Simon Attila (szerk.): Csak álltunk és sírtunk. Az első bécsi döntés napjai a kortársak szemével

Előszó

A korabeli tudósításokat olvasva nem lehet kétségünk afelől, hogy az első bécsi döntés és a Felvidék déli sávjának Magyarországhoz csatolása az ott élő magyarok számára talán életük legboldogabb pillanatai közé tartozott. A visszacsatolás (hiszen mi, magyarok így nevezzük meg ezt az eseményt) főszereplői, vagyis maguk a visszacsatolt magyarok és szlovákok (akik persze korántsem voltak oly boldogok) azonban sohasem beszéltek túl sokat arról, mit is éltek át azokban a napokban. Akkor és azt követően néhány évig ez fölöslegesnek tűnt, hiszen mindenki tudta, mi történt, később pedig a nemzetállamot, majd szocializmust építő Csehszlovákiában nem volt ajánlatos a bécsi döntés napjait – különösen nem pozitív tónusban – emlegetni. Így a ’38-as történetek nem lettek papírra vetve, nem lettek elmondva és áthagyományozva a következő generációk számára. Mindennek következtében a Felvidék visszacsatolásának nincs túl gazdag memoárirodalma, legalábbis kevés az ismert napló, kevés a visszaemlékezés, alig rendelkezünk ezekre a napokra vonatkozó lejegyzett szubjektív vallomással.

Ez a hiány is közrejátszik abban, hogy ugyan jól ismerjük a bécsi Belvedere palotában 1938. november 2-án Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter által aláírt bécsi döntés diplomáciai hátterét, s tudjuk azt is, hogy Somorjától Királyhelmecig mindenütt díszkapukkal és virágokkal várta a lakosság a bevonuló honvédséget, ám arról, hogyan teltek ezek a napok a korabeli Dél-Szlovákiában, mit éltek át az ott élő magyarok és szlovákok, vagyis milyenek voltak a bécsi döntés időszakának mindennapjai, viszonylag kevés információval rendelkezünk.

Az első bécsi döntés és az érintett területek visszacsatolásának története mindig is a történettudomány érdeklődésének fókuszában állt, miközben a szlovák és a magyar historiográfia kezdeti éles ellentéte és sárdobálása mára lényegében kulturált vitává, s nemegyszer egymás érveinek kölcsönös elfogadásává szelídült. A magyar és szlovák hangsúlyok azonban továbbra is máshová kerülnek, mint ahogyan a mindkét fél által többé-kevésbé azonosan leírt események értelmezése is eltér. A magyar történetírás alapvetően az események békés jellegét és az érintett térség lakosságának őszinte örömét hangsúlyozza ki, a szlovák fél viszont szívesen helyezi a hangsúlyt a nagyhatalmi (fasiszta) háttérre és a bécsi döntés után addigi lakóhelyüket elhagyó szlovákok keserű sorsára.

Mindenesetre az első bécsi döntés szakirodalma az utolsó bő egy évtizedben számos alapművel bővült, amely munkák megjelenését két forrásgyűjtemény keretezi. Az első a Deák Ladislav szerkesztésében az új évezred első éveiben megjelenő háromkötetes kiadvány (Viedenská arbitráž. 2. november 1938. Dokumenty I–III. Matica slovenská, Martin, 2002–2005), amely az eseményeket fasiszta agresszióként láttatva, s a bécsi döntés által elszenvedett vélt vagy valós szlovák sérelmekre fókuszálva adja közzé a téma dokumentumait. A második pedig a bécsi döntés – Deákétól sokkal kiegyensúlyozottabb, bár kevésbé gazdag – magyar gyűjteménye (Szarka László – Sallai Gergely – Fedinec Csilla: Az első bécsi döntés okmánytára. Diplomáciai iratok 1938. augusztus – 1939. június. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2017). A két forrásgyűjtemény mellett az utóbbi években néhány fontos levéltári alapkutatásra épülő feldolgozás is megjelent. Így Sallai Gergelynek a bécsi döntés diplomáciai történetét és végrehajtását bemutató kötete („A határ megindul…” A csehszlovákiai magyar kisebbség és Magyarország kapcsolatai az 1938–1939. évi államhatár-változások tükrében. Kalligram, Budapest, 2009), valamint Simon Attila két könyve, az egyik elsősorban az érintett szlovákiai magyar lakosság szempontjaiból vizsgálja azoknak a bécsi döntést megelőző (Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2010), a másik az azt követő (Magyar idők a Felvidéken. Jaffa, Budapest, 2014) sorsát.

Az alábbi szövegek ismét egy újabb nézőpontot vonnak be a téma vizsgálatába: az eseményeket átélőknek, az utca emberének élményeit, tapasztalatait. Olyan forrásokat, amelyek rendkívüli óvatosságot igényelnek, hiszen egy-egy személy szubjektív élményei alapján hiba volna bármiféle általánosítás. Azok a részletek és érzelmi mozzanatok, amelyek ezekben a szövegekben megjelennek, mégis nélkülözhetetlen és pótolhatatlan adalékok a kutató számára. Nem mellékesen pedig az a személyesség, amely ezeken a szövegeken átüt, nem csupán olvasmányossá teszi ezeket, hanem egyben akár 80 év után is átélhetővé.

Bár a nagypolitika szempontjából az 1938-as év már január elsejétől feszültséggel volt teli, a magyarok által lakott Dél-Szlovákia lakossága a müncheni krízis utolsó napjaiban, 1938. szeptember második felétől kezdte a mindennapokban is érzékelni a változásokat. Nem csoda, hogy sok visszaemlékező a szeptember 23-án kihirdetett általános mozgósítás napjaitól fogva beszéli el a korabeli élményeit és tapasztalatait, hiszen a mozgósítás és az azzal összefüggő intézkedések mindenki életét befolyásolták: akit nem mozgósítottak, az lövészárkot ásott; a rádiókészülékek összeszedése és a szigorú előzetes sajtócenzúra ugyan nem minden család, de az elsötétítés már mindenki életét befolyásolta, mint ahogyan közös élmény volt a háború kirobbanásától való félelem is.

A szudétanémet területeket Németországnak juttató müncheni egyezmény ugyan elűzte a háború rémét, egyben azonban ráébresztette Dél-Szlovákia lakosságát arra, hogy a trianoni határok bármelyik pillanatban megváltozhatnak. Ez a felismerés vezette október első napjaiban az utcára a szlovákiai magyarokat, akik a padlásokon 20 évig pihenő nemzeti lobogókat elővéve és a nemzeti himnuszt énekelve követelték a határrevíziót. Nem csoda, hogy ezek az október elejei napok legalább olyan erős nyomot hagytak a felvidéki magyarok emlékezetében, mint a honvédcsapatok bevonulása.

A komáromi tárgyalások sikertelensége és a néhány napig tanácstalan hatalom erélyes intézkedései – amelyek következtében a demonstrációk megszűntek, és a piros-fehér-zöld színű lobogókat egy rövid időre ismét összegöngyölték – elbizonytalanították a lakosságot. Október közepétől a remény a reménytelenséggel, a lelkesedés az apátiával váltakozott. Ez a feszültség november másodikára a pattanásig fokozódott, hogy aztán – településenként különböző intenzitással – magyar örömujjongásba és szlovák sóhajokba torkolljon.

