A polgári autonómia és mecénásság jelképe: a Pozsonyi Városi Múzeum (1868–1918)

Eddig már több pozsonyi kulturális intézmény története, közülük kiemelten az 1868-ban alapított Pozsonyi Városi Múzeum került a szlovák tudományosság érdeklődésének a középpontjába. Jogos tehát az összefoglalás, a helyzetértékelés és a mérlegkészítés igénye; természetszerűleg az új kutatási irányok felvázolása. Mindenféleképpen a kérdésfeltevés az első lépés a Pozsonyi Városi Múzeum 1868–1918 közötti történetének a vizsgálatakor.

A hektikus 1968-as évben, illetve a csehszlovák totalitárius rendszer megszűnésének előestéjén, 1988-ban, illetve 1989 után született szlovák múzeumtörténeti szintézisek hogyan értelmezték a múzeum dualizmus kori történetét?^[1] Az evolucionizmusra épülő marxista tudományelmélet hogyan itatódott át a szlovák nemzetépítő törekvésekkel? Érdekes kérdésként vetődik fel, hogy a szerzők milyen szempontrendszerek alapján tárgyalták a városi és a regionális múzeumi jelenségeket és a magyar állam múzeumpolitikáját? Milyen téziseket, esetenként sztereotípiákat alakítottak ki a múzeum arculatát meghatározó Könyöki Józsefről, Helmár Ágostról és a többi kusztódról? Milyen figyelmet szenteltek a múzeum gyűjteménygyarapító és kiállítási stratégiáinak, illetve a 20. század elejétől mind markánsabban mutatkozó modernizációs igényeknek? Milyen mentális és tudománypolitikai változásokat mutathatunk ki 1989 után? A közép-európaiság mennyire volt (maradt) szlogen, és mennyire volt (lehetett) pulzáló valóság? A szlovák muzeológiai munkákban tovább éltek az 1989 előtti klisék? Azok átalakultak vagy az értelmezések szélesebb tárháza nyílt meg?

Koncepciók és azok metamorfózisai

A szlovák történeti muzeológiai irodalomban a leginkább idézett és fenntartások, illetve kritika nélkül kezelt kötet, mely a Pozsonyi Városi Múzeumról alkotott szlovák képet hosszú ideig meghatározta – és bizonyos fokig mostanáig meghatározza –, 1968-ban látott napvilágot. (Kalesný 1968.) Ez a kötet, bár a kor ideológiai, nemzetpolitikai és muzeográfiai igényeit tartotta szem előtt, a múzeum vízióját is megpróbálta valamiféleképpen rögzíteni.

Mielőtt azonban rátérnék e szintézis téziseinek az elemzésére, szükséges egy rövid, de fontos kitérő.

Az 1968-as könyv koncepciója szorosan kötődik az igazgatóhoz, Šimon Jančohoz, aki 1963 elején Milan Brodláktól vette át a múzeumvezetést. Brodlák 1968-ban, visszaemlékezésében elég nyíltan és ironikusan tekintett vissza korábbi működésére: „[a múzeum] ugyan szokványos munkahely, de mégis inkább egy sajátságos üzemre hasonlít, amelyik különböző tevékenységeket fog össze: a műemlékvédelemtől kezdve a szökőkutak fenntartásáig a valódi muzeális és kiállítási munkákig, ez utóbbiak azonban inkább mellékes és ritkaságszámba menő feladatoknak számítottak.”^[2]

Brodlákkal szemben Jančo személyében egy mentalitásában eltérő típus jelent meg: egy ambiciózus, kommunista menedzser, aki elkötelezett pártideológus is volt, és aki jó kapcsolatokat ápolt a szlovák kommunista elit tagjaival (végül is nem véletlenül regnált egészen 1997-ig).^[3]

Jančo hatékonyan fel tudta használni kapcsolati tőkéit, így a Pozsonyi Városi Múzeum az 1960-as és 1970-es években komoly anyagi támogatásokhoz jutott a fővárostól. Ezekből valósultak meg az új, állandó és célzottan külföldre is irányuló időszaki kiállítások, nem utolsósorban Pozsonynak mint a szlovákság politikai és kulturális központjának a propagálása végett. Számos katalógus látott napvilágot, Jančo felkarolta a régészeti feltárásokat és a műemlékvédelmet. A döntéshozó központoktól való függőség azonban hosszú ideig ható negatív jelenségeket szült. A múzeum kiszolgáltatottjává vált a nemzetépítő politikának és a pártideológiának, melyek bizonyos fokig rányomták bélyegüket a muzeális tevékenységekre is. Pozsony polgári miliője, a városi tér változásai, a kollektív identitások – egy etnicizáló szellem eluralkodása miatt – kihullottak a muzeológiai vizsgálódásokból.

Az 1968-as szintézis tehát egy összetettebb viszonyrendszerbe ágyazódik. A kötet felelős szerkesztője, Šimon Jančo nemcsak a múzeum századik évfordulójáról, de egyben – ahistorikus szemlélettel – a szlovák múzeumügy intézményes „megszületéséről” is értekezett. A tartalom ugyanakkor több kívánnivalót hagyott maga után. Bár Jančo megjegyezte, hogy a tanulmányok „különböző jellegűek” és tematikusan, illetve minőségileg változók, mondhatnánk hullámzók, sőt ingadozók, de szerinte ezek ellenére a bemutatott tények és összefüggések alapján mégis jobban megismerhetők a város kulturális intézményei. A másik oldalon ez a szintézis elrugaszkodási alapot biztosíthatott a többkötetes Pozsony-történet megírásához. (Jančo 1968, 5–6. p.)

A szövegek történeti muzeológiai tartalma azonban hiányzott. Egyoldalú forráshasználat és leírás jellemezte őket. A statisztikai kimutatások inkább illusztrációk gyanánt szerepeltek. A marxista tézisek alkalmazásán kívül a statikus intézménytörténeti módszer érhető tetten.

A múzeum történetének korszakolása prekoncepciókhoz kapcsolódott. Az 1868–1918 közti korszakot kezdetleges, sőt „embrionális” fejlődés jellemezte, pedig ez a korszak a nagy teljesítményekről szólt, és nagymértékben befolyásolta a 20. század gyűjteményszervezési és kiállítási koncepcióit. Az egyleti, városi és állami támogatási rendszerek, illetve azok prioritásai teljes mértékben kiestek a vizsgálódások fókuszából. Az 1918–1944 közti periodizáció a történelmi cezúrákat (1938, 1945) teljesen figyelmen kívül hagyta. Az első világháború utáni átmenet (1918–1922) a múzeumot fenntartó Pozsonyi Városszépítő Egylet (Verschönerungsverein, Városi Szépítészeti Egylet) számára – a csehszlovák kultúrpolitika miatt – mégiscsak terhes útkeresés volt. Az Ovídius Faust nevével fémjelzett korszak (1923–1938) pedig, mely koncepcionális változásokat és egy új minőségű múzeumpolitikát eredményezett, nem kapott méltó figyelmet. A múzeum helyzetének vizsgálata a Tiso-féle Szlovák Állam kultúrpolitikájában szintén hiányzott. (Jančo 1968, 8. p.; Kalesný 1968, 302–304. p., 308–309. p.)

Az előzőekben vázolt két korszak éles kontrasztban állt a „valódi” fejlődést hozó 1945–1968 közti időszakkal, miközben Pozsonyban a múzeumot létében érintő radikális politikai és társadalmi földindulások zajlottak (a pozsonyi magyarok és németek nemzetiségi alapú diszkriminációja, a kommunista hatalomátvétel, az 1950-es évek sematikus múzeumpolitikai gyakorlata). (Kalesný 1968, 297. p., 312–318. p.)

Könyöki József korszaka (1868–1900) inkább egy hosszú intermezzóként lett bemutatva, melyet társadalmi stagnálás, akadozó múzeumi munka, elégtelen pénzügyi háttér és a város vezetésének hanyagsága jellemzett. Ezekből kifolyólag csakis korlátozott múzeumi fejlődésről lehetett szó. A Könyöki halála utáni évek modernizációs törekvéseiről, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének szerepéről, az első világháború és a hatalomváltás múzeumi következményeiről egy szó sem esett. A Pozsonyi Városi Múzeum legrégebbi történetéről, a városi kulturális mezőbe ágyazódó muzealizációról szintén töredékes és elnagyolt képet kaphatunk. (Kalesný 1968, 7–10. p.)

Az 1923-as év szinte külön legendáriumot kapott. A múzeum a levéltárral és a képtárral együtt egy új városi intézményi hálózatban találta magát (Vedecké ústavy mesta Bratislavy/ Pozsony Város Tudományos Intézetei).^[4]

Hol és kinél találjuk ennek az értelmezési keretnek az intellektuális előzményét, illetve előképét? Miért lett piedesztálra emelve a két világháború közötti, kétségkívül fontos, de nem abszolutizálható korszak? Hogyan került újra- és átértelmezésre a magyarországi múzeumfejlődés kerete és tartalma?

A csehszlovák korszak modernizációs küldetéséről a múzeumügy terén Pozsonyban, legelsőként a Pozsonyi Városi Múzeum újkori történetének egyik markáns egyénisége, Ovídius Faust publikált.^[5]

A művelt és széles látókörű Faust, három év segédőri tevékenység után, 1923-ban lett a múzeum igazgatója, és 1944-ig azt célirányosan fejlesztette.^[6] 1945 tavaszán azonban német nemzetisége miatt megfosztották állásától, meghurcolták, és koholt vádak alapján a ligetfalui internálótáborba került. A későbbiekben kisebb jelentőségű szlovákiai közgyűjtemények dolgozójaként helyezkedett el. A szlovák múzeumi szakma gyakorlatilag megtagadta. (Kálmán 1968, 294–295. p.; Kalesný 1968, 312–313. p.) Csak 1966-ban rehabilitálták, de nevét, munkásságát még a kisebb lélegzetvételű múzeumtörténeti tanulmányokban sem említették meg. (Topoľská 1965, 201–224. p.)

Šimon Jančo tette lehetővé Faust visszatérését a Pozsonyi Városi Múzeumba 1970-ben, paradox módon a husáki normalizáció kellős közepén, miközben már 1968-tól – nem hivatalosan – külső munkatársként dolgozott az intézményben. Faust ezt a lehetőséget, annyi mellőzés és megaláztatás után – bizonyos fokig – elégtételként élhette meg. Jančo éppen ezzel a lépésével bizonyította menedzseri rátermettségét, hiszen a múzeum számára nemcsak a jubileumi múzeumtörténet megírására legalkalmasabbnak vélt szakembert szerezte meg, de a múzeum tudományos potenciálját is jelentősen bővíthette. Minden bizonnyal komoly motivációs erővel bírt Faust gazdag hagyatéka is, melyet a múzeum meg kívánt szerezni. (Holčík 2008, 27–31. p.; Šurdová 2008, 35–40. p.)

Ovídius Faust tehát nem véletlenül került a szerzői gárdába 1968-ban. A múzeum legrégebbi történetét ugyan a nagyobb kvalitásokat fel nem mutató Ľudo Fuzákkal írta, azonban mégiscsak nagy esélyt kapott: egy összefoglaló műben alakíthatta ki a múzeum múltjának képét, kicövekelhette az értelmezési mezőket, és nem utolsósorban saját munkásságát is bemutathatta. Faust érdeme, hogy megörökítette a régi pozsonyi polgári világ kusztódainak és támogatóinak – ugyan forrásokkal kellőképpen alá nem támasztott, de – információkban gazdag profilját, részben pályaképét. Ezzel úgy-ahogy Pozsony történeti emlékezetébe emelte őket vissza.^[7]

Azonban akarva-akaratlanul több jelenségnek alig szentelt figyelmet. Egyebek között a múzeumalapítás mozgatórugóinak és folyamatának, egyáltalán a magyarországi kontextusnak, az alapítóknak, a gyűjtemények fejlődésének vagy az anyagi háttérnek. Gondolatmenetében a Pozsonyi Városi Múzeum valódi és megalapozott fejlődésére csak 1920 után került sor (itt természetesen kiemelte saját személyét). (Faust–Fuzák 1968, 19. p.)

Faust csupán jelezte, de nem foglalkozott a város első muzeális intézményével, a Természettudományi Múzeummal, melyet 1856-ban a Pozsonyi Orvosok és Természettudósok Egyesülete (Verein für Naturkunde zu Pressburg) hozott létre. Az egyházi, iskolai és magángyűjteményeket sem szedte lajstromba, pedig ezek eklatáns példái voltak a muzeális értékek gyűjtésének és megőrzésének. (Faust–Fuzák 1968, 26. p.)

Az „alapító atyák” körét igencsak kitágította, pedig sokan nem vehettek részt a múzeum alapításában. Elsőként Gottfried Mayer városi orvost említette, aki állítólag már régebben közzétette egy városi régészeti múzeum tervét. Faust érveléséből nem egyértelmű, hogy milyen tervről volt szó, és az hogyan kapcsolódott a Pozsonyi Városi Múzeumhoz.[8] Szerinte Mayer munkatársai a következők voltak: Könyöki József, Rómer Flóris, Franz Motkó de Motkó Szentkereszt, Polikeit Károly és mások. Állítólag ez a csoport valósította meg a Mayer-féle tervet.[9] Faust valójában az első támogatók és mecénások nevét sorolta fel, ellenben Könyöki személyét nem emelte ki.

A múzeum alapítását és a helyiségek biztosítását – kicsit felületesen – az osztrák–magyar kiegyezéshez, a kedvező politikai légkörhöz kötötte.[10] Inkább egy gyakorlati kérdésről volt szó. Heinrich Justi polgármesterként tisztában volt a városi múzeum jelentőségével, ezért különösebb probléma nélkül bocsátotta rendelkezésre a régi városháza reprezentatív termeit (bírói és tanácsosi terem, illetve a kápolna). (Benyovszky 1931, 79–100. p.)

Faust a múzeum alapítását 1868 júliusára datálta, azonban nem tudatosította, hogy egy hosszabb előkészítési folyamatról volt szó, éspedig 1868 tavaszától. Ez teljesen természetes módon „kulminálódott” 1868. július 1-jén, mikor a múzeumi bizottság – számunkra ismeretlen – tagjait is megválasztották.^[11] Könyöki ekkor tájékoztatta a Pozsonyi Városszépítő Egylet tagságát a tervezett múzeumról. Mindemellett a pozsonyi és talán a Pozsony megyei értelmiségiek már korábban tudhattak a múzeum eszméjéről. Stephan Cherny magángyűjtő a Pozsony megyei Halmosról ugyanis egyik magánlevelét 1868. március 10-én Könyökinek, akkor még mint Ellenbogennek, a múzeum kusztódjának címezte.[12]

Faust a legrégebbi múzeumi leltári könyvek és dokumentumok alapján igyekezett feltérképezni a legelső adományozókat. Bár adatai fontosak, mégsem teljesek, és forráshasználata ellenőrizhetetlen. (Faust–Fuzák 1968, 15. p., 35–42. p.) Részletesebben nem foglalkozott a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének támogatásaival, azok mozgatórugóival. A főfelügyelőség 1906–1916 közötti jelentéseit hézagosan használta fel, és elszalasztotta a múzeum profiljának és gyűjteményi politikájának a megrajzolását. (Faust–Fuzák 1968, 15. p., 18. p.)

Faust Könyöki József személyét méltatlanul mellőzte, pedig 1868-ban ő volt a múzeum alapításának legfontosabb szereplője. Könyöki halálának téves évszáma még lehet lapszus, de az, hogy Faust részletesebben nem foglalkozott múzeumi, régészeti, művészettörténeti és műemlékvédelmi tevékenységével, nagy hiányossága tanulmányának. (Faust–Fuzák 1968, 15–16. p., 281–283. p.) Helmár Ágost munkásságát ellenben pozitívan értékelte. (Faust–Fuzák 1968, 17. p.)

Egy kiegyensúlyozott múzeumtörténet megírására 1988-ban nyílt újabb lehetőség. (Borovský 1988.) Az akkori szerzők nem éltek semmiféle alternatívával. Témaválasztás és koncepció tekintetében alaposan elmaradtak az 1968-as, amúgy sem nívós színvonaltól. A könyv egyik fontos üzenetét alkotta egy új imázs építése: a múzeum a szlovák nemzeti emlékezet intézményeként funkcionált, és az 1969 utáni korszak szellemi és tárgyi emlékeinek a gyűjtésére, dokumentálására szakosodott. A múzeum Pozsonynak mint a Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosának, a szocialista városiasodás jelképének a fejlődését volt hivatott dokumentálni, ami azonban a valóságban igencsak töredékesen és felemásan valósult meg (a régi városrészek lebontása, átalakítása miatt az 1970-es és 1980-as években a polgári Pozsony tárgyi emlékeinek a begyűjtése folyt, egy munkásmozgalmi gyűjtemény kiépítése pedig csak terv maradt). (Barták 1988, 5–6. p.)

