Soros Tivadar: Túlélni. Álarcban. Nácivilág Magyarországon, Szibériai Robinsonok

Budapest, Múlt és Jövő, 2018, 336 p.

Soros Tivadarnak (1894‒1968) nem voltak írói ambíciói, mindkét művének megírását a túlélésért folytatott küzdelem dokumentálásának vágya motiválta. Műfajilag mindkettő memoárnak tartható, bár az első, a folyóiratban 1922-ben közölt, könyv formában 1924-ben megjelentetett Modernaj Robinzonoj (Szibériai Robinsonok) több olyan elemet is tartalmaz, mely a robinzonád és a kalandregény műfajához köti. Soros egyes szám első személyben, szubjektív nézőpontból foglalja össze azokat a történelmi eseményeket, amelyeknek a kényszerűség folytán szemtanúja vagy résztvevője lett. Két műve, melyeket a Múlt és Jövő Kiadó gondos kiadásban, alapos jegyzetapparátussal, eligazító elő- és utószavakkal, az adott korszak megértése szempontjából fontos kísérő szövegekkel ellátva jelentetett meg, a huszadik századi történelmi események okozta szenvedések lenyomatát viseli magán.

A zsidó kereskedőcsaládból származó Soros (akkor még Schwartz) Tivadar az első világháborúban önkéntesként, saját bevallása szerint kalandvágyból vett részt, tanulmányait félbeszakítva. Művének előszavában utal arra a gyerekes lelkesedésre és felfedezővágyra, melyet a megterhelő és férfipróbáló szibériai évek törtek meg. A Szibériai Robinsonok cím tehát ironikusnak tekinthető, a szerző nem titkolt célja, hogy meggyőzze olvasóit: „soha ne vágyjanak arra, hogy Robinson váljék magukból” (241. p.). Hadifogságának körülményeiről viszonylag keveset tudunk meg, hiszen a szerző nem a történészek vagy a történelem iránt érdeklődők számára kíván fontos adatokat lejegyezni, hanem azt a folyamatot próbálja megjeleníteni, melynek során a kalandosság és a hősiesség romantikus kategóriái átlényegülnek.

Soros mind az első, mint a második világháborús élményeit a hadifogság idején (más források szerint még a fronton, egy ezredtársától) elsajátított eszperantó nyelven írta meg. A szibériai hadifogolytáborban egy japán eszperantistával is találkozott, s a visszaemlékezések szerint az eszperantó segítette abban, hogy más nemzetiségű fogolytársakkal is jó kapcsolatot ápoljon. 1921-ben ő is ott volt Péterváron a Szovjet Eszperantó Egyesület Központi Bizottságának tagjai között. A semleges, a nemzetek fölött álló eszperantó nyelv olyan terepnek számított, mely a szolidaritás és a béke alapjait vetheti meg, valószínűleg ezért is vált Schwartz (1936-tól Soros) Tivadar lelkes eszperantistává. Hazatérése után a Literatura Mondo című folyóirat egyik alapítója, az eszperantó nyelv lelkes terjesztője lett, s érdeklődését fiaiba is megpróbálta átplántálni.

A 11 rövid fejezetből álló Szibériai Robinsonok története az Usszuri és az Amur folyók találkozásánál elterülő Habarovszkban, illetve a Habarovszk melletti hadifogolytáborban kezdődik. A 1917-es októberi forradalom után Oroszország ugyan különbékét kötött Németországgal, de a harcok nem értek véget: a bolsevik hatalom ellen létrejött egy antibolsevik kormány, melyet külföldi erők is támogattak: „Az antant 1918-ban úgy döntött, hogy fegyveres beavatkozással békíti meg (persze, a saját javára) a viszálykodó pártokat” (243. p.). A polgárháború közepette senki nem törődött a hadifoglyok hazautazásának megszervezésével, ők csak tétlen szemlélői voltak annak, hogy a nagyhatalmak „szibériai háborús kalandja” kudarcba fulladt, „Szibériában így csak a japán seregek maradtak, s közben hétmérföldes léptekkel közeledett a Vörös Hadsereg.” (246. p.).

