Katonai temetők Kelet-Magyarország külső hadműveleti területein 1914–1915-ben

A Nagy Háború volt az első olyan háború a történelemben, amelyben milliós nagyságrendű tömeghadseregek álltak szemben egymással. A különböző méretű és hevességű csaták akár több hónapig is elhúzódhattak jelentősebb eredmények nélkül. A modern fegyverek megjelenésével a megnövekedett tűzerő, de elavult katonai stratégiai felfogás (döntő áttörés kierőszakolása frontálisan) hatalmas katonai veszteségekhez vezetett. A sebesültek ily tömeges ellátására a Habsburg Birodalom országrészei, legalábbis kezdetben, nem voltak felkészülve. A frontvonal folyamatos mozgásával pedig a halottak gyors eltemetése – amire a járványos betegségek megelőzése érdekében is szükség volt – nem valósulhatott meg.

Az már más kérdés, hogy katonák döntő többsége nem a harcok során hunyt el, hanem az azokban szerzett sebesülésekben a frontvonal mögött újonnan létesített vagy már meglevő kórházakban.[1] Ilyen és ehhez hasonló intézmények legtöbbször a nagyobb településeken kerültek felállításra. Magyarország területén az első állomások Bereg és Ung vármegyék területén létesültek. Katonai kórházakról és az azok mellett létesített katonai temetőkről főleg Beregszász, Munkács, Ungvár és Csap viszonylatában beszélhetünk, kisebb méretűeket pedig a harcok színhelyén, az északi járásokban állítottak fel.

Az 1914 szeptembere és 1915 februárja között vívott harcok meghatározó szereppel bírtak a kialakuló katonai temetők elhelyezkedésére és nagyságára. Az osztrák–magyar csapatok már 1914 szeptemberében folyamatos visszavonulásra kényszerültek, majd átlépték a történelmi Magyarország határát is. A kassai és munkácsi katonai parancsnokságok így a határvonal védelmére kényszerültek. A csapatok a Duklai-szorostól keletre levő magaslatokon foglaltak állást. Ennek ellenére a parancsnokságok szerepe a védelem megszervezésében elenyésző volt, mivel katonai kerületei idővel a 2. osztrák–magyar hadsereg hadműveleti területeivé váltak. A munkácsi katonai kerület parancsnoka Peter Hoffmann vezérőrnagy lett, vezérkari főnöke pedig gróf Lamezan ezredes. Az új parancsnok már szeptember 10-én intézkedéseket hozott a 17. hdm. számú rendelettel, hogy a védelmi vonal felállítására szeptember 15-ig van idő.[2] Tegyük hozzá, hogy a rábízott alakulatok nagy részét Galíciából kiszorult egységek alkották, kiegészítve póttestekkel, vasútbiztosító osztagokkal és a magyar területekről kiállított népfölkelő hadtápalakulásokkal. A legfőbb feladat a kötelékek megszilárdítása, a felszerelések tökéletesítése és újabb erők összegyűjtése lett, természetesen ezek már csak a folyamatos harcok alatt valósulhattak meg.[3] Az adott vármegyék északi járásait belső hadműveleti területnek minősítették. Ezekről a részekről a civil lakosság döntő többségét evakuálták. Így az elhunyt katonák összegyűjtése és azonosítása a csendőrség feladatává vált.[4]

Már 1913. január 12-én Hazai Samu honvédelmi miniszter egy titkos körrendeletet bocsátott ki (3.200/1913), amely a veszteségi kimutatások közhírré tételéről rendelkezett. Ennek alapján, a háború esetén felállított „Veszteségkimutatási csoport” bizonyos számú kimutatást köteles volt átadni a katonai nyilvántartó irodáknak és a közigazgatási hatóságoknak, amelybe elvileg bárki betekintést nyerhetett. A titkos rendeletet mozgósítás alkalmával a járási községeknek is szét kellett küldeni. A rendelet mellékleteként egy ún. „elosztó” szerepelt, amely a köteles példányok kiutalását tartalmazta.[5] A háború folyamán kétszer módosították ezt a rendeletet, először közvetlenül a háború kitörését követően (1914. augusztus 18.),[6] majd pedig 1916. november 24-én, amikor is az érvényben levő „elosztót” hatályon kívül helyezték.[7]

