Budapest, Magvető, 2018, 1053 p. + képmelléklet. /Tények és Tanúk/
A napló mindig is alapvető dokumentumnak számított: egyrészt retrospektív „történelem”, másrészt történeti lélektan, az objektív és a szubjektív, az érdekes és az érdektelen keveréke, az önelemző és/vagy a teátrális pozicionálás speciális dinamikájának műfaja. Vannak persze önigazoló pátosznaplók és nem egy műhelynapló is akad, hazugságnaplók is íródtak bőséggel, nemegyszer ráadásul az önbecsapás hiú dokumentumaivá terebélyesedtek.
Király István naplóját nehéz pár szóval jellemezni: Király egyike volt a kommunista kultúrpolitika tekintélyeinek, a korabeli tekintet sokszor úgy siklott el mellette, mint Lenin vagy Marx számtalan szobra mellett, ott volt, mert ott kellett lennie, ő képviseli a „magabiztos” ideológiát. Csakhogy Király cseppet sem volt magabiztos, amikor magába nézett: „hányingerem van önmagamtól” – írja pl. egy helyütt. Szélsőséges értelemben azért a naplóban sem tárul elénk egy másik Király István: olyan marad, amilyennek alapvetően képzelni lehet. Befolyásos és mániákusan „szovjet” irodalomtörténész, lapszerkesztő, országgyűlési képviselő, a rendszer keményvonalas elkötelezettje, aki részint az individualista európai kultúra, a nyugatmajmolás, a nacionalizmus ellensége, részint a szovjet típusú szocializmus utolsó leheletig, szinte az önparódiáig kitartó híve, a szegények, a proletárok érdekképviseleteként elgondolt elnyomó rendszer purifikátora. Király egyszerre épít az illúziókra és egyszerre tűnhet illúziótlannak is: a kis népek sorsát a nagyok játékszereként gondolja el, s mivel a szocializmusban világfejlődési tendenciát lát, sorsszerűen hisz törvényszerűnek vélt univerzális forradalmában, meggyőződése, hogy Magyarország a szükségszerű politikai evolúció győztes térfelén, a jó oldalon áll. Individualizmusellenessége segítette át azon az ellentmondáson is, hogy az egyéni szabadság a rendszer keretein belül gyakorlatilag nem létezett.
A szocializmus építése nem az ideáljának megfelelően alakul, ő maga is relikviává, tárggyá válik, s nem kevés önmarcangoló energiát mozgósítva tudósít is erről a kudarcról, mely művészi értelemben is kicsúcsosodik az 1956-tól 1989-ig, olykor nyelvgyakorlás céljából angolul vezetett napló szerkezetében. Elhatalmasodó betegsége, tüdőrákja egyetemes metaforává lesz: a napló a kommunista vezető értelmiségi lét röntgenképének tekinthető, alapos felvétel minden lehetséges foltról, tünetről és anatómiai sajátosságról, melyet a többé-kevésbé rátermett orvos értelmezni próbál. Aztán egyre nyilvánvalóbbá válnak a betegség nyomai, és a halálos kór szép lassan felszámolja a használhatatlanná vált szervezetet.
Királyt elsősorban Ady-monográfiája tette jelentős irodalomtudóssá: verselemző tehetsége és terminusalkotó invenciója helyenként még ma is csodálatot ébreszt. A napló viszont meglehetősen mostohán bánik az irodalommal (a színház vagy a film erősebben van jelen): Király egy elképzelt szocialista létesztétikát jelenít meg, a közélet, a kultúrpolitika, a „hétköznapok forradalma”, az oktatáspolitika jobban érdekli. Az egyetemen félelmetes, hírében agresszív bálványnak tűnik, aki még jóhiszeműségével is kiköveteli magának a teátrális áldozatbemutatást. Még érett és „divatos” korszakában is sokan rettegnek attól (holott kezdetben szemináriumai a rengeteg hallgató miatt előadássá alakulnak), hogy túl erős befolyást gyakorol tanítványaira, akiket szinte egy sorozatgyártás termékegyütteseként képzelünk el. Később olyannyira veszt a népszerűségéből, hogy egyenesen kínosnak tűnik felvenni az óráit. Ezt olykor maga is érzékeli. Kiemelkedő hallgatói mégis lesznek: pl. Angyalosi Gergely. 1979-ben feljegyzi, amit aligha jegyezne fel „épeszű” naplóíró tanárember: az egyetemi szobája ajtajára valakik vörös krétával felírták: „faszfej”. Igaz, naplóját nem nyilvánosságnak szánta, hanem vélhetőleg, ahogy a műfaj egy típusára jellemző, egy majdani emlékirat vagy önéletírás dokumentum-, illetve benyomásrengetege, hangulati hálója volt csupán.
