Horváth Kornélia: Fejezetek a kortárs magyar líráról

Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 2016, 128 p.

Horváth Kornélia legújabb kötete, a Fejezetek a kortárs magyar líráról című monográfia öt meghatározó, még nyitott magyar költői életmű kapcsán értekezik, kitérve Géczi János, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Tóth Krisztina és Turczi István munkásságának lényegi kérdéseire. Az egyes fejezetek nyitányában rendre egy nagytotált kapunk az alkotók teljesítményéről, majd a szerző egy választott verseskötet poétikai és retorikai vizsgálatát végzi el, vissza-visszautalva a korábbi teljesítményekre, s rendkívüli érzékenységet mutatva az intertextuális kapcsolások iránt, melyek révén nem csak az egyes életművek, s nem is csak a magyar lírai hagyomány, hanem a teljes világköltészet dinamizálódik. A munka nyelvét a verstani terminológia szervezi, így a költészet mestersége iránt elméleti szinten érdeklődők, a verselemzés fogásait tanulmányozók számára is hasznos segédkönyv lehet. Horváth Kornélia kötete azonban nem elégszik meg az egyes esettanulmányokkal, hiszen amint azt az Előszóban meg is fogalmazza, a „monográfia némileg túl is mutat a címben rögzített tematikán, amennyiben értelmezői közelítésmódjának elméleti alapjait is viszonylagos részletességgel fejti ki. Eme teoretikus megalapozást az első, Költészet és retorika című, valamint a versciklus és a verskötet poétikai és kompozicionális szerepét elemző utolsó fejezet hivatott bemutatni.” (7. p.) Az alább következő bekezdések sorra veszik a monográfia egyes fejezeteit, igaz, azok zavarba ejtő sűrítettsége, be nem vallott teljességre törekvése és a líra- s irodalomelmélet szövevényére való folyamatos reflexiói – melyek, tesszük hozzá, az abban való eligazodást is megkönnyítik, az egyes iskolák és irányzatok kardinális gondolatainak pontos kiemelése révén – csak azt teszik lehetővé, hogy felvezessük, egy-egy mondattal érzékeltessük és igazoljuk a monográfia jelentőségét.

A kötet első, Költészet és retorika című fejezetében a szerző a két jelzett területnek, azok hol közeledő, hol pedig távolodó viszonyának ered a nyomába. A munka az alapoktól kezdve járja körül tárgyát, Arisztotelész poétikát és retorikát elválasztó vélekedésétől kezdve, Platón és Georgiász egymásnak ellentmondó nézetein át a modern kor felfogásaiig jutva el. Szó esik a 20. századi retorikacentrikus μ-csoportról és Paul de Manról, a művészet metaforaalkotásában újjászülető világot dicsőítő Nietzschéről, és a teremtő képzelőerő nagyságát hangsúlyozó Ricoure-ről is. Mint megtudhatjuk, Miller a műben egy kiegészítő metavilág, egy hiperralitás megjelenését látja – „Egy irodalmi mű nem valamely már létező valóság szavakkal történő imitációja, mint azt sok ember hiszi, hanem ellenkezőleg, egy új, kiegészítő világ, egy metavilág, egy hiperrealitás teremtése vagy felfedezése. Ez az új világ behelyettesíthetetlen hozzátételt jelent a már létező valósághoz.”[1] (23–24. p.) –, míg Gadamer szerint az irodalmi alkotás a szó önreprezentálódása, ahol a hangzás és a jelentés párbajoznak, s az előbbi győzedelmeskedik. A mélyreható elméleti áttekintés után a szerző Nagy László Ki viszi át a szerelmet című alkotását elemzi, kitérve annak mitikus, biblikus és folklorisztikus utalásrendszerére, és a versben kulcspozícióba jutó „ha” szintaktikai és kompozicionális értelmezhetőségére, melyek után a mű ritmikájára és hangzásszerkezetére világít rá. Az elemzés végére egyértelmű lesz: Nagy László opusa bőven nem retorikus-meggyőző költemény csupán.

