalvától Komáromfalváig. Komárom és az 1915-ben lerombolt kárpáti falvak újjáépítésére hirdetett országos akció címmel tartott előadást. A tanácskozás programja a legfrissebb publikációk bemutatásának is teret adott. L. Juhász Ilona az Etnológiai Központ műhelyéből 2016-ban kikerült 4 legújabb kiadványt mutatta be: az általa jegyzett A holokauszt dél-szlovákiai emlékjeleiről, valamint az 1916 őszén a mai Szlovákia területére érkezett erdélyi menekültekről szóló kötetét, az Etnológiai Központ évkönyvének, az Acta Ethnologica Danubianának a 17. kötetét, s végül Liszka József kisalföldi Szentháromság-ábrázolásait dokumentáló könyvét.

 

  1. május 21.

A Szímői Jedlik Ányos Társaság kuratóriuma a társadalomtudományok területén kifejtett munkássága elismeréseként L. Juhász Ilonának ítélte oda a Jedlik Ányos-díjat. A kitüntetett munkásságát B. Kovács István méltatta.

 

  1. május 25.

Budapest, Néprajzi Múzeum. A szlovákiai magyarok néprajzi kutatása terén kifejtett munkája és eredményei elismeréseként a Magyar Néprajzi Társaság Pro Ethnographia Minoritatum Emlékéremmel tüntette ki Liszka Józsefet.

 

  1. május 31. – július 10.

Pilisszentkereszten láthatták az érdeklődők az Etnológiai Központ fotókiállítását Válogatás a dél-szlovákiai Szakrális Kisemlékek Archívumából címmel.

 

  1. június 2–5.

A kisemlékkutatók kétévente megrendezésre kerülő nemzetközi konferenciájára ezúttal Vácott került sor. A háromnapos rendezvényen német, osztrák, magyarországi és szlovákiai szakemberek szóltak a kisemlékkutatás legújabb eredményeiről. A konferenciához egy félnapos tanulmányi kirándulás is társult, amely a Dunakanyar és Börzsöny szakrális emlékeibe engedett bepillantást. A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központját Die Entstehungsumstände und der begleitende Kult einer Martinus-Statue [Egy Szent Márton-szobor keletkezéstörténete és a kapcsolódó kultusz] című előadásával Liszka József képviselte a rendezvényen.

 

  1. szeptember 13.

A Budapesten, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete szervezésében megvalósult 1916 – Háború Magyarországon című műhelykonferencia keretében Veres Emese Gyöngyvér néprajzkutató mutatta be L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén című kötetét.

 

  1. szeptember 20–22.

Az Alfa Public Polgári Társulás szervezésében valósult meg a „Fekete félelem. Tények a dél-szlovákiai roma holokausztról romáknak és nem romáknak (Kali trash – Čierny strach, reálie o rómskom holocauste na Južnom Slovensku pre Rómov a Nerómov) című projektum, amelynek keretében L. Juhász Ilona három dél-szlovákiai oktatási intézményben tartott előadást szlovák és magyar nyelven: A roma holokauszt emlékjelei Szlovákiában (Szímői Alapiskola, szeptember 20.), A roma holokauszt emlékjelei Szlovákiában (Corvin Mátyás Alapiskola, Gúta, szeptember 21.), Pamätníky rómskeho holokaustu a Slovensku (Ipolyság, Szlovák Tanítási Nyelvű Gimnázium, szeptember 22.).

 

  1. október 9.

Liszka József a vajdasági Magyarkanizsán mutatta be Klamár Zoltán. Kanizsai mindennapok című kötetét.

 

  1. október 13.

A Magyar Tudományos Akadémia budapesti vendégházában a Domus Café rendezvénysorozat keretében L. Juhász Ilona 100 év kisebbségben. A (cseh)szlovákiai magyarok kultúrájának változásai 1920-tól napjaikig címmel tartott előadást a témában folytatott kutatásainak addigi eredményeiről.

 

  1. november 11.

A Kétnyelvűség térben és időben c konferencián Pozsonyban a Comenius Egyetem Magyar Tanszékének szervezésében. L. Juhász Ilona előadása hangzott el A dél-szlovákiai síremlékek nyelvhasználatának néhány sajátossága címmel. L. Juhász Ilona kényszerű távolmaradása miatt az előadás szövegét Simon Attila olvasta fel, és az előadáshoz készült prezentációt is ő mutatta be.

 

  1. november 24.
  2. Juhász Ilona és Liszka József volt a vendége az érsekújvári Irodalmi Korzó estjének. H. Nagy Péter irodalmár beszélgetett velük munkájukról, legújabb könyveikről, illetve általában a kultúrakutatás jelentőségéről.

 

  1. november 25.

A rozsnyói Gömöri Népművelési Központ „Interaktív közművelődési programok…” című projektuma keretében L. Juhász Ilona a Szádalmási Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában tartott előadást a karácsonyi ünnepkör szokásainak változásairól, illetve közép-európai vonatkozásairól.

 

  1. december 13.

Liszka József Győrben, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban a Timaffy László néprajzkutató születése 100. évfordulója alkalmából rendezett konferencián A karácsonyfától az adventi koszorúig. Mindennapi kultúránk néhány nyugati eleme címmel tartott előadást.

 

Kiadványok

 

Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2016, 654 p.

 

Sajtóvisszhangok, interjúk

 

Botiková, Marta: Recenzie bez jubilea. Slovenský národopis 64, 2016/3, 389–392. p. [Marta Botiková bevezetője és Marta Botiková, valamint Danter Izabella egy-egy recenziója L. Juhász Ilona könyveiről]

 

Csanda Gábor: „Mindenhol, mindenkor és mindenkitől lehet tanulni”. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel. Fórum Társadalomtudományi Szemle 18, 2016/2, 135–158. p.

 

Lakatos Krisztina: Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén az első világháború idején. Beszélgetés L. Juhász Ilonával az Új Szóban, a 2015-ben megjelent kötetéről. http://ujszo.com/online/kultura/2016/10/10/monografia-a-mai-szlovakia-teruleten-elhelyezett-erdelyi-menekultekrol

 

Parászka Boróka beszélgetése L. Juhász Ilonával Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén az első világháború idején c. kötetéről Amikor ez erdélyi magyarok menekültek címmel a marosvásárhelyi rádióban.

http://marosvasarhelyiradio.ro/hirek/emisiuni/amikor-az-erdelyi-magyarok-menekultek

 

Rácz I. Péter: Egészen magyar. Beszélgetés Liszka Józseffel. Vasárnapi Hírek 33, 2016/53, 18–19. p.

 

Rácz Vince: Beszélgetés L. Juhász Ilonával a Szlovák Közszolgálati Televízió Szemtől szemben című műsorában.

http://www.rtvs.sk/televizia/archiv/10304/98513#0

 

2017

 

  1. február 17.
  2. Juhász Ilona és Liszka József a köbölkúti községi Könyvtárban Jelek a térben (Köbölkút környéke emlékjelei, szakrális kisemlékei) címmel tartottak előadást, amelynek keretében főleg e kistérség halálhelyjeleit, háborús emlékjeleit és szakrális kisemlékeit mutatták be a nagyszámú közönségnek.

 

  1. február 19–25.

A sorsdöntő európai történelmi események margójára megrendezett interdiszciplináris nemzetközi konferenciáknak immár több éves hagyománya van a bajorországi Bad Kissingenben. Az 1917-es oroszországi kommunista hatalomátvétel centenáriumára megrendezett, Von Lenin bis Putin – Ein Jahrhundert Zeitgeschichte Russlands [Lenintől Putinig – Oroszország történelmének egy évszázada] című tanácskozáson a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja képviseletében Liszka József Am äußersten Rande des Imperiums. Die Ungarn in der Karpatoukraine als Teil der Sowjetunion 1945–1991 [A Birodalom legszélén. A kárpátaljai magyarok a Szovjetunióban 1945–1991] címen tartott előadást.

 

  1. április 21–22.

A Sapientia Egyetem csíkszeredai karán, Idegen – Strainul – Stranger címen megrendezett nemzetközi, interdiszciplináris konferencián Liszka József A gyerekfolklórtól Auschwitzig? Az „idegen” a magyar, a szlovák és a cseh folklórban címmel tartott előadást.

 

  1. április 28.

A komáromi Duna Menti Múzeumban megrendezett, Mérföldkövek című helytörténeti konferencián L. Juhász Ilona a komáromi Jókai-szobor történetéről tartott előadást. A konferencia keretében már hagyományosan sorra kerülő könyvbemutatón szólt a Fórum Társadalomtudományi Szemle jelentőségéről, valamint bemutatta annak legújabb, 2017/1. számát. Liszka József a 2016-ban Határvidékek címmel megjelent 60 tanulmányt tartalmazó kötetét ismertette.

 

  1. június. 30. – július 2.

A potsdami Lepsiushausban került sor a Massengewalt in Südosteuropa vom 20. Jahrhundert bis in die Gegenwart [Tömegpusztítás Délkelet-Európában a 20. században, napjainkig] című nemzetközi interdiszciplináris konferenciára, amelynek keretében Liszka József Vertreibung, Umsiedlung und „Integration” von Slowaken aus Ungarn in die Tschechoslowakei (Slowakei) nach 1945 in den verschiedenen nationalen und regionalen Erinnerungskulturen Ungarns und der Slowakei [A magyarországi szlovákok áttelepítése és „integrációja” (Cseh)Szlovákiába 1945 után a magyarországi és szlovákiai emlékezetkultúra tükrében] címen tartott előadást.

 

  1. július 5–7.