Šimon Jančo ezt a „specifikus” ars poeticát a kivetkezőképpen fogalmazta meg: „A jubileumi évkönyvben található írások mind bizonyítják, hogy a múzeum tevékenysége a második világháború, de főleg a dolgozó nép 1948-as győzelme és a csehszlovák federáció húsz éve után olyan szakaszba jutott, mely egyedülálló a múzeum történetében. Annak ellenére, hogy a múzeum csak városi intézmény, mint Szlovákia nemzeti kultúrájának képviselője országos küldetést is teljesít.” (Jančo 1988, 7. p.)

Egy politikai cezúra, a cseh–szlovák szövetségi állami 1968-os megalakulása vált az új időszámítás kezdetévé. Mintha a korábbi múzeumtörténeti dilemmák (a magyarországi és a két világháború közti csehszlovák korszak) véglegesen megoldódtak volna. Igencsak problematikus „mérföldkövek” lettek hangsúlyozva: a szlovák történelem sorsfordulói, az 1968. november 8-án megkapott Munkaérdemrend és egy a szocialista múzeumtörténeten belüli, inkább 1968–1988 közötti időszakra helyezett „kontinuitás”. (Borovský 1988, 14. p.) Megdöbbentő tény, hogy az 1968-as monográfia redukált tézisei lettek közvetítve egy markáns nacionalista ideológiában, megfűszerezve a szocialista társadalmi fejlődés tirádáival. A polgári korszak múzeumi öröksége és teljesítménye, legyen az Könyöki vagy Faust által képviselve, teljesen ignorálva volt.[13]

Egy új értelmezés megjelenésére húsz évet kellett várni. A 2008-ban megjelent kötet azonban reprezentatív jellegű katalógusnak, nem pedig múzeumtörténeti szintézisnek tekinthető. A célja egyértelmű volt: rövid szövegek és minőségi képanyag segítségével a közvélemény számára a múzeum nagy kulturális értékkel bíró tárgyait és gyűjteményeit kívánták bemutatni, nem titkoltan egy multikulturális – néhol nosztalgiába csapó – profil felépítése végett. (Francová 2008a.) Négy év múlva – kisebb változtatásokkal, de azonos üzenettel – jelent meg a könyv angol verziója. (Francová 2012.)

Jogosak tehát a kérdések: A bennünket érdeklő 1868–1918 közötti korszakról milyen feldolgozás született? Milyen reflexiók mutathatók ki az 1968-as és 1988-as szintézisek téziseivel kapcsolatban?

Zuzana Francová rövid tanulmányában, jegyzetek nélkül, a múzeum legrégebbi korszakáról egy a régiekhez képest árnyaltabb képet nyújt. Munkája azonban számos (öröklött) klisével küzd és homályos megállapításokat is tartalmaz. (Francová 2008b, 13–17. p.)

Francová helyesen a muzeális gondolat genezisével kezdi mondanivalóját. Vázlatosan bemutatja a 18. századig visszanyúló gazdag és értékes tárgyakkal rendelkező uralkodói, arisztokrata és iskolai gyűjteményeket, és figyelmet szentel a legjelentősebb magángyűjtőknek. Méltán hangsúlyozza a Pozsonyi Orvos és Természettudományi Egyesület kebelén belül létrehozott Természettudományi Múzeum jelentőségét, de nem elemzi a működését, még egy kurta fejlődéstörténetet sem nyújt róla. Kritikátlanul veszi át Ovídius Fausttól a Mayer-féle régészeti múzeum gondolatát. A Pozsonyi Városi Múzeum alapítását és a Pozsonyi Városszépítő Egylet tevékenységét általánosságokban és a régebbi tézisek átvételével tárgyalja. A városszépítő egylet létrejöttét ugyan helyesen datálja, 1868 márciusára, de új források alapján kísérletet sem tesz a pontosításra. 1868. július 1-je pedig őnála is mint a múzeum alapításának az időpontja szerepel.^[14]

Az egylet azonban bizonyíthatóan 1868. március 11-én tartotta alakuló közgyűlését, miután a belügyminisztérium elfogadta alapszabályait.^[15] Ellenbogen július 1-jén csupán tájékoztatta a tagokat a múzeum körüli szervezési munkákról, és egy előkészítő bizottságot állítottak fel.^[16] Később maga Ellenbogen „kodifikálta” 1868. július 1-jét mint a múzeum alapításának az idejét.^[17]

Francová szintén megkísérelte – több-kevesebb sikerrel – körülhatárolni az alapítók körét. Természetes, hogy a pozsonyi tudományos elittel Pestről is szoros kapcsolatokat ápoló Rómer Flóris támogatta a múzeum eszméjét. Rómer és mások, főképp pozsonyi lokálpatrióták, így Franz Motkó, Polikeit Károly és Rakovszky István adományokkal segítették a múzeumot. Nem áll rendelkezésre azonban adat a szervezési munkákban való részvételükről. (Francová 2008b, 14. p.; Faust–Fuzák 1968, 285. p.)

Batka János, aki még messze karrierje előtt állt, nem tartozott, tartozhatott ebbe a csoportba. Francová, Faust alapján kritikátlanul sorolja őt az alapítók közé. Faust szerint ugyanis Batka egy közelebbről nem részletezett felügyeletet fejtett ki a múzeum felett. Ez az állítás megkérdőjelezhető, hiszen erről a felügyelői állásról nem állnak rendelkezésre releváns források. A másik dolog, hogy Batka 23 évesen még nem rendelkezett társadalmi pozíciókkal. 1864. október 1-jétől gyakornokként dolgozott a városi bíróságon. 1871. január 4-én kapott írnoki állást a városi rendőrségen, és csak 1872. augusztus 5-én lett rendőrkapitányi helyettes. Városi levéltárossá pedig sokkal később, 1879. június 1-jén nevezték ki. Mindezektől függetlenül mint fontos adományozó járult hozzá a múzeum fejlődéséhez.^[18]

Egyértelmű volt a kortársak számára, hogy a múzeumalapítás adminisztratív és koncepcionális kérdéseit egy személy, Könyöki József intézte.[19] Munkatársai, legalábbis az előkészítés fázisában, 1869 januárjáig, a városszépítő egylet tagjai voltak, nevezetesen Jozef Scherz, Karl Feigler és Rakovszky István.^[20]

Ellenben Francovánál differenciált képet kaphatunk a gyűjteményekről, a legjelentősebb muzeális tárgyakról és az adományozókról. Talán elsőként írt szlovákul a múzeum egyik nagy sikeréről az 1896-os millenniumi kiállításon, amikor a kiállított értékes pozsonyi tárgyakért a „nemzetközi jurybizottságtól” bronzérmet kapott, azonban a Könyökinek adományozott kiállítási éremről és oklevélről, illetve a felesége, Lackovics Ida elismerő okleveléről szót sem ejtett.^[21] Ez a munka, bizonyos hiányosságai ellenére, mégis finomítja a múzeum dualizmus kori történetének a képét.[22]

A 2008-ban megjelent jubileumi múzeumi évkönyv szerepe megint más volt. Nem szintetizáló igénnyel született. Analitikus, dokumentáló és tárgyközpontú jelleggel bírt. A régészeti feltárások, a gyűjteményelemzés és tipológia, a kiállítási politika és a restaurátori munka terén hézagpótló tanulmányokat sorakoztatott fel. Az 1868–1918 közötti korszak történeti muzeológiai elemzésére azonban ebben az esetben sem került sor.^[23]

Magángyűjtemények és sorsuk Pozsonyban a 18. és 19. században

Pozsonyban a jelentősebb magángyűjtemények története a 18. századig nyúlik vissza. Az arisztokrácia, a magas rangú egyházi elöljárók és a polgárság gazdag gyűjteményei bel- és külföldön egyaránt ismertek voltak.

Albert Kázmér szász-tescheni herceg, a felvilágosodás és a szabadkőművesség eszméinek elkötelezettje, a művészetek kedvelője, miután kinevezték a Magyar Királyság helytartójává 1765-ben, a pozsonyi várban alakította ki gazdag gyűjteményét, mely értékes metszeteket, festményeket és könyveket tartalmazott. (Ciulisová 2014, 17–45. p.) A magyar arisztokrácia és klérus pozsonyi és megyebeli palotái szintén értékes műkincseket őriztek. Csáky Imre kardinális 1720-ban vásárolt festménygyűjteménye 62 alkotásból állt. (Szinnyei 2000.) A Pozsonyhoz és Pozsony megyéhez szorosan kötődő Pálffyak is híres műpártolók, gyűjtők és mecénások voltak. Egyebek között gróf Pálffy János műgyűjteménye számított impozánsnak. Európai ritkaságokból, festményekből, metszetekből és különféle grafikai alkotásokból álló gyűjteményének egyes kollekciói Bajmócon, Budapesten, Alsónyárasdon, Szenckirályfán, Bazinban, Pozsonyban, Szárazpatakon és Bécsben voltak elhelyezve. A legértékesebb festményeket, összesen 88 darabot, az arany- és ezüst ötvösmunkákat, illetve iparművészeti tárgyakat pozsonyi palotája őrizte. (Radisics 1910, 126. p.; Horváth 2007, 39–78. p.)

A magyar főnemesség tagjai már régebbtől adományoztak muzeális értékű tárgyakat az oktatási intézményeknek és azok szertárainak, kabinetjeinek. Például báró Jeszenák János a családi könyvtár egy részét az evangélikus líceumnak adományozta 1799-ben, míg a Magyar Nemzeti Múzeumnak juttatta 1808-ban a könyvtár másik részét, közelebbről nem részletezett térképekkel együtt. (Nagy 1859, 335. p.; Markusovszky 1896, 604. p.)

A régiséggyűjtő Ponori Thewrewk Józsefet is meg kell említeni, aki a reformkor idején éppen Pozsonyban fejtett ki gazdag köz- és szépírói tevékenységet. Számunkra közelebbről nem ismert portrégyűjteményének nagyobbik része 1848. december 17-én, tűzvészben semmisült meg. (Ponori Thewrewk 1916, 198. p.)

A pozsonyi magángyűjtők csoportjában fontos szerepet játszottak a katolikus egyház képviselői, akik amellett, hogy a múlt tárgyi emlékeit gyűjtötték, a város tudományos életének megbecsült tagjai voltak.

Közéjük tartozott a pozsonyi születésű prépost, Dankó József Károly, aki a könyvtárát 1855-ben alapította. Ez a gyűjtemény az 1880-as évek végén a katolikus papság könyvgyűjteményei között országos viszonylatban a legnagyobban számított. (György 1886a, 73. p., 88. p.; György 1886b, 72. p. [A. tábla], 418. p.) Dankó céltudatosan gyűjtött, Albrecht Dürer majdnem összes munkáját sikerült megszereznie. Gyűjteményét a nyilvánosság előtt is megnyitotta: a legértékesebb könyvek 1885-ben kerültek kiállításra a Szépművészeti Múzeumban. (Ortvay 1905, 488. p.; Buzinkay 2008, 46–48. p.) Pozsonyban 1891. augusztus 22-én nyílt nagy sikerű kiállítása.[24]

Dankó 1895 elején tárgyalásokat folytatott a város vezetésével a gyűjtemény átadásáról, azonban halála január 14-én mindent megváltoztatott.^[25] Örökösei a könyvtárat és a művészettörténeti gyűjteményt egy bécsi aukciós társaság útján 1895 nyarán eladták. (Buzinkay 2008, 48. p.)

A szintén fontos pozsonyi kapcsolatokkal rendelkező Knauz Nándor gazdag könyvtára és kép-, illetve metszetgyűjteménye, halálát, 1898-cat követően szintén erre a sorsra jutott. Csak kisebb része került közgyűjteményekbe, Esztergomba és Budapestre. (Buzinkay 2008, 49–51. p.)

Kiemelkedő szerepet játszott a városi mecenatúrában és muzeális gyűjtésben a Pozsonyi Városi Múzeum egyik nagy támogatója, a mérnök, vállalkozó Enea Grazioso Lanfranconi. A kortárs által „pozsonyi Louvre-nak” nevezett gyűjteményét az 1870-es évek végétől bővítette. Könyvtárát, melyet 1870-ben alapított, és köteteinek száma elérte a 4 ezret, történelmi, földrajzi és mérnöki művek alkották. (György 1886b, 440. p.) Budapesten rendszeresen 1884-től állított ki. Neve adományozóként is ismert. A Fővárosi Múzeumnak budapesti tematikájú 332 darabból álló kollekciót, régi metszeteket és térképeket ajándékozott. Lanfranconi a Pozsonyi Városi Múzeumnak 1888-ban grafikai műveket adományozott. (Bognár 2016/2; Ciulisová 2007, 53–66. p.)

Lanfranconi tragikus halála 1895. március 9-én megpecsételte gyűjteménye sorsát. A város nem rendelkezett megfelelő pénzforrásokkal, hogy megvásárolja az egyedülálló kollekciót. Az osztrák, német és angol érdeklődők ellenben gyorsan jelentkeztek. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter kezdeményezésére a magyar állam gyorsan cselekedett. A Lanfranconi-gyűjtemény egy részét – olajfestményeket, metszeteket, történeti értékű könyveket és térképeket, összesen 4228 darabot, de régészeti tárgyakat és fegyvereket is – itthon tartotta, 26 ezer forintnyi értékben megvásárolta. Ez a válogatott anyag került 1895 nyarán Budapestre.^[26]

Ortvay Tivadar híradása szerint a pozsonyi Baumann iparos magánmúzeumot működtetett, melyet a külföldiek nagy számban látogattak, de a helyiek alig vettek róla tudomást. Ortvay állítólag a múzeum Prímási palotában való elhelyezését vetette fel.^[27] Más, éppenséggel a vállalkozói közegből jött magángyűjtővel is találkozhatunk. A malackai születésű Spitzer Mór, a Pálffy-uradalom bérlője, gazdag gyűjtemény birtokosa volt: régészeti, éremtani és néprajzi tárgyakat gyűjtött. (Buzinkay é. n.; Borovszky 1906, 114–115. p., 497–502. p.)

Az iskolai szertárak, „tárházak” mint a múzeumi intézményesedés támaszai

Pozsony múzeumtörténetének eddigi interpretációi kevés figyelmet szenteltek egy fontos jelenségnek, mégpedig az iskolai szertáraknak, kabineteknek, melyek múzeumi feladatokat is elláttak.[28]

Közülük talán a legjelentősebb az evangélikus líceum szertára, mely természettudományi és régészeti tárgyakat őrzött. Ez a gyűjtemény 1867-ben gazdagodott Friedrich Daniel Schimko adományával. Az ún. Schimkoianum – melyet Győrik Márton rendezett, és melynek fejlesztését a magyar állami évi 200 forinttal segítette – gazdagságával kiemelkedett a többi oktatási intézmény gyűjteményeiből. A könyvtár 12 854 darab kötetet számlált, a numizmatikai gyűjtemény 10 833 éremmel büszkélkedhetett, és a kollekciót 1373 régészeti tárgy tette különlegessé. (Győrik 1896, 609–618. p.; Ortvay 1905, 535–536. p.) A pozsonyi jogakadémia, a katolikus reálgimnázium és az Orsolya-rend által fenntartott tanítóképző kabinetjei szintén értékes tárgyakat őriztek. (Rómer 1868a, 163. p.; Ortvay 1905, 256. p., 403. p.)

Lehetséges, hogy ezek az „iskolai múzeumok” a 19. század végén a tárgyvásárlások, illetve gyűjtések terén komoly versenytársaivá váltak a „hagyományos” múzeumoknak. A Pozsonyi Városi Múzeum és a Természettudományi Múzeum szinte folyamatos raktározási gondokkal küzdött – ami egyébként a presztízsükre hatott negatívan –, és a tárgybeszerzések bizonyos fokú limitálására kényszerülhettek. Bittera Károly, a Természettudományi Múzeum őre, 1896-ban bizonyára nem véletlenül panaszkodott. Azt állította, hogy az iskolák a természettudományi jellegű tárgyakat a pedagógusok kapcsolatain keresztül gyorsabban megszerzik. Állítólag ezek az intézmények a közvéleményt is hatékonyabban megszólították, mint a múzeumok.[29]

Egy elfelejtett múzeum, a Pozsonyi Természettudományi Múzeum

A város első szakosodott múzeuma kétségkívül az 1856-ban alapított Természettudományi Múzeum (Naturhistorisches museum, Museums des Vereins für Natur- und Heilkunde) volt. A múzeumalapítás gondolata, párhuzamosan egy tudományos egyesület létrehozásával, 1854. január 7-én merült fel a helyi természetkedvelők és tanárok találkozóján, a régi városházán. Az alapszabályok állami jóváhagyását követően 1856. március 15-én alakult meg a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület (Verein für Naturkunde zu Pressburg). (Fischer 1907, 11. p.)

A múzeum két év elteltével már gazdag és differenciált gyűjteményekkel (ásványok, paleontológia, zoológia, botanika) rendelkezett. A herbárium, melynek alapját Wilhelm August Schneller császári és királyi kapitány, neves botanikus adománya alkotta, 2126 különféle növényt tartalmazott. A természettudományi fondok 1898-ra 14 865 tárgyat számláltak, de sok volt köztük az azonosítatlan régiség. Az állandó kiállításon kb. 4 ezer tárgyat mutattak be. (Fischer 1907, 12–13. p.; 32. p.)

