Európa természeti értékekben egyik leggazdagabb területe a Szepesség és a Magas-Tátra. Tudományos feltárásuk több évszázadon át fontos eredményeket nyújtott a természettudományok, a geológia, a földrajz, a botanika számára. Az első, a vidékre vonatkozó híradások IV. Béla névtelen jegyzője, a 13. században élt Anonymus személyéhez fűződnek.
A Magas-Tátra első bejárói minden bizonnyal névtelen pásztorok, zergevadászok, arany- és ezüstércre áhítozó kincskeresők, favágók, szénégetők lehettek. Nem tudjuk pontosan kilétüket, mivel írásos feljegyzést nem készítettek, élményeiket, tapasztalataikat megörökítő leírást nem hagytak maguk után. Az ismeretlen hegyvilágba bemerészkedő első úttörők vállalkozásairól a szájhagyomány útján terjedő legendák tudósítanak.
Írásos feljegyzésekből tudjuk, hogy az eperjesi Johannes Bocatiusnak (1568–1621), az ottani iskola rektorának ösztönzésére Kunisch Ádám (1562–1600), a késmárki líceum rektora 1596 és 1600 között az eperjesi és a késmárki diákok számára rendszeresen szervezett kirándulásokat a Magas-Tátrába. Ekkoriban már nagy számban járták a rejtelmes völgyeket a csillogó-villogó ásványok és ércek iránt érdeklődő kincskeresők. A köztudatban az a felfogás uralkodott, hogy a hatalmas, meredek, és szinte megmászhatatlan hegyek belsejében drágaságok rejtőznek a felszín alatt, s ezek megszerzése szinte ellenállhatatlan vonzerővel csábította a szerzésvágytól megszállott kincsvadászokat. A bányászkodás több erőfeszítést, vesződséget követelt és több reményt nyújtott, mint amennyi nyereséget eredményezett, ezért nem is válhatott széles körben elterjedtté.
A Magas-Tátra első tudományos leírója, Frölich Dávid (1595–1648), a késmárki kollégium tanára, a természettudományok, a matematika, a földrajz és a csillagászat jeles művelője „Medulla geographiae practicae” című munkájában adta az első, helyszínen szerzett tapasztalatokon nyugvó leírást a Magas-Tátra 1615-ben megmászott ormáról, mely nagy valószínűséggel a Késmárki-, vagy a Lomnici-csúcs lehetett. Feltehetően nem ő volt az első, aki felkapaszkodott a félelmetes szépségű sziklavilágba, de az ő híradása irányította a közfigyelmet a Kárpátok szépségeire.
Frölich Dávid Európa számos táját bejárta, és jó érzékkel ismerte fel, milyen értékeket jelent a Magas-Tátra. Az ő figyelemfelkeltése nyomán indult a hegyvilágba Buchholtz György (1643–1725) felkai evangélikus lelkész, aki 1719-ben írt, de csak 1899-ben Lőcsén kinyomtatott „Das weit und breit erschollene Zipser Schneegebürge” művében részletesen ismertette a Magas-Tátra növényzeti övezetességét, a rétek, az erdők, a törpefenyvesek és a kopár sziklavilág régióit. A 2452 méter magas Szalóki-csúcs 1664 júniusában tett megmászását érzékletes leírásban örökítette meg. Családjában hagyománnyá vált a Tátra-kutatás. Fia, ifj. Buchholtz György (1688–1737) kezdetben Nagypalugyán tanított, majd a késmárki líceum rektoraként tevékenykedett.