Hagyomány – szellemi kulturális örökség – népies rendezvény. Pillanatképek a mai népművészetről címmel a folklorisztika igazán aktuális kérdéseiről rendezett nemzetközi tanácskozást a kalocsai Viski Károly Múzeum magyarországi, romániai, szerbiai és szlovákiai résztvevőkkel. Az Etnológiai Központ két munkatársa, L. Juhász Ilona Egy vallásokat átfogó vallási fenomén. A kopjafa-kultusz a szlovákiai magyarok kultúrájában, Liszka József pedig Revitalizáció és/vagy kitalált hagyomány? Szokások és ünnepek a délnyugat-szlovákiai magyarok körében a 21. század elején címmel tartott előadást.

 

  1. szeptember 22.

A rozsnyói Gömöri Népművelési Központ meghívására L. Juhász Ilona Az emberélet fordulóihoz kapcsolódó szokások és azok változásai címmel tartott előadást.

 

  1. október 27–28.

A népi vallásosság közép-európai kontextusban (Etnológiai és folklorisztikai aspektusok) címen rendezett nemzetközi tudományos konferenciát a komáromi Etnológiai Központ és a Selye János Egyetem. A hat országból (Csehországból, Magyarországról, Németországból, Romániából, Szerbiából és Szlovákiából) érkezett kutatókat a Selye János Egyetem rektora, Juhász György köszöntötte, majd Liszka József beszélt a mostani konferencia gondolata megszületése körülményeiről, nemzetközi keretekbe ágyazásának fontosságáról. A pozsonyi Tatiana Bužeková és a szegedi Povedák István plenáris előadása és az azokat követő vita után, a rákövetkező másfél nap alatt 18 referátum hangzott el (magyar, szlovák, cseh és német nyelven) a népi vallásosság kutatásának különféle aspektusairól. A konferencia alkalmat adott arra is, hogy a résztvevők megemlékezzenek az Etnológiai Központ megalapítása 20. évfordulójáról.

Molnár Imre (összeáll.): „Gyűlölködés helyett összefogás”

Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2016, 312 p. /Elbeszélt történelem, 5./

A könyvet szerető ember számára öröm kézbe venni olyan kötetet, amely a felvidéki magyarság legújabb kori történelmével ismerteti meg az olvasni és új ismeretekre vágyó olvasót. Erre pedig tagadhatatlanul mindannyiunknak nagy szüksége van, hiszen az 1990 előtti világunk nem kedvezett mindazon folyamatok valósághű feltárásának, amelyet a trianoni tragédiát követően szüleinknek, nagyszüleinknek s még részben önmagunknak is – függetlenül attól, hogy a feldarabolt ország mely részében maradtunk – át kellett élniük, élnünk.

Ünnep tehát minden, e múlt feltárása és jobb megértése okán létrejött könyv megjelenése, hisz mindennapjaink és jövőnk szempontjából is ismernünk kell múltunkat, ismernünk kell azokat a törekvéseket, amelyek a trianoni békeszerződést követően, a megnyomorítás, a kilátástalanság, a „sorstalanság” évei alatt helytállásra, kitartásra, megmaradásra ösztönözte elődeinket. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy igazán ünneppé valójában csak akkor válik az effajta könyvkiadás, ha az adott műben megfogalmazott és közzétett ismeretanyagot a szó tartalmi, és nem csupán formai vonatkozásában is birtokba veszik, illetve ha a benne foglaltakat új összefüggések feltárására használják majd fel az olvasók. Azt mondom, olvasók, igen, de ezt mindjárt ki is kell egészítenem azzal, hogy Molnár Imre „Gyűlölködés helyett összefogás” című könyve nemcsak az egykori múltat közelebb hozó történelmi olvasmány, hanem az ismereteknek olyan gazdag halmaza is, amelyet holnap, holnapután az újabb kutatások során már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem, mert ha a kötetben közzétett ismeretanyag az eredeti történelmi források szempontjából másodlagosnak számít is, a kötet, megjelenése pillanatától a korabeli történelmi folyamatok megkerülhetetlen dokumentumgyűjteményévé vált. Mindezek mellett, mindezekkel együtt a kötetben szereplő interjúalanyok számos olyan összefüggésre hívták fel a figyelmünket, amelynek feltárását igaz, hogy ideig-óráig még el lehet odázni, de a továbbiakban már kikerülni nem lehet.

A témával foglalkozó kutatókat nyilván örömmel tölti el az a tény is, hogy Fórum Intézet kiadóként is sorozatban jelenteti meg azon szerzők műveket, melyek gazdag tényanyaguk mellett jól tükrözik szerzőik, jobbára a felvidéki magyarság körébe tartozó kutatók múltjuk iránti elkötelezettségét. A kívülálló számára talán újdonságot jelenthet az a tény is, hogy ez a kutatómunka mennyi ismeretlen kincset képes a múlt feledésének mélyéből napvilágra hozni, ami nem utolsósorban annak is jeles bizonyítéka, hogy a Fórum Intézet és tágabb munkatársi köre milyen fontos és pótolhatatlan szellemi potenciával rendelkezik.

A továbbiakban Molnár Imre „Gyűlölködés helyett összefogás” című igazán tartalmas könyvének bemutatására szeretnék visszakanyarodni, mert ez egyben örömet és megtiszteltetést is jelent számomra. Mindenekelőtt köszönetemet fejezem ki a szerzőnek, hogy könyvét e mostani recenzióban, illetve közvetlenül a megjelenés után, a Pozsonyi Magyar Intézetben (2017 áprilisában) én mutathattam be. A köszönet hátterében pedig ott van az öröm, hogy ezt a könyvet, még akkor is, ha „létrejöttében” másnak is jutott némi szerep, Molnár Imre egykori tanítványom kutatói kíváncsiságának, kitartásának, igényességének köszönhetjük. Az ugyanis az, hogy a szerzők között Gyurcsík Iván, Nádor Orsolya és jómagam is szerepelek, a könyvet megálmodó és megvalósító Molnár Imre figyelmességét, önzetlen szerkesztői munkáját dicséri. Feltételezhetően úgy gondolta ugyanis, hogy a nem általa készített Göndöcs László-, Sinkó Ferenc-interjúiban megfogalmazottak nem hiányozhatnak a kötetből. Nem, mert annak közkincsé tétele, amit e jeles elődeink tettek, szerves részét képezte a csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak két világháború közötti történetének, a benne részt vevők helytállásának. A kötet kapcsán külön is meg kell említenem Bajcsi Ildikó munkáját, hiszen lábjegyzetei sokat segítenek az egykori folyamatok, személyek és azok törekvéseinek jobb megértésében.

A kötet kilenc interjút tartalmaz. Az interjút adók közül legidősebb (Boross Zsolt 1906-ban született) és a legfiatalabb (Vígh Károly 1918-ban született) között csupán tizenkét év a korkülönbség. Demográfusként azt mondhatom, hogy egy korcsoporthoz tartoznak. Valamennyiüket a Magyar Királyság feldarabolása predesztinálta arra a szerepre, amelyet – szűkebb és tágabb értelemben – népünk történelmében betöltöttek. Szűkebb értelemben a felvidéki magyarságra, tágabb értelemben pedig a Kárpát-medencei magyarság egészére gondolok. Az a tevékenység ugyanis, amit rájuk a történelmi kényszer „kiszabott”, amit vállaltak, fontos szerepet játszott annak az állapotnak az oldásában, amely a trianoni békediktátumot követő években, majd évtizedekben nemcsak a Felvidéken élőket, hanem a magyarság egészét jellemezte. Valamennyien azok közé tartoztak, akik az új helyzetben – kisebb-nagyobb csoportokba szerveződve – az elsők között járultak hozzá a kábultság oldásához, a magyarság önmagára találásához, értékeinek megőrzéséhez, képviseletéhez s mindezek mellett a magyar közösséget szervező, megerősítő vallási, kulturális, művészeti s bizonyos értelemben politikai célkitűzéseket is megvalósítani akaró csoportosulások, mozgalmak létrehozásához.

Joggal vetődhet fel a kérdés: mivel magyarázható, mi a titka annak, hogy a két világháború közötti magyarság körében, tehát nemcsak itt, a Felvidéken, hanem a többi egykori országrészekben is gomba módra szaporodtak az ifjúsági és értelmiségi mozgalmak? Ennek feltárása még várat magára. A kötet alapján azt azonban egyértelműen állíthatom, hogy az összeomlás után elsőként a fiatal értelmiségben tudatosult a megváltozott helyzet valósága, melyet abban a formában, ahogyan az például a felvidéki magyarságot is érintette, nemcsak nem tudták, hanem nem is akarták elfogadni. S arról sem feledkezhetek meg, hogy mindemellett ők voltak azok, akik a hasonló indíttatású erdélyi, a délvidéki ifjúsági, vallási, kulturális szerveződésekkel együtt a megmaradt Magyarország bénult kábultságát is oldották.

A fentiekhez kiegészítésképpen talán még hozzá kell tennem annyit, hogy a sors az interjút adókkal éppen úgy, mint kortársaikkal, valamint a felvidéki magyarsággal szemben mostoha volt. Ennek részletezésébe nem mennék bele, csupán megemlítem, hogy a kötetben szereplő kilenc személy közül csupán egynek, Schleicher Lászlónak adatott meg az, hogy ne „idegenben”, még ha az Magyarország volt is, temessék el.

Mit mondhatnék még? Vannak könyvek, amelyek vonzzák az embert, amelyeket kézbe kell venni, meg kell tapogatni. A „Gyűlölködés helyett összefogás” című könyvről, miként a Fórum Intézet által hasonló témakörben megjelentett „társairól” is csak azt mondhatom, hogy azt „akarják”, arra ösztönöznek, hogy kézbe vegyük őket, hogy belelapozva magunkénak tudjuk azok tartalmi gazdagságát. Ezért persze a szerző mellett elsősorban a „Gyűlölködés helyett összefogás” című kötet és a hozzá hasonló könyvek kiadását vállaló Fórum Intézetnek jár a köszönet. S, mivel a bemutatott könyvet immár másodízben „társaival” együtt említettem, akkor még arról is érdemes szólni, hogy Molnár Imre könyve nem csupán önmagában képez jelentős történeti értéket, hanem szervesen illeszkedik, a Fórum Kisebbségkutató Intézet gondozásában a „Magyarok Szlovákiában”, illetve az „Elbeszélt történelem” című könyvsorozat keretében eddig megjelentetett művek sorába is, jól kiegészítve az azokban foglalt ismereteinket. Ezért is elismerés illeti a „Gyűlölködés helyett összefogás” című könyv szerzőjét és mindazokat, akik részesei voltak ezen értékes kötet megszületésének.

