A nemzetközi támogatással megalakult Národný Výbor (Nemzeti Tanács) Prágában 1918. október 28-án megszüntette az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatóságát Csehország részei felett, és átvette a kormányzást. Ugyanitt 1918. november 14-én összeült a Nemzetgyűlés és proklamálta a Csehszlovák Köztársaságot. A megalakult új államot rövidesen a győztes hatalmak sorban elismerték. A Felvidék sorsa megpecsételődött.
Bár elméletben 1918 őszén, a gyakorlatban csak következő év januárjában történt meg Gömör megszállása az olaszországi csehszlovák légiók által. Kramář miniszterelnök tollából már 1918. december 10-én életbe lépett a Szlovenszkó területére érvényes új rendelkezés, amely szabályozta a terület nyelvhasználatát, közigazgatását, állami vagyonának tulajdonviszonyait, adóit, köztisztviselőinek további sorsát.[1] Rimaszombat város képviselő-testülete december 28-i ülésén tüntetésképp csatlakozott a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligájához, mintegy kifejezve ellenállását a kialakult helyzettel szemben.[2] A vármegye megtörve bár, de készült az impériumváltásra, ezt bizonyítja az alispán azon év eleji sürgönye, melyben „a várható cseh megszállásra való tekintettel” az országos és havi vásárokat január derekáig betiltatta.[3] Rimaszombat megyeszékhelyre 1919. január 12-én vonult be Tiszolc irányából a Rossi tábornok parancsnoksága alatt lévő hadosztály 32. ezredének 1. zászlóalja,[4] melynek kíséretében Samuel Daxner[5] a szlovenszkói kormány megbízásából kinevezett ispán átvette hivatalát.[6] A vármegyeházán uralkodó magyaros légkört és a városi önkormányzat ellenséges hozzáállását tapasztalva azonban hamarosan visszatért Tiszolcra, a megye közigazgatási ügyeinek irányítását Emil Hanes tanácsosra bízva. (B. Kovács 2004, 111. p.) Január végére a csehszlovák katonaság megszállta a megye mindazon területeit, amelyek az 1918. december 24-én rögzített demarkációs vonaltól északra feküdtek – esetünkben ez az Osgyán–Rimaszombat–Tornalja–Aggtelek vonalat jelentette. Az impériumváltás jelei lassan, fokozatosan lopództak be a mindennapokba. Podhrázky szakaszvezető rögtön másnap rendeletben utasította a városi apparátust, hogy azonnali hatállyal adják át a város területén és a lakosságnál lévő összes lőfegyvert és muníciót[7] a csehszlovák csapatoknak, este 9 óra után kijárási tilalmat rendelt el,[8] parancsba adta a város egész éjszakán át tartó kivilágítását, utasítást adott a városban tartózkodó egykoron osztrák–magyar hadseregben szolgált egyének összeírására és azok rendszeres napi jelentéstevésére, megtiltotta az egyenruhákon díszelgő katonai felségjelek és hadiékítmények viselését,[9] a város elhagyásához katonai parancsnoki engedély szükségességét írta elő, figyelmeztette a lakosságot a csehszlovák katonasággal szembeni lojális viselkedésre,[10] fellépett a repülőgépekből kidobált hamis röpcédulák terjesztése ellen,[11] bármilyen megszegés esetén pedig hadbíróságra idézéssel igyekezett a rimaszombati polgárságot sakkban tartani.[12] Két nappal később az alkoholkimérés szabályozását, a városba érkező s távozó kocsik ellenőrzését, a magyar nyelvű újságok árusításának betiltását, ill. a magyar politikai egyesületek azonnali feloszlatását sürgető rendeletek lepték el a város rendőrkapitányságát.[13] A dohány állami monopóliummá lett, a volt kincstári lovak után hatósági nyomozás indult,[14] az arany, ezüst, valuta- és értékpapíroknak, betétkönyveknek a kivitele a határon át megtiltatott, hatóságilag szabályozásra került az átutazáshoz szükséges készpénz maximális értéke.[15] Ezzel egy új korszak vette kezdetét a megye és a város történetében. Mindez nem csupán abban nyilvánult meg, hogy a cseh–szlovák katonaság tisztikara a főtéri Tátra Szálló, ill. a vármegyei múzeum épületében rendezgette ideiglenes főhadiszállását,[16] az újonnan érkezett legénység pedig a székváros fogadóira csapott le.[17] A rendőr-főkapitányság 1919. évi első negyedévi kimutatásai hűen tükrözik az áldatlan állapotokat: 544 katonai-közigazgatási, 85 kihágási és 80 bűnügyi esetet tartanak számon, azaz csaknem minden napra jutott „valami”.[18]
Lássuk először a demográfiai mutatókat! A csehszlovák hatóságok még a folyó évben rögtönzött népszámlálást hajtottak végre a megszállt területeken, bár mai kutatások alapján ezen összeírások tudatos ferdítések miatt szakmailag nem helytállóak. (Popély 1991.) Számos eset előfordult ugyanis, hogy a megszállt területen élő lakosok továbbra is hűen ragaszkodtak Magyarországhoz, s megtagadták a cseh–szlovák állampolgársági esküt.[19] Az alábbi táblázat jól szemlélteti néhány gömöri város etnikai megoszlását az 1910. és 1919. években:
Forrás: Keményfi 2002, 77. p., Popély 1991.
