Újraírt tér-képek I. – A bősi vízerőmű és az „Új-Duna” a helyiek szemszögéből

A bősi vízerőmű megépítése kapcsán az érintett terület és annak sorsa évtizedeken át politikai, jogi, gazdasági és természetvédelmi elvek és számítások ütközőzónája, ahol valójában értékelvek vagy akár nemzeti önképek csaptak össze, miközben érveik hadrendbe állítását a szakértői kultúra hatáskörbeli és strukturális kérdései tették még összetettebbé. A történet a modernizáció narratívájának egyik fordulópontja, és a természetvédelem közéleti színrelépésének egyik regionális mérföldköve.

Mindezek mellett elsikkadni látszanak a beruházások során lakóhelyük révén közvetlenül érintett emberek történetei. Egyéni, családi és közösségi sorsok, múltjuk emlékei és jövőjük tervei, mely kerete az őket övező táj. Egy táj, mely egykori formájában eltűnt. Az építkezések éveiben az érvek között szinte fel sem merült a helyben élők véleménye, a lakóhelyüket érintő döntések során nagyrészt passzív szemlélői szerepbe kényszerültek.

1. Bevezetés

Célom a helyiek szemén és elbeszélésein át láttatni, hogy lokális szinten milyen következményei voltak a drasztikus tájátalakításnak, és ezeket ők maguk hogyan értékelik visszatekintve. Emlékeket, történeteket, viszonyulásokat és mentális térképeket gyűjtöttem, melyekből átalakulóban lévő struktúrák rajzolódtak ki. Az elmesélt történetek, ahogyan azokat az emlékezet megőrizte és szelektálta, gyakran szimbolikusan is jelentésteliek. Ezek rögzítése fontos, hiszen eddig talán kevesebb figyelmet kaptak a természeti következmények mellett a tájátalakítás mérőműszerekkel és számításokkal nehezen mérhető következményei: mindaz, ami az életmódból, a szokásokból, a tájhasználati módokból, a birtok- és településszerkezeti rendszerekből, társadalmi kapcsolatokból, közlekedési mintázatokból, foglalkozási ágakból, és egyáltalán a tájjal kialakult aktív viszonyból eltűnt. Az itt élőkkel ugyanis az a különös eset történt meg, hogy noha nem hagyták el otthonukat, a hely, ahol élnek, mégis más lett.

A vizsgált terület a bősi vízlépcső megépítése és a tájátalakítás által leginkább érintett települések, nyugatról kelet felé haladva: Gútor, Somorja, Bacsfa, Keszölcés, Süly, Felbár, Csallóköznádasd, Baka, Bős, Csiliznyárad, Szap, és az úgynevezett elzárt falvak: Doborgaz, Vajka és Nagybodak. A felsoroltak közül hét településen készítettem interjúkat (Felbár, Gútor, Keszölcés, Nagybodak, Somorja, Süly, Vajka). Sorsukat alapvetően háromféle módon befolyásolta a megépült létesítmény, az interjúk helyszíneit úgy választottam ki, hogy mindegyik típust képviselje néhány: 1. korábbi kataszterük jelentős részét ma összefüggő vízfelület borítja, ilyen Gútor és Somorja; 2. az Öreg-Dunától, mellyel korábban intenzív kapcsolata volt, most a felvízcsatorna választja el, ilyen Felbár, Keszölcés és Süly; 3. a Csallóköz többi részétől választja el a felvízcsatorna, ilyen Bodak és Vajka.

Bőst magát egyrészt azért hagytam ki a szűkebb vizsgálatból, mert ez az egyetlen település, ahol már folyt hasonló jellegű kutatás (Nagy 2014),[1] másrészt mind a hajdani, mind az „Új-Dunától” távolabb fekszik. Ha a felosztásba illesztenénk, valószínűleg egy negyedik csoportot képviselne egymaga több okból kifolyólag is.

A vizsgálat során félig strukturált interjúkat készítettem, és többféle technikával mentális térképeket vettem fel. Összesen harminc interjú készült, melyek egyenként 50–240 perc hosszúak. Az interjúk készítése során többségében a közösség szempontjából kiemelt szerepet viselő embereket szólítottam meg, polgármestereket, tanárokat, volt szövetkezeti vezetőt, helyi Csemadok-elnököt, a falu legöregebbjét. Mivel a tájhasználat minősége és intenzitása, a vizes élőhelyekkel való kapcsolat terén nagy különbségek vannak különböző mentalitású egyének és csoportok között, olyan embereket is kerestem, akik amolyan „vízi emberek”, halásznak, horgásznak, ladikjuk, vízparti kisházuk van. Az interjúk 2017. november és 2018. december között készültek.[2]

Arra nem törekedhettem, hogy mintám reprezentatív legyen, a mikro lépték alkalmazása viszont lehetővé teszi, hogy valós élethelyzetek, egyéni viszonyulások, esetleg konfliktusok felől tekintsünk átfogóbb társadalmi folyamatokra. Belső kategóriák és normatívák válnak így láthatóvá.

Az egyes témák tárgyalása során a szöveg szinte felét az interjúk során rögzített anyagok teszik ki. Ezzel a megoldással az volt a célom, hogy azok hangja legyen hallható, akiket az ügy elindulása, vagyis az 1950-es évek óta szinte alig kérdeztek. Ebben a formában reményeim szerint a helyiek saját fogalmai és gondolattársításai élőbbek maradnak, melyeket magam a rendszerezés, az összefüggések felmutatása és értelmezése által igyekszem bemutatni. A szöveg nem objektív, a létrejövő értelmezéseket természetes módon a saját, személyes indíttatás, attitűd és a megelőző ismeretanyag is befolyásolják[3] ‒ és itt kell megírjam, hogy a kutatási területen 2017 szeptemberét megelőzően nem jártam és közvetlen előzetes ismereteim sem voltak.

A kutatott anyag feldolgozását és bemutatását két részre, és így két tanulmányra bontottam. Ebben az első tanulmányban némi vízszabályozás- és vízerőmű-történeti visszatekintés után az újonnan kialakult terek helyi elnevezéseinek alakulását mutatom be, majd a következő fejezetekben a vízerőmű építésének első híreitől a megvalósulás fázisain és a tiltakozásokon át elérkezünk a kész létesítményig. A következő két fejezet körbetekint az érintett települések fejlődési irányain, majd azoknak a szuburbanizációs folyamatokkal való összefüggésit mutatja be. A táj átalakítása során távolságok íródtak át, ezek relatív voltáról és érzékeléséről szól a következő fejezet. A záró fejezetekben egy visszatekintő mérleg következik előnyökről és hátrányokról, majd a vízlépcső megépítését egy tágabb folyamat részeként igyekszem bemutatni.

Az itt leírtak így csak egy része a teljes kutatási anyagnak. A következő tanulmányban kapnak majd helyet azok az emlékképek, melyeket a hajdani ártéri tájról és az abban való életükről őriznek a helyben élők, valamint saját véleményük és megfogalmazásaik arról, hogy miképp érzékelik a vízlépcső megépítésének hatásait természeti környezetükön. Az emlékképek felidézésének részeként készült mentális térképek is ott kapnak majd helyet.

2. „Azért a víz az úr”? / Vízszabályozás- és vízerőmű-történet

Két földrajzi táj találkozásánál rendszerint izgalmas, egyedi formák alakulnak ki, ilyen találkozás eredménye a Csallóköz és Szigetköz ágvizekkel szabdalt területe is. A Duna a Kárpát-medencébe, mérsékeltebb esésviszonyok közé érve az Alpokban eredő mellékfolyóiból hozott hordalék nagyobb részét lerakja. Zátonyokat, szigeteket képez, és egyre több ágra szakad. A területet élő vizek, holtágak, elmocsarasodott medrek, erek szabdalják. Természetes állapotában a folyóágaknak életútjuk van, elmúlás és születés erői alakítják, és így éltek együtt a tájjal a települések is: ahol egykor település volt, ott később víz és fordítva, mintha folyamatosan mozgásban lett volna a táj.

Az első összefüggő töltések olyan régiek, hogy írott források nem maradtak fenn keletkezésükről. Ránk maradt első törvényes elismerése 1569-ből származik a Csallóköz árvédelmének. (Földes 1896, 38. p.) Az egészen korai gátak a maiaktól eltérő elveken alapultak, „vízépítészeti szempontból fenékgátak voltak, amelyek zsiliprendszerként működtek, az egyes lépcsők folyamatosan csökkentették a település közelébe kerülő víz szintjét”. (Ozogány 2017, 17. p.) A táj természetes rétekkel, mocsarakkal, tavakkal, erdőkkel fedett terület volt, ahol a vízgazdálkodás lényege az áradó víz minél nagyobb területen való szétterítése, olykor árkok és mesterséges csatornák ásásával. Csupán a 18. század második felében kezdődött meg „a fokok eltöltése, kanyarátvágások, töltések, sarkantyúk építése, a folyók szabályozása, a folyómedrek tisztítása”. (Angyal 2015, 12. p.) A cél egy olyan főmeder létrehozása volt, amely a legkisebb vízállás esetén is hajózható. Néhány kevésbé sikeres 19. század elejei vízrendezési munkálat után egy valóban átfogó és hatékony terv előkészítéséhez megtörtént a Duna folyam térképezése és vízrajzi felvétele (1823–1845).[4] A terveket és munkálatokat újabbak és újabbak követik, a legnagyobb szabású terv 1882-re készül el, és végrehajtását 1885-ben engedélyezik. Az akkori látkép leírását hosszabban idézem, mivel korai párhuzama a vízlépcső 1978-ban meginduló munkálatainak. „Munkástelepek létesültek az elhagyott ligeteken és erdőkben, a vadonban zavartalanúl élő madárvilágot csakhamar fölzavarta a munkások ezreinek zsibongó zaja, a Dunát ellepték a nagy kőszállító hajók, melyek Dévény gránitszikláit, Almás, Süttő és Lábatlan kemény mészköveit ezer meg ezer köbméter számra hordták a Dunába, hogy békókba szorítsák vele a vadúl szerte kalandozó vizet s kényszerítsék ott és úgy folyni, a hogy azt számára az emberi elme kijelölte. Majd óriási kotrógépeket látunk dolgozni egyhangú dübörgéssel, melybe belevegyül a kikotort kavics éles harsogása, a mint a kotró vedréből nagy tömegekben zuhan le a dereglyébe, mely ha megtelt, jön a vontató gőzös, hogy elvigye valamelyik mellékágba, a melyet úgy is föl kell majd töltenie a víz hordalékának.” (Jókai 1887) A Duna Pozsony alatti főmedrét 1886–1896 között sikerült biztonságosan hajózhatóvá tenni ‒ a partok kövezésével, a sodrást szabályozó sarkantyúk kiépítésével, a mellékágak kőgátakkal történő lezárásával. Több mint 2 millió köbméter kő került beépítésre. Újabb gátmagasítások a későbbiekben is időszakonként követték egymást, folyamatosan szűkítetve az árterületet. (Angyal 2015, 13. p.)

A vízjárta területek szűkítését már a 19. század végén is érte kritika, Gúthori Földes György, az 1876-ban alakult felső-csallóközi ármentesítési társulat elnöke 1896-ban írt könyvében megemlíti, hogy „Vannak Felső-Csallóközben számosan, a kik a kiszáradást a töltésezés okozatának tartják, s azt hiszik, hogy nekünk töltésekre tulajdonképpen szükségünk nincsen. A csendesen áradó, de még a jégmenéskor hirtelenebben duzzadó vizek is, emelkedésüknél bejutnának a régi erekbe és laposokba, ezeken termékenyítőn átfutva, kártétel nélkül vonulnának le.” (Földes 1896, 34. p.) Az 1870-es években történő Duna-szaggatásért, vagyis a partokat érő erős romboló munkáért az Ausztriában történt Duna-szabályozást teszi felelőssé: „Az ott összeszorított sebes víz hozzánk tolta az egész görgetegkövet, itt az esés csillapodván, lerakta azt a folyó közepén. Az így alakult zátonyok a vizet a két oldali partra szorították, és előállott ezen partoknak állandó szegése…” (Földes 1896, 10. p.)

A 19. század végére a Duna Pozsony alatti szakasza már szabályozott medrében folyik, ott és úgy, „a hogy azt számára az emberi elme kijelölte”. (Jókai 1887) Majd kis híján száz évet kell még várnia, hogy 1992 őszétől ismét, egy minden addiginál szabályozottabb és immár a természetből fizikailag is kiemelt mederben folytassa további útját. Ugyanazon korszellem szülötte, és egyazon folyamat része a két drasztikus tájátalakítás. A 19. század végétől a szabályozások és árvédelmi munkák következtében egyre több terület mentesült a folyók időszakos kiöntésétől, a folyószakasz hajózható, a szántóföldek területe nő. A 20. század elejétől ehhez járult a keretek közé szorított vízfolyások energiahasznosításának igénye.

Az eredeti mederben egyre nagyobb víztömegek átbocsátásáról kellett a töltések magasításával gondoskodni. A szabályozott folyón ritkábban volt árvízveszély, viszont korábban nem tapasztalt vízmennyiségek és főleg vízállások jelentek meg, amiért szaporodtak az árvizek addig nem ismert formái. A 20. századra maga „a probléma kívülálló számára mind áttekinthetetlenebbé vált, míg a vízügy helyzetét éppen ezek az árvizek erősítették meg a többi ágazattal szemben: hiszen minden, kormányzattal szembeni követelését katasztrófaveszéllyel tudta indokolni”. (Fleischer 1992)

Az érintett szakaszon vízlépcső építésére és a vízenergia hasznosítására az első ötletek már az 1910-es éveket követően felmerültek, nem véletlen, hogy a csehszlovák küldöttség a Trianon előtti béketárgyalásokon is a vízerőkészlet teljes hasznosítására tartott igényt. Az első konkrét tervek az 1950-es években születtek, a legismertebb közülük Mosonyi Emil nevéhez köthető, melyet végül abban a formájában elvetett a magyar államvezetés. 1953-ban Gerő Ernő miniszterelnök, aki előzetes vízügyi megbeszélések által szinte kész helyzet elé volt állítva, mégis elutasította a csehszlovák oldalon létesítendő oldalcsatorna tervét. Azóta sokat idézett mondatai: „Hol itt a logika? Hol itt a logika? […] Jelenleg a Duna a két ország határán folyik. Át akarják vinni a Dunát egy másik ország területére. Jogos-e, hogy azt mondjuk, a vizet azonban osszuk meg 50-50 százalékban? Ez a minimum, azt hiszem. De hogy a vizet is elvigyék, a Dunát is elvigyék, azt nem!” A vízlépcső tervezése szovjet szakemberek bevonásával zajlik, és a kommunista, gigantomán beruházásokhoz hasonul. 1967-re a tervek főbb paraméterei elkészülnek, a magyar állam akkori gazdaságpolitikájába viszont nem nagyon illeszkedik, ezért megvalósítását nem sürgetik. Az 1970-es évek elejétől ismét lendületet vesz az ügy, 1973-ra közös beruházási program alakul ki a tervek megvalósítására, 1977. szeptember 16-án pedig a két állam képviselői aláírják a „Szerződés a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer közös megépítésére és üzemeltetésére” című dokumentumot. Az előkészítéseket a vízügyi ágazat végezte, mind az aláírásra kerülő tervváltozat kidolgozását, mind a kormányközi egyezmény megalkotását, sőt a beruházásba bevont osztrák partnerekkel is ők tárgyaltak.

A Bős–Nagymaros ügy főbb időszakai Nagy Boldizsár (Nagy 2005) által összeállított kronológia alapján: a tervezés évei (1952‒1977), építés (1978‒1989), vita és a Duna-elterelés (1989‒1993), hágai per (1993‒1997). A terv egyes részletei és ellenvélemények csak az aláírást követően kezdenek napvilágra szivárogni, tudományos felülvizsgálati bizottságok dolgoztak. 1983-ban az MTA véleményt ad ki a terv megváltoztatásának szükségességéről, illetve a beruházás leállítását javasolja. 1988 májusától sorozatos tüntetések és számos vita után 1989 májusában a magyar kormány úgy dönt, hogy felfüggeszti az építkezést, júliusban megtagadja a Duna Dunakilitinél való elterelését, októberben pedig arról dönt az Országgyűlés, hogy Nagymarosnál nem épül erőmű. Közben szlovák részről megkezdődnek az előkészületek az vízlépcső úgynevezett C variánsára, mely a Duna egyoldalú elterelését tartalmazza. 1992. május 29-én Magyarország egyoldalúan felbontja az 1977. évi szerződést, tekintettel a C variáns folyamatban lévő munkálataira. 1992. október 23. és 29. között a Csehszlovák Köztársaság eltereli a Dunát. 1992 utolsó napjával Csehszlovákia felbomlik, és a Bős-ügy Szlovákiára száll. 1993. október 23-án a magyar kormány keresettel fordul a hágai Nemzetközi Bírósághoz a Duna egyoldalú elterelése miatt. 1997-ben születik ítélet, mely mind a két felet elmarasztalja, Magyarország jogtalanul szüntette meg a szerződést, Szlovákia pedig jogtalanul helyezte üzembe az erőművet, és a főbb kérdéseket lényegében a kétoldalú tárgyalások körébe utalta vissza. Az ügy további részletei túlmutatnak a dolgozat keretein, hiszen a helyiek életét alapvetően a Duna elterelése óta történt tárgyalások eddig nem befolyásolták.