A szövegeken (akár a csehszlovák szerzőkén is) erősen átüt az az őszinte lelkesedés, ahogyan a felvidéki magyar lakosság a bécsi döntés kihirdetését, majd a magyar csapatok bevonulását fogadta. A döntés kihirdetése és a csehszlovák csapatok kivonulása közötti 3–7 nap azonban településenként eltérően telt, hiszen amíg egyes helyeken, például Kassán nem lehetett megakadályozni azt, hogy a tömegek az utcára tódulva ünnepeljék a hírt, volt település (Osgyán), ahol a katonai járőr az ünnepelni akaró tömegbe lőtt. Az átmenet napjaiban minden érintett településen a bevonulásra készült a lakosság, a különbség annyi volt, hogy egyes helyeken nyíltan ácsolhatták a díszkaput és gyakorolhatták a műsort, máshol pedig a házuk ablakai mögül kellett figyelniük az utolsó csehszlovák járőrök elvonulását.

A bevonulás nagyjából mindenütt hasonló koreográfia mellett zajlott le: központi szerepet kaptak benne a közhelyektől hemzsegő szónoklatok, a verseket szavaló iskolások, a honvédek lába elé virágokat szóró lányok és a könnyekkel a szemükben felsorakozó idős frontharcosok. És persze a mindent átitató öröm és meghatódottság, amibe csak itt-ott keveredtek disszonáns hangok és némi rácsodálkozás a bevonuló honvédség szegényes gépjárműparkjára és az új hatalom birtokosainak – a visszacsatolt területeken – szokatlannak tűnő viselkedésére.

A kortársak szemében, s azt gondolom, ez a szlovák lakosság egy jó részére is igaz volt, az első bécsi döntés és Szlovákia magyarok által lakott térségeinek (amit akkor még a szlovák közbeszéd is magyar vidéknek tartott) Magyarországhoz való (vissza)csatolása törvényszerű és elkerülhetetlen esemény volt, amely némiképp segített az 1918–20-ban kifordult világot helyrebillenteni. Igaz ez még akkor is, ha tudjuk, hogy az első bécsi döntés, amely elválaszthatatlan a jó egy hónappal korábbi müncheni egyezménytől, a náci Németország egész Európát veszélyeztető agresszív lépéseinek – Berlin szempontjából egyébként nem túl nagy jelentőségű – része volt. Az érintett magyar lakosság azonban nem Berlin, s nem az európai politika prizmáján keresztül látta és élte meg mindezt, hanem saját egyéni, családi, közösségi sorsának egyik meghatározó eseményeként, amely visszaadta neki a lehetőséget, hogy újra teljes értékű magyar életet éljen. Ezzel szemben az ott élő szlovákok számára a magyar honvédség bevonulása a Csehszlovákiában számukra biztosított nemzeti élethez képest bizonyára visszalépés volt.

Elsősorban olyan írásokat szerettünk volna besorolni, amelyek az eseményekkel egy időben vagy viszonylag kis idővel azt követően születtek, s nem bármiféle hivatalos véleményt, álláspontot, hanem egy-egy szemtanú szubjektív élményeit közvetítik. A közölt szövegek egy része most lát először nyomdafestéket, más részük viszont már korábban publikálásra került – igaz, általában olyan munkákban, amelyek ma nehezen hozzáférhetők. Itt közöljük elsőként például Borsos Mihály akkori galántai káplán emlékiratainak ide vonatkozó részét, vagy Vágovits Gyula érsekújvári munkájának egy részletét is. A korábban már közölt szövegek kategóriába tartozik könyvéből közölt részlet is.

A közölt szövegek többsége a ’38-as események magyar nézőpontját közvetíti, ami mellett szükségesnek láttuk annak a (cseh)szlovák nézőpontnak a felmutatását is, amely jelentősen eltér a magyarokétól, s a magyar honvédség bevonulását alapvetően megszállásként értelmezi. Ha eltekintünk a közéleti személyiségek szövegeitől, amelyek besorolásától tartózkodtunk, akkor elmondható, hogy az első bécsi döntés szlovák memoár- és naplóirodalma szintén szegényes. A honvédség bevonulását megelőző napokban vagy azt követően az arbitrázsterületet önként vagy kényszerűen elhagyó szlovák telepeseknek, tanítóknak stb. a szlovák hatóságok előtt tett vallomásai ugyan nagyszámúak, ám ezek sem jellegüknél fogva, sem pedig keletkezésük körülményei okán (ezek a vallomások kizárólag azzal a céllal születtek, hogy a szlovákokon elkövetett vélt vagy valós sérelmeket dokumentálják, miközben az események egyéb aspektusait teljesen mellőzik) nem illenek be a válogatásunkba. Bekerült viszont olyan (cseh)szlovák forrás, például Ladislav Vláčilé, amely Kassa korabeli napjait mutatja be, s kapcsolatba hozható a csehszlovák fegyveres erőkkel.

A közreadott írásokat olykor lerövidítve, ám a korabeli helyesírás szerint szöveghűen közöljük, csupán a gépelési hibákat javítottuk ki. Bár felvetődött, hogy a szövegeket lábjegyzetekkel egészítsük ki, ettől mégis eltekintettünk. Egyrészt azért, mivel nem szigorúan tudományos közlésről van szó, másrészt ezek az írások önmagukért beszélnek, azok számára pedig, akik szeretnének ennél mélyebben is a történések mögé látni, a fentebb felsorolt munkák bizonyára segítséget nyújtanak ebben.

80 év nem kevés, és ma már kevesen vannak közöttünk olyanok, akiknek személyes élményeik vannak 1938 őszéről, a „Felvidék visszacsatolásának” napjairól. Ezért is reméljük, hogy összeállításunk a fiatalabb generációk számára is segít felidézni azokat a kinek örömteli, kinek szomorú, ám minden érintett számára emlékezetes napokat.

Simon Attila

Földes György: Visszaemlékezések

Október másodikán búcsú volt Vajkán. Szomorú, muzsika nélküli búcsú. Mi is átmentünk Erzsike komaasszonyunkhoz (özv. Burián Pálné). Az ebéd jó volt, kacsapecsenye és társai, de a kedv annál nyomottabb.

Másnap, október 3-án reggel kitekintek az ablakon, Csintó Károly háza előtt egy biciklista körül csoportosul a nép. Mi van azon látnivaló?

Hát az, hogy a legény gomblyukában nagy piros-fehér-zöld kokárda virít. Álmodom, vagy a szemem csal? Ugyanezt gondolta mindenki, s egy perc alatt olyan csődület volt a legény körül, amilyet Bacsfa még nem látott. Mi az? Mi történt? Rohantam én is. Itt vannak a magyarok? Döntés történt a javunkra? Erre a legény nem tudott biztos választ adni. Alkalmasint, talán, lehet. De az biztos, hogy Somorjában mindenki kokárdát hord, s minden házon ott lobog az eddig rejtegetett nemzetiszínű zászló. Az utca tele ujjongó, Himnuszt, Boldogasszony Anyánkat, 32-es bakát éneklő néppel.

Az áldóját! Kapj föl vasparipádra, szerkesztő! Ebből olyan különkiadás lesz, olyan riporttal, amit kiollóznak Kolozsvártól Pittsburghig!

