Keserű József: Bevezetés az irodalomtudományba

Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 2016, 92 p.

„Egyre gyakrabban találkoz[unk azzal a vélekedéssel], hogy csupán az ún. kemény tudományok (vagy más néven természettudományok, mint például a fizika, a kémia, a biológia vagy a kozmológia) számítanak igazi tudománynak, míg az emberrel foglalkozó diszciplínák (az irodalom, a történelem, a filozófia stb.) nem.” (7. p.) – olvashatjuk Keserű József legújabb kötetének, a Bevezetés az irodalomtudományba című munkának rögtön az első bekezdésében. A bölcsészszemmel kissé demoralizálónak ható nyitány után azonban megnyugtató folytatás következik: „Mint – remélhetőleg – látni fogják, az, amit tudományos gondolkodásnak hívunk, az irodalommal való szisztematikus foglalkozás során is kimutathatóan jelen van.” (7. p.) Ez a könyvismertető egyebek mellett azért is íródott, hogy a szerző „reményeire” reflektáljon, és felvillantson néhány meghatározó mozzanatot abból a rendkívül széleskörű információbázisból, amit a munka magába integrál. Mint az a Bevezetésben is olvasható, a kötet az ’50-es, ’60-as évekig tárgyalja az irodalomtudomány eredményeit – írója az azóta eltelt időszakkal egy külön munkában kíván majd foglalkozni –, s elsősorban irodalom szakos egyetemi hallgatóknak készült, tehát tankönyvként is hivatkozhatunk rá. De olyan tankönyvként, melynek megírása során mintha végig a neves természettudós, Richard Dawkins tanácsa lebegett volna a szerző szeme előtt: „Ne beszélj nagyképűen! Próbálj fellelkesíteni mindenkit a tudomány költészetével; magyarázataid legyenek olyan egyszerűek, amennyire azt a tisztesség megengedi, ugyanakkor ne kerüld el a nehéz kérdéseket! Különös figyelemmel igyekezz azoknak magyarázni, akik maguk is erőfeszítéseket tesznek a megértés érdekében!”[1] A Bevezetés az irodalomtudományba kétségkívül ebben a szellemben íródott, hiszen rendkívül közérthetően, s ami talán még inkább hozzájárul a sikerhez, nagyon szellemes tónusban értekezik tárgyáról, de úgy, hogy közben az egyes irodalomtudományi irányzatok kulcsfogalmait kellőképp mélyrehatóan tárgyalja, az általa kínált szórakoztató példák révén pedig kétségkívül könnyen megjegyezhetővé is teszi azokat. A munka épp ezért a hallgatókon kívül bátran ajánlható mindazoknak, akik autodidakta módon érdeklődnek az irodalomtudomány iránt, hiszen a szűk száz oldal végére érve ők is úgy érezhetik majd, mintha épp abszolváltak volna egy érdekfeszítő előadás-sorozatot. Ha azonban e sorok olvasója irodalmat tanul, úgy fokozottan ajánljuk a munka beszerzését, hisz általa egy – olvasóbarát terjedelméből adódóan könnyen elrejthető – szuperfegyver kerül a birtokába. S hogy miféle küldetésekben is lesz használható pontosan? Lássuk!

A Bevezetés – Az irodalomtudomány természete című nyitányban Keserű az alapoktól indít, s az irodalomtudomány fogalmát járva körül voltaképpen arra a kérdésre keresi a választ, miféle tudomány is az egyáltalán. Hiszen az elsősorban a természettudományokat jellemző verifikálhatóságnak és ismételhetőségnek nem tesz eleget: Kafka Gregor Samsájának szörnyű féreggé való átváltozása kétségkívül nehezen támasztható alá – persze az esemény nem is hazugság és nem is tévedés, csupáncsak fikció –, és egy regény elolvasása sem lesz kétszer ugyanolyan, mindig újabb és újabb vonatkozási pontokat és rétegeket fedezünk fel benne. „Sőt, talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy egy irodalmi mű annál gazdagabb, minél több jelentésréteggel rendelkezik – miközben a szerzőnek nem kell tudnia ezek mindegyikéről.” (14. p.) Ellenben az irodalomtudomány teljesíti a tudományok tárgyra, fogalmi apparátusra és módszertanra vonatkozó kritériumait. Ezt követően a szerző magának az irodalomnak a mibenlétére kérdez rá, ami egy időben változó fenomén, hiszen egyes szövegek idővel irodalmivá válhatnak – például a barokk főurak levelezése –, míg mások elveszthetik irodalmi értéküket. S hogy mitől válik egy szöveg irodalmivá? Mi a gond az iskolában megtanult előfeltevéseinkkel, az ábrázolás, a szerző és az élmény elvével? Keserű mindezeket terítékre helyezi, s nem felejti el eloszlatni az ihlet misztériumát belengő ködöt sem, hisz „A Dunánál című ódát József Attila felkérésre írta a Szép Szó című folyóirat egyik számához. Ha a költő megvárta volna az ihlet pillanatát, lekési a lapzártát és nem készül el a vers (vagy nem ez a vers készül el). Az úgynevezett »külső« körülmények azonban jelentős mértékben beleszóltak az alkotás folyamatába, de ezt – azt hiszem – egyikünk sem bánja.” (14. p.)