3. Új terek, új nevek

1992 őszétől a Csallóközt egy addig nem létező mesterséges határvonal vágja ketté. A táj drasztikus átalakításával olyan, korábban nem létező térrészek alakultak ki és tereptárgyak épültek, melyek elnevezései változatosságot mutatnak, és csak részben rögzültek. Általánosságban elmondható, hogy a hivatalos és a köznyelvi megnevezések különböznek. Hivatalosan a Duna vize a dunacsúni mederzáró duzzasztómű után egy víztározóban gyűlik (dunacsún–körtvélyesi-víztározó vagy hrušovi víztározó), mely az erőmű felvízcsatornáját látja el vízzel, majd a bősi vízerőmű után az alvízcsatornában folytatódik (ezek együttes neve üzemvízcsatorna), míg Szap településnél ismét összefolyik a Dunával. A teljes egység megnevezése: Bősi Vízlépcső. A hivatalos fórumok és az írott sajtó is többnyire ezeket az elnevezéseket használja. A Duna és az üzemvízcsatorna közötti területrész megnevezése a hivatalos nyelvhasználatban még részben vitatott, leginkább a Kis-Csallóköz elnevezés honosodott meg. A Kis-Csallóköz elnevezést egyébként a magyar népnyelvben a Szigetközre is vonatkoztatják,[5] s ezért van olyan nézet, mely szerint nem szerencsés az Öreg-Duna és az erőmű üzemvízcsatornája közti terület megnevezésére (Liszka 2005, 14. p.). Az üzemvízcsatorna megépülésével az elzárt terület természet-földrajzilag, Duna-ágak által szabdalt jellegével jobban hasonlít a Duna túlpartján lévő Szigetközre, mint az ártéri környezettől elvágott és egyre kevesebb vizes élőhellyel rendelkező csallóközi részre.

A helyben lakók körében a fenti elnevezések csak részben ismertek, a mindennapi beszélgetések során ezektől gyakran eltérő megnevezéseket használnak. A vízerőművet magát az idősebb generáció tagjai hidrocentrál néven említik, a legtöbben pedig egyszerűen csak erőműnek. Az erőmű elnevezést tág értelemben használják, az üzemvíztározótól a csatornán át magáig a bősi erőműig az egész létesítmény egészét vagy annak csupán egyes részeit is jelölheti adott beszélgetési helyzetben. Például ha Somorján valaki az üzemvíztározó tóhoz megy, mondhatja azt is, hogy „megyek az erőműhöz”, vagy azt is, hogy „kimegyek a Dunához”. A hely Dunaként való említése másoknak disszonáns: „Számomra elszomorító, hogy ha vasárnap délután mennek ki sétálni, akkor még mindig azt mondják, hogy mennek ki a Dunához. Közben az már csak a Dunának a vize.” (Somorja, K.D.) A tározónak hidrocentrális tóként való említésével is találkozni. Az üzemvízcsatornára többnyire az Új-Duna megnevezést használják. „Felvízi csatorna a hivatalos neve, mi Új-Dunának hívjuk csak. Új-Duna.” (Bodak, T.Z.) Ebben megjelenik az a hivatalos elnevezésből teljesen hiányzó princípium, hogy az üzemvízcsatorna magas töltései közt folyik a Duna vizének jelentősebb része. Az Új-Duna léte mellett a két ország határán folyó Dunát mint Öreg-Duna, Régi-Duna vagy Nagy-Duna emlegetik. Ezek közül a Régi-Duna tekinthető újabb megnevezésnek. A két vízfolyás, a Duna és az üzemvízcsatorna között kialakult és a korábbiaktól jelenleg jelentősen eltérő adottságokkal rendelkező táj elnevezései viszonylag nagy változatosságot mutatnak a helyi szóhasználatban. A hivatalos szóhasználat Kis-Csallóköz megnevezését az olvasottabbak ismerik, hétköznapi szóhasználatban gyakran Szigetként is említik, ám egyik név sem általánosan ismert. Még ritkább elnevezései: Szigetköz, Vízmögött, elzárt falvak. „Kis-Csallóköz, Vízmögött, Sziget, szigetiek. Ez teljesen újkori dolog. Azelőtt nem volt miért szigetieknek nevezni.” (Somorja, C.G.) „Szigetköz. De mink jószerivel semminek sem hívjuk, megmaradt így, ahogy van: Sziget vagy Kis-Csallóköz. Tulajdonképpen sziget, mert a két Duna, amit bezár. Csúnytól egészen Bősig, ott ahol Szap előtt belefolyik a régi Nagy-Dunába a Új-Duna, ez egy sziget, mer víz vesz körbe bennünket. Hivatalos neve nem is igen van.” (Bodak, T.Z.) „Kis-Csallóköz, Szigetköz, lényegében ezt nevezték el Kis-Csallóköznek és az rajta is maradt, s használjuk is. Vannak ilyen betegeim, és kérdezik, honnan van nővérke, és magyarázom, hogy Kis-Csallóközből, és amikor ez a Kis-Csallóköz fogalom nem mond nekik semmit, akkor így mondom, tudja, a három falu, ami el lett zárva, azért használjuk ezt is így… tudja, ahol jár a komp, ahol van a bősi erőmű, az a három falu, és akkor így bejön nekik…” (Vajka, Z.K.) Elszórtan használják az ironikus töltetű Lappföld elnevezést: „A fiam mondja, hogy a suliban (Bősön) úgy hívják őket, hogy a lappföldiek. Ugye azért, mert ők az Isten háta mögöttiek.” (Vajka, B.D.)

Jellemző, hogy minél közelebb vagyunk, és minél konkrétabb dologról van szó, az általánosabb elnevezést inkább kerülik, és maradnak a régen használt formák. „Mi Vajka, Bodak, Doborgaznak hívjuk, úgy ahogy régen. De tudjuk a részek külön megnevezéseit is, hogy Vénfalu, Téglázó, Hajósok, Nagyvesszős. Sajnáljuk őket, mert igen-igen el lettek szigetelve és hat rájuk ez a betelepítési folyamat is. Még családokra emlékszünk ott, ismerjük egymást.” (Felbár, F.I.)

Az 1990-es évek végén helynévgyűjtést végeztek Csallóköz 56 településén, köztük a vízlépcső által érintett következő településeken is: Baka, Bős, Doborgaz, Csallóköznádasd, Felbár, Keszölcés, Nagybodak, Somorja, Süly, Szap, Vajka (Unti 2002). A könyv bevezetőjében azt olvashatjuk, hogy az építkezés nyomvonalába eső területek elnevezései „azonnal elveszítették jelentőségüket és jelentésüket, s funkció hiányban elfelejtődtek” (Unti 2002, 9. p.). Ennek a gyors felejtésnek szerencsére a kutatócsoportjuk által gyűjtött helynévanyag is ellentmond, mely bőven tartalmaz a víztározó vagy az üzemvízcsatorna alatti területek helyneveiből. Ezeket településenként külön felsorolások részeként is megtaláljuk. (Unti 2002, 10–11. p.) Vajkán használt, újonnan keletkezett helynévanyagként említi például a következőket: Duna-kanális, Bevezető-kanális, Fő-kanális, Duna-kanális töltése, Levezető-kanális, Töltési út. (Unti 2002, 10. p.)

A kialakulóban lévő helynévanyag további vizsgálatra volna érdemes, a fenti fejezet éppen csak érintette. A téma különlegessége, hogy a helynévanyag épp változásában és kialakulásában lenne nyomon követhető.

4. Az első hírektől a megvalósulásig

A helyben élő idősebbek emlékei szerint már az ötvenes évek végétől voltak tervek vízerőmű építésére. Az első hírekkel róla nem is hivatalos információkként, inkább szájról szájra járó hír formájában találkoztak. „Ez hihetetlen volt. Ezt abba az időbe senki nem hitte el. Ötvenes évek végin, hatvanas elejin kezdték mondani, hogy hidrocentrál, hogy itt fog menni, ezt senki nem hitte el, há hogyan lehet, hogy abba aztán hajó fog menni, mikor az ott van, s itt van lenn a hajó.” (Bodak, T.Z.) „Itt kezdődött mondjuk a hatvanas évek elejin már, mert tudja, mindig valami előtt már beszélget a nép, hogy lesz valami, na lesz valami. Utána azt hiszem, a hatvanas évek végin kezdtek mérni is. Körülbelül még na, még nem volt pontos terv. Na akkor már a nép tudta, hogy valami lesz, hogy az erdő elmegy. Minél tovább ment, annál biztosabb volt a nép, hogy itt valami nagyobb munka lesz. Csak azok az idősebbek, mint az én szüleim, már kihaltak, az én korosztályom meg már ebbe beleélte magát. Elfogadták. Aztán mondták, hogy nem lesz talajvizünk, abba is belenyugodott a nép, mert az is egy alap volt.” (Gútor, B.L.)

Az Új Szó című lap a vízlépcső terveiről 1963-tól kezdve közölt híreket, eleinte csak elvétve, 1977-től mind rendszeresebben. Alább az építkezés megkezdése (1978) előtt megjelent írások legkifejezőbb megfogalmazásait veszem számba, érzékeltetve, milyen hangulatot festettek a tervek köré. A „Gabčíkovo – Nagymarosi vízi erőmű” bemutatása során szinte elszabadul a „fejlődés”. „A KGST újabb nagy műve” jelenik meg előttünk, mely a „szocialista együttműködés példája”, két barát, „két nép összefogott, hogy az óriás folyamot megzabolázza”. A zabolázás célja „újabb energiaforrások feltárása”, a folyó ereje a „legolcsóbb tartalék” és ez most hadrendbe állítható, miáltal a „Duna egyetemes leggazdaságosabb kihasználása” valósul meg. A terv „világviszonylatban egyedülálló”, egy „technikai csoda”, „gazdasági jelentősége óriási”, „egy kWó áramot a Duna 2,5 fillérért termel”, ami „olcsó áram”, és „Csehszlovákiának évente 5 millió tonna barnaszenet takarít meg”. Nem csupán anyagi hasznot hoz, hanem gyógyír a tájnak és az ott élő embereknek is, „megoldódik egész Csallóköz öntözés és talajvízproblémája”, „az eddiginek átlag kétszeresére emeli a terméshozamot”, ráadásul „megoldja az árvízvédelem kérdését” is. A „hajósok nyílegyenes, biztonságos viziutat kapnak”. Megtudjuk továbbá, hogy a „Duna a Csallóköz felett” lesz, pontosabban „a Duna szintje 18 méterrel a Csallóköz fölé emelkedik”, és „már nem csak repülőgépek közlekednek majd a Csallóköz felett, hanem úgy látszik, hajók is.”. Létrejön emellett „Csehszlovákia legnagyobb tava”, egy „tenger a Dunán”, 5000 hektár vízfelülettel, mely egyben „Bratislava új üdülőközpontjának a lehetősége”. Mindemellett latba esik az „általános nemzetközi helyzet alakulása”, és „a tervek elkészítésénél önzetlen segítséget nyújtottak szovjet szakemberek”.[6]

Az érintett települések vagy a pontos nyomvonal nem váltak világossá az első hírekből, a létesítmények egyes elemeiről viszont nagy ívű leírásokat olvashatunk. „A gabčíkovói gát felett a Dunát 300 méter széles betoncsatornába zárják. A csatorna falát nagy magasságban felhányt kavicsgát képezi, melyet betonlemezekkel ágyaznak ki. Betonból lesz a csatorna medre is, nehogy a nagy víznyomás talajvizet okozzon.”[7] A büszke számok a korszellemet tükrözik, mely anyagot mozgat, a természetet igába hajtja, és mindezt ráadásul elektromos árammá szublimálja. „784 000 tonna cementet, 100 000 tonna acélt, 29 000 köbméter fát, 1 000 000 köbméter követ, 5 200 000 köbméter homokot és kavicsot, 270 000 tonna kőolajat és 220 millió kilowattóra villamos energiát használunk fel”, az elkészült erőműben pedig „kilenc Kaplan-turbina 700 megawatt teljesítménnyel 2630 gigawatt óra áramot ad”[8] majd.

Mikor az első tervek híre szárnyra kelt, az még csupán egy távoli és alapvetően hihetetlen kép volt a helyiek szemében. Ahogy teltek az évek, évtizedek, úgy pontosodott és vált egyre biztosabbá számukra annak valóra válása. Mindeközben egy generáció szinte ki is halt, éppen az a generáció, amely az érintett területeket még a szövetkezetesítések előtt aktívan, mindennapi életterükként és megélhetésük alapjaként használta. Az első hírektől a Duna 1992-es eltereléséig és a vízerőmű üzembe helyezéséig szinte negyven év telt el. A ma középkorú vagy idősebb korosztály már az építkezések terveivel nőtt fel. Az első hírek abban az időszakban csurogtak az életükbe, amikor bárminemű tiltakozás nagyon komoly, az egész családjukat hátrányosan illető retorziókat vont volna maga után. A vezetés számára nem csak a helyiek véleménye nem volt mérvadó, de még megfelelő tájékoztatás sem történt feléjük. „Semmilyen információt nem kaptunk, csak annyit, hogy elkezdődtek a kisajátítások, a területeké. Elkészültek először is tervek, valamilyenek, amiket senki nem ismert, nem látott, csak mindig hozott valaki valamilyen hírt, hogy ha valaki a közelükben dolgozott, hogy na, itt lesznek a csatornák, és utána mikor elkészült a nyomvonal, akkor elkezdődött a kisajátítás, olyan 78-ban, de ottan már élesben ment az egész, az az időszak előtte fölkészülési időszak volt. Több mint 4000 hektár területet sajátítottak ki.” (Keszölcés, K.P.)

„Informáltak bennünköt valamilyen módon, hogy ez a Bős–Nagymaros-vízlépcsőrendszer, hogy a magyarokat is belefoglalva, és ezt meg köll építeni. […] hozzá kell tegyem azt a gondolatot, hogy mivel minket több évben is sújtott az árvíz, voltak olyan hírek, hogy Gútor község meg is fog semmisülni, elvisznek minket Pozsony valamelyik részébe, felépítenek egy nagy lakástömböt és oda beviszik Gútort, mert komoly károkat okozott a nagyvíz. […] Akkor azt mondták, hogyha megépül a vízlépcsőrendszer, akkor mindez megszűnik, és ezek a gondok nem lesznek.” (Gútor, P.L.) Gútor temploma a 13. században épült, tehát évszázadok óta áll a Duna-parti településen. Árvíz többször sújtotta, tornya kissé megferdült, de végül sikerült stabilizálni. A templom és a település sorsa iránti aggodalmak mindenesetre a vízerőművet részben egyfajta megmentő szerepben tüntették fel. A mai elzárt falvak területén szintén hírek jártak akkoriban egy esetleges kitelepítésről. „Há már volt akkor arról is szó, hogy ki leszünk telepítve, a három falu, csak aztán mégis hát három falut nem olyan egyszerű elplanérozni.” (Bodak, M.I.)

Visszatekintve a tiltakozó hangok tompítását és az erőmű nagyobb elfogadottságát támogatta mindaz, hogy: 1. egy emberöltőnyi idő telt el az első tervektől a teljes megvalósulásig; 2. az árvizek veszélyének felértékelése, a kitelepítések latolgatásával azok kezelhetetlennek minősítése; 3. valamint a megépülés esetére számos kedvezmény ígérete az érintett települések számára.

Az erőműt övező terület az ígéretek földje. Ígéretek hangoztak el ingyenes vagy kedvezményes áramról azon települések számára, melyek területet veszítenek, az elzárt falvak számára hídról, s a legtöbb településen pedig megújuló utakról, szennyvíz-csatornahálózatról, gázvezetékről stb. Ezek többsége írásba valószínűleg nem került akkoriban, ám szóban többször is elhangzottak, emlékük az interjúk során kivétel nélkül mindenhol előkerült. Ezek közül utóbb legkeserűbben a kedvezményes áram hiú ígéretére emlékeznek vissza, hiszen ez lett volna az, ami a legszemélyesebben érintette saját háztartásukat, és a kedvezmény által megkülönböztette volna őket más települések lakóitól. Az utak felújítása, a csatornahálózat kiépítése előbb-utóbb minden településen megtörténik, a kedvezményes áramot helyzetükből fakadó, különleges kedvezményként tarthatták volna számon. „Becsaptak bennünköt, úgy tájékoztattak. Mindent ígértek, fűt-fát, hogy olcsó lesz a villany, először hogy ingyen lesz, aztán ugyanúgy fizetünk. E lesz, a lesz, aztán kutya füle van.” (Vajka, N.L.)

A nyomvonal kijelölése után (mely az építkezés folyamán még többször pontosításra került), elindult a területek megvásárlása/kisajátítása tulajdonosaitól, mely helyzetben a tulajdonosoknak nem volt választási lehetőségük. „Az is csak úgy zajlott, hogy nem is, hogy mit adnak érte, hanem hogy egyszerjében negyven fillérrel kifizetik a földeket. Mer ezek mind magánterületek, a gazdákéi voltak. Valamennyicske állami föld van benne. Nem kérdeztek ezek semmit sem. Nem mondtak semmit sem, hanem hogy ez meg lesz építve.” (Bodak, M.I.) „Ne is haragudjon. Volt olyan ember, aki annyi pénzt kapott a 80 ár földjéért, hogy meg is itta helbe. Ha egy ember meg tudja inni helbe, akkor gondolhatja, hogy az nem sok. 40 fillért adtak négyzetméterenként.” (Süly, D.I.) A területek kisajátítását, illetve a szó szerint is fillérekért való megvásárlását olyan mély sebként és igazságtalanságként éltek meg, hogy nem találkoztam olyannal, aki ne említette volna. „Hát, károkról beszélünk, amibe például a nagyszüleim soha sem nyugodtak bele, és a polgármesterünk a mai napig harcol azért, hogy ezek az emberek valamilyen szinten kárpótolva legyenek.” (Vajka, Z.K.) „Egy kifli ára volt egy négyzetméter, 40 fillér. Mi játszódhatott le a lelkükben!” (Somorja, K.G.)