Volt vagy 25 méter nemzetiszínű pántlikám még a regruta-kalapomról. Összekaptam a markomba, s száguldottam 60 km-es sebességgel. Mikor túl voltam a csendőrtanyán, kieresztettem a szalagokat, hadd lobogjanak! Ahány kocsi, autó mellett elvágtattam, mind megállt. A legtöbbről harsány éljenzés hangzik. Tejfalu meglehetősen üres, de a házakon kint a zászló. Somorjában már nem veszem hasznát a biciklinek. Gyalog is alig férek el az utcán. A sok pántlikát már a kalapomba tűzetem úgy, mint mikor besoroztak. Megrohannak érte azok, akiknek készletfogytán már nem jutott a boltokban. Csókkal fizet érte a fehérnép, öleléssel a férfiak. Egész öklöző tudományomat össze kell szednem, hogy el ne veszítsem lábam alól a talajt, mert mindenáron föl akarnak emelni, hogy pajzson hordjanak, mint őseik egykor Árpád apánkat. A regrutaszalag új eszmetársulást szül, felhangzik a harci dal: Föl, föl vitézek a csatára!

Csatának egyelőre semmi nyoma. Nem látni csendőrt, elnyelte őket a föld. Nincs ellentmondás, egy szív, egy lélek mindenki. De egy lelket sem találok, akivel egy okos szót válthatnék arról, tulajdonképpen mit jelentsen ez, mi történt. A tömeg sodor magával, mert egyéni menésről szó sem lehet. Odasodródom a járási hivatal elé. Az emeleti ablakból kiszól rám Koncsek szolgabíró:

Gyurka, kérlek, gyere föl hozzám, szeretnék veled beszélni!

Ez a Koncsek felvidéki úri gyerek volt. Abból a fajtából, akinek az anyanyelve magyar, de a dajkától már szlovákul tanult meg beszélni. Mint orosz hadifogoly, Szibériában nagyon megkapta a honvágyat, s mert azt remélte, hogy így hamarabb hazajut, beállt a légióba. Vadászatokon szoktam vele találkozni. Kedves, jó modorú fiú. Azt hittem, egyedül maradt a házban, s reméltem, hogy megtudok tőle valamit. Megzörgettem a bezárt kaput, Csanyi, a még egykori vármegyei hajdú nyitott kaput. Rémülten tekintett fölbokrétázott kalapomra, beeresztett, és becsukta kulcsra a kaput mögöttem. Látva, hogy a hivatal csehszlovák hátramozdítói teljes számban együtt vannak, kezdtem magamat furcsán érezni. Benyitok az emeleti ülésterembe, hát ott ül vagy ötven feltűzött szuronyos csendőr. Csak nem csalt kelepcébe Koncsek barátom? Akár így, akár úgy, megijedni nem szabad. De nem is szokásom. Vállon ütöm a hozzám legközelebb bóbiskoló csendőrt, s azt mondom neki, parancsoló hangon:

Jelentse Koncsek szolgabíró úrnak, hogy itt vagyok!

Szolgálatkészen elsiet, visszatér, és betessékel a nácselnyík (Járási főnök, főszolgabíró) szobájába.

Sápadt arccal áll előttem Mihal nácselnyík. Mellette a csendőrkapitány.

Kedves doktor úr, azért kérettem Koncsek útján, hogy megkérjem, hasson oda, hogy a tömeg ne bántson minket, se családjainkat!

Mert, különben – szól bele a marcona csendőrtiszt.

De én már biztosnak éreztem magamat a nyeregben.

Semmi különben! Önöktől függ minden. A nép eddig nem mutatta jelét semmi másnak, csak örömének. Engedjenek szabad folyást ennek az örömnek, és biztosítom önöket, hogy senkinek egy hajszála se görbül meg. Ha nem hiszi, jöjjön ki kapitány úr velem a tömeg kellős közepébe, fogjon kezet velük, s az egyetlen veszedelem, ami érheti, hogy annyi bort itatnak meg önnel, hogy berúg. De ha tapintatlanul beleavatkozik…

A nácselnyík közbevágott: – Azt nem szabad. Isten mentsen!

Itt vagy a falvakban – folytattam –, ahol ma este lakodalom lesz egész Csallóközben.

Gondolja, hogy ez terjed?

Nem csak gondolom, de tudom. Úgy megy ez, mint a futótűz. Ha tehát a csendőrség, a fináncok vagy a telepesek részéről történik ilyesmi, semmiről sem állok jót! A mi népünk békeszerető, meggondolt, körültekintő. De a legjámborabb kutya is harap, ha a farkát huzigálják, mikor a legízesebb csonton rágódik!

Hát nem fogjuk a farkát huzigálni!

Most már barátságosabban néztünk egymásra. Megkockáztattam a kérdést, hogy tulajdonképpen mi történt. Mi az alapja az egésznek?

Ezt éppen öntől akartam megtudni. Fogalmam sincs róla. De várom az országos hivatal küldöttjét, rövid idő múlva itt lesz.

Megengedi, hogy telefonáljak a fiamnak Pozsonyba? Az talán tud valami újat.

Tessék!

Gyuszi fiam akkor már elunva a mindennapi rendőrszoba-mulatságot, beállott a békebeli pánszláv, most nagyfejes Fajnor ügyvéd irodájába, jelöltnek. Felhívtam a Fajnor-irodát.

Halló, itt apád! Gyuszikám, nézz ki az ablakon, és mondd meg, mi történik Pozsonyban.

Hogy érted ezt, apám? Semmi. Miért?

Azért, mert itt mi már magyarok vagyunk. Egész Somorja zászlódíszben áll!

De apám, telefonon hogy mondhatsz ilyet? Még kihallgatják és…

A járási hivatalból telefonálok. Mellettem áll Mihal nácselnyík úr meg a csendőrkapitány. Szóval nem tudsz semmit, hogy hol jöttek át a Dunán. Mindenesetre iparkodj haza mielőbb! Ha lehet, hozz híreket!

A bezárt kapu kinyílt előttem, Kiléptem a térre, s kihirdettem az eredményt. Lakodalom az egész járásban, de se telepest, se csehszlovákot, se ezek feleségét, szolgáló leányát, se házát, se mezejét, se ökrét, se szamarát ne bántsák. Nem is volt szándékában senkinek. Így van ez megírva a tízparancsolatban.

És még mindig nem tudtam, mi történt, miért és hogyan. Most siettem piros, fehér meg zöld kelmét vásárolni, egyben nem volt kapható, hogy Bacsfán is kitűzhessük az első zászlót.

Tüzetes nyomozás után megállapítottam, hogy…

Somorjában egy tíz-tizenkét éves kölök talált valahol egy piros, egy fehér és egy zöld rongyocskát. Ügyesen összeállította, kokárdának kitűzte, s azzal korzózott az utcán. A népek meglátták, és tetszett nekik. A csendőrök megtudták, és nem tetszett nekik. Három fegyveres férfi támadt a gyerekre, aki körül már jó nagy volt a csoportosulás. Szerényen kezdték azzal, hogy dobja le azt a kokárdát. A kedves és jól nevelt gyerek a közönség nagy tetszése közben megtagadta a teljesítést, mert hogy úgyis magyarok vagyunk, s a csendőrök menjenek a születésük legeslegeredetibb helyére. Ez kellett a népnek, amely ekkor már mind nagyobb számban futott össze, szorosan körülfogva a gyereket három oldalról körülfogó csendőröket. A csendőr pulykavörösen támadt a gyerekre, ütésre emelt kézzel. De a tömeg rázúdult.

