„Ha az integráció teljes értékű, akkor akceptálni kell a másságot, a nyelvet, a kultúrát. Csak azért integrálódni, hogy megfeleljünk a többségi társadalom elképzeléseinek, hogy ne legyenek konfliktusok, az nem integráció. Ez önmagunk megtagadása.”
A kelet-közép-európai városok fejlődése jelentősen eltér a nyugat-európai városok fejlődésétől. A roma közösségek régóta állandó részét képezik a szlovák városoknak, de az egyes városokban az integrációjuk foka és minősége változó. Szlovákiában körülbelül a romák fele volt képes valamilyen szinten a társadalmi változásra és alkalmazkodni a többségi társdalomhoz. Ezek a romák integráltan élnek a városokban a helyi lakossággal. A másik része a roma kisebbségnek viszont izoláltan a város egyes részein, vagy a szélén, vagy a városok mellett él. Ezeket a közösségeket a szociális és etnikai izoláció jellemzi, amely egyes esetekben eltérő lehet. A roma közösségek ún. városi gettókat alakítottak ki, a város egészéhez hasonlítva kevésbé integráltak. Ezek között a gettókban élő romák között jellemzően magas a munkanélküliség, a kulturális elzártság, a város hivatalos életéből való kitaszítottság, az elmélyülő társadalmi izoláció, amely összefügg a többségi társadalom részéről való elutasítással. Ezeket a közösségeket a különböző mutatók szerint felosztották szegregáltra, szeparáltra, integrált-koncentráltra és integrált szóródottra. (Šuvada 2015, 13. p.)
E szerint az elnevezés szerint a szegregált romatelepülések önálló települési formákat alkotnak, amelyek egy bizonyos távolságra helyezkednek el a várostól. A szeparált elnevezésű települések a város szélén találhatók, s a várostól természetes vagy művileg kialakított kerítéssel vannak elválasztva. Az integrált romatelepülések azok, amelyek közvetlenül a városban fekszenek, s feloszthatók integrált-koncentráltra, ahol a roma lakosság koncentráltan él egy térségben és integrált szétszórtra, ahol a roma közösség szétszórva él a többségi közösségben. Ez a négyfajta roma településtípus létezik a szlovák szakterminológia szerint jelenleg az országban. (Šuvada 2015, 14–15. p.) A kutatáskor a konkrét mutatókat is meghatározták az egyes csoportokra, így például szegregáltnak azt a települést nyilvánították, amely a városon túl vagy annak a szélén volt, nem volt vízvezetéke, és az illegális lakhelyek száma magasabb volt 20%-nál. A szociológusok és több romakutató szerint is az adott település szegregáltságát vagy integráltságát nem térben kéne meghatározni, hanem a többség által a társadalomból való kirekesztettségük foka nagyságával. Ezt a jelenlegi terminológiát sokan negatívnak tartják, és igyekeznek finomabb elnevezési módokat találni.
Jelenleg problémát okoz Szlovákiában a romák belső migrációja, ahol a helyi polgármesterek ezeket nem hajlandók számon tartani. A migrációk néha csak szezonálisak, megélhetéshez köthetők. Az emberek nem jelentkeznek ideiglenes lakhelyre, ennek ellenére hosszú ideig az állandó lakhelyükön kívül élnek. A hivatalos szervek gyakran szemet hunynak e felett. Körülbelül 24 800 roma lakos él az állandó lakcímén kívül. (Matlovičová–Matlovič–Mušinka–Židová 2012, 77. p.)
A város nem homogén egység, hanem gyakran diametrálisan különböző szegmensekből tevődik össze. A koncentrált roma lakosság a térségnek egy ilyen szegmensén él. A város e területei válnak a kutatás több szempontjából érdekessé. Ebben a munkában összehasonlítok két szegregált roma közösséget, egy nagyon fiatalt és Szlovákia területének egyik legrégebbi cigány közösségét.
A szlovák városokban a koncentrált roma közösségek létrejötte új keletű, a roma negyedek, az úgynevezett „panel” romagettók a legfiatalabbak. Ritka az olyan város, ahol nem 20. századi szocialista képződmény a koncentrált roma közösség. Egy ilyen különleges város Homonna, amelynek roma tábora, a Szirtalja a 19. századból való, bizonyítja ezt a tábor temetője, amely önálló roma temető, Közép-Európában is ritkaságszámba megy, tehát egy történelmi múlttal rendelkező roma táborról van szó.
