Sanja Zlatanović: Etnička identifikacija na posleratnom području: srpska zajednica jugoistočnog Kosova

Beograd, Etnografski institut SANU, 2018, 364 p.

Talán különösebb kockázat nélkül állítható, hogy ami a néprajzi/antropológiai terepmunkán alapuló kutatásokat illeti, az elmúlt évtizedek Koszovója nem egy egyszerűen megragadható téma és terep. A terület politikai/társadalmi/kulturális jelentőségének ellenére nem szól róla túl sok, hosszú távú terepmunkán alapuló, a mindennapiság különböző aspektusait elemző munka. Mindezért jelen monográfiát, amely az „Etnikai identifikáció egy háború utáni régióban: a szerb közösség Délnyugat-Koszovón” címet viseli, már az olvasás előtt hiánypótló könyvnek minősíthetjük.

A szerző, Sanja Zlatanović a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Néprajzi Intézetének (Etnografski institut SANU) tudományos munkatársa. A kutatás szűkebb értelemben vett helyszíne a magyar olvasóközönség számára vélhetően alig ismert, ugyanis a koszovói Morava mentéről (Kosovsko Pomoravlje) van szó, amely az adott terület délkeleti sarkát jelenti, ahol a helyi szerbség „enklávékban”, lényegében szórványként él. A kutatást főként Gnjilane városban folytatta a szerző, de emellett a környék más településein, így pl. Vitinben is megfordult. Mivel erről a vidékről az 1998–1999-es háborút követően sokan költöztek kényszermigránsokként Szerbia más részeire, ezért Smederevo, Vranje és Vranjska Banja is kutatási tereppé vált – vagyis, ahogy maga Zlatanović is kiemeli Ulf Hannerzre hivatkozva, a terep ebben az esetben lokalitások hálózatának minősült (11. p.). Maga a kutatás terepi szakasza 2003 és 2006 között zajlott, amikor még frissek voltak a háborús emlékek, sőt, az indulatok is csak kevéssé csillapodtak (talán még többen emlékeznek pl. a 2004 márciusában történt szerbellenes pogromokra).

A téma- és terepválasztás jelentősége kapcsán kiemelendő, hogy a helyi szerbségen van a hangsúly. A regionális és európai közbeszéd a fegyveres konfliktusokat törvényszerűen kísérő polarizált diskurzusok hatására gyakran ellentmondásos megítélés tárgyaivá válnak nemcsak az események, a harcoló katonai alakulatok vagy a vezető politikusok, hanem maguk az érintett etnikai csoportok is. Ez gyakran azt eredményezi, hogy a mindennapok embereinek és közösségeinek élete, kultúrája és társadalma háttérbe szorul, mi több, a könnyen felmerülő kollektív „bűnrészesség” képzete miatt csaknem érdektelenné válik. A társadalomtudományos kutatásoknak ezért fontos szerepük van abban, hogy láttassák a mindennapok valóságát és összetettségét, adott esetben a koszovói Morava mente szerb közösségeinek életét. Az említett szempontok nélkül nem állíthatjuk azt, hogy ismerjük egy háború utáni társadalom állapotát, s ezért Sanja Zlatanović témaválasztásának indokoltságát aligha lehet túlbecsülni.

A szerző már a bevezetésben (10–18. p.) világossá teszi, hogy tudatában volt a téma összetettségének, ezért semmiképp sem próbálta azt valamilyen okból redukálni valamiféle egyszerűbb és felszínesebb értelmezési keretekre. A könyv hét nagy fejezetre tagolódik, amelyek közül az első négy alapozó jellegű. Az első módszertani és analitikus szempontokkal foglalkozik (19–39. p.). A második még mindig teoretikus jellegű rész, amelyben a kutatás elméleti keretéről van szó (41–60. p.), s a leírtak alapján látható, hogy a szerző sokat merít pl. Brubaker és Jenkins elméleteiből, külön figyelmet szentelve a szimbolikus interakcionizmus terminussal illetett jelenségre. A harmadik fejezet (61–106. p.) Koszovó történetének és társadalmának különböző általános aspektusait mutatja be úgy, hogy közben kitér a kutatás konkrét helyszínére is, a koszovói Morava mentére. A bemutatás koncepciója megfelelő, elegendő információt tartalmaz, s jól megalapozza az empirikus rész értelmezését. Zlatanović bő száz oldal után kezdi elemzésnek alávetni a terepmunka során gyűjtött anyagát a kötet negyedik tartalmi részével kezdődően (107–202. p.). E részben a mindennapiság és a társadalmi gyakorlatok több aspektusát göngyölíti fel, amelyek közül az egyik jelentős tényező a Szerb Pravoszláv Egyház (ez lényegében az egyetlen hivatalos „szerb” intézmény, amely helyben maradt) identitásformáló s az etnicitást polarizáló erejét (175–191. p.). Az ötödik fejezet (203–268. p.) az etnikai csoporton belüli, vagyis az intraetnikus határokat boncolgatja, ahol részletes képet kapunk az „őslakos” és az egykori „kolonista” szerbek, ill. a szerbek és a „szerb cigányok”, valamint a (koszovói) szerbek és a „szerbiaiak” közti határokról. A legelső esetben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság idejében lezajlódott telepítési hullám máig kiható etnikai következményeiről van szó, amely esetében különösen érdekes a kölcsönös idegenkedés már lassan 100 éve tartó megléte. A hatodik részben (269–322. p.) aztán az interetnikus viszonyokról nyerhetünk ugyancsak több rétegből álló kimerítő képet. Ebben az esetben a „másik” szerepét a helyi horvátok és az albánok töltik be. A főszöveget végül egy rövid, de az alapvető megfigyeléseket, következtetéseket és dilemmákat jól megmutató összegzés zárja (323–327. p.).