Meg ne merje ütni! Nem szégyenli magát, hogy ilyen kis gyerekkel hősködik! Bezzeg a háborúban csak a hore rukyt értették! Meg a szaladást!

De kérem, ez nem szabad! Ilyent mondani csendőrnek!

És a kokárda!

Mikor körülnézett, rémülve látta, hogy mindenkinek ott van a gomblyukában, a mellén a tiltott dolog. Szciberzéder Gabi pántlikás boltja jó üzletet csinált.

Akkor bekísérem! Menjünk!

Menjünk! – zúgott rá a már százakra szaporodott tömeg. És mentek. Elöl a nap hőse a díszkísérettel. Utána az egész utca szélességét elfogó tömeg. És hogy ne menjenek zeneszó nélkül, elkezdték a Himnuszt, a Kossuth-nótát. Mire a járási hivatalhoz értek, már lobogódíszben állott az utca. A kikelő tojás felborította a várost. De nemcsak a várost. A kölyök persze egérutat nyert, de a fürge biciklik széthordták a hírt a szélrózsa minden irányába, s a beözönlő falusiak gondoskodtak arról, hogy a tüntető tömeg estélig ne ritkuljon meg. A vajkai, csölösztői, doborgazi legények átúsztak a Dunán, és vitték a hírt, úgyhogy a magyar rádió elég későn, az éjféli híradásban jelenthette az eseményt. A forradalom túlment a járáson, s másnap Komáromban ismételték meg az előadást. Mindenki azt várta, hogy erre Túlsó félen mozdul valami. De úgy látszik, még nem voltak társadalmi munkával készre varrva a katonagatyák. Az alkalmas pillanat el volt mulasztva úgy, mint Károly király visszatérésekor. Hírszolgálatuk fabatkát sem ért, fogalmuk se volt arról, hogy a tojás közben Brünnben is fölfordította a fészket s a sorrenden át az egész csehszlovák hadsereget. Egy kantinbeli, jól sikerült rossz tréfából verekedés lett, abból nemzetiségi elkülönítésű tömegpofozkodás, amit a rend helyreállítására kirendelt készültség saját kebelében folytatván, a többi kaszárnyákra is önkéntes szabadságolás mezejére léptek, rábízván a csehekre és a morvákra a dolog folytatását a szudétanémetjeikkel.

Mi, a szentantali plébánia népei október 4-én, Eduárd guardiánunkkal az élünkön, akiben már rég megismertük a mi emberünket, gyönyörű Te Deum-ot tartottunk. Díszfelvonulással, zászlókkal, Himnusszal. A bacsfai csendőrök kint ültek a házuk előtt, de a Himnuszra fel kellett állniuk.

Aztán…

Négy-öt napig kint lógtak a zászlók. Az őszi eső kimosta a nem zászlószövetnek készült kelme színeit. A csendőrök udvariasan felkértek, hogy vonjuk be őket. Lám, a magyarok nem jöttek. Nincs értelme az egésznek. Udvarias modorukban felismerhető volt a lekicsinylő gúny. Tegyük el a zászlókat akkorra, mikor igazán jönnek. Mert kifakul a színük egészen!

(Földes György: Visszaemlékezések. Pozsony, Kalligram, 2008, 381–385. old.)

Troch Pál: Felszabadulás napjai

Ez az év jóformán a felszabadulás jegyében indult. Valami volt a levegőben… Ausztria megszállása már reménységet keltett bennünk. Április 3-ára az egyesült magyar pártok nagy népgyűlést rendeztek Érsekújváron. Még dalt is komponáltak, ám a hatóság nem engedélyezte a gyűlést. Tőlünk 80-100 ember ment volna el.

Május 21-én behívtak két korosztályt, sürgősen mozgósítottak a németek ellen, a tótokat éjfél után verték fel álmukból és rögtön kellett bevonulni, néhol gyorsan fel is öltöztették és autókon vitték városokra.

Június 12-én képviselőtestületi választás volt. Nagy agitáció folyt, nálunk az egyesült pártoknak két listájuk volt, egyik inkább gazdáké, másik munkásoké. A két lista erősen győzött. Sokan otthagyták a kommunista pártot és megijedtek Horthy és Hitler nevének hangoztatásától s attól, hogy ha bejönnek a magyarok, nem kapnak munkát. Bíró Bély Ferenc.

Augusztus 21-én nagy aratási ünnepélyt rendezett a katholikus ifjúság, mely alkalommal már igen használták a magyar színeket nemcsak a leányruhákon, hanem a szekereken is. Pozsonyból Szabó Vince idehívta Csapucha – Csapos Géza nevű papot. Olyan magyar színezetű volt a felvonulás, hogy a véletlenül itt lévő szlovák szolgabíró megütközött rajta és büntetést helyezett kilátásba.

Szeptember 15-én részleges, 24-én általános mozgósítás volt. Horváthovich György tanító és kántor is bevonult, mint tartalékos hadnagy. Azután lovakat és szekereket kellett átadni, lovakat hajtó embereket.

Szeptember 26-án beszedték a rádiókat és Galántára vitték, csak október 4-én kaptuk meg.

Október 3-án este kilenc órakor a közönség összegyűlt és sok nemzeti zászlóval felvonulást tartott, énekelve a magyar Hymnuszt és egyéb magyar dalt.

Október 5-én reggel tízkor ismét felvonultak, bejárták a falut és délben bementek a templomba, Hymnuszt, Boldogasszony anyánk stb. énekelve. A toronyban magyar trikolór lengett.

Október 6-án tíz óra tájban egy cseh őrnagy és öt katona a kapu előtt körülvett engem és követelték a zászló levételét, én megmondtam, hogy nem mehetek fel… akkor két katona felment és levette a zászlót és magukkal vitték a nyolc méteres zászlót. Azután kidobolták, hogy zászlót kitenni, kokárdát hordani, este nyolc után uccán járni nem szabad. A szentek szobrairól persze rég levették a bádogot, de valaki mindig beárulta és folyton telefonparancs jött, hogy takarjuk be őket és a szolgabíró engem tett felelőssé telefonon.

Október 7-én fél hétkor jelentette a pozsonyi rádió, hogy Jaross és Esterházy fog beszélni. Ezek mondták, hogy a határok megállapításáig a magyar nemzeti tanács utasításainak engedelmeskedjünk.

Október 9-én a csehszlovák szolgabíró megint kiadta a parancsot, hogy a két szent szobrot takarjuk be. Papirossal befödték, éjjel persze a legények leszedték.

Október 6-án este mindenki a rádiónál ült, hallgattuk a komáromi tárgyalásokat, de hiába… döntés nem történt.

Október 11-én délben lépték át a honvédek a határt és Ipolyságot és Sátoraljaújhelyt jelképileg megszállták. Ettől kezdve azonban igen idegessé tette a közönséget is a várakozás…

Október 9-én cseh katonaság vonul Nádszeg, Tallós felé…

Október 13-án még csak azt jelenti a rádió, hogy nincs megegyezés!

Október 19-én beszedték a vadászfegyvereket. Most még dühösebbek a galántai csehszlovákok. A tótok ugyanis ragaszkodtak a Pozsonyból haladó vasúti vonalhoz és azt, ha nem is Újvárig, de Tótmegyerig meg akarták menteni. Ezen vasúti vonalhoz azonban követelték azokat a községeket, melyek határában vasúti töltés vonul!! Így Taksony is Tótországba került volna, Vízkelet, Felsőszeli, Pered a magyaroké lett volna. Ám a bécsi tárgyalások máskép döntöttek. November 2-án este kilenc óra tizenkét perckor a rádióban jelentette maga vitéz Imrédy miniszterelnök „miénk Komárom, Galánta”!!