A napló elsősorban a kommunista értelmiségi profil alternatív megvalósulásai miatt érdekes. Beszédesek a hiányok is: 1956 októberének eseményeit hiába keressük, az 1968-as csehszlovákiai intervenció eseményeiről is csak feltevéseink lehetnek, vagy reagált rájuk és eltávolította a bejegyzéseket, vagy eleve nem is készített ilyeneket. Ezek a „földrengések” Király István gondolkodását ha megzavarták is, mindig képes volt felmentést találni rájuk: a szocializmust egy sorsszerű világtörténelmi célelvűség jegyében helyezte politikaelméleti gondolkodásának csúcsára, így teljes története nem nélkülözhette az áldozatretorikát sem. Ezt jól példázza az is, hogy nemegyszer kísérli meg az 1950-es évek személyi kultuszának egyes folyamatait is rehabilitálni, mint valamiféle eszközt az általános cél elérése érdekében. A napló egyik főszereplője Aczél György, aki rendre viszonyítási pontként, olykor riválisként, máskor szinte bizarr trónbitorlóként, olykor esendő barátként jelenik meg. A kompromisszumos népfrontosság kiegyensúlyozó látszatpolitikája magyarázza Király szellemi kizsákmányolását is, melyet időnként egyenesen elviselhetetlen teherként érzékelt. Czine Mihály, a kisebbségi magyarok nagy barátja fokozatosan megosztó személyiséggé válik, noha a nyírségi juhászivadékot maga segítgeti egyetemi pályára (ebben a processzusban természetesen a szocialista emberideál fényeit pillantja meg): Királyt joggal riasztja és taszítja Czine többször is felhorgadó, gyakran egészen ijesztően primitív antiszemitizmusa (1974. 9. 13.) és radikális, szólamokban tobzódó, üres nacionalizmusa, döbbenetes tudományos kiüresedése, alkoholizmusa. Irodalmi téren elsősorban a felszín alatt élő és gerjesztett népi-urbánus vita eltérő felfogása hozza helyzetbe őket: Czine a népi írók fetisizálását odáig viszi, hogy a harmadikutas nemzeti pozícióból induló koncepciót áthangolja premarxista demokratikus tradícióvá. E tendencia még a csehszlovákiai magyar irodalom-történetírásba is átgyűrűzött. Király Aczéllal is szembekerül Czine miatt, s nemegyszer kényszerül polémiára az általa oly nagyra becsült, de több ponton is kritizált Németh László ügyében is. Lukács György életművéhez, bölcseletéhez legalább ilyen erősen vonzódik: itt is vannak hullámvölgyek és emelkedők. A Lukács-tanítványok ideológiai-gondolati fejlődéséről is érzékletes rajzokat kapunk. Vajda Mihály pl. egy írásában az új baloldali orientáció jegyében Király szerint oda jut, hogy „a munkásosztály nevében fellépő erő mind hamis tudattal cselekszik, s megteremti az elvont citoyen diktatúráját” (1972. 8. 30.). Király érzékeli a husserli fenomenológia erős térhódítását, mely a materialista dialektikát veszélyezteti. Az ilyen és hasonló bölcseleti, történetfilozófiai finommechanikára remek érzéke van, s megtanít arra, hogy a szocializmus és marxizmus filozófiai aspektusait és következményeit sokkal árnyaltabban lássuk, mint ahogy azt a pártkatonák vulgármarxizmusa sejtetné.