A neves természettudós Greifswaldban végezte egyetemi tanulmányait, s ekkor készítette első tudományos értekezését a csillagászat tárgyköréből. Édesapjától örökölte a természet iránti érdeklődését. Az ő nyomdokain haladva tanulmányozta a Magas-Tátra tájait, s 1717-ben úttörőként készítette el a hegység panorámarajzát, melyen elsőként tüntette fel számos csúcs pontos nevét. Az ő érdeme a Deményfalvi-jégbarlang térképének megrajzolása. Az 1719-ben készült alkotás a barlangot hosszmetszetben ábrázolja, s munkája egyike a világ legelső korszerű barlangtérképeinek. Ugyanebben az esztendőben mérte fel elsőként a Gömör–Tornai-karsztvidéken található Szilicei-jégbarlangot, és megrajzolta hosszmetszetét. Ifj. Buchholtz György munkáját a magyar térképészet történetének egyik legjelentősebb egyénisége, Mikoviny Sámuel (1700–1750) metszette rézbe, és a 18. század polihisztora, Bél Mátyás 1684–1749) adta közre 1723-ban kiadott „Hungariae antiquae novae et prodromus” című munkájában.
Kincskeresők, tudósok
Ifj. Buchholtz György testvére, Buchholtz Jakab (1696–1754) sem vált hűtlenné a családi hagyományokhoz. A foglalkozását tekintve tűkészítő mesterember ásványi különlegességeket gyűjtött a Magas-Tátrában. Orvosi körökben az a nézet uralkodott, hogy egyes ritka ásványok és növények a betegségekre gyógyító erővel bírnak, s ez a magyarázata annak, hogy Buchholtz Jakab szinte csodatévő erőt tulajdonított az általa talált köveknek, érceknek, növénytani különlegességeknek. Gyűjteményének egy részét eljuttatta Bécsbe, s ennek következtében Mária Terézia 1751-ben szakemberekből álló kutatócsoportot küldött a Magas-Tátrába.
Bél Mátyás nagy figyelmet fordított szűkebb szülőföldjére, a Felvidékre, és nagy munkájában, a „Notitia Hungariae novae historico-geographica” hasábjain külön fejezeteket szentelt a Kárpátok leírásának.
A Magas-Tátra népszerűsítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett a szepesváraljai születésű Czirbesz Jónás András (1732–1813), aki Dobsinán, majd Lőcsén, Pozsonyban, Halléban és Göttingenben tanult. Evangélikus lelkészi munkája mellett összegyűjtötte a szepességi bányavárosokra és a Kárpátokra vonatkozó irodalmat, s ezek feldolgozása alapján jelentette meg nagyhatású német nyelvű műveit, „Beschreibung einer Karpatischen Bergreise auf den sogenannten Krivan, samt dabei gemachten Beobachtungen” című német nyelvű írását.
Az 1773-ban publikált cikkben részletesen leírja azon esztendő augusztus 4-én, a Kriván csúcsán szerzett tapasztalatait, melyeket nemcsak a tudásvágy motivált. Az aranyércet kereső lelkes természetjárók több helyen próbálkoztak csillogó érctartalmú kőzetek kiásásával aranyhoz jutni. Az aranynál is értékesebb munka azonban az az 1772-ben Bécsben megjelentetett „Kurzgefasste Beschreibung des Karpatischen Gebirges” című könyve, mely részletesen foglalkozik a Magas-Tátra tavaival, vízfolyásaival, barlangjaival, de bemutatja az ásványokat, a bányászati tevékenységet, az állat- és növényvilág érdekességeit, valamint a változékony időjárás sajátosságait.
Czirbesz Jónás András művei nemcsak a hazai tudományos világban váltottak ki elismerést, hanem külföldön is visszhangot keltettek. A mű hatására számos külföldi tudós látogatott el a Magas-Tátrába, így a híres angol utazó, Robert Townson 1793-ban és a francia természettudós, Jacques Sulpice Beudant 1818-ban. Ugyancsak Czirbesz Jónás András munkája keltette fel a figyelmét a francia származású, Lembergben, majd Krakkóban tevékenykedő földrajztudós orvosnak, Belsazar Hacquetnak (1739–1815), aki 1793–1794-ben részletesen tanulmányozta a Tátra természeti viszonyait.