Az egyesület a 19. század végére – saját székház és raktárak hiányában – mindjobban érzékelte a múzeum áldatlan helyzetét, miközben már egész tárgycsoportok voltak veszélyeztetve. A hosszabb-rövidebb idő után, a nagy adag entuziazmussal, de egészségtelen körülmények között dolgozó őrök lemondásai csak tetézték a bajokat. (Fischer 1907, 41. p., 82. p.) A gyűjtemények revíziója és újbóli elrendezése 1901–1911 között Feigler Ferenc nevéhez fűződött.^[30]

A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület vezetősége érzékelve a kritikus helyzetet, 1898-ban tárgyalásokat kezdeményezett a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségével, így 1899-től támogatást kapott a múzeumi gyűjtemények rendezésére, tárgyvásárlásokra, népszerűsítő előadásokra és botanikai, illetve zoológiai kutatások megvalósítására.[31] Az önálló múzeumi épület terve azonban – a helyi kezdeményezések és az állami sürgetés dacára – soha nem valósult meg. (Jelentés 1905, 56. p.)

Folyamatok és csomópontok: a Pozsonyi Városi Múzeum alapítása és fejlődése a 19. század végéig

A korábban zárt és csupán egy szűkebb és privilegizált látogatói közönséget megcélzó magángyűjtemények, a tudományos, elitista csoportok szakosodott múzeumai a 18. század végétől – a felvilágosodás eszméiből táplálkozva – egy lassú, eltérő intenzitású és mélységű demokratizálódási folyamat eredményeképpen nemcsak Nyugat-Európában, hanem Magyarországon is fokozatosan megnyíltak. A tudomány, a műveltség és a múzeumok a nemzeti közösségek formálódásában, a kollektív identitások alakításában mindjobban katalizáló erőkké váltak. A politikai és értelmiségi elitek a nemzetek (kultúrpolitikai) versenyében a múzeumi intézményhálózat fejlesztésének és a közgyűjteményeknek, azok prezentálásának mind nagyobb figyelmet szenteltek. (Gregorová 1984, 55–56. p.; Korek 1988, 85. p.)

Pozsony polgárosult világában, a 19. században – ahogy a fentiekben bemutattuk – a muzeális gondolat, a múlt szellemi és tárgyi emlékeinek gyűjtése, megőrzése régi előzményekre támaszkodott. A magángyűjtők és az iskolai kabinetek az emberi alkotásokat (artificale) és az Isteni teremtés eredményeit (naturalie) igyekeztek megőrizni az utókornak. Annak ellenére, hogy nem kis számban fordultak elő köztük távoli világok és a hétköznapok kuriózumai, mégis egy egyensúlyban lévő valóságot közvetítettek és dokumentáltak. (Bezzeg 2001, 99–102. p.)

A Pozsonyi Városi Múzeum 1868-as létrehozását több esemény és egymás mellett ható, pulzáló tényező segítette elő.

Mindenekelőtt jól kitapintható egy folyamatos érdeklődés a város története és műemlékei iránt, mely az 1850-es és 1860-as évektől, Franz Motkó, Rakovszky István és Rómer Flóris munkásságának köszönhetően erősödött fel.^[32] Egy városi múzeum ideája szempontjából fontos mozgósító erővel bírt a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XI. pozsonyi kongresszusa 1865-ben, illetve az ahhoz kapcsolódó régészeti kiállítás, melyet Rómer Flóris és Henszlmann Imre szervezett pozsonyi lokálpatrióták, elsősorban Ellenbogen József és Rakovszky István segítségével. (Rózsay‒Kanka‒Rómer 1866, 13–26. p.) Nem véletlen, hogy a Természettudományi Múzeum éppen e kongresszus hatására nyitotta meg gyűjteményeit a látogatók előtt. (Pekařová 2016, 93. p.)

A kor szelleme hatott. Az arisztokrácia, a polgárság és az egyházak vezető tisztviselői, de a kereskedői és vállalkozói réteg prominens képviselői mint gyűjtők és mecénások a kultúra és értékmentés terén is jeleskedtek. Az egykori koronázóváros lakosai büszkén emlékeztek a régi, de már elmúlt dicsfényre, amikor Pozsony Magyarország egyik legjelentősebb politikai, kulturális és gazdasági központjának számított.

A múzeumalapításhoz kezdeményező képességgel felruházott és a szervezési feladatokat felvállaló, következetesen végigvivő személyre volt szükség. Bizonyos történelmi helyzetekben ilyen személyiségek, alkotó fluidummal megáldva, fel-felbukkannak, és a közösség javára munkálkodnak. Pozsonyban ez Ellenbogen József volt. Rómer Flóris Ellenbogent a pozsonyi jogakadémián tanította és a múlt árnyalt feltárására ösztökélte; a későbbiekben is szorosan együttműködtek. (Rómer 1868c, 218. p.)

Ellenbogen életében az 1861-es év vált meghatározóvá, mind egzisztenciális, mind szakmai szempontból. Hatévnyi pedagógiai tevékenység után, melyet a nagyszombati Didier du Fodon leánynevelő intézetben fejtett ki, és a minden bizonnyal kevésbé kedvelt hivatalnoki munka után az úrbéri törvényszéken, megkönnyebbülés lehetett az ő és családja számára a Pozsonyba való költözés. A város az érvényesülés új útjait nyitotta meg számára. Ellenbogen 1861. augusztus 2-án a leköszönő Karl Burger helyére került rajztanárnak a pozsonyi állami főreáliskolára. Hivatalosan 1861. szeptember 12-én nevezték ki tanárrá, és gyorsan bekapcsolódott a város tudományos-kulturális életébe. (Bozóky 1895, 106. p., 109. p.)

Ellenbogen az 1863-ban alakult Pozsonyi Főtemplom Stylszerű Helyreállítására Alakult Egylet (Pressburger Domrestaurierungsverein) titkáraként fontos, a későbbiekben, a városi múzeum alapításakor kamatozó kapcsolatokat épített ki a városi elit legfontosabb tagjainak irányába (Heinrich Justi, Theodor Edl, Karl Heiller, Rakovszky István). (Bozóky 1895, 115. p.) Fontos szerepet játszott az 1865-ös régészeti kiállítás előkészítésében, a pozsonyi és Pozsony megyei műtárgyak beszerzésében. Tagja volt a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesületnek, ahol előadóként, a régészet szakértőjeként és lelkes adományozóként jeleskedett. (Könyöki 1871, 75. p., 91. p.; Versammlung am 7. März 1883. 1881–1883. 179. p.; Fischer 1907, 51. p., 56. p., 61. p.) Rómer nyomdokain haladva 1867-től régészeti ásatásokat végzett Pozsony megye területén és azon kívül.^[33] Társadalmi presztízsét nagymértékben emelte, hogy a Szent Márton-dóm restaurátori és műemlékvédelmi munkálatait vezette a Karl Heiller által kezdeményezett és 1865–1878 között megvalósult regotizáció idején.^[34]

Az 1860-as évek végétől kutatásaival és publikációval jelen volt a magyar tudományosságban. A pozsonyi műemlékekről készített rajzait, felméréseit többen, így például Henszlmann Imre is felhasználták. (Bozóky 1895, 115. p.; Henszlmann 1880, 99. p. (1. jegyzet), 122. p.)

Az Archaeologiai Bizottság és a Műemlékek Országos Bizottsága felkérésére az 1870-es évektől térképezte fel és dokumentálta a Nyugat-Dunántúl, Pozsony és környéke, a Csallóköz és a felső-magyarországi régió további részeinek (Turóc, Liptó, Zólyom és Árva megye) erődítéseit, várait, templomait és egyéb műemlékeit. (Váliné Pogány 2000, 12. p.; Forster 1906; Könyöki 1905.) Mindemellett művészettörténeti kutatásokat végzett és pedagógusként tevékenykedett. 1868-ban az esztergomi egyházi levéltárban régi kéziratokat és kódexeket vizsgált.^[35] A pozsonyi főreáliskolában pedig régészeti kurzusokat tartott a „pogány korról”, melyekre Rómer Flóristól kért – és minden bizonnyal kapott – kő- és bronztárgyakat.[36]

A múzeum legfontosabb szakmai-informális hátterét a Pozsonyi Városszépítő Egylet alkotta, melyben Ellenbogen szintén fontos szerepet játszott. Az egylet és a múzeum megalakulása 1868 tavaszán párhuzamosan haladt.

Az egylet, mely Magyarország és Pozsony második, a városi (épített) környezet szépítésre és ápolására szakosodott társulása volt, 1868. március 11-én tartotta alakuló közgyűlését. Wenkkheim Gyula belügyminiszter 1868. május 19-én hagyta jóvá az alapszabályát.^[37] Az egylet az alapszabályzatában fogalmazta meg a muzeális gyűjtés fontosságát és a városi múzeum létjogosultságát: „Az egylet célja mindenekelőtt Pozsony városának szépítése, azután, amennyire az egyletnek rendelkezésére álló eszközök engedik, e város művelődéstörténeti emlékeinek felkutatása, illetőleg összegyűjtése és fenntartása.”[38]

Fennmaradt 1868 márciusából egy levél, melynek szerzője, Stefan Cherny halmosi magángyűjtő, már múzeumi őrnek nevezte Ellenbogent.^[39] Ez azt jelzi, hogy a Pozsonyi Városi Múzeum híre a megyében is terjedhetett és az alapítását Ellenbogen személyéhez kapcsolták. A múzeum gondolata már 1868 elején megszülethetett és a szervezése is elindulhatott. Ellenbogen 1868. július 1-jén csupán tájékoztatta az egylet tagságát a szervezési, előkészítési munkálatokról.[40] Az egylet kebelén belül megalakult a négytagú muzeális bizottság (Jozef Ellenbogen, Karl Feigler, Jozef Scherz, Rakovszky István).[41] A bizottság a városi elit vezető férfijaival nyolctagúra 1869. január 7-én bővült (elnök: Heinrich Justi; titkár: Jozef Ellenbogen; tagok: Theodor Edl, Karl Feigler, Némethy János, Posch Árpád, Martin Rupprecht, ifj. Moric Sprinzl).^[42]

Rómer Flóris közvetlenül nem vett részt a múzeum alapításában. Pestről azonban Pozsony múzeumügyét tudományos pozícióiból kifolyólag hathatósan segítette, az eszmét népszerűsítette. Már 1869 márciusában beszámolt Ellenbogen kezdeményezéséről, és jelezte, hogy az Archaeologiai Értesítő folyamatosan tájékoztatni fogja a magyarországi közvéleményt.^[43] Egy év elmúltával, mikor már körvonalazódott a városi múzeum gyűjteménypolitikája, lelkesen írt a Justi vezette múzeumi bizottság tevékenységéről. Kiemelte lokálpatriotizmusukat és a helyi műemlékvédelem terén kifejtett értékmegőrző igyekezetüket. (Rómer 1870, 43–44. p.)

A múzeumi bizottság 1869 tavaszán a közvéleményhez fordult, hogy adományaival segítse a múzeumot. A felhívás érvrendszere, a koncepció és a begyűjtendő tárgyak klasszifikálása felettébb valószínűsítik Könyöki szerzőségét: „Ha hazánk története leveleit forgatjuk, és ott a bámulatra és tiszteletre ragadó tetteket olvassuk, kegyeletre kell egyszersmind buzdíttatnunk azon tárgyak iránt, melyek a régmúlt idők és tettek tanúi valának, szóval: bennük kell egyszersmind múltunkat tisztelnünk; mert alig van nép, mely nem csak kegyelettel, de egyszersmind büszkeséggel is visszapillantván dicső múltjára, ne őrizné és tisztelhetné az azon időből fennmaradt tárgyakat is. De eme kegyelet, mely minden nemzet szívében gyökeredzik, ösztönzi saját történelmének kutatására is. Ezen tudomány nyomán tudjuk, hogy a hagyomány gyakran hamis, az okmányok sok esetben elégtelenek vagy éppen homályosak, s hogy nem egyszer a csekélyeknek látszó leletek a történelem egyes szakaszait felvilágosítják. De őseink történetétől eltekintve, tagadhatatlan az is, hogy a régiek p. o. a műipar és művészet egyes ágaiban még ma is mestereink, útmutatóink, és hogy sok tekintetben a hajdani magaslatra még fel nem emelkedtünk. Ha hazánkat szeretjük, nagyon érdekletteknek kell abban is lennünk, hogy ismerjük azon viszonyokat is, melyek közt annak legrégibb lakó éltek, melyekhez még eddig a történeti kutatás nem ért, mivel a föld gyomrában elrejtve lappangtak; s melyeknek életnyomai mindenütt városunk területén és közelében […] is fenn vannak.”^[44]

A felhívás a múzeum gyűjteményi koncepcióját is tartalmazta, melyhez azonban fűzzük hozzá, hogy Könyöki József különösképpen nem ragaszkodott, azt rugalmasan kezelte. A régi tárgyak gyűjtési körét Pozsonyra és környékére korlátozták; a régészeti emlékek feltárását is célul tűzték ki. A Magyar Nemzeti Múzeum és az általa képviselt patriotizmus követendő példákként jelentek meg. A felhívásból a múzeum „szervezeti betagolódását”, a kezdeményezés alapeszméjét és a gyűjtendő tárgyak körét is jobban megismerhetjük: „Ezen hazafias vállalatot életbe lépteté a városi szépítészeti bizottság, melynek egyik alosztálya a régiségek általános, különösen pedig városunk régiségei gyűjtésével és őrzésével foglalkozik; és minthogy Pozsony lakói eddig minden jóban és üdvösben áldozatkészségüket tanúsították, egy percig sem késedelmeztünk őket felkérni, hogy minden néven nevezendő, főleg városunk múltjával érintkező műipari művészi régiségeiket a városi múzeumnak átengedni szíveskedjék.”^[45]

Ez a felhívás azért fontos, mert a múzeum gyűjteményeinek a geneziséhez nyújt támpontokat. Az útmutatás szerint a múzeum elfogadott „az őskorból” kő- és agyagtárgyakat, ételmaradványokat; a római korból bronz-, vas- és üvegtárgyakat, érméket, fegyvereket, téglákat, emlékköveket stb.; a középkorból kéziratokat, könyveket, okmányokat, könyvsarkakat, érméket, pecséteket, kereskedő- vagy egyleti jelvényeket, ötvös- és lakatosmunkákat, általában a mindennapok tárgyi emlékeit.

A múzeumi bizottság kötelezte magát, hogy az adományozott tárgyakat szakszerűen feldogozza és rendszerezze; a gyűjteményeket a közönség számára látogathatóvá tegye. Az adományozók nevét a helyi lapokban tervezték megjelentetni. A tárgyakat Duló Ferenc városi levéltáros vette át.^[46]

A felhívásból egyértelmű, hogy a múzeum az első években a régészeti profilt helyezte előtérbe.^[47] Ez a gondolat azonban már az 1870-es évektől változáson ment keresztül. A művészeti tárgyak, érmék és kitüntetések, a városi intézmények és a kereskedői, kisiparos élet tárgyi emlékei, a különböző fajtájú történeti értékű iratok és könyvek beáramlása differenciáltabbá tette a múzeumi gyűjteményeket. Emellett a múzeum még mindig a tanulás és a közművelődés fontos helyének számított. (Hampel 1869, 227. p.)

Az egylet kötelességeinek a pontosítására a múzeum irányába és így az 1868-os alapszabályok egyfajta felülvizsgálatára 1879-ben került sor.^[48] Az egylet köteles volt gondoskodni a múzeumról. A múzeumnak az egylet közgyűlését évenként tájékoztatnia kellett a tevékenységéről. A múzeumi őr tagja lett az egylet vezetőségének, amely ellenőrizhette a múzeum gazdálkodási ügyeit. A múzeum a Pozsonyi Városszépítő Egylet feloszlása esetén a város tulajdonába került volna.[49]

A múzeum dualizmus kori történetében kulcsfontosságú volt, hogy 1898-tól betagolódott a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által létrehozott rendszerbe. Erről azonban nem Könyöki József és nem a múzeumi bizottság döntött, hanem Pozsony magisztrátusa. A főfelügyelőség kezdeményezte a kapcsolatfelvételt, és már 1898 augusztusában eldőlt, hogy a múzeum részesülhet az állami támogatási keretből (300 forint a gyűjtemények gyarapításra).^[50]

Fraknói Vilmos 1898. október 21-én – már csupán formálisan – tájékoztatta a város vezetését a főfelügyelőség küldetéséről és céljairól. Hangsúlyozta, hogy ez az állami szerv nem tervez semmiféle központosító múzeumpolitikát, és hogy az általa létrehozott hálózatban a múzeumokra nem hárul semmiféle kötelezettség vagy éppen teher. A főfelügyelőség szakmai-metodikai és egyfajta forrásközpontként is működött volna. A múzeumok és a könyvtárak kétféleképpen csatlakozhattak hozzá: önkéntesen vagy az állami támogatás elfogadásával. A főfelügyelőség mindkét esetben évi revíziót helyezett kilátásba, miközben módszertani segítséget nyújtott a gyűjtemények rendszerezése, nyilvántartása és tudományos értékelése terén.^[51]

A városi tanács 1898. november 12-én tájékoztatta a múzeumi bizottságot a tárgyalások eredményéről.^[52] A múzeum évenként állandó pénzforráshoz jutott, melyet a gyűjtemények tervszerű kiépítésére fordíthattak. Könyöki és a múzeumi bizottság azonban egy új jelenséggel szembesült: a főfelügyelőség a pozsonyi gyűjteménypolitika alakításában aktív és befolyásoló szerepet kezdett játszani.^[53]

A Pozsonyi Városi Múzeum gyűjteményei 1868–1918 között

A múzeum gyűjteményeinek struktúráját különböző tényezők, így a város kultúrpolitikája, az adományozók köre, az anyagi lehetőségek és a gyűjteménygyarapítási koncepció, illetve annak gyakorlati megvalósulása – vagy éppen a kihagyott lehetőségek – befolyásolták.