 

Tóth Pál Péter

Zsolt Horbulák: Finančné dejiny Európy

(história peňažníctva, bankovníctva a zdanenia). Bratislava, Wolters Kluwer, 2015, 276 p.

A Wolters Kluwer Kft. gondozásában látott napvilágot 2015-ben Horbulák Zsolt Európa pénzügyi története (pénztörténet, banktörténet és adózástörténet) című munkája, melynek jelentősége abban rejlik, hogy alapos szakmai felkészültséggel igyekszik eltüntetni a téma mélységeiben rejlő fehér foltokat.

A szerzőről annyit kell tudni, hogy Pozsonyban született, általános- és középiskolai tanulmányait lakhelyén, Párkányban végezte. Első egyetemi diplomáját, történelem–magyar szakos tanári oklevelét, a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsésztudományi Karán vette át. A következőt közgazdász marketing szakirányból a Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetem Kereskedelmi Karán szerezte. Doktori disszertációját a Comenius Egyetem Bölcsésztudományi Karának Világtörténeti Tanszékén védte meg.

Horbulák Zsolt tudományos tevékenységét még egyetemi évei alatt kezdte. Eleinte a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézetének tudományos segédmunkatársa volt, főiskolai közgazdász diplomája átvétele után a Szlovák Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumában történészkurátorként dolgozott. Később Pozsonyban az exeDC informatikai társaságban adatbázis-kezelőként tevékenykedett, mely a Reuters hírügynökség beszállítója volt. Éveken keresztül az Új Szó napilap közölte heti rendszerességgel írásait. 2011-től a Pátria rádió élő adásában külső szakértőként folyamatosan szerepel. 2010/11-ben főiskolai oktató, majd a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltárosa. 2013 februárja óta mostanáig a Trencséni Alexander Dubček Egyetem Gazdasági és Szociális Tudományok Karán adjunktus. A győri Széchenyi István Egyetem Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskolájának 2012 óta levelező doktorandusza.

Horbulák Zsolt publikációs tevékenysége korábban a történelemtudomány kérdéseire irányult, majd a közgazdaságtudomány került a középpontba. Győri tanulmányainak megkezdése óta disszertációja kidolgozása mellett, más témákban több tucat tanulmány szerzője, ill. társszerzője. Emellett három további kiadvány társszerzője, és két monográfia szerzője. A nevéhez fűződik még egy szlovákiai általános iskolai tankönyv magyar fordítása, további kettőnek pedig a nyelvi korrekciója.

Első benyomásra azt gondolhatná a tisztelt olvasó, hogy pénzügytörténetet tanulmányozni rendkívül unalmas dolog lehet. A tárgyalt könyv felütése azonban rögtön magában rejti ennek a feltételezésnek az ellenkezőjét. Ha szemügyre vesszük a könyv szerkezeti felépítését, az egyes fejezetek formai és lényegi megközelítését, máris közelebbinek érezzük ezt az első ránézésre száraznak tűnő financiális eszmefuttatást.

A szerző három témakörbe csoportosítja mondanivalóját. Egymáshoz szervesen kapcsolódva a pénztörténet, a banktörténet és az adózástörténet részterületeire kalauzolja el az olvasót. Még azt a fogódzót is felkínálja, hogy tematikailag, kronológiailag és földrajzilag is rendszerezi a közlésre szánt anyagot. Teszi ezt olyan könnyedséggel és szakmai alázattal, hogy az is élvezettel olvassa, aki egyáltalán nem jártas a pénzügyi világ szövevényes rendszerében.

„Egyszerűbb a pénzről írni, mint megszerezni azt; és azok, akik megszerezték, kinevetik azokat, akik a pénzről csak írni tudnak”

Voltaire

Ahhoz, hogy magát a pénzügyi rendszert megértsük, meg kell ismernünk a pénz létrejöttének körülményeit. Arra irányítja figyelmünket a szerző, hogy a pénz nemcsak az üzlettel függ össze, hanem az adományokkal, az isteneknek bemutatott áldozatokkal és a büntetésekkel is. „A pénzügyi rendszer kialakításánál fontos szerepet játszottak olyan jelenségek is, mint pl. az állam általi adókivetés, vagy a katonáknak történő zsold fizetése.” Hozzáteszi, hogy a pénz feltalálásánál nagyobb szerepet játszott a külkereskedelem, mint a lokális cserebere.

Figyelemfelkeltő a szerző azon nézete, miszerint a pénz története egyenlő az infláció történetével. Mindig létezett ugyanis különbség az érme névértéke és áruértéke között. Horbulák szerint épp az infláció volt a gazdagság elosztásának az eszköze. A nagyobb érmék értéke ugyanis – mellyel a gazdagabb réteg rendelkezett – kisebb mértékben csökkent, mint a szegényebb réteg által használt kisebb érmék értéke.

„A pénznek nincs halála, a pénz örökkévaló, és az iránta érezhető imádat határtalan.”

Edgar Lawrence Doctorow

Kevés dolog van a világon, amely jobban tudná érdekelni az embereket, mint a pénz. Olyan tulajdonról van ugyanis szó, amely sosem képes az embereknél kiváltani az elégedettség érzését. Bármennyi van is belőle, az ember mindig többet szeretne.

„A pénz jön és megy, a különbség csak annyi, hogy könnyebben megy, mint ahogyan jön.”

Comenius

Horbulák könyvének legnagyobb részét a pénz- és érmetörténet foglalja el. A szerző érzékletesen világít rá arra a tényre, hogy a gazdasági gondolkodás tárgya valójában a pénz. De még mielőtt elérkezne a pénz részletes bemutatásához, egy izgalmas időutazáson vezeti át az olvasót. Mezopotámiából és az ókori Egyiptomból indul ki, mikor a pénzügyeket, pontosabban gazdasági ügyeket még valóságos pénzeszközök hiányában intézték az emberek. A görög világ volt az, amelyik életre keltette a pénzt, hogy aztán hihetetlen karriert fusson be az évezredek alatt. „Vitán felüli, hogy a pénzrendszer fejlődése az i. e. 7. évszázadban felgyorsult. A pénzérme – görögül nomisma – Kis-Ázsiában született. Felfedezése azonban nem lett volna lehetséges a mezopotámiai fém fizetőeszközök hiányában, melyek az élénk gazdasági és kulturális kapcsolatok révén jutottak a térségbe. Kis-Ázsia lakosságának elsősége azonban egyértelmű, ráadásul nekik köszönhetően ismerkedett meg a pénzérmékkel az egész akkori civilizált társadalom.”

Idő-pénz barangolásunk következő megállója már Európában van. A Római Birodalom volt az, amelyik meghatározó szerepet játszott a pénzügyi rendszer elterjedését illetően. Konstantin császár pénzreformja az erős aranyfedezetű pénz megalapozását jelentette. Majd a bizánci fizetőeszközöktől eljutunk a középkori dénárok és garasok világába, míg a tallér típusú újkori fizetőeszközök tárgyalásánál a tőzsdék világába is betekintést nyerünk. Horbulák ezt André Kostolany, „minden idők legnagyobb tőzsdemágusa” példáján keresztül mutatja be nekünk. Ez a rendkívül tehetséges tőzsdeguru és spekuláns Kosztolányi Endre néven született Budapesten, és mellesleg Teller Edével járt gimnáziumba. Életének legnagyobb részét Franciaországban és Németországban töltötte, de élt az USA-ban is. A magyar származású pénzügyi zseni nagy népszerűségnek örvendett világszerte. A pénztörténetről szóló fejezetet a mai Szlovákia területén használt pénzeszközök kialakulása és fejlődése zárja, természetesen rámutatva az Árpád-kori dénár-, valamint a korabeli magyar pénzverés kezdeteinek „arany” korszakára is. Így jutunk el Károly Róberttől a Habsburg bankcédulákon át egészen a csehszlovák koronáig.

„Ginesthe trapezitai dókimoi!” – vagyis: „Bankárok, tisztességesnek kell lennetek.”

Názáreti Jézus Krisztus

A második fejezetet a pénzkölcsönzésnek és a bankrendszernek szenteli a szerző. Rávilágít a bankrendszer lényegére, bemutatja a bankintézetek fajtáit, és megismertet minket a banki tevékenység kezdeteivel. Európai körutazásunkat a görög világgal kezdjük, majd bebarangolva a kontinens legjelentősebb intézményi állomásait, eljutunk a közép-európai bankrendszer részletes tárgyalásához. Itt a legjelentősebb részt a magyar intézményesített bankrendszer teszi ki, de górcső alá veszi a cseh és az osztrák, valamint a csehszlovák bankrendszert is.

„Az adózás csupán lopás”

Robert Nozick

Az utolsó fejezet az adózástörténet rejtelmeibe kalauzolja az olvasót. Mindjárt az elején kapunk egy történelmi áttekintést az elméleti gondolkodásról. Megtudhatjuk belőle, hogy az ilyen-olyan adó fizetése már az ókorban is abszolút természetes dolognak számított, és kivetését egyáltalán nem kellett megmagyarázni. Erről tanúskodik a Jézustól származó idézet is, miszerint: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.” Az adózásról szóló első elmélkedések még a klasszikus filozófia időszakából származnak. Már Arisztotelész is az igazságosság természetes rendjéről beszél, „melyet az illetékek beszedésénél úgy kell alkalmazni, hogy senki se essen nyomorúságba”. Nem véletlen, hogy a közel-keleti és az északkelet-afrikai adózás ismertetése után megint csak az antik görögök adózási szokásaival kezdődik az európai adórendszer történetének ismertetése. A nyugat-európai monarchiák, valamint a pápai állam adózása és államháztartásuk biztosításának tárgyalása után ismét eljutunk a magyarországi adózás történetéhez. A fejezetet a Cseh Királyság és Csehszlovákia adózástörténete zárja.