No ekkor már szent igaz volt feltámadásunk!! Rögtön megszólaltak mindkét toronyban a harangok… Csak most kezdett sok galántai csehszlovák csomagolni, menekülni… A nép kivonult és összeverődve a templom előtt énekelte a Hymnuszt!!

November 5-én szent Imre napján az ifjúság nemzeti zászlokkal vonult testületileg a templomba, énekelve szabadon a Hymnuszt! Most már nap-nap után vártuk a magyar honvédek bevonulását.

November 5-én, mikor a honvédség Medvénél átlépte a határt, a Dunát, tíz órakor megszólaltak a harangok.

November 9-én a visszavonuló cseh katonák vonultak át a falun. Ezekből vagy harminc itt maradt, letelepedtek az egyik osztályban és őrségük éjjel járta a falut, s nem volt szabad kokárdát viselni, zászlót kitűzni … a falu végén már állott a diadalkapu két szobra. 10-én a csehek fél kilenckor kivonultak. Rögtön kitűztük a zászlókat, feldíszítették a diadalkaput (egy kapu a falu galántai útján is volt, szerényebb). Egész délelőtt vártuk a magyar katonákat, míg végül délután egy óra tájban megérkeztek. Igen sokan eléjük mentek, az elöljáróság, a frontharcosok, képviselőtestület, zenekar, több öreghuszár, leányok, akik virágokkal hintették be az utat… A templomdombján a nagy fa előtt állottam én fehér palástban, a honvédek egy századossal élükön megállottak és köszöntöttem őket, majd a kis Hrotkó Erzsike szavalta el atyja költeményét. A százados válasza után Hymnusz, éjenzés és megindult a menet a katonák után bandával, énekkel, zászlókkal Galántára. Felsőszeliből vagy 30-40 csikósruhába öltözött lovas is idekísérte s velük mentek Galántára. Azután tüzérség jött a faluba s itt maradt. Este hálaadó istentisztelet volt, kivilágítás, minden ablakban gyertyák. 11-én pénteken tíz órakor Mise, melyen megjelent a katonaság és négy tüzér ministrált. Utána a katonák több zászlót adtak át a községnek parádéval. Délben a szövetkezetben nagy ebéd, a község leöletett egy disznót és egy hektó bort ajánlott fel a katonaságnak. Minden elszállásolt katona a gazdától kapott élelmet, amíg itt voltak.

(Troch Pál: Felszabadulás napjai. Kézirat. Magántulajdonban.)

Jeszenszky Károly: Csilizradvány

…1938. szept. 24-én, mikor a csehek elrendelték az általános mozgósítást, keservesen és kétségbeesve néztünk egy borzalmas háború elé. De amikor láttuk, hogy nemcsak az idevaló, de a falukon átvonuló mozgósított tömegek is mind azt énekelték, hogy: „leszünk mi még Horthy Miklós katonái” és a búcsú integetéseinkre: „Éljen Magyarország!” ezt válaszolják és az állomásokon a magyar Himnuszt énekelték, valami bizonyosság és reménység szállt a szívünkbe, hogy ilyen katonákkal nem fog háborút viselni Csehszlovákia. A rádiókat beszedték. De csak egy napra voltunk elzárva a világ eseményeitől, mert fiatal és lelkes tanítónk, Mészáros Lajos úr titokban rádiót szerelt fel magának és ellátott bennünket is hírekkel. A müncheni egyezmény után, mikor először tehettük ki nemzeti színeinket, örömmámorban és fél órán belül zászlódíszben volt a falu. Délután öt órakor Istentisztelet volt a templomban. Felekezeti különbség nélkül jött minden magyar. Felejthetetlen pillanat volt, mikor a zsúfolásig megtelt templomba behozták a húsz évig eltitkolt piros-fehér-zöld lobogót. Percekig csak zokogás hallatszott, lelkünk már akkor felszabadult. A húsz év megaláztatása, fájdalma, szenvedése és kisebbségi sorsunk minden keserve utat talált magának ebben a zokogásban. Istentisztelet után zászlókkal felvonultunk a kivilágított utcákon és késő estig, míg teljesen be nem rekedtünk, énekeltük a Himnuszt, a Szózatot és hazafias dalokat. Ezt csak azok értik meg, hogy így is lehet, akik, mint mi, csak titokban és inkább lélekben, mint hanggal énekelhettük húsz évig a magyar imádságot. Gyönyörűségben és boldogságban úsztunk. Egymás után születtek az aktuális szövegű dalok, hogy felváltsák a régi Kossuth-nótákat. Zászlókkal a kezünkben és énekelve akartunk elzarándokolni a szomszéd falvakba magyar testvéri ölelkezésre és mikor a legszebb álmainkat szövögettük, mint a derült égből a villám, úgy ért bennünket a nemzeti színek eltiltása és a statárium! De ez már csak rövid ideig tört le bennünket. Nem lehetett már szárnyaló képzeletünket megállítani a statáriumokkal. Már láttuk a bevonulást, a honvédeket, gyönyörű képek vonultak fel lelkünk előtt, amelyek mind-mind valóra is váltak. Készülődtünk a bevonulásra. A fiatalabb generációt a lelkészlakban tanították titokban a Himnuszra, a Hiszekegyre, a Szózatra, a gyermekek meg az iskolában tanulták. Közben megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, Kóczán Mór ref. lelkész elnökségével. Csak ez a lázas készülődés tudta elviselhetővé tenni azokat a lassú, el-elakadó tárgyalásokat, amelyeket Komáromban folytattak. A nemzeti tanács megszervezte a bevonulási ünnepséget, a katonák ellátását, a rend fenntartását biztosították. Hat embernek megtiltotta a nemzeti tanács a nemzeti zászló kitevését, akik mint Júdások, hazaárulók, vezető szerepet vittek a csehek alatt. Az állami gabonaraktárakból négy-öt teherautó folyton szállította a felhalmozott gabonát. A telepesek, akik légionáriusok voltak, majdnem az utolsó pontig kétségbeesve ragaszkodtak a gondolathoz, hogy itt maradnak, négy-öt nap alatt hurcolkodtak el éjjel-nappal! Sírva mentek el a csallóközi aranykertből. Azt mondták, „öt éven belül visszajönnek”. De mi megmondtuk, hogy ez lehetséges lesz, de csak mint vendégek jöhetnek vissza. Nov. 4-én este az utolsó vonattal mentek ki, mi már a diadalkaput díszítettük. 4-én késő este futár figyelmeztette a nemzeti tanács elnökét, hogy meneküljön el, mert túszokat visznek magukkal a csehek. Ezt előzte meg, hogy a szomszéd faluban bombát dobtak egy fináncra. A lelkész úr helyén maradt és hála Istennek, semmi rendkívüli esemény nem történt. A rádió bemondta, hogy 5-én délelőtt 10 órakor átlépik a magyar honvédek a határt! Öt kilométer tőlünk Medve község, így mi az első zónába estünk. Örömünk és boldogságunk határtalan volt, reggel négy órakor már talpon volt a falu. Kilenc órakor már Medvén voltunk. Az utakon özönlött a nép, kocsi kocsit, ember embert ért, mindenki zászlóval és virággal…

(Jeszenszky Károly: Csilizradvány. In Hangel László (szerk.): Mit élt át a Felvidék. Budapest, Felvidéki volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége, 1939, 449–450. old.)