Az építkezés kezdetét a területek kimérésénél vagy már csak a gépek érkezésénél vették észre a helyiek. „Abban az időben nem volt szükség arra, hogy ők informáljanak, egyszerűen jött egy rendelet, bejöttek a faluba, először egy házat vettek meg, irodát alakítottak, onnan kezdték ezeket a mérnökököt küldözgetni, először csak karózás, méregetés. De információ a lakosság felé nagyon-nagyon kevés. Lehet, hogy az itteni vezetőség tudott valamit róla, de a lakosság nagyon keveset. Már csak akkor vették észre, amikor a gépek jöttek ide, és kezdtek működni, de beleszólás nem volt itt senkinek.” (Felbár, F.I.) A vízerőmű munkálatainak egyik jelképeként él az emberekben a kép, ahogy az építkezés kezdetén a munkagépek mint túlméretezett sárga tehenek a már érett, de még le nem aratott gabonaföldekre érkeztek, mindent letarolva. „Még aratás előtt, jöttek ilyen sárga agronóm gépek, sárga teheneknek nevezték itt őket, nem várták meg, hogy learassanak, s aztán még leszedjék a földet, lehumuszolják, mentek neki a gabonának, mindent úgy söpörtek le. Őnekik nem számított.” (Bodak, M.I.) „Aratás előtt egy-két héttel leszedték a gabonát. Éjjel eltüntették. Mentünk reggel, s na nem volt semmi. Üres volt a föld, mint a fotballpálya. Nekem ott volt földem, s még kérdtem a főmérnöktül, hogy érdemes bevetnem? Aszongya nyugodtan, mer itt még őszig nem lesz semmi sem. Ugyanúgy aratás előtt azt is levették végig. A JRD-nek[9] elment 300 ha vagy még több is. Meg mindenkinek, akinek itt volt ebbe a meder izéjibe. Mindenkinek elment. […] Semmivel sem kárpótoltak. Azt mondták, hogy ők föl voltak szólítva.” (Süly D.I.)

Nagyobb munkásszálló és kiszolgáló épületek Bősön, Csölösztőn és Felbáron épültek. Több ezer munkás érkezett, gyakran messzi országrészekből. A mérnöki és vezetői réteg tagjai, akik már a munkásréteg előtt jöttek, nemritkán saját ingatlant (például üdülőt) is vásároltak a környéken. A munkások kiszolgálása ‒ ellátni őket étellel, takarítani utánuk stb. ‒ szintén munkahelyeket teremtett. Sok helybeli talált munkát, nem csak az építkezés vagy tereprendezés konkrét helyszínein, hanem irodákban, műhelyekben, az aszfaltcégnél vagy egyszerűen sofőrként. A vállalat átképzéseket is szervezett. A fizetések jók voltak, és mivel sok családból vagy legalábbis rokonságból dolgozott valaki az építkezéshez kapcsolódó munkakörben, a jelen nyújtotta előnyök miatt a beruházás elfogadottsága is javult, vagy legalábbis létéhez hozzászoktak.

A legnagyobb tereprendezési munkák sora ‒ anélkül, hogy azok részleteibe mennénk ‒: az új meder és töltései alól a termőföld letermelése és elszállítása, a nyomvonalon útban levő erdőrészek kivágása, a töltések megépítése, a meder lealapozása, valamint természetesen a bősi és dunacsúni tereptárgyak megépítése. Az építkezés nyomvonalán számos kavicsbánya tó létesült, ilyen az azóta vajkai tavak néven ismert két tó Vajka és Bodak között, melyek egykori legelőterületek helyén születtek, de például Somorja határában is számos helyen termeltek ki kavicsot a töltések építéséhez ‒ ezek a kavicsbánya tavak majd egy évtizeden át léteztek, egészen a tározó feltöltéséig. Az építkezések során kisebb településrészek és temetők is útban voltak ‒ az épületek lebontásra kerültek, a temetőket áttelepítették. Miközben teljes átalakuláson ment keresztül a táj, szinte egyöntetűen úgy emlékeznek vissza a helyiek, hogy ennek ellenére sem tudták elképzelni, és nem is hittek abban, hogy valaha is üzembe helyezik az erőművet.

A teljesség igénye nélkül néhány példa az elbontott településrészek közül: Gútornak a Dunakert nevű része, mely a helyiek által a Folyónak vagy régiesen Folónak nevezett Duna-ág mellett, a falu töltésén kívül helyezkedett el; a Gútortól Szemet felé létesült üdülőtelep; a Somorjához közeli egykori körtvélyesi üdülőtelep;[10] a Vajka és Keszölcés között a töltés nyomvonalába eső házak… és még sorolhatnánk. A felvízcsatorna alatt három egykori temető fekszik, a doborgazi, a keszölcési és a csallóköznádasdi. Mind a hármat áttelepítették, a maradványokat exhumálták, jelölt fém koporsókba tették, és aki kérte, annak áttelepítették a sírkövet is. Ha valaki igényelte, ott lehetett az áttelepítés egyes szakaszainál. A visszaemlékezések szerint körültekintően végezték a munkát, de azért még ma is felmerül néha bennük, hogy valójában vajon kinek a sírjára is viszik a virágokat.

Beszélgetőtársaimat arra kértem, hogy idézzék vissza a legélesebben bennük élő képeket az építkezés éveiéről. „Itt pusztaság volt, meg gépek, vizek, rajtuk báger, ami termelte a sódert. ’85-ben 10 éves voltam, annyit láttunk, hogy itt jöttek-mentek az autók.” (Vajka, B.D.) „Ami gyerekként megmaradt, az a nagy gépek. Mi megszoktuk az itteni kis gépeket, és akkor jöttek azok a nagy orosz gépek, hát akkora kereke volt, hogy mellé álltam, és kicsi voltam mellette. Majdnem 2 méteres kerekek. Meg a földekre emlékszem. Úgy kezdték építeni, hogy először lehordták a termőföldet, azt félrerakták, aztán kezdték bágerozni, meg hordani a kavicsot, a töltést kezdték csinálni. Meg a munkások, hogy sok munkás volt. Azt lehet mondani, hogy fél Szlovákiából itt dolgoztak.” (Bodak, P.T.) „Olyan képek maradtak meg ‒ mert én a nyári szüneteimet ott kinn töltöttem –, hogy az egyik héten még egy erdő mellett biciklizett el az ember, a másik héten pedig már nem volt ott semmi. A fákat kivágták, ami hasznosítható volt, azt elszállították, a maradékot pedig sokszor valamilyen buldózerrel belenyomták valamelyik ágvízbe, vagy valamilyen kikotrott kavicsbánya tóba. Az utóbbi főleg a végére volt jellemző, amikor temették vissza ezeket a tavakat. Ahol most van a nagy vízfelület, ott több ilyen kavicsbánya tó létezett, ahonnét azt a kavicsot termelték ki, amiből építették az erőműnek a gátját. 6 vagy 7 ilyen volt. Ezek már a 80-as elején. […] Az ágvizek medrét valamiket betöltöttek, valamiket úgy hagytak. Az utolsó években már a régi erdő utolsó maradványait is kiirtották, viszont a természet nem hagyta magát, és ahol 2-3 évig nem volt mozgás, ott az erdő újra kihajtott. Sarjerdők tarkították ezt a tájat, kavicsbánya tavak csillogtak, és még pár helyen megvoltak a régi ágvíz maradványok. […] Aztán miután Magyarország visszalépett, itt eléggé felgyorsultak a munkálatok, kapkodva megépítették a víztározó határ felőli oldalát, és abba már nem csak kavicsot hordtak, hanem kotortak össze mindent, amit tudtak. Fákkal, gyökerekkel, földdel kevert kavicsot hordtak. Első években elég sok helyen szivárgott a Duna felőli töltés, mert nem volt megfelelő az izoláció.” (Somorja, K.D.)

Az építkezés évei feltehetően az ártéri területeket, ágvizeket, erdőket gyakran járó somorjai és gútori embereknek lehetett lelkileg a legmegterhelőbb. Gyakorlatilag életterük és birtokaik nagyobbik részét amputálták éppen, amolyan életlen fűrésszel, lassú, de kitartó mozdulatokkal. „A férjem nagy erdőimádó volt, meg még a gyerekekkel is jártuk, még télen is…, fákat is ültettünk. Erdőimádó volt, ismerte az ágvizeket, mindent. Mikor már irtották az erdőket, kiment egyszer a barátjával sétálni, és nem tudta, hol van az erdőben, mert úgy kivágták már a nagy fákat. Soha többet nem ment ki és nem látta a nagyvizet sem. Semmit. 2011-ben halt meg.” (Somorja, K.G.) „Mink is kijártunk a apámmal, nagy halász volt, kijártunk biciklizni, és amikor elbolyogtunk, mert egyszerűen képtelenség volt abba a fölfordulásba megtalálni, hogy mégis milyen részek, hát ő azt mondta, hogy ez már vége, többet nem megyek ki.” (Somorja, K.B.) Az üzemvízcsatorna két oldalán élők mindeközben elsősorban szántóikat vesztették el, a ’92 utáni elzártság vagy kizártság viszont még nem lépett életbe, hiszen a már felépült töltéseken és medren át ideiglenes út létesült mind Vajka és Keszölcés, mind Bodak és Felbár között.

Ahány élethelyzet, annyi oldalát mutatta az építkezés. A vízerőművet építő cégeknél dolgozók jó emlékeket őriznek azokról az évekről, az alábbi idézetek ennek hangulatát adják vissza. „Amikor Bősön dolgoztam, az ilyen nagy vidám, internacionalista építkezés volt. Az más rendszer volt, más volt a munkafegyelem. Egyik kollegám mindennap elment, lefeküdt a fűbe, aztán 2-3 órát ott aludt a Duna partján. Azért mondtam, hogy ilyen vidám szocialista. Voltak ott lengyelektül, csehektül kezdve minden.” (Somorja, Z.T.) Elsősorban férfiak találtak munkát. A munkahely közel volt lakhelyükhöz, lényegesen jobb fizetést is kaptak a környékbeli egyéb más lehetőségekhez képest, és mérsékelten nehéz munkának számított. „Innen voltunk sokan Bodakról, meg komáromiak. Jött a Binder[11] úr, a kocsmában volt olyan gyűlés, hogy aki akar…, há a fizetés jó volt, nem mondom, hogy nem volt jó, meg há jó dolgunk is volt. Hat évig ott voltam kinn a süli bágeron,[12] a kavicsot bágeroztuk. […] Közel volt. Énnekem volt Simsonom, avval jártam. Ráugortam, napközben többször begyöttem, mer fóliáztam, hatalmas, 50 méteres fóliáim voltak, tudtam itthon is dolgozni, meg ott is, mert voltunk egy bágeron négyen. Én voltam a bágermester, volt egy villanyszerelő, volt egy szerelő, aki hegeszteni is tudott, mikor azok ott voltak mind, akkor én eltűnhettem. Én csak reggel odamentem, kiírtam a hajónaplót, hogy kik vannak ott, s aztán már nem köllött ott lenni. Zörögjön a báger, a volt a lényeg, mindegy, akármi van, csak zörgessétek. Nem baj, ha nem szedtek ki semmit, csak zörögjön.” (Bodak, M.I.) Az elmondások szerint a kavics kiásásával egy időben a keletkező tavakban égszínkék, gyönyörű, tiszta víz gyűlt, melyben már akkor is sokan fürödtek. Később a gépek levonulásával a környék népszerű üdülőövezetté való átalakulása szinte azonnal megindul.

Hatalmas jármű- és anyagforgalom volt az egész környéken, és a szállított anyagokból a visszaemlékezések szerint nem csak az erőmű épült fel. A rendszer háta mögötti összekacsintások és kézfogások emlékei közszájon forgó, folklorizálódott történetekben csapódtak le. „Jár itt a szigeten egy olyan mondás, hogy ha a bősi erőmű most egyet csattintana, hogy minden anyagot ide vissza, akkor itt a környékbeli házak mind összedőlnének, annyi anyag ki van belőle lopva. De hát ugye ezt bizonyítani senki nem tudja. Itt építkezési tilalom volt, ezért itt nem elsősorban az itteni házakról van szó, hanem a Dunán túlról.” (Vajka, Z.K.) Az építőanyagokon kívül az üzemanyagok bizonyultak még illékonynak. „Egy biztos, hogy a gázoljanak itt akkor becsülete meg ára nem volt. Itt mindenki gázolajkazánnal fűtött, mert lehetett innen-onnan-amonnan szerezni. Erre szoktam mondani, hogy ha itt Vajkán kutat vertek akkor, fél méteren gázolaj jött, egy méteren kezdődött a víz.” (Vajka, B.D.)

És persze mindeközben az élet él, és élni akar, a gyerekek felkérik magukat iskola után a Tatrákra, hogy vigyék el őket egy körre, a bágeron a munkások horgászhálót kötnek szabadidejükben, az üzemvízcsatorna medrének alján meggyűlő esővíz télen megfagy, és a gyerekek korcsolyáznak rajta, a töltésen szánkózni lehet, az új meder noha átvágott utakat, azok megváltozott életre kelnek, és a töltéseken fel-le buckázva haladnak át autók, gyalogosok (a bodaki gyerekek pupostevének becézik), a vajkai és somorjai kavicsbánya tavainak csillogó vizében fürdenek, partján napoznak.

„A vajkaiaknál még 87–88-ban indult meg egy ráismerés, hogy mi is lesz itt? Mi lesz velünk? Mi is szigetekre kerülünk? Addig úgy voltak vele, hogy épül, meg munkahely van ottan, és majd biztosan mindent megoldanak, de aztán kiderült, hogy nem lesz híd, akkor kiderült, hogy ki tudja, mikor lesz út Pozsony fele, hogy lesz. Mert az eredeti terv úgy volt, hogy Dunakilitinél lesz a gát és azon lesz egy út, és ha magyar területre megyünk, akkor hogyan lesz az, kishatárforgalom, útlevél köll.” (Keszölcés, K.P.) A meder feltöltése után a három falu lakói valóban nehéz helyzetbe kerültek, híd nem épült, kompközlekedés még nem volt, és az azóta Pozsony felé kiépített út sem létezett még, így egy ideig csak Bősön át juthattak ki a Szigetről.

A Duna elterelése, vagyis az új meder feltöltésének idejéről a legtöbben élénk emlékeket őriznek. Ezeknek gyakran része az utolsó útjuk, amit a meder töltésén keresztben átvezető utak valamelyikén tettek meg, majd az utat lezárták, és fekete ruhás csendőrök (biztonsági emberek) ügyeletek, hogy senki ne próbáljon meg többé átkelni. A vízszint növekedését sokan figyelték a partokról, és a tévében követték, ahogyan betonelemekkel elrekesztik a Dunát. Beszédtéma volt, hogy vajon jól építették-e meg, bírják-e a töltések, és mi lenne, ha szakítana, néhány kocsmában állítólag még fogadást is kötöttek, hogy hol fog megrepedni. A meder lassan, hetek alatt telt meg. Az elterelés 1992. október 23-ától elkezdve történt ‒ a vízen túl rekedt falvak jelentőségtelinek érezték, egyrészt a történelmi emléknap miatt, másrészt amiért éppen mindenszentek és halottak napja előtt pár nappal történt. „Hát az még egy fájó pont, és mintha szántszándékkal csinálták volna, mintha az is egy olyan fricska lett volna az itt lakóknak Szlovákiától, hogy na most aki halottakhoz akart menni, vagy sírokat látogatni, már nem tudott menni. Akkor nem volt az így, hogy mindenhol autó vagy bármi, úgyhogy problémát jelentett… ugye buszok nem tudtak már járni…” (Vajka, Z.K.) Egy visszaemlékezés a sok közül az elterelés napjáról: „92-ben zárták le októberben. Én átvoltam délután, aztán mentem a kántorér, mert Vajkárol hordtuk ide a kántort, s érte akartam menni, és már nem lehetett. Érte mentem körbe meg visszahoztam körbe. Mer az volt…, az kegyetlen időszak volt, mikor töltődött a víz, mer ők ott teljesen el voltak zárva, csak egy út volt, Bős. Az az időszak volt a legrosszabb, akkor érezték meg az emberek, hogy senki nem is törődik, nem foglalkozik velük. […] Nagy tiltakozások voltak akkor is, de hát nem tudtak csinálni semmit az államerőszak ellen. Mondták nekik, hogy kuss, más nincs.” (Keszölcés, K.P.)

5. Helyiek véleménye, tiltakozások, érdekérvényesítés

Felvetődik a kérdés, hogy miért csak a kilencvenes évek elején indultak el a helyi tiltakozások az erőmű üzembe helyezése ellen, amikorra már gyakorlatilag javarészt felépült a vízlépcső itteni szakasza, illetve az építkezés útjába eső helyi természeti értékeket már mértani síkokká alakították. Miért nem az első tervek nyilvánosságra kerülésekor, a kötelező érvényű földvásárlások idején, vagy akkor, amikor a területek legyalulása, az erdők kivágása, a Duna-ágak betemetése zajlott? A választ a helyben élők hol rövidebben, hol hosszabban fejtették ki, de lényegében egyről beszéltek. „Itt azért egy durva rezsim volt, gyakorlatilag majdnem olyan, mint az ’50-es évek […] gyerekeid nem tanulhattak, kidobtak az állásodból, kétkezi munkát kaptál itt az utolsó napig.” (Somorja, D.L.) „Az emberekben benne volt, hogy úgy érezték, hogy tehetetlenek a hatalom ellen, és ez igaz is volt. Valójában az emberek talán úgy látták, hogy értelmetlen, de amikor már látták az egész monumentális építkezést, és talán már lehetett érezni kicsit a demokráciának az érzését is, hogy az emberekben van erő, akkor kezdtek észbe kapni, hogy hát mi összefogással tudunk akár változást is csinálni. Lehet, hogy ide generációknak köllött felnőni ahhoz, hogy… Mer az a generáció, aki ott volt, és aki az elejin ott volt, azok már ölég sok mindent átéltek. Átéltek meghurcoltatást, kiköltöztetést, egyéb mást, mindenféle időszakokból átjöttek, azok meg voltak félemlítve, azokat nulla perc alatt meg lehetett félemlíteni. […] Úgy látom, hogy azóta lett egy új generáció, aki felnőtt ahhoz, hogy tudja a saját véleményét kifejteni és ne féljen. Ők még nem éltek át olyant, amit átéltek a régebbiek.” (Felbár, F.I.)

