A vajdasági magyarok eszme- és politikatörténete (1945–1989)

Csaknem közhely, s szinte minden érintett rendezvény vagy kiadvány esetében emlékeztethetjük magunkat, hogy a vajdasági magyar társadalomtudomány meglehetősen gyenge lábakon áll, amennyiben az intézményes hátterét és erőforrásait tekintjük. Azok a kutatók, akik részben vagy egészben itt végzik a munkájukat, sok esetben ideiglenes projektek keretében társulnak egy időre. Az utóbbi időben erre volt jó példa az a kutatócsoport, amely 2017-ben a vajdasági magyarok kilencvenes évekbeli történetének különféle aspektusait vizsgálta.* A folytatásra 2018. december 8-án, a temerini Ifjúsági Otthonban került sor a Regionális Tudományos Központ (amely a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet része) és az újvidéki Multikulturális Központ szervezésében a Magyar Tudományos Akadémia Domus Alapítvány támogatásával.

Ahogyan a konferencia felvezetőjében Losoncz Márk filozófus, az egyik szervező és a projekt társkoordinátora megjegyezte, a 2017-es vállalkozás után világossá vált, hogy érdemes lenne visszanyúlni a téma (közvetlen) gyökeréig, így került az egy évvel korábbihoz képest némileg megváltozott összetételű csoport érdeklődésének homlokterébe a titói Jugoszlávia négy és fél évtizedes korszaka. Rácz Krisztina kulturális antropológus és a másik szervező/koordinátor ezzel összhangban azt hangsúlyozta ki, hogy az adott időkeret meglehetősen „közeli”, ugyanis töretlenül része a jelenkori szerbiai közbeszédnek, s ez még akkor is így van, ha tudatosítjuk a diskurzusokban megjelenő ambivalens megítélését (pl. egyes csoportoknál erőteljesen jelen van a „jugónosztalgia”, míg mások határozottan elutasítják a szocialista hagyatékot).

A konferencia első szekciója a korabeli nyelv- és szerkesztéspolitika kérdéskörét járta körül. Ha felidézzük a titói Jugoszlávia „különutas” szocializmusát és a gyakori kísérletezéseket a társadalompolitika terén, akkor a kisebbségek esetei magától értetődő módon érdekes esettanulmányokkal szolgálhatnak. Beretka Katinka (Gazdasági és Igazságszolgáltatási Jogi Kar, Szabadka – Újvidék) a korabeli a nemzetiségi nyelvhasználat jogi dimenzióit boncolgatta. Rendkívül részletes és adatgazdag előadásban vált láthatóvá, hogy a 60-as és 70-es évek különféle alkotmányai és törvényei miként kezelték a hivatalos nyelvhasználat kérdését olyan progresszív elemekkel is rendelkezve, amelyek a vajdasági – nem csak a magyar – nemzetiségek nyelvhasználatának biztosítottak teret. Beretka komparatív élt is adott az előadásának, ugyanis összehasonlította a jelenlegi szerbiai helyzetet a vizsgált korszakéval, megállapítva, hogy mindkét korszakban a politikai jó szándékon és öntudaton múlt a nyelvi kérdés, de míg a korabeli Jugoszláviában törekedtek a maximalizmus felé, addig ma már csak a „minimum minimumát” biztosítják a döntéshozók.

Rácz Krisztina (Oslói Egyetem) a magyar mint környezetnyelv oktatását vizsgálta. Vajdaságban 1971-ben vezették be a kisebbségi nyelvek tanulását, amely egészen 1989-ig meg is maradt, s ma a közbeszéd hajlamos a jelen állapotok kritikájaként felidézni. Rácz a tankönyveket elemezte, valamint mélyinterjúkat készített akkor már dolgozó tanárokkal. Előbbiek esetében antropológiai érzékenységgel vázolta fel az általuk közvetített normarendszert, így pl. annak ellenére, hogy a vajdasági etnikai identitások sokszor összetettek és sok tanuló származott vegyes házasságból, a tankönyvekben még sincsenek kevert identitások. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy a magyar kultúra reprezentatív elemei között Dózsa György alakja, a jakobinus, valamint az 1848/49-es hagyomány nyert külön hangsúlyt. Megállapítható, hogy Rácz és Beretka rendkívül érzékletesen világították meg azt a meglévő politikai szándékot, amely a magyar és minden más vajdasági nemzetiség számára bizonyos értelemben vett előnyöket kívánt biztosítani, de mindezt a maga korlátozott és sajátos módján.

Zakinszky Toma Viktória (Újvidéki Egyetem) a vajdasági magyar írott és elektronikus sajtó 1945 és 1989 közötti tulajdonjogi viszonyairól és szerkesztéspolitikájáról adott elő. Mindvégig kulcsfontosságúnak tartotta kihangsúlyozni a vajdasági magyar nyelvű média sajátos pozícióját, amely a mindenkori hatalomhoz (és Magyarországhoz) való viszonyt illeti, hiszen amellett, hogy közvetlenül korlátozott számú befogadónak szól, politikailag mégsem volt mindegy, hogy milyen módon működik, s emellett a mindenkori közvetítői szerepe is fontos volt. Az államszocializmus idején Zakinszky Toma szerint megfigyelhető, hogy az újságírók jobbára a szakmai elhivatottságukat helyezték előtérbe a politikai meggyőződésük helyett – vagyis az adott politikai kereteken belül maradtak, amelyet az előadó „keretizmusnak” nevezett.