A monográfia első esettanulmánya, a Géczi János költészetéről és a Jutunk, de mire, édes úr? című kötetéről már a nyitányában jelzi azt a képzőművészet és költői aktivitás, kép- és szövegteremtés, vizualitás és irodalom adta kettősséget, amely végig meghatározója volt a vizsgált költői életműnek. Szó esik a szerző kiállításairól, avantgárd képzőművészeti albumairól, majd a képversről, mely kardinális alkotásformája a szöveg- és képfragmentumok áramlása által szervezet, főként korai Géczi-lírának/művészetnek: „Géczinél a szó sokkal inkább tekintet, mint hang, inkább látvány, vizualitás, »betűjáték« vagy képvers mint vers.” (36. p.) Horváth Kornélia kötetről kötetre haladva szemlélteti azt a változást, amely során Géczi az avantgárd, interart megoldások felől a „klasszikusabb” verseskötetekig jut el, kiteljesítve a szabadversben rejlő lehetőségeket. A Jutunk-e, s mire, édes úr? című, górcső alá helyezett kötet már mint verbális-nyelvi, nyelvi-ritmikus produktum elemezhető, ciklusai nem csak a költő által olyannyira kedvelt rózsa-tematikát prezentálják, de címeik révén intertextuális kapcsolásokat is létesítenek, pl. József Attila és Radnóti felé. A kötet címadó alkotása ezen felül – a Géczire korábban egyáltalán nem jellemző – keretes szerkezetével a Szózatot és a Himnuszt is megidézi, a versszakonként ismételt záró sort pedig csupán egy helyütt megbontó „szín” kifejezés implikálásával maga színjátszásának lesz önreflexiója, ami főként az azonos szófajiságra és ragrím-konstrukcióra építő vers tükrében lesz érthető. A költemény ugyanis ezek révén imitálja a magyar vers archaikus, középkori megszólalásmódját, ami nem az eredetiségben, hanem a szigorú törvényszerűségekben találta meg a maga világfelfogását.

A Turczi István költői nyelvéről című szövegben a választott lírikus műveinek nyelvi és textuális sajátosságai kerülnek reflektorfénybe. Horváth Kornélia sorra veszi Turczi versesköteteit, azok legfőbb jellemzőit, egyszersmind a költői életmű egyes állomásai közti összefüggésekre is odafigyel, amikor e költészet folytonosságát kutatja. Turczi István lírájáról elmondható, hogy azon dimenziók felkutatására vállalkozik, amelyek az alkotó személyiségének kialakulását meghatározták, legyen szó a világnézetéről vagy épp az érzelemvilágáról. Turczi ezen dialogikus, szintetizáló versalkotás felől mégis a költészet belső összefüggéseire enged rápillantanunk. „Úgy gondolom, az életmű egyik változatlan poétikai jellemzője abban a tendenciában mutatkozik meg, amely a verset korábbi szövegek inskripciójaként, deformációjaként és transzformációjaként működteti, s amelyik a textusok eme összjátékából kíván létrehívni egy – a poligenetikus eredet okán – mindig másként szerveződő szövegvilágot.” (50–51. p.) – állapítja meg a szerző. Az első Turczi-kötet, a Segédmúzsák fekete lakkcipőben Hajnóczy szó-motívumai, Szilágyi Domonkos textuális hálói, Pilinszky mágikus-mitikus nyelve felé emel függőhidakat, de telített József Attilától és Szabó Lőrincztől származó intertextusokkal is. A fejezet záró szakaszában Horváth Kornélia az elemzett kötetet Weöres Sándor és Petri György ráhatása felől vizsgálja. Turczinál „a költői (azaz a versbeli, a »szövegi«) én más költők szövegeibe »hal bele«, miközben verse, amelybe a lírai beszélő nyelvileg és textuálisan beíródik, más költők szövegeiből épül fel”. (52. p.) S bár a nő-tematika meghatározó, mégis „a nők Turczi költészetében mindössze »segédei«, helyettesítői az »igazi« múzsának, az ihletnek”. (54. p.)