A homonnai cigányok életéről 1728-ból van az első adat, amikor is egyetlen cigány élt a városban, úgynevezett Fedák. Az 1771-es Zemplén megyei cigányok összeírásánál két család homonnai származású volt, Csáky gróf és Van Dernáth grófnő szolgái voltak. Száz évvel később az 1893-as összeírásnál Homonnán már 168 cigány lakos élt, ez által Zemplén megyében az első helyre kerültek a cigány lakosság számát tekintve. 1900-ban a homonnai városi iratokból már cigány telep létezéséről vannak feljegyzések. (Bodorová, 2001, 4. p.) 1931-ben már 52 házról van feljegyzés, ezekben a házakban 249 személy lakott. A 30-as évek elején Homonnán az általános iskolába már néhány cigány család gyereke is járt. Ebben az időben Kassán, Léván és Homonnán önálló cigány iskolák működtek. (Bodorová, 2001, 6–10. p.) A homonnai iskolában körülbelül 90 gyerek tanult, 1945-ben egy fabarakkot építettek az iskola számára, ahol két osztály működött. Létezett egy kör a felnőtt, roma írástudatlan lakosok számára is, ahol az alapokat sajátíthatták el; írásból, olvasásból és számolásból. (Horváthová 1964, 101. p.)
A második világháború után a Szirtalja roma táborban tífusz ütötte fel a fejét. 1954-ben a Csehszlovák Vöröskereszt „megbízott” személyeket küldött, akik a mentálhigiéniára tanították a roma tábor lakosait. Ez után állandó céllá vált a tábor likvidálása. Számos, a tábort sújtó járvány ellenére jelenleg is az egyik legnagyobb tömbben élő cigány közösségnek számít Szlovákiában.
A szocialista időszak alatt az 50-es, 60-as és a 70-es években igyekeztek megszüntetni az egész tábort, ami majdnem sikerült is. Szirtalja felnőtt lakosságának a többségét megpróbálták átköltöztetni Csehországba. A kelet-szlovákiai romákat České Budějovicére telepítették, főleg Szirtalja táborból, Csernőből, a Kassa melletti Miszlókáról, Iglóról, Poprádról és Liptószentmiklósról. České Budějovicén 1950-ben 110 roma élt a városban, főleg ideiglenes barakkokban. A roma lakosok száma az 50-es évek végére 341 főre duzzadt a városban, ez a mag itt is maradt. (Davidová 1995, 245. p.)
Ez volt a módszer a romakérdés megoldására a szocialista időkben. A Szirtalja tábor ebben az időben „kirakati helyként működött”, ez szimbolizálta a roma probléma sikeres megoldását. Ez alatt az időszak alatt számos külföldi delegáció és a média emberei megfordultak itt, hogy megnézzék a „csodát”, hiszen az intézkedéseknek köszönhetően jóformán likvidálták a tábort.
Csehország az egyezség ellenére tiltakozott az ilyen fokú áttelepítések miatt, egyebek között azért is, mert észrevehetővé vált, hogy egy áttelepített zárt közösséget nem tudják a saját társadalmukba integrálni. Ennek ellenére még a 80-as években is próbálkoztak ezzel a módszerrel. Az áttelepített roma lakosság többszörösen hátrányos helyzetbe került, nem beszélte a cseh nyelvet, sem a szlovák nyelvet, és a megszokott környezetből egy teljesen új, számára életidegen közösségbe került. Többségük ezért visszajött Homonnára, azt itt levő legnagyobb vegyi üzemben, a Chemlonban dolgoztak, az itt dolgozó 6000 munkás 90 százaléka roma származású volt. A szocialista időkben megpróbálták kulturálisan és szociálisan is integrálni őket.[1]
Már a tábor teljes megszűnéséről beszéltek, amikor is 1989-ben társadalmi változás történt, és ez magával hozta Szirtalja lakosságának többszörös növekedését. Jelenleg Felső-Zemplén területének legnagyobb roma tábora.