A veszteségek a silány minőségű lőszernek és régi típusú Wrendl-féle puskának köszönhetően igen magasak voltak.[8] A sebesülteket az elsősegélyhelytől először a gyengélkedőbe, majd a hadosztályok egészségügyi intézményébe szállították.[9] Súlyos sérültek elhelyezése pedig a tábori kórház vagy a mozgó tartalékkórházaknál történt. Vonatok segítségével a szállítható állapotba került katonákat a front mögöttes részein és a hátországban levő tartalékkórházaknak, barakk-kórházaknak, hátországi kórházaknak és klinikáknak (ezek legtöbb esetben a kincstártól igénybe vett betegellátó intézmények voltak) továbbították. Elhelyezésük kezdetben nagy nehézséget okozott, mivel a kórházak kevés betegággyal rendelkeztek.[10] A háború folyamán az ágyak száma a kezdeti 16.708-ról 95.000-re, a kórházak száma pedig 191-ről 874-re növekedett.[11]

Az orvosok létszáma is folyamatosan változott, de az biztos, hogy az összecsapások kezdetén 1500 katonaorvos szolgált a cs. és kir., valamint a két ország honvédségében (Rauchensteiner 2017, 182. p., Rauchensteiner 1994, 151. p.). A Vöröskereszt a helyi kirendeltségeiben pedig megkezdte a nővérek képzését. A két vármegye területén kezdetben egy ilyen fiókintézet működött, mégpedig Ungvár városában. Vezetője özv. Nechrebeczky Györgyné volt, aki saját házában szállásolta el a segélyszervezet önkénteseit. A sebesültek ápolása mellett igyekeztek időt és energiát fordítani a járványos megbetegedések kezelésére. Ezt a tanfolyamot pedig Dr. Ország Jakab városi tiszti főorvos irányította. 1914 augusztusában 60 személy kapott kiképzést erre.[12] A Vöröskereszt mellett a városok közkórházai is indítottak tanfolyamokat, Beregszász városában háromhetes képzéseket szerveztek 1914. augusztus 12-től.[13] A járvány 1914 októberében elérte az országhatárt, a sebesült és fertőzött katonák révén pedig eljutott a hátországba is. A Belügyminisztérium ezért a hadügyminiszterrel és a honvédelmi miniszterrel egyeztetve 14 megfigyelő állomás felállítását rendelte el: Munkács Miskolc, Losonc, Besztercebánya, Rózsahegy, Zsolna, Trencsén, Nyíregyháza, Nyitra, Kassa, Ungvár, Szatmár, Debrecen és Sátoraljaújhely.[14]

Az állomások élén a belügyminiszter által kinevezett miniszteri biztos állt, aki az egész állomás közegészségügyéért felelt.[15] A katonai egészségügyi intézeteket pedig a katonai állomásparancsnok irányította; egyéb kórházaknál a katonai szolgálat alá volt rendelve a miniszteri biztosnak, őt katonai osztagparancsnoknak nevezték (Mailáth 1915, 6–7. p.). A barakkok építési területét vagy bérelték, vagy pedig az 1912: 68. tc. alapján használták. Kétféle barakkok épültek. Az elsőt a Hadügyminisztérium állította, amelyek anyagának nagy része már kész állapotban volt, a saját vállalkozó a barakkot a földbe ásatta, fapadlózattal és egyszerű ablakokkal látta el. A másik típust a Belügyminisztérium készítette. Költségeit és méreteit tekintve meghaladta a Honvédelmi Minisztériumét. Szerkezetét tekintve ezeket már dupla ajtókkal és dupla ablakokkal látták el, a talpazatuk pedig már tégla- vagy betonalapú volt.^[16] Munkácson 26, Ungváron 28 barakkot állítottak fel.[17]

Az egyik legnagyobb katonai temető az adott vármegyék területén az ungvári Bercsényi utcai temető volt, ahová a I. és II. számú tartalékkórházban és a Szent Bazil-kolostorban[18] felállított vöröskeresztes[19] kórházban elhunyt hősöket helyezték el, egyedül a barakk-kórház halottjai kerültek máshová, mivel az rendelkezet saját parcellával, ahol szintén temetőt alakítottak ki. Az első halottakat 1914. szeptember 12-én temették ide, mégpedig Szécs Mihály 6. honvéd huszárezred közhuszárját, valamint Kokuskin Iliát,[20] a 195. orosz gyalogezred katonáját. A környező vármegyék hetilapjai közül egyedül csak az Ungvári Közlöny közölte a helyi kórházakban elhunyt katonák listáját névvel, illetőséggel, életkorral és vallással, legelőször a szeptember 17-i lapszámban,[21] a következő megjelenő lapokban már a halál okát is feltüntették.[22] November 12-től ezt felváltják saját háziezredük (cs. és kir. ungvári 66.) veszteség kimutatásai. Az utolsó ilyen listát 1914. december 3-án tekinthette meg az olvasó, azt követően már csak a városházánál vagy járási hivataloknál kérhetett tájékoztatást.

