Összegyűjtött írások. Budapest, Jaffa, 2018, 320 p.
„Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most…” – kezdődik Kosztolányinak a fiához írt egyik verse, azért egyik, mert több is van neki A bús férfi panaszai (1924) c. kötetében, köztük az a hosszúvers is, mely fia torokgyíkbetegségét beszéli el, pontosabban a szülők fiuk feletti aggodalmát. Az 1915-ben született Ádámról van szó, egyetlen gyermekükről, akit a legjelesebb szerző a leveleiben is gyakran említ (valamint az Édes Anna zárlatában mindhármójukat), nála talán csak Ádám anyja, a többkötetes, kiváló Harmos Ilona foglalkozik vele többet, ami talán kézenfekvő, hiszen Kosztolányi halála után anya és fia kettesben maradtak.
Bíró-Balogh Tamás révén (összeállításában, előszavával, jegyzeteivel) most egy kötetben kapjuk meg Kosztolányi Ádám írásainak keresztmetszetét, sok apró érdekességgel, eddig nem publikált szövegeivel, versfordításaival, lektori jelentéseivel, tanulmányaival, naplójával stb. [Jó és mindenre kiterjedő előszavában, bevezető tanulmányában Bíró-Balogh Kosztolányi Ádám c. 1915-ös szonettjét nevezi meg mint az első olyan verset, melyet fiáról ír, de ez nyilvánvaló félreolvasás, Kosztolányi verse expressis verbis az ősapa Ádámról szól.] Kosztolányi Ádám nagyon hamar, még ifjúként lelki beteg lett, apja szerint skizofréniás volt, otthon s külföldön is kezelték, változó sikerrel. „Fiam jól van” – tudósítja Kosztolányi legjobb barátját, Füst Milánt 1928 májusában, de júniusban már ezt írja neki: „Családom szétzüllött. Egyedül vagyunk, feleségemmel, öregesen.”[1] A nyilasuralom alatti viszontagságaikról szóló könyvében anyja így jellemzi: a 29 éves fiatalembert: „ideges, különc”, „érzékeny”, „zárkózott”, „nekem nem lesznek unokáim”, „még a bakancsát se tudja rendesen befűzni”.[2] Bíró-Balogh Tamás összeállításának végére bekerült a kis Ádám elmés mondásait tartalmazó, szülők vezette napló, melyben az anya ezt írja a „gyerekszáj”-történetek elé: „Úgy bántunk vele, mint a nagyon drága, nagyon nemes porcelánnal, hozzányúlni is féltünk, nehogy valami kárt tegyünk…” (271. p.), utolsó (keltezetlen) bejegyzése pedig ennyi: „Később sokszor már megdöbbentő dolgokat is mond. Nyolcéves koráig. Akkor elhallgat. Magába zárkózik. Az élet és a nyíltság kezd félelmetessé válni számára.” (278. p.) Korán inni kezdett, 1980-ban alkoholistaként halt meg. A könyv többször megemlíti, hogy ez az apai nagyságnak megfelelni vágyására (mint társadalmi kényszerre), pontosabban a megfelelni vágyás kudarcára vezethető vissza, ami nem egyedülálló az irodalomban; kor- és sorstársát, Karinthy Gábort (1914–1974) szintén skizofréniával kezelték. Ádám betegségét a könyv négy ok együtthatásának tulajdonítja: a híres apa nyomasztó súlya, a szülői túlféltés, a szülők rossz (freudista elveken alapuló) nevelési módszere, s végül az anya említett (első ízben 1948-ban megjelent) memoárja, melyben leplezetlenül festi le fiát, akit ugyan művében három évvel megfiatalít és Ivánnak nevez, de világos, hogy Ádámról van szó, s az ifjú ezt a negatív publicitást nem tudta sem elfogadni, sem földolgozni. Az anya könyve Bíró-Balogh szerint „nagyon sok helyen nagyon súlyosan sérti a diszkréciót” – mondjuk, ez természetesen mai olvasóit zavarja a legkevésbé.
Számunkra fontosabbak Kosztolányi Ádám itt bemutatott írásai. Ezek nemcsak nagy tudásáról (magyar–francia–filozófia szakon végzett), kitűnő nyelvérzékéről, finom megfogalmazásairól és tapintatáról árulkodnak – egyedül lektorivélemény-íróként mellőzi a tapintatot. S ami szintén nem mellékes: sem társadalmi kérdésekben (baloldaliság, antiszemitizmus, katolicizmus), sem irodalmi ízlésében nem találni kivetnivalót. Írói hagyatéka nem számottevő, a költői-műfordítói pedig marginális. Amiben kiváló, az az értekező próza, a vitairat és hozzászólás, az irodalmi portré és recenzió műfaja, nemkülönben filozófiai tanulmányai, s úgyszintén kiemelkedő a már említett szerepében, hivatásos olvasóként (1938–1946 között a Révai Kiadó irodalmi lektora volt).
A mondják, jó a memóriám c. fejezetben portrék sora kapott helyet, ezek pár oldalas pontos és lényeglátó képek: Babits Mihályról, Szentkuthy Miklósról, apjáról („Egocentrikus volt, féltette testét, irtózott a betegségektől, sérülésektől és a szerencsétlenségektől, átélte ezeknek egész rettenetét. De csak az egocentrikusok lehetnek valójában morálisok, csak őt tudnak másokkal igazán együttérezni; kitáguló Énjük mindennel azonosul, és elfelejtik önmagukat. Csak magával törődött, de mindennel azonosult, az egész világ egy fájó seb volt számára.” – 56–57. p.), József Attiláról (ez a többinél terjedelmesebb portré nagyon jó foglalata a költőnek és verseinek), Karinthy Gáborról (akinek jellemzését Kosztolányi Ádám mintha magáról mintázta volna: „Elvesztette gyakorlati és arányérzékét, életismeretét, csak intelligenciája maradt érintetlen.” – 79. p.), végül az apja által is megverselt Hattyú kutyájukról.