Könyöki József koncepcióját kell elsősorban megemlítenünk, akinek a múlt tárgyi emlékeinek a gyűjtéséről határozott elképzelése volt: szerinte a múzeumnak a város társadalmi, gazdasági és kulturális emlékein kívül a Pozsony megyén túli régészeti tárgyakat is gyűjtenie kellett. A gyűjtemények kialakulásában fontos szerepet játszott az 1870-es évek elején lezajló társadalmi, gazdasági átrendeződés, amelynek egyik fejezetét alkotta a céhrendszer felbomlása. Ennek eredményeképpen máig meghatározó tárgyak kerültek a múzeumba. Három meghatározó szociális csoport, az arisztokraták, a katolikus egyház tisztségviselői és a kereskedő polgárság adományai tették egyedivé az egyes tárgycsoportokat. Ezeken kívül a városigazgatás és városi igazságszolgáltatás „feleslegessé” vált tárgyi emlékei gazdagították a gyűjteményeket. (Francová 2017b, 43. p.)

Könyöki Józsefnek köszönhetően a legelső szerzemények között találhatjuk a városi bíráskodás jelképét, egy kardot tartó kezet, „vas zászlót” és más „érdekes” – közelebbről nem ismertetett – tárgyat. ([Ellenbogen József] 1869a, 147. p.) A múzeum számára megszerzett egy „kelta” edényt egy Nagyszombat melletti sírból,[54] és 1869-ben – minden bizonnyal a pozsonyi jogakadémiával való megegyezést követően – átvett a múzeum gyűjteményébe 34 festményt, két darab kínzóeszközt, négy darab kőtorzót, római kori téglát és „márványt” is.^[55] A város és szűkebb környékének polgársága – többek között Stefan Cherny, Edmund Lebwohl, Stefan Halai, Jakob Stern – egyébként már 1868 folyamán számos tárgyat (érméket, bankjegyeket, iratokat, portrékat) adományozott a múzeumnak.^[56] Az adományozók köre gyorsan bővült a városi lövészegylet céltábláival és a római katolikus egyház Szent Márton-dómból származó tárgyaival.^[57] Rómer Flóris Pestről pozitívan értékelte a múzeum első lépéseit. Szerinte az adományozók 1870-ben mintegy 1200 darab tárggyal segítették a múzeumot.^[58]

A gyűjtemények anyagi megalapozásánál hangsúlyozni kell Heinrich Justi polgármester szerepét, aki energikus menedzserként a kezdetektől támogatta a múzeum eszméjét. A múzeumot a város modernizációja egyik pótolhatatlan „eszközének” tekintette. (Ortvay 1905, 197–199. p.) Justi a muzeális bizottság elnöki pozíciójából kifolyólag és természetesen polgármesterként Pozsony megyéhez fordult új szerzemények ügyében:

„A Tekintetes Pozsony Vármegye történelmi múltja és jelenje, Pozsony szabad királyi városáéval szoros kapcsolatban van; a Tekintetes Megyének czélja és törekvése sokban, de különösen a műveltség és az ipar tudományos előmozdításában a városéval ugyanaz, de ezen magas czél csak is viszonylagos támogatás útján érhető el, melyet magára hagyva sem a város, sem a Tekintetes Megye el nem érhetne, s ha a város e részben némi eredményre juthat, abban a Tekintetes Megye közönsége is részesül.

Minthogy a Tekintetes Vármegye bír néhány – a történelemre vonatkozó műrégészeti tárggyal, különösen érdekes fegyverekkel – felkéri az alulírt Bizottság a Tekintetes Megyét, szíveskednek a fennevezett tárgyakat tulajdoni jog fenntartása mellett, a pozsonyi városi műrégészeti tárnak megőrzés és kiállítás végett átengedni.

Meg kell említenünk, hogy az átengedendő tárgyak külön jegyekkel fognak elláttatni annak elismeréseül, hogy azok a Tekintetes Megye tulajdonai, továbbá értesítjük a tekintetes Megyét, hogy az illető tárgyak átvételével a régészeti tár őrét, Könyöki József városi főreáltanodai rendes tanárt bíztuk meg.”^[59]

Justi kérése mindazon művészettörténeti, régészeti tárgyra és fegyverekre vonatkozott, melyek a megye tulajdonában voltak.

A múzeum máig legértékesebb tárgyai között szereplő céhemlékek 1872 nyarán kerültek a gyűjteményekbe.^[60] Némely tárgyat a később 1875-ben a polgármesteri székben Justit váltó Gottl Móric válogatott ki. A városi tanács az ő ajánlására vett át hat pozsonyi céhtől 1872. június 21-én különféle zászlókat és ládákat.[61] Mittelhauser József, aki ebben a pozícióban Gottlot váltotta és a pozsonyi céhek további tárgyait adminisztrálta, további öt céh tárgyi emlékeinek átvételére tett javaslatot. A városi tanács ezt a javaslatot 1872. július 5-fogadta el.^[62]

A múzeum több jelentős pozsonyi születésű személyiség hagyatékát, illetve tárgyait is megszerezte. A legjelentősebbek közé tartoztak Rómer Flóris családi ereklyéi és hagyatékának tárgyi emlékei. Ezek között dokumentumokat, képzőművészeti műveket, családi emléktárgyakat és máig nem azonosított régészeti tárgyakat találhatunk. Az ún. Rómer-relikviák is ide tartoztak (kéz- és lábbilincs, jozefstadti börtöncellájának a modellje). Néhány tárgy megszerzésében 1889-ben nemcsak Könyöki Józsefnek, hanem fiának, Alajosnak is fontos szerepe volt (a Nagyváradról származó tintatartó).^[63]

Mária Baselly Margelik bárónő 1886 végén fegyvereket,^[64] gróf Zichy Jenő egyiptomi régiségeket adományozott a múzeumnak.^[65] Knauz Nándor hagyatékából 1898-ban egy nagyobb, 261 tárgyból álló gyűjtemény került a múzeumba. (Francová 2008b, 17. p.) A fegyvergyűjtemény a 19. század végén Lembergernek és Rakovszky Istvánnak köszönhetően gazdagodott. (Habáň 2008, 91. p.; Francová 2017b.) A pozsonyi evangélikus egyház konventje a városbíró Tobias Planknauert ábrázoló rézkarcot,^[66] Bajzáth Géza császári és királyi ezredes pedig „egzotikus” keleti tárgyakat adományozott.^[67] A múzeum ezeken kívül még 54 darab, a város történetéhez kapcsolódó tárgyat (uralkodók és arisztokraták arcképei, grafikák és térképek), illetve 11 darab „régiséget” (közelebbről nem részletezett őskori és római kori leletek, sőt obszidiánból készült nyílhegy) szerzett meg.^[68]

A múzeumi gyűjtemények természetesen vásárlások útján érmékkel, könyvekkel és festményekkel is gazdagodtak.^[69]

Könyöki Józsefnek oroszlánszerepe volt a gyűjtemények megalapozásánál. Egyrészt a Szent Márton-dóm műemlékvédelmi és építészettörténeti dokumentációja során feltárt, illetve azonosított régi tárgyakat gyűjtötte be (kovácsoltvas és üvegtárgyak), (Kálmán 1950, 37. p., 38. p.; Váliné Pogány 2000, 224–225. p.) másrészt a Jeszenák-palota átépítése során előkerült, másodlagosan felhasznált gótikus építészeti maradványokat – a múzeum máig értékes tárgyi emlékeit (oszlopfők, talapzatok) – mentette meg 1882 körül.[70]

Néhány értékes pozsonyi tárgy, Könyöki és a magisztrátus igyekezete ellenére, mégis elkallódott. Például a Grassalkovich-palota homlokzatán lévő címer nem maradt fenn, illetve sorsa ismeretlen volt. Erről a palota akkori tulajdonosa, gróf Karácsonyi Jenő 1899-ben tájékoztatta a várost.^[71] Más tárgyak, így a Pozsony megye területéről (Nagyszarva, Récse) származó középkori érmék a Magyar Nemzeti Múzeumba vándoroltak.^[72]

 

1. táblázat. A Pozsonyi Városi Múzeum gyűjteményeinek fejlődése 1869–1896 között^[73]

A gyűjtemények, illetve a tárgybeszerzések módjának megnevezése		1869	1889	1896
Numizmatika	Aranyérmék	3	7	234275
	Ezüstérmék	330	600
	Rézérmék	429	1552
Könyvek		23	74	102
Kéziratok (régi dokumentumok)		56	82	82
Képek (olajfestmények, rézmetszetek stb.)		109	225	255
Céhládák		–	54	54
Cégjelvények		–	36	36
Serlegek és kancsók		–	36	36
Különféle domborművek		–	20	35
A várostól átvett tárgyak		142	187	187
Adományok		135	929	124976
Vásárlások		–	1066	1231
Összesen		1227	4868	5609

 

A múzeum gyűjteményei között fontos szerepet játszott a céltudatosan fejlesztett numizmatika, mely 1896-ban az összes fond 42%-át alkotta. Látszatra a történeti értékű könyvek, kéziratok és képek kisebb mértékben fejlődtek, azonban a vásárlások kategóriája tartalmazhatott nagyobb számban ilyen jellegű tárgyakat. A város anyagi támogatásának köszönhetően, mely évi 150 forintra rúgott, a vásárolt tárgyak száma 1896-ra jelentősen megnőtt.^[74] Könyöki József 1896-ban a múzeum gyűjteményeinek az értékét 20 ezer forintban határozta meg. (Könyöki 1896, 254. p.)

Könyöki, bár érzékelte és 1891-ben tervezte, hogy az immár tekintélyes és differenciált gyűjtemények katalógust kívánnak, terve azonban nem valósult meg.^[75] Ennek pontos okát nem ismerjük. Lehet, hogy a katalógus Könyöki túlterheltsége miatt nem született meg, hiszen a múzeum összes gondját-baját a vállán cipelte, vagy éppen az 1894-ben bekövetkezett családi tragédiája – 11 éves Ferenc kisfiának az elvesztése – döntötte romba ezt a törekvését (egyébként az első szakszerű katalógusra még több mint négy évtizedet kellett várni).

A Pozsonyi Városi Múzeum 20. század eleji gyűjteményeinek az elemzésénél kétféle tárgykategorizálást kell figyelembe venni.

Az egyiket Helmár Ágost a gyűjtemények újraszervezésekor alakította ki, és legkésőbb 1905-től gyakorlati célokat követett. A koncepció egyrészt alkalmazkodott a felhalmozott tárgyi anyaghoz, másrészt – kicsit önellentmondásként – tiszteletben tartotta a nem éppen koordinált gyűjteményfejlődést, mely a 19. század második felét jellemezte.

A Helmár-féle struktúra Testory Ferenctől maradt fenn, 1905. március 3-ról. Testory nem véletlenül hangsúlyozta a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének küldött jelentésében, hogy a katalogizálás szempontjai nem a tudományos alapú muzeológiai irányvonalat kívánták követni, hanem figyelembe vették a gyakorlati szempontokat. A tárgyszavak segítségével ugyanis könnyen és gyorsan ki tudták keresni a tárgyakat.^[76]

 

2. táblázat. A Pozsonyi Városi Múzeum katalógusának szerkezete^[77]

I. Az ősidőktől Kr. u. 1000-ig	1. Prehistorikus kor	a. Kőkor
		b. Bronzkor
	2. Ókor	a. Keleti népek
		b. Görögök
		c. Rómaiak
	3. Népvándorlás stb. Kr. u. 1000-ig
II. Épületrészek	1. Fémből valók	Feliratok, táblák is
	2. Nem fémből valók
III. Plasztika	1. Díszítmények	a. Címerek, díszkút részletek és kovácsoltvas nemesfémből
	2. Önálló szoborművek
	3. Véső művészet [Gravure]	a. Pecsétnyomók
		b. Pecsétek
		c. Cameo és gemma
		d. Ezeknek lenyomatai
	4. Emlékérmek (Mèdailles)
	5. Keramika
	6. Üveg
IV. Festészet	1. Falfestmények
	2. Üvegfestmények
	3. Táblafestmények
	4. Vízfestmények
V. Sokszorosító művészet (Grafika)	1. Rajzok, metszetek, fényképek	a. Pozsony
		i. Arcképek
		ii. Épületek képei
		iii. Események ábrázolása
		iv. Művészeti és iparművészeti tárgyak képei
		v. Látképek
		vi. Címerek, oklevelek stb. képekkel
		vii. Terek, utcák látképei
		viii. Viseletek, jelvények
		ix. Metszetek
		x. Térképek, tervrajzok
		b. Pozsony megye
		Magyarország
		Különféle
		c. Művészi rézmetszetek
	2. Játékkártya
	3. Eredeti metszett réztábla
	4. Kéziratok	a. Könyvek
		b. Egyes lapok
	5. Nyomtatványok	a. Könyvek (Pozsony, Magyarország, különféle)
VI. Zene. Tudomány. Iparművészet. Ipar	1. Hangszerek
	2. Tudományos műszerek
	3. Technikai szerek, tárgyak, minták
	4. Iparcikkek, melyek máshol nem fordulnak elő
	5. Hímzések és csipkék
VIII. Nyilvános élet	1. Igazgatás
	2. Jogszolgáltatás
	3. Hadügy és fegyver
IX. Egyházi élet	1. Egyházi és vallási szerek, emlékek stb.
X. Kereskedelem és forgalom	1. Céhek, kézművesek ládái, jelvényei stb.
	2. Kereskedelem, forgalom, közlekedés
	3. Pénz, pénzjegy, bárca
XI. Házi és társas élet	1. Házi és gazdasági eszköz, holmi, bútor stb.
	2. Ruházat, ékszer
	3. Egylet élet
XII. Kegyeleti és hasonló tárgyak
XIII. Etnographiai tárgyak, balkáni és Európán kívüli természetrajzi tárgyak, ideiglenesek stb.

 

A másik kategorizálás, mely alapján jelen dolgozatban elemzem a múzeumi gyűjteményeket, a főfelügyelőség – mely átlátható rendszert kívánt kiépíteni a magyarországi múzeumi gyűjtemények terén – által szabványosított formát jelentette. Ez a statisztikai adatlap a múzeumi őrök éves jelentéseit, a költségvetést, a gyűjtemények adatait, megoszlásukat, a múzeum személyzeti és pénzügyi viszonyait, a tárgyvásárlásokat, a főfelügyelőség és a fenntartók támogatásait, illetve a biztosítások nagyságát tartalmazta.

Ez az uniformizált adatlap öt nagy kategóriába határolta be a gyűjteményeket: könyvtár, régészet, néprajz, művészettörténet és természettudomány. Az utóbbit a Pozsonyi Városi Múzeum, a Természettudományi Múzeum megléte miatt nem fejlesztette.^[78]

A könyvtár hét alcsoportra oszlott: könyvek, hírlapok, aprónyomtatványok, térképek, kéziratok, oklevelek és egyéb könyvtári anyag. A régészet kronológiai és anyagi szempontok alapján a következőkből állt: őskori, római, középkori és újabb kori, kegyeleti tárgyak, érmek és pénztárjegyek. A néprajzi gyűjtemény a magyar nép, a magyarországi nemzetiségek, a rokon népek, a külföldi művelt népek, valamint a külföldi „primitív” népek tárgyait tartalmazta. A képzőművészeti gyűjtemény szobrokból, festményekből, rajzokból és metszetekből, fényképekből, valamint iparművészeti tárgyakból szerveződött.^[79]

A 20. század elején a művészettörténeti gyűjtemény került a figyelem központjába, és még ha rövid időre is, de azon belül az iparművészet. Éppen ebben az esetben figyelhető meg a főfelügyelőség befolyásoló igyekezete. Wosinszki Mór 1901-ben még a gyűjtemények általánosságban vett fejlesztését javasolta. (Jelentés 1902, 33. p.) Két év múlva azonban Radisics Jenő, aki a tervezett építkezési munkálatok miatt érkezett Pozsonyba, személyesen adott utasításokat iparművészeti tárgyak beszerzésére, melyre a főfelügyelőség, kivételesen, 2 ezer korona segélyt nyújtott.[81]

A főfelügyelőség a későbbiekben is támogatta a múzeum nagyobb vásárlásait. Ilyen úton kerültek Pozsonyba Johann Nepomuk Hummel,[82] Fadrusz János[83] és Rómer Flóris[84] hagyatékának figyelemre méltó darabjai. A múzeum művészettörténeti gyűjteménye további adományok és vásárlások útján gazdagodott.[85]

A levéltári dokumentumok alapján egy-egy tárgy ismeretlen összefüggései jelennek meg, és nemcsak az adományokról, hanem a városi polgárság ízléséről is tanúskodnak.