A tábor észak–dél irányban 300 méter hosszú, kelet–nyugat irányban 200 méter széles, két nemzeti park határolja, az egyik a Nemzeti Természetvédelmi Terület, a Homonnai Sólyom és a Nemzeti Természetvédelmi Terület Homonna. A tábor területén egy patak folyik keresztül. A terület fő tengelyét Peticse, Helmecke, Kisortovány irányába vezető út adja meg. Négy bérház, számos családi ház, apró kunyhó és lakókocsi alkotja a tábort. A családi házak a tábor legszélén terülnek el, némelyik egész villa nagyságú, aranyozott oroszlán védi a bejáratot, itt laknak a módosabb romák, akik vagy külföldről jöttek haza, vagy itthon gazdagodtak meg, például uzsorából. Közeledve a tábor központjába, egyre kisebbek és kisebbek lesznek a házak. Többségük már csak összetákolt putri és lakókocsi. Maguk a táborlakók is szegregálják egymást, a beköltözöttek a kisebb családi házakban és bérlakásokban laknak, míg az őslakosok, akiknek a felmenői is mindig itt éltek, putrikban és lakókocsikban élnek. Ők a roma nyelv szerint a degesek, a tisztátlanok, mivel a felmenőik kutya- és lóhúst is ettek. A bérlakásokba be van vezetve a víz, és eredetileg a csatornázás is meg volt oldva, de jelenleg már felújításra szorul; némelyik lakásnak nincs ajtaja, de tv-antennája már mindenkinek van. Ez minden koncentrált cigány lakóközösségre jellemző. A két bérház között fatartók vannak, és itt parkolnak az autóikkal, ezért a vajda egy behajtani tilos táblát tétetett ki, hogy a mentőautók adott esetben bejöhessenek. Az infrastruktúra nincs megoldva, a mellékutcák nincsenek lebetonozva, csak a telepen keresztül haladó főút és a főbb épületekhez vezető út betonozott. A kommunális hulladék elvitele nincs megoldva. A lakásokba nem szívesen, de azért beengedtek. Az eredetileg felépített bérház néhány lakását módosították, nagyobb tereket alakítottak ki, s nem mindegyikük számára volt fontos, hogy a konyha nagy legyen, vagy több szobás legyen az adott lakás. A tábor lakosságát a vajda irányítja, irodája a tábor központjában található, mögötte pedig a közösségi központ van. Saját intézményeik léteznek: iskola, óvoda, élelmiszerüzlet, kocsma. A kormány által támogatott egyházi vonal, az Apostoli Egyház végez missziókat náluk. Dinamikusan fejlődik az egyházuk, pozitív hatással van az itteni közösségre. Az egyik legnagyobb kívánságuk egy közösségi háznak az építése volt, ahol az egyházi tagok összegyűlhettek volna. A tábor lakóinak a másik csoportja a halottasházat tartotta fontosnak, mivel a temető a legközelebbi lakástól is több mint egy kilométerre fekszik. A temető Közép-Európában is egyedülálló cigány temetőnek számít, a régi sírjai miatt. A lakosság nagy csalódására a tábor közepén felépítettek egy kintről halottasháznak tűnő templomot. Infrastruktúrája nincs megoldva, a víz nincs bevezetve, nincs fűtés, nincs WC, a csatornázás sincs megoldva, és a belső tér sincs kialakítva. Az emberek maguk sem értik, hogy miért épült. Ez a kormány „ajándéka”, halottasháznak nem felel meg, s templomi funkcióját sem tudja ellátni. Közösségi házra lett volna szükségük, nem templomra, mivel a megszokottól eltérő egyházi életet élnek. Ez a beruházás nem egyedi eset a roma településeken. Élő példa arra, hogy nem értik meg őket, s a tervek, a jóindulatú segítség ellenére is félresiklanak. Véleményem szerint ebben az esetben a „jóindulat” megkérdőjelezhető, mert két funkciót szerettek volna egy épülettel letudni, amelyre az Uniótól kapták az anyagi támogatást. Az ennyire rosszul kivitelezett tervek is csak kölcsönösen erősítik a konfliktusokat és a roma közösség negatív megítélését. Hiszen a közmédiában egy sikeres pályázatról és fejlesztésről nyilatkoznak, míg a valóságban egy rosszul kivitelezett tervről van szó. A roma és nem roma lakosság közti ellentétet szítja az a tény, hogy a roma lakosok a telepről a helyi közlekedést igénybe veszik, így a Peticse, Helmecke és Kisortovány felé utazók nem férnek fel a helyi járatokra. Ezek turisták által látogatott terültek, s így akinek nincs más közlekedési eszköze, az nehezen tudja megközelíteni az adott területeket.[2] A megoldást egyértelműen a sűrűbb helyi közlekedés jelentené.