Összességében elmondható, hogy 10 esztendő alatt Dél-Gömör magyarságának aránya 98%-ról 90,1%-ra süllyedt, míg a szlovákság arányszáma 1,1%-ról 6,3%-ra emelkedett. (Major 2007.) Az 1919-es összeírás értelmében az egykori fényes Batyi[20] összlétszáma 700 fővel csökkent a tíz évvel korábban végzett felméréshez képest, ezzel párhuzamosan azonban a csehszlovák nemzetiségi betelepülés folytán – tisztviselők cseréje, kolonizáció – a szláv ajkúak száma 26%-os emelkedést mutat, sőt, két évvel később számuk megduplázódik! Hasonló a helyzet Rozsnyó esetében is, ahol még drasztikusabb – 900 fős – csökkenést könyvelhetünk el a csehszlovák megszállás számlájára. Érdekes Tornalja mint járási székhely esete, ahol a magyar összlétszám meglehetős stagnálása mellett a szlovákság száma 1919-re ugrásszerűen 418-ra szökött. Azon településekre, melyek az etnikai nyelvhatártól távolabb estek, nagyobb nemzetiségi nyomás nehezedett, például Nagyrőcén, ahol a hivatalnoki réteg kicserélődése után az összmagyarok száma a negyedére csökkent.
Akárhogy nézzük is, a demarkációs vonal meghúzásával jogi értelemben a gömöri magyarság nemzeti kisebbségi státuszba került, ráadásul egy-egy szolgabírói járásban ügyes települési ide- vagy odacsatolással le lehetett szorítani az etnikai arányt a kritikus 20% alá. A problémát tetőzte az 1919–1920 között lezajló etnikai és gazdasági indíttatású kivándorlási hullám is, amelynek fókuszában az ellehetetlenült magyar földbirtokosok és kisnemesek egy része, ill. a magyar köztisztviselői kar, közalkalmazotti réteg és a katonaság állt, kik nemzeti hovatartozásuk miatt kényszerültek állásuktól megfosztva, „önként” áttelepülni az anyaországba vagy a tengerentúlra.[21] Példának okáért említhetjük a Budapesti Haditermény Rt. megbízottjait, akiket a zsupáni hivatal 48 órán belül kiutasított Csehszlovákia területéről,[22] vagy a galíciai bevándorlottakat, akiket a hatóság egyenesen kitoloncolt.[23] 1919 augusztusa és decembere között mintegy 20 családot lakoltattak ki Rimaszombatból,[24] a valós számadatok nyilván ennél jóval magasabbak lehettek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a csehszlovák köztársaság állampolgárainak a hatóságok ideiglenesen csak azon volt magyar állampolgárokat tekintették, akik 1918. október 28-i idő szerint a demarkációs vonal által kijelölt Szlovenszkó területén községi illetőséggel bírtak – mindenki más a „külföldi” kategóriába került.[25] Itt fordult elő számos olyan eset, hogy bár csehszlovák községi illetőséggel s egyben állampolgársággal bíró, egykoron osztrák–magyar állami hivatalnokok végül a magyar nemzetgyűlésben, közigazgatásban vagy hadseregben leltek új munkáltatóra, ezzel magukat és családjukat megfosztván állampolgárságuktól, a „külföldiekkel” szembeni bánásmódban részesültek.[26] Az újdonsült hatóságok nagyon sok felvidéki magyarnak nem voltak hajlandóak megadni a csehszlovák állampolgárságot,[27] meghagyván őket idegen állampolgár státuszban, mivel nem tettek eleget az 1919. évi 64. számú törvénycikk által megkövetelt ún. engedelmességi fogadalomnak.[28]A hűségeskü szövege így hangzott: „Becsületemre és lelkiismeretemre esküszöm és fogadom, hogy a Cseh–szlovák Köztársaság iránt mindig hű leszek, hozzá ragaszkodom és kormányának engedelmeskedem, hogy törvényeit szigorúan betartani és általában a hű cseh–szlovák állampolgár minden kötelességét és kötelezettségét teljesíteni fogom és akarom.”[29]