A kassai katonai parancsnokság már szeptember 30-tól megkövetelte, hogy a különböző katonai kórházak és önkéntes orvosi intézmények állandó kapcsolatot tartsanak fent. Különösen igaz volt ez abban az esetben, ha ellenséges sebesültről, halottról vagy hadifogolyról volt szó, ilyenkor azonnali jelentést kellett intézni a magasabb parancsnokságoknak (dandár, hadosztály, hadsereg), feltüntetve az ellenséges személy csapattestét.[23] Az első tiszt szeptember 27-én került az ungvári temetőbe, Koós Béla tartalékos hadnagy. A temetések során a díszmenetet 1915. szeptember 1-ig mindig a 66. cs. és kir. gyalogezred adta, majd azt követően az idehelyezett 67. cs. és kir. gyalogezred pótzászlóalja.[24] A temetőgondnok kezdetben Bernáth Sándor tart. gyógyszerész, majd Marcsek Béla hadnagy volt, majd átadták azt a tábori lelkészi szolgálatnak, így került 1916. március 1-től Petricskó Viktor görögkatolikus tábori lelkész a gondnokság élére.[25] Az első orosz betörés kemény harcainak és a vele együtt érkező járványoknak (kolera, tífusz stb.) köszönhetően a hónap végétől tömegsírokat alakítottak ki itt,[26] ahová 20-30 katonát temettek egyszerre, de érdekes módon minden egyes személy kapott fejfát. A kórházat és személyzetének nagy részét az orosz offenzívák nyomán három ízben evakuálták.[27] A rend helyreállítása 1915. február 1. után rendeződött. 1916. március 1-ig még további 867 elesett kapott itt végső nyughelyet.[28]

Az Etappen-Oberkommando (Hadtáp-főparancsnokság) már 1915 elején, amikor a harcok még dúltak, elrendelte, hogy a végleges rendezésig legalább vegyék nyilvántartásba a sírokat, temetőket. Ennek köszönhetően a különböző parancsnokságok kis vaslemez táblákat kaptak, amelyeket a jegyzék elkészítéséig a fejfa alatt helyeztek el. Magasabb rangú vagy kitüntetett személy esetében pedig fényképek meglétét tették szükségessé. A sírok eltávolítása vagy önkényes áthelyezése súlyos büntetést vonhatott maga után. Ha a helyzet úgy kívánta, a tömegsírok kialakítását leginkább az Etappentruppen (hadtápcsapatok) legénysége végezte.[29]

A Belügyminisztérium jelentése szerint 1915 őszéig a hadsereg kötelékében számos ismeretlen katona és polgári személy hunyt el. A személyekről személyleírásokat, számos esetben pedig fényképeket készítettek, amiket az alispánoknak továbbítottak, hogy a járási székhelyeken függesszék ki német és magyar nyelven, hátha valaki felismeri az adott illetőket. A személyelírások minél szélesebb körét a helyi lapokban, falragaszokon vagy akár dobszóval is lehetett ismertetni. Kezdetben a rendezett tanácsú városoknak a bécsi közös tudósító iroda azonossági osztálya ilyet nem juttatott el megfelelő mennyiségű példányszám hiányában, de októberre ezt is pótolták.[30] Ilyen jellegű fényképcsoportot és személyleírást 1915. szeptember 10. és december 3. között négy alkalommal kaptak az alispánok. 1915 novemberében a cs. és kir. Hadügyminisztérium keretein belül felállításra került a hadisírokkal és temetőkkel foglalkozó 9. osztály, amely egyebek között a halottak nyilvántartását, a katonatemetőkre és sírokra vonatkozó teendőket is szabályozta (Abonyi 2006, 14–19. p., valamint Balla 2006, 154–159. p.). A vármegyei körjegyzők mindeközben összeírták a fellelt katonasírokat, amelyek a Kárpátok vagy annak térségében a harcok végeztével készültek. Ezeket a jegyzékeket átadták az illetékes katonai hatóságoknak, melyek nyilvántartási lapokat állítottak ki.[31] A polgári lelkészi hivatalok a hivatalból eltemetett katonákról halotti leveleket készítettek, amiket a honvéd állomásparancsnokságoknak (térparancsnokságoknak) postázták, ők pedig ezeket az illetékes póttesteknek továbbították.[32] A pótestek által elkészített névjegyzékbe oly személyeket is felvettek, akik még éltek, ennek okán az állami anyakönyvezés vagy hagyatéki eljárás során súlyos károk keletkezhettek. Ezért 1915 áprilisától, ha olyan elő- és keresztnévvel rendelkezett valaki, amelyből az adott csapattestben több is előfordult, a halottá nyilvánítást kétséget kizárólag kellett megállapítani.[33] Az első könnyítés a személyazonosság megállapításánál az lett, hogy a legénységi veszteségi kimutatások megjegyzés rovatába bevezették az anyakönyvi lapszámot, valamint a sorozási évszámot.^[34]