A múzeum 2008-ban megjelent monográfiája joggal mutatta be Adolf Stephanie városmodelljét, melyet a nyugalmazott császári és királyi kapitány 1913-ban alkotott. (Francová 2008c, 80. p.) A város a modellt, mely Pozsony Mária Terézia korabeli állapotát, konkrétan az 1778-as viszonyokat rögzítette, 1912. november 4-én rendelte meg. Stephanie precíz és tiszteletreméltó munkát végzett, mert a városi erődítményrendszert, a városszerkezetet, az elővárosokat, a házakat és a templomokat levéltári dokumentumok és térképek alapján vizsgálta. A munkával egy év alatt elkészült. A modellt ideiglenesen a városházán állították ki. A magisztrátus büszkén jelenthette ki: „Ezen, fáradtsággal és szigorú történelmi alapon készült, igen tanulságos mű dicséri alkotóját s városunk minden barátjánál és lakosánál általános megelégedésre fog találni.”^[86] Stephanie 1913. december 20-án a Brolly Tivadar által meghívott szűkebb közönség előtt előadást is tartott.[87]

Váratlan tárgyvásárlások is adódtak, melyeknél a polgárság szolidaritása és bizalma nyilvánult meg a múzeum irányába.

A Pozsonyi Képzőművészeti Egyesület 1903. évi tavaszi tárlatán mutatta be Rigele Alajos Öreg szerzetes című alkotását, melyet időközben Eduard Majsch megvásárolt. Helmár Ágost 1903. május 6-án kezdeményezte Rigele művének a megvásárlását Majschtól, aki 200 koronát kért Rigelének, mintegy „elismerésül s buzdításul.”^[88] Az összeg azonban meghaladta a múzeum anyagi lehetőségeit. Helmár nyilvános gyűjtést indított, mely során 39 pozsonyi polgártól 205 koronát sikerült szerezni.^[89]

1905-ben a legjelentősebb, 23 darabból álló adomány Gond Ignác stompfai plébánostól és magángyűjtőtől került a múzeumba.^[90] Az 1908-as évben Tilgner Viktor és Rigele Alajos munkáival gazdagodtak a gyűjtemények. (Mihalik 1909, 190. p.) Fadrusz Terézia 1914 márciusában saját mellszobrát adományozta a múzeumnak, melyet Bornai Győző készített 1907-ben.^[91] Ludwig Zsófiától Tilgner alkotása, Wolfgang Amadeus Mozart mellszobra is ekkor került a múzeumba.^[92]

Pozsonyon kívüli tárgyi emlékekkel továbbra is bővültek a gyűjtemények. Reisz Simon pékmester a somorjai molnárcéh levélfejléceinek nyomására szolgáló rézlemezt ajándékozta, mely Assner pozsonyi rézmetsző munkája volt.^[93]

Zierer Géza pozsonyi festőművész a 16. és 19. századból származó rajzokat és grafikákat adományozott a múzeumnak, de 1916 októberében váratlanul meghalt. Csákós József múzeumi őr a város anyagi hozzájárulásának köszönhetően még megszerezte Zierer pozsonyi tematikájú alkotásait és egyéb értékes képeit, köztük a gróf Széchenyi Istvánt ábrázoló olajfestményt is.^[94]

A legjelentősebb szerzemények közé tartoztak a város történészének, Ortvay Tivadarnak és a nagy lokálpatriótának, Batka Jánosnak a tárgyai.

Ortvay, aki 1906-tól Budapesten élt, 1912. október 28. végrendeletével és 1915. december 17. pótvégrendeletével tizenhárom különféle minőségű és típusú tárgyat adományozott Pozsonyba. Ezek közül a legértékesebb (talán) három volt: aranyozott toll, melyet születésének 60. évfordulójára kapott a Nyugatmagyarországi Hiradó szerkesztőségétől 1894-ben, édesanyjának, Ortvayné Jendrassik Júliának 1888-ban készült mellszobra Fadrusz Jánostól és 1906-os pozsonyi díszpolgárságáról szóló oklevele.^[95]

Szintén jól feltérképezhető Batka János hagyatékának szerkezete és a tárgyak útja a múzeumba.

Batka János 1915. augusztus 15-én végrendelkezett régi tárgyairól, melyeket szülővárosára kívánt hagyni. Batka 1916. február 14-én felkereste Brolly Tivadar polgármestert és Kumlik Tódor helyettes polgármester, Mitterhauser Károly jegyző és Kemény Lajos pénztáros jelenlétében átadott 16 festményt, 7 szobrot és „különféle apróságokat”. Feltételül szabta, hogy a szobrok és a kisebb tárgyak a múzeumba kerüljenek, de a festmények ideiglenesen, amíg a polgármesteri helyiségeket fel nem újítják, a Prímási palotában, a jegyző irodájában helyezzék el. Batka könyvekből, füzetekből és zeneművekből, egy kb. 1500 darabból álló gyűjteményét a városi könyvtárnak adományozta.^[96]

A művészettörténeti fond, Csákós József áldozatos munkájának eredményeképpen 1918-ban több értékes tárggyal bővült. Neiszidler Károly egykori országgyűlési képviselő hagyatékából két Fadrusz-szobrot és fényképeket szerzett meg. Bednarics Emília egyedülálló képgyűjteményt ajándékozott, és Csákós javaslatára a múzeum kezdeményezte Marastoni Jakab és Robert Wosak pozsonyi témájú festményeinek a megvásárlását.^[97]

A művészettörténeti gyűjteményen belüli arányok azonban másfél évtized elteltével sem változtak. A főfelügyelőség igyekezete ellenére az iparművészeti tárgyak száma nem növekedett. 1916-ban még mindig a rajzok és metszetek alkották a fond többségét (69%), ellenben az iparművészeti tárgyak száma nagyon alacsony maradt (11%).

A régészet a 19. és a 20. század fordulóján szintén az aránylag jelentősen támogatott gyűjtemények csoportjába tartozott. A főfelügyelőség részéről például 1898–1901 között sokkal nagyobb arányú támogatást kapott, mint az iparművészet.^[98] Ebben az esetben azonban, a jelentősnek mondható támogatás ellenére, főleg személyzeti és koncepcionális okok miatt, nem kerülhetett sor a régészet átgondoltabb fejlesztésére. Helmár 1900-ban éppen hogy csak elkezdte a reorganizációs munkákat, és Könyöki után számos befejezetlen feladatot örökölt, egyebek között a régészeti tárgyak vásárlására tervezett támogatást is.

A régészeti gyűjtemény azonban a Helmár-féle rendezés befejezése után sem bővült. A főfelügyelőség 1902. március 29-én éles hangú levélben kérte számon az elmaradást. Kézzelfogható eredményeket várt, annál is inkább, mert Pozsony gazdag volt ilyen tárgyakban, mert nagyobb részük magánkézben volt. A város határain túli régészeti kutatómunka bizonyult még komoly hiányosságnak: „Keresni kellett volna a módot arra, hogy a város környékén rendezendő régészeti ásatások útján járuljon a régiségtár fejlesztéséhez.”^[99]

Az éremtár a múzeum legértékesebb gyűjteményei közé tartozott. A múzeum, vásárlások és adományok útján főleg érméket, kisebb mennyiségben papíralapú fizetőeszközöket szerzett.

Például 1907-ben a legjelentősebb gyarapodást Simkó Vilmos ajándéka, 50 arany-, ezüst- és rézérme, valamint Scherz Aladár és neje Graf Anna 40 ezüst- és rézérméje jelentette. Ugyanakkor egy különlegesség is a múzeumba került, mégpedig a III. János György szász választófejedelem fiának emlékére 1684-ben kiadott érme. (Mihalik 1908, 179. p., 180. p.) A Pozsonyban készült érmék rendszeres gyűjtése 1908-ban kezdődött. (Mihalik 1909, 190. p.; Mihalik 1913, 30. p.) Az 1910-ben elhunyt Michaelis Béla impozáns éremgyűjteménye, melyet 55 arany-, 94 ezüst- és nagyszámú rézérme alkotott, 1914. május 26-án került a múzeumba. Pozsonyon kívülről is érkeztek adományok. A múzeum például 1912-ben 30 darab Zsigmond-kori obulust szerzett Somorjáról. (Mihalik 1913, 30. p.) A legértékesebbek közé sorolhatjuk az Osztrák-Magyar Bank alapításának 100. évfordulójára kiadott emlékérmet, melyet a bank pozsonyi fiókja ajándékozott 1916 novemberében.^[100]

A néprajzi gyűjtemény lassan fejlődött. Brolly Tivadar kezdeményezésére csak 1911-ben kezdődött egy szisztematikusabb építkezés. Ekkor nevezték ki a gyűjtemény vezetőjévé Smidzsár Gézát, aki a szélesebb Pozsony-vidékre terjesztette ki a néprajzi gyűjtést.^[101] 1913-ban és 1914-ben zömmel a szlovák etnikai területről szerzett be, illetve vásárolt nagyobb számú, főleg használati tárgyat.^[102]

A könyvtár két részből állt: a kézikönyvtárból és a történeti könyvek gyűjteményéből.^[103] A könyvtár állománya nagy mennyiségben gyarapodott ajándékokkal és hosszú távú letétekkel, melyeket a főfelügyelőség biztosított (lexikonok, szótárak, szakirodalom stb.).^[104] A múzeumi őrök lényegében elég rugalmasan kezelték ezt a könyvtárat, mert nemcsak önálló köteteket, hanem füzeteket és folyóiratokat, illetve az egyéb kategóriába rajzokat és fényképeket is besoroltak.^[105]

Modernizációs kihívások és új utak keresése

Könyöki József halála 1900-ban mintha – természetesen jelképesen – a régi, hagyományos muzeológiai szemlélet végét jelentette volna. Ez az irányultság nem zárta ki a különlegességek gyűjtését és prezentálását, de következetesen igyekezett az egykori pozsonyi polgári autonómia kulturális, főképpen épített örökségének a dokumentálására.

A múzeum új stratégiái Helmár Ágost nevéhez fűződtek, aki 1900 márciusa és 1902 között hangyaszorgalommal szervezte újra és rendezte a nem éppen jó kondícióban lévő gyűjteményeket. Könyöki örökségét nagyon fontosnak tartotta, azonban elődjéhez kritikus is volt: „Negyven éve, hogy a városi múzeum keletkezett és szorgalmasan gyűjtöttek, de valljuk be, hogy – úgymint sok helyütt másutt – elv és terv nélkül.”^[106]

A tervbe vett munkákról, azok részleges eredményeiről azonban nem volt tájékoztatva a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége, melynek az is gyanússá vált, hogy a Pozsonyi Városi Múzeum rendelkezésére bocsátott támogatások nem lettek kimerítve.

Hampel József ezért 1902 októberében élesen bírálta a múzeum új vezetését. Felrótta az elégtelen kommunikációt és az év végi jelentések elmaradását. Rossz fényt vetett a múzeumra, hogy Hampel 1903. augusztus 6-án nem tudott bejutni a múzeumba, mert az zárva volt. Már-már hanyatlást és Könyöki József örökségének az elherdálását vizionálta. (Pozsonyi múzeum 1903, 92. p.)

A komoly konfliktussal fenyegető ügyben nem más kelt a múzeum és Helmár védelmére, mint a múzeumi bizottság tagja, az országosan ismert történész, Ortvay Tivadar. Szakmai tekintélyével megvédte Helmárt és a múzeumban folyó reorganizációs munkát, mely során precíz leltározás és katalogizálás valósult meg. Mindezeket nem tekintette olyan lépéseknek, melyek Könyöki élete fő művének, a széles körben ismert és elismert Pozsonyi Városi Múzeumnak az eszmei alapjait ásták volna alá, és netalántán Könyöki József örökségét az utódai nem becsülték volna meg: „Az, hogy boldogult Könyöki József halálával a múzeum dolga megakadt volna, valótlan állítás. Ellenkezőleg inkább is az áll, hogy a múzeum ügye nagyon előre haladt. Hogy én Könyökiről, a városi múzeumnak mondhatni szellemi megteremtőjéről és évek hosszú során át buzgó gondozójáról csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok, világos, de nem vélek emlékének azzal árthatni, ha a hangoztatott váddal szemben kiemelem, hogy Könyöki halála óta a városi múzeum egészen átalakult s célszerűbben, áttekinthetőbben lett rendezve. A múzeumot újból kellett rendezni, mert a tárgyak annyira felszaporodtak volt, hogy a helyiség szűkös volta tekintetéből, a sokszoros duplikátumokat el kellett távolítani, s a helyükre az újonszerzett tárgyakat hozni.”[107]

Helmár reakciója váratott magára, csak 1902. december 5-én tette közzé nyílt levelét az Archaeologiai Értesítő hasábjain. A tényekkel érvelt. Körülbelül 3700 tárgyat helyezett át a múzeumon belül, és 3000-et cédulával és számmal jelölt meg; 100 pecsétnyomót azonosított, 2000 tárgy értékét határozta meg és körülbelül 1500 katalóguskártyát írt. A katalógusba felvett 500 darab érmet, további 500-at, melyek könnyebben azonosíthatóak voltak, Testory Ferenc segédőr határozott meg. Az érmek és a pecsétek speciális, csak ezekre a célokra szolgáló új szekrényekbe kerültek. Összesen 13 szekrényt csináltatott és 5 régebbit megjavíttatott. A nehezebb tárgyakat napszámos segítségével helyezte át. A katolikus főgimnázium igazgatója, Polikeit Károly „szívességből” rendezte a prehistorikus és ókori tárgyakat, melyeket két-három gimnáziumi diák katalogizált. Helmár hangsúlyozta, hogy ezeket a munkákat, tisztán entuziazmustól vezérelve ingyen végezte. (Pozsonyi múzeum 1903, 93. p.)

A nagy lendület azonban mintha alábbhagyott volna. Néhány év elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy bár Helmár igyekezett modernizálni a gyűjteményeket, a múzeum gyűjteménygyarapítási politikájának a megváltoztatására ez kevés volt. A városi magisztrátus megnyerése a terv érdekében sikertelen maradhatott. Miután a Pozsonyi Városszépítő Egylet 1907-ben, már nyugdíjasként, ismét múzeumi őrré választotta, kicsit megtörve konstatálta: „A többi adomány jelentéktelen, inkább kuriozitum, mint régiség.” (Mihalik 1908, 179. p.)

A másik oldalon Helmár munkásságának a gyümölcsei mégis beértek, hiszen a látogatók száma 1903-tól növekedett és 1906-ban ért el a legnagyobb számot 13 ezer látogatóval. Ez az irány egészen az első világháború kitöréséig megmaradt.[108] Ez is jelezte, hogy a Pozsonyi Városi Múzeum a magyar múzeumügy egyik legjelentősebb regionális alkotóelemének számított.

Keret és tartalom: a pozsonyi múzeumi viták

A 20. század kezdetén a pozsonyi értelmiségi körökben élénk vita tárgyát képezte a városi múzeum további irányultsága, infrastruktúrájának modernizálása, különösképpen egy önálló székhely, egy múzeumi palota felépítése. Ezekkel szorosan összefüggött a muzeális gyűjtemények fejlesztése és a raktározási gondok megoldása. Ebben a diskurzusban a legfontosabb véleményformálók Helmár Ágost és Ortvay Tivadar voltak.

Helmár 1902 márciusában tette közzé „memorandumát.” Cikkében a városi múzeum helyzetét a Természettudományi Múzeuméval együtt elemezte és a városi múzeumi hálózat újraszervezésére tett figyelemre méltó kísérletet. Felvetette a szakosodott múzeumok létrehozásának gondolatát is. A város ipari jellegére reflektálva javasolta egy iparmúzeum alapítását. Nagyon jól érzékelte a magyarországi múzeumügyben zajló folyamatokat: az állam és bizonyos fokig a megyék nélkül nem lehet létrehozni regionális jellegű múzeumokat, melyek – a megyei kereteket túllépve – tudományos-kulturális központokként is működhetnek. Kritikusan jegyezte meg, hogy éppen a nyugat-magyarországi régióban (ez alatt a Pozsonytól északra elterülő területet, a Vág völgyét és annak szélesebb környékét értette) lehetett volna egy ilyen típusú regionális múzeum. Ennek hiányában kerültek ugyanis külföldre erről a vidékről a hagyományos kézműipar termékei (fazekasság, hímzések és csipkézés).^[110]

A német és osztrák múzeumokat jól ismerő Helmár szélesebb összefüggésekben elemezte a Pozsonyi Városi Múzeumot. Szerinte a német és osztrák városfejlődéssel szemben a magyarországi városiasodás megkésett volt. Ennek következtében gazdaságilag és kulturálisan kevésbé fejlett városok jöttek létre, vékonyabb mecénási réteggel. Pozsonyban emiatt nem alakult meg egy komolyabb régiótörténeti múzeum. A városi múzeumra pedig a muzeális tevékenységek késői szakosodása és arculatának kicsit homályos volta nyomta rá a bélyeget. Gondolatmenete burkoltan bírálta a régi, Könyöki-féle múzeumirányítási gyakorlatot és a városvezetés múzeumfelfogását is:

„Országunk sajátos politikai fejlődése közben nem keletkeztek sűrűn oly politikai központok, melyek századokra terjedő, nagyobb szabású politikai szereplésüknél fogva egyszersmind kulturális központokká válhattak volna […] Nálunk a vidéki városok hasonló fejlődésének legfeljebb csak csíráit látjuk: példa rá Kolozsvár és Nagyszeben. Ha Pozsony valamely kisebb országnak vagy valamely provinciának fővárosa volna, akkor itt magától oly múzeum keletkezett volna, mint a német birodalom kisebb országainak vagy Ausztria tartományainak fővárosaiban. Ezek a múzeumok általános ismereteket terjesztő intézetek; gyűjteményeik felkarolják a tudományok, művészetek és más emberi foglalkozások mindenféle ágait. A nevezett országok vidéki városaiban pedig helyi érdekű, történelmi múzeumokat alapítottak, melyek egy-egy városnak és szűkebb környékének múltját tükrözik vissza.