A 70-es években a szocializmus térvesztésén kesereg, ugyanakkor nem képes meggyőző népfrontos koncepcióval előállni: a közvetítő szerepe hitelét veszti, egy elszigetelt, párhuzamos szellemi társadalom alakul ki, melynek ő már nem lehet része, vele mint relikviával senki se számol. Jellemző, hogy amikor pl. 1977-ben Tarján Tamás Tandorit és Petrit emeli ki, ő Veress Miklós és a tetőfedőből költővé lett Sárándi József kvalitásai mellett érvel (becsületére legyen mondva, elismeri vereségét), kitartóan szerkeszti a „Szputnyikot” (a Szovjet Irodalom c. lap gúnyneve), még akkor is, amikor már maga Czine is figyelmezteti szinte kínos Szovjetunió-kultuszára. Veres András és Szegedy-Maszák Mihály azért kritizálják, mert „ideológiai irodalom-történetírást művel”, s ez gátolja a tudományos szempontok (pl. a strukturalizmus) diadalra jutását.
Király keletkultusza ellenére viszonylag ritkán utazik a szocialista tábor terepeire (a nagyszerű poliglott esztéta, az antikommunista George Steiner egy heves vitában egyenesen mongóliai emigrációba küldené), inkább a megvetett Nyugatot „élvezi”. Londonban megnézi pl. a Jézus Krisztus szupersztár c. rockoperát (1972. 12. 1.), és mély benyomást tesz rá a „demanipulált”, „hippi-Jézus”, lázadásnak érzi a hivatalos Jézus-képpel szemben. A vallás sok ponton bukkan fel (Király református lelkész második fiaként született), s még a szocialista etika és a vallási etika összehangolásán is elgondolkodik. Londonban egy sereg produkció mellett három remek operaelőadást is lát (a Rigolettóban Gildát a szlovák Lucia Popp énekelte): „olyasmit láttam, amit tökéletesnek lehet nevezni”. A London College-ban elbűvöli az elitképzés hatékonysága. A Worcester College-ban hallja először Northrop Frye és Susan Sontag nevét. Sontag később meghatározó, halálközeli olvasmányélménye lesz: megindító, ahogy a zseniális esszéíró betegségkönyvét olvassa, s elképzeli egy halálnapló megírását. Az angliai kommunisták Szovjetunió-kritikájának remek kivonatát adja. Washington is megragadja, remek úti bejegyzést készít a városról (1978. 4. 30.), meglepi a személyes szabadság érezhető ténye (és szembetűnő jele, a gazdagság) – kivált, mikor az utcáról besétálhat a Capitolium képviselőházi üléstermébe, azaz a galériára, ahonnan bárki hallgathatja az épp zajló ülést. Az emigráns amerikai magyarokkal való tárgyalásain két kulcstémát érzékel: Erdély helyzetét a Ceaușescu-diktatúra szorításában és a Horthy-korszak árnyaltabb értékelésének problémagóc-hálózatát.
Király színházlátogatói és filmre irányuló szenvedélye különösen erős, határozott kritikai érzékét nemegyszer pazarul csillogtatja meg: Hitchcock filmjeiben pl. elgiccsesített Kafkát lát, a Szelíd motorosokban a szeretet új Don Quijotéját ismeri fel, Sütő Kálvin–Szervét drámáját (Csillag a máglyán) politikai iránydrámának látja, s felismeri benne a kommunista létfelfogás „demagóg revizionizmusát”. A nagyra becsült Németh László tézisdrámáit is megunja: az Eklézsia-követés c. Misztótfalusi Kis Miklósról szóló darab szünetében elszivárog a közönség fele. Igazat ad nekik. A huszonkettes csapdáját a túlszervezett világban nevetségessé váló individuum tragikomédiájaként nézi. Durkó Zsolt Mózes című kiváló operájában nemzedéke kommunistáinak tragédiáját érzékeli. A populáris kultúra is vonzza: pl. többször is krimiket néz, s nemegyszer egy-egy kalandfilm bugyuta sémájából érvényes szociokulturális megfigyelésekre jut, s olykor megmosolyogtató, ahogy a nyugati társadalom diagnózisát e filmek alapján állítja fel (pl. a Lucky Lady c. 1975-ös amerikai vígjáték alapján). Önkéntelenül komikusan ellentmondásos néhány eszmefuttatása, pl. amikor a Pompidou-központról azt írja: „Nagyon kár, hogy nem egy szocialista országban épült” (1977. 8. 15.), vagy amikor Pompejiben a bordély „meglátogatása” után, különféle szeretkezési stílusokat jellemezve azon meditál, hogy a szépség önmagában véve erkölcsös-e (1974. 8. 25.). Nem érzékeli, hogy a kapitalista társadalmi rend vívmányai nem véletlenül alakultak ki, és nem véletlenül ott vannak, ahol kialakultak vagy kialakították őket. Döbbenettel ismeri fel az emigráns magyar művészek rangos jelenlétét, pl. Kemény Zoltán kiváló munkáit Párizsban.