A helyben élők véleménye az őket közvetlenül érintő döntések során nem vált láthatóvá. Addigra már a második-harmadik olyan generáció nőtt fel, akik életstratégiáik alakítása során nemhogy az őket övező táj, de saját sorsuk alapvető kérdéseiben sem dönthettek. Háborúk, határmódosítások, jogfosztottság, konfiskálások (vagyonelkobzások), kollektív bűnösség, reszlovakizáció, deportálás, munkatáborok, kitelepítés, az anyanyelvhasználat korlátozása, törekvések az egységes etnikumú területük megbontására, kollektivizálás, kötelező szövetkezetesítés keretei közt éltek. A múlt a családtörténetekbe ivódik, és megjelenik a mindenkori jelen döntéseiben, abban, ahogy a történések részesei leszünk. A vízerőmű víziója a Csallóközben erre a talajra érkezett. „Sírtunk. Hogy itt minden fölszámolódik, és hogy milyen módon. De hát megszoktuk, mert annyi minden történt, háború és… […] az itteni nép tudta, hogy el kell viselni, ami jön, következik. Pedig fájt. Olyan fegyelmezett türelemmel viseltük ezt is.” (Somorja, K.G.) Az erőműről való beszélgetés az idősebbekkel sokszor korábbi sérelmek és történelmi helyzetek emlékeit idézte fel bennük, saját emlékeket és a szülőktől, nagyszülőktől hallottakat.

Nem csupán a rendszer lazulása, hanem egy kevésbé meggyötört generáció kellett, hogy egyáltalán úgy érezzék, véleményük hangosan kimondható. A múlt sérelmeinek emlékeitől valószínűleg még több fokozaton át vezet út például a valódi közösségi döntéshozatalig. A visszaemlékezések a tiltakozások leghangsúlyosabb elemeként a töltésen való élőláncot idézték fel, ahol rengetegen részt vettek, és végeredményeként azt, hogy hiába volt, nem tudták megakadályozni az erőmű üzembe helyezését. „Hát szomorú. Mindenki ellenezte. Mindig tüntettünk, fölmentünk a töltésre, élőláncot csináltunk. Sok ember kint volt, hiába. Nem kérdték meg a embert, csinálták.” (Vajka, N. L.) „Mennyit mi tiltakoztunk. Élőlánc volt. Olyan szél volt fenn a töltésen, és élőláncot alkotva, ott fönn a kezünköt fogva tiltakoztunk ott fönn. Bősnél voltunk, Megyernél, több helyen több akció volt, tiltakozási akció ennek a megépítése ellen, de mindhiába volt.” (Bodak, T.N.)

A tiltakozó akciókra 1991–92-ben került sor, Csallóköz polgári lakossága, környezetvédő és más társadalmi szervezetek (Eurolánc Polgári Társulás, a Szlovákiai Természet és Tájvédők Szövetségével [’Zväz slovenských ochrancov prírody a krajiny’], az osztrák Global 2000 környezetvédelmi szervezet és a Természetvédelmi Világalap, a WWF) szervezésében.[13] A csatlakozók nemzetiségre és pártállásra való tekintet nélkül, az erőmű befejezése elleni érvekben találták meg a közös alapot. A beruházás vezetése és annak kormányzati támogatói hol burkoltabban, hol nyíltan retorziókat helyezetek kilátásba a tiltakozások miatt. Somorja felé például a kormánybiztos kijelentette, hogy a polgári engedetlenséget is tartalmazó akciók miatt a város hátrányos megkülönböztetésre számíthat.[14] Az Eurolánc Polgári Társulás egyik szervezője Somorja akkori polgármestere volt, bártfai származású szlovák ember, aki az eseményeket követő ciklusban is megnyerte a választásokat a magyar többségű településen.

Mindeközben továbbra is aktív maradt a vízerőmű lobbija, és az azt támogató sajtó részéről egyfajta arrogáns, manipulatív hangnem és érvrendszer, mely szerint a tiltakozó „akciót külföldről irányítják, s az egész fő célja a szlovák nemzeti energetikai rendszer, valamint ezáltal a szlovák ipar leépítése”. (Gyurovszky 1992) Az állam nemzeti ügyként kezelte, hogy az erőmű mindenáron megépüljön, helyben nem volt nemzetiségi színezete a kérdésnek, a tiltakozó akciók során szlovákok és magyarok együtt szólaltak fel az erőmű ellen.

A szlovák politika egy mérvadó rétegénél is szemléletváltás és kompromisszumkészség volt látható nyilatkozataikban: „Jozef Kučerák, a VPN[15] elnöke kijelentette, hogy Bőst társadalmi problémának kell tekinteni, s a megoldásához egy egyedül a megegyezésen és a megfelelő kompromisszumok keresésén keresztül vezet az út” (Gyurovszky 1992), a szövetségi környezetvédelmi miniszter, Josef Vavroušek pedig a „kommunista diktatúrák idejéből itt maradt gyászos örökség”-ként (Gyurovszky 1992) említi a beruházást, melyre szerinte is kompromisszumos megoldást kell találni. A lehetséges megoldásokra különféle variánsokat dolgoztak ki. Ebben az időben merült fel egy bizonyos D variáns terve, ahol a csúcsra járatás lehetőségének meghiúsulása miatt lényegében funkciótalanná vált víztározó helyett szélesebb csatorna épült volna, ami által, Somorja és Gútor határában rekultiválhatóak lettek volna az erdők és ágvizek. Az akkori viszonyokat jól ismerő helyiek részéről a mai napig tartó szemrehányás érezhető egyrészt azok felé a magyarországi környezetvédők felé, akik papírtigrisnek minősítették az épülő dunacsúni gátat, másrészt azok felé a politikusok felé, akik nem voltak nyitottak egy a jelenleginél több helyi természeti értéket megőrző változat irányában. „Itt mindenki kompromisszumkész lett volna, leszámítva a mérnököket, a beruházó céget, az építész lobbit. Ez úgy volt, hogy a beruházó cég igyekezett-igyekezett, de nem bírták már a nyomást, és akkor ezt a Bindert a semmiből megtették igazgatónak. Egy kis beosztott volt, de tudták, hogy benne van ez a töltet, hogy bármin keresztülmegy. […] Teljesen informálisan, és nincs rá semmi bizonyítékom, azt tudom abból az időből, tehát akkor a szlovák, akkor volt ez a rendszerváltó szlovák politikai réteg a parlamentben, akiket nyírtak úgy általában azok, akik le akarták nyúlni az ország vagyonát, azért kellett nekik önálló Szlovákia, hogy aztán szépen leprivatizálják maguknak. […] És ők azt mondták, hogy van nekünk elég konfliktusunk, mi ebbe nem fogunk belemenni (a D változatba) addig, amíg nincs garancia arra, hogy ez át fog menni Magyarországon. Ők sem voltak hülyék. Tudták, mi a helyzet Magyarországon. Azt mondták, majd hoztok nekünk garanciát, hogy érdemes megnyitni ezt a témát, akkor megnyitjuk, addig nem. És akkor pár magyar képviselő átment megkérdezni, és mondták nekik, gyerekek, fölöslegesen jöttetek, mert mi semmibe nem megyünk bele. És akkor visszajöttek, és ezzel lezárult az ügy. […] Nekik csak az volt, hogy az lesz a végeredmény, hogy mindent lebontunk. Na mindegy, ennyi volt. És ha olyan depresszióra hajlamos lennék, bármikor, amikor kimegyek, mindig az jutna eszembe, hogy ennek itt nem kéne lenni, és nem a Binder az egyetlen bűnös, hanem van más bűnös is.” (Somorja, D.L.)

Az egyes változatok mibenléte, egyáltalán létezése nem volt közismert, ahogyan magának az egész vízlépcsőrendszernek a működése és hatásmechanizmusai sem. Az üzemvíztározó tó mellett élők például máig nincsenek tisztában vele, hogy a nagymarosi erőmű elmaradásával a Gútor és Somorja hajdani erdőit és ágvizeit borító víztározó mérete tulajdonképpen feleslegesen nagy, eredetileg tervezett funkcióját nem látja el, egy csatorna is helyettesíthette volna. A vélemények Magyarország kilépéséről erősen megoszlanak, olykor nem is következetesek, esetleg téves információkon alapulnak. Vannak, akik megértik az akkori döntést, mások nem formálnak véleményt, és megint mások a magyarországiak egyes rossz döntéseit hangsúlyozzák. Téves, korabeli információkra való hivatkozáson alapuló többször előkerülő érv például, hogy: „Hiszen már a Nagymaros kész volt, megvolt csinálva a levezető csatorna. Az, hogy a magyarok elálltak tőle, az az ő bajuk, arra ráfizetnek.” (Bodak, T.Z.) A nagymarosi építkezés valójában jóval kezdetlegesebb állapotban volt a bősihez viszonyítva. Gútoron többen s úgy tudják, hogy a Duna elterelésére és Bősig a csatornában való elvezetésére a magyarországiak visszalépése miatt volt szükség. „Mivel Nagymaros megszűnt, át köllött állni nekik csak bősire és akkor lett egy új kanális csinálva, ami itt megy ki, és megy bősnek. Ez egy tiszta új változat.” (Gútor, B.L.) A felvízcsatorna, mely a Csallóközt szeli át, természetesen nem új elem volt, a változás abban állt, hogy az eredeti tervek szerint nem Dunacsúnnál, hanem Dunakilitinél (tehát magyar oldalon) történt volna a víz átterelése.

A vízlépcsőről utólag alkotott visszatekintő vélemények többsége egyfajta „veszteségnarratíva”, ám ez sem teljesen homogén, különbségek lehetnek attól függően, hogy ki mennyire kötődött a régi tájhoz, voltak-e ott földjei, mennyire mélyek az információi, vagy honnan tájékozódik. „Azt mondták, nem lesznek madarak, s úgy, olyan szépen visszajöttek” (Somorja, P. M.) „Elfogadtuk, hogy ez a erőmű egy tiszta… Nem egy szénnel kitermelt erő, hanem a víz által. És ezt nézte mindenki.” (Gútor, B.L.) Ha az ember mögé néz, akkor az erőmű hajdani propagandamondatai köszönnek vissza, vagy felszínesebb ismeret, megfigyelés. Másrészt öngyógyító folyamat a megszokás, az idő természetessé teszi az adott körülményeket. „Elleneztük akkor, s aztán most milyen jó” (Gútor, Cs.I.) A fiataloknak pedig már csak az a táj ismert, amiben felnőttek.

A vízerőmű 1992 óta működik, egy immár demokratikus jogállam keretei közt. A közösségi érdekérvényesítés viszont gyerekcipőben jár még, a hatalmi pozícióban levők talán a múlt rendszer mintáit őrzik. Az építkezés idejéhez hasonlóan a településeken információhiány van az őket érintő alapvető kérdésekben is, jogsértések vannak érvényben velük szemben, és nem tekintik őket egyenrangú tárgyalópartnernek. A két legégetőbb kérdés, melyek hiába vannak napirenden, mégis minimális az előrelépés: egyrészt, hogy a vízerőművet üzemeltető vállalat nem fizet adót a települések kataszterében levő és az erőmű által használt területek után, másrészt a szigeten lakók közlekedésének nem kielégítő volta. Az egyik érintett település polgármestere szerint: „Nem megy semerre a dolog. Ugyanott vagyunk éppen, mint a régi rendszerbe, hogy nem tárgyalt velünk senki, nem akart velünk beszélni senki. […] Mikor fogadtak, azzal kezdték a beszélgetést, hogy ne követeljünk semmit, mert nekik nincs semmi. Ez volt a válasz, gyorsan leráztak, jóformán úgy dobtak ki.” Az elmondások szerint a vállalattal való tárgyalások minősége változó. Volt, amikor több hajlandóságot éreztek részükről a közös hang megtalálására, és a komp körül sikerült is elérni változtatásokat, ám az utóbbi időben nincs előrelépés. „A vízgazdálkodási vállalat teljesen ignorálja a dolgainkat” ‒ ahogy egy másik polgármester összegezte.

A települések komoly vesztségként tartják számon, hogy az elvett területek után, melyek továbbra is a települési katasztereik részei, nem fizet számukra adót a vízerőmű vállalata. A pénz, ami járna számukra, valóban jelentős összeg. Somorja polgármestere így nyilatkozott erről „Az erőmű felvezető csatornája, ha jól tudom, a mai napig mint építkezési terület van számon tartva, tehát a városok, a községek katasztereiből elrabolt területek a mai napig adómentesen használatosak […] Somorja esetében félmillió eurót tenne ki a tározó tó adója a legalacsonyabb szinten.” Az ügy képviseletében a települések közösen is fellépnek, közülük Vajka polgármestere a legaktívabb, volt év, hogy adófizetési meghagyást is küldött. „Állítom, hogy ezek adóköteles területek. Ha egy vízfelület gazdaságilag hasznosított, akkor adóköteles. Vajka esetében 80 hektár van alatta, és durván egymillió euró, amit 5 évre visszamenőleg követelhetünk. Az egész alatt 13 000 hektár van. Ez már annyira megterhelné az államot, hogy nem engedheti meg magának” A területek után járó adótól függetlenül az elzárt falvak néhány éve azért lobbiznak, hogy külön jogi státuszt kapjanak veszélyeztetettségük okán, mely szintén adóbevételeiket növelhetné.

6. Félelmek

A Csallóközben mintegy negyven kilométeren keresztül, Dunacsún és Szap között a Duna vize művileg kialakított tározóban, majd mederben halad. A tározót követően a 12–20 méter magas töltések egy különös entitást képviselő dombsávként magasodnak az egyébként síkvidéki települések fölé. A töltés távolsága némely településen a házaktól vagy akár a templomtól kevesebb mint 100 méter. Természetes, hogy „mi lenne, ha…” kezdetű történetek bontják ki a víztömeg erejétől való félelmeket. Ezek elmondásába sokszor irónia vagy humor is vegyül, és ha egészen elenyésző esélyt látnak is félelmeik valóra válására, mégis ott vannak a megbújó gondolatok és a reggelre talán el is felejtett álmok közt. Képsorok, hogy „mi lenne ha…”

„Éppen valamelyik esete meséltem annak, akivel dolgoztam, hogy emlékszem, álltam fönn az első emeleten, és este olyan 9-10 felé szokott itt egy gyönyörű hajó úszni, és néztem, hogy Úristen, fönn vagyok az első emeleten, és a víz még a fejünk felett van, akkor tényleg mi történne, ha bármi, egy gyenge földrengés, vagy egy terrorista itt szeretne robbantani. Hány másodpercen belül jönne ide az a víz. Így felnőtt fejjel így átfut az a gondolat… Néha a félelem úgy rátör az emberre, mert ezek a hajók olyan hangosak tudnak ám lenni éjjel… úgy tűnik, hogy itt úszik egészen közel a hajó, és ilyen dübörgés van.” (Vajka, Z.K.)

A feszültséget gyakran humorral oldják, és a félelemre adott frappáns válaszok folklorizálódott szövegekként is vándorolnak. „Hát beszélni beszéltek róla, hogy mi lenne, ha ez lenne, ha az lenne, aztán sokan, mint én is, belenyugodtam abba, hogy nem köll félni senkinek, mer hogyha megindul, fél órán belül nem fog szenvedni senki sem.” (Bodak, M.I.) „Én abban bízom mindig, hogy a túlsó oldala gyengébb, s arra fog szakítani.” (Bodak, T.Z.) „Az, hogy átszakad-e a gát, azzal mi már nem is tudunk foglalkozni… Sőt dehogynem, mindenkit foglalkoztatott, sőt még talán benne is volt, hogy ez a három falu nem nagy veszteség volna az államnak, hogyha szakítaná ez a gát, ez így elhangzott. No.” (Bodak, T.N.) „Mentálisan az embereknek nem olyan egyszerű felfogni, hogy egy x méter magas vízoszlop van a fejük fölött. Itt Somorján még hagyján, mert ahol a legmagasabb pont van, a templom környékén, itt csak pár méternyi víz jönne, hogyha az egész roppanik. Én szoktam mondani, hogy könnyen vagyok, mert a 6. emeleten lakom a házban, ki van kötve a kiscsónak a balkonhoz, aztán hogyha jön a víz, akkor csak beülök és evezek. Persze ez nem egészen így van. És vadabb helyzet van már lenn Báron. Ott azér már tizenvalahány méter a víz a házak teteje felett. Ott félelmetesebb a dolog.” (Somorja, C.G.)

Félelmeket ébresztett az is, hogy nem bíztak sem a kavicsból épülő töltésekben, sem a szocialista minőségben. „Én láttam, ott voltam, azon jártam át, a fenéken is, s minden. Lefóliázták a szigetelést, a buldózer… ott akkora lukak voltak, beleöntötték a kavicsot, elplanérozták, azt jó. Szivárgott is ott Bodak alatt, aztán kezdték injekciózni cementtel, aztán Komáromnál vették észre, hogy azokban az erekben, hogy ott köt ki.[…] Mostan itt egy szinten van a víz-e (kimutat a ház emeletének ablakán). Tizenkét méter víz, én tudom, mer kinn voltam hat évig, kinn volt egy nagy hegy, kavicsbul ki volt rakva, akkor jött egy nagyvíz, azt egy félóra alatt elvitte. Az olyan gyorsan tudja azt a kavicsot elvinni, hogy az borzasztó. Félelmetes volt.” (Bodak, M.I.) Az építménybe vetett bizalmat tovább gyengítette, hogy láthatóan „a falvakban gyorsabban épültek a házak mint az erőmű” maga, és ez azt a kérdést vetette fel, hogy ha a vízlépcsőhöz kiszámított anyagszükségletet nem oda építették be, akkor vajon megtartja-e majd a víz nyomását. A töltések és az erőmű viszont még áll, amit páran azzal magyaráznak, hogy az építtetők számoltak az építési anyagok „szállítás közbeni veszteségével”, és tudatosan túlméretezték a mennyiségeket.

A félelmek jóval erősebbek voltak a feltöltés idején, mint manapság, hiszen mindennap nem lehet félni. „A lövészárkot is megszokja az ember.” (Somorja, G.L.) A polgármesterek inkább a tározóban és az üzemvízcsatornában lerakódó hatalmas mennyiségű üledék kezelése és elhelyezése miatt aggódnak, mely üledék veszélyes hulladéknak minősül és valószínűleg nehézfémeket is tartalmaz. Másik kérdésként a karbantartás időszerűsége merül fel, amiről szintén nem kapnak megfelelő információt.