A város felé körülbelül 30 méterre a teleptől már nem cigányok által lakott lakóövezet található, amelynek kilátása a telepre esik. Egyértelmű, hogy ez is egy újabb ütközőpont a roma és a többségi etnikum között, mert ezeknek a lakásoknak az értéke csökkent. A Peticse felé vezető úton körülbelül 1,5 km-re a teleptől található a Szociális Szolgáltatások Háza, ahol mentálisan zavart gyerekeket és fiatalokat kezelnek, 0,5 km-re tovább az erdőben pedig szanatórium van a tbc-sek számára, amely nem tölti be a funkcióját, mert jelenleg rehabilitációs központként működik a kábítószeresek számára.
A telep jelenlegi lakossága szlovák cigánynak vallja magát, és csak egy kis része szlováknak. A Homonna városából kitelepített, közüzemi díjakat nem fizető romákat is a táborba költöztették. Ezenkívül külföldről is hazaköltözött néhány család, ezek a hatások is nagyban elősegítették a tábor lakóinak az identitásváltását. Ez alatt azt értem, hogy a beköltözések előtt mindenki romának vallotta magát, és később ez módosult szlovák romára. Az identitásváltás ellenére nyelvi módosulás nem történt, mert egymás közt szinte kizárólag a helyi kelet-szlovákiai roma nyelvjárást használják, nagyon büszkék a roma kultúrájukra, többségük hagyományos öltözéket visel. Működik a hagyományőrző néptánccsoport, amelynek a kicsiktől a felnőttekig mindenki a tagja lehet. Az iskolájuk kétnyelvű, az épületen belül roma szimbólumok vannak elhelyezve, ezzel is erősítve az identitástudatukat. A temetőben található sírok különlegessége, hogy a fejfán a feliratok a megszokottól eltérően az ellenkező oldalon vannak. A helyi roma lakosság referendumban kérte, hogy Szirtalja közigazgatásilag önálló legyen, s ne tartozzék Homonnához. Ez nem valósult meg.
A gömöri régióban bizonyított adatok szerint a roma lakosság a 16. században telepedett le. (Šuvada 2015, 13. p.) Ebben a régióban a cigányok főleg az egyes uradalmakban és falukban éltek, vezetőjük a vajda volt, akit az adott földesúr erősített meg a hivatalában. A Rimaszombat környékén használt különböző dűlők elnevezései is bizonyítják, hogy régóta itt élnek – Cigány-völgy, Cigány-erdő stb. (Bodorová 2001, 14. p.) Az 1770–1774-es felmérések szerint ennek a régiónak a romái főleg lovakkal kereskedtek. Az 1776-os összeírás szerint Gömör vármegyében 275 cigány család élt, ez összesen 1116 személyt jelentett. A vármegye adatai szerint a cigány családok alacsony életszínvonalon éltek, főleg a faluk határaiban laktak putriban, 29 család pedig sátorban, családi házban csak nagyon kevés család élt. (Horváthová 1964, 120–122. p.) A ruhaviseletükkel azonban alkalmazkodtak a többségi társadalomhoz, csak körülbelül 25%-uk öltözködött hagyományosan. Az 1785-ös vármegyei jelentés szerint 20 cigány gyerek járt iskolába és a többségük szolgálóként dolgozott, vagy nevelésre volt kiadva családokhoz. (Horváthová 1964, 200. p.) 1785-ben Rimaszombatban 9 roma család élt és 7 roma gyerek járt iskolába, akiknek vezetékneve Bari, Csonka és Oláh volt. (Bodorová 2001, 60. p.) A gömöri régió legismertebb roma származású személyei a két zenész, Czinka Panna és Barna Mihály volt, ők a 18. századi Magyarország legismertebb cigányzenészei közé tartoztak. Rimaszombatban a 19. században Borzó nevű cigányprímás élt, eltemetve is a helyi rimaszombati temetőben van, rajta kívül Rimaszombatban működött Dombi Márton, aki magának Ferenc Józsefnek is zenélt. A 19. századi írásos adatok bizonyítják, hogy Rimaszombat és Tamásfala közt létezett egy vajda által vezetett cigány telep, amelynek a lakói a városban szolgáltak és a várostól bérelték a földet, ahol éltek. 1893-ban Gömör-Kishont vármegyében a mai Szlovákia területén élő cigány lakosságnak a 15%-a lakott. 1929–1931 között három oláhcigány család telepedett le Rimaszombattól nem messze. A rimaszombati adatok szerint a vándorló életmódot folytató cigány családok főleg vasgyűjtéssel, csontgyűjtéssel foglalkoztak. Közülük sok volt a kovács, a Rimaszombatban élő nem cigány kézművesek panaszkodtak rájuk, mert ők olcsóbban dolgoztak. (Šuvada 2015, 13. p.)