A helyi lapok 1916 elején „Kárpáti sírok” néven cikksorozatot közöltek erről. Az azt következő év elején újabb összeírásokra került sor, de az 1917. januári kimutatásokba már csak néhány település katonai sírját jegyezték fel.[35] Amely sokkal kevesebb településnevet tartalmazott, mint a korábban készült lista. A nyilvántartási lapok alapján összesen 801 egyes, 205 tömegsírt jegyeztek fel, amelyekben megközelítőleg 2134 osztrák–magyar és orosz katona feküdt, az ungvári I. és II. tartalékkórház temetőjében 1916. június 1-ig további 1389 egyes, és 79 tömegsírt tartottak számon. A statisztikákat az ungvári 66. cs. és kir. gyalogezred laktanyájában kialakított lelkészi hivatal vezette törzskönyv alapján. A lelkészség 1916 februárjáig a halotti anyakönyv 8. rovatába az elhunyt személy életkorát tüntette fel, majd azt az anyakönyvi lapja által feljegyzett születési évvel váltották fel.[36] 1916. február 23-tól a honvédelmi miniszternek és a cs. és kir. hadügyminiszterhez küldött név szerinti veszteségkimutatások „ütközetnek megjelölése” rovatába már fel kellett jegyezni az ütközet helyét, vagy ahhoz a legközelebb eső helységet.[37]

1916. szeptember 17-én Sztáray Gábor, Ung vármegye főispánjának vezetésével megalakult a Hadi Síralapra Gyűjtő Bizottság, melynek fő munkájának a vármegye területén elhunyt és eltemetett katonák sírjainak az ápolását tűzte ki.[38] Ezt a feladatot az ungvári cs. és kir. katonai parancsnokság a főispánnak intézett átirata határozta meg. A bizottság anyagi alapjának megszervezésére egy végrehajtó bizottságot is felállítottak. Az első adakozó maga a katonai parancsnokság vezetője, Humenyánszky Rudolf ezredest lett.[39] Az ott állomásozó katonai alakulatok nevében 1150 koronát ajánlott fel és további 205 koronát a frontszolgálatosok köréből.[40] A főispán a befolyt összeget a Hadügyminisztérium jóvoltából hadisír-alapnak minősítette. A következő hónapokban újabb jótékonysági gyűjtésekre került sor, előbb október 28-án a városi színházban a katonazenekar lépett fel, majd másnap Ungvár városának több pontján is standokat állítottak, ahol el lehetett helyezni az adományokat. A vármegye hatósága november 1-jén a temetőkben rendezett gyászünnepélyekre is gyűjtést szervezett, amit kiterjesztettek a vármegye egész területére is. A bizottság további megbízással fordult az egyházak és azok templomai felé, valamint a tanítókat is mozgósították a nemes cél érdekében.[41] Az összegek kezelésével Árky Ákos nyugalmazott ezredest bízták meg.