7. Az átalakulás három iránya

A vízlépcső megépítése a települések és így az ott élők sorsát három típusba sorolhatóan befolyásolta. Az átalakulásra erősen hatott továbbá a kilencvenes évektől felerősödő pozsonyi szuburbanizáció is, vagyis szerepet kapott Pozsonytól való távolságuk, illetve az úthálózat megváltozott szerkezete.

A három típus: 1. azok a települések, melyek külterületének jelentős részét ma a víztározó borítja, (Pozsony belvárosától 22–24 km a távolságuk); 2. az üzemvízcsatorna bal partján fekvő települések (Pozsony belvárosától 30–56 km-re); 3. a sziget falvai, melyek az Öreg-Duna és az üzemvízcsatorna közé kerültek (Pozsony belvárosától való távolságuk 34–44 km). A fenti típusoknak másként alakul a „természettel való viszonya”, máshogy érinti őket a pozsonyiak[16] beköltözése, a turizmus, és másként érték őket a fejlesztési vagy éppen a fejlődést gátló törekvések.

7.1. Ágvizek és ligeterdők helyett „szlovák tenger”

Somorja és Gútor nem csupán az Öreg-Dunával való kapcsolatát veszítette el, de hajdani ágvizes területeit, azok összes ártéri erdőjével és legelőjével, melyek helyét ma a víztározó borítja. A víztározó és közvetlen környéke ma egyértelműen Pozsony agglomerációs és rekreációs területe, vízi sportok lehetőségével, bicikliútvonallal, part menti sportlétesítményekkel (lovarda, sportpályák, uszodák, éttermek, hajókikötő stb.). Mindez úgy is összegezhető, hogy olyan kikapcsolódási lehetőséget nyújt, ami bárki számára elérhető, ha van szabadideje, pénze és persze autója, hogy megközelítse – a tározó partján egy alapvetően mesterséges kialakítású táj fogadja őket. A hajdani ártéri tájban ezzel ellentétben a hely mélyebb ismeretére, az abban való tájékozódás képességére volt szükség ‒ a helyben élők mint otthonuk részét használták. Erdőt jártak, bicikliztek, ladikoztak, halásztak, gombáztak, szedret szedtek, a gyerekek játszottak… „A tősgyökeres somorjainak az egy olyan természetes dolog volt, hogy hétvégén családdal… akkor még kinn az Öreg-Duna partján volt egy szórakozóhely, amit úgy hívtak, hogy Kormorán, oda rendszeresen nagyon sokan jártak. Sokaknak volt hétvégi háza, somorjaiaknak is, a kajakosoknak is ott volt egy hajója a vízen. Sokan jártak ki sportolni, kikapcsolódni, erdészeknek is volt erdészház. Aztán ezt levágták Somorjáról. Aki ott élte az életét, az utána sokáig nem tudott mit kezdeni a magával.” (Somorja, K. D.) Akik erősebben kötődtek a régi somorjai árterületekhez, sok esetben később a szigeten, Doborgaz, Vajka vagy Bodak környékén vettek maguknak üdülőhelyet.

Arányaiban Gútor és Somorja vesztette a legtöbb területet a víztározó szomszédságában „Ha azt nézzük, a kis Gútor község 600 fő lakóval elvesztette a 260 hektár erdőterületét, és ez nem tetszett senkinek, mindenki ebbe bele volt betegedve. Főleg az öregek. Nekem nagymamám is mindig mesézte, hogy ilyen sziget meg olyan puszta, meg a rét, ahol a jószágot nevelték, és ez mind víz alá fog kerülni. 15 hektár erdőnk maradt meg összesen a 260-ból.” (Gútor, P.L.) Somorja szintén elvesztette a teljes Duna-ágrendszert annak összes erdőjével, rétjével, amely azelőtt akár gyalog vagy biciklivel is könnyen elérhető volt a településről. Ebből a szempontból Somorján az a réteg, amelynek ez fontos volt, nagyobb vesztesnek tartja magát, mint azokat, akik a két víz közt rekedtek. A „természet elvesztése” nem gyógyuló sebeket is okozott, Somorja csölösztői részén a házukat elhagyni kötelezettekről mesélték: „Bejöttek Somorján a panelba. Mondjuk, van valakinek egy kétszobás, állattartásra berendezkedett háza a Dunától mondjuk 100 méterre, és akkor két öreget elhoznak és benyomják egy egyszobás panelbe. Nyúlketrecbe. Csölösztőn mindenki tartott állatot, a víz, az erdő vette őket körbe, és itt a panelban fotelból ülhet a konyhaszékbe és kész. Mit mondjak? Másfél-két év múlva elmentek. Nem is egy ilyen házaspárt ismertem.” (Somorja, K.G.)

A vízerőmű építése által érintett települések közül Gútor belterülete és népessége nőtt a legdrasztikusabban, és itt emelkedtek legmeredekebben az ingatlanárak. A hivatalos népszámlálási adatok szerint Gútor lakossága 1991-ben 765 fő (69 % magyar, 30% szlovák), 2011-ben 1438 fő (35 % magyar, 62% szlovák),[17] vagyis tíz év alatt megfordultak az arányok és a lakosság száma a duplájára nőtt. A polgármester tájékoztatása szerint (2018) 3500-an lakják a települést, abból 2160-an bejelentett lakóként, a magyarok aránya pedig messze 20% alatt van. Somorja lakossága kevésbé gyors ütemben nő, a nemzetiségi arány viszont itt is átfordulóban. 1991-ben 12 051 fő lakja (71% magyar, 27% szlovák), 2011-ben 12 726 fő (57% magyar, 34% szlovák),[18] 2018-ban 13 500 bejelentett lakosa van, a nem bejelejtettekkel együtt nem hivatalosan 16 000 fő lakja.

Nem a vízlépcső megépítésének következtében lett a terület Pozsony agglomerációs területének része, viszont a vízlépcsőt érintő átalakítások a folyamat támogatói voltak. A Pozsony vonzáskörzetébe érkezők számára csalogatóbb egy biztonságos és rendezettebb táj, mint árterületbe vagy annak a közelébe költözni. Az ide érkezők Szlovákia módosabb rétegéből kerülnek ki. „Most 25 éve vagyunk külön állam, mindenki idejön, mert ez a leggazdagabb járás. Olyan sportkocsik vannak itt, hogy megáll az ember esze, ha még 25 évet becsületesen dolgoznék, akkor sem tudnám megvenni.” (Gútor, P.L.) Mások szerint a többség hitelből építkezik, és korábban „nem is az árvízveszély volt itt számukra riasztó, hanem az, hogy a magyarság még akkor itt tényleg tömböt alkotott az egy-két telepes falut leszámítva”. (Somorja, K.D.)

7.2. Az Új-Duna szerencsésebbik oldalán / avagy elzárva a természettől

Az üzemvízcsatorna északi oldalára került települések jobb helyzetben lévőnek érzik magukat, mint a víz túloldalán rekedt három település, hiszen sem kerülniük, sem kompra várniuk nem kell, mikor például munkába indulnak reggel. Veszteségnek tartják viszont, hogy az Új-Duna elválasztja őket az Öreg-Duna és az ágvizek területeitől, ahová korábban rövid idő alatt és autó nélkül is eljuthattak. Gyakran fogalmaznak úgy, hogy: a természetet „elvágták”, vagy „ki vagyunk zárva”, „el vagyunk zárva” a természettől. „Azt szoktam mondani, hogy azelőtt itt a háznál meggyújtottam a cigarettát mielőtt felültem a biciklire, és mire leégett, kinn voltam a Dunánál. Most pedig milyen mesze van.” (Baka, F.T.) „Nekünk ez a természet és az erdő el lett vágva tisztára, mer körbemenni 24 km Bodakra, ezt már autóval köll megtenni, nem is biztos, hogy mindenki akarja. Nagyon hiányzik. Ezen a bodaki úton, ami itt megy előttünk, ezen jártunk minden hétvégén, családok, szülők gyerekek, ez egy kirándulás volt nekünk, hogy átgyalogolni, átmentünk Bodakra, és ott az ártéri erdőben benn voltunk. Oda tudtunk jutni a vízhez, a természethez. Most, hogy megépült, mink el vagyunk vágva.” (Felbár, F.I.) Túlparton maradt nem csupán a „természet”, hanem számos rokon, és a termőföldek egy része is. A vízlépcső továbbá jelentős termőterületeket vett el tőlük az üzemvízcsatorna számára, településenként akár több száz hektárt.

Keszölcés kivételével az erőmű építése idején életbelépett építkezési tilalom nem érintette őket, mint a szigetieket, így a lakosság létszáma nem csökkent, sőt a tilalom alá eső településekről hozzájuk költözők még növelték is. A legnagyobb számban Nagybodakról Felbárra költöztek át, példaként az ő népszámlálási adataik álljanak itt: Nagybodak lakossága 1970-ben 675 fő, 1991-ben 384 fő (98% magyar, 1% szlovák), 2011-ben 288 fő (83% magyar, 16% szlovák). Felbár lakossága 1970-ben 1299 fő, 1991-ben 1038 fő (92% magyar, 8% szlovák), 2011-ben 1236 fő (78% magyar, 20% szlovák).[19]

Somorjától kelet felé Pozsony szuburbanizációs hatása egyre kevésbé érinti a településeket, mely a Csallóközt átszelő R7-es autópálya megépülésekor várhatóan változni fog. A csoport településeinek turisztikailag is kisebb a vonzereje, mint a másik két csoporté. A víztározó tóval ellentétben a felvízcsatorna maga nem vált sem turisztikailag érdekes, sem a helyiek által kedvelt hellyé, sőt inkább a közösségi használatból kieső tér. Turizmusból bevételeik a szigetre eső területeik után lehetnének, pontosabban lehettek volna. A földek elvétele és az átírások némi következetlensége okán a tulajdonviszonyokat érintő konfliktusforrásokkal is találkozni. A korábban Süly kataszterében lévő Süli-tavat nyomonkövethetetlen okból és döntéssel Bodak kataszteréhez csatolták. A régi tulajdonos továbbra is ragaszkodna korábbi területeihez, elsősorban az adóbevételek miatt, mely ügy akár peres útra is kerülhet.

A táj képe jelentősen átalakult, a korábban mozaikos, erdőfoltokkal, vizes élőhelyekkel tagolt területeken ma nagyüzemi, szántóföldi termelés folyik. A mélyebb, vízjárta területeket ugyanis az üzemvízcsatorna medre alól letermelt termőfölddel töltötték fel. „…veszteség, hogy mikor elkezdődött az építkezés, minden területet, ami a falu körül volt, és úgy volt beírva, mint szántóföld, nem mint erdő, és erdő volt rajta, mocsaras, és erdők voltak benne, azt mind kivágták. Rengeteg volt itt Fölbár körül. A termőföldet akarták persze kihasználni minél jobban, mocsaras részeket s mindent behordtak evvel a földdel. Az egész környéket megváltoztatták.” (Felbár, F.I.) Az akkori szövetkezetek jobb termésátlagot tudtak kimutatni, viszont elindult a területek kiszáradása. „Az öregek mondták, hogy sivataggá fog válni a terület. Nem fog teremni semmit. Hijába fognak ültetni, aratni nem fognak. Majdnem úgy van már lassan, fele sem terem már.” (Süly, D.I.)

7.3. Elzárt falvak

Az Öreg-Duna és Új-Duna közötti sziget településeit mind saját maguk, mind a másik két csoport úgy ítéli meg, hogy őket érintette leghátrányosabban a vízlépcső megépítése. Korábbi közlekedési útvonalaikat a felvízcsatorna átvágta, és mintegy negyven kilométer hosszú határt képez, melyen – eltekintve a dunacsúni duzzasztón Pozsony felé tartó úttól – két átkelési lehetőség van, egy kompjárat Vajka és Keszölcés között és a bősi erőmű gátján létesült út. A három falu a táj átalakítását megelőzően nem alkotott egymással semmiféle egységet, kapcsolataik a közeli, szomszédos településekkel voltak erősek.

A három falu (valamint a víz túloldalán lévő Keszölcés) lakossága már az erőmű építése idején fogyásnak indult, ugyanis a hetvenes évektől a kilencvenes évek elejéig építkezési tilalom lépett érvénybe (kizárólag öreg ház helyébe újat építeni külön engedéllyel). Ez a korlátozás erősen átalakította a települések korfáját.

A bodaki polgármester elmondása szerint a 70-es évek végén még 6-700 lakosuk volt, most 261, közülük 98–100-an nyugdíjasak, és harmadik éve nem született gyermek a faluban. „Sok szülő gyermekei átmentek Felbárra, ott egy egész utcasor nyílt meg, ahol bodakiak laknak. A gyerekeik a túloldalra szakadtak, az idősek pedig itt maradtak, és most már küszködnek. Itt van is egy család, akiket most már alig látogatnak, átmentek a túloldalra, Gele[20] meg ezekbe a falvakba, onnan nem olyan egyszerű a hazajutás. Itt maradtak az idősek támogatás nélkül.” (Bodak, T.N.) „A gyerekeim szerteszét mentek, pedig egyiknek sem volt szándéka, hogy elmenjen a faluból, mer ez a falu szép falu. A leányom is, akik aztán Szerdahelyre mentek el, kezdték ott az iskola mellett, hogy építkezik, már a sutert oda hordták, meg a vizet, villanyt beszerelt. Becsukott a óvoda, becsukott a iskola. Fiatal úgy nem marad meg, ha se óvoda se iskola, ha 10-15 km-t kell neki vinnie a gyereket. El köllött nekik menni, úgy adták el. […] Meg mondjuk engem is egyedül itt hagytak, egy ekkora házban. Egymagam vagyok benne. A fiam is Fölbáron építkezett. Itt vagyok egymagam.” (Bodak, M.I.) Családok szakadtak többfelé, és a rokonságok kapcsolattartását nehezíti meg az új határvonal, az üzemvízcsatorna. A rokoni szálak természetesen már korábban is települések közt íveltek, így a nehezített kapcsolattartás azokat is érinti.

Vajka népességi adatai a következőképp alakultak: 1970-ben 1005 fő lakta (100% magyar), 1982-ben 656 fő,[21] 1991-ben 509 fő (92% magyar, 8% szlovák), 2011-ben 460 fő (71% magyar, 27% szlovák).[22] 2018-ban a polgármester elmondása szerint 470 bejelentett és még 200 nem bejelentett lakójuk volt, a nem bejelentettek többsége szlovák nemzetiségű. További 500-an az üdülőövezetben rendelkeznek ingatlannal, 80-90%-uk szlovák nemzetiségű. Ahogy Bodak esetében is, egy generáció elköltözött, és a vízerőmű üzembe helyezése után úgy alakultak a viszonyok, hogy az építkezési tilalom feloldása ellenére sem vált az elköltözöttek számára vonzóvá a visszatelepülés, a fiatalok elköltözése csak az utóbbi években állt meg. Ezzel párhuzamosan a kilencvenes évektől a terület turisztikai és rekreációs vonzereje jelentősen megnőtt, és a pozsonyi szuburbanizációs hatások is bekebelezték azáltal, hogy Pozsony felé közvetlen út épült. Pozsonyba gyorsabban eljuthatnak, mint a csatorna túloldalán, 2 kilométerre levő Keszölcésre, ha nem jön éppen a komp. A fővárosból könnyen elérhetővé vált, úgy is mondhatnánk, hogy az út feltárta a tájat a Pozsonyból érkezők számára, legyenek azok alkalmi turisták, üdülőtulajdonosok vagy életvitelszerűen ide költözők. A telkek és épületek hirdetései is elsősorban őket célozzák meg, fizetőképes kereslet reményében.

Az elmúlt évtizedek folyamatának egyik helyi megfogalmazása: „Gyerekkoromban szép világ volt itten. Míg nem volt itt a hidrocentrál, addig kevés ember is járt, most annyi pozsonyi van. Valamikor nem volt pozsonyi lakos egy sem. Most már a fele nép pozsonyi. A fiatalok elköltöztek, mer há itt nem tudtak megélni. Meg közlekedni nem tudtak. Aki olyan helyen dolgozott, annak ez a kompjárat kutyafüle. Elköltöztek Szerdahelybe, Somorjába, eladták a házat, azt meg mind pozsonyi vette meg, mer itteni embernek nem volt meg rá úgy a pénze. Aztán már mind pozsonyi van már. Olyan csöndesség volt itt, mindenki mindenkit ismert, nem bántott senki sem, valamikor halászott, a ladikban lehetett a hal, tápli,[23] minden, két napig nem nyúlt hozzá senki. Most, kiköti, véletlenül otthagyja az evezőt, mikor jön vissza, már nincs is.” (Vajka, N.L.) A Vajkára költöző úgynevezett pozsonyiak többségének egyrészt vonzerőt jelentenek a Duna menti erdők és a természet, másrészt 30-40 perc[24] alatt Pozsonyban vannak. Más agglomerációs területek, amelyek hasonló idő alatt megközelíthetőek, a vajkainál magasabb árfekvésben vannak. Felvetődik a kérdés, hogy ha a fenti előnyök miatt sokaknak előnyös ide költözni, a vajkai fiataloknak miért vonzóbb a víz túloldalára menni, hiszen sokan közülük szintén Pozsonyban dolgoznak. „Általában mikor arra kerül a sor, amikor új házat akarnak építeni, akkor… mondjuk ott van a papának a háza, ami 40-50 éves, és tudja, hogy megkap érte annyi pénzt, hogy máshol meg tudja venni a telket, nem 50 euróért hanem 20-ért, és még építkezni is marad pénze, akkor nem ezt fogja választani. Egy fiatal nálunk általában úgy gondolkodik, hogy új házat akar építeni, nem akarja újítgatni. […] S itt megvesznek mindent. Itt ha valaki eladásra kínálja a házat, szinte azonnal van rá vevő. Annyira cserélődik ki a lakosság.” (Vajka, B.D.) Az őslakosok pénztárcájához képest magasak lettek az árak. Ha több testvér örökli a házat, egymást gyakran kifizetni sem tudnák, ha egyikük meg szeretné tartani a házat, ezért eladják. A szlovák nemzetiségűek ingatlanvásárlásait a helyi magyarok negatívumként élik meg, ennek hol burkoltabban, hol nyíltabban kifejezve hangot is adnak, miközben egyéni döntéseikkel a folyamat részesei. „Elöregedett a falu, és elszlovákosodott. […] Lényegében nem is azzal lenne a probléma, csak ezeket a magyar hagyományokat olyan nehéz fenntartani egy olyan faluban, ahol nincs kivel és nincs is lehetőség, mert nagyon kevés gyerek születik. Akik vannak kisgyerekek, amint mondtam, azok szlovákok…” (Vajka, Z.K.)