A húszas évek elejére kialakult politikai helyzet és a megye területén lezajlott jelentős népességmozgás a lakosság nemzetiségi összetételében egyaránt visszatükröződött. Az ún. „bevándorlók” táborát ez idő tájt a feledi szolgabírói járásba szisztematikusan betelepített cseh–szlovák legionáriusok és árvai/liptói telepesek képezték.[30] Létszámunk eleinte 151 főt tett ki, számuk azonban a homogén magyar közeg megbontására irányuló, egyben határvédő szerepet is betöltő módszeres kolonizáció következtében a két háború közötti években folyamatosan növekedett. Ez úgy volt lehetséges, hogy az 1919. évi 215. törvény minden 150 hektárnál nagyobb földbirtokot lefoglalt (mezőgazdasági földtulajdon esetén, 250 ha pedig egyéb földtulajdon esetén),[31] a rákövetkező év január 30-án elfogadott kiutalási törvény értelmében pedig a jelentkezők saját agglomerációjukon kívül más községek kataszterében is igényelhettek földet. A földreformnak[32] nevezett akció lehetővé tette a legjobb minőségű termőföldek cseh és szlovák kézbe kerülését.
A vizsgálatunk tárgyát képező időszakban a csehszlovák–magyar határszakasz tisztázatlan kérdése miatt a határon átívelő mindennapi érintkezés egységes szabályozása továbbra is megoldatlan maradt. Számos, Magyarországra emigrált, már az ottani közszférában dolgozó, de mégis csehszlovák határ menti településen lakó személy került csehszlovák-ellenes propaganda terjesztésének gyanújába.[33] Daxner zsupán már 1919 márciusában írt rendeletében a Budapesti Csehszlovák Útlevélbizottság beszámolói alapján kérte a Magyarországból induló csehellenes agitáció meggátolása érdekében az útlevelek kiadásának korlátozását.[34] Érdekes kategóriát képviselt a határ mentén élő-dolgozó lakosság, melyeknek munkaviszony, avagy mezőgazdasági okok miatt a zsupáni hivatal határátlépésre feljogosító igazolványokat engedélyezett, valamint speciális rendelettel kis mennyiségben élelmiszert hozhatott be egyik ország területéről a másikba.[35] A folyamatos idegenáradat következtében az illegális határsértők száma jócskán megemelkedett a megyében, sokan hamis útlevéllel próbálkoztak a határőröknél.[36] 1919 decemberében zsupáni rendelet értelmében betiltották az utazási engedélyek kiállítását a határ menti településekre,[37] fél évvel később pedig mindennemű útlevelek kiadását is beszüntették.[38] Nem csoda, hogy a közbiztonság a nullával volt egyenlő, s a békebeli évekhez képest a büntetőjogi eljárások száma 150%-kal emelkedett. Az általános rendet az egyes járásokban csendőrség felügyelte, Rimaszombat és Rozsnyó városokban pedig állami rendőrséget állítottak fel. A dél-gömöri járásokban a magyar nyelvismeret hiánya jócskán megfékezte mindennapi munkájukat, ráadásul az „anyaországból”, főleg Budapestről és Bánrévén át Miskolcról áramló irredenta mozgalom is mindinkább elmérgesítette a kialakult politikai helyzetet.[39]
Bár az utca nyelve továbbra is megmaradt magyarnak, a mindennapi élet hivatalos szféráiban fokozatosan meghonosodott a szlovák nyelvhasználat.[40] Már a megszállás évében rendeletben utasították a várost a vendéglátóhelyek egynyelvű szlovák, vagy kétnyelvű, szlovák–magyar feliratokkal és árjegyzékkel való ellátásával.[41] A hivatalos falragaszok ezentúl kétnyelvűen jelentek meg a hirdetőtáblákon. Az államhatalom keze a társasági élet minden színterén lecsapott. Rendelet szabályozta a határ menti tavakban folyó halászatot,[42] betiltották a magángépjárműveken való személyszállítást,[43] a Magyarországból érkező postaforgalom cenzúrán esett át.[44] Zsupáni rendeletre a politikai hivatalok által engedélyezett nyilvános gyűléseket ezentúl csakis kormányképviselő jelenlétével lehetett megtartani, aki a gyűlés lefolyásáról pontos jelentést tett az illetékes hatóságoknak.