Nemcsak Ungváron, a környék számos városában alakítottak ki katonai temetőket, a legtöbb ugyan Munkácson volt, szám szerint 6, de találunk ilyen jellegű kialakításokat Beregszászon és Csapon is. Munkácson volt külön barakktemető,[42] a városi temetőnek erre a célra elkülönített része, járvány- és koleratemető, izraelita és külön izraelita–muzulmán temető.[43] A munkácsi (Neuer Baracken Friedhof) barakktemetőben 1150 osztrák–magyar, 300 orosz, 321 német, 9 olasz, 9 török, 4 román és 3 szerb[44] katona vagy hadifogoly lett elhelyezve.[45]

Beregszászban nem állítottak fel külön katonai temetőt vagy temetőket, hanem a helyi vallási felekezetek temetőiben hantolták el a hősöket, akik egy része a beregszászi 7. számú helyőrségi kórházból került ki.[46] A megyei levéltári források alapján az utolsó jelentést a kórház és a Vöröskereszt készítette el még 1917. január 5-én, amely alapján „csak” 36 személyt temettek el bizonyíthatóan a város köztemetőiben.[47] Ennek ellenére a bécsi Österreichischer Staatsarchiv, Kriegsarchiv kimutatásaiban rendelkezésre álló halotti anyakönyvek 70 főt regisztráltak, ebből 3 fő az izraelita, 17 fő a görögkatolikus,[48] a református 21 fő,[49] és 29 fő a katolikus temetőbe került.[50] Azt is tudni véljük, hogy ezek közül két személyt elszállítottak. Vékony Károly közlegényt Majosházára, Szirogyni Ivánt[51] pedig, aki a 6. orosz hadsereg 12. gyalogezred kötelékéhez tartozott, Oroszországba.[52]

Számos esetben a hozzátartozók megpróbálták elhunyt szeretteiket hazahozatni és illetőségi helyén eltemetni. Erre leginkább a módosabb személyeknek volt lehetőségük, mert az eljárás költsége (az engedélyek és tanúk beszerzése, utaztatása) nem volt kíméletes. 1916. január 1-től a holttestek exhumálása[53] és hazaszállítása csak kérvény útján történhetett. A katonák kérvényét az elöljáró parancsnoksághoz, polgári személyeknek a tartózkodási helyükre nézve illetékes közigazgatási hatóságokhoz kellett benyújtani, ahol az illető nevét, lakhelyét, valamint az elhunyt rendfokozatát, csapattestét, rokoni viszonyát, az elhalálozás helyét és idejét kellett feltüntetni.[54] 1916 novemberétől újra megindulhatott a katonák exhumálása és hazaszállítása.[55] Sokszor a temetkezési vállalatok a hadműveleti területen elesett vagy a helyi kórházban elhunyt katonák maradványainak exhumálása és hazaszállítása során magas árat szabtak meg, ennek visszaszorítása érdekében a Belügyminisztérium körrendeletet bocsátott ki, hogy ilyen esetekben az adott személy vagy vállalkozás vezetője 200 korona pénzbüntetésben és 15 napi elzárásban részesülhet. Az eljárást minden esetben a közigazgatási hatóságnak mint rendőri büntető bíróságnak kellett lefolytatni.[56] A Belügyminisztérium mellett a jó nevű temetkezési vállalatok 1917-ben létrehozták vállalkozásukat, a temetkezési intézetek egyesületét, a Nemzetközi Halottszállítási Irodát, melynek központja Budapesten az Üllői út 14.-ben volt. Az egyesület szoros kapcsolatot tartott fen a szövetséges és semleges államok hasonló szervezeteivel.[57] Sokáig viszont nem folytathatták tevékenységeiket, mivel a Hadügyminisztérium 1918 áprilisától a vasúti kocsik rendkívüli igénybevétele miatt beszüntette a halottak hazaszállítását, az addig benyújtott kihantolási és szállítási kérvényeket is felfüggesztette. Ennek további kérdését a békekötések utáni időszakra halasztották.[58]