Kádár János fellépését különös aprólékossággal dokumentálja: beszélgetéseiket nemegyszer szinte szó szerint rögzíti. Ő marad „dogmatikus konzervatív”, egy „modern boszorkány”, akire véleménye szerint üldözés vár. Noha Király gondolkodásának keretei és határai világosak, semmit sem gyűlöl jobban, mint az antiintellektualizmust, az anekdotázásba menekülő bugyuta szentimentalizmust, az önirónia hiányát. Király újraértelmezéseket szorgalmazó tanulmányai, cikkei is sokszor emiatt jutnak zsákutcába. Szabó Dezső-tanulmányai pl. számos vádat és pletykát gerjesztettek, egyesek vitairatként olvasták, és a fajelméletről folyó szerencsétlen diskurzus feltámasztását észlelték benne. Király véleménye mind a nemzeti ideológia fokozatos térnyeréséről, mind Szabó Dezső nézeteiről a naplóból egyértelmű. Egy másik problémát jelent az időzítés: vitatörekvései zömmel Kádár „tiltott, tűrt, támogatott” kategóriáival kerültek ellentétbe. Király szórakoztatóan mutatja be Illyés Gyula helyezkedéseit és taktikai húzásait, de méltányolja a magyar nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos elgondolásait akkor is, ha szerinte épp Illyés „tekintélye árnyékában nő a magyar nacionalizmus”. Az ellenzéki politizálás bemutatása is hangsúlyos: Konrád György e tekintetben meghatározó jelentőségű. Az 1956-os kultusz feltámasztásáról többször értekezik behatóan. Reagál a csehszlovákiai eseményekre is: pl. a Charta 77-re, a Václav Havel bebörtönzése ellen írt tiltakozó levélre, a Duray Miklós ellen folytatott rendőrségi vizsgálatra, a bécsi hungarológiai kongresszuson a szlovákiai magyar kutatók hiányára.
Király gyakran szamizdatokat olvas, speciális közönségnek fenntartott vetítéseken vesz részt, a Szabad Európát hallgatja: a kötet a szocialista cenzúra kutatásának is elsőrangú dokumentuma. A sorok közt is olvas: a Nagy Gáspár egyik ügyetlen, de hatásos politikai versében kiemelt NI szótagban azonnal érzi Nagy Imre nevének monogramját (1984. 10. 31.), a művészfilmek 80-as években elharapózó nihilizmusában „nemzeti tragédiát” vizionál. „Elvesztettük az ifjúságot” – jelenti ki 1985-ben. 1986-ban Esterházy és Nádas fellépésével a hatalomtól való függetlenség jegyében szerveződő irodalomról beszél, 1987-ben a Soros-alapítványról értekezik, s iszonyú önironikus súllyal zuhan alá az alábbi mondata: „Nem könnyű kommunistának lenni a XX. század végén.” 1988 a halálos betegség diagnosztizálásának éve, 1989 pedig a fordulaté. Király magatartását és életfelfogását itt érdemes konfrontálni Szerdahelyi István vagy E. Fehér Pál élénk, nagyfokú társadalmi érzéketlenségről tanúskodó portréival. Az utolsó bejegyzés (1989. 6. 25.) az új MSZMP-elnökség impotenciájára vonatkozik. A kórházban, a rák végső stádiumának elhatalmasodásakor szótlanul tűrt, s hamarosan örökre elhallgatott.
A kiadványt Soltész Márton, a szöveggondozó előszava vezeti be, és Babus Antal különösen igényes utószava zárja. A napló impozáns jegyzetanyaga szintén tiszteletet parancsoló filológiai teljesítmény.
Csehy Zoltán