A szép kiállítású, gazdagon illusztrált könyvet egy rendkívül részletes melléklet teszi teljessé, melyben név szerint, működésük idejének feltüntetésével vannak felsorolva az egyes bankárok, kormányzók, elnökök és pénzügyminiszterek. Magyarországról az első adatot 1523-ból találjuk, mikor is Thurzó Elek töltötte be II. Lajos uralkodása alatt a tárnokmester szerepét. A magyar, osztrák és osztrák–magyar pénzügyi elöljárók felsorolását a cseh-szlovák szakemberek követik Alois Rašin 1919-es hivatalba lépésétől kezdve egészen a jelenlegi szlovák pénzügyminiszter, Peter Kažimír hivataláig. A felsorolást a Bank of England kormányzóinak teljes listája követi, de nem hiányzik a legjelentősebb európai nemzeti bankok első embereinek névjegyzéke sem.

Horbulák Zsolt szándéka ezzel a monográfiával teljes mértékben sikerült: három alapvető szegmens kiemelésével feltérképezni Európa pénztörténeti fejlődését, egy időben elhelyezni abba a földrajzilag jól behatárolható térbe, mely a legnagyobb hatást gyakorolta rá. Sajnálatos tény, hogy Horbulák monográfiája egyelőre csak szlovák nyelven jelent meg. Csupán remélni tudjuk, hogy – akár e figyelemfelkeltő recenzió segítségével – valamely kiadó felfigyel erre az adatokkal bőven ellátott, ritkaságszámba menő műre, és magyarul is olvashatóvá teszi. Magyar szövegkörnyezetbe való áthelyezése már csak azért sem lenne problematikus, mert a szerző anyanyelve is magyar.

Juhász Gyula

Horváth Kornélia: Fejezetek a kortárs magyar líráról

Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 2016, 128 p.

Horváth Kornélia legújabb kötete, a Fejezetek a kortárs magyar líráról című monográfia öt meghatározó, még nyitott magyar költői életmű kapcsán értekezik, kitérve Géczi János, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Tóth Krisztina és Turczi István munkásságának lényegi kérdéseire. Az egyes fejezetek nyitányában rendre egy nagytotált kapunk az alkotók teljesítményéről, majd a szerző egy választott verseskötet poétikai és retorikai vizsgálatát végzi el, vissza-visszautalva a korábbi teljesítményekre, s rendkívüli érzékenységet mutatva az intertextuális kapcsolások iránt, melyek révén nem csak az egyes életművek, s nem is csak a magyar lírai hagyomány, hanem a teljes világköltészet dinamizálódik. A munka nyelvét a verstani terminológia szervezi, így a költészet mestersége iránt elméleti szinten érdeklődők, a verselemzés fogásait tanulmányozók számára is hasznos segédkönyv lehet. Horváth Kornélia kötete azonban nem elégszik meg az egyes esettanulmányokkal, hiszen amint azt az Előszóban meg is fogalmazza, a „monográfia némileg túl is mutat a címben rögzített tematikán, amennyiben értelmezői közelítésmódjának elméleti alapjait is viszonylagos részletességgel fejti ki. Eme teoretikus megalapozást az első, Költészet és retorika című, valamint a versciklus és a verskötet poétikai és kompozicionális szerepét elemző utolsó fejezet hivatott bemutatni.” (7. p.) Az alább következő bekezdések sorra veszik a monográfia egyes fejezeteit, igaz, azok zavarba ejtő sűrítettsége, be nem vallott teljességre törekvése és a líra- s irodalomelmélet szövevényére való folyamatos reflexiói – melyek, tesszük hozzá, az abban való eligazodást is megkönnyítik, az egyes iskolák és irányzatok kardinális gondolatainak pontos kiemelése révén – csak azt teszik lehetővé, hogy felvezessük, egy-egy mondattal érzékeltessük és igazoljuk a monográfia jelentőségét.

A kötet első, Költészet és retorika című fejezetében a szerző a két jelzett területnek, azok hol közeledő, hol pedig távolodó viszonyának ered a nyomába. A munka az alapoktól kezdve járja körül tárgyát, Arisztotelész poétikát és retorikát elválasztó vélekedésétől kezdve, Platón és Georgiász egymásnak ellentmondó nézetein át a modern kor felfogásaiig jutva el. Szó esik a 20. századi retorikacentrikus μ-csoportról és Paul de Manról, a művészet metaforaalkotásában újjászülető világot dicsőítő Nietzschéről, és a teremtő képzelőerő nagyságát hangsúlyozó Ricoure-ről is. Mint megtudhatjuk, Miller a műben egy kiegészítő metavilág, egy hiperralitás megjelenését látja – „Egy irodalmi mű nem valamely már létező valóság szavakkal történő imitációja, mint azt sok ember hiszi, hanem ellenkezőleg, egy új, kiegészítő világ, egy metavilág, egy hiperrealitás teremtése vagy felfedezése. Ez az új világ behelyettesíthetetlen hozzátételt jelent a már létező valósághoz.”[1] (23–24. p.) –, míg Gadamer szerint az irodalmi alkotás a szó önreprezentálódása, ahol a hangzás és a jelentés párbajoznak, s az előbbi győzedelmeskedik. A mélyreható elméleti áttekintés után a szerző Nagy László Ki viszi át a szerelmet című alkotását elemzi, kitérve annak mitikus, biblikus és folklorisztikus utalásrendszerére, és a versben kulcspozícióba jutó „ha” szintaktikai és kompozicionális értelmezhetőségére, melyek után a mű ritmikájára és hangzásszerkezetére világít rá. Az elemzés végére egyértelmű lesz: Nagy László opusa bőven nem retorikus-meggyőző költemény csupán.

A monográfia első esettanulmánya, a Géczi János költészetéről és a Jutunk, de mire, édes úr? című kötetéről már a nyitányában jelzi azt a képzőművészet és költői aktivitás, kép- és szövegteremtés, vizualitás és irodalom adta kettősséget, amely végig meghatározója volt a vizsgált költői életműnek. Szó esik a szerző kiállításairól, avantgárd képzőművészeti albumairól, majd a képversről, mely kardinális alkotásformája a szöveg- és képfragmentumok áramlása által szervezet, főként korai Géczi-lírának/művészetnek: „Géczinél a szó sokkal inkább tekintet, mint hang, inkább látvány, vizualitás, »betűjáték« vagy képvers mint vers.” (36. p.) Horváth Kornélia kötetről kötetre haladva szemlélteti azt a változást, amely során Géczi az avantgárd, interart megoldások felől a „klasszikusabb” verseskötetekig jut el, kiteljesítve a szabadversben rejlő lehetőségeket. A Jutunk-e, s mire, édes úr? című, górcső alá helyezett kötet már mint verbális-nyelvi, nyelvi-ritmikus produktum elemezhető, ciklusai nem csak a költő által olyannyira kedvelt rózsa-tematikát prezentálják, de címeik révén intertextuális kapcsolásokat is létesítenek, pl. József Attila és Radnóti felé. A kötet címadó alkotása ezen felül – a Géczire korábban egyáltalán nem jellemző – keretes szerkezetével a Szózatot és a Himnuszt is megidézi, a versszakonként ismételt záró sort pedig csupán egy helyütt megbontó „szín” kifejezés implikálásával maga színjátszásának lesz önreflexiója, ami főként az azonos szófajiságra és ragrím-konstrukcióra építő vers tükrében lesz érthető. A költemény ugyanis ezek révén imitálja a magyar vers archaikus, középkori megszólalásmódját, ami nem az eredetiségben, hanem a szigorú törvényszerűségekben találta meg a maga világfelfogását.

A Turczi István költői nyelvéről című szövegben a választott lírikus műveinek nyelvi és textuális sajátosságai kerülnek reflektorfénybe. Horváth Kornélia sorra veszi Turczi versesköteteit, azok legfőbb jellemzőit, egyszersmind a költői életmű egyes állomásai közti összefüggésekre is odafigyel, amikor e költészet folytonosságát kutatja. Turczi István lírájáról elmondható, hogy azon dimenziók felkutatására vállalkozik, amelyek az alkotó személyiségének kialakulását meghatározták, legyen szó a világnézetéről vagy épp az érzelemvilágáról. Turczi ezen dialogikus, szintetizáló versalkotás felől mégis a költészet belső összefüggéseire enged rápillantanunk. „Úgy gondolom, az életmű egyik változatlan poétikai jellemzője abban a tendenciában mutatkozik meg, amely a verset korábbi szövegek inskripciójaként, deformációjaként és transzformációjaként működteti, s amelyik a textusok eme összjátékából kíván létrehívni egy – a poligenetikus eredet okán – mindig másként szerveződő szövegvilágot.” (50–51. p.) – állapítja meg a szerző. Az első Turczi-kötet, a Segédmúzsák fekete lakkcipőben Hajnóczy szó-motívumai, Szilágyi Domonkos textuális hálói, Pilinszky mágikus-mitikus nyelve felé emel függőhidakat, de telített József Attilától és Szabó Lőrincztől származó intertextusokkal is. A fejezet záró szakaszában Horváth Kornélia az elemzett kötetet Weöres Sándor és Petri György ráhatása felől vizsgálja. Turczinál „a költői (azaz a versbeli, a »szövegi«) én más költők szövegeibe »hal bele«, miközben verse, amelybe a lírai beszélő nyelvileg és textuálisan beíródik, más költők szövegeiből épül fel”. (52. p.) S bár a nő-tematika meghatározó, mégis „a nők Turczi költészetében mindössze »segédei«, helyettesítői az »igazi« múzsának, az ihletnek”. (54. p.)