Ugyanebben az időben jutott el a skót származású Robert Townson a Magas-Tátrába, s 1793-ban több oromra, így a Lomnici-csúcsra, a Krivánra és a Fehértavi-csúcsra is felkapaszkodott. Bejárta a Tátra jégár csiszolta völgyeit, tanulmányozta vízfolyásait, tavait és tapasztalatairól „Travels in Hungary on the year 1793” című, Londonban 1797-ben megjelentetett munkájában számolt be. Munkásságának Kárpátokat illető vonatkozásait éppen Pinczés Zoltán elemezte Robert Townson kirándulásai a Kárpáti-Alpokban (Magas-Tátra) című előadásában Debrecenben az 1997. szeptember 26-án rendezett Townson Emlékülés keretében.
A 19. század kutatói
Két évtized múltán, 1813-ban a jeles svéd botanikus, Göran Wahlenberg (1780–1851) az uppsalai egyetem felkérésére helyszíni terepkutatásokat és gyűjtéseket folytatva kiegészítette a Linné által alapított növénygyűjteményt. Göran Wahlenberg a Magas-Tátra egyik első tudományos botanikai kutatójaként igen részletes vizsgálatokat folytatott. Megmászta a Krivánt és a Lomnici-csúcsot, járt a Fehér- és a Zöld-tónál, s barometrikus magasságmeghatározásokat végzett. Eredményeit az 1814-ben Göttingenben megjelent „Flora Carpathorum principalium” című könyvében tette közzé. Az ő érdeme a Magas-Tátra első topográfiai térképének megszerkesztése, melyet a kitűnő kötet illusztrációjaként publikált. Ma a híres svéd természettudós nevét őrzi a Furkota-völgy két magasan fekvő, festői szépségű tava.
A Magas-Tátra a 19. században intenzív természettudományi kutatások színterévé vált. Porosz, lengyel és szlovák kutatók tucatjai szereztek elévülhetetlen érdemeket a Magas-Tátra tudományos megismerésében. A gyakorlati szükségleteket és a tudományos igényeket egyaránt figyelembevevő publikációk, értekezések, könyvek százai jelentek meg német, lengyel, szlovák és magyar nyelven. A természettudósok közül elsősorban a botanikusok munkásságáról kell megemlékezni. A legismertebb közülük a sokoldalú polihisztor, Kitaibel Pál (1757–1818), aki a 18. század végén járt a Magas-Tátrában. A Kárpát-medence tudományos felfedezőjeként tisztelt botanikus háromkötetes nagy munkája latin nyelven „Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae” Bécsben 1799 és 1812 között látott napvilágot. Kitaibel helybéli segítője, a nagyszalóki evangélikus lelkész, Mauksch Tamás (1749–1832) számos hazai és külföldi tudóst kalauzolt a Tátrában, és maga is értékes gyűjteményre tett szert. A magashegyi vezetőként tevékenykedő, igen alapos helyismerettel rendelkező szakemberekhez sorolhatjuk a nagylomnici Berzeviczy Gergelyt (1763–1822), a tátrai turisztika egyik úttörőjét, valamint a kalandos életű aranyásót, Fábri Jakabot (1740–1817). A lengyel hegymászás apostolaként tisztelt Stanisław Staszic (1755–1826) varsói lelkész és geológus csúcsmászásai a magyarok körében is elismerést keltettek, és példája számos követőre talált.
