Molnár Imre (összeáll.): „Gyűlölködés helyett összefogás”

Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2016, 312 p. /Elbeszélt történelem, 5./

A könyvet szerető ember számára öröm kézbe venni olyan kötetet, amely a felvidéki magyarság legújabb kori történelmével ismerteti meg az olvasni és új ismeretekre vágyó olvasót. Erre pedig tagadhatatlanul mindannyiunknak nagy szüksége van, hiszen az 1990 előtti világunk nem kedvezett mindazon folyamatok valósághű feltárásának, amelyet a trianoni tragédiát követően szüleinknek, nagyszüleinknek s még részben önmagunknak is – függetlenül attól, hogy a feldarabolt ország mely részében maradtunk – át kellett élniük, élnünk.

Ünnep tehát minden, e múlt feltárása és jobb megértése okán létrejött könyv megjelenése, hisz mindennapjaink és jövőnk szempontjából is ismernünk kell múltunkat, ismernünk kell azokat a törekvéseket, amelyek a trianoni békeszerződést követően, a megnyomorítás, a kilátástalanság, a „sorstalanság” évei alatt helytállásra, kitartásra, megmaradásra ösztönözte elődeinket. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy igazán ünneppé valójában csak akkor válik az effajta könyvkiadás, ha az adott műben megfogalmazott és közzétett ismeretanyagot a szó tartalmi, és nem csupán formai vonatkozásában is birtokba veszik, illetve ha a benne foglaltakat új összefüggések feltárására használják majd fel az olvasók. Azt mondom, olvasók, igen, de ezt mindjárt ki is kell egészítenem azzal, hogy Molnár Imre „Gyűlölködés helyett összefogás” című könyve nemcsak az egykori múltat közelebb hozó történelmi olvasmány, hanem az ismereteknek olyan gazdag halmaza is, amelyet holnap, holnapután az újabb kutatások során már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem, mert ha a kötetben közzétett ismeretanyag az eredeti történelmi források szempontjából másodlagosnak számít is, a kötet, megjelenése pillanatától a korabeli történelmi folyamatok megkerülhetetlen dokumentumgyűjteményévé vált. Mindezek mellett, mindezekkel együtt a kötetben szereplő interjúalanyok számos olyan összefüggésre hívták fel a figyelmünket, amelynek feltárását igaz, hogy ideig-óráig még el lehet odázni, de a továbbiakban már kikerülni nem lehet.

A témával foglalkozó kutatókat nyilván örömmel tölti el az a tény is, hogy Fórum Intézet kiadóként is sorozatban jelenteti meg azon szerzők műveket, melyek gazdag tényanyaguk mellett jól tükrözik szerzőik, jobbára a felvidéki magyarság körébe tartozó kutatók múltjuk iránti elkötelezettségét. A kívülálló számára talán újdonságot jelenthet az a tény is, hogy ez a kutatómunka mennyi ismeretlen kincset képes a múlt feledésének mélyéből napvilágra hozni, ami nem utolsósorban annak is jeles bizonyítéka, hogy a Fórum Intézet és tágabb munkatársi köre milyen fontos és pótolhatatlan szellemi potenciával rendelkezik.

A továbbiakban Molnár Imre „Gyűlölködés helyett összefogás” című igazán tartalmas könyvének bemutatására szeretnék visszakanyarodni, mert ez egyben örömet és megtiszteltetést is jelent számomra. Mindenekelőtt köszönetemet fejezem ki a szerzőnek, hogy könyvét e mostani recenzióban, illetve közvetlenül a megjelenés után, a Pozsonyi Magyar Intézetben (2017 áprilisában) én mutathattam be. A köszönet hátterében pedig ott van az öröm, hogy ezt a könyvet, még akkor is, ha „létrejöttében” másnak is jutott némi szerep, Molnár Imre egykori tanítványom kutatói kíváncsiságának, kitartásának, igényességének köszönhetjük. Az ugyanis az, hogy a szerzők között Gyurcsík Iván, Nádor Orsolya és jómagam is szerepelek, a könyvet megálmodó és megvalósító Molnár Imre figyelmességét, önzetlen szerkesztői munkáját dicséri. Feltételezhetően úgy gondolta ugyanis, hogy a nem általa készített Göndöcs László-, Sinkó Ferenc-interjúiban megfogalmazottak nem hiányozhatnak a kötetből. Nem, mert annak közkincsé tétele, amit e jeles elődeink tettek, szerves részét képezte a csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak két világháború közötti történetének, a benne részt vevők helytállásának. A kötet kapcsán külön is meg kell említenem Bajcsi Ildikó munkáját, hiszen lábjegyzetei sokat segítenek az egykori folyamatok, személyek és azok törekvéseinek jobb megértésében.

