Szent János és a falu

Vallási tárgyakat kutatni egyes esetekben messze többet jelenthet, mint csak vallási etnológiával foglalkozni. A szakrális kisemlékek vizsgálatánál lényeges szempont lehet, ha multitematikus tárgyként tekintünk rájuk. Természetesen nem azt szeretném itt állítani, hogy a szlovákiai magyar nyelvterületen található megannyi szobor, feszület, kereszt, képoszlop stb. társadalmi beágyazottságáról úgyszólván semmit sem tudunk. Épp ellenkezőleg! A kérdéskörrel foglalkozó kutatók, köztük is elsősorban az etnográfusok/etnológusok már egy-egy kisemlék egyszerű dokumentálásával társadalom-néprajzilag is releváns tudást teremtettek – s bőven van példa terjedelmes leírásokra és elemzésekre is![1] Másfelől pedig elég csak megnyitni a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja által két évtizede folyamatosan bővített Szakrális Kisemlék Archívum egyes adatlapjait,[2] hogy olyan információkat kapjunk, amelyek a helyi élet és társadalom egyes részleteit villantják fel. Mindezekre tehát lehet és kell is építeni, ilyen tekintetben a jelen szöveg pedig megpróbálja gazdagítani a már meglevő tudásanyagot egy konkrét település és szobor esetében. Alapvetően az antropológiai/néprajzi terepmunka és módszerek jelentette előnyökről van itt szó, vagyis arról a kutatói attitűdről és látásmódról, amely az „ott-levésre”, a helyi viszonyok személyes ismeretére, s a helyiekkel kiépített kapcsolatrendszerre alapul.

A szakrális kisemlékek értelmezéséhez a kutatás kezdetekor szakirodalmat keresvén rendkívül gyorsan azzal szembesültem, hogy számos irányban lehetséges a tájékozódás a népi vallásosság egyszerű leírásaitól kezdve egészen az olyan nyugat-európai interdiszciplináris irányzatok hasznosításáig, mint a material religion. Másként fogalmazva: a szakrális kisemlékek társadalmi/kulturális szerepe semmiképp sem „egyszerűbb” kérdéskör, mint a populáris kultúra bármely más, összetettnek minősíthető jelensége vagy témacsoportja. Ilyen módon a lehetséges szakirodalmi támpontok vég nélküli keresése s egyoldalú kiválasztása helyett a „gordiuszi csomó” átvágásaként egyfajta etnológiai gesztust alkalmazva végül arra törekedtem, hogy a helyiek által használt hangsúlyokat domborítsam ki minél több „empirikus anyagot” feldolgozva, amely megközelítés véleményem szerint teljességgel egyértelmű, ha egy-egy konkrét/egyedi tárgy vagy esemény a néprajzi vizsgálódás célpontja. Hogy aztán a szakrális kisemlékekről ilyen tekintetben is általános etnológiai tudásra tegyünk szert, ahhoz nyilvánvalóan több évnyi (netán évtizednyi) mikroszinteket felderítő kutatásokra van szükség, s e téren még biztosan jelentős, eddig feltáratlan mélység vár a kutatókra.

Jelen esetben, az imént mondottakkal összhangban, igyekeztem szűkíteni a fókuszt, s így lett e tanulmány konkrét tárgya Nepomuki Szent János[3] szobra, amely Ebed falu[4] határában áll. Mivel a Szent János (a szobor elsődleges helyi elnevezése)[5] 2008 és 2016 között viszonylag hosszas renováláson esett át, amelyhez nem mellesleg jelentékeny közösségi diskurzusok is kapcsolódtak, úgy gondoltam, hogy a közelebbi néprajzi vizsgálat indokoltságához kétség sem férhet. A szövegben először megpróbálom megragadni kapcsolódó többé-kevésbé „statikus”, állandósult jelentéseket, majd a renoválási folyamat dinamikájában veszem szemügyre a változásokat.

A felgyűjtött anyag 20 személy konkrét véleményét öleli fel. 12 esetben mélyinterjúkról van szó, amelyeket 2018-ban és 2019-ben készítettem. A fennmaradó esetekben egy-egy eseti beszélgetésről vagy meghallott kommentárról van szó. Az, hogy magam is a falu szülöttje vagyok, nem pusztán az alanyok megkeresésében jelentett előnyt, de lényegében évtizedekre visszamenőleg vannak emlékeim a Nepomuki-szobrot övező eseti helyi diskurzusokról, vagyis eleve úgymond „helyi tudással” is rendelkeztem. Emellett az elmúlt évtizedben, ha nem is minden mélységében, de igyekeztem figyelemmel követni a szobor történetét. A Szakrális Kisemlék Archívumban található ebedi anyag nagy részét magam gyűjtöttem és aktualizáltam 2009-ben. Ezt követően tudatosan figyeltem a Nepomuki-szobor körüli történéseket elsősorban az Archívum adatlapjának bővítése, naprakésszé tétele végett, ill. az a kutatói szempont is szerepet játszott, miszerint egyes tárgyak változásait és az eseményeket viszonylag hosszú időn keresztül kell(ene) „lekövetni” azért, hogy pontosabban megértsük társadalmi és kulturális szerepüket.

A beszélgetőtársak kiválasztásánál törekedtem arra, hogy egyfelől legyen valamilyen érdemi kötődésük a szoborhoz, ill. az időstől a fiatalig mindegyik korosztály reprezentálva legyen. A szövegben nem használok személyneveket, kivéve, ha olyan teljesen „nyilvános” szereplőkről van szó, akikről az érdeklődő gyorsan, akár már e szöveget olvasva is ki tudja deríteni, hogy kicsodák. Ilyen megfontolásból használtam a két újíttató, az egyik kőfaragó, a helyi tiltakozást koordináló személy, valamint a plébános nevét. A többi esetben ez nem fordul elő, akár még hosszabb idézetek esetében sem.

A szobor térbeli helye és a renováció folyamata

A Szent János[6] a Komáromot Párkánnyal összekötő s a Duna mentén futó 63-as, kelet–nyugat csapásirányú főút, valamint az Ebedről északi irányban kivezető ún. JRD út metszéspontján található úgy, hogy a szobor a falu irányába, annak központja felé néz. Az Ebed felől déli irányban érkező út megtörik a kereszteződésnél, s néhány méterrel keletebbre, észak felé folytatódik tovább az ún. Erdő útban (ez ma már alig javarészt feledésbe merült helynév). A jelzett Szent János név egyben helynév is, hiszen a szobor környékére is vonatkozik, de anélkül, hogy ez a megjelölés nagyobb határrészre, dűlőre terjedne ki. Ez az észak–dél irányú útvonal 30 évvel ezelőttig még jelentősnek számított, ugyanis az út az ebediek által használt, de Kőhídgyarmat határához tartozó szőlőhegyre, a Hegyre vezetett. A településnéprajz, ill. a proxemikai kutatások szempontjából is fontos történeti adaléknak minősíthető, hogy ezen a falu-szőlőhegy reláción összesen négy szakrális kisemlék található, amelyek világosan jelzik az irány egykori kitüntetett mivoltát.[7] A falun belüli utolsó kereszteződés, az Antal-sarok e tekintetben még üres, s a JRD út legvégén a Szent János nyitja a sort. Észak felé aztán mind a három soron levő kereszteződésben egy-egy feszületet[8] találhatunk. Az Erdő utat ma már nem használják az emberek, ugyanis annak végén a 20. század nyolcvanas éveiben több vágányból álló tehervonat-állomást hoztak létre, ellehetetlenítve így a közlekedést, s