Ladislav Vláčil: Kassa

Amikor délután egyet üt az óra, a Szabadság laktanyából a kassai utcákon kijelölt körútjára indul az első motorizált őrjárat, amely egy motorbiciklis szakaszból és egy páncélautó-szakaszból áll. Az őrjárat útját mindenütt az polgárok sorfala figyeli. A fenyegetést sugalló nehézgéppuskákkal ellátott páncélautók és a bukósisakos motorkerékpárosok, akik pontosan meghatározott párokban közlekednek, félelmet és csodálatot váltanak ki. Ugyanez minden két órában megismétlődik, csupán a járőr útvonala változik. Az utolsó járőr, amely egy szakasznyi LT 35-ös könnyűtankból áll, amelyeket a 2. számú felderítő egységhez azok Gálszécsről való elindulása előtt vezényeltek át, este hét előtt megy ki az utcára. Este nyolctól érvénybe lép a statárium, és az éjszakai kijárási tilalom. A lánctalpasok a robajukkal szétkergetik a kassai dómnál korzózó közönséget. Ennek az esti őrjáratnak különleges hatása van: a füstös legények parafa sisakban és a tornyokból fenyegetően meredő ágyúcsövekkel gyors tempóban közlekednek a kivilágított utcákon, amit a kipufogócsövek durranásai és a kanyarokban a hernyótalpak szikrázó fékezése kísér.

A fegyelmező eredmény nem is késik. Mint megtudjuk, másnap maga a Magyar Nemzeti Tanács (a nemzeti tanács a város átvétele céljából létrejött polgári szervezet volt) elnöke jött Čihák tábornokhoz azzal a kéréssel, hogy korlátozzák ezeket a kombinált őrjáratokat, mivel riadalmat keltenek a lakosság körében, amely attól fél, hogy a bemázolt szörnyetegek ágyúit és géppuskáit az épületek, esetleg a lakosság ellen is használni fogják.

Este kimegyünk a kassai utcákra, hogy megismerjük az esti forgatagot, s valljuk be, felfrissüljünk a korzózó polgárok látványától. Az esetleges incidensektől és nacionalista támadásoktól tartva szorosan markoljuk a bőr köpenyeink zsebeiben mélyen elrejtett és készenlétbe helyezett csőre töltött pisztolyainkat. Gyorsan felismerjük azonban, hogy a Petőfi-nyakkendős és kabátjaikon magyar szalagot viselő kassaiak nyugodt emberek. Este 8 után az utcák kiürülnek. Az elkövetkezendő piros-fehér-zöld hatalom képviselőinek propagandája azonban nem alszik: reggel az üzletek lehúzott redőnyein, a szállodák és kávéházak hirdetőtábláin apró röplapokat találunk, amelyek szövege (Kassa magyar volt és magyar lesz) a bécsi konferencia döntésének jogosságát kívánja bizonyítani.

November 10-e a szlovák Kassa utolsó napja. A novemberi reggelen a Tordassy úti Szabadság laktanyában a motorizált felderítő egység a csehszlovák himnusz eléneklésével búcsúzik a várostól. Majd miután a laktanya udvara az üresen járó motorok füstjével telik meg, a felderítő egység elindul, hogy elfoglalja a város déli részén kijelölt helyét, ahol biztosítania kell a többi csapatnak a demarkációs vonal mögé való vonulását.

A tartományi katonai parancsnokság épülete előtt Čihák tábornokkal az élükön tisztek egy csoportja áll, akik a magyar hadsereg delegációját várják. Mellettük a visszavonuló csehszlovák csapatok haladnak el. A terepen való hosszas tartózkodástól megfáradt katonák a határozott vezényszóra kihúzzák magukat és dübörgő menetelésbe kezdenek. A katonák teljes méltósággal vonulnak a kassaiak hallgatag sorfalai között – a csehszlovák hadsereg egyfajta nem hivatalos díszmenetét tartva Kassán. Fél tízkor a csehszlovák összekötő tiszt kíséretében megérkeznek a magyar összekötő tisztek (Stielly Walter ezredes, Kéri Kálmán vezérkari százados, Zachár Sándor százados és Bencze Jenő százados) és jelentkeznek Čihák tábornok előtt. Köszöntik egymást a csehszlovák tisztekkel és kicserélik információikat.

Az elvonuló csehszlovák gyalogos alakulatok sorát az államvédelmi őrség egyik szakasza zárja. Utánunk a motorizált felderítő egység páncélautói és motorkerékpárjai zúgnak el. Utolsóként az ágyúikat a Štefánik utcára visszairányító LT 35-ös könnyűtankok haladnak el. A felderítők parancsnoka, Josef Sadil őrnagy, aki a tankok után halad, megáll Čihák tábornok előtt, kiszáll a gépkocsijából és jelenti, hogy az utolsó csehszlovák katonai alakulatok is elhagyták Kassát. Sadil őrnagy gépkocsiját már a magyar cserkészek kerékpáros egysége követi, miközben a legionáriusok terére már megérkeznek a magyar csendőrosztagok. Még köszönünk Kassa lakosságának és a magyar tiszteknek, azután a gépkocsi elvisz bennünket a városból, amely fölött néhány perce már magyar zászlót lenget a szél.

(Vláčil, Ladislav: Kassa. In Lášek Radan: Jednotka určení SOS. Díl druhý. Praha, Cody Print, 2007, 251–252. old.)

Vágovits Gyula: Ujvár az 1938-as bécsi döntés után

Hogy tárgyilagosan és semlegesen, a teljes történelmi igazságnak megfelelően állítsam be az ezen napok megtörtént eseményeit, rövid pár szóban csak annyit jegyezhettek meg, hogy az öslakos magyarok, csekély érdekeltek kivételével, határtalan örömmel és lelkesedéssel, a csehek igen meglepve és megtörve, de azért bizonyos közönnyel, az öslakos szlovákok ellenben nagy elkeseredéssel fogadták a döntés eredményét. Az itteni szlovák öslakosok nagy bizonytalansággal néztek a nem várt események elébe, de azért az igazat is meg kell írni, hogy e napokban általában a város egész összlakossága példás és fegyelmezett viselkedést tanusított.

Mindössze két sajnálatos incidensre került sor a városban, amelyeket majd a továbbiak során ismertetni fogok. November 2-én már a kora délutáni órákban rádiók mellett ült a város majdnem egész lakossága nemzetiségre való tekintet nélkül és izgatottan várta a döntés eredményét. Az eredményt a budapesti rádiókban ez esti órákban Kánya magyar külügyminiszter jelentette be. Percek alatt széjjelrepült a hír az egész városban. Az utcákon a boldogságtól majdnem szétrepesö arcokat, de sok lehajtott fejü és szomorú arcú embert is lehetett látni. Olyan volt a város, mint egy megzavart nyüzsgő hangyaboly. Már másnap sokan voltak, különösen a diákság és más fiatalság közül, akik kabátjuk gomblyukába tüzött magyar nemzeti színü kokárdákkal kórzóztak a városban vagy csoportokban boldogan tárgyalták az eseményeket.