Világhírű földrajztudósok munkássága
A családi gyökerekkel is a Magas-Tátra hegyvilágához kötődő földrajztudós, az első magyar földrajzprofesszor, a szegény földművescsaládból származó nagyszalóki születésű Hunfalvy János (1820–1888) igen részletes leírásokat tett közzé a Kárpátokról hatalmas, enciklopédikus tudással megírt nagyszabású, összefoglaló munkáiban. A Pesten 1863-ban, 1864-ben és 1865-ben A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása című háromkötetes könyvében a Karl Ritter által kifejlesztett földrajzi iskola szellemében leíró-összehasonlító módszert alkalmazva már az alkalmazott földrajz eszközeit előrevetítve írta meg munkáit a Kárpátokról, illetve külön 94 oldalas részben a Magas-Tátráról. Hunfalvy szinte földrajzi, topográfiai leltárt adott a Magas-Tátráról, sűrűn idézve a magasságmérések eredményeit, és nagy figyelmet szentelt a földtani, kőzettani viszonyokra. A kőzetaprózódás jelenségét mindenütt nagy terjedelemben ismertette, de erős túlzásnak tekinthetők azok a megállapításai, melyek szerint az óriási kőhasábok széttöredezése a Magas-Tátrában igen gyakori villámcsapásoknak tulajdoníthatók. Hunfalvy kiválóan ismerte az európai és amerikai magashegységekben kutató tudósok, így Humboldt és Saussure eredményeit, s az analógiák értékelését a Magas-Tátra vonatkozásában plasztikus leírások keretein belül végezte. Maradandó eredményeknek számítanak az örök hó határával kapcsolatos észrevételei, melyeket mindig összevetett az előtte dolgozó tudósok, így Wahlenberg, Beudant, és Fuchs adataival.
Hunfalvy észrevette a forró és száraz nyarakban is megmaradt hótömegeket, s ezek orográfiai elhelyezkedését. Helyesen utalt arra, hogy az északi és déli oldal között jelentős különbségek vannak, s megfigyelte, hogy a Menguszfalvi- a Felkai-, a Tarpataki- és a Fehérpataki-völgyekben 6560 láb magasságban, az északi oldalon 6300 lábnyi magasságban figyelhető meg az örök hó határa a nyári időszakban. Hunfalvy az alábbiakat írta a Magas-Tátra tetőrégióinak eljegesedéséről 1863-ban: „Különösen a mélyebb katlanforma gödrökben igen gyakoriak a hó- és jégtömegek. A jégvölgyi csúcs keleti lejtőségén 6876 lábnyi magasságban, kivált az Öt-tó felé, hol az elölső Jégvölgyek nyúlnak el, jegesféle, noha csekély kiterjedésű jégtömegek is vannak. Hasonló jégtömegeket a hegység északi oldalán is találunk, szintén a Jégvölgyi-csúcs északkeleti lejtősségén, azon völgytorkokban, melyeket a Jégvölgyi-csúcs felől a Fekete-tó felé vonuló hegyorom, s a Zöld- és Veres-tói csúcsok között emelkedő és a Javorina felé nyúló gerinc fognak be. A legalsó világoszöld színű jégtuskó a Fekete-tó fölötti völgytorokban 6906 lábnyi magasságban van, s a Javorinai Siroka csúcsáról jól látható. Maga a Jégvölgyi csúcs maradandó hó nélkül mered föl, mint óriási gránitszikla…
A magyar Alföldről jövő melegebb légfolyamok tehát akadály nélkül jutnak a Poprád és Vág-völgyébe, s a Magas-Tátrát éppen ott érik, hol különben az örökös hó vonala kezdődnék, s a jegesek képződnének. Azon meleg légfolyamok, s általában a déli nap sugarai erős hatása a hegység déli oldalán gátolják a terjedelmes és maradandó hó- és jégmezők képződését…
Szórványos havazások nyár derekán is előfordulnak, s gyakran augusztusban is annyi hó esik, hogy a hegység felső része 4800 lábnyi magasságig, néha majdnem Tátrafüredig fehér lepelbe öltözködik, mely napokig, sőt hetekig megmarad.”