A háború folyamán a katonai sírokról az utolsó rendezés és gondozás tárgyában született rendelet a Belügyminisztériumhoz köthető. Ugron Gábor 1917. július 30-án a kivételes intézkedésről szóló 1916: IV: t.c. kiegészítésére, azaz az 1917: VII. t.c. 6. paragrafusára hivatkozva elrendelte, hogy a hősök sírhelyeinek felkutatására és összegyűjtésére katonai munkásosztagokat kell létrehozni. Ha a szállítás nem megoldható, akkor meg kell jelölni a helyeket, ha viszont kivitelezhető, akkor fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a különböző községekben a katonai temetéseket engedjék meg. Az elfoglalt sírhelyért térítés járt. Az olyan részek, amelyeken korábban főleg mezőgazdasági munkálatok folytak, kisajátíthatók és átalakíthatók voltak. Az így létrehozott különálló katonai temetőket viszont nem volt szabad a legszegényebb társadalmi réteg magán-, vagy köztulajdonából kialakítani. Elsősorban olyan felajánlásokra (ingatlan) gondoltak, amely által az adott részek ingyen megszerezhetőek lehettek.[59] Az adott területen nem alakult ki olyan hasonló kezdeményezés, mint Rudolf Broch őrnagy irányításával a Krakkói Katonai Parancsnokság területén. Ott a Hadisír Osztály 10 temetőkörzetet állított fel a volt hadműveleti területeken. A temetők kialakításának eszmei vezetője wolfssani Adam Brandner altábornagy volt.[60] Az azok kialakítására létrehozott különítmény szervezője pedig vezérkari főnöke, Kolbenheyer Teodor alezredes lett.[61]

Az ilyen jellegű kezdeményezés hiányában a katonai temetők kialakítása legtöbb esetben rendszertelen volt. A háború után a csehszlovák, majd szovjet közigazgatás nem tartotta fontosnak egy volt „gyarmattartó” ország hősi halottai emlékének a megőrzését. A legtöbb esetben ezek a temetők az enyészeté lettek. Emlékművek nem maradtak fent az idő múlásával, sőt a katonai temetők is felszámolásra kerültek, hol lakótelep, hol a szovjet hadsereg kaszárnyái épültek fel a helyükön.

Irodalom

Levéltári források

Hadtörténelmi Levéltár. Tanulmánygyűjtemény. 322. Politovszky J. ezredes: A Pflanzer hadseregcsoport működése 1914 októberében.

Kárpátaljai Területi Állami Levéltár (Державний Архів Закарпатської області). Fond 721. Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára 44. fond. Tisza iratok.

MNL GYMSM SL. IV/B. 409. Alispáni iratok. 1872–1950.

MNL OL. K 149. Belügyminisztérium. Reservált iratok.

Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv. Befehle. 6.Korps Kaschau/Kassa

Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsgräber.

Jogforrások

Magyar Rendeletek Tára 1915, 1916, 1917

Rendeleti Közlöny. Szabályrendeletek. 1914, 1915, 1916, 1917

Korabeli sajtó

Bereg, 1914

Orvosi Hetilap, 1914

Pesti Hírlap, 1916

Ung, 1914, 1915, 1916, 1917

Ungvári Közlöny, 1914, 1915

Szakirodalom

Abonyi Mátyás 2007. A hazai hadisírgondozás története és a nemzetközi megállapodások. In Ravasz István (szerk.): Emlékek a Hadak útja mentén. Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum.14–19. p.

Angetter, Daniela Claudia 2004. Krieg als Vater der Medizin. Band 1. Wien, Kunst- und Kulturverlag.

Balla Tibor 2007. Osztrák-magyar katonatemetők Nyugat-Galíciában. In Ravasz István (szerk.): Emlékek a Hadak útja mentén. Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum. 154-159. p.

Biwald, Brigitte 2000. Vom Helden zum Krüppel. Das österreichisch-ungarische Militärsanitätswesen und dessen Auswirkungen auf die Gesellschaft im Ersten Weltkrieg. 2 Bӓnde. Dissertation. Wien.

Kemény Gyula 1927. Orvos szerepe a lövészárok csapatainál. Magyar Katonai Közlöny, 15. évf. 6. füzet. 549–571. p.

László Imre 1932. Háborús tapasztalatok a hadosztály egészségügyi oszlop szervezete és működése körül. Magyar Katonai Szemle, 1932. 2. évf. 7. sz. 190–196. p

Lehoczky Tivadar 1907.Munkács város új monográfiája. Munkács, Grünstein.

Mailáth József 1915. A harctéri betegmegfigyelő állomásokról. Sátoraljaújhely, Landesmann M. és Társa Könyvnyomda.

Rauchensteiner, Manfried 1994. Der Tod des Doppeladlers. Graz–Wien–Köln, Styria.

Rauchensteiner, Manfried 2017. Az első világháború és a Habsburg Monarchia bukása. Budapest, Zrínyi.

Tarnay Gyula 1916. A miskolczi megfigyelő állomás története. Miskolc. Klein és Ludvig.