Pozsonynak, mint vidéki városnak az lett volna a feladata, hogy ilyen lokális történelmi múzeumot teremtsen – és ennek a feladatnak meg is felelhetett volna. A múzeumok lelkes alapítói, támogatói és volt őre azonban ösztönszerűleg érezték, hogy Pozsonyt e téren más szélesebb körű szerep is illeti, s így történt, hogy tisztán városi történelmi múzeum helyett általános ismereteket terjesztő múzeum keletkezett. Ilyen múzeumnak helyes és szakszerű fejlesztése azonban felülmúlta a városnak és a múzeum pártolóinak erejét, és ennek következtében van most múzeumunk, mely sem az egyik, sem a másik feladatnak nem felel meg teljesen. [M]int általános ismereteket terjesztő múzeum nagyon tökéletlen és szegény, mint városi történelmi múzeum pedig nem rendelkezik annyi helyiséggel, hogy az összes rendelkezésre álló pozsonyi emlékeket is kellően és méltó módon el lehetne helyezni a fontosabb általános érdekű tárgyak mellett, éspedig annál kevésbé, minthogy az összes pozsonyi emlékek a mostani helyiségben akkor sem férnének el, ha a nem pozsonyi tárgyakat el is távolítanók.”^[111]

Helmár konkrét javaslatot fogalmazott meg a városi múzeumi hálózat átszervezésére. A városnak hatékonyabban támogatnia kellett volna a városi és a természettudományi múzeumot, és lehetőségeihez mérten részt kellett volna vennie egy regionális és egy iparmúzeum alapításában. A Pozsonyi Városi Múzeum tárgyait, melyek nem álltak kapcsolatban a város történetével, e múzeumoknak ajánlották volna fel.[112] Mindkét új múzeum székhelyét az 1772–1773-ban emelt magtárban (Schüttkasten, granárium) képzelte el, melynek sorsáról már 1901-től vita folyt a városi sajtóban.^[113]

Csak ezek után következett volna a városi múzeum várostörténeti múzeummá való fejlesztése. Számos külföldi példát (Antwerpen, Haarlem, Nürnberg) felsorakoztatva a régi városháza előnyeire és effektív kihasználásra fektette a hangsúlyt (a történeti múlt jelképe, reprezentatív helyiségek).^[114]

Ortvay Tivadar, aki 1902. július 17-én nyári szabadságáról, a németországi Tutzingból jegyezte cikkét, szintén nagy teret szentelt a Pozsonyi Városi Múzeum helyzetének. Helmárhoz hasonlóan szélesebb perspektívából elemezte a fejlesztés módjait. Úgy látta, hogy a pozsonyi múzeum ugyan nem versenyezhet a kiállított tárgyak mennyiségét tekintve például a münchenivel, azonban tematikákban és kronológiai szempontból jobban dokumentálja az egyes történelmi korszakokat. Kiemelte, hogy a pozsonyiak gyűjteményei szorosabban kapcsolódnak a város és környékének természetrajzához és művészettörténetéhez, ezért „kerekebb egészet képez, összefüggőbb áttekintést nyújt, tehát tájékoztatóbb és tanulságosabb”.^[115] Gyorsan azonban hozzáfűzte: ez még nem jelenti azt, hogy a pozsonyi múzeum kulturális nívó szempontjából magasabban állna a müncheninél, mely tágas és kényelmes épülettel bír és az új szerzeményeket gond nélkül elhelyezi, emellett München differenciált múzeumi hálózatának a része.

A németországi példa említése arra szolgált, hogy Ortvay felhívja a városvezetők figyelmét az új múzeumi székház szükségességére és a raktározási gondok megoldására. A Pozsonyi Városi Múzeum csak így kerülhetett „a kor színvonalára”, és csak ez biztosíthatta a város kultúrájának bel- és külföldi ismertségét és elismerését: „A városi múzeum minden művelt idegen látogató szemében az a tükör, melyben a város kulturális és szellemi állapota tükröződik vissza. Nem a városi nyári színkör, sem a városi egyéb mulatóhelyek […] képezik a város szellemi nívójának hévmérőjét, hanem a kulturális intézmények. Ezek érdekében inkább kell áldozatokat hozni, mint tisztán a társadalmi élet kényelmeinek fejlesztésére.” Nem kerülte meg az évtizedek óta áldatlan helyzetben leledző Természettudományi Múzeumot sem. Értékes gyűjteményei – megfelelő épület híján – veszélyeztetve voltak, némely tárgyat a megsemmisülés fenyegetett. Ez az állapot a városra is rossz fényt vetett.[116]

A pozsonyi múzeumi diskurzusra gyorsan felfigyelt a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége, amely már 1900-tól kezdeményezte új múzeumi épületek létrehozását, illetve a régebbiek átalakítását a kor viszonyainak megfelelően. A főfelügyelőség már ekkor számolt a pozsonyi múzeumi székházzal (Pozsonyon kívül még Alsókubinban, Keszthelyen, Miskolcon, Poprádon, Szombathelyen és Versecen terveztek új épületeket). (Jelentés 1904, 84. p.)

A főfelügyelőség koncepciója alapvetően eltért Helmárétól és Ortvayétól, hiszen csak a Pozsonyi Városi Múzeum fejlesztésével számoltak. Elsősorban a kiállítási és raktározási problémák megoldására törekedett. Egy regionális jellegű múzeum létrehozásának a gondolatát azonban nem támogatta.^[117]

A Pozsonyi Városi Múzeum múzeumi bizottsága az előrelépést a tárgyak átadásában látta egy új, regionális múzeumnak. Azzal érveltek, hogy több ezerre tehető azon tárgyak száma, melyek semmiféle kapcsolatban nem állnak Pozsony történetével, és egyébként is ki kellene őket válogatni a gyűjteményekből. A tulajdonképpeni pozsonyi tárgyaknak pedig csak kisebbik hányada szerepelhet az állandó kiállításon. A régi városházát, műemlékként, továbbra is megfelelő székhelynek tartották, és nem támogatták annak bővítését. Koncepciójukat csehországi példákkal (Prága, Troppau) is alátámasztották, ahol a városi és regionális múzeumok problémák nélkül léteztek egymás mellett, sőt egymást kiegészítve működtek.[118]

A múzeumi bizottság és Helmár terve mintha egy időre megegyezett volna a város elképzelésével, hiszen már 1903-ban nyilvánvaló volt, hogy új múzeumi épületre nincs kilátás. A magisztrátus az addig a városban különböző helyeken szétszórt hivatalait a Prímási palotában tervezte összevonni.^[119]

A városi képviselő-testület kezdetben nyitottnak látszott a múzeumi mizériák kezelése irányában, ugyanis 1903 áprilisában elfogadta Melczer Zsigmond építész tervét egy múzeumi székházról. (Buday 2015.) Az 1903. június 2. határozata azonban már a magtár múzeumi célokra való adaptálásáról szólt.^[120]

Hosszabb szünet után, 1903 szeptemberében, Helmár Ágost tett le az asztalra egy átfogóbb, egyben ambiciózus tervet, a Nyugatmagyarországi Múzeumegyesület létrehozását. Ez a kiérlelt koncepció új lendületet kívánt adni egyrészt az infrastrukturális fejlesztéseknek (önálló épület a múzeumnak és a könyvtárnak), másrészt a korábban felvetett regionális központ eszméjét – a Pozsonyi Városi Múzeum egyfajta transzformációját – igyekezett elhinteni a közvélemény körében. Helmár munkatársaival, Kumlik Emil polgármester-helyettessel és Ortvay Tivadarral együtt 1903. szeptember 9-én tette közzé a Nyugatmagyarországi Múzeumegyesület alapítására vonatkozó felhívását.

Mintha születőfélében lett volna a regionális múzeum. Kezdetben Pozsony városa és a főfelügyelőség is támogatta az egyesület gondolatát. A város 100 ezer koronát és telket, a főfelügyelőség 140 ezer koronát ígért az építkezési munkálatokra. Úgy tűnt, hogy az egyesület anyagi alapja is rendelkezésre áll, mert az inaktív Pozsony Megyei Közművelődési Egyesület – minden bizonnyal Ortvay ajánlására – a néhány ezer koronára rúgó vagyonát az egyesületnek szánta.

Az alapítók szerint az egyesület hiánypótló feladatokat látott volna el Pozsony tudományos és kulturális életében, és a Pozsonyi Városi Múzeumot is hathatósan segítette volna. Erre véleményük szerint azért volt szükség, mert a lakosság számarányát vizsgálva Pozsony megye (de vele együtt Győr, Moson, Komárom, Nyitra és Trencsén), szemben az alföldi megyékkel (Bács-Bodrog, Csongrád, Jász-Nagykun-Szolnok, Békés és Csanád) mind a múzeumi célok anyagi támogatása, mind a múzeumi pártoló tagok tekintetében lemaradt. A szélesebb régiókban tevékeny muzeális egyesületek is hiányoztak Pozsony megyében (Helmárék a kassai Felső-magyarországi Múzeumegyletre és a temesvári székhelyű Dél-magyarországi Múzeumegyesületre hivatkoztak).

Az egyesület nem titkoltan a Pozsonyi Városi Múzeum háttérintézményeként is működött volna, egyben tudományos és muzeális feladatokat kívánt betölteni: „Mindnyájukat pedig arra kérjük, támogassák az egyesületnek működését tudományos munkálkodás, tárgyak gyűjtése, érdekes tárgyak a múzeumban való – letétként – kiállítása és végre az által, hogy esetleges ásatások és búvárlatok alkalmával az egyesület küldötteinek kezére járjanak. Mennyi kincset találhat a természet-, régiség- és a történetbúvár a nyugati megyékben. De mindezt rendszeresen keresni, gyűjteni és tudományosan feldolgozni is kell; csak akkor [válhat] hasznára a műveltségnek, a kulturális haladásnak.”[121]

Helmárék az aláírásgyűjtések során megszólították az egyházak, a város és a megye képviselőit, az arisztokráciát és a polgárságot, a helyi és környékbeli tudományos-kulturális élet prominens képviselőit, illetve a helyi pénzintézeteket. A felhívás élénk fogadtatásra talált. A 16 alapító tag mellett 81-en léptek be az egyesületbe.^[122] Az alaptőke tekintélyes 8465 koronát számlált.[123]

Az igencsak általánosságban megfogalmazott regionális múzeum terve, egyáltalán egy szakosodott múzeumi hálózat kialakítása, másokat, nem éppen a tudományos világból jött személyeket is inspirált. A széles körben ismert agrárszakember, a Pozsony Vármegyei Gazdasági Egyesület titkára, Horváth Jenő fogalmazott meg egy markáns véleményt, illetve vázolt egy – Helmárék számára minden bizonnyal meglepő – új múzeumi tervet. Horváth egy mezőgazdasági múzeum gondolatát vetette fel. Vázolta az eddig tett lépéseit ez ügyben és meglebegtette az Országos Mezőgazdasági Múzeum lehetséges részvételét is a pozsonyi mezőgazdasági múzeum alapításában. Nem beszélt a levegőbe, hiszen az 1902-es II. megyei mezőgazdasági kiállítás egyik szervezőjeként jó rálátása volt a lehetséges tárgyakra.^[124]

Helmár és Ortvay reakcióját nem ismerjük, de 1903 októberében már más gondok foglalkoztatták őket. A magtár kérdésében, és így az új múzeumi épület ügyében is radikális, nem éppen pozitív fordulat következett be: a város vezetése mindjobban a lebontása felé hajlott.

A városi magisztrátus 1903. szeptember 1-jén két bizottságot, egy műszakit és egy múzeumi-könyvtárit állított fel a magtár átalakítása ügyében. Gyorsan nyilvánvalóvá vált a két bizottság egymástól diametrálisan eltérő álláspontja.

Az Ortvay Tivadar, Helmár Ágost, Feigler Ferenc, Kumlik Emil és Mergl Ödön alkotta múzeumi-könyvtári bizottság a magtár megőrzése és múzeumi, illetve könyvtári célokra való átalakítása mellett tört lándzsát. Számításaik szerint az átépítés 277 ezer koronába került volna és nem terhelte volna meg a városi költségvetést. Ellenben egy teljesen új épület 600 ezer koronát emésztett volna fel. Abban az esetben, ha a város egy modern, például a reichenbergi, müncheni vagy a zürichi múzeumi székházak mintájára készült épületben gondolkodott volna, annak költségei 1–1,5 millió koronát tettek volna ki.

A műszaki bizottságban a helyi építészek és építési vállalkozók képviseltették magukat. A magtár átépítését sokkal nagyobb összegre, 366 ezer koronára számolták ki, sőt a nem várt akadályok miatt ez növekedhetett is. A priori a magtár megtartása ellen voltak.

A múzeumi-könyvtári bizottság, mely vitatta a másik bizottság számításait, számba vette a Prímási palota átalakításának a lehetőségét is. Ez azonban csak egy elterelő manőver volt, hogy még jobban hangsúlyozzák a magtár előnyeit. Számításaik szerint a Prímási palota csupán 2 ezer m² kihasználható felületet nyújtott, ellenben a magtár 3150 m²-t. Az irodák számára is több hely lett volna a magtárban, mint a palotában. Végül is a Melczer-féle építészeti terv felhasználását javasolták, azzal érvelve, hogy azt a főfelügyelőség is támogatja.

Helmár azonban érzékelve az építészeti lobbi növekvő befolyását és a terveik elleni összehangolt támadásokat, bizonyos fokú csalódottságában, keserűen, már egy negatív forgatókönyvet is kilátásba helyezett: „Engedje meg a t. közönség, hogy ehhez a hivatalos tájékoztatáshoz hozzá fűzzek még néhány, a személyemre vonatkozó szót. Midőn felkértek, hogy vegyem át a múzeum vezetését, szülővárosom és hazám iránti szeretetből indíttatva elhatároztam, hogy hosszabb időre lemondva kedvenc tanulmányaimról, feláldozom időmet, erőmet, felhasználom tapasztalataimat és tehetségemet két nemes cél elérésére: Pozsony rangjához méltó és égető szükségessé vált nagy múzeum és nyugat-magyarországi múzeum-egyesület alapítására. Ha megbukik az egyikkel együtt a másik is, időm felett hajlamaim szerint újra szabadon rendelkezhetem, minthogy a mostani, zsúfolásig megtelt múzeum már csak rövid időre ad munkát. Nem fogok elkeseredve visszatekinteni a harc idejére. Nem! Több nemes szívű jóindulatot, őszinte lelkesedést tapasztaltam s láttam, mint vártam volna, különösen ama osztályok körében, melyek városunkban ilyen kérdések eldöntésénél nem jutnak szóhoz. Azon kívül a legkiválóbb szakemberek és előkelő jellemű országos tekintélyek lelkesen pártolták eszmémet. A visszapillantás erre a szívből fakadó őszinte lelkesedésre és pártolásra mindenkor örömmel fog eltölteni. Ha javaslataim, terveim megbuknak, sajnálni, szívből sajnálni csak azt fogom, hogy a helybeli döntő körök elmulasztottak egy kedvező alkalmat a város felvirágoztatására.”^[125]

A városi képviselő-testület Helmár és társai agitációja ellenére, a főfelügyelőség, a budapesti és külföldi szakemberek tiltakozása ellenére 1903. november 11-én döntött a magtár lebontásáról, miközben nem nyújtott alternatívát a múzeum és a könyvtár részére.^[126]

A város a magtárral kapcsolatban valójában egy év alatt két eltérő döntést hozott, és ezzel szinte lesöpörte a múzeumi hálózat átszervezésére tett korábbi szakmai javaslatokat.^[127] A városi honatyák nem véletlenül, a kedélyek bizonyos fokú lecsillapodása után, csak 1904 márciusában határoztak a Prímási palota múzeumi (és könyvtári) célokra való átalakításáról.^[128] Mindezek tükrében nem volt véletlen Helmár Ágost lemondása a múzeumi őri funkcióról 1904 októberében.^[129]

A főfelügyelőség azonban nem adta fel. Az új lobbizást, a pozsonyi kulturális intézmények központosítása végett, 1905. július 15-én kezdte. Pozsonynak jelezte, hogy a Prímási palotát alkalmasnak véli a városi múzeum és könyvtár elhelyezésére, azonban saját építészeti és műszaki megoldásokkal, illetve költségvetéssel rukkolt elő. Mindezek mellett 40 ezer korona segélyt nyújtott volna a könyvtárra és további 25 ezret az egyéb építkezési költségekre. A város ugyanakkor engedélyt kapott volna az 1903-as dotáció merítésére, mégpedig 100 ezer korona nagyságban. A főfelügyelőség kötelezte volna magát arra is, hogy az állami költségvetésben keresztülviszi 10 éves időszakra évi 100 ezer korona segély elfogadását. Végeredményében a főfelügyelőség a rekonstrukcióra 265 ezer koronát nyújtott volna. A városnak a kiadások 25%-át kellett volna állnia.