[45] A csehszlovák hatóságok általi megfigyelések, kihallgatások, letartóztatások gyakorivá váltak Rimaszombat szűkebb magyar értelmiségi körében. Voltak, akiket internálni is „kellett”.[46] A magyar oktatási intézményeket már az államfordulat évének tavaszán átvette a csehszlovák állam, számos helyen május elején véget ért a tanév.[47] Törés állt be a nyomtatott sajtó terén is. Mérföldkőként könyvelhetjük el, hogy a megye vezérközlönyének számító, jelentős véleményformáló szereppel bíró Gömör-Kishont c. társadalmi közlöny 40 éves működése után 1919 tavaszán megszűnt létezni,[48] helyébe a nevezett évben egy rövid időre az akkori Vörös-rezsimmel szimpatizáló, szocialista eszméket valló Gömöri Munkás és a Gömöri Vörös Ujság c. lap lépett.[49] Mindeközben az aktuális csehszlovák karhatalommal együttműködő és annak eszméit propagáló, erősen magyarellenes Gemer-Malohont c. szlovák nyelvű sajtótermék is napvilágot látott, s képviselte hivatalosan fő informátorként a vármegyét.[50] Ami pedig a nemzeti ünnepeket illeti – az egykori történelmi megyeszékhely megélte azt, hogy 1919. október 28-án zsupáni utasításra az új államalakulat egyéves megünneplésének[51] színtere lett, tősgyökeres magyar lakossága pedig a csehszlovák hadirokkantak javára tartandó utcai könyöradományok gyűjtésének résztvevőjévé vált.[52]
A középkori vármegyerendszer egyik legrégebbi megyéjében a két állam közötti megosztásának arányára 1918 és 1920 között több elképzelés is született. A Gömör és Kis-Hont megyét is érintő első, etnikai alapon még elfogadható elképzelés az 1918. december 6-án meghúzott ún. Bartha–Hodža-féle demarkációs vonallal megvalósítandó országterületi rendezés volt, amely Nyústya–Nagyrőce–Betlér településeken vezetett át, s ezen elképzelést módosította a francia kormány december 23-án átadott, sokkal szigorúbb feltételeket megszabó Vix-féle jegyzékkel, amely a Rimaszombat–Sajókirályi–Szuhafő irányú nyílegyenes határral színtiszta magyar nemzetiségi településeket szakított le a megyéről.[53] Ez a felosztás 1919 júniusáig változatlan maradt. A megyei területrendezés kérdésköre kapcsán némi remény csillant fel a Tanácsköztársaság kikiáltása után.
Itt állt elő az a paradox helyzet, hogy míg a világháború idején Gömör nem vált aktív harcterületté, addig az 1919. március 21-én megalakult Magyar Tanácsköztársaság ideje alatt pár hónapig igen. Az események hatására kialakult forradalmi hangulat miatt még a nevezett hónapban a losonci katonai parancsnokság Rimaszombat város felett kihirdette a statáriumot, melynek értelmében minden bűncselekmény, lázítás, rendzavarás, a megszálló csapatok bármily bántalmazása, a közlekedési és hírszolgálati felszerelés rontása, ill. az ellenséggel való érintkezés rögtönítélő bíróság elé kerül. A cseh–szlovák katonai parancsnokság figyelmeztette a lakosságot, hogy a katonaságnak jogában áll a lakosság és a város ellen minden eszközt használni, a házakba is behatolni, akár a várost magát is tűz által elpusztítani.[54] Április 27-én a cseh–szlovák hadsereg egységei átlépték az ideiglenes demarkációs vonalat és támadást indítottak a Tanácsköztársaság ellen. Az intervenciós csapatokkal szemben megindult Magyar Vörös Hadsereg májusában fokozatosan a vármegye majdnem teljes egészét visszafoglalta, a helyi lakosság pedig – a baloldali szocialista eszméket figyelmen kívül hagyva – az anyaországhoz való visszacsatolás reményében üdvözölte őket, vagy beállt közéjük.