Az Alapfogalmak című részben Keserű az irodalom működését befolyásoló intézményi dimenzióról értekezik, majd az olyan kulcsszavakkal, azok (ki)alakulástörténetével, illetve problematikájával ismertet meg bennünket, mint amilyen a szerző, a mű és a befogadó, mely triumvirátus adja az irodalom kommunikációs formájának kereteit. A recepció fázisainak, az olvasásnak, a megértésnek, az értelmezésnek és az alkalmazásnak egymásból kibomló kvartettje adja a fejezet egyik fő szakaszát. Az irodalomnak kétféle létmódja van, ezek pedig a világszerűsége – amit ábrázol – és a szövegszerűsége, azaz nyelvi létmódja – ahogyan ábrázolja tárgyát. Az értelmezés tudománya, a hermeneutika az antik szövegek nehezen érthető szakaszainak – kissé sejtelmesebben fogalmazva: titkainak – felfejtését célzó műveletként jelent meg, de mára a korszerű irodalomtudomány fundamentumát értjük alatta: a voltaképpeni szövegelemzést. Ez utóbbi nem az egyes művekről alkotott véleményünket foglalja magába, hanem épp ellenkezőleg, csakis olyan állításokat tűr meg, amelyek az opusok egyes szöveghelyeivel alátámaszthatók. Egy irodalomtudományi elemzésnek éppúgy ezen az alapon szükséges működnie, ahogy egy általános iskolai irodalomóra interpretációinak is. A fejezet zárásaként Keserű József a mimészisz és a kánon kulcsfogalmait tárgyalja, mely utóbbi azon művek összességét jelenti, amelyeket egy adott közösség fontosnak tart. Előbbit Platón és Arisztotelész alapvető művészetértelmező munkáinak fényében körvonalazza, az arisztotelészi felfogást támasztva alá, miszerint: „a történetíró arról ír, ami megtörtént, a költő viszont arról, ami megtörténhet. […] A költő olyan dolgokról is beszél, amelyek nem láthatóak, s amelyeket éppen az irodalmi műalkotás tesz láthatóvá.” (28. p.)

A modernitás című fejezet a legkorábbi korok és világfelfogásuk tükrében szemléli az irodalom és irodalomtudomány alakulástörténetét. A transzcendens dimenzióban mozgó, szimbolikus gondolkodásmódú ókor és középkor még jórészt kollektív, szóbeli élményként élte meg az egyes irodalmi műveket, a reneszánsz humanista kultúra, a világ felfedezése és a Gutenberg-féle könyvnyomtatás azonban egy újszerű univerzumot nyitott meg az ember előtt. A modernitás, a racionalizmus kora ez, melyhez az embernek át kellett esnie néhány traumán: elfogadni, hogy nem a Föld a világ közepe (Kopernikusz), hogy az ember nem a teremtés koronája (Darwin), és hogy még önmagát sem uralja teljes mértékben (Freud). Az irodalomtudomány is ebben a korban nyer teret, talán épp Hegel provokatív kijelentésével: a művészet mára végérvényesen halott. „Hegel felfigyelt arra, hogy a műalkotások egyre inkább rászorulnak arra, hogy beszéljenek róluk és értelmezzék őket. Ez segít ugyanis abban, hogy felismerjük lényegüket.” (36. p.) Ebben van kulcsszerepe a művészetfilozófiának, az irodalomtudománynak. A modernitás berkein belül alakul ki a történeti gondolkodás, a nemzeti kánon, s az irodalom mint önkifejező és önreflexiós eszköz elve.