A városi hatóság állandóan, úgyszolván óránként, figyelmeztette a város összlakosságát, hogy a provokációtól óvakodjon és szándékosan ne ingerelje a szlovákokat és a cseheket, mert a csehszlovák hatóságok kezében van még úgy a katonaság, mint a karhatalom.

5-én a kora délutáni órákban egy diákcsapat verödött össze a fötéren a nagytemplom elött és ott a magyar himnuszt énekelték. Rövid idö multán igen sokan verődtek össze, fiatalok, öregek egyaránt és hatalmas tömeg elöl nemzeti színü lobogóval és hazafias énekeket énekelve elindult a Széchenyi most Štefanik-utcán és felvonult egészen a vasuti állomásig. Mire kiértek vólna a vasutra, az uton állandóan mind többen csatlakoztak hozzájuk. A tüntetök eleje már a vasút elötti teret majdnem teljesen betöltötte, a vége még a dohánybeváltó hivatal épülete elött mozgott. Alig értek ezek is a vasút elötti térre a Štefanik-utcán a város felöl vagy 60 szuronyos csehszlovák katona futólépésben a tömeg után igyekezett.

Az állomás másik felén a Sugár-út végén szintén mintegy 40 szuronyos csendör már várta a tüntetöket, akik így jobbról és balról két tüz közé lettek szorítva. Pár másodperc és a csendörparancsnok kürtjébe fújt, amely jel a rohamozásra szólt és szuronyt szegezve balról a csendörök, jobbról pedig a szuronyos katonák behatoltak a tömeg közé. Legtöbbjük csak úgy tudott megmenekülni a következmények elöl, hogy az állomás elötti akkor még jó pár méter mély gödrökbe ugrált bele. Rendkívül sokan megsebesültek, mert még puskatussal is ütlegelték a csendörök és katonák azt, aki eléjük került, nöt, férfit, fiatalt, öreget egyaránt.

A súlyos sérülést szenvedöket részben kórházba szállították, részben pedig egyesek, ha bírtak, hazamenekültek, többeket pedig letartóztattak, akiket azonban a magyar pártok képviselöinek intervenciójára másnap reggel kiengedtek.

Emez események után a város magyar lakossága visszatartotta hazafias érzelmeit s így újabb incidensre nem került sor.

Közben a csehszlovák hivatalok mind evakuáltak. A városi tanács hirdetmények útján értesítette a város közönségét, hogy a magyar csapatnak a városba való bevonulását a harangok megszólalása fogja jelezni és egyben kérte a lakosságot, hogy mindaddig míg a csehszlovák csapatok Komárom felöl a városon keresztül vissza nem vonultak és az utolsó csehszlovák katonai utóvédek s egyéb karhatalmi alakulatok a várost el nem hagyják, addig házaikat a magyar nemzeti színü zászlókkal ne lobogózzák fel, nehogy azt is csehszlovák részröl provokálásnak vegyék. Azonban ez a figyelmeztetés is hiába való volt, mert akadtak olyanok is, akik a zászlókat idö elött tüzték ki s ezért a visszavonuló csehszlovák csapatok egységei e házak ablakait puskatussal mind betörték. A csehszlovák csapatok két vonalon haladva hagyták el a várost. Az egyik rész a vámhídon át a Kórház-utca, Szt. Anna-utca és Komjáti-utcán ki a Nyitrai-útra, a másik rész a vámhídon át a Komáromi-utca, Fö-tér, Batthyányi-utca és az öreg vásártéren át ki a Nyitrai-útra.

A magyar csapatoknak a városba való bevonulását jelzö harangok 1938. november 8-án d.u 1 óra 49 perckor szólaltak meg, amire aztán ezekre menö tömeg indult meg a vámhídon keresztül a városi tanács által kiküldött küldöttség élén a magyar csapatok fogadtatására.

A küldöttség nevében a Nemzeti Tanács elnöke id. Ölvedi János üdvözölte a magyar csapatok parancsnokát Hennyey Gusztáv altábornagyot. A hivatalos üdvözlések után a magyar hadsereg egységei a többezret számláló tömeg üdvözlése és virágszórása között vonult be a városba, illetve annak föterére, ahol aztán az ünnepi fogadtatás programja megkezdődött, ami a késö esti órákig eltartott. Az ünnepi beszédet Dr. Holota János városbíró, nemzetgyűlési képviselö tartotta. Rendkívül ködös novemberi nap volt. Mialatt a város föterén a fogadtatási ünnepély tartott, addig a város különböző helyein incidensek történtek. Az itt lakó szlovák őslakosság nagyrésze otthon elzárkózott és kint az utcákon csak azok maradtak, akik állami állásukból kifolyólag alkalmazkodni iparkodtak a politikai változás következtében beállt helyzethez. A csehek még mind időben elhagyták a várost nagy sírás és bánat között. Itt hagyták szép családi házaikat, kertjeiket.

E napokban több ezerrel apadt a lakosság száma és a szép lakások is százával üresen és elhagyatottan álltak. Még a szónoklatok a fötéren tartottak, amikor ismeretlen egyének bosszúból pozdorjává törték az 1919 évi harcokban elesett legionáriusok emlékére felállított szoborcsoporzatot.

A fötéren és a Štefanik (Széchenyi) utcában a csehek tulajdonát képezö üzletek kirakatait is mind betörték. Egyes exponált személyeket, akiket az utcán felismertek, tettleg inzultálták. Lehet, hogy nagyobb incidensekre is sor került volna, ha a magyar hatóságok azonnal közbe nem lépnek. Ugyanis a bevonult katonai csapatokkal egyidöben jöttek a városba a közigazgatás hivatalos szervei is. Csendörök, rendörök, pénzügyörök, detektívek, különböző hivatali alkalmazottak és minden középületet és hivatalt megszálltak, úgyhogy a közigazgatást azonnal átvették.

A kommunista párt vezetö tagjait mint politikailag megbízhatatlan és gyanús elemeket örizetbe vették, de kihallgatásuk után szabadon engedték, azonban hosszú ideig rendöri felügyelet alatt tartották öket.

Pár nap mulva megindult ismét a város hétköznapi életének lüktetö ereje, úgyszintén az államváltozás következtében az egész eddigi rendszer átszervezése is minden vonalon.

(Vágovits Gyula: Historia oppidi Archi-episcopalis Érsekújvár ab anno 1544 usgue ad a. 1944. II. rész. II. köt. Kézirat. A Nyitrai Állami Levéltár Érsekújvári Kirendeltsége, 103–106. old.)

Borsos Mihály: Emlékiratok

A müncheni döntés után drámaibb lett a légkör. A magyarok úgy érezték, hogy döntő változások várhatók magyar vonatkozásban is. Ebbéli érzelmeiket szerették volna ki is mutatni. A keresztény szociális és a magyar nemzeti egységpárt galántai vezetősége nagyszabású felvonulást akart rendezni október 5-én este. De miért október 5-re? Mint káplán persze én erről semmit sem tudtam. Új ember voltam, s a politikában egyébként sem igen érdekelt. Október 5-én van Galántán Szentségimádás. Már napokkal azelőtt kiosztotta Letocha esperes plébánosunk a teendőket. Maga Miska prédikálni fog a 6 órai esti litánián. Frtúz kolléga, – ő volt a szlovák káplán, de tudott magyarul is, – maga pedig elvégzi a litániát. A litánia is magyarul volt végzendő.