[55] A Vörösök észak felé indították meg a támadást, és sikerült visszanyomniuk az ellenséget a Tiszolc–Jolsva–Rozsnyó települési láncig. Rimaszombat megyeszékhelyre május 31-én vonultak be, s az alispáni hivatal rögtön beszüntette hivatali tevékenységét. Nyolc nappal később mind a csehszlovák csapatok, mind a hivatalnoki gárda elhagyta a várost. Gömör-Kishont vármegye és az egykori megyeszékhely ez idő tájt Direktórium felügyelete alatt állt.[56] A megyei egység vezetője Gorzó Ferdinánd, majd Csuvara Mihály lett, tagjai pedig a járási és városi direktóriumok vezetői voltak. (B. Kovács 2004, 112. p.) Rimaszombatban a 39. dandárparancsnokság székelt, a közigazgatást a városi Munkástanács irányította Rothbard Emil[57] katonai városparancsnok vezetésével.[58] A város politikai életét a Magyar Kommunista Párt szervezete diktálta. A megyeszékhelyen a Magyar Forradalmi Kormányzótanács rendelete alapján Rimaszombati Vörös Zászlóalj osztag is alakult.[59] A hivatalos besorozás során júniusban a gömöri 2. század katonái az I/19. zászlóaljhoz lettek beosztva, s mint szükségszázad „Gömöri különítmény” név alatt kerültek ki a frontvonalra.[60] A Vörösök által okozott károk csak a megyeszékhelyen 96 000 koronát tettek ki.[61] A területi sikereket nem sokáig élvezhette a magyar fél: még folyó év júniusában válaszreakcióként megszületett Clemenceau jegyzéke, melyben a francia miniszterelnök végérvényesen kijelölte Magyarország határait, s megkezdődött az ismételt cseh–szlovák területfoglalás. (Keményfi 2002, 63. p.) Ez a kedvezőtlen határszakasz lett később Trianonban véglegesítve.
A demarkációs vonal meghúzása után, ami Gömör esetében a Zabar–Gesztete–Susa–Putnok–Szuhafő–Aggtelek határszakaszt jelentette, megváltozott az egyes szolgabírói járások felosztása és körjegyzőségek elhelyezése.[62] A Magyar Vörös Hadsereg utolsó egységei július 5-én hagyták el Rimaszombatot, a régi/új cseh–szlovák rezsim főkolomposai pedig még ugyanezen a napon hadiállapotot hirdettek és bevezették Csehszlovákia területén a katonai diktatúrát. Hasonló rendeletek voltak ezek, mint amilyeneket a januári bevonuláskor kihirdettek a lakosság számára, csak jóval szigorúbbak, legfőképp a kijárási tilalomra, a gyűlések megszüntetésére, ill. a fegyvertartásra vonatkoztak. Egyetlen kitétellel bővült a paletta, éspedig a bolsevisztikus propagálással, melynek bármilyen módját azonnali hatállyal betiltották és főbelövéssel büntették.[63] Voltak, akik a fellángolás hevében a Vörösökkel együtt elhagyták Csehszlovákia területét s ismételten az anyaországba települtek,[64] személyük feltárása után azonban a cseh–szlovák karhatalom fokozott figyelemmel kísérte lépteiket, esetleges hazatértük után pedig rendszeres megfigyelésnek és zaklatásnak voltak kitéve. Gömör életében ekkor köszöntött be a szobordöntögetős korszak, melynek a Rimaszombat városkertjében lévő Széchenyi-mellszobor, illetve a rozsnyói egészalakos Kossuth-szobor esett áldozatául. Ebben az időszakban zsupáni rendeletre tilos volt elhagyni a semleges területen át az államhatárt Magyarország felé, csakis a Szlovenszkó minisztere által név szerint megnevezett személyek léphették át a határokat, a füleki fogolybizottság parancsnoka, Hraca alezredes közvetítésével.[65] A helyzet fokozatos normalizálódásával 1919 decemberében Vavro Šrobár, Szlovenszkó teljhatalmú minisztere a megye etnikailag homogén (szlovák) területein, így a Garamszécsi járásában és Dobsinán elrendelte a katonai diktatúra részleges megszüntetését.[66] Mindez azonban nem enyhítette a vármegye sorsát, Gömör haldoklott.