A sziget, a három típusból egyedüliként továbbra is megőrizte természetközeli jellegét, a Duna és ágvizei közvetlenül elérhetőek maradtak. „Itt gyönyörű szigetek vannak. Ez most is olyan, hogy mint az Amazonasnak deltája. Aki nem ismeri, s elgyöttek, ismerőseim, elviszem őket csónakázni, csak ámulnak. Rengeteg sziget.” (Bodak, T.Z.) Létrejöttek viszont kifejezetten a fővárosiak igényeihez kialakított üdülőhelyek is, ilyenek azok a lakópark jellegű övezetek, melyek Vajka és Bodak között, egykori legelők helyén létrejött kavicsbánya tavak mellett alakultak ki. (A tavakból az erőmű töltéseinek anyagát termelték ki.) Az üdülők egy része övezetileg idegenektől elzárt terület. Népszerűek a hagyományosabb, már az erőműépítés előtt is meglévő, nagyrészt Duna-ágak menti üdülőterületek is. Ezek egyik jellegzetes példája a bodaki Vénfalu: „A hatvanas évektől voltak már ott chaták.[25] Első időben még a pártunk és kormányunk adta ki, és az kapott, akinek ismeretsége volt. Volt benne magyar is, volt benne szlovák is, többnyire pozsonyiak. Utána volt egy hullám, amikor a DAC[26] fölkerült, akkor a futballistáknak ott volt egy sor, de az már mind eladta. Aztán később pozsonyiak. Most már villák vannak.” (Bodak, T.Z.) Az üdülőterületekre kivetett adók jelentősebb bevételt hoznak a településnek. Vajka polgármestere a következőképp értékelte a folyamatokat: „[…] ez a nemzetiségi projekt szempontjából is jó. Üdülőházak épülnek, akik pozsonyiak, tehát lejönnek ide hétvégén. Itt hagyják az adójukat, ami nekünk tiszta bevétel, viszont nem bejelentett lakosok, tehát nem befolyásolják a falu életét. Nem itt szavaznak, és mi nem is hozunk tudatosan olyan intézkedéseket.” A faluba költözött szlovákok többsége szintén nem bejelentett lakos, ez részben előny, hiszen a település régi közösségének az önrendelkezése fennmaradhat, viszont elesnek a bejelentett lakók utáni állami fejkvótától. „Itt az idő kérdése csak az, hogy ezt az állapotot meddig tudjuk fenntartani. Már nagyon ott vagyunk a mérlegnek a nyelvén, már nagyon éledeznek azok a dolgok, hogy most már nemzetiségi szinten is megy a faluban, hogy milyen polgármester legyen.”

A szigeten közismert elképzelés, hogy már a vízerőmű tervezésénél szempont volt a szlovák nemzetiségi politika részről, hogy az üzemvízcsatorna jobb partjára eső településeket elnéptelenítsék, majd Pozsony számára alakítsanak ki rekreációs területet. Az időszakos építkezési tilalom, a Pozsony felé vezető közvetlen út megépítése, az árvizek kockázatának jelentős csökkentése, és a két kavicsbánya tó létrehozása, közvetett úton ugyan, de mind ezt támogatták.

8. Szuburbanizáció

Pozsony és környéke egyszerre két másik állammal határos, etnikai környezete sem homogén, a városból kiköltözők, illetve az ország távolabbi részeiből ide költözők gyakran olyan csallóközi településekre érkeznek, melyek lakossága többségében magyar. Az uniós csatlakozás óta a szuburbanizációs folyamat Magyarország és Ausztria felé is megindult, azok a területek, melyek saját országukon belül a periférián helyezkednek el, egyben a szomszédos Szlovákia fővárosának agglomerációs területei lettek.[27]

A szuburbanizációs jelenség minden nagyváros környékén tapasztalható. „Maga a jelenség a városok térbeli szétterülésének tekinthető, mely a város közigazgatási határán kívül valósul meg.” (Hardi 2010, 13. p.) A város népességének növekedése lelassul, a szuburbán zónában a települések népessége nő. Az érintett települések körét a közlekedési lehetőségek erősen befolyásolják, és ütemét gyorsítja a személygépkocsik elterjedése. Pozsonyban a hetvenes-nyolcvanas években gyors urbanizációs folyamatok zajlottak, majd a kilencvenes évek végén indult meg a szuburbanizáció, melyet a kétezres évek gyors gazdasági fejlődése tett még intenzívebbé.

A szuburbanizációs nyomás a fővároshoz közeledve nő, a vizsgált települések közül legerősebben Gútort érintette. A helyiek elbeszéléseiből az rajzolódik ki, hogy a befektetői érdek szinte ellenállás nélkül és korlátlan mennyiségű terület beépítését tudta és tudja elérni. „A legelőkön házak nőttek, minden be van építve.” A falu egykori külterületeinek beépítésében a mindenkori helyi közigazgatásnak is döntő szerepe volt. „Na de hogy ezek idejöttek, szlovák képviselők csak most vannak. Azelőtt mind régi gútoriak voltak, a fordulattól az első napon is ők voltak. Mindég. És a gútoriak hagyták jóvá, hogy ezek az idegenek mind idejönnek. Ez a parcellázás, hogy meglétesülhessen.” (Gútor, B.L.) A magukat régi gútoriaknak vallók a betelepülő idegeneket az utóbbi időben migránsoknak is nevezik, s ezzel az asszociációs kapcsolattal más településeken is találkoztam. Azt a tapasztalatukat sűrítik benne, hogy rövid idő alatt, nagy számban érkeznek betelepülők az övéktől eltérő kultúrával. Gútoron magyar iskola és óvoda már nincs. Az arányok érzékeltetésre a polgármester által elmondottakat hívom segítségül. 2002-ben lett polgármester, akkor a falunak 765 lakosa volt, ma az életvitelszerűen ott lakók száma 3500 (közülük 1400-an nem állandó lakcímmel). Mikor a hivatalt átvette, 200 hektár volt beépítésre engedélyezett terület, melynek a mai napig még csak 30%-a épült be, vagyis megközelítőleg 140 hektár a közeljövőben új lakóit várja. „Épülhetnek sorházak, lakástömbök, dupla házak, kicsikó telken például ami 900 m², felépítnek egy olyant, hogy különálló családi ház két lakásegységgel. Így van beadva a kérvény. Felépítik az építési engedély szerint, megkapják a lakhatási engedélyt, aztán jön egy geodet, és ezt a házat elfelezi hivatalosan, vagyis 450 m²-en lesz egy család.” Pozsonytól Somorjáig a beépített területek várhatóan akkorára fognak nőni, hogy a települések térben összeérnek.

Gútoron betelepülők és őslakosok között a viszonyt békésnek írják le, nyílt konfliktus nincsen, ám maguk közt szóvá teszik, hogy a betelepülőkben kevés a készség az alkalmazkodásra. „Legyöttek falura, de úgy akarnak élni, mint városon, a kakas hangos nekik, a disznó büdös.” (Gútor, G.M.) „Aki most jön, az nem akar megtanulni, még köszönteni sem tudnak magyarul. […] Az új elnökünk szlovák vihodnyárka.[28] Azt mondta, hogy ha magyarul köllene neki beszélni, akkor nem is tudja, hogy mit csinálna.” (Gútor, Cs.I.) „Fölfordult a falu, nehéz a helyzet, nehéz. […] csodálkoznak a szlovákok, hogy honnan jöttek ide közibük a magyarok. Hogyan menjek én zadunaj,[29] amikor itt születtem?” (Gútor, D.Gy.)

A beköltözők „pozsonyiak” és „keletiek”. A „pozsonyiak” kifejezés gyűjtőkategória, amit általában a szlovák nemzetiségűekre használnak a környéken: „ha szlovákok, akkor csak így mondják, hogy pozsonyiak, nem gondolom, hogy mind pozsonyiak, de többségük mind Pozsonyból van.” (Vajka, Z.K.) A „keletiek”, akik az elmaradottabbnak tartott keleti országrészekről érkeznek a jobb fizetés és a sikeresebb élet reményében. „Még a szocializmus idején, a kommunisták mind a keletiek voltak, mert ők, szóval nekik nem volt… és ez most is így van, most is ilyen törtetők. Otthon keres 700 eurót, itt meg keres 2000-et. Ilyen választási lehetőség van”. (Somorja, D.L.) A beköltözések nem a vízerőmű építése következtében indultak el, „az csak megerősítette, mert elég sok ember került ide mint munkás különféle részeiről az országnak, akikből sok olyan telepedett meg, aki egész más habitussal, más kulturkörnyezetből került ide. Sok szlovák ember telepedett meg, és olyan fiatal mérnökemberek is, akik frissen az egyetem vagy a főiskola elvégzése után Pozsonyban maradtak pont az építkezés miatt. Építészmérnökök, gépészmérnökök, tehát a technikai új elitje a szlováknak itt maradt. És ezek, ők maguk és a családjaik kezdtek kitelepülni Pozsonyból.” (Somorja, C.G.)

A gútori példa ellenpólusaként Felbár említhető, ahol a Pozsonytól való nagyobb távolság miatt a teleklobbi kevésbé volt erős, és karakteresebben megfogalmazódhattak a közösségi érdekek. A település önkormányzata még ellen tud állni a befektetői érdeknek, a polgármester is erre törekszik: „Jött egy developer,[30] aki egy nagyobb területet megvásárolt, 50 hektárt, és oda tervezetek valamit, […] az elődöm jóváhagyott már valamit, és amikor megismerkedtem vele, elindítottam egy folyamatot, hogy ez nem így megy, hogy jövünk és elfoglalunk, hanem a közvéleményt is kutattam, hogy mi a véleményük, jó lesz-e. Kiderült, hogy valójában lakónegyedet akartak csinálni egy bizonyos terv alapján. Most hogyha nézem ezeket a migráns történeteket, majdnem valami hasonló lett volna. […] Ilyen mennyiségű ember a falu egész létét megváltoztatta volna. Más lett volna. Most le tudok állni bármelyik nénivel vagy bácsival, a fiatalokból is ismerem, hogy ki kihez tartozik, de ez óriási változást hozott volna a falu életében. Úgyhogy utóvégre úgy döntött a képviselő-testület, hogy lefújtuk.[…] A falu jelleme megváltozna. Fogunk fejlődni, de szabályzás kell. Idegeneknek is adunk lehetőséget, be tudnak kapcsolódni, valójában bevegyülnek közénk. Átveszik a szokásokat, hagyományokat, de ha egy új csoport jön, akkor nem biztos, hogy a mi szokásink respektálva lesznek.” Jelenleg Felbárnak jól működő magyar nyelvű óvodája és iskolája van, és előfordul, hogy a beköltöző szlovák nemzetiségűek is ezekbe az intézményekbe adják gyermekeiket. A település vezetése az R7-es autópálya megépítésben azt a veszélyt látja, hogy a telkek iránti nagyobb érdeklődés az árakat felnyomja, amit a helyiek nehezen tudnak majd megfizetni.

A fenti példákat tekintve Vajka esete valahol a kettő között van, a beköltözők nem asszimilálódnak, mint Felbáron, de nem is olyan dominánsak, mint Gútoron, ahol kisebbségbe szorulásukról a magyarok többnyire csendben és belenyugvó hangon beszélnek. Vajkaiak elmondása szerint, amíg kevesebb volt a beköltöző, jobban alkalmazkodtak a falu életéhez, mint az újonnan és nagyobb számban beköltözők. A falu polgármestere szerint nem is a frissen érkezőkkel van a gond, hanem azokkal, akik 10-15 éve jöttek. A problémák egy része elmondása alapján abból adódik, hogy a betelepülők két lovon ülnének egyszerre, élvezni szeretnék a természeti környezet nyújtotta előnyöket, mellette viszont ugyanarra a kényelemre vágynak, mint ahogyan Pozsonyban éltek, és nehezen értik meg, hogy a fejlesztési lehetőségek köre véges. Nyílt nemzetiségi konfliktusok nincsenek, de a hagyományosan erős vajkai öntudatot zavarja a nemzetiségi arányok változása, és a szlovákok olykor épp a szimbolikusan érzékeny pontokon szúrnak egy-egy tüskét a magyar öntudatba. „Nehéz… nehéz magyarnak maradni ilyen körülmények között. Ezt nem úgy akarom érteni, hogy most… szoktam konferálni ilyen kulturális eseményeket, és bizony 2000-ben még nem kellett két nyelven konferálnom, mert még nem volt rá igény, de 2005-ben már volt olyan, hogy feltették a kezüket, hogy: »Nemértjük« – szlovákul. Nem is hogy szomorú dolog volt, hanem olyan érdekes. Szent István-napot ünnepeltük, Szent István-nap egy nagyon szép hagyomány Vajkán, sok magyarországi vendéggel, és utána pár szlovák kilátogatott… hogy provokációnak szánták, vagy tényleg annyira érdekelte őket, most nem tudjuk eldönteni. Azóta elég komolyan készültem két nyelven konferálni. Ugye bejött azóta ez a nyelvtörvény, és ők kitoporzékolják a maguk igazát, úgyhogy nehéz, mert ugye az ember egy idő után feladja ezt a harcot. Mert mi is mondtuk, hogy tudta, hogy hova jön, tudta, hogy magyar faluba jön, és akkor valamilyen szinten ő alkalmazkodjon mihozzánk, nem? Ez úgy néz ki, hogy nekünk kell hozzájuk alkalmazkodni.” (Vajka, Z.K.) A település szlovák és magyar lakóit inkább az egymás mellett, mint az együttélés jellemzi. A szlovák inkább szlovákkal, a magyar inkább magyarral köt mélyebb kapcsolatot, kocsmában külön asztalhoz ülnek le. A vajkai szlovákoknak külön kocsmájuk is van, a „Ježibaba”.[31] „Az emberek megtanulnak egymás mellett élni, de azért odaszúrnak, hogy: Hoppá! Szlovákiában vagyok! Holott ezek magyar falvak, ezt ő nem is akarja felfogni, hogy régebben ez az ország területe volt. Nekik be kéne látni, hogy ez egy magyar falu, aminek 800 éves történelme van. […] Úgy gondolják, hogy mi vagyunk a betelepültek.” (Vajka, Z.K.) A magyarok a falu múltját tekintve tartják alapvetően és hagyományait tekintve magyar településnek falut, a szlovákok viszont elsősorban Szlovákia részét képező falunak tekintik. A helyi magyarok közt az a szóbeszéd járja, hogy a szlovák nemzetiségű betelepülők bizonyos időszakokban komoly állami támogatásokat kaptak annak fejében, hogy magyar nemzetiségű közösségbe költöznek be.

A Pozsony környéki, eredetileg magyar nemzetiségű településeken a szuburbanizáció lényegében egybeesik a településeken a szlovák nemzetiségi térnyerésével. Keletről nyugat felé haladva Felbár, Vajka és Gútor egyazon folyamatsor szintjeit képviselik. Ha a nemzetiségi különbségektől eltekintünk is, a szuburbanizáció által érintett települések egyik további jellegzetes problémája, hogy a betelepülők idejük nagyobb részét a fővárosban töltik, szinte csak aludni és a hétvégékre járnak haza, ami által törésvonal jön létre a falu törzslakossága és köztük, valamint a faluközösség önképe is átértelmezésre vár.

9. A „közel” és „távol” kérdései

Az üzemvízcsatorna határként magasodik a tájban, és csupán két helyen átjárható, Bősön az erőműnél, valamint Vajka és Keszölcés között komppal. Az akadály miatt, ami közel volt, távol került, s ami távol volt, relatíve közel került az újonnan épült útvonalak nyomán.[32] Minden útvonal egyben a kapcsolat lehetősége is, vagyis a határok emelése, utak lezárása és utak nyitása egyben társadalmi kapcsolati hálókat is átír.

A folyóvízen az ember csónakkal vagy ladikkal átkel, az állat átúszik, az üzemvízcsatorna másféle határ. „Most van egy akadály, amin még a vad sem tud átjönni, mer ha belekerül, akkor belefullad, ki nem jön. Ember se tud kijönni, mert ott az aszfaltoldalon iszaplerakódás van, az olyan, mint a szappan, nem tud az ember megkapaszkodni.” (Keszölcés, K.P.) Az akadályt egyszerűbb hát megkerülni (átúszni vagy csónakot ereszteni bele egyébként is tilos). A kerülő kérdései egyfajta költség-haszon elemzés során: Mennyi idő? Milyen járművel? Mibe kerül? No és persze, mindezt ki kérdezi? Fenes Ferenc[33] nyolcvanéves csallóköznádasdi lakosnak a Bodak melletti Békás-tavaknál van chatája. Ha ki szeretne menni, mert az erdőben bologni[34] van kedve, reggel felül a biciklijére, és Bősön át, nagyjából tizennégy kilométer megtételével megérkezik, este pedig éppúgy két keréken indul haza. Ugyanarról a helyről, ami 26 éve még csak 3 kilométerre volt az otthonától. Hányan vannak, akik ugyanígy döntenének az ő korában? A többség számára jobbára autóval érhetőek el azok a helyek, melyek 26 éve biciklivel könnyűszerrel, de akár gyalog is belátható távolságban voltak. „Felültünk biciklikre mint gyerekek, egy pillanat alatt ott voltunk. Egyik falu, másik falu, így közlekedtünk, ez a mienké volt.” (Felbár F.I.)