A Kányádi Sándor munkásságára koncentráló fejezet már a legelején megjegyzi, egy ilyen sokarcú líra szűk megragadása igen nehéz feladat. Kányádi költészete az erdélyi magyar megmaradás és megtartás felől is termékenyen elemezhető, mégis, az esztétikai elváráshorizont számára Kányádi regionális kötődésének legfontosabb hozadéka az erdélyi nyelv művészi kiaknázása. Kányádi lírája két pólus, a külső, a szövegen kívüli körülményekre reflektáló, s a szöveg belső összefüggéseit művészien kiaknázó oldalak mentén választható ketté, melyek közt kétségkívül ott lüktet egy köztes, igen termékeny határsáv. A monográfiaszerző Kappeller Rita megállapítását igenelve[2] két fordulatot jelöl Kányádi írásművészetében: a ’60-as évekre tehető versnyelvi szemléletváltást, minek eredményeként a szerző a szabadvershez fordul, illetve a műfajpoétikai szemléletváltást a ’70-es, ’80-as években, ami alatt a műfaji határok rendszeres megkérdőjelezése, bizonyos tekintetben azok „paródiája” értendő, melyekkel párhuzamos a nyelv autopoétikus működésmódjának előtérbe kerülése. „Kányádinak a műfajokhoz és a különféle műfajformákhoz mint »szabályrendszerekhez« való viszonya a határozott elhatárolódás viszonya, ami nyilvánvalóan bizonyos mértékig az adott történelmi-politikai és kulturális létkontextusra való metaforikus utalásként is értelmezhető.” (63. p.) Állítását a szerző a Sörény és Koponya című kötet ciklusainak és verseinek (műfajtani) elemzésével igazolja, ahogy az intertextualitás egy nem posztmodern működésére is rávilágít, mely nem a jelentés elhalasztásával, hanem annak kompozicionális integrálásával él.

A Tóth Krisztina lírája és a Síró ponyva című kötet igazolja a választott költői teljesítmény újszerű lírai megszólalás- és szövegszervezési módját, amelyet a befogadói horizont felé tovább erősít a pozitív értelemben vett közérthetőség is. Tóth Krisztina munkásságát jellemzi a dalformaszerűség, a keresztrímes jambusi verselés, a közvetlenséggel operáló versbeszéd, a költői formák – például a szonett variációinak – kitüntetettsége és a helyenkénti intertextualizáció. A Síró ponyva című kötetet elemezve a szerző nem csak az imént felsoroltakat igazolja, de azon állítását is, miszerint Tóth Krisztina lírája par excellence későmodern költészetként értékelendő. A tanulmányban Tóth-, Kosztolányi-, Weöres- és Pilinszky-idézetek integrálása mentén egy rövidke kitekintés olvasható a versírás mikéntjének folyamatáról is, a legfontosabb mégis a választott kötet ciklusainak, a Macabre-nak, az Ikrek helycseréjének és az Őszi kéknek az elemzése lesz, melyek dinamikáját mintha az egyre erősödő szövegközi utalásrendszer generálná.

A Kovács András Ferenc (KAF) lírájára koncentráló fejezetben egyértelművé válik, „hogy itt olyan, az irodalmi formák hagyományával sajátos párbeszédet létesítő költészettel van dolgunk, melynek dialogikus orientációja hangsúlyozottan kezdeményező jellegű, nem pedig passzív befogadó pozíciót valósít meg”. (89–90. p.) KAF lírája a költészet kultúrateremtő szerepének kereséseként, egyszersmind akarásaként is prezentálható. A lírai én ezekben a szövegekben lokalizálhatatlan: hol előtérbe kerül, hol tökéletesen kivonja magát a versbeszédből, máskor pedig egyszerűen csak meghatározhatatlan. Horváth Kornélia az Adventi fagyban angyalok című kötet elemzésére koncentrál, melynek szövegjátékait egzisztenciális alapokon nyugvónak értékeli. Az egyes versek visszatérő „témája” a versírás maga, de találkozunk itt olyan, a valóság által ihletett ciklussal is, amelyben a szerző kislányainak címzett (ál)gyermekversek kapnak helyet, de olyannal is, amely egy fiktív orosz költő, Alekszej Asztrov műveit gyűjti egybe; az utóbbi életrajzát közlő KAF-kommentárnak minden részletét, s az orosz kultúra szegmenseit magába implikáló verseit a keleti-szláv kultúrában ugyancsak jártas kötetszerző mélyrehatóan vizsgálja. Vitathatatlan azonban, hogy a sűrítő, mnemotechnikán alapuló, a különböző kultúrák szimbiózisát színre vivő KAF-líra kapcsán végezhető el az egyik legszerteágazóbb intertextuális kutatás is – ez sem marad el.

A monográfia záró fejezete A versciklus és verskötet elméleti, történeti és műfajpoétikai jelentőségéről (A magyar költészet példáival) című írás Jonathan Culler a költészet két, egymással szembenálló szövegképző elvéből, az aposztrophikus és a narratív (másként történetmondó) erőből indul ki, az előbbi mellett kötelezve el magát, mondván, a költészet számára a történetmondás inkább csak eszköz, míg az aposztrophikus elv, azaz a megszólítás, a lírai beszélő nem külső hallgatóknak szánt megszólalása evidencia. A tanulmány próza és líra eltérő működésére, a versritmus és a narratíva viszonyára, a versciklusok és verseskötetek bizonyos értelemben narratívaként való működésére is kitér, antik és napjainkbeli példákkal támogatva meg állításait – Horváth Kornélia bizonyos tekintetben a versciklus jelenségének történeti áttekintését tárja elénk. Konklúzióként pedig kijelenthető: „a nagyobb szerkezeti egységbe helyezés mindenkor biztosít a költeménynek egy tágabb, s ezért narratív jellegű értelmezői keretet, de ez a »keret« a modern, XX. és XXI. századi költészetben a legritkábban működik »valódi«, történetként érthető narratívaként, inkább csak egy potenciális történet jellemző pontjainak, főként pedig az ehhez a lírai beszélő felől kapcsolódó érzéseknek, értelmezéseknek és magyarázatoknak a soraként válik értelmezhetővé a befogadó számára.” (117. p.)

Horváth Kornélia Fejezetek a kortárs magyar líráról című monográfiájának poétikai és retorikai elemzései nemcsak a választott életművek pontosabb, újszerű megértését kínálják az érdeklődő olvasónak – a rész felől az egészre engedve rálátást –, hanem az egyes esettanulmányokból levonható közös lírai jegyek felől jól kirajzolhatóvá teszik azt az irányt is, amely felé a legfrissebbnek is mondható magyar költészet tendál. A szerteágazó, egyszersmind mély értelmezési keretet igénylő tanulmányok igazolják, hazai líránk teljesítménye méltán járul hozzá a világköltészeti könyvtár gyarapodásához.

 

Baka L. Patrik

[1] Miller, J. Hillis: On Literature. London & New York, Routledge, 2002, 18. p. Idézi és fordítja Horváth Kornélia.

[2] Vö. Kappeller Rita: Versszemlélet és műfajjáték Kányádi Sándor lírájában. In Boros Oszkár–Horváth Kornélia–Osztroluczky Sarolta (szerk.): „… kettős egymást-tükröző világban”. Poétikai formációk a késő és a posztmodern magyar lírában. Budapest, Gondolat, 2015, 59–85. p. Különösen: 63–64. p.

Keserű József: Bevezetés az irodalomtudományba

Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 2016, 92 p.

„Egyre gyakrabban találkoz[unk azzal a vélekedéssel], hogy csupán az ún. kemény tudományok (vagy más néven természettudományok, mint például a fizika, a kémia, a biológia vagy a kozmológia) számítanak igazi tudománynak, míg az emberrel foglalkozó diszciplínák (az irodalom, a történelem, a filozófia stb.) nem.” (7. p.) – olvashatjuk Keserű József legújabb kötetének, a Bevezetés az irodalomtudományba című munkának rögtön az első bekezdésében. A bölcsészszemmel kissé demoralizálónak ható nyitány után azonban megnyugtató folytatás következik: „Mint – remélhetőleg – látni fogják, az, amit tudományos gondolkodásnak hívunk, az irodalommal való szisztematikus foglalkozás során is kimutathatóan jelen van.” (7. p.) Ez a könyvismertető egyebek mellett azért is íródott, hogy a szerző „reményeire” reflektáljon, és felvillantson néhány meghatározó mozzanatot abból a rendkívül széleskörű információbázisból, amit a munka magába integrál. Mint az a Bevezetésben is olvasható, a kötet az ’50-es, ’60-as évekig tárgyalja az irodalomtudomány eredményeit – írója az azóta eltelt időszakkal egy külön munkában kíván majd foglalkozni –, s elsősorban irodalom szakos egyetemi hallgatóknak készült, tehát tankönyvként is hivatkozhatunk rá. De olyan tankönyvként, melynek megírása során mintha végig a neves természettudós, Richard Dawkins tanácsa lebegett volna a szerző szeme előtt: „Ne beszélj nagyképűen! Próbálj fellelkesíteni mindenkit a tudomány költészetével; magyarázataid legyenek olyan egyszerűek, amennyire azt a tisztesség megengedi, ugyanakkor ne kerüld el a nehéz kérdéseket! Különös figyelemmel igyekezz azoknak magyarázni, akik maguk is erőfeszítéseket tesznek a megértés érdekében!”[1] A Bevezetés az irodalomtudományba kétségkívül ebben a szellemben íródott, hiszen rendkívül közérthetően, s ami talán még inkább hozzájárul a sikerhez, nagyon szellemes tónusban értekezik tárgyáról, de úgy, hogy közben az egyes irodalomtudományi irányzatok kulcsfogalmait kellőképp mélyrehatóan tárgyalja, az általa kínált szórakoztató példák révén pedig kétségkívül könnyen megjegyezhetővé is teszi azokat. A munka épp ezért a hallgatókon kívül bátran ajánlható mindazoknak, akik autodidakta módon érdeklődnek az irodalomtudomány iránt, hiszen a szűk száz oldal végére érve ők is úgy érezhetik majd, mintha épp abszolváltak volna egy érdekfeszítő előadás-sorozatot. Ha azonban e sorok olvasója irodalmat tanul, úgy fokozottan ajánljuk a munka beszerzését, hisz általa egy – olvasóbarát terjedelméből adódóan könnyen elrejthető – szuperfegyver kerül a birtokába. S hogy miféle küldetésekben is lesz használható pontosan? Lássuk!