Hunfalvy nagyon érdekes, minden bizonnyal személyes tapasztalatokon nyugvó megállapításokat tett, illetve magyarázatokat fűzött a Magas-Tátra hóborítottságának mértékére és okaira vonatkozóan: „…a rendes körülmények között a Magas-Tátrán az örökös hó határa 8141 lábnyi magasságban volna, de az így elméletileg kiszámított határ nem vág össze azon magassági vonallal, melyet a Magas-Tátrában az örökös hóra nézve tapasztalunk. Nehány csúcs mindenesetre meghaladja a 8141 lábnyi magasságot, mégis egyikének sincs örökös hó- és jégborítéka, s legalább nehány virágos növényt mindegyikén találunk. Wahlenberg a Lomnici-csúcson négy, a Krivánon pedig tíz virágos növényfajt talált.”
Hunfalvy kitűnően ismerte a nemzetközi szakirodalmat és eredményeiket felhasználva olyan áttekintésre tett szert, melyre korának hazai pályatársai közül senki nem volt képes. A földrajzi szintézisalkotás egyik kitűnő példája kapcsolódik a Magas-Tátrához: „Hogy a Magas-Tátrán az örökös hó határa nagyobb magasságban van, mint az elmélet, s a rendes körülmények között lennie kellene, s hogy igazi jegest sem találunk rajta, azt a hegységnek sajátságos fekvése, elszigeteltsége, alakzata és tagosulata okozzák. Már Sydow a jegesek hiányát annak tulajdonította, hogy a Tátra egy elszigetelt hegytömeg, melyet a szelek minden felől érnek, hogy főgerince nagyon vékony, oldalágai és völgyei rövidek, hogy végre a Magas-hegység nem folytonos, hanem sokszorosan megoszlott, megszakasztott, kivájt tömeg. A Magas-Tátra éppen nem tömeges, hanem kitűnőleg gerinces hegység, keskeny és egyszerű gerince hosszan nyúlik el, s rövid, vékony oldalágai mint megannyi bordák sugároznak szét. Oly vékony gerincű hegységet sehol másutt nem találunk Európában, az egyes gerincek, ormok, csúcsok legfelső éle többnyire csak néhány láb, s kevés helyen nehány öl széles.
Azért méltán taréjoknak nevezik a hegység gerinceit, mert ezek sokhelyütt csakugyan kakas taréjához hasonlítanak, s általában ábrándos alakúak, horgasok, kopaszok, vasszínűek.”
Hunfalvy a tengerszint feletti magasság és a növényzeti övezetesség kérdését részletesen vizsgálta, s nagy figyelmet szentelt a pásztorkodás természeti feltételeinek, a legeltetésnek, valamint az időjárási változások hatásainak. Megdöbbentő megállapítása utal a környezet-, illetve a természetkárosításra: „A Tátra ég alja sokkal szélsőségesebb, mint a svájci Alpoké, s e nagyon szélsőséges ég alj mind az örökös hóvonal felette nagy magasságát, mind az aránylag mélyen lenyúló szórványos hótömegeket, mind végre a gyakran előforduló nyári havazásokat fejti meg. Az orvosi növények azonban, pl. a tárnics, leginkább a sziklás magasságban teremnek, a szepesi oldalon azonban a túlságos szedetés következtén már azok is tetemesen fogynak.”
Sajnos napjainkban – amikor a Tátrai Nemzeti Park szigorú természetvédelmi törvény oltalma alatt áll – ugyancsak előfordul szomorú példa ritka növények gyűjtésére, pusztítására.
Hunfalvy János foglalkozott a Magas-Tátra eljegesedésének kérdésével, s jól ismerte Sonklar és Fuchs publikációit, a hajdani jégárak csiszolta sziklaformákról adott leírásait. Hunfalvy adta közre elsőként – elődei, Fichtel, Haquet, Townson, Wahlenberg, Beudant, Sydow, Zeuschener, Greiner, Kreil, Kornhuber, Stur és Fuchs méréseinek felhasználásával – a barometrikus észlelések magassági eredményeit, melyek a hegység településeit, postaállomásait, erdészházait, fogadóit, de jelentősebb csúcsait és tavait is magukban foglalják.