Rimaszombat vásárváros volt és ezáltal sok oláhcigány megfordult a városban. Az utolsó vándorcigányok a 20. század 60-as éveiben telepedtek le itt. Gömör volt az utolsó olyan régiója Szlovákiának, ahol a 20. század 50-es éveiben még néhány roma család félig vagy teljesen földbe vájt kunyhóban élt. (Bodorová 2001, 61–69. p.) 1957-ben tífusz tört ki Rimaszombatban. A feljegyzések szerint 1945–1967-ig a városban és környékén magas volt a bűnözés. (Jurová 2008, 142. p.) A vándorcigányok kötelező letelepedéséről szóló törvény 1958-ban lépett életbe, s Rimaszombat környékére nagyon sok oláh-, lovári cigány telepedett le, akik azelőtt főleg lókereskedelemmel foglalkoztak. A város nem tudott számukra adekvát lakóhelyeket biztosítani, és így továbbra is a saját ekhós szekereikben laktak; azonkívül a Sereg nevű telepen romungrók éltek, akik már régebben letelepedtek. A Rimaszombathoz tartozó Tamásfalán sok roma zenész család élt. A 70-es évek társadalmi kulturális integrációs elképzelése szerint a romaproblémát gyors tempóban akarták megoldani, ezért házakat építettek, munkahelyeket biztosítottak számukra, és bőkezű szociális juttatásokban részesültek a nem dolgozók. Az elképzelés lényege a „kunyhók” felszámolása volt. Nyomást gyakoroltak a roma családokra, telepeiket felszámolták, és beköltöztették őket az újonnan épített panellakásokba. Ekkor jött létre a Dúsa úti lakótelep Rimaszombatban. Az eredeti városfejlesztési tervek szerint ezek a luxus állami lakások orvosok számára készültek, de mivel itt eredetileg mocsár volt, ők nem voltak hajlandók beköltözni. Ezzel egy időben felszámolták a Sereg nevű roma telepet, lakóit beköltöztették ezekbe a lakásokba. Négy lakást 1975-ben magyar ajkú roma család kapott itt. Öt évvel később oláhcigányok költöztek a többi lakásba. A Dúsa úti lakótelepen a vajda funkciója továbbra is érvényben maradt, de hozzá csak a lovári cigányok tartoztak. A közmédia a 90-es években a romák sikertelen asszimilációjára emlékeztetett a Dúsa úti lakótelep bemutatásával; „Már pár hónappal az új lakásokba való beköltözésük után a lakásokat és a közös helyiségeket amortizálták, leépítették. Később a lakáshivatal kijavította és felújította, amit lehetett, de minden újra megismétlődött. A Dúsa úti lakótelep, a „fekete város” Rimaszombat szégyene lett, s a nem cigány lakosság számára teher és félelmet keltő hellyé vált.” (Lom 1992, 10–11. p.)