A Bevezetés – Az irodalomtudomány természete című nyitányban Keserű az alapoktól indít, s az irodalomtudomány fogalmát járva körül voltaképpen arra a kérdésre keresi a választ, miféle tudomány is az egyáltalán. Hiszen az elsősorban a természettudományokat jellemző verifikálhatóságnak és ismételhetőségnek nem tesz eleget: Kafka Gregor Samsájának szörnyű féreggé való átváltozása kétségkívül nehezen támasztható alá – persze az esemény nem is hazugság és nem is tévedés, csupáncsak fikció –, és egy regény elolvasása sem lesz kétszer ugyanolyan, mindig újabb és újabb vonatkozási pontokat és rétegeket fedezünk fel benne. „Sőt, talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy egy irodalmi mű annál gazdagabb, minél több jelentésréteggel rendelkezik – miközben a szerzőnek nem kell tudnia ezek mindegyikéről.” (14. p.) Ellenben az irodalomtudomány teljesíti a tudományok tárgyra, fogalmi apparátusra és módszertanra vonatkozó kritériumait. Ezt követően a szerző magának az irodalomnak a mibenlétére kérdez rá, ami egy időben változó fenomén, hiszen egyes szövegek idővel irodalmivá válhatnak – például a barokk főurak levelezése –, míg mások elveszthetik irodalmi értéküket. S hogy mitől válik egy szöveg irodalmivá? Mi a gond az iskolában megtanult előfeltevéseinkkel, az ábrázolás, a szerző és az élmény elvével? Keserű mindezeket terítékre helyezi, s nem felejti el eloszlatni az ihlet misztériumát belengő ködöt sem, hisz „A Dunánál című ódát József Attila felkérésre írta a Szép Szó című folyóirat egyik számához. Ha a költő megvárta volna az ihlet pillanatát, lekési a lapzártát és nem készül el a vers (vagy nem ez a vers készül el). Az úgynevezett »külső« körülmények azonban jelentős mértékben beleszóltak az alkotás folyamatába, de ezt – azt hiszem – egyikünk sem bánja.” (14. p.)

Az Alapfogalmak című részben Keserű az irodalom működését befolyásoló intézményi dimenzióról értekezik, majd az olyan kulcsszavakkal, azok (ki)alakulástörténetével, illetve problematikájával ismertet meg bennünket, mint amilyen a szerző, a és a befogadó, mely triumvirátus adja az irodalom kommunikációs formájának kereteit. A recepció fázisainak, az olvasásnak, a megértésnek, az értelmezésnek és az alkalmazásnak egymásból kibomló kvartettje adja a fejezet egyik fő szakaszát. Az irodalomnak kétféle létmódja van, ezek pedig a világszerűsége – amit ábrázol – és a szövegszerűsége, azaz nyelvi létmódja – ahogyan ábrázolja tárgyát. Az értelmezés tudománya, a hermeneutika az antik szövegek nehezen érthető szakaszainak – kissé sejtelmesebben fogalmazva: titkainak – felfejtését célzó műveletként jelent meg, de mára a korszerű irodalomtudomány fundamentumát értjük alatta: a voltaképpeni szövegelemzést. Ez utóbbi nem az egyes művekről alkotott véleményünket foglalja magába, hanem épp ellenkezőleg, csakis olyan állításokat tűr meg, amelyek az opusok egyes szöveghelyeivel alátámaszthatók. Egy irodalomtudományi elemzésnek éppúgy ezen az alapon szükséges működnie, ahogy egy általános iskolai irodalomóra interpretációinak is. A fejezet zárásaként Keserű József a mimészisz és a kánon kulcsfogalmait tárgyalja, mely utóbbi azon művek összességét jelenti, amelyeket egy adott közösség fontosnak tart. Előbbit Platón és Arisztotelész alapvető művészetértelmező munkáinak fényében körvonalazza, az arisztotelészi felfogást támasztva alá, miszerint: „a történetíró arról ír, ami megtörtént, a költő viszont arról, ami megtörténhet. […] A költő olyan dolgokról is beszél, amelyek nem láthatóak, s amelyeket éppen az irodalmi műalkotás tesz láthatóvá.” (28. p.)

A modernitás című fejezet a legkorábbi korok és világfelfogásuk tükrében szemléli az irodalom és irodalomtudomány alakulástörténetét. A transzcendens dimenzióban mozgó, szimbolikus gondolkodásmódú ókor és középkor még jórészt kollektív, szóbeli élményként élte meg az egyes irodalmi műveket, a reneszánsz humanista kultúra, a világ felfedezése és a Gutenberg-féle könyvnyomtatás azonban egy újszerű univerzumot nyitott meg az ember előtt. A modernitás, a racionalizmus kora ez, melyhez az embernek át kellett esnie néhány traumán: elfogadni, hogy nem a Föld a világ közepe (Kopernikusz), hogy az ember nem a teremtés koronája (Darwin), és hogy még önmagát sem uralja teljes mértékben (Freud). Az irodalomtudomány is ebben a korban nyer teret, talán épp Hegel provokatív kijelentésével: a művészet mára végérvényesen halott. „Hegel felfigyelt arra, hogy a műalkotások egyre inkább rászorulnak arra, hogy beszéljenek róluk és értelmezzék őket. Ez segít ugyanis abban, hogy felismerjük lényegüket.” (36. p.) Ebben van kulcsszerepe a művészetfilozófiának, az irodalomtudománynak. A modernitás berkein belül alakul ki a történeti gondolkodás, a nemzeti kánon, s az irodalom mint önkifejező és önreflexiós eszköz elve.

A premodern irodalomtudomány című rész a korabeli hermeneutikát, a pozitivizmust és a szellemtörténetet taglalja. Az ókori alapokon álló premodern hermeneutika a szöveget grammatikai és allegorikus interpretáció alá veti, azaz éppúgy felfejti az idő homályába veszett kifejezéseket, ahogy a szövegek mögöttes jelentéstartalmaira is kitér. A hermeneutikát Schleiermacher tette univerzálissá, a mindennapi beszélgetésekre is kiterjesztve a vizsgálat lehetőségét. Nála nyelv és gondolkodás elválaszthatatlanul fonódik össze, s már nem az egyes szöveghelyek magyarázatáról, hanem a megértés általános elméletéről van szó. A részekből megérthető egész, s az egészből levezethető részek ún. hermeneutikai köre a megértést mint lezárhatatlan folyamatot jelöli. A 19. században létrejövő irodalomtudományi pozitivizmus a korban megizmosodó természettudományok (ráhatása) okán a mérhetőnek vett vonatkozási pontokra helyezte a hangsúlyt, a mű helyett a szerzőre, s a mű keletkezésének kontextusára koncentrált, mely szemlélet még ma is jellemzi irodalomoktatásunkat. Történelmi-társadalmi hátteret, szerzői szándékot, műszerkezetet és költői eszközöket, illetve eszmei mondanivalót vizsgáltak. A szellemtörténet elsőrendűen a pozitivizmus adathalmozásával fordult szembe, s a szintetizálásra és integrálásra helyezte a hangsúlyt, azaz hogy minden vonatkozásnak egy nagy, személyfölötti rendszerben kell kijelölni a helyét. Mint megfogalmazták, amíg a természettudományoknak a magyarázatra, addig a szellemtudományoknak (bölcsész tudományok) az értelmezésre kell koncentrálniuk. Szerintük a műalkotások akkor válnak naggyá ha „olyan emlékezetes jellemeket és helyzeteket teremtenek, akikben és amelyekben önmagunkra ismerhetünk”. (47. p.) A szöveg nem csak Én-ből (szerző), hanem Nem-énből is áll, személyfölöttiből, hisz az egyes alkotók a formákat éppúgy öröklik, ahogy gondolataik is mások előzménygondolataira íródnak rá, menthetetlenül.

A modern irodalomtudomány egyre inkább a művet állította fókuszba a kontextus helyett, és az irodalmat nem a történelmi változások követőjeként prezentálta, hanem mint ami saját törvényszerűségek mentén szerveződik. Ezen felül „egyre inkább nyilvánvalóbbá válik, hogy a nyelv nem egyszerűen eszköz, amelyet tetszés szerint alakíthatunk, illetve kényünkre-kedvünkre használhatunk, hanem önálló léttel bír”. (49.) Keserű a fejezeten belül értekezik az orosz formalizmus jellegzetességeiről, mely nem csak a radikális dekontextualizálást vitte véghez – az értelmezésfolyamatról leválasztotta a szerzőt –, hanem a formát helyezte a műértelmezés centrumába. A tinyanovi konstrukciós elv értelmezésével az irodalom megújuló jellegére világít rá, a folyamatos változásra, arra, hogy az egyes korok elvárásainak megfelelő irodalmat mindig megbolygatja valami – sok esetben a perifériáról érkező – nóvum, ami bár először érthetetlenként, idegenként vagy akár alantasként hathat, idővel mégis az új irodalmi alfa fundamentuma lehet. Az interdiszciplináris közegbe íródó alternatív vagy zsánerirodalom izmosodása innen nézve többletértelmet sejtet. A formalizmushoz hasonlóan az angolszász Új Kritika az irodalom autonóm tanulmányozására szólít fel, elhagyva a történeti hátteret, a keletkezési körülményeket, a morális üzenetet, a szerző és a befogadó szándékát s érzéseit, illetve kerülve a parafrázist. A nyelvészetalapú strukturalizmus már az irodalmi határokon is túl hat. Saussure mutatott rá a nyelv kettős természetére, elválasztva az általánosnak is mondható langue-ot, a nyelvet az individuális parole-tól, a beszédtől. A parole voltaképpen a gyakorlatban működő langue, a strukturalisták pedig ez utóbbira koncentrálnak. Őket elsősorban nem az érdekli, hogy mit mond, hanem hogy hogyan mondja azt a mű. A fejezet Jacobson kommunikációelméletének taglalásával zárul, mely éppúgy a strukturalizmus terméke.