Míg a megye területének 92,5%-át az újonnan alakult Csehszlovákiához csatolták, addig a politikailag szétdarabolt történelmi Gömör-Kishont vármegye Magyarországon „rekedt” része az államfordulat után, 1919. március 12-től Putnokra helyezte át a néhai megyei igazgatás alispáni hivatali székhelyét, ide menekült az utolsó magyar gömöri főispán és kormánymegbízott, Remenyik Aladár is, s ilyen formában kezdte meg kérészéletét. A magyar kormány azon a nézeten volt, hogy a párizsi békekonferencia hivatalos „eredményhirdetéséig” a Felvidék területe továbbra is Magyarország része, amint azt az 1918. november 13-án megkötött belgrádi egyezmény 17. paragrafusa is megerősítette.[67] A kritikus 1919-es évben, s még utána is rendeletekkel több ízben is megkísérelték a vármegye cseh–szlovák megszállás alatt lévő területének visszacsatoltatását Magyarországra, bizonyítják ezt az alispán és hivatalának rendszeres látogatásai az egykori székvárosba, Rimaszombatba, ill. a megye további határon túli részeibe, melyre a megszálló cseh–szlovák karhatalom belügyeibe való beavatkozás címen egyértelmű kiutasítással reagált.[68] Csehszlovákia a győztes nagyhatalmak által elismert önálló államként igényt tartott a cseh–szlovák katonai egységek által megszállt területek szuverenitására. A régi vármegyerendszer maradványai még csaknem három évig léteztek Csehszlovákiában, így Gömör-Kishont területe továbbra is bizonytalan maradt a nem véglegesített határok miatt.
A megye 280 településéből 259 került Csehszlovákiához, ami egyben 172 330 lakost jelentett, ebből 94 333 magyar ajkút.[69] A megye területének hovatartozásában sajnos az aktuális katonai megszállási helyzet és a kulisszák mögött zajló politikai játszmák voltak a mérvadók. Az 1919-es országhatár-módosulások egyben a megye területi és közigazgatási újraszervezését eredményezték, mely döntéssel megyei központok, vásárvonalak, közlekedési útvonalak, ipari területek vágódtak el, így Gömör területe periferikus, határ menti hátrányos gazdasági helyzetbe süllyedt. Az új államterületi hovatartozás nemzeti hatalomváltást szült, melynek a menekülés, kivándorlás, betelepülés, mesterséges kolonizáció és kitelepítések írhatók számlájára. Az a vármegye, melyet Szent István király az elsők egyikeként alapított Magyarországon, területileg és közigazgatásilag 1923. január 1-vel végérvényesen megszűnt. A Magyarországnál maradt, 22 települést számláló[70] csonka megyerészt egy ideig Putnok központtal önálló közigazgatási egységként próbálták meg életre kelteni, mígnem az ország peremén erős városi központ nélkül függő, életképtelen területet 1923-ban Borsod megyével egyesítették. (Keményfi 2002, 87. p.)
Irodalom
Štátny archív Banská Bystrica – Archív Rimavská Sobota. Fond Magistrát mesta 1918–1919
Štátny archív Banská Bystrica – Archív Rimavská Sobota. Fond Policajný kapitanát 1887–1921
Obecná kronika mesta Rimavská Sobota. Štátny archív Rimavská Sobota. 138–140
Gömör-Kishonti Múzeum történeti gyűjteménye. Rimaszombat.
Gömör-Kishont, 1918–1919
Gömör és Kishont Vármegye Hivatalos Lapja, 1918. november–december
Gömöri Ujság, 1919
Gemer-Malohont, 1920
- Kovács István 2004. Gömörország. Rimaszombat, Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület.
Bolfík, Július 1973. Rimavská Sobota. Martin, Osveta.
Deák, Ladislav 2004. Miesto Slovenska v československom štáte v rokoch 1918–1938 z medzinárodného hľadiska. Slovensko v Československu (1918–1938). Bratislava, Veda.
Frák, Gustáv 1988. Gemer v prvých mesiacoch Československej republiky. Obzor Gemera, roč. 19, č. 3.
Keményfi Róbert 2002. A gömöri etnikai térmozaik. Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum.
Lang László 2008. Gömör és a „nagy” impériumváltás első évei (1919–1922). Gömörország, 9. évf. 3. sz.
Major Zoltán 2007. A népek hazájától a nemzetek harcáig, avagy térkép-e a táj? A cseh–szlovák területi követelések mérlege. Gömörország, 8. évf. 2. sz.
Popély Gyula 1991. Népfogyatkozás. A csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében. 1918–1945. Budapest.
Popély Gyula 1995. Ellenszélben – A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918–1925). Pozsony, Kalligram.
Simon Attila 2004. Cseh és szlovák kolonisták betelepítése Dél-Gömör falvaiba a két háború közötti időszakban. Gömörország, 5. évf. 1. sz.