Október 5-én délután vendégem volt, és már beharangoztak, amikor a templomhoz értem. Siettem is. Kint a templom előtt két fiatalember rám várt, és az egyik így szólt hozzám:

– Káplán úr, kivehetjük a zászlót?

Nem tudván miről van szó, meg aztán a teológián belénk nevelték, hogy minden jelentős dologban a plébános intézkedik, azt válaszoltam diplomatikusan, hogy kérdezzék meg az esperes urat. Nem is gondoltam arra, az nincs is itthon. Később megtudtam. Pozsonyban voltak az nap. Gyorsan felöltöztem, máris csengettek, és én kiléptem a szentélyből, onnét a hajóba. Alig bírtam a szószékhez jutni, annyian voltak. A szószék magasságából letekintve feltűnő volt nekem, hogy a templom tömve volt. Középen szinte rendezett sorban a hanzisták álltak. Az egyik kopaszodó tisztviselőre ráismertem. „Milyen vallásos nép ez a galántai” – gondoltam magamban. Én beszéltem az Eucharistiáról. Még bennem voltak a májusban megtartott budapesti euch. kongresszus benyomásai is. Így a prédikáció sikerült is.

Valamivel azonban hamarább fejeztem be, mint a kollégám gondolta, és a litániát is nekem kellett végeznem. Litánia vége felé valami suhogást hallottam. Amikor kifordultam, hogy a népet szenteltvízzel hintsem meg, látom ám, hogy az előbbi két fiatal legény egy magyar zászlót tart az oltár előtt lehajtva. Abban a pillanatban pedig leállt az orgona és felhangzott méltóságteljesen a magyar himnusz. Valószínű, hogy a hanzisták énekkara kezdte. Bármennyire is jól esett hallani a nemzeti imádságot, amelyért eddig börtön járt, mégis nagyon hirtelen jött. Belesápadhattunk, mert ránéztem a sekrestyésre, aki holtfehéren állt az ajtóval szemközt.

– Mi van? – kérdeztem én is zavaromban.

– Mi lesz ebből, mi lesz ebből, – tördelte a kezeit Tóni bácsi.

Gyerünk csak haza, volt nekem is az első gondolatom. Igen ám, de ahogy akarok a templom mellett elmenni, már vártak engem. A járási főnök, Chyža, a helyettese, és az öreg Jandly, nyugalmazott főbíró. A templom előtt pedig mozdulatlanul a nagy tömeg. Két oldalt pedig katonai teherautók nyomultak a templom felé.

– Káplán úr, lesz felvonulás? – kérdi tőlem a náčelník.

Amikor látta, hogy olyan értelmetlenül nézek rá, megmagyarázta.

– Kovács Jenőék adtak be hozzám egy kérvényt, hogy szeretnének szimpátia felvonulást rendezni Magyarország mellett. Nekem semmi kifogásom sem lett volna. Bár okosabb megvárni az események lefolyását. Az itt székelő tábornok azonban kijelentette, hogy amíg ő itt van, nem engedélyez semmiféle felvonulást. És ha mégis lesz, belelövet a tömegbe.

– Kérem, ha így van, tessék ezt a tömeget hazaküldeni, – válaszoltam.

Mit is lehetne erre mást válaszolni. És kissé fellélegeztem, mert azt hittem, hogy a himnusz miatt lesz a kellemetlenség meg a zászló miatt.

A náčelník idegesen topogott, aztán Jandlyhoz fordult:

– Szóljál, kérlek az embereknek, hogy menjenek haza.

– Káplán úr, szóljon nekik, fordul felém.

Körülnéztem, sehol az esperesem, az emberek, az emberek pedig mind többen és többen, a katonai teherautók pedig lassan, de biztosan közelednek.

Felmentem a templom előtti legfelső lépcsőre.

– Figyelem … figyelem! – kezemmel olyan mozdulatot tettem, hogy beszélni akarok. Csend lett. Később sokat gondoltam erre a pillanatra. Micsoda gyújtó beszédet lehetett volna itten mondani. Micsoda hálás hallgatóság lett volna. Egy pillanatig éreztem a csendet. Hagytam, hogy fiatal papi szívemet megsimogassa ez a fekete bársony. Aztán megszólaltam, nagyon röviden kb. ezeket mondtam:

– … Emberek! Kérem önöket, hogy most menjünk szépen haza. Magam is haza megyek. Mindenkinek nyugodalmas jó éjszakát kívánok. És feléjük integetve, lejöttem a lépcsőkről. „Éljen a káplán úr.” – hallottam egy-két hangot. Mintha valaki azt is mondta volna: „Igaza van.”

A tömeg azonban nyugodtan szét is oszlott. Én is hazamentem egyedül.

(…)

A magyar csapatok november 10-én jöttek be Galántára. Díszkapu várta őket és pódium. Közben a csehszlovák seregtestek vonultak vissza. A csendőrség maradt legutoljára. A díszkapu innenső oldalán sorakoztak fel. Többen könnyeztek, hiszen voltak olyanok, akik Galántáról vagy környékéről nősültek. Amikor indulni készültek, a galántaiak, azok, akik a magyarokat várták, megéljenezték a távozó csendőrséget. Ebben az a hála is kifejezésre akart jutni, hogy az izgalmas napokban vigyáztak a lakosság vagyonára, és életére. Az a benyomás támadt önkéntelenül is az emberben, hogy egy barátságos mérkőzés vesztes csapatának szól az elismerés a becsületes „játékért”.

Persze a magyarok bejövetele is megható volt. Kissé csalódást okozott azoknak gyönge felszerelése. Gyönge, könnyű falusi lovaskocsikon jöttek. Ugyanakkor a csehszlovák hadsereg magastechnikájú katonai teherautókkal vonult vissza.

Egymás után köszöntötték a város előkelőségei a bevonuló katonákat, az esperessel az élen. Minden szónok beszédjének refrénje volt:

– „Húsz évig szenvedtünk!”

Este bankett volt. Én sétálni mentem. A templom előtt a régi idő óta ott volt szent István szobra. A Republika megtűrte a húsz év alatt. Spicces fiatalokat láttam a szobor előtt szavalni. Vagy inkább beszélgetni, panaszkodni. Megálltam az árnyékban, és hallottam:

– „Szent István király, húsz évig szenvedtünk … húsz évig!” – toldotta meg a másik meg a harmadik is. Aztán letérdeltek, és így imádkoztak: „Szent István király, segíts meg, hogy beverhessük a zsidók ablakait”. Valóban fel is álltak és elindultak.

A Fő utcán egy szál kakastollas csendőr teljesített szolgálatot. A 3-4 fiú közre vette a csendőrt. „Őrmester úr, őrmester úr, húsz évig szenvedtünk.” (Tizenhat, tizenhét évesek lehettek.)

– Jól van fiúk! – szól atyailag a csendőr.

– Őrmester úr, most megyünk, és beverjük a zsidók ablakait!

– Fiúk, menjetek szépen haza, mert olyan pofont kaptok, hogy a másik húsz évben azt fogjátok emlegetni! – szólalt meg a rend őrének a hivatalos hangja. A következő pillanatokban a csendőr már ismét egyedül sétált a galántai Fő utcán, ahol bizony nagyon sok zsidó család lakott már ekkor. Hiába, rendre szükség van minden államban!

(Borsos Mihály: Emlékiratok, I. rész. Kézirat. Magántulajdonban.)