Jelenleg a telep a várostól szeparált részen fekszik, bár közigazgatásilag Rimaszombathoz tartozik. A telepen szinte kizárólagosan magyar ajkú romák élnek. A Dúsa úti lakótelep egész Közép-Szlovákiában a legnagyobb koncentrált roma közösség. A város délnyugati részén terül el, körülbelül 1 km-re a városhatártól. Ez a távolság a bizonyítéka annak, hogy a telep nem integrált része a városnak, hiszen egy mező választja el tőle, és szociálisan a leghátrányosabb része Rimaszombatnak. Az ellentétét képezi Akasztóhegynek, ahol a luxusnegyed van, s az északi részén fekszik a városnak. A telep szembetűnően leromlott állapotban van. A kultúrházból, amely a telep elején állt, már csak az oszlopok maradtak meg. Rögtön mellette van a szociális munkásoknak a központja és az egészségügyi központ. Az egész telep hat bérházból áll, amelyből öt négyszintes, a hatodik ötszintes. A telep elején egy épületben élelmiszert árulnak, és ugyanebben az épületben található a kocsma is. A telep déli határa Méhi-patak, amelyben gyakran mosnak. Az iskola is a telep déli részén van. Közvetlenül az általános iskola mellett van egy nyilvános vízcsap, amely az egyetlen lehetősége az ötödik lakóház közösségének, hogy ivóvízhez jusson. Különlegessége ennek a telepnek, hogy a cigányok két csoportja lakja: a romungrók és az oláhcigányok. Az oláhcigányok a 20. század közepén még vándoréletmódot folytattak. A két csoport különbözik egymástól, s gyakori köztük a feszültség és az ebből adódó konfliktus. A szociális gondozók szerint a telep etnikai összetétele a következő: 75% magyar ajkú roma, 15% oláhcigány és 10% szlovák roma. A lovári nyelvet csak az oláhcigányok beszélik. (Jurová 2008, 142. p.) A magyar romák csak magyarul beszélnek. A helyi szociális dolgozó asszisztense szerint, aki a telepen él és saját statisztikai adatokkal rendelkezik, az összetétel egy kicsit más. Szerinte a Dúsa úti lakótelepen 60%-ban él magyar ajkú roma, akik végképp nem beszélik a cigány nyelvet; 35%-ban élnek oláhcigányok, akik a lovárit beszélik, és körülbelül 5% a szlovák romungrók száma, akik szlovákul beszélnek. Annak ellenére, hogy számbelileg az oláhcigányok vannak kisebbségben, ők a telep „hangadói”. Ezen a telepen is nagyon sok olyan ember él, akinek itt nincs állandó lakhelye, néhány személy pedig magyar állampolgár. Körülbelül 1200 ember lakja a telepet, és nagyjából 1000 főnek van állandó lakhelye. A 150 lakásban 206 család él. A lakások 50 százalékában három generáció él együtt. Létezik olyan lakás is, ahol 17 személy lakik együtt, s abból 11 gyerek. Az itt élő szociális munkás segítője szerint körülbelül 31 gyerek születik egy évben. A Dúsa úti lakótelepen élők nem keverednek más helyről származó cigányokkal. Rimaszombatnak Tamásfala nevű részén él nagyobb cigány közösség. A telep lakásai egy-, kettő-, három- és négyszobásak. Ezen a telepen csak bérházak vannak, az egyetlen nem hivatalosan felépített „épület” egy fáskamra. A telepen alsó tagozatos az általános iskola, és magyar tannyelvű. Az iskola bővítésre szorul, mivel csak három tanterem felel meg a normáknak, a többi helyiség szűk a tanításhoz. Vannak osztályok, amelyek a folyosón kaptak helyet. Az iskolát és az óvodát 188 gyerek látogatja, már képtelenek többet befogadni, de a demográfiai adatok azt az előrejelzést adják, hogy számuk növekedni fog. Az iskolában nyolc tanár, egy speciális pedagógiát végzett szlovák igazgatónő, egy nevelőnő, két óvónő, egy gondnok és két asszisztens dolgozik.[3] Az igazgatónő szerint az iskolának sürgősen bővülnie kell, akár konténertantermekkel is.[4] A jelenlegi roma kormánybiztos célul tűzte ki, hogy minden gyerek óvodába és iskolába járjon, egyebek közt ezért is fontos a roma telepeken az óvodák, iskolák bővítése. Dél-Szlovákia egész területén nagy a munkanélküliség, Rimaszombatra és környékére ez fokozottan érvényes, még a többségi társadalomba tartozó lakosoknak sincs munkahelye. Ennek következménye a lakásmaffia és az uzsora megjelenése a telepen. Az összes lakótelepi épület magánkézben van, a város, Rimaszombat mind a hat bérházat eladta. Régebben a telepről Németországba jártak dolgozni, főleg zenélni, de most már ez a lehetőség is beszűkült.