A Kányádi Sándor munkásságára koncentráló fejezet már a legelején megjegyzi, egy ilyen sokarcú líra szűk megragadása igen nehéz feladat. Kányádi költészete az erdélyi magyar megmaradás és megtartás felől is termékenyen elemezhető, mégis, az esztétikai elváráshorizont számára Kányádi regionális kötődésének legfontosabb hozadéka az erdélyi nyelv művészi kiaknázása. Kányádi lírája két pólus, a külső, a szövegen kívüli körülményekre reflektáló, s a szöveg belső összefüggéseit művészien kiaknázó oldalak mentén választható ketté, melyek közt kétségkívül ott lüktet egy köztes, igen termékeny határsáv. A monográfiaszerző Kappeller Rita megállapítását igenelve[2] két fordulatot jelöl Kányádi írásművészetében: a ’60-as évekre tehető versnyelvi szemléletváltást, minek eredményeként a szerző a szabadvershez fordul, illetve a műfajpoétikai szemléletváltást a ’70-es, ’80-as években, ami alatt a műfaji határok rendszeres megkérdőjelezése, bizonyos tekintetben azok „paródiája” értendő, melyekkel párhuzamos a nyelv autopoétikus működésmódjának előtérbe kerülése. „Kányádinak a műfajokhoz és a különféle műfajformákhoz mint »szabályrendszerekhez« való viszonya a határozott elhatárolódás viszonya, ami nyilvánvalóan bizonyos mértékig az adott történelmi-politikai és kulturális létkontextusra való metaforikus utalásként is értelmezhető.” (63. p.) Állítását a szerző a Sörény és Koponya című kötet ciklusainak és verseinek (műfajtani) elemzésével igazolja, ahogy az intertextualitás egy nem posztmodern működésére is rávilágít, mely nem a jelentés elhalasztásával, hanem annak kompozicionális integrálásával él.

A Tóth Krisztina lírája és a Síró ponyva című kötet igazolja a választott költői teljesítmény újszerű lírai megszólalás- és szövegszervezési módját, amelyet a befogadói horizont felé tovább erősít a pozitív értelemben vett közérthetőség is. Tóth Krisztina munkásságát jellemzi a dalformaszerűség, a keresztrímes jambusi verselés, a közvetlenséggel operáló versbeszéd, a költői formák – például a szonett variációinak – kitüntetettsége és a helyenkénti intertextualizáció. A Síró ponyva című kötetet elemezve a szerző nem csak az imént felsoroltakat igazolja, de azon állítását is, miszerint Tóth Krisztina lírája par excellence későmodern költészetként értékelendő. A tanulmányban Tóth-, Kosztolányi-, Weöres- és Pilinszky-idézetek integrálása mentén egy rövidke kitekintés olvasható a versírás mikéntjének folyamatáról is, a legfontosabb mégis a választott kötet ciklusainak, a Macabre-nak, az Ikrek helycseréjének és az Őszi kéknek az elemzése lesz, melyek dinamikáját mintha az egyre erősödő szövegközi utalásrendszer generálná.