A premodern irodalomtudomány című rész a korabeli hermeneutikát, a pozitivizmust és a szellemtörténetet taglalja. Az ókori alapokon álló premodern hermeneutika a szöveget grammatikai és allegorikus interpretáció alá veti, azaz éppúgy felfejti az idő homályába veszett kifejezéseket, ahogy a szövegek mögöttes jelentéstartalmaira is kitér. A hermeneutikát Schleiermacher tette univerzálissá, a mindennapi beszélgetésekre is kiterjesztve a vizsgálat lehetőségét. Nála nyelv és gondolkodás elválaszthatatlanul fonódik össze, s már nem az egyes szöveghelyek magyarázatáról, hanem a megértés általános elméletéről van szó. A részekből megérthető egész, s az egészből levezethető részek ún. hermeneutikai köre a megértést mint lezárhatatlan folyamatot jelöli. A 19. században létrejövő irodalomtudományi pozitivizmus a korban megizmosodó természettudományok (ráhatása) okán a mérhetőnek vett vonatkozási pontokra helyezte a hangsúlyt, a mű helyett a szerzőre, s a mű keletkezésének kontextusára koncentrált, mely szemlélet még ma is jellemzi irodalomoktatásunkat. Történelmi-társadalmi hátteret, szerzői szándékot, műszerkezetet és költői eszközöket, illetve eszmei mondanivalót vizsgáltak. A szellemtörténet elsőrendűen a pozitivizmus adathalmozásával fordult szembe, s a szintetizálásra és integrálásra helyezte a hangsúlyt, azaz hogy minden vonatkozásnak egy nagy, személyfölötti rendszerben kell kijelölni a helyét. Mint megfogalmazták, amíg a természettudományoknak a magyarázatra, addig a szellemtudományoknak (bölcsész tudományok) az értelmezésre kell koncentrálniuk. Szerintük a műalkotások akkor válnak naggyá ha „olyan emlékezetes jellemeket és helyzeteket teremtenek, akikben és amelyekben önmagunkra ismerhetünk”. (47. p.) A szöveg nem csak Én-ből (szerző), hanem Nem-énből is áll, személyfölöttiből, hisz az egyes alkotók a formákat éppúgy öröklik, ahogy gondolataik is mások előzménygondolataira íródnak rá, menthetetlenül.

A modern irodalomtudomány egyre inkább a művet állította fókuszba a kontextus helyett, és az irodalmat nem a történelmi változások követőjeként prezentálta, hanem mint ami saját törvényszerűségek mentén szerveződik. Ezen felül „egyre inkább nyilvánvalóbbá válik, hogy a nyelv nem egyszerűen eszköz, amelyet tetszés szerint alakíthatunk, illetve kényünkre-kedvünkre használhatunk, hanem önálló léttel bír”. (49.) Keserű a fejezeten belül értekezik az orosz formalizmus jellegzetességeiről, mely nem csak a radikális dekontextualizálást vitte véghez – az értelmezésfolyamatról leválasztotta a szerzőt –, hanem a formát helyezte a műértelmezés centrumába. A tinyanovi konstrukciós elv értelmezésével az irodalom megújuló jellegére világít rá, a folyamatos változásra, arra, hogy az egyes korok elvárásainak megfelelő irodalmat mindig megbolygatja valami – sok esetben a perifériáról érkező – nóvum, ami bár először érthetetlenként, idegenként vagy akár alantasként hathat, idővel mégis az új irodalmi alfa fundamentuma lehet. Az interdiszciplináris közegbe íródó alternatív vagy zsánerirodalom izmosodása innen nézve többletértelmet sejtet. A formalizmushoz hasonlóan az angolszász Új Kritika az irodalom autonóm tanulmányozására szólít fel, elhagyva a történeti hátteret, a keletkezési körülményeket, a morális üzenetet, a szerző és a befogadó szándékát s érzéseit, illetve kerülve a parafrázist. A nyelvészetalapú strukturalizmus már az irodalmi határokon is túl hat. Saussure mutatott rá a nyelv kettős természetére, elválasztva az általánosnak is mondható langue-ot, a nyelvet az individuális parole-tól, a beszédtől. A parole voltaképpen a gyakorlatban működő langue, a strukturalisták pedig ez utóbbira koncentrálnak. Őket elsősorban nem az érdekli, hogy mit mond, hanem hogy hogyan mondja azt a mű. A fejezet Jacobson kommunikációelméletének taglalásával zárul, mely éppúgy a strukturalizmus terméke.

A kötetet záró, A posztmodern irodalomtudomány című fejezet kiindulási pontja a következő: „A posztmodern egy mindent átfogó világmagyarázat helyett az egymással rivalizáló kis elbeszéléseket, […] az egymásra lefordíthatatlan nyelvjátékokat helyezi előtérbe. Hangsúlyozza a jelentés pluralizmusát és a diskurzusok heterogenitását. […] [A] jelentés totalizálhatatlansága ahhoz járulhat hozzá, hogy érzékenyebbé válunk a különbségekre. A posztmodernben fontos szerepet játszik a korábban elnyomott társadalmi rétegek (a nők, a homoszexuálisok, a gyarmatosítottak stb.) nézőpontjának figyelembe vétele.” (63. p.) A szövegszakasz ebből az általános alapvetésből kiindulva járja körül a posztstrukturalizmus, a posztmodern hermeneutika, a recepcióesztétika és a dekonstrukció irodalomtudományi irányzatait.

Keserű József Bevezetés az irodalomtudományba című munkája maradéktalanul teljesíti a szerző és a mi reményeinket is: sikeresen igazolja az irodalom tudományosságát, mely fogalom ha kétpólusúként értelmeződik is – kemény és lágy –, ezek – a homo sapiens sapiens szempontjából legalábbis – éppen annyira elválaszthatatlanok egymástól, mint az irodalom két létmódja, a világ- és a szövegszerűség, a „mi” és a „miként”.

Baka L. Patrik

[1] Dawkins, Richard: A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása. Ford. Ortmann-né Ajkai Adrienne. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2001, 7. p.