Ebben a konstrukcióban a régi városházának csupán mellékes funkciója lett volna, ahol kizárólag a városi élet tárgyi emlékeit állították volna ki. A Prímási palota belső terének a kihasználhatóságát 3 676,21 m²-ben határozták meg (valamilyen módon Helmárék 1903 októberi érveléséhez képest mégis találtak több helyet).

A földszinten az irodákat és esetleg a kőtárat helyezték volna el. Az emeletköz adott volna otthont a könyvtárnak, egyéb irodáknak, kutatóteremnek és a ruhatárnak. Az első emeletre a régészeti, művészet- és ipartörténeti, illetve a néprajzi gyűjtemények kerültek volna. A második emeletre a laboratóriumokat és a raktárakat tervezték.[130]

Az 1904 végétől elhallgatott Helmár is aktivizálódott. 1905. október 29-én tette közzé javaslatát a régi városháza, a Prímási és az Apponyi-palota átfogó rekonstrukciójára. Alapos terve a főfelügyelőség gondolatmenetét követte, de immár a városi hivatalok elhelyezésére is gondolt.[131]

A dolgok mintha előrelendültek volna és kialakulófélben lett volna valamilyen közös akarat. A főfelügyelőség által kiküldött bizottság, Schulek Frigyes és Möller István építészekkel együtt 1905. november 16-án mérte fel a Prímási palotát és szűkebb környékét. Hangsúlyozták a palota építészeti egységének a megóvását. A régi városháza és az Apponyi-palota összekötését javasolták, de építészeti egységük megőrzése mellett.^[132]

A városi képviselő-testület 1906. március 5. 4701/V. számú határozata azonban egyáltalán nem vette figyelembe sem az előzetes szóbeli egyeztetések eredményeit, sem a főfelügyelőség ajánlásait, de főképpen a múzeum érdekeit. A város a Prímási palotát ugyan ígérete szerint a múzeumnak és a könyvtárnak szánta, de némely városi hivatalt is ott helyezett volna el. Ez a lépés, a múzeum és a könyvtár helyiségeinek nagyarányú csökkentése, az előző megállapodás felrúgása komoly presztízsvesztést okozott.^[133]

Brolly Tivadar polgármester 1906. március 17-én tájékoztatta levélben a főfelügyelőséget a döntésről. Budapestről a válasz gyors volt, számonkérő és kritikus:

„A főfelügyelőség sajnálattal vette tudomásul a határozatból, hogy Pozsony város polgárainak többsége nincs kellően tájékoztatva azon feladatok nagysága felől, amely a városukban létesítendő múzeum és könyvtár részéről betöltésre várnak; nem méltányolják eléggé az államnak kulturális intézmény létesítésére irányuló áldozatkészségét, és nem számol azokkal a kötelességekkel, amelyek Pozsony városára a kérdés megoldása körül hárulnak.

Ismételten volt alkalmunk kifejteni annak a hivatásnak kultúrpolitikai nagy jelentőségét, melyet a Pozsonyban létező tud. gyűjteménycsoportok egy nagy gyűjteménybe való egyesítésével alkotandó intézménynek szántunk nem Pozsony városnak, hanem az egész nyugati felvidéknek tudományos és közművelődési központját kívánva abban megteremteni. […]

Sajnálattal kell tehát kijelentenem, hogy a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelősége nem nyugodhatik bele e határozatba és annak végrehajtása esetén lemondva arról a tervről, hogy a prímási palotát fogadja el a városi múzeum és könyvtár helyiségeül, a múzeumi építkezés kérdését új alapon kívánja tárgyalni.

Ez új alap az előzmények után két irányban keresendő, vagy visszatér a város eredeti tervére és a hidász szertár átalakításával ad módot a múzeum és könyvtár megfelelő elhelyezésére, vagy ha az nem kivihető, önálló épület emelésével gondoskodik a gyűjtemények sorsáról.”[134]

A főfelügyelőség komoly nyomásgyakorlást fejtett ki: az évi 100 ezer korona államsegély leállítását előlegezte meg, ha „az építkezés az általa képviselt tudományos szempontoknak megfelelő módon nem nyer megoldást”.[135]

A városnak nem volt választási lehetősége. Elutasító magatartása miatt könnyen eleshetett az állam hosszú távú kulturális támogatásától.^[136] Brolly Tivadar 1906 szeptemberében már kompromisszumos megoldást keresett. A városi tanács 1906. szeptember 3-án döntött az új múzeumi székház felépítéséről, mégpedig a Duna-parton, az ipari iskola mellett. Brolly ez alapján kérte a főfelügyelőséget, hogy nyújtson szakmai segítséget az építészeti tervek feltételeinek kidolgozásánál.^[137]

A főfelügyelőség pozitívan reagált, és felvette a tárgyalások fonalát. Schönherr Gyula, a főfelügyelőség titkára és Pecz Samu építész 1906. szeptember 21-én érkezett Pozsonyba. A felek megegyeztek az épület nagyságában, és a költségvetésről is egyeztettek. Megtekintették a telket, melyen impozáns kultúrpalotának kellett volna felépülnie. A város kötelezte magát, hogy a főfelügyelőséggel szorosan együtt kíván működni, és a versenytárgyalás feltételeit a főfelügyelőség ajánlásai alapján határozza meg.^[138]

Helmár Ágost is bekapcsolódott a diskurzusba. Főleg németországi és svájci példákon elemezte az új székház térbeli lehetőségeit. Vázolta a legfontosabb bel- és kültéri műszaki, illetve esztétikai megoldásokat. Hangsúlyozta, hogy a városi panoráma szerves részét kell, hogy alkossa a kultúrpalota. Emellett alkalmazkodnia kell a barokk és klasszicista stílusban épült környékbeli épületekhez.^[139] Helmár közben is járt a főfelügyelőségnél, hogy az meggyorsítsa a pozsonyi kultúrpalota építését.^[140]

A város először a régi városháza összeköttetését valósította meg a Prímási és az Apponyi-palotával Hübner Jenő és Meszner Sebestyén 1907-ben készült tervei alapján 1910–1912 között. Az átépítés eredménye a városházának az akkori Batthyány térre tájékozódó neogótikus szárnya lett.[141]

A kultúrpalota ügye vontatottan haladt. Az építészeti tervek versenytárgyalására, miután 1909. március 9-én kihirdették, csak 1909. november 30-án került sor. Az értékelés még inkább késett, 1910. október 29–30-án valósult meg.^[142]

Az értékelő bizottságban a város és a főfelügyelőség képviselői, egyetemi tanárok, múzeumi szakemberek, mérnökök és építészek foglaltak helyet.^[143] A beérkezett nyolc pályázatból négyet utasítottak el. A bizottság a városi tanácsnak megvásárlásra ajánlotta a Fadrusz név alatt benyújtott közös tervet Papp Gyulától és Ferencz Szabolcstól. Az első díjat, 2 ezer korona értékben Wälder Gyula budapesti építész nyerte el, a második díjat, 1 ezer koronát Meller Lajos és Meller Dezső kapta. Szende Andor pályázatát Salve címmel elvetették. A bizottság, miután kiértékelte a pályázatokat és meghatározta a díjazottakat, ugyan a végleges döntést a városi tanácsra hagyta, de az esélyes kétségkívül Wälder Gyula terve volt.[144] A végleges döntés a Wälder-féle terv elfogadásáról 1911. május 11-én született meg.[145]

A múzeumi és könyvtári gyűjteményeket magába foglaló, a Duna-part egyik domináns épületének szánt kultúrpalota építésének folyamata azonban 1912-ben váratlan akadályba ütközött. Mintha a kormányzat elveszítette volna türelmét az elhúzódó pozsonyi építkezéssel kapcsolatban. Talán az évek óta nyújtott anyagi források elégtelen merítése és Pozsony hajlandóságának bizonytalansága is súlyosbító körülménynek számított. Az új székház sorsát a vallás- és oktatásügyi minisztérium 1912. május 24. határozata pecsételte meg, mely szerint a minisztérium a városi könyvtár ügyét a múzeumétól külön, új épületben kívánta megoldani. A minisztérium azzal érvelt, hogy már 1902-től anyagilag támogatta a városi könyvtárt, és folyamatosan sürgette a város nagyobb arányú szerepvállalását, melyre azonban soha nem került sor. (Mihalik 1913, 52. p.)

Ebben az új helyzetben a városnak meg kellett változtatnia az eredeti tervet. Wälder Gyula a kultúrpalota tervét átdolgozta, de az építkezés már sokkal nagyobb kiadásokat, körülbelül 500 ezer koronát emésztett volna fel. A város rendelkezésére állt ugyan 370 ezer korona, azonban egy 130 ezer korona rendkívüli államsegély megszerzése – az előzmények tükrében – irreálisnak tűnt. (Mihalik 1913, 52. p.)

Az első világháború kitörése a kultúrpalota tervét és a Pozsonyi Városi Múzeum gyűjteményeinek rendezését végleg eltemette. Egészen más jellegű témák kerültek az előtérbe.

A háború árnyéka és egy nagy korszak vége

Az első világháború kitörése alapjaiban befolyásolta a Pozsonyi Városi Múzeum fejlődését. A múzeumnak – a hektikus politikai helyzet miatt – 1914 júliusában egy nagy presztízsű aacheni felkérést kellett visszautasítania, mely a pozsonyi koronázó emlékek 1915-os kiállítására vonatkozott.^[146]

A háború társadalmi és mentális következményei gyorsan jelentkeztek. A pozsonyi katonai alakulatok veszteségei a szerb és az orosz fronton, az 1915 elejétől romló közellátás is rányomták bélyegüket a múzeumi tevékenységekre. A kusztódoknak főleg az idő és a nyugalom hiányzott az alkotó munkához. Gyorsan szembesültek egy tényezővel: a kultúra mint olyan mindjobban az érdeklődés peremére került. Csákós József múzeumi őrt mint népfelkelőt pedig 1916 elején katonai kiképzésre is behívták.^[147]

A múzeum vezetése előrelátó volt. Tekintettel a háborús fejleményekre, 1915. április 30-án a legértékesebb aranyérméket, összesen 106-ot és Hunyadi Mátyás aranypecséttel ellátott oklevelét, mellyel igazolta Pozsony városi jogait 1461-ben, egy lepecsételt dobozba helyezte. Ez letétként a városi pénztárba került.^[148]

A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége 1914. december 9. felhívására kezdte a múzeum 1915 nyarától gyűjteni a háborús nyomtatványokat, újságokat, rendeleteket, plakátokat és egyéb dokumentumokat.^[149] A dunaszerdahelyi és somorjai hadifogolytáborokból különféle értékben helyi fizetőeszközök kerültek a gyűjteménybe.^[150]

A monarchia és Magyarország felbomlása 1918 végén mérföldkő lett a Pozsonyi Városi Múzeum történetében. Pozsony betagolódása a Csehszlovák Köztársaságba felvetette a múzeumi hálózat újraszervezésének kérdését is. A városi múzeum identitását már egy más államjogi keretben és egy más emlékezetpolitika erőterében kellett újrafogalmazni. Csákós József egy honismereti múzeum (Heimatmuzeum) kontúrjait lefestve próbált válaszokat keresni.^[151] Lényegében fúzióra gondolt a Természettudományi Múzeummal. Ezzel mintha ismét, kicsit más keretben, a század eleji regionális múzeum gondolata tért volna vissza, de nem elhanyagolható kérdésként vetődött fel, hogy az új államhatalom képviselői ezt elfogadnák-e, és hogy a cseh és szlovák politikai elit milyen városi múzeumpolitikában gondolkodik.

Erre azonban már nem Csákós adott választ, hanem az új korszakhoz alkalmazkodó és tudatos karriert építő Ovídius Faust. Ez azonban már egy másik, de ugyanúgy izgalmas fejezete a Pozsonyi Város Múzeum történetének.

Zárszó gyanánt

Pozsony régóta hálás terepe az interdiszciplináris kutatásoknak, köztük a muzeológiai megközelítéseknek. A város kulturális öröksége a magyar és a szlovák tudományosságon belül mindig nagy figyelmet kapott, persze változó hangsúlyokkal és nemzetépítő, ideológiai célokkal is. Eme nagy múltú urbánus központ változatos múltja, az identitások kavalkádja, az impériumváltások társadalmi, gazdasági és kulturális-mentális hatásai, de úgyszintén az egymással versengő emlékezetpolitikák kutatásra ösztökélik a múlt búvárait. Egy pluralitásra és módszertani eklektikusságra támaszkodó szemléletmód a „nemzeti” történetírásokat, a várostörténetet, illetve a hagyományos intézménytörténetet megtermékenyítheti. Ezen kívül egy nagy formátumú személy életrajzának a rekonstrukciójakor is hasznos lehet. Ez a hozzáállás a 20. század kataklizmáit túlélő kulturális, tudományos intézmény esetében pedig a mikrotörténet kalandos vidékeire vezethet el bennünket. A forrásközpontúság egy sérelmi alapállást szoríthat háttérbe. Ezek a csapásirányok a szlovák és a magyar tudományosságot gazdagíthatják, egymás iránti nyitottságukat erősíthetik és a határokon átívelő szakmai diskurzust is elősegíthetik. Nem utolsósorban a Pozsonyi Városi Múzeum példáján.

Levéltári források

Archív Múzea mesta Bratislavy, fond Okrášľovací spolok v Bratislave

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, K 736

Sajtóforrások

Kaschauer Zeitung 1900

Ľud 1962

Nyugatmagyarországi Hiradó 1891, 1895, 1896, 1901, 1902, 1904, 1905, 1906, 1911, 1913, 1916, 1917

Pozsonymegyei Közlöny 1889

Pressburger Presse 1903

Pressburger Zeitung 1858, 1870, 1891, 1900, 1902, 1904, 1905, 1906, 1911, 1916, 1918

Vasárnapi Ujság 1865

Szakirodalom

A Lanfranconi-gyűjtemény megvásárlása 1895. Magyar Könyvszemle, 19. évf. 2. sz. 187–188. p.

A Magyar Nemzeti Múzeum éremtárának gyarapodása 1900. Archaeologiai Értesítő, Új folyam, 20. kötet, 433–440. p.

A Magyar Tudományos Akadémia archaeologiai bizottmányának munkálkodása (1867. évben és 1868. első felében) 1868. Archaeologiai Közlemények, 7. kötet, 2. sz. 225–227. p.

A pozsonyi orvos-természettudományi egyesület ünnepélyes közgyűlése 1896. február hó 12-én. 1896. Verhandlungen des Vereins für Naturkunde zu Pressburg, 9. évf. 201. p.

(A pozsonyi városi muzeumnak) 1869. Archaeologiai Értesítő, 1. évf. 7. sz. 142. p.

A pozsonyi múzeum és könyvtár tervpályázata. 1910. Magyar Építőművészet, 8. évf. 11. sz. 1–20. p.

(A pozsonyvárosi muzeum alapításával megbizott választmány) 1869. Archaeologiai Értesítő, 1. évf. 8. sz. 162–164. p.

A pozsonyi városháza átalakítási tervpályázata 1908. Magyar Építőművészet, 6. évf. 2. sz. 1–2. p.

(A városi muzeumok) 1870. Archaeologiai Értesítő, 2. évf. 9. sz. 174. p.

2015. Mánya Ágnes 2015. Arcképek és homlokzatok. Fejezetek Pozsony építészetéből 1890–1914. Pozsony, Kalligram.

Barták, Štefan 1988. Pamäť nášho mesta. In Borovský, Štefan (szerk.): Mestské múzeum v Bratislave. 120 rokov. Bratislava, Mestské múzeum v Bratislave, 5–6. p.

Benyovszky, Karl 1931. Bratislava–Pressburg in Wort und Bild. Bratislava–Pressburg, Sigmund Steiner Verlagsbuchhandlung.

Bezzeg Mária 2001. A muzeológia elméleti kérdéseiről. Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, /Doktori disszertáció/.

Bognár Zsófia 2016/2. Egy elfeledett műgyűjtő: Enea Lanfranconi – Egy darabjaira hullott gyűjtemény azonosítása. MúzeumCafé, 10. évf. 52. sz. muzeumcafe.hu/hu/egy-elfeledett-mugyujto-enea-lanfranconi

Borovský, Štefan (szerk.): Mestské múzeum v Bratislave. 120 rokov. Bratislava, Mestské múzeum v Bratislave.