A Kovács András Ferenc (KAF) lírájára koncentráló fejezetben egyértelművé válik, „hogy itt olyan, az irodalmi formák hagyományával sajátos párbeszédet létesítő költészettel van dolgunk, melynek dialogikus orientációja hangsúlyozottan kezdeményező jellegű, nem pedig passzív befogadó pozíciót valósít meg”. (89–90. p.) KAF lírája a költészet kultúrateremtő szerepének kereséseként, egyszersmind akarásaként is prezentálható. A lírai én ezekben a szövegekben lokalizálhatatlan: hol előtérbe kerül, hol tökéletesen kivonja magát a versbeszédből, máskor pedig egyszerűen csak meghatározhatatlan. Horváth Kornélia az Adventi fagyban angyalok című kötet elemzésére koncentrál, melynek szövegjátékait egzisztenciális alapokon nyugvónak értékeli. Az egyes versek visszatérő „témája” a versírás maga, de találkozunk itt olyan, a valóság által ihletett ciklussal is, amelyben a szerző kislányainak címzett (ál)gyermekversek kapnak helyet, de olyannal is, amely egy fiktív orosz költő, Alekszej Asztrov műveit gyűjti egybe; az utóbbi életrajzát közlő KAF-kommentárnak minden részletét, s az orosz kultúra szegmenseit magába implikáló verseit a keleti-szláv kultúrában ugyancsak jártas kötetszerző mélyrehatóan vizsgálja. Vitathatatlan azonban, hogy a sűrítő, mnemotechnikán alapuló, a különböző kultúrák szimbiózisát színre vivő KAF-líra kapcsán végezhető el az egyik legszerteágazóbb intertextuális kutatás is – ez sem marad el.

A monográfia záró fejezete A versciklus és verskötet elméleti, történeti és műfajpoétikai jelentőségéről (A magyar költészet példáival) című írás Jonathan Culler a költészet két, egymással szembenálló szövegképző elvéből, az aposztrophikus és a narratív (másként történetmondó) erőből indul ki, az előbbi mellett kötelezve el magát, mondván, a költészet számára a történetmondás inkább csak eszköz, míg az aposztrophikus elv, azaz a megszólítás, a lírai beszélő nem külső hallgatóknak szánt megszólalása evidencia. A tanulmány próza és líra eltérő működésére, a versritmus és a narratíva viszonyára, a versciklusok és verseskötetek bizonyos értelemben narratívaként való működésére is kitér, antik és napjainkbeli példákkal támogatva meg állításait – Horváth Kornélia bizonyos tekintetben a versciklus jelenségének történeti áttekintését tárja elénk. Konklúzióként pedig kijelenthető: „a nagyobb szerkezeti egységbe helyezés mindenkor biztosít a költeménynek egy tágabb, s ezért narratív jellegű értelmezői keretet, de ez a »keret« a modern, XX. és XXI. századi költészetben a legritkábban működik »valódi«, történetként érthető narratívaként, inkább csak egy potenciális történet jellemző pontjainak, főként pedig az ehhez a lírai beszélő felől kapcsolódó érzéseknek, értelmezéseknek és magyarázatoknak a soraként válik értelmezhetővé a befogadó számára.” (117. p.)

Horváth Kornélia Fejezetek a kortárs magyar líráról című monográfiájának poétikai és retorikai elemzései nemcsak a választott életművek pontosabb, újszerű megértését kínálják az érdeklődő olvasónak – a rész felől az egészre engedve rálátást –, hanem az egyes esettanulmányokból levonható közös lírai jegyek felől jól kirajzolhatóvá teszik azt az irányt is, amely felé a legfrissebbnek is mondható magyar költészet tendál. A szerteágazó, egyszersmind mély értelmezési keretet igénylő tanulmányok igazolják, hazai líránk teljesítménye méltán járul hozzá a világköltészeti könyvtár gyarapodásához.

Baka L. Patrik

[1] Miller, J. Hillis: On Literature. London & New York, Routledge, 2002, 18. p. Idézi és fordítja Horváth Kornélia.

[2] Vö. Kappeller Rita: Versszemlélet és műfajjáték Kányádi Sándor lírájában. In Boros Oszkár–Horváth Kornélia–Osztroluczky Sarolta (szerk.): „… kettős egymást-tükröző világban”. Poétikai formációk a késő és a posztmodern magyar lírában. Budapest, Gondolat, 2015, 59–85. p. Különösen: 63–64. p.