Ilyen körülmények között döntenek úgy a történet hősei, hogy saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Maga a szökés nem tűnik bonyolultnak, elég hozzá egy hamis tábori útlevél, a helyszínen csak a japán járőröktől kell tartani, ám miután szerencsésen sikerült vonatra szállniuk, pár napos utazás után a frontvonal állta útjukat. Partizánoktól szereztek lovakat, fegyvert, s „expedícióként” indultak el az erdőn, lakatlan területeken át. Kezdetleges felszerelésük ellenére sikerül megküzdeniük a szibériai természet szélsőséges viszonyaival: fakéregből készítettek maguknak esőkabátot (májusban indultak, s a szibériai tavasz rendkívül nyirkos), a rovarok ellen füsttel védekeztek (szúnyogháló nélkül ugyanis szemük-szájuk telement legyekkel és szúnyogokkal). A tajgában sikerül megtalálniuk egy bennszülött nép, az orocsonok egyik faluját, kis ideig náluk maradnak, árut cserélnek, megismerik a „rénszarvas népének” szokásait („a rénszarvas az ő nyelvükön oron, ezért hívják magukat orocsonnak”, 277. p.). Egy öreg orocson egy szakaszon el is kalauzolja őket. Az orocsonoknak és életmódjuknak leírása etnográfiai szempontból is érdekes, ugyanakkor stílusában a „nemes vadember” ideáját megalapozó felvilágosodás kori műveket is megidézi. A mű a lakatlan őserdőből, a vadonból, a robinsoni létből való kihajózással, az emberi társadalomba való visszaérkezéssel ér véget, a hadifoglyok további sorsát, így Soros Magyarországra való hazaérkezését sem tárgyalja.

A Szibériai Robinsonokat a Múlt és Jövő Kiadó jelen kiadványa adja közre először magyarul, a fontosabb, nagyobb terjedelmű és stílusában is kiérleltebb Álarcban. Nácivilág Magyarországon című műnek mintegy függelékeként. Soros főművével, a család vészkorszakbeli megpróbáltatásait leíró Maskeradóval (Álarcban), mely először 1965-ben jelent meg eszperantó nyelven, 2002-ben már találkozhatott a magyar olvasó. Az újrakiadást nemcsak a korábbi kiadás csekély visszhangja, hanem az azóta bekövetkezett politikai események is indokolják. Soros Tivadar egyik fia ugyanis, aki a Maskeradóban tizennégy éves kamaszként szerepel, felnőttként a nemzetközi pénzvilág egyik meghatározó tényezőjévé lett, s a közép-európai társadalmak felzárkóztatását segítő alapítványáról, jótékonykodásairól vált híressé. A Túlélni címmel egy kötetbe rendezett anyag kiadója, Kőbányai János utószavában utal a Soros György elleni támadásokra, az országot elborító plakátokra. Kőbányai sajnálatosnak tartja, hogy a mai Magyarországon „nemhogy nincs szükség Soros Tivadar bölcsességére és fiainak a lehetőségek felismeréséből gazdagságot teremtő modelljére, hanem éppen az állíttatik gyilkos pellengérre” (335. p.).

A Múlt és Jövő kiadványának újdonságai a kísérőszövegek is, az anyag teljességének együtt láttatása: a Maskerado angol fordítójának, Humphrey Tonkinnak nemcsak az angol kiadáshoz írt utószavát és jegyzeteit olvashatjuk a kötetben, hanem azt a post scriptumot is, amelyet a jelen kiadás számára írt 2018 őszén, s melyben a Maskerado utáni fejleményeket, a műben is szereplő családtagok további sorsát foglalja össze. A kötet tartalmazza még Dénes Gábor filmrendező Soros Györggyel készült interjúját, s a szövegeket a Soros család archívumából származó fotók egészítik ki.

A letisztult stílusú, az adott korszakot a lehetőségek logikai mérlegelésén, a következmények számbavételén keresztül bemutató Maskerado a Soros család történetének egy meghatározó fejezete, ugyanakkor a magyarországi zsidóság történetének legkritikusabb periódusa. A rövid történelmi felvezetés után a cselekmény Magyarország német megszállásával, 1944. március 19-én veszi kezdetét. A szerző a második világháború addigi éveit és a magyarországi zsidók akkori helyzetét egy találó hasonlattal világítja meg: „Valahogy úgy éreztük magunkat, mint az optimista, aki kiesik a hatodik emeletről, és az első emelet magasságában megállapítja: »Eddig simán ment minden.«” (21. p.).

Soros egyrészt megpróbálja rekonstruálni a család akkori életkörülményeit s azok fokozatos változásait, másrészt saját akkori gondolkodását, a döntéseket, konkrét lépéseket megelőző dilemmákat. Vészkorszakbeli viselkedését nagyban befolyásolták első világháborús szibériai tapasztalatai, ezért tudta könnyen elképzelni a polgári életformával való szakítást, s időben be tudta látni, hogy saját és családtagjai puszta életének megmentése a cél. Soros nehezményezte, hogy a Zsidó Tanács milyen készségesen teljesítette a németek minden kérését, s miközben a többiek oltalmat vagy kivételezést vártak a Zsidó Tanácstól, ő úgy látta, hogy az együttműködés csak a zsidóság pusztulásának meggyorsításához vezet. Miután az iskolákat bezárták, a Zsidó Tanács a tizenéves fiúkat is feladatokkal látta el: a kisebbik Soros fiút, Gyurit is futárként alkalmazták, neves ügyvédeknek vitt ki behívókat. Soros Tivadar, aki korábban maga is ügyvédként dolgozott, megtiltotta fiának az együttműködést, s keserűen állapította meg, hogy az emberek „önként mentek vágóhídra”, „taszigálni sem kellett őket, még villamosjegyet is váltottak. Hatszáz behívott zsidó ügyvéd vesztette életét 1944-ben, amint erről az ügyvédi kamarában a második világháború után elhelyezett emléktábla tanúskodik.” (34. p.).