A tematika, ahogyan azt a cím is mutatja, az etnicitás kérdései köré szerveződik, s ebben a tekintetben jelentős a hozzájárulása az etnikai identitás délkelet-európai variánsainak megértéséhez, különös tekintettel a Jugoszlávia felbomlását követő háborúk sorozatának társadalmi hatásaira. Több helyen, s végül az összegzésben is elhangzik, hogy a koszovói konfliktus előtt, alatt és után az etnikai identitás társadalmi jelentősége fokozatosan minden más identitásformát felülírt, ill. magába épített – s ezen a téren a vallási önazonosság alakult át a leglátványosabb módon, ugyanis etnikai funkciót vett fel, más szavakkal a vallás adta meg az etnikai identitás keretét, alaphangját. Zlatanović emellett számos „alternatív” példát közöl az ettől eltérő identifikációk és mindennapok gyakorlatára (l. pl. a szerb szomszéd házát védő helyi albán esetét: 135–136. p.). Ez nemcsak a kutatói problémaérzékenységét dicséri, de egyúttal jól rámutat a domináns és az alternatív társadalmi és kulturális gyakorlatok eltéréseire és bonyolult működési módjaikra.

A kötet nyilvánvalóan változásvizsgálat is, mégpedig egy fegyveres konfliktus utáni területen, így a háborúk, ill. a kényszermigrációk tanulmányozásával foglalkozó kutatók is értékes adalékokra lelhetnek a könyv lapjain. Az 1999-es év számtalan esetben minősül cezúrának és alaphivatkozásnak az alanyok narratíváiban, de a kutatói értelmezés is világosan kiemeli a háború kultúraformáló szerepét pl. a házasság és a család intézményeinek változásáról szóló részben (141–151. p.), amely a lassan átalakuló tradicionális életminták és az emancipált társadalmi nemek közti konfliktusról és szinkretizmusról szól, de ilyen fényben van mindvégig bemutatva a vezértéma, az etnicitás is.

Zlatanović gyakran idézi beszélgetőtársait, mivel szándéka szerint minél inkább szerette volna megmutatni a hangjukat. Nem pusztán interjúrészletekről van szó, ugyanis párbeszédeket, vitákat, egyszóval organikus beszédhelyzeteket is lejegyzett (l. pl. anya és fia párbeszédét a „menni vagy maradni” dilemmájáról: 109. p.). Mérsékelten törekedett egyes helyi dialektológiai sajátosságok visszaadására, de még ezek hiányában is érezhető a helyi koszovói szerb tájszólások „íze”, ami csak növeli a kötet szakmai értékét. A szöveget korlátozott számú fényképes illusztrációs anyag is kíséri, amely inkább csak adaléknak, és nem fontos magyarázó értékű hozzájárulásnak minősül (jegyzéküket l.: 352. p.).

A kötet anyagkezelése kiegyensúlyozottságot mutat, s emellett lényegre törő. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egyik altéma sem kap a szükségesnél hosszabb bemutatást, noha gyakorlatilag mindegyik alfejezetnél meg lehetne ezt tenni. Ez a módszer könnyedén védhető, hiszen a könyv így nyer egyfajta elengedhetetlen tartalmi integritást, s az olvasóban nagyobb szellemi erőfeszítések nélkül alakul ki az a holisztikus kép, amelyet Zlatanović a kutatásai alapján meg akar mutatni. Kiemelendő ilyen téren a teljes negyedik fejezet, ahol altémáról altémára ért meg egyre többet az érdeklődő a helyi kontextusról, a mindennapi társadalmi gyakorlatok, az etnikai, nemzeti és vallási identitás bonyolult összefonódásáról. Néhány esetben azonban elkerülhetetlenül felmerül a hiányérzet, mégpedig kulcsfontosságú esetekben, így például a szerbek tulajdonában levő telkeket, lakóingatlanokat és földterületeket érintő adásvételi gyakorlatok lokális eltéréseinél és azonosságainál (128. p.). Mindezek szimbolikus jelentőségét és helyi variánsaikat mindenképpen több empirikus példával kellett volna illusztrálni, noha a terep adottságai között lehetséges, hogy nem egy könnyen megragadható témáról van szó, innen az anyag „vékonysága”.

Összegezve a leírtakat, Sanja Zlatanović munkája láthatóan alapos etnológiai kutatás eredménye, sokszínűsége és szakmai megalapozottsága mellett könnyen olvasható és értelmezhető munka szilárd empirikus bázissal. Biztonsággal állítható, hogy a belgrádi Néprajzi Intézet műhelyében az elmúlt évtizedben született monográfiák közül ez az egyik legjelentősebb. Kívánatos lenne, ha a jövőben angolul is napvilágot látna a kötet, illetve legalább egyes fejezetek magyarra való lefordítása is indokolt lehet. Amíg ez nem történik meg, addig az érdeklődők a rövid angol nyelvű összefoglalóból tájékozódhatnak (358–361. p.), esetleg a szerző világnyelven megjelent tanulmányaiban találkozhatnak az ismertetett témákkal. A könyv – összhangban a kutatóintézet hosszú évekre visszanyúló kiadási gyakorlatával – ingyenesen letölthető az intézet honlapjáról (http://www.etno-institut.co.rs/cir/monografije/89.php), de emellett rendes kereskedelmi forgalomban is beszerezhető.

Vataščin Péter