A kötetet záró, A posztmodern irodalomtudomány című fejezet kiindulási pontja a következő: „A posztmodern egy mindent átfogó világmagyarázat helyett az egymással rivalizáló kis elbeszéléseket, […] az egymásra lefordíthatatlan nyelvjátékokat helyezi előtérbe. Hangsúlyozza a jelentés pluralizmusát és a diskurzusok heterogenitását. […] [A] jelentés totalizálhatatlansága ahhoz járulhat hozzá, hogy érzékenyebbé válunk a különbségekre. A posztmodernben fontos szerepet játszik a korábban elnyomott társadalmi rétegek (a nők, a homoszexuálisok, a gyarmatosítottak stb.) nézőpontjának figyelembe vétele.” (63. p.) A szövegszakasz ebből az általános alapvetésből kiindulva járja körül a posztstrukturalizmus, a posztmodern hermeneutika, a recepcióesztétika és a dekonstrukció irodalomtudományi irányzatait.

Keserű József Bevezetés az irodalomtudományba című munkája maradéktalanul teljesíti a szerző és a mi reményeinket is: sikeresen igazolja az irodalom tudományosságát, mely fogalom ha kétpólusúként értelmeződik is – kemény és lágy –, ezek – a homo sapiens sapiens szempontjából legalábbis – éppen annyira elválaszthatatlanok egymástól, mint az irodalom két létmódja, a világ- és a szövegszerűség, a „mi” és a „miként”.

 

Baka L. Patrik

[1] Dawkins, Richard: A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása. Ford. Ortmann-né Ajkai Adrienne. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2001, 7. p.

Csehy Zoltán–Polgár Anikó (szerk.): A mittelszolipszizmus terei

Tőzsér Árpád életműve (poszt)modern kontextusban. Media Nova M, Dunaszerdahely, 2017, 192 p.

Az ezredforduló tájékán jelentősen felgyorsult Tőzsér Árpád műveinek recepciója, s a legújabb időkben ennél is jobban szaporodnak a költői, napló- és esszéírói, drámaírói véna pulzusszámolói, vizsgálói. Kétségtelen, nagy formátumú, saját hangját, hangjait erősen hallató szerzőről van szó. Ha – eltekintve a legkülönbözőbb folyóiratokban megjelent, Tőzsérről szóló tanulmányoktól – csak a konkrét köteteket nézzük, az első nagyobb összefoglalót Pécsi Györgyi monográfiája jelenti (Tőzsér Árpád, 1995), s ugyanebből az évből származik Alabán Ferenc munkája is (Két költő nyomában. Az élményekben születő költői valóság) Tőzsérről és Cselényi Lászlóról. Pécsi Györgyi jobbára leíró jellegű monográfiája fölött eljárt az idő, bár aki a Tőzsérről szóló irodalmat ezzel kezdi, nem bánja meg. A nagy fordulatot Németh Zoltán tanulmánykötet jellegű monográfiája jelenti (Az életmű mint irodalomtörténet. Tőzsér Árpád, 2011), ezt jól kiegészíti a maga szerény, de fontos dolgozataival az Opus Könyvek sorozat ötödik darabja (H. Nagy Péter összeállítása: A kontextus végtelensége. Tanulmánykötet Tőzsér Árpád 80. születésnapjára, 2015).

Ez a mostani, teljesen friss tanulmánykötet is Tőzsér 80-asának apropóján született, amint erről az előszóban a szerkesztők tájékoztatnak: egy konferencia előadásainak szerkesztett változatával van dolgunk. (A két kötetben négy tanulmány fedi egymást, a 2015-ösben és ebben a mostaniban is megjelentek.) Van azonban a mostaninak két színesítő blokkja: az egyik egyetemisták dolgozataiból merít („a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén tanuló, tehetséges egyetemi hallgatók legjobb irodalmi tárgyú dolgozataiból nyújt át egy csokrot: a mai egyetemi diákközeg így jelzi, hogy Tőzsér Árpád egykori munkahelyén továbbra is színvonalas, irodalomra érzékeny munka folyik.” – 5. p.), a másik Mozaikok a Tőzsér-recepcióból címmel kínál négy oldalon színes idézeteket Tőzsérről.

A Tőzsér-tanulmányok sorát Reményi József Tamásé kezdi (Tőzsér Árpád exterritóriuma) a költő beskatulyázhatatlanságát tartja fontos szempontnak, miközben „ösztöneiben is hagyja működtetni (…) korábbi énjeinek kitéphetetlen darabjait”. (10. p.) Egyik legkedvesebb Tőzsér-verse a kitüntetett pozíciójú Sebastianus mondja című, mely szerinte nem is „válasz” (H. Nagy Péter megállapítása), hanem egyenest feleselés, vita.

Bedecs László tanulmánya („Mindenütt a kudarc a végső…”) szintén időrendi sorrendben közelít a Tőzsér-versekhez, s kiemeli, hogy a szerző „képes volt saját életművén belül összebékíteni egymással vitázó poétikákat”. (19. p.) Szintén idézi az emblematikus Sebastianus mondja c. verset. Az Adalékok a nyolcadik színhez címűt az életmű másik kulcsversének tartja. Természetesen ennek kapcsán szól a Faustus Prágában című Tőzsér-drámáról is. „Tőzsér nagyon sokat, régóta és filozofikus érdeklődéssel foglalkozik a halállal” – állapítja meg (23. p.)

„A papír partján” – ez már L. Varga Péter tanulmánya, mely három alfejezetben taglalja a genezisek, az archívum és a „köztesség” materializálódásának tárgyát; az alfejezetek beszédes címei: Költői filozófia és (poétikai) határhelyzetek: közelítések a Tőzsér-lírához; Filológia és archívum – az önmagát alkotó múlt hangjai; „A papír partján” – a materializálódó köztesség poétikái. A Sebastianus mondja c. vers számára is megkerülhetetlen. Ő is H. Nagy Péter híres (és paradigmaváltó) elemzésére támaszkodik, majd az alábbi következtetésekre jut: „A gyűjteménybe emelt költemény címének módosulása tehát egy sajátos pozíciójú interpretáció fényében is olvasható, a hermeneutikai kommentár a vers szuverén világától nem választható el. A korábbi, archivológiai szóhasználattal élve, az archívum az anyagszerű közlések közti átjárhatóságot affirmálja, s ebből a párbeszédből táplálkozva módosítja határait is. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a köztesség állapota ennek az elmozdulásnak is köszönhető, és a vers tropológiája és anyagszerű megjelenései egymást kölcsönösen tartalmazzák/tükrözik.” (37. p.)

  1. Nagy Péter tanulmánya (Materiális törések és/vagy architextusok. Két Tőzsér-vers a katalógusversek kontextusában) a modern és mai katalógusversek hatástörténetét vázolva két Tőzsér-verset helyez el a vázolt kontextusban: a Sebastianus (miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták), valamint az Utómodern fanyalgás a szlovákiai magyar irodalom tárgyában címűt. Az elsőt Vida Gergely Egy Sebastianus-flashforward c. versével veti egybe: „Vida Gergely verse úgy zavarja össze a Tőzsér-vers nyelvtanát és szabályos szerkezetét, hogy a felvillantott előrefutás (flashforward) az aposztrophéban előidézett materiális töréssel megváltoztatja a Sebastianus-mítoszhoz való hozzáférés mediális komponenseit.” (45–46. p.) A második példaversben „a »szlovákiai magyar irodalom« úgy lesz a szöveg allegóriája, hogy specifikumát és identitását megbontja a világirodalmi hálózat”. (47. p.) Végül így összegzi második példaversének elemzését: „Tőzsér ehhez hasonló művei azzal érik el hatásukat, hogy amit prózai diskurzusként tartalmaznak, azt ugyanott költői retorikával kibillentik. Ez a mediális-interdiszkurzív eljárás – szerencsére mindmáig jellemző maradt Tőzsér Árpád költészetének.” (48. p.)

A szerb Tőzsér címmel Orcsik Roland az alcímbe foglalt (Az identitás karneválja Tőzsér Árpád Szomak című költeményében) tárgyban adja közre olvasatát. A dolgozat a nemzeti identitást, az „anyaországi” és a „határon túli” (kisebbségi, többségi, világirodalmi) fogalmakat járja körül, valamint Tőzsér több identitású közép-európaiságát, s megállapítja: ha „Tolnai Ottó »vidéki Orfeuszként« határozza meg a verses identitását a Wilhelm alteregóján keresztül, ennek nyomán Tőzsérét vidéki Euphorboszként jellemezhetjük.” (55. p.) A Szomak című Tőzsér-vers hátterét három életműben látja: Zrínyiében, Petriében és Tolnai Ottóéban. A szomak szóról írva azt állítja, hogy „puszta zenei formaként hat a műben”. (61. p.)