Borovszky Samu (szerk.) 1906. Pozsony vármegye. Pozsony sz. kir. város, Nagyszombat, Bazin, Modor és Szentgyörgy r. t. városok. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság.

Bozóky Endre 1895. A pozsonyi állami főreáliskola története 1850–1893. Pozsony, Eder István könyvnyomdája.

Buday, Peter 2015. Posledné dni „Schüttkasten.” http://www.bratislavskerozky.sk/sk/Cerstve-rozky/Historia/Posledne-dni-Schuttkasten-.html

Buzinkay Péter 2008. Főpapi műgyűjtők a modern kor hajnalán (1895–1924). Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 20. évf. 1–2. sz. 43–62. p.

Buzinkay Péter. é. n. A magyar múlt őrzői – Spitzer Mór (1849–1919) pozsony-széleskúti földbirtokos „régészeti és néprajzi múzeuma.ˮ http://web.axelero.hu/kesz/jel/01_10/szemle2.htm

Buzinkayová, Anna 1999. Archív mesta Bratislavy–história a súčasnosť. Bratislava, 11. évf. 67–79. p.

Ciulisová, Ingrid 2007. Acquired and dispersed. The collections of Grazioso Enea Lanfranconi and Baron Karl Kuffner. In: ARS, 40. évf. 1. sz. 53–66. p.

Ciulisová, Ingrid 2014. Men of Taste : Essays on Art Collecting in East-Central Europe. Bratislava, Veda.

Ellenbogen, Jozef 1867. Zur Erinnerung an die feierliche Consecration des neu errichteten Hochaltars im restaurirtem Sanctuarium, des Krönungsdomes in Pressburg. Pressburg, Druck von Alois Schreiber.

(Ellenbogen József) 1869a. Archaeologiai Értesítő, 1. évf. 7. sz. 147. p.

(Ellenbogen József pozsonyi reáltanár levele Rómer Flórisnak) 1869b. Archaeologiai Értesítő, 1. évf. 10. sz. 210. p.

Faust, Ovídius 1927. Vývoj kultúrnych inštitúcií mesta Bratislavy. Bratislava, Župa Bratislavská, 129–133. p.

Faust, Ovídius (szerk.) 1934. Museum Civitatis Bratislavensis. Muzeum mesta Bratislavy. Das Stadtmuseum in Bratislava. Bratislava, Slovenská Grafia.

Faust, Ovídius–Fuzák, Ľudo 1968. Z histórie Mestského múzea v Bratislave. In Kalesný, František (szerk.): 100 rokov Mestského múzea v Bratislave 1868–1968. Bratislava, Mestské múzeum v Bratislave, 14–46. p.

Feigler Ferenc 1907. A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület múzeumának ötvenéves múltja. In Fischer Jakab–Ortvay Tivadar–Polikeit Károly (szerk.): 1856–1906. Emlékmű a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából. Pozsony, Az egyesület kiadása, 75–94. p.

Fiala, Anton 1995. Vývoj numizmatickej zbierky Mestského múzea v Bratislave v rokoch 1868–1918. Múzeum, 40. évf. 4. sz. 16–18. p.

Fischer Jakab 1907. A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület története 1856–1906. In Fischer Jakab–Ortvay Tivadar–Polikeit Károly (szerk.): 1856–1906. Emlékmű a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából. Pozsony, Az egyesület kiadása, 1–74. p.

Forster Gyula 1906. Magyarország műemlékei. A műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma. 2. kötet, Budapest, Hornyánszky Viktor császári és királyi udvari könyvnyomdája /A Műemlékek Orsz. Bizottságának kiadványai/.

Francová, Zuzana (szerk.) 2008a. 140 rokov Múzeum mesta Bratislavy 1868–2008. Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy.

Francová, Zuzana 2008b. História múzea. In Francová, Zuzana (szerk.): 140 rokov Múzeum mesta Bratislavy 1868–2008. Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy, 13–17. p.

Francová, Zuzana 2008c. Staršie dejiny. In Francová, Zuzana (szerk.): 140 rokov Múzeum mesta Bratislavy 1868–2008. Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy, 65–83. p.

Francová, Zuzana 2008d. Zbierkový fond starších dejín v Múzeu mesta Bratislavy (Analýza). Bratislava, 20. évf. 84–121. p.

Francová, Zuzana 2010. Za PhDr. Šimonom Jančom (1932–2010). Bratislava, 22. évf. 275–278. p.

Francová, Zuzana–Horňáková, Mária–Nožička, Jaromír 2011. Reštaurovanie cechových pamiatok zo zbierok Múzea mesta Bratislavy. Bratislava, 23. évf. 212–216. p.

Francová, Zuzana (szerk.) 2012. Bratislava City Museum. History and Collections. Bratislava, Bratislava City Museum.

Francová, Zuzana 2015. Franz Floridus Rómer a Múzeum mesta Bratislavy. Bratislava, 27. évf. 119–137. p.

Francová, Zuzana–Urdová, Sylvia 2017a. Ján Batka (1845–1917) a Bratislava. Johann Batka (1845–1917) and Pressburg. Sprievodca k výstave Múzea mesta Bratislavy, Bratislava, Vydalo Múzeum mesta Bratislavy.

Francová, Zuzana 2017b. Akvizície Múzea mesta Bratislavy v rokoch 1868–1918. In Syposová, Silvia (szerk.): Zbierky a zberatelia / Gyűjtők és gyűjtemények. Bratislava, Slovenské národné múzeum–Múzeum kultúry Maďarov na Slovensku/Szlovák Nemzeti Múzeum–A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, Občianske združenie Tradície a hodnoty– Hagyományok és Értékek Polgári Társulás, 34–52. p.

Gaučík István 2015. Zabudnutá archívna pozostalosť Flórisa Rómera v Bratislave. Bratislava, 27. évf. 139–156. p.

Gaučík István 2016. Míľniky zo života a vedeckej kariéry Tivadara Ortvaya. Bratislava, 28. évf. 7–48. p.

Gaučík István 2016. Ortvay Tivadar. A tudósok köztársaságának képviselője 2. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 18. évf. 4. sz. 111–134. p.

Gaučík István 2017. A Pozsonyi Városi Múzeum látogatói 1874–1912 között. /Megjelenés előtt, Musaeum Hungaricum/.

Gaučík István 2018. Múzeum ako symbol autonómie a mecenášstva meštianstva a lojality k Uhorsku (1868–1918). In Hupko, Daniel (szerk.): Vo víre dejín. Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy, 20–66. p.

Gregorová, Anna 1988. Múzeá a múzejníctvo. Martin, Matica slovenská.

György Aladár 1886a. Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. 1. kötet, Budapest, Az Athenaeum R. T. Könyvnyomdája.

György Aladár 1886b. Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. 2. kötet, Budapest, Az Athenaeum R. T. Könyvnyomdája.

Győrik Márton 1896. A Schimko-féle éremgyűjtemény (Schimkoianum). In Markusovszky Sámuel (szerk.): A pozsonyi ágost. hitv. evang. lyceum története kapcsolatban a pozsonyi ág. hitv. evang. egyház multjával. Pozsony, Wigand F. K. könyvnyomdája, 609–618. p.

Habáň, Pavol 2008. Historické militárie. In Francová, Zuzana (szerk.): 140 rokov Múzeum mesta Bratislavy 1868–2008. Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy, 85– 93. p.

Haľko, Jozef 2009. Donner Márton-szobra: fél évszázadon át a Dómon kívül. Magyar Sion, 3/45, 1. sz. 33–48. p.

Hampel József 1869. Vidéki muzeumok elrendezéséről. Archaeologiai Értesítő, 1. évf. 11. sz. 227– 230. p.

Henszlmann Imre 1880. Magyarország csúcs-íves stylű műemlékei. Győr, Pozsony, Sz. György, Bazin, Modor. 2. kötet, Budapest, Nyomatott a Magyar Királyi Egyetemi Könyvnyomdában.

Holčík, Štefan 2008. Ovídius Faust–životné osudy. Bratislava, 20. évf. 19–31. p.

Horváth Hilda 2007. Gróf Pálffy János műgyűjteménye. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Jančo, Šimon 1968. Predslov. In Kalesný, František (szerk.): 100 rokov Mestského múzea v Bratislave 1868–1968. Bratislava, Mestské múzeum v Bratislave, 5–6. p.

Jančo, Šimon 1968. Jubilujeme. In Kalesný, František (szerk.): 100 rokov Mestského múzea v Bratislave 1868–1968. Bratislava, Mestské múzeum v Bratislave, 7–12. p.

Jančo, Šimon 1988. Štvrťstoročie v službách najstaršej kultúrnej organizácie mesta Bratislavy. In Borovský, Štefan (szerk.): Mestské múzeum v Bratislave. 120 rokov. Bratislava, Mestské múzeum v Bratislave, 3–7. p.

Jelentés 1902. Jelentés a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének 1901. évi működéséről. [s. l.], [1902].

Jelentés 1904. Jelentés a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének 1903. évi tevékenységéről. Budapest, Az Athenaeum Irod. és Nyomdai R. T. Könyvnyomdája.

Jelentés 1905. Jelentés a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének 1904. évi működéséről. Budapest, Az Athenaeum Irod. és Nyomdai R. T. Könyvnyomdája.

Kalesný, František (szerk.) 1968. 100 rokov Mestského múzea v Bratislave 1868–1968. Bratislava, Mestské múzeum v Bratislave.

Kálmán, Július 1948. Stará radnica. č. 2, Bratislava, Kultúrny a informačný odbor NV v Bratislave, /Pamiatky Bratislavy/.

Kálmán, Július. 1950. Dóm. č. 4, Bratislava, Kultúrny a informačný odbor NV v Bratislave, /Pamiatky Bratislavy/.

Kálmán, Július 1968. Ovídius Faust. In Kalesný, František (szerk.): 100 rokov Mestského múzea v Bratislave 1868–1968. Bratislava, Mestské múzeum v Bratislave, 292–295. p.

Kivonat a m. tudom. Akademia archaeologiai bizottmányának 1868-diki dec. 1-jén a n. muzeumban tartott X. rendes ülésének jegyzőkönyvéből. 1868. Archaeologiai Értesítő, 1. évf. 3. sz. 45–47. p.

Könyöki József 1871. Ausgrabungen von Szántó. In Kanka, Karl–Gotthardt, Karl (szerk.): Verhandlungen des Vereins für Natur- und Heilkunde zu Presburg, Jahrgang 1869–1870, Neue Folge, I. Heft, Presburg, 75. p., 91. p.

Könyöki József 1877. Pozsonyvárosi régiségtár rövid ismertetése. Pozsony, Nischy Ferenc.

Könyöki József 1896. Pozsonyi Városi Múzeum. Archaeologiai Értesítő, 16. kötet, 254. p.

Könyöki József 1905. A középkori várak különös tekintettel Magyarországra. Budapest, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása.

Korek József 1988. A muzeológia alapjai. Budapest, Tankönyvkiadó.

Markusovszky Sámuel 1896. A pozsonyi ágost. hitv. evang. lyceum története kapcsolatban a pozsonyi ág. hitv. evang. egyház multjával. Pozsony, Wigand F. K. könyvnyomdája.

Mayerová, Alžbeta–Wagnerová, Olga (szerk.) 1933. Katalóg Múzea mesta Bratislavy. Bratislava, Mestské múzeum.

Mihalik József (szerk.) 1907. Jelentés a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének 1905. évi működéséről. Budapest, Stephanaeum Nyomda R. T.

Mihalik József (szerk.) 1908. Jelentés a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének 1907. évi tevékenységéről. Budapest, Stephaneum Nyomda R. T.

Mihalik József (szerk.) 1909. Jelentés a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének 1908. évi tevékenységéről. Budapest, Stephaneum Nyomda R. T.

Mihalik József (összeáll.) 1910. Jelentés a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének 1909. évi tevékenységéről. Budapest, Stephaneum Nyomda R. T.

Mihalik József (szerk.) 1911. Jelentés a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének 1910. évi működéséről. Budapest, Stephaneum Nyomda R. T.

Mihalik József (szerk.) 1913. Jelentés a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének 1912. évi tevékenységéről. Budapest, Kiadja a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége.

Mihalik, József (szerk.) 1914. Jelentés a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének 1913. évi tevékenységéről. Budapest, Kiadja a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége.

Mruškovič, Štefan–Darulová, Jolana–Kollár, Štefan 2005. Múzejníctvo, muzeológia a kultúrne dedičstvo. Banská Bystrica, Univerzita Mateja Bela v Banskej Bystrici, Fakulta humanitných vied.

Nachruf am Josef Könyöki 1900. Verhandlungen des Vereines für naturkunde zu Pressburg–A Pozsonyi Természettudományi Egylet Közleményei, 12. évf. 71–73. p.

Nagy Iván 1859. Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. 5. kötet, Pest, Kiadja Ráth Mór.

Obuchová, Viera 2004. Ondrejský cintorín. Bratislava, Albert Marenčin vydavateľstvo.

Ortvay Tivadar 1905. Pozsony város utcái és terei. Pozsony város története utca és térnevekben. Pozsony, Wigand F. K. Könyvnyomdája.

Pekařová, Katarína 2016. Korelácie medzi vedeckými spolkami a prešporskou meštianskou spoločnosťou. Na príklade Prešporského prírodovedného a lekárskeho spolku. Bratislava, 27. évf. 81–98. p.

Plachá, Veronika 2008. Zbierka archeologických nálezov v Múzeu mesta Bratislavy. Bratislava, 20. évf. 42–72. pp.

Ponori Thewrewk Emil 1916. Ponori Thewrewk József önéletrajza. Irodalomtörténeti Közlemények, 26. évf. 2. sz. 186–201. p.

(Pozsonyban) 1872. Archaeologiai Értesítő, 6. kötet, 10. sz. 262–268. p.

Pozsonyi múzeum 1903. Archaeologiai Értesítő, 23. kötet, 1. füzet, 1. sz. 92–94. p.

Prohászka Péter 2012a. Könyöki (Ellenbogen) József ásatásai a magyarádi őskori lelőhelyen. Gömörország, 13. évf. 3. sz. 67–71. p.

Prohászka Péter 2012b. A szentgyörgyi (Svätý Jur, SK) katolikus templom Könyöki József leírása és rajzai tükrében. Műemlékvédelem, 56. évf. 6. sz. 338–344. p.

Radisics Jenő 1910. Gróf Pálffy János műkincsei. Magyar Iparművészet, 13. évf. 3. sz. 101–127. p.

Rakovszky István 1862. Pozsonynak két régi egyháza. Magyar Tudományos Értekező, 1. évf. 2. sz. 136–157. p.

Rakovszky István 1865. Pozsony egyházai. Magyar Sion, 3. évf. 206–212. p.

Rómer Flóris 1865. Pozsony régészeti műemlékei. In Kornhuber, Andreas et al. Pozsony és környéke. Pozsony, Wigand F. K., 245–312. p.

Rómer Flóris 1868a. Első obsidian-eszközök Magyarországon. Archaeologiai Közlemények, 7. kötet, 2. sz. 161–166. p.

Rómer Flóris 1868b. A pozsonyi káptalan újabban talált egyházi ékszerei. Századok, 2. évf. 95–108. p.

Rómer Flóris 1868c. Archaeologiai mozgalmak. III. közlés. Archaeologiai Közlemények, 7. kötet, 2. sz. 213–224. p.

Rómer Flóris 1868d. Adalék a magyar régészeti irodalomhoz. Hatodik közlés. Archaeologiai Közlemények, 7. kötet, 2. sz. 199–212. p.

Rómer Flóris 1870. Régészeti mozgalom. Archaeologiai Értesítő, 4. évf. 2. sz. 43–44. p.

Rózsay József‒Kanka Károly‒Rómer Flóris (szerk.) 1866. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1865 Augusztus 28-tól Szeptember 2-ig Pozsonyban tartottt XI. nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai. Pozsony, Wigand Károly Frigyes.

Schönherr Gyula (szerk.) 1906. Jelentés a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének 1905. évi működéséről. Budapest, Az Athenaeum Irod. és Nyomdai R. T. könyvnyomdája.

Szinnyei József 2000. Magyar írók élete és munkái. [elektronikus dokumentum]. Budapest, Arcanum Adatbázis Kft., http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/c/c02938.htm

Šurdová, Monika 2008. Knižnica Ovídia Fausta v Múzeu mesta Bratislavy. Bratislava, 20. évf. 35–40. p.

Topoľská, Irena 1965. Mestské múzeum v Bratislave od roku 1868–1963. Bratislava, 1. kötet, 201–224. p.

Váliné Pogány Júlia 2000. Az örökség hagyományozása. Könyöki József műemlékfelmérései 1869–1890. Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal.

Versammlung am 7. März 1883.  1881–1883. A Pozsonyi Természettudományi és Orvosi Egylet Közleményei–Verhandlungen des Vereins für Natur- und Heilkunde zu Presburg, Új folyam, 5. füzet, Pozsony, Az egylet saját kiadása, 178–180. p.

Wagnerová, Olga 1939. Múzeum mesta Bratislavy. Bratislava, Vlastným nákladom.