A Soros-család megmenekülésének záloga a családfő helyes helyzetfelismerő készsége: bár ügyvédként a törvények betartásához szokott, az adott szituációban úgy érezte, hogy egy jogtalan állam rendeleteit nem kell betartani. Ha egy állampolgárnak az „állami igazságtalanság veszélyezteti az életét, erkölcsi joga az ellenszegülés” (35. p.). Memoárjának címe, az Álarcban az önazonosság levetkőzésére utal, hiszen a családtagok csak keresztény iratokkal, álnéven tudnak túlélni, a lelepleződés állandó veszélyétől tartva. Leírja a hamis személyi iratok megszerzésére tett kísérleteit – számos amatőr próbálkozás után „vérbeli” hamisítók közé kerül, s később másoknak is segít hamis papírokat szerezni. Közben eljutnak hozzá a hírek a vidéki gettókról és deportálásokról, kapcsolatba kerül vidékről Budapestre „csempészett” emberekkel, szökött munkaszolgálatosokkal, szökött francia katonákkal. Saját és családtagjai búvóhelyeit a lelepleződéstől tartva többször kényszerül változtatni: az albérletek váltogatását, a rejtekhelyek kényszerű elhagyását, újak keresését macska-egér játéknak nevezi. Azok a szállásadói, akiknél Szabó Elek néven keresztgyerekeiként bemutatott fiaival együtt a nyilas időket és az ostromot is átvészelik, a Nemzetvédelmi Szolgálat kémjének hiszik őt, így menekül meg a titkolózás okozta gyanúsítgatástól.

Soros beszámol rokonai, ismerősei sorsáról, többféle lehetségesnek tartott menekülési útvonal kudarcáról is. Anyósát sikerül kimentenie a budapesti gettóból, felesége vidéken, a Balatonnál bujkál hamis iratokkal. Soros egyik ügyfele a családjával úgy bújt el egy kiadatlanul maradt lakásba, hogy közben naponta a régi lakásukból hozatták egy cselédlánnyal az ebédet. A cseléd elárulta ezt egy rendőrnek, így a család lebukott: a házaspárt két lányukkal és a ház gondnokával együtt a Dunába lőtték. Soros egy másik, vagyonos ügyfele végig a saját házában, saját irodájában maradt, azzal kérkedve, hogy a legmagasabb körökben vannak ismerősei: később a saját gyára udvarán lőtték le őt is és az édesanyját is. Soros egy olyan ismerősével is találkozik, aki mezítláb, alsóneműben szökött meg a Duna-partra terelt zsidók sorából. Egy korábbi ügyfeléről volt szó, akit annak idején fajgyalázásért fogtak perbe, s a nyilas uralom idején szabadul ki a börtönből, ahol még csak nem is hallott a németek bejöveteléről, a gettókról és sárga csillag kötelező viseletéről. Az utolsó fejezetek az ostromról és az oroszok bejöveteléről szólnak: mivel Soros Tivadar beszél oroszul, ő a ház tolmácsaként működik, neki személy szerint nincsenek kellemetlen tapasztalatai az orosz katonákkal. A jegyzetekből viszont megtudjuk, hogy Soros idősebbik fiának, Palinak elvették svájci karóráját, s kis híján elhurcolták málenkij robotra, de sikerült megszöknie.

A memoárban a tragikus események leírását családi anekdoták ellensúlyozzák. Kisebbik fiáról, Gyuriról pl. azt írja Soros, hogy iskoláskorában „rendetlen egy kölök volt” (95. p.): új szemüvegét háromszor is elveszítette, negyedik alkalommal már inkább nem is csináltattak neki, s az iskolai ellenőrzőjére sem tudott vigyázni. Az apa példája, ahogy erről Paul és George Soros az előszóban vallanak, nagy hatással volt a később Amerikában karriert csinált fiúk életfilozófiájára. „Nem ismertem még egy olyan rendszeres vagyonapasztót, mint az apám” (12. p.) – írja az előszóban Soros György, mintha csak a fentebb idézett megjegyzésekért szeretne apjának visszavágni. Idézi viszont apja sokatmondó jelmondatát is: „Solum capital caput” (egyetlen vagyonom, ami a fejemben van) – s amint a memoárokban felvázolt életsorsokból látható, ez bizony nem kevés.

Polgár Anikó