A magyar geográfia első nagyhatású művelője, az 1872-ben megalapított Magyar Földrajzi Társaság elnöke, Hunfalvy János mindig nagy figyelmet fordított a Kárpátokra, s természetföldrajzi tanulmányaiban olyan komplex látásmódot érvényesített, mely a domborzat, az éghajlat, a vízfolyások, a természetes növénytakaró változásainak ábrázolása már egy nagyszabású földrajzi szintézist jelenített meg.
A Kárpátok vonulatairól írt Hunfalvy-féle összefoglalások a későbbiek során is forrásértékű alapmunkának számítottak, s nemcsak a szűkebben értelmezett szülőföld, a Felvidék, hanem Erdély, a Keleti- és a Déli-Kárpátok vonatkozásában is.
Hunfalvy éppen a Kárpátok példáján figyelt fel arra, hogy a természeti folyamatokba való emberi beavatkozások, elsősorban a vízszabályozások olyan következményekkel járhatnak, melyek tanulságai a mai napig is elgondolkodtatóak. Hunfalvy érdeme a rendkívül szerteágazó, alapos adatgyűjtés, a topográfiai alaposság, mely révén munkái a mai napig forrásértékűek.
Hunfalvy nemcsak a Magas-Tátra, hanem Erdély vonatkozásában is páratlan alaposságú leírásokat készített a Keleti- és a Déli-Kárpátokról, valamint a Kárpátok szinte minden vonulatáról.
A táj és az ember kapcsolata, a termelő, elsősorban a mezőgazdasági tevékenység és a közlekedés adottságainak a Kárpátok természeti tényezői általi meghatározottsága számos érzékletes példával jelenik meg Hunfalvy János munkáiban. A kiváló földrajztudós nem jutott el az oknyomozó, minden természeti jelenséget folyamatában, változásaiban és összefüggéseiben ábrázoló szemléletmódig, mint utóda, Lóczy Lajos, aki ugyancsak jelentékeny kutatásokat végzett az 1900-as évek elején, a Déli-Kárpátok hajdan eljegesedett tetőrégióiban, s részletes izobatikus térképeket készített a Retyezát hegység tavairól, a Zenoaga-tóról és a Bucura-tóról. Mindezek mellett Hunfalvy János több évtizedes munkásságának érdemei elvitathatatlanok. A Kárpátok természetföldrajzi arculatát talán Hunfalvy János ragadta meg a legátfogóbb igénnyel, ezért művei a mai napig forrásértékűnek számítanak.
Geológusok eredményei
A magyar kutatók közül Róth Samu nevét kell megemlítenünk, aki 1874 és 1888 között másfél évtizedes terepi munkát végzett a Magas-Tátra déli oldalának hajdani eljegesedési nyomainak kutatásában. Vizsgálatai úttörő jellegűek, mivel megállapítása szerint az Alpok gleccsereinek kiterjedését és mozgását már a 18. század elején megkezdték, s ez – sajnálatos módon – hosszú ideig nem keltett visszhangot a Kárpátok jégártüneményeinek kutatását illetően.