A Tört darabok fejezet Gondolatok alcímmel tárcákat közöl, ezek részint a Vigiliában, részint az Élet és Irodalomban jelentek meg, valamint Naplómból összefoglaló cím alatt gondolatait, aforizmáit („Hiúság és gőg majdnem ellentétes tulajdonságok. A hiú ember morális, törődik azzal, hogy másra milyen hatást gyakorol. A gőgös ember nem törődik vele.” – 101. p.)
Tanulmányai külön blokkot alkotnak: Az élc szerkezetéről Bergson és Freud komikumelméletét veti össze, ehhez kapcsolódik A csíny és a csel („Amikor a megdöbbenés nem átmeneti, nem játékosan múló, akkor csellel állunk szemben. A csellel ellentétben a csíny tüntetően, tréfásan létesít futó természetű kárt.” – 122. p.), mindkét dolgozat a Lélektani Tanulmányok hasábjain jelent meg, az 1930-as évek végén.
A dolgok mély összefüggései fejezet a szerző cikkeit gyűjti össze a negyvenes évek végétől a hetvenes évekig, ezek egy része az Újholdban és a Vigiliában jelent meg. „Az antiszemitizmus a gyerekek között határozottan enyhült; a zsidógyűlölet, mely helyenként még némi idegenkedés formájában jelentkezik ugyan – szűnőben van” – olvassuk derűlátó megállapítását 1947-ből. Itt kapott helyet kedvenc filozófusáról, Leibnizről szóló két dolgozata is (megjelenési helyük és idejük: Vigilia, 1950 és Evangélikus Élet, 1955), beszámoló a második katolikus pszichoterápiai kongresszusról, francia sajtóforrás alapján, évfordulóhoz kötődő cikkei: Bergsonról, Pascalról, Proustról.
A következő fejezetben kritikái (inkább: könyvismertetői) olvashatók, ezek közül a Kardos László-féle Karinthy-monográfia érdemel figyelmet.
Az egyik legérdekesebb, ha nem a legérdekesebb fejezet 15 lektori véleményt tartalmaz, a fellelhető 193-ból, s bár a válogatás bőven kiadja a tárgyról alkotható képet s főként azt, milyen típusú szövegeket ajánl vagy nem ajánl szerzőjük, szívesen olvasnánk többet is ezekből. A „szlovenszkói magyar” (elhanyagolható teljesítményű) Juhász Árpád verseit nem ajánlja kiadásra, Fekete István regényét viszont igen, az ifjúsági irodalom későbbi népszerű alakjának kéziratát azonban a kiadó szigorú irodalmi vezetője, Illés Endre mégsem fogadja el. Mai ismereteink szerint semmit sem tudunk Rácz György (1911–1994) Lavina c. kéziratáról (KÁ jellemzése szerint fantasztikus regény, burleszk, formabontó kísérlet és politikai szatíra), de szívesen olvasnánk ezt a könyvet már csak az ilyen kiindulási alapja miatt is: „Egy képzeletbeli országban vagyunk, Hencidában, ahol a boncid kisebbség problémája erősen kiélezett.” (211. p.)
Reflexiók címmel olyan fejezet következik, melynek szövegeit újságokban olvasott cikkek váltották ki, a könyvnek ez a része is kiemelkedően jó: nagyon élvezetes például a Néhány szó a kereszténység és a pszichoanalízis viszonyáról, nemkülönben A pesszimizmus körül című, mely Peéry Rezső hasonló témájú írására reagál, valamint a Voltaire és Leibniz című, mely Faludy György Candide-megemlékezésével száll szembe, pontosabban árnyalja Leibniznek azt a Voltaire által alaposan kiaknázott és gúny tárgyává tett vélekedését, mely szerint ez a világ az összes lehető világok között a legjobb: „Mennyire megértem Faludy keserű feljajduló nevetését. [ti. a két világháború borzalmaira gondolva] Csak arra kérem őt, ne Leibnizen nevessen; Leibniz mindezt csodálatosan előre látta.” (227. p.) Kiemelendő a Kereszténység és antiszemitizmus c. reflexió, benne ilyen „kosztolányis” megállapításokkal: Általában az irgalmasság sokkal gyakoribb erény, mint a tolerancia, mivel az utóbbi igazi intelligenciát feltételez, amellyel nem sokan rendelkeznek. Segítségre majdnem mindenki hajlamos; igazi megértésre nagyon kevesen.” (240–241. p.)
A Versfordítások fejezete hét fordítást közöl – három Claudel-verset, hármat Verlaine-től, egyet Mussettől.
A Jegyzetekre (279–313. p.) kell még felhívni a figyelmet, ezek egészen kiválóak, s szintén Bíró-Balogh Tamásnak köszönhetőek: rendkívül sok és pontos információt tartalmaznak, plusz további besorolatlan Kosztolányi Ádám-szövegeket. Nagyon hasznos és élvezetes zárlata a gyűjteménynek.
Csanda Gábor
[1] Réz Pál (összeáll.): Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók. Budapest, Osiris, 1998, 568. p.
[2] Harmos Ilona: Tüzes cipőben. Budapest, Noran, 2004, 16., 63., 66., 112., 198. p.