A csatorna korábban közigazgatásilag, és társadalmi kapcsolataikat tekintve is összetartozó településeket vágott szét. Bodak Felbárral és Süllyel volt szoros kapcsolatban, Felbáron volt a közigazgatás és a szövetkezet központja is. „Mi Bárra jártunk misére is a sűlyiekkel. Van úgy, hogy gyalog mentünk át, nem is egyszer. Olyan húsz perc volt, vagy félóra.” (Bodak, T.N.) Bodak és Felbár a régi úton három kilométerre voltak egymástól, most Bősön át huszonöt kilométer. „Most el tetszik tudni képzelni, hogy átmentünk 3 kilométert, s ott voltunk, most meg egészen körbe kell menni, már mennyit mentünk, és még csak ott vagyunk Bodak mellett, még csak addig jutottunk. Először elmenni Bősre, s onnan visszafelé.” (Bodak, T.N.) Már a szomszéd falu látványa is elveszett, Bodakról csak a felbári templomtorony látszik. „Hát itt van a túlsó felin. Ennek az erőműnek a másik felin. Ennek a víziszörnynek. Mer a vajkaiak ki szokták írni, ki volt írva, hogy a víziszörny, mert valójában ez teknő, há rendesen a talajra épült.” (Bodak, M.I.)

Nemcsak a falvak kerültek távol egymástól, hanem az Öreg-Duna is távol került. Különös, de még a bodakiaktól is, azáltal, hogy nehezen megközelíthető. „Most már olyan, hogy a Nagy-Duna az elég messze van, most már olyan félórás gyaloglás vagy még úgy sem, mert nem lehet átmenni, mer ilyen hosszú zárások vannak, és a záráson átfolyik a víz. Azóta, mióta szabályozzák, azóta szinte soha nem lehet átmenni azon a vízen, csak traktorral vagy autóval.” (Bodak, T.N.) A következő idézetekből pedig látszik, ahogy az elbeszélő ösztönös kognitív térképén Süly milyen közel volt a Dunához, és egyre messzebb kerül. „Az hogy kijussunk a Nagy-Dunához, az eredeti Öreg-Dunához, ahhoz vagy Sülyön keresztül kell, nem a Sülyön keresztül, hanem azt mondjuk, hogy Süli-tó, mer az azzal egy irányban van, valamikor oda a sülyiek is kijártak, átjártak, most azok sem tudnak, eltették, úgy eltérítették. A Süly az teljesen úgy volt, mint Bodak, így a töltés mellett, Duna mellett. És azok meg a másik oldalra estek most már. Ők oda estek, s mi maradtunk itt. Ők most már nem tudnak kijönni a Nagy-Dunához, illetve ehhöz sem, mert ezekbe a erdőkbe sem tudnak kijönni.” (Bodak, T.N.) A csatorna bal oldalán lévők egyre ritkábban járnak át a régen sajátjukénak érzett tájba. „Szoktak jönni kerülővel úgy nosztalgiázni eljöttek, de már egyre kevésbé, mert mindig messzebb van nekik. Az a korosztály, ami mi vagyunk, akik erre még nagyon emlékszünk, már nem fiatalok, és már nem nagyon közlekednek. Most már Felbárt nem is lehet látni innen.” (Bodak, T.N.)

Vajka a csatorna túloldalára kerülő Keszölcéssel összevont település volt a meder feltöltéséig, a szövetkezeti központjuk Somorján volt. „Ezek a faluk Pozsony felé kapcsolódtak. Itt mindegyik falu, Fölbártól erre. Innen nagyon kevesen dolgoztak Dunaszerdahelyen. A munkahelyek Pozsonyban voltak, mindig az egész falu, Vajka is, elutazott Pozsonyba, reggel 4, 5 meg 6-kor mentek a buszok, mindig tömve.” (Keszölcés, K.P.) Az erőmű üzembe helyezését követően a szigetet Pozsonnyal összekötő út még nem volt készen, ez volt a számukra legnehezebb időszak. „Lényegében nem maradt más, csak a bősi erőmű gátján való összekötő út. Pozsonyba Bősön keresztül kellett utazni.” (Keszölcés, K.P.) A három település, Vajka, Doborgaz és Keszölcés szoros kapcsolatban voltak, a gyerekek egy iskolába jártak, egykor Vajkára, majd később Nagyszarvára: „ez a három falu együtt nőtt fel.” (Keszölcés, K.P.) A rokoni és baráti kapcsolatok a csatorna feltöltése után is fennmaradtak, de a találkozások gyakorisága megritkult. „Soknak itt a túloldalon alig 10 km-nyire vannak rokonai, ismerősei, hát ha nem közlekedik a komp, akkor a 40 km-es kitérővel kell elérni például Keszölcést, ami alapjában 1 km és Szarva, ami 4 km, vagy Somorja, ami 10 km, úgy hogy 10 helyett 50 km.” (Vajka, Z.A.)

A térképre tekintve azt gondolhatnánk, Vajka szerencsés helyzetben van, hiszen az ingyenes kompjárat innen indul. A kompközlekedés viszont állandó problémaforrás. 1992-től 2015-ig az időjárási viszonyok függvényében a komp hol járt, hol nem; legelőször felavatása után két nappal szabadult el, utasokkal Sülyig csorgott, majd ott órákat pihent, míg egy arra járó hajó visszavontatta.[35] A kompot övező jár-nem jár típusú történetek feszültsége állandó téma. A régi kompot egy modernebb váltotta fel, amely jobban ellenáll az időjárás kihívásainak, viszont továbbra is probléma, hogy nem fér fel minden autó. A helyi lakók elsőbbségi használatának megoldására többféle próbálkozás történt, több-kevesebb sikerrel. Sokan inkább Bős felé kerülnek, mivel ott biztosan kiszámítható a menetidő. „Most tegnap is (Keszölcésről) körbe mentünk Bősnek, így több kilométer, 27–30 km is lehet Vajkáig, az a plusz, időben 20-30 perc, onnan Pozsony eleje megint 30 perc.” (Keszölcés, K.P.) Bodakról vagy Felbárról még nagyobb az időveszteség kockázata, ha a komp felé indulnak. „Nekem az unokám Csölösztőn dolgozott (Bodakról), és éveken át komppal közlekedett, hát idegjei kikészültek bele, hogy elérem-e kompot, felférek-e rá, mennyi órát kell még várjak, menjek-e körbe, úgyhogy ez borzalmas volt. Itt Bodak van a legrosszabb helyzetben, mert Vajkán van a komp, ott van a szájukban, Vajka meg Doborgaz már majdnem összeépült, ők is könnyen odajutnak, mi vagyunk a legmesszebb.” (Bodak, T.N.)

A meder feltöltése után a sziget falvai távolabb kerültek a töltésen túli világtól, egymáshoz viszont közelebb. Doborgaz, Vajka és Bodak egy újonnan kialakult, többnyire egységes jellemzőkkel bíró területrész tagjai lettek, együtt szokás emlegetni őket, és a Bőstől Pozsonyig vezető út köti össze őket is. Vajka és Bodak között azelőtt nem vezetett út, és kapcsolatuk is minimális volt „Nem is tudtuk, hogy létezik Bodak, sőt, azt se tudtuk, hogy létezik Bős […] s akkor mondták, hogy »Hű! Szegény gyerekek Bősre fogtok járni alapiskolába«, és a milyen messze van, és mi mondtuk, hogy »Hú! Bős«, nekünk mindegy volt, hogy Bős… fogalmunk se volt, hogy mi az a Bős… és akkor mondták, hogy milyen messze van, hogy 22 km, és hogy a busz, és tudom, hogy mi kicsik úgy álltunk a buszban. Télen azért 10 perc helyett utaztunk fél órát… és akkor ismerkedtünk meg, hogy Bodak is van a világon, Bős is van a világon, mert arrafelé szerintem még a szüleink sem orientálódtak. Az utat csak akkor építették meg.” (Vajka, Z.K.) A bodaki oldalról nézve egy másik elbeszélést idézve: „Valamikor mink nem is tudtuk, hogy a Vajka ilyen közel van. Mi Vajkával, Doborgazzal abszulút nem. Az első gyerek Vajkárul, aki Bodakra benősült, az most, a kilencvenes években. Mink mentünk arra le, meg befelé. A vajkaiak el mertek jönni maximum Sülig. Már Bárra sem jártak. Mi abszolút nem jártunk oda (Vajkára) mulatságba, bálba, hanem Sülbe, Bárra, Nadasd, Dercsika, Baka, Bős. […] Vajkaiak abszulut, ők ide nem jártak, mi oda nem jártunk, ha futballoztunk, többnyire összeverekedtünk, vagy összerugdaltuk egymást, és most is olyan beképzeltek. Többnek tartsák magukat, mint mink vagyunk.” (Bodak, T.Z.) A két falu az utóbbi évtizedekben folyamatosan közeledik, látogatják egymás programjait, közös érdekképviseletet látni részükről, és többször nagyobb az összhang köztük a faluvezetés szintjén, mint Doborgazzal.

A három falu nem csupán egymáshoz, hanem Pozsonyhoz is közelebb került a közvetlen út megépítésével. A forgalom miatt csúcsidőben kevesebb mint feleannyi idő alatt érnek Pozsonyba, mint a velük szemben lévő településekről, Felbárról, Keszölcésről vagy Somorjáról, ahonnan „ha valaki 8 órakor a belvárosba akar érni, akkor legalább fél hatkor induljon el, de akkor sem biztos, hogy odaér. Van, hogy az ember elindul, megy másfél órát és visszafordul, mert nem jutott sehova.” (Somorja, C.G.) A Somorjával szemközti Vajkáról mindeközben negyven perc beérni a fővárosba. A somorjaiaknak ezért olykor megéri komppal átmenni a szigetre, sőt van, aki Bősig is visszamegy és onnan a szigeten keresztül indul ismét Pozsony felé. A következő években két beruházás lesz befolyással a közlekedési helyzetre. Egyrészt az R7-es autópálya, amely a Csallóközből vezet majd Pozsony felé, másrészt az üzemvízcsatorna alatt két olyan alagút megnyitását tervezik, melyeken személyautók közlekedhetnek. Ez utóbbi komoly forgalomterhelést jelenthet a szigeten.

10. Körkép visszatekintve, előnyök és hátrányok

A vízerőmű és a hozzá kapcsolódó létesítmények kapcsán visszatekintve annak előnyeiről és hátrányairól kérdeztem az ott élőket. Noha a negatív hatások felsorolása minden esetben dominált, az árvizek megszűnését többnyire előnyként könyvelték el, bár volt, aki ezt sem egyértelműen, illetve az árvízvédelem feladatát a beruházástól függetleníthető állami feladatnak látta. Különbségek mutatkoznak abban a tekintetben, hogy a három típus közül melyik település sorsáról esett szó. A legnegatívabban az elzárt falvakban lakók nyilatkoztak, rájuk a többi településről is úgy tekintenek, mint a vízlépcső legnagyobb veszteseire.

Az első helyen említett pozitív hatás tehát az árvizek megszűnése, második pedig az árvizek idején szokásos magas talajvízszint elmaradása, mely korábban egyes településeken a lakóházak pincéiben, kertjeiben és a települések más belső területein is megjelent. Somorja és Gútor polgármesterei pozitívumként értékelték továbbá a turizmus és a sportok számára kedvező feltételek kialakulását, ám ezeket az előnyöket a hivatalokon kívül nem említették. A somorjai és gútori „riviérát” elsősorban nem az őslakosok használják. „Most már kinek van érdeke itt kimenni, hogy ott a motorzajban meg a füstben…” (Somorja, K.B.) Azok számára, akik ismerték a terület régi arcát, inkább szomorú hely lett vagy egyszerűen érdektelen.

A mérleg másik oldalán hosszabb a sor. Ezek elsősorban negatív externáliák, tehát olyan, a létesítmény céljából egyenesen nem következő, nem szándékosan okozott külső hatások, terhek vagy veszteségek, melyek nem a beruházóra, hanem a helyi társadalomra vagy a természetre hárultak. Ezek döntő többsége előrelátható volt, és amennyiben már a vízlépcső tervezésénél is számításba veszik őket, láthatóvá vált volna, mennyi is valójában egy kilowattóra elektromos áram termelésének költsége az erőműben. Egy igazságosabb rendszer érdekében célnak lenne tekinthető az externáliák internalizálása (belsővé tétele), vagyis hogy azok beépüljenek a termelés költségei közé. Ez gyakran adó formájában oldható meg. Amíg a termelő úgy tekint a környezetre, mint ami ingyenesen áll rendelkezésére, költségei külsők, gazdaságilag nem jelentkezik nála, amint másoknak kárt okoz, és nem érdekelt abban, hogy ezt csökkentse. Az externális költségek meghatározásához a környezet javainak és szolgáltatásainak monetáris értékelésére már vannak példák, ezeknek a gazdasági folyamatokban való elhelyezésével a környezet-gazdaságtan foglalkozik (Kerekes 1998), miközben az átváltásokra mindig óvatosan kell tekinteni (Gowdy 2004).[36] A számításoknak nem csupán a természeti, hanem a szellemi kulturális örökségek körére is ki kellene terjednie (köztük gondolhatunk az ártéri területek hagyományos tájhasználati formáira).

A helyben élők (főként az elzárt falvakban) egy számukra felháborító egyensúlytalanság részeseinek érzik magukat, ahol noha nagy árat fizettek, nem kompenzálták őket. Az alábbi lista korántsem teljes, az interjúk során elhangzottakon alapul, és csupán érzékeltetni kívánja a veszteségek típusait, akár nyitva hagyott kérdésekkel.

1. Tulajdonuktól, bevételektől, haszonvételektől estek el. A vízerőmű által elvett területeket messze áron alul fizették ki a tulajdonosoknak, a településeknek pedig a kataszterükbe tartozó, az erőmű által használt összesen 13 000 hektár földterület után nincs adóbevételük. Az ott élők elestek továbbá a vízfolyások, laposok,[37] ártéri erdők haszonvételeitől is. A somorjai vagy a gútori erdők helyén álló tározóban nem lőnek többet vadat, nem terem gomba, sem szeder a borhoz, pöngőágat[38] nem lehet gyűjteni benne, nem terem bőralmát, sem piros belűt, és noha víz van benne elég, még halállománya is összehasonlíthatatlanul szegényebb, mint a régi ágvizeké. A szántóföldeken bevételkiesést jelent, hogy a talajvízszint csökkenése miatt jelentősen alacsonyabb a terméshozam, akár a felével (noha ez lassan inkább a többségében dán termelőket érinti).
2. Korábban nem létező költségeik keletkeztek. Fizettek, amikor a talajvízszint csökkenése miatt az összes kutat 4-9 méterrel mélyebbre kellett ásni, a kiszáradó fák helyett újakat ültetni, a falak repedéseit megjavítani. A távolságok megtételének is ára van, néhány kilométeres távolságok nőttek 25-30 kilométerre ‒ az új szigetre mindennek kerülővel kell ki- vagy bejutnia: embernek, kenyérnek, tüzelőanyagnak,[39] és ez költséges, ha még az utazásra fordított idő „árát” nem számoljuk is. A sziget és a túlpart közti közösségi közlekedést szolgáló kisbuszról és annak fenntartásáról a községeknek kell gondoskodni. (A komp üzemeltetését az állam fizeti, ez közel évi 2 millió euró).
3. Lelki terhek nehezedtek rájuk. Melyek alig számszerűsíthetőek, hiszen mi az ára, ha egy család térben kettészakad? Feszültséget okozhat-e a korábbi faluközösség megbomlása? Hány higanymilliméterrel emeli a vérnyomást a kompra várakozás? Mennyit veszít az ember, akitől elveszik az addig élettereként használt tájat? Hogyan hat az alvás minőségére az ágyuk szintje fele úszó hajók moraja? Gyorsabb szívritmust okoz-e számukra a vörösiszap-katasztófa[40] híre? A lelki terhek egy része egészségügyi gondokká is válhat, többször találkoztam olyan kifejezésekkel, melyek erre utaltak: „bele volt betegedve” vagy „egy-két év múlva el is mentek (meghaltak)”. A gyermekkor legmeghatározóbb emlékei sokaknak a régi, véget nem érő izgalmas ártéri csavargások „…kiskorunk óta mink a Dunán nőttünk fel. Nekünk a Duna olyan volt, mint valakinek a háza vagy a szobája.” (Somorja, K.B.) Ennek elmaradása miképp hat? A biofília-hipotézis (Wilson 1984) szerint az embereknek egészséges fejlődésükhöz és jólétükhöz szükségük van arra, hogy a természethez és élő rendszerekhez mély és intenzív kapcsolat fűzze őket. Ennek hiányában úgynevezett nature-deficit disorder (Louv 2005) (természettől való elidegenedés szindróma) léphet fel, mely kifejezés a posztmodern kor egy ifjú jelenségcsoportjára vonatkozik. Úgy érzik, hogy „elvesztették a természetet”. Veszteségnek érzik egyrészt a természet közelségének, másrészt a természet egy más, magasabb minőségének elvesztését.
4. A természeti környezet által fizetett ár: a vizes élőhelyek jelentős területvesztése, növény- és állatfajok eltűnése, a biodiverzitás csökkenése, invazív fajok megjelenése. A Kis-Csallóköz árterületeire a helyi „vízi emberek” azt mondják, össze sem lehet hasonlítani korábbi gazdagságával és szépségével, Gútoron és Somorján pedig maga a természet változására irányuló kérdés is értelmetlenül hangzik, hiszen ott a korábbi természeti táj nem megváltozott, hanem eltűnt.

A lokalitás szempontjából a veszteségek, vagyis a vízlépcső externális költségeinek kiszámítása ennyi év távlatából hasznos és szükséges lenne, az érintett települések közösségeinek érdekérvényesítését is segíthetné.

11. Nem a vízlépcsővel kezdődött

A vízlépcső egy a tizenkilencedik század közepére, ha nem még korábbra visszanyúló, egyre kiteljesedő folyamat egyik záróköve és talán szimbóluma, s ezért is tudtak a vele kapcsolatos viták egészen mély rétegeket megérinteni és mindenestül felforgatni.