Róth Samu alaposan bejárta a Tátra déli völgyeit, személyesen kutatta a Fehérvíz völgyének morénáit. Részletes földtani metszeteket készített, s igen részletesen leírta a Felkai-völgy, a Menguszfalvi-völgy és a Mlinica-völgy, valamint a Koprova-völgy morénáit. Nagy figyelmet fordított a Magas-Tátra déli oldalán található, hajdani jégárak által szállított és lerakott törmelékekre, a jövevény, illetve vándorkövekre. Az egykori gleccserek törmelékmaradványai, a morénasáncok kialakulása és a tavak keletkezése problémakörét igen alapos terepi kutatások tükrében ábrázolta a Földtani Közlönyben közzétett cikkeiben. Igen értékes dolgozata „A Magas-Tátra déli oldalának hajdani jégárairól” címmel 1885-ben jelent meg a Földtani Közlöny hasábjain. Ez a kitűnő összefoglalás az előtte kutató geológusok, így Fuchs és Hauer, valamint Sonklar megállapításait figyelembe véve ad átfogó képet a hajdani gleccserek felszínalakító folyamatairól és képződményeiről. A Zöld-tó felé haladva Róth Samu megkülönbözteti az alapmorénát, a homlokmorénát, a fenék- és oldalmorénát, megfigyelései alapján megfogalmazott következtetései szerint a hajdani gleccser lassan és egyenletesen húzódott vissza, maga után hagyva a különböző jégár sodorta törmeléktípusokat. A példaértékű alapossággal végzett terepkutatások jelentőségét növeli, hogy szerzőjük Svájcban és Ausztriában, az Alpok eljegesedett régióiban végzett összehasonlító vizsgálatokat.
A kiváló terepgeológus kőzettani kutatásaiból kiemelést érdemel a „Magas-Tátra gránitjai” című, 1874-ben megjelent dolgozata, melyet Szabó József egyetemi tanár ösztönzésére készített a Nagyszalóki-csúcs délnyugati oldalának kőzetgyűjtései alapján. Róth Samu a gneisz, a csillámpala és a gránit kőzettani sajátosságait különböző tengerszint feletti magasságokból származó kőzetminták alapján határozta meg. Következtetései számos vonatkozásban serkentették a későbbi kutatásokat. Róth Samu a Zöld-tó és a Szalóki-tó környékén több helyütt kimutatott hematitnyomokat.
A magas-tátrai kutatások érdekes vonása, hogy számos, távoli földrészeken dolgozó híres geológus nemzetközi tapasztalatok megszerzése után fordított figyelmet a Kárpátok e vidékére. Közülük is kiemelkedik a szepesiglói születésű orvos és geológus, Posewitz Tivadar (1851–1917), aki Borneón és az Indonéz-szigetvilágban tett kutatóutat követően lépett a Magyar Királyi Földtani Intézet szolgálatába, s 1887-től 1916-ig, csaknem három évtizeden át végzett földtani térképezést a Kárpátok különböző tájain. A petróleum és az aszfaltkutatásokban játszott úttörő szerepe mellett felismerte a Kárpátok turisztikai értékeit. A hegyvilág népszerűsítése érdekében számos cikket publikált hazai és német nyelvű folyóiratokban.
„A Szepesség, Magas-Tátra és Szepesi Középhegység” című, Budapesten 1898-ban megjelent munkájában Posewitz Tivadar átfogó ismereteket ad nemcsak szakemberek, hanem turisták számára is. Külön tiszteletet érdemel dr. Szontágh Miklós, aki 1883-ban a „Magas-Tátra hegyvidékén”, és 1895-ben a „Magas-Tátra és hegyvidéke” című munkájában adott kitűnő leírást a hegyvilágról. A Magas-Tátra sziklabirodalmának szinte minden négyzetkilométerét ismerte a kiváló hegymászó és Tátra-kutató, Komarnicki Gyula, aki 1914-ben négy kötetben jelentette meg „A Magas-Tátra hegymászó kalauza” című, több kiadást megért és ma is használható hatalmas művét.
Tisztelet illeti Schermann Szilárdot, aki 1937-ben Budapesten kiadott „Szögescipők nyomai a Kárpátok bércein” című kitűnő művében rendkívüli kitartással felkutatott nem egy, szinte elfeledett forrásmunkára hívta fel a figyelmet.