A kötet kilenc interjút tartalmaz. Az interjút adók közül legidősebb (Boross Zsolt 1906-ban született) és a legfiatalabb (Vígh Károly 1918-ban született) között csupán tizenkét év a korkülönbség. Demográfusként azt mondhatom, hogy egy korcsoporthoz tartoznak. Valamennyiüket a Magyar Királyság feldarabolása predesztinálta arra a szerepre, amelyet – szűkebb és tágabb értelemben – népünk történelmében betöltöttek. Szűkebb értelemben a felvidéki magyarságra, tágabb értelemben pedig a Kárpát-medencei magyarság egészére gondolok. Az a tevékenység ugyanis, amit rájuk a történelmi kényszer „kiszabott”, amit vállaltak, fontos szerepet játszott annak az állapotnak az oldásában, amely a trianoni békediktátumot követő években, majd évtizedekben nemcsak a Felvidéken élőket, hanem a magyarság egészét jellemezte. Valamennyien azok közé tartoztak, akik az új helyzetben – kisebb-nagyobb csoportokba szerveződve – az elsők között járultak hozzá a kábultság oldásához, a magyarság önmagára találásához, értékeinek megőrzéséhez, képviseletéhez s mindezek mellett a magyar közösséget szervező, megerősítő vallási, kulturális, művészeti s bizonyos értelemben politikai célkitűzéseket is megvalósítani akaró csoportosulások, mozgalmak létrehozásához.

Joggal vetődhet fel a kérdés: mivel magyarázható, mi a titka annak, hogy a két világháború közötti magyarság körében, tehát nemcsak itt, a Felvidéken, hanem a többi egykori országrészekben is gomba módra szaporodtak az ifjúsági és értelmiségi mozgalmak? Ennek feltárása még várat magára. A kötet alapján azt azonban egyértelműen állíthatom, hogy az összeomlás után elsőként a fiatal értelmiségben tudatosult a megváltozott helyzet valósága, melyet abban a formában, ahogyan az például a felvidéki magyarságot is érintette, nemcsak nem tudták, hanem nem is akarták elfogadni. S arról sem feledkezhetek meg, hogy mindemellett ők voltak azok, akik a hasonló indíttatású erdélyi, a délvidéki ifjúsági, vallási, kulturális szerveződésekkel együtt a megmaradt Magyarország bénult kábultságát is oldották.

A fentiekhez kiegészítésképpen talán még hozzá kell tennem annyit, hogy a sors az interjút adókkal éppen úgy, mint kortársaikkal, valamint a felvidéki magyarsággal szemben mostoha volt. Ennek részletezésébe nem mennék bele, csupán megemlítem, hogy a kötetben szereplő kilenc személy közül csupán egynek, Schleicher Lászlónak adatott meg az, hogy ne „idegenben”, még ha az Magyarország volt is, temessék el.

Mit mondhatnék még? Vannak könyvek, amelyek vonzzák az embert, amelyeket kézbe kell venni, meg kell tapogatni. A „Gyűlölködés helyett összefogás” című könyvről, miként a Fórum Intézet által hasonló témakörben megjelentett „társairól” is csak azt mondhatom, hogy azt „akarják”, arra ösztönöznek, hogy kézbe vegyük őket, hogy belelapozva magunkénak tudjuk azok tartalmi gazdagságát. Ezért persze a szerző mellett elsősorban a „Gyűlölködés helyett összefogás” című kötet és a hozzá hasonló könyvek kiadását vállaló Fórum Intézetnek jár a köszönet. S, mivel a bemutatott könyvet immár másodízben „társaival” együtt említettem, akkor még arról is érdemes szólni, hogy Molnár Imre könyve nem csupán önmagában képez jelentős történeti értéket, hanem szervesen illeszkedik, a Fórum Kisebbségkutató Intézet gondozásában a „Magyarok Szlovákiában”, illetve az „Elbeszélt történelem” című könyvsorozat keretében eddig megjelentetett művek sorába is, jól kiegészítve az azokban foglalt ismereteinket. Ezért is elismerés illeti a „Gyűlölködés helyett összefogás” című könyv szerzőjét és mindazokat, akik részesei voltak ezen értékes kötet megszületésének.

Tóth Pál Péter