A régi és az új roma telep is szinte ugyanazokkal a problémákkal küszködik, annak ellenére, hogy az új lakótelep erőszakosan lett kialakítva. Mind a két telepen megmutatkozik a cigány és a többségi társadalom közti ellentét. Az ellentéthez nagyban hozzájárul a közmédia, amely az igazságot előszeretettel elferdítve mutatja be. Erre jó példa a Szirtalja táborban felépített templom/halottasház, amelyet nagyszabású beruházásként mutattak be, ugyanakkor a tábor lakói számára csak egy újabb csalódás. Ők csalódnak a kormányban, a lakosság meg zúgolódik, hogy újabb közpénzeket áldoznak a telepre. A Dúsa úti lakótelep problémáihoz is negatívan áll a rimaszombati közösség, mondván: „minek újítani a lakásokat, épületeket, ha úgyis tönkreteszik, lelakják.” Egyértelmű, hogy az erőszakos integráció nem hozhat eredményt, s ami a többségi társadalomnak luxuslakást jelent, nem biztos, hogy a kisebbségnek is azt jelenti, hiszen más életformához voltak szokva, és nem ők az egyetlen népcsoport a világon, amely ilyen nehézségekkel küszködik.[5] Véleményem szerint annak ellenére, hogy a kormány nem szeretné gettósítani a telepeket, tapasztalatom alapján minden egyes tevékenységük vagy megoldásuk oda vezet, vagy azt segíti elő. A Luník IX. kassai roma lakótelep is egy új beruházás előtt áll: a cél „felújítani a lakásokat és csökkenteni az itt lakók számát”. De már ennél az új stratégiai programnál is látszik, hogy csak megismétlik a múltbeli hibákat.
Irodalom
Atlas rómskych komunít na Slovensku 2013. https://www.minv.sk/?atlas_2013
Bindorffer Györgyi 2013. Identitás és közösségi intézmények: az informális családi és a formális politikai tér szerepe a roma identitás alakulásában. In Fedinec Csilla–Ilyés Zoltán–Simon Attila–Vizi Balázs: A közép-európaiság dicsérete és kritikája. Pozsony, Kalligram, 340–364. p.
Bodorová, Oľga 2001. Ľudová architektúra a spôsob bývania Rómov v Gemeri-Malohonte. Rimavská Sobota, Ex print, 1–69. p.
Davidová, Eva 1995. Cesty Romů – Romano drom 1945–1990. Změny v postavení a způsobu života Romů v Čechách, na Moravě a na Slovensku. Olomouc, Univerzita Palackého.
Dupcsik Csaba 2009. A magyarországi cigányság története. Budapest, Osiris.
Horváthová, Emília 1964. Cigáni na Slovensku. Bratislava, Vydavateľstvo SAV.
Jurová, Anna 2008. Historický vývoj rómskych osád na Slovensku a problematika vlastníckych vzťahov k pôde. In Hirt, Tomáš–Jakoubek, Marek: Rómske osady na východnom Slovensku z hľadiska terénneho antropologického výskumu. Bratislava, Nadácia otvorenej spoločnosti–Open Society Foundation, 111–175. p.
Lom, Ján 1992. O nevšednom experimente na jednom rómskom sídlisku. Obecné noviny, 2. 10–11. p.
Majtényi Balázs 2003. Mit ér a nemzetközi szabályozás? A roma kisebbséget érintő nemzetközi és közösségi jogi szabályozás. In Majtényi Balázs: Merre visz az út? A romák politikai és emberi jogai a változó világban. Budapest, Lucidus, 9–52. p.
Majtényi Balázs–Vizi Balázs 2005. Európa kisebbsége – A roma kisebbség a nemzetközi dokumentumokban. Budapest, Gondolat.
Matlovičová, Kvetoslava–Matlovič, René–Mušinka, Alexander–Židová, Anna 2012. Rómovia na Slovensku. Základné charakteristiky Rómskej populácie na Slovensku s dôrazom na priestorové aspekty ich diferenciácie. In Pénzes, János–Radics, Zsolt (Eds.): Roma population on the peripheries of the Visegrad countries. Spatial trends and social challenges. Debrecen, 77–104. p.
Šuvada, Martin 2015. Rómovia v slovenských mestách. Bratislava, POMS.