Helyi szinten a folyamatsor egyik első lépcsőfoka volt a Duna 19. század végi hajózhatóvá tétele, mely során egy olasz tervező, akiről utóbb hidat is neveztek el Pozsonyban, két fő paraméterrel dolgozott a Duna megrajzolásánál: egyrészt nem lehetett 4 km-nél hosszabb egyenes szakasz, másrészt nem lehetett 800 m sugarú körnél kisebb kanyar. A rajz elkészült Dévénytől Gönyűig, és a terv alapján vágtak medret a Dunának néhány év megfeszített munkával, sok ezer tonna anyagot megmozgatva. A hajózás a Habsburg Birodalomban a termények szállítása végett volt fontos, könnyebb és olcsóbb legyen, vagyis nagyobb területek forrásai legyenek a hatalmon levők számára mobilizálhatóak. A terv mindeközben a lokális adottságokhoz illeszkedő kultúrák kárára volt – akár a terményt előállító területről, akár csak a szállítási útvonal által érintett területről volt szó. Ide sorolható az a törekvés is, amely a természetes adottságai szerinti vízjárta területek mind nagyobb hányadát igyekezett a szántóföldi termelésre alkalmassá tenni.

A következő töréspontokat politikai és történelmi helyzetek hordozták, a trianoni békeszerződés által létrejövő határok, melyek ökológiai és kulturális egységeket vágtak ketté (itt most nem részletezve a későbbi határmódosulásokat, míg 1945-ben kialakultak az azóta is érvényben lévő határok), valamint a ki- és betelepítések, melyek a területhez/helyhez hagyományosan adaptálódott közösségeket bontották meg. A folyamat szerves része a szocialista rendszer vívmányaként bevezetett kollektivizálás és szövetkezetesítés is, olyan gazdálkodásformát eredményezve, amely alapvetően nem a helyi adottságokból indul ki, hanem egy távoli központ igényei szerint alakítja át a helyi adottságokat.

Figyelemre méltó, ahogyan a közösségi emlékezet a vízlépcső és az új Duna-meder megépítésének hírére a Duna hajózhatóvá tételének történeteit és a trianoni határok meghúzását idézte vissza, és azokhoz hasonlították a vízerőmű és a csatorna megépítését. Ma már nem élnek azok az emberek, akik az építés kezdetén az idősebb generációhoz tartoztak, így az akkor tőlük elhangzottakat már szintén az emlékezet őrzi: „Emlékek jöttek elő akkor az öregekben. S akkor mindig emlegették aztán, hogy hogyan menekültek a fináncok elől. De ezt a vizet már nem fogjuk tudni átladikázni, mer ez olyan, meg nem lehet kikötni, ott meg ki lehetett kötni a ladikot. Ez egy nagy vágás vagy seb volt a életükben, mert ők úgy vették, hogy ami összetartozott eddig ezer évig, az ketté lett vágva. Hogyha visszamegyünk a Duna szabályozáshoz és Trianonhoz, akkor valami hasonló jött megint, amit ha ők akkor nem is éltek át, mert akik a Trianont átélték, azok is gyerekek voltak akkor, de a emlékezetben megmaradt, hogy levágták, ott maradt, ott vannak a rokonok, hogyan megyünk át, most nem mehetünk. Még a hatvanas években is, hogyha valaki át akart menni a rokonjaihoz, ami már nagyon ritka volt, 20 évig nem látták egymást, akkor is egy napot utazott, föl Pozsonyba, át Rajkára, onnan vonattal Magyaróvárra, aztán valahogyan kibuszozni oda, s eltelt a nap, mire odaért.” (Keszölcés, K.P.)

Amikor az 1890-es évek végén kialakították a hajózás szempontjából biztonságos Duna-medret, az a bal parti településeket elvágta a jobb parton hozzájuk kapcsolódó tanyáiktól, melyeket szigeteknek neveztek. „Akkor az öregek emlékeiben mindig előjöttek aztán ezek a dunai képek, hogy mit is meséltek még az ő öregjeik, mikor még a Duna nem volt szabályozva. Utána hogyan közlekedtek, mennyien fulladtak bele a Dunába. […] 1890 után, de előtte is, mer ugye a temetők itt voltak, ezen az oldalon, a vajkai temetőbe hordták a cikolaiak, a sérfenyőiek a keszölcésibe, doborgazszigetiek a doborgaziba temettek. Keresztelők, házasságok, és ugye nem volt mindig átjárható akkor sem, amikor így kanyargott a Duna, s amikor meg kiegyenesedett, akkor duplán. Ezek a emlékek és elbeszélések előjöttek, és hogy akkor na mi lesz itt megin? Megin egy hatalmas akadály. Volt, hogy keresztelni hoztak valakit, és egyszerre négyen-hatan belefulladtak, mindenki ott pusztult a Dunán. […] Ez volt az első ilyen nagyobb vágás, a Duna kiegyenesítése. Aztán jött a Trianon, a következő, akkor végleg elcsatolták. Amikor 38–39-ban volt ismét Magyarországhoz tartozó, akkor már nem kapcsolták össze ezeket. A ’45 utáni állapot meg hát egy zárt állapot volt, amivel végképp elzárták a fele rokonságot. Mert ugye a fele itt volt, a fele ott, a birtok ott is volt, itt is volt. Mikor kitalálták ezt a vízlépcsőt, hát ez volt az utolsó szög a koporsóban. Majdnem. Meg lehet nézni a népszámlálási adatokat, Keszölcésnek volt 275, most már mikor emelkedett, lett 150. Legkevesebb 98-ban volt, akkor volt 116.” (Keszölcés, K.P.)

Az egyre mélyülő törésvonalak és az ezáltal létrejövő töredezettség az ökológiai környezetre tekintve azonos képet mutat. A vízhálózatok „szétszakadozása” felé az első komolyabb lépés szintén a Duna hajózhatóvá tétele volt, a mederkotrással, a partok kövezésével, a mellékágak lezárásával. A Duna sodrása jelentősen megnőtt, és elindult a bevágódás folyamata, a főmeder egyre mélyebb lett, mélyebb, mint az ágvizeké, így azok egyre ritkábban voltak kapcsolatban a Dunával, egyre ritkábban mosta át őket a Duna vize. „Ha megnézzük hazánk szabályozás előtti vízrajzi térképét, akkor azon túlmenően, hogy konstatálhatjuk, mennyivel nagyobb kiterjedésű természetes víz borította hazai területeink felszínét, azt is meg kell állapítanunk, hogy ez a nagyobb kiterjedésű vízterület összefüggő egységes rendszert alkotott, és egymással vagy állandó, vagy az év nagyobbik részében folyamatos kapcsolatban volt. A mai állapotokat tanulmányozva talán nem is azt kell legjobban sajnálnunk, hogy természetes vizeink kiterjedése mennyire összezsugorodott, hanem azt, hogy az eredetileg összefüggő vízhálózat diszproporcionálódik, apró részletekre szakadozik szét. Míg azelőtt hazánk természetes vizei ökológiai funkciókat illetően nyitva állottak a vízi életközösségek minden tagja számára, ma a kisebb egységek elkülönülése a környezettani viszonyok romlásához s a faunakép elszegényedéséhez vezet.” (Tóth 1989, 68–69. p.) Ezt a diszproporcionálódást támogatták már a vízlépcső építése előtti, vízmentesítést célzó csatornázások is. A szövetkezeti, tervteljesítéses mezőgazdasági termelésnek a vízlépcsőépítés előtt és alatt is egyik célja volt, hogy minél több olyan területet vonjanak művelés alá, melyeket korában termőterületként nem jegyeztek. „Minden okos szövetkezeti elnök azt csinálta, hogy jó volt, ha nagyobb területet művelt, mint ami hivatalosan volt neki, mert akkor ugye nagyobb hektárhozamai voltak. Mindenki igyekezett mindent beszántani, feltölteni, mert ez neki megnyomta a termésátlagot. És akkor dicséretet kapott, vagy nem tudom mit kapott.” (Somorja, D.L.) Az erőmű üzemvízcsatornája alól leszedett földből is holtágakat, laposokat töltöttek fel.

A Duna új mederbe terelése, az erőmű és a művi beavatkozások sora olyan, mint egy túlméretezett szimbólum, amely nézőponttól függően mást és mást szimbolizál. Tekinthető az észszerűtlen kommunista beruházások gigaszimbólumának vagy az ifjú szlovák állam szempontjából a nemzeti teljesítmény szimbólumának. De tekinthetünk rá úgy is, mint a modernizáció egyik nagy ívű eredményére, ahol a természetet mint nyersanyagot, energiaforrást sikerült a fejlődés szolgálatába állítani, vagy a posztmodern filozófia felől akár úgy, mint egy óriás szimulákrumra, ahol az Új-Duna a Duna szimulákruma, az ’igazi’ és a ’hamis’ folyó közötti különbség pedig elmosódni látszik.

A helyiek szempontjából a fejezetben leírt folyamatsor a központi hatalom és érdek térnyerése a lokális világok felett, mely egyik vezérfonala itt a modernitás, és megvalósulása a modernizáció. Maradhat valaki ugyanazon a helyen, környezete, a Hely, ahol él, mégsem lesz ugyanaz, sem a mód, ahogyan kapcsoltban állt vele. Ennek a kapcsolatnak a leírásához Bausingert idézném, aki Theodor Litt gondolataira építve így fogalmaz: „…amikor a tudomány és a technika határozza meg a természethez fűződő viszonyt, a korábban még egységes elmélet és gyakorlat széttörik. Így az addig érvényes horizont szétesik, külvilággá válik, a hozzá fűződő kapcsolat gyakorlatilag csődöt mond: az ember átlépi az »áttekinthető és közvetlenül rá vonatkozó horizontot«.” (Bausinger 1995, 60. p.) Egyfajta kiágyazódási folyamat a helyi – társadalmi és környezeti – meghatározottságokból, míg a kohéziós erő korábban éppen maga a hely volt. A korábbi lokalitást nem egy új lokalitás váltja fel, a modernizáció során ugyanis nem egy új lokalitás lép az előző helyébe, hanem annak hiánya.

12. Összegzés

A dolgozat a bősi vízerőmű megépítésével összefüggő tájátalakítás lokális következményeit vizsgálta a helyiek szemszögéből. A rögzített történetek, emlékek kordokumentumok is egyben egy olyan helyről, melyet már csak az emlékek őriznek. Mindemellett a mikrofolyamatok mindig tágabb rendszerek részei. Egy egész kort jellemző tendenciák és értékelvek megvalósulása öltött testet a bősi vízerőműben, másként fogalmazva: a modernizáció narratívájának egyik kristályosodási pontját láthatjuk. A Dunához és a környező vízjárta élőhelyekhez való viszony, valamint ennek változásai szimbolikusan is értelmezhetőek.

A Duna hajdani csallóközi deltájának folyamatosan mozgásban, átalakulásban levő, mozaikos szerkezetű és magas biodiverzitással bíró tájában egy állandó, merev formák közé szorított víztározó és vízelvezető egységet hoztak létre, mely körül a táj kiszárad, és biológiailag egyre szegényebb. A történet a központi hatalom és kontroll térnyerése a lokális világok felett. Mindez a folyamat nem a vízerőmű építésével kezdődött, a vízlépcső inkább felkiáltójel a mondat végén.

Nem csak természeti értékek tűntek el, hanem egy egész hozzájuk kapcsolódó, velük szimbiózisban élő kultúra. Felvethető a kérdés, hogy mi lett volna, ha a beruházást megelőző költségszámításokba minden eltűnő természeti értéket, akár csak az akkor már védett hóvirágtöveket egyesével számításba vettek volna, valamint az ezekhez kapcsolódóan eltűnő kulturális szokások értékét is? Az energia ára vagy akár a beépített cementé és szigetelőanyagoké számszerűsíthető, de a táplik használójukhoz igazított mérete a halászháló szemtávolsága vagy a halász tudatában élő, a tájra vetített, információkkal teli síkok nem. Sem az az érzés, amit erdőben, ágvizek közt bologni jelent, vagy amilyen játékokra a gyermekfantáziát inspirálta.

A beruházás költségeinek túlnyomó többsége a helyi tájra és a helyi emberekre hárult, ahol még a számszerűsíthető költségek sem kerültek megfizetésre, hiszen a földeket jóval a valós áruk alatt kellett eladniuk, és a települések kataszteri területei után sem fizet adót a beruházó. A helyben élők sokféle sebet és méltánytalanságot őriznek, melyeknek csak egy része verbalizálódik.

A tájban s ezáltal a társadalmi kapcsolatokban is szakadások jöttek létre. Az üzemvíztározó és a felvízcsatorna egyfajta határként emelkedik végig a tájon, a mellette lévő településeket pedig abban különbözteti meg, hogy éppen kiket mitől választ el egyik vagy másik oldalán. A szakadás azonban nem csupán a fizikai szinten valósult meg, hanem széttört a Duna képe is, Öreg- és Új-Dunára, ahol egyik sem az a Duna, ami valaha a Duna mint rétegzett jelentésű szimbólum és létező valóság volt.

A vízerőmű üzembe helyezése időben egybeesett a szlovák állam megalakulásával. A vízerőmű oldalán a következő tábla áll: „Szlovákia azon polgárainak, akik 1938 és 1945 között Dél-Szlovákia magyar megszállása idején a Szlovák Köztársaság szuverenitásáért, területi épségéért szenvedtek és adták életüket. És mindazoknak, akik tudásukkal, szívós munkájukkal hozzájárultak e műhöz, Szlovákia felemelkedésének érdekében.” (Nagy 2014, 66. p.) Az idézetből úgy tűnhet, mintha egységes szlovák akarat lett volna, holott itt is a központ és a lokális szint ütközéséről volt szó, hiszen a helyi szlovák nemzetiségűek éppúgy tiltakoztak az üzembe helyezés ellen, mint a magyarok. Nemzetiségi szinten annyiban lett a létesítmény mégis nemzetiségi konfliktusforrás, hogy úgymond feltárta a területet a tömegesen beköltözők előtt (akik többségében szlovákok). Pozsony szuburbanizációja a kilencvenes években indult meg ebbe az irányba is, melyet támogatott, hogy egyrészt a terület árvízmentesítése révén újabb területek váltak biztonságosan beépíthetővé, másrészt Pozsonyból a Kis-Csallóköz falvai felé közvetlen út épült. A szuburbanizáció e nélkül is érintette volna, ám feltehetően lassabb ütemben.

A beköltözők és a helyben születettek között törésvonal, hogy az új lakók más képét ismerik a tájnak, így más a hozzá való viszonyuk is, ahogy ez generációs szakadás is, hiszen már a helyi ősökkel rendelkező fiatalabbak sem látták azt a tájat, ahol nem komp visz át az Új-Dunán, hiszen még Új-Duna sincs, csak az Öreg. Az egy. A Duna, amely József Attila szerint „mult, jelen, s jövendő”, Dunacsúnnál 1992. október 23-án mégis kettészakadt.

Irodalom

Angyal Béla 2015. Az árvíz. Gúta, 1965-66. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Bausinger, Hermann 1995. Népi kultúra a technika korszakában. Budapest, Osiris.

Dóka Klára 2009. A Duna-mappáció (1823–1845). In Andrásfalvy Bertalan–Vargyas Gábor (szerk.): Antropogén ökológiai változások a Kárpát-medencében. Budapest, PTE Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék, L’Harmattan.

Fleischer Tamás 1992. Cápafogsor a Dunán: a dunai vízlépcső esete. Társadalomkutatás, 10. évf. 2–3. sz. 28–77. p. http://www.vki.hu/~tfleisch/PDF/pdf92/CAPACI92.pdf

Földes Gyula, Gúthori 1896. Felső-Csallóköz árvédekezésének története. Pozsony.

Gowdy, John M. 2004. A biodiverzitás értéke – Piacok, társadalom és ökológiai rendszerek. Kovász, 8. évf. 1–4. sz. 44–73. p.

Gyurovszky S. László 1992. Ledőlnek a gátak? Beszélő, 3. évf. 32. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/ledolnek-a-gatak

Hardi Tamás–Lados Mihály–Tóth Károly (szerk.): 2010. Magyar-szlovák agglomeráció Pozsony környékén. Győr‒Somorja, MTA Regionális Kutatások Központja, Nyugat-magyarországi Tudományos Intézet, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Jókai Mór (főszerk.) 1887. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyar Királyi Államnyomda http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/osztrak-magyar/adatok.html

Kerekes Sándor 1998. A környezetgazdaságtan alapjai. Budapest, Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdálkodástudományi Kar.

Liszka József 2005. Két Duna keríti. Tanulmányok a Csallóköz néprajzához. Pozsony, Kalligram.

Louv, Richard 2005. Last Child in the Woods: Savong Our Children from Natural-deficit Disorder. Workman Publishing Company.

Nagy Boldizsár 2005. Bős-Nagymaros kronológia. Beszélő, 10. évf. 10. sz. http://beszelo.c3.hu/keretes/bos%E2%80%93nagymaros-kronologia

Nagy Zsófia 2014. Egy konfliktus konstrukciói. Térértelmezések Bős kapcsán. Tér és Társadalom, 28. évf. 1. sz. 62–83. p.

Ozogány Ernő 2017. Tejfalu írásban és képben. Tejfalu, a szerző magánkiadása.

Tóth János 1989. Víztükör. In Foltányi Zsuzsa–Kodolányi Gyula (szerk.): Közelről nézvést. Budapest, Püski 107–117. p.

Tuba Lajos (szerk.) 1991. Stop Gabcikovo! Egy hónap a gáton. Pozsony.

Unti Mária (szerk.) 2002. Csallóköz földrajzi nevei. Dunaszerdahelyi járás. Dunaszerdahely, Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya.

Wilson, Edward O. 1984. Biophilia. The Human Bond with Other Species. Harvard University Press.

Internetes források

https://www.vojkanaddunajom.sk/hu/falu-multja

https://www.velemjaro.sk/telepulestar