A Kárpátok megismerésének fontos eredményei fűződnek Siegmeth Károly (1845–1912) nevéhez, aki az Északkeleti-Kárpátokról írt átfogó igényű dolgozatát a Földrajzi Közlemények hasábjain 1883-ban adta közre. A földtani viszonyok és a felszínformák kapcsolatát, valamint a vulkáni tevékenység nyomait kutató tudós a hazai barlangkutatás történetébe is aranybetűkkel írta be a nevét. S bár eredeti foglalkozása gépészmérnök volt, egész életét a Kárpátok és a barlangok megismerése ügyének szentelte. Ő volt az első tudományos barlangkutató szervezet, a Barlangkutató Bizottság első elnöke, aki elindította a hazai barlangok számbavételét, kataszteri felmérését.
Hasonló érdemei vannak az iglói születésű Serényi Jenőnek (1884–1915), aki a Magas-Tátra minden jelentős gerincét és csúcsát megmászta, s egyik alapítója volt a Budapesti Egyetemi Turista Egyesületnek, valamint társaival, Téry Ödönnel (1856–1917) és Thirring Gusztávval (1861–1941) a Turistaság és Alpinizmus című lap életre hívásának kezdeményezőiként népszerűsítették a tömegek között az elbűvölően szép hegyvilágot. Munkásságuk hozzájárult a tudományok eredményeinek széles körben történő megismertetéséhez, a Magas-Tátra idegenforgalmi kiépítéséhez, vonzerejének növeléséhez.
Irodalom
Hunfalvy János 1863–1865. A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása 1–3. Pest, a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából.
Komarnicki Gyula 1978. A Magas-Tátra hegyvilága. Hegymászó- és Turista Kalauz. Budapest, Sport Kiadó.
Kubassek János 2004. Mozaikok a Kárpát-medence természeti értékeinek feltárásából. A Kárpát-medence természeti értékei. Érd, Magyar Földrajzi Múzeum, 17–32. p.
Lendvai Timár Edit 2004. Egy svéd botanikus, geográfus, a Tátra vidékén. A Kárpát-medence természeti értékei. Érd, Magyar Földrajzi Múzeum, 75–110. p.
Lóczy Lajos 1904. A Retyezát tavairól. Földrajzi Közlemények, XXXII. kötet, 225–233. p.
Lóczy Lajos 1919. A nyitrai és trencsén vármegyei mészkőszirtek geológiai helyzetéről. Földtani Közlöny, 49. kötet 3–8. p.
Nagy Árpád 2001. Tátrai túrák. Turista Kalauz. Budapest, Kornétás Kiadó.
Pinczés Zoltán 1999. Robert Townson kirándulásai a Kárpáti-Alpokban (Magas-Tátra) – Robert Townson magyarországi utazásai. In Rózsa Péter (szerk.): Az 1997. szeptember 26-án Debrecenben tartott „Townson Emlékülés” előadásai. 175–178. p.
Roth Samu 1878. Jegyzetek a Magas-Tátrából. Földtani Közlöny, 8. évf. 11–12. sz. 280–282. p.
Roth Samu 1885. A Magas-Tátra déli oldalának hajdani jégárairól (Előadatott a Magyarhoni Földtani Társulat szakülésén1885 január 7-én). Földtani Közlöny, 15. kötet, 9–31. p.
Roth Samu 1887. A Magas-Tátra tavai. Földrajzi Közlemények, XV. kötet.
Roth Samu 1888. A Magas-Tátra északi oldalának hajdani jégárairól. Földtani Közlemények, 18. kötet, 337–367. p.
Roth Sámuel 1874. A Magas-Tátra gránitjai. Földtani Közlöny, 4. évf. 4–5. sz. 103–107. old.
Siegmeth Károly 1883. Az Éjszakkeleti Kárpátok. Földrajzi Közlemények, 11. kötet II. füzet 55–84. p.
Šimko Jožo 1965. Magas-Tátra. Útikalauz. Budapest, Sport Kiadó.
Szabó József 1980. Hunfalvy János. A múlt magyar tudósai sorozat. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Szabó József 1985. Gondolatok Hunfalvy János életművéről néhány XIX. század közepi földrajzi irányzat tükrében. Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 21–26. p.