A második szekció a „Politikai dilemmák és a marxizmusok eszmetörténete” címet viselte. Az első rész „empíriája” és kézzelfogható mivolta után itt egy sokkal elvontabb, de nem kevésbé lényeges terep következett. A jugoszláviai baloldali hagyományokhoz kötődő magyar nemzetiségű gondolkodók esetei olyan példákkal szolgálnak, amelyek mind a korabeli politikai klíma, mind ezen egyének s a vajdasági magyar történet jobb megértéséhez is hozzájárulnak. Érdemes még hozzátenni, hogy különösen fontos az a frissességre és őszinte kíváncsiságra épülő gesztus, amellyel e szekció fiatal, tudományos pályájuk elején járó előadói az adott kor gondolkodóit elemezték. Az előadók sorát Tóth Szilárd János (Budapesti Corvinus Egyetem) nyitotta, aki Rehák Lászlót és a nemzetiségi kérdést állította középpontba. A kor és azon belül Rehák mélyen a kommunizmusban gyökerező gondolatvilágát nem ismerők a prezentáció elején talán meglepődhettek azon a kitételen, hogy a Magyar Szó napilap második főszerkesztője sok tekintetben radikálisabb elképzeléseket fogalmazott meg a nemzetiségi önkormányzatról (az autonómia kifejezést nem használta), mint a rendszerváltás utáni önálló magyar politikai szervezetek – így pl. köztársasági szinten is megszüntetendőnek tartotta az államnyelv dominanciáját, hogy közben a szerbek magyar nyelvtanulását is szorgalmazza. Rehák gondolatvilágában az össztársadalmi önigazgatás (amely egyébként a szocialista jugoszláv eszmeiség egyik alapköve volt) nem volt lehetséges a nemzetiségi egyenlőtlenségek felszámolása nélkül.

Kocsis Árpád (Pécsi Tudományegyetem) ezt követően egy már szélesebb körben ismert személyt, Sinkó Ervint tette vizsgálat tárgyává, pontosabban a 2. világháború utáni morális és politikai nézeteit. Alapvetően abból a kérdésből indult ki Kocsis, hogy miként „lehetséges” a sinkói baloldali gondolkodás – ezzel mintegy jelezve annak összetettségét is. A negyvenes évek végére Sinkó ugyanis mind a szovjet, mind a magyarországi rendszert idegenkedve szemlélte, s eljutott arra a pontra, hogy Jugoszláviát tartsa hazájának. Ez az állapot természetszerűleg együtt járt azzal, hogy – ahogy azt sokan gondolják, s ez részben érvényes is – a titóizmus apologétájává vált. Ugyanakkor az előadásban felmerült néhány olyan nézőpont, amely árnyalta ezt a képet, így például Sinkó messzemenően támogatta a fiatal írónemzedéket, amit sok más korabeli kritikus elítélt.

Losoncz Márk (Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet, Belgrád) a szekcióban utolsóként Bodrogvári Ferenc marxizmusáról adott elő. A téma annál is inkább jelentős, hiszen a kelet-európai politikatörténet bonyolult, nem egészen nyilvánvaló folyásába és ellentmondásaiba nyújtott betekintést. Losoncz egy Tamás Gáspár Miklós által gyakran hangoztatott meglátással leszögezte, hogy a magyarországi sztálinizmus nem a marxista értelmiségiekre alapozta a művelődési és kultúrpolitikáját – amely állítás már önmagában komoly komplexitást sejtet. Maga Bodrogvári ezen a téren valóban sokatmondó példa, ugyanis eleve a budapesti iskola, ill. a jugoszláv praxisfilozófia voltak a fő, egymásba ötvöződő hatásai, emellett soha nem volt párttag, s mindvégig megőrizte az autonóm gondolkodás gyakorlatát. Losoncz végkövetkeztetése szerint semmiképp sem „fekete-fehér” tehát a marxizmus kelet-európai története. E konklúzió, még ha látszólag magától értetődő is, alighanem nélkülözhetetlen, ha a jelenből akarjuk megérteni a vonatkozó kort és gondolati irányzatokat.