Csehy Zoltán tanulmánya (Pillanatképek a tükörteremből. Kalandtúra a Félnóta és az Imágók szövegei közt), mely konkrét verseket elemez, egyebek mellett leszögezi: „a Tőzsér-életműnek vannak nagy töréspillanatai, olyan radikális helyzetei, amikor őrá kell figyelni, és őt kell kommentálni.” (65. p.) A Félnóta fele egy Bach-kantáta mentén szerveződik, a másik fele „valóban »nótás«, azaz főként a rím, a humor, a keresetlenségnek álcázott kosztolányis artisztikum jegyében fogant”. (65. p.) Az Imágók egyik verse (Penetráns ritornellek) kapcsán megjegyzi: „A Tőzsérnél megszokott nyelvben létezésre apelláló metapoétika itt testpoétikává alakul át.” (73. p.)

„Szétritkult éppen megkötött Énem” címmel Nagy Csilla nyelv és identitás kérdéseit boncolgatja a Csatavirág és a Fél nóta kötetek kapcsán. Szerinte a Tőzsér-költészet „legnagyobb erénye az, hogy a versekben felhasznált szövegek és motívumok (…) mindig termékenyen mozdítják elő a jelentés szerveződését”. (76. p.) Szerinte ebben a költészetben „az összegzés újragondolást, poétikai szempontból egy részben megváltozott alapállást is jelent”. (78. p.)

Érzéki és érzékeny dimenziók Tőzsér Árpád két versében címmel Korpa Tamás a Finnegan halála és a Panem et circenses című verset elemzi. Végkövetkeztetése: a Finnegan halála és a Panem et circenses „vázlatos olvasása arra hívta fel a figyelmemet, hogy ez a poétika számos esetben drámai átrendezések és közvetítések tárolójává, tartalmazottjává és folyamatává válik. Mindez pedig nincs ellentmondásban Tőzsér Árpád lírai életművének olyan sokszor hivatkozott kívánalmaival, mint a stiláris eredetiségeszmény igenlése és a saját művel szemben támasztott végleges letisztultság elvárása”. (82. p.)

Mizser Attila „a fa még ott nyújtózkodott a fában” (A Mittelszolipszizmus terei című tanulmányának homlokterében a Mittelszolipszizmus c. kötet áll. „Kundera, Musil, Kafka, Hašek, Havel, Hrabal, Konrád – talán ez az a névsor, amellyel Tőzsér Mittel-tematikáját leginkább összefüggésbe lehet hozni” – írja. (84. p.) Végül erre a következtetésre jut: „a hagyomány, a tradíció sosem független attól a személytől, aki megéli, vagy adott esetben megírja azt. A saját testéből kivetkező szlovákiai magyar költő figurája egyszerre kétféle módon reflektál erre a tapasztalatra. A leírás elkerülhetetlenné teszi, hogy a korpusz és torzók mint objektumok (mint az ábrázolás tárgyai) legyenek részesei a történetnek, és ezzel együtt a költészetnek. A testéből kilépő, transzcendentálódó, elmékké váló szlovákiai magyar költő pedig már csak a tudat számára, más költők, más szlovákiai magyarok, más közép-európaiak számára hozzáférhető.” (86. p.)

Mészáros András Filozófia és irodalom – filozofikus irodalom címmel világirodalmi példákkal (Sade márki, Kundera, Sterne, Diderot, Musil) indítja tanulmányát, melyben két kötetre fókuszál (Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról, valamint a Leviticus); az elsőről megállapítja, hogy „Mittel úr a Kant előtti, klasszikus metafizikát álmodja vissza, azaz az ő szolipszizmusa nem más, mint mítoszteremtés”, a másodikról pedig, hogy „a filozófia nem úgy jelenik meg [benne és a Tőzsér-oeuvre-ben], ahogy azt maga Tőzsér proklamálja, hogy tudniillik a filozófia tartalmai az irodalomban ne jelentésként, hanem jelként működjenek”. „Itt is igazat kell adni Németh Zoltánnak, hogy Tőzsér »illusztrációként használ fel filozófiai és irodalomelméleti téziseket«” – összegzi gondolatait, ismét Németh Zoltánra hivatkozva. (92–93. p.)

Petres-Csizmadia Gabriella tanulmánya (Én-reprezentációk Tőzsér Árpád Szent Antal disznaja című naplójában) több tételben elemzi a Tőzsér-naplók címbe választott darabját – ez egyébként a naplósorozat első darabja. A dolgozat fejezetcímei: Az én mint a családi identitás hordozója; Az én mint a kollektív identitás hordozója; Az én mint a másik; Az irodalmon keresztüli énreprezentáció; Az én mint test. Összegezve megállapítja: „a naplóíró a bejegyzések során folyamatosan problematizálja személyes identitását, az ént gyakran az ön-eltávolodás, idegenség, másság távolságából szemléli, és leginkább akkor közelít az énkohézió felé, amikor valamilyen tágabb csoporton keresztül artikulálja önmagát. Az énreprezentációk sokszínűsége azonban a bemutatott identitásvállalásokkal nem merül ki: a terjedelmi korlátok miatt nem térhettem ki például az én kívülállóként való prezentálásának bemutatására vagy a naplóíró szubjektum önreflexióira sem.” (100. p.)

Szüfrazsett írónők, menzeszszagú irodalmi műsorok (Tőzsér Árpád naplóinak nőképe) címmel Polgár Anikó a kötet talán legizgalmasabb dolgozatával szolgál: a Tőzsér-naplók konzervativizmusára, művészi stilizációjára, patriarchális jellegére világít rá: „érdemes megvizsgálni a férfi narrátor sarkító, kirekesztő, a nőket a férfitekintet tárgyaként megjelenítő kijelentéseit.” (103. p.) Idézett példái a beszűkült gondolkodás, konzervatív megjegyzések, sommás kijelentések szemléletes tárházai: „A naplók nőportréi szerintem inkább szúrósak és bántóak, s többnyire a megértés igénye nélkül készültek” (106. p.), de idézi a voyeurizmus, a nyelvi vaskosság, a kifejezés durvasága stb. példáit is. Megjegyzi: „a naplóírás, de különösen a naplóolvasás örök dilemmája marad: hol a határ az ízléstelen turkálás és a mások tükrébe nézés döbbenete között.” (108. p.) Tőzsér, állapítja meg az elemzés, a nőben nem szellemi, csupán testi potenciált lát.

  1. Tóth Anikó tanulmánya (Az olvasó Tőzsér) folytatja a sort; sorra idézi és észrevételezi „az irodalommal való foglalatoskodás (s benne természetesen az olvasás) szinte minden tevékenységformáját (…): a költő, a szerkesztő, a műfordító, a kritikus, az esszéíró című szakaszok azonban nem egymást követve kínálkoznak vagy tárulnak fel, hanem ravaszul egymásba nyílnak”. (111. p.) Legnagyobb teret az „értelmező” Tőzsérnek biztosít, majd leszögezi: „Tőzsérnek a tudományos regisztert poétikus elemekkel vegyítő esszéi, kritikái, tanulmányai azon túl, hogy a kortárs magyar és a közép-európai irodalmak számos életművét, szövegét hozzák dialógushelyzetbe, felfedik a tőzséri alkotóműhely folyamatait, vívódásait is. A szenvedélyesen olvasó Tőzsér a folyvást megújuló költő Tőzsérhez kíséri el a befogadót.” (115. p.)

Múltfeldolgozás a kortárs magyar irodalomban címmel Németh Zoltán az 1945 utáni magyar irodalom múltról való beszédének jellegzetességeit, emblematikus műveit veszi sorra, szemléletes és hosszan kígyózó sorban. „Mint látható, a kortárs magyar irodalom múltszemléletében sajátos színt jelentenek azok a művek, amelyek nem a magyarországi történelmi tapasztalatokra reflektálnak, hanem a szomszédos államok helyzetére, illetve az itt élő magyar kisebbségek emlékezetére” – írja. (120. p.) Németh Zoltán szerint „a kortárs magyar irodalom a múlt értelmezését leginkább a nemzeti sors traumái felől építi fel és innét intéz provokatív kérdéseket az olvasónak”. (121. p.)

Dusík Anikó tanulmányának címe: Műfajok határán: Faustus Prágában (A Faust-téma megjelenése és néhány variációja Tőzsér Árpád szövegeiben), tárgya pedig a Tőzsér-dráma (Faustus Prágában) az előzményeivel (Adalék a nyolcadik színhez) és „a végjátéknak tekinthető” Keresztút c. Tőzsér-verssel együtt, figyelembe véve magyar és világirodalmi beágyazottságát.

Szabó Klaudia Tőzsér Árpád szlovák fordításai címmel a műfordító Tőzsért vizsgálja, különös tekintettel fordításgyűjteményére (Mintha erdei állat volna és angyal) és a Holan-fordításaira, kiegészítve a vele készült interjúkban és a naplóiban a fordításról vallott nézeteivel. A Vélekedések a „szlovák” Tőzsér Árpádról fejezet a szlovák szerzők (konkrétan irodalomtörténészek és -kritikusok) Tőzsér-olvasatát tekinti át. A Tőzsér Árpád fordításszemlélete és a Tőzsér Árpád viszonya a szlovák nyelvhez a naplók tükrében fejezetek tovább árnyalják a képet.

Rövid summázat: terjedelmi okokból csak ennyire futotta. A kontextus azonban nagyon fontos, tehát e könyv írásairól csak akkor kapunk plasztikus képet, ha teljességükben olvassuk őket. Fontos viszont a kötetegész kontextuális tere is: tehát mindenkinek olvasásra ajánlom a könyvet. A Tőzsér-híveknek azért, mert újabbnál újabb szempontokkal egészítheti ki a szerző műveiről való ismereteinket, a költészetével (naplóival, más könyveivel) csak most ismerkedőknek pedig ennél jobb (velős és szakszerű) bedekkert nem is ajánlhatnék.