A konferencia harmadik része a szociológia és irodalomtudomány perspektívákat érintette. Szerbhorváth György (MTA TK Kisebbségkutató Intézet) a vajdasági szociográfia 1945–1990 közötti történeti fejlődési ívét és jellemző vonásait igyekezett összegezni. A vajdasági talajon kinövő magyar szociográfia egyik „különlegessége”, hogy nem igazán tartotta a kapcsolatot a magyarországi hagyománnyal, így története sajátos törvényszerűségek hatása alatt alakult. Szerbhorváth felosztásában és olvasatában az első korszakot (1945–1960) a rendszerhű művek és az önmagukban álló falukutatások képezték. A második periódusban (1960–1972) ellenben sokkal változatosabb volt a művek felhozatala, s megjelentek bennük a magyar nemzetiség társadalmi problémái is. A harmadik időszak (1972–1990) végül az előzőhöz hasonlóan változatos, már csak a szociográfusok generációs rétegzettsége okán is, de viták, polémiák csak korlátozott mértékben zajlottak. A szekciót követő vitában Losoncz Márk felvetette azt a korántsem mellékes körülményt, hogy a vajdasági magyar szociográfia jelentősége s szerepe azért lehetett fontos, mert az érintett közegben nem létezett – s ez azóta sem változott túlságosan – intézményesült társadalomtudomány, s ezért az így fennállt hiányt valamivel ellensúlyozni kellett.

Szarvas Melinda (University of Jyväskylä) egy konkrét szerző, Bori Imre irodalomtörténeteit elemezte, nem feledve magát a kort, annak irodalmát és kulturális közegét. Szarvas elemzésének egyik leghasznosabb pontja – a konkrét Bori-művek analízise mellett – az a törekvés volt, hogy megmutassa az adott társadalmi-történeti kontextus hatását az irodalomtörténész munkájára. Ez a típusú pozicionáltság az előadó szerint rámutat a műfaj rögzítetlenségére, s tegyük hozzá, komplex, óvatosan kezelendő mivoltára.

Roginer Oszkár (Délkelet-európai Stúdiumok Központja, Graz) előadásában a jugoszláviai magyar ifjúsági lapok fejlődéstörténetét, struktúráját és ideológiáját helyezte középpontba. A korabeli médiatér köztudottan pontos, központilag kialakított, földrajzi alapon szervezett szerkezeti vázba rendeződött, vagyis minden kiadványnak megvolt a maga szerepe az államon belül, s az ifjúsági lapok sem képeztek ez alól kivételt. E téren ellentmondásos körülmény Roginer kitétele szerint, hogy ifjúsági irodalompolitika viszont még sem jött létre, s emiatt is a meghatározott korszakokon belül különböző ingadozások figyelhetőek meg pl. állami befolyás és önszerveződés, progresszív és konzervatív időszakok között. Ez az áttekintés, Szerbhorváth Györgyéhez hasonlóan, egy jól megírt tanulmány formájában alapszöveg gyanánt is szolgálhat majd a témakörben.

A konferencia utolsó blokkja végül a politika- és társadalomtörténet nyilvánvalóan óriási témakörének két szegmensébe engedett betekintést. Vukman Péter (Szegedi Tudományegyetem) A magyar–jugoszláv párt- és államközi kapcsolatok fényében vizsgálta a kisebbségi kérdést 1945 és 1956 között. Ahogyan az köztudott, ezekben az években egy ideig különösen terhelt volt a két ország viszonya, s az ebből fakadó bilaterális dinamika közvetlenül kihatott a vajdasági magyarok és a magyarországi délszlávok helyzetére is, amelyet Vukman mindkét közösség esetében a „két tűz közötti állapot” kifejezéssel jellemzett. A kérdéskör erőteljes átpolitizáltságára jellemző pl., hogy a Rákosi-féle vezetés a kommunista partizánok által végrehajtott 1944-es magyarellenes tömeges kivégzéseket propagandacélokra kívánta felhasználni. Ebben a tekintetben az is tipikus vonás, hogy miután normalizálódtak a két állam közti kapcsolatok, Budapest már kevéssé figyelt a jugoszláviai magyarokra.

Utolsó előadóként Palusek Erik (Eötvös Loránd Tudományegyetem) a vajdasági magyarok kivándorlási hullámait foglalta össze 1945–1989 között a jugoszláviai kisebbségpolitika kontextusába ágyazva. Mindvégig hangsúlyozta a titói kisebbségpolitika szerinte diszkriminatív mivoltát, emellett pedig az adott időkeretre vonatkozó demográfiai adatokat foglalta össze.

A konferencia ráadás-szekciójának is lehetett tekinteni a L’Harmattan Kiadó gondozásában, Losoncz Márk és Rácz Krisztina szerkesztésében megjelent A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999 című kötet „ősbemutatóját”, amely az egy évvel korábbi projekt eredménye. 2019 végére várhatóan megjelenik majd az imént ismertetett tanácskozás anyaga is egy hasonló könyv formájában. Az ad hoc kutatócsoport egyelőre nem tervezi a közös munka további folytatását a projektalapú működés kihívásai és az erőforrások szűkössége miatt, azonban egyes tagok várhatóan nem hagyják veszni a két év során kialakult együttműködéseket és szakmai kapcsolatokat.

* Az akkori konferenciáról l. Vataščin Péter: A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 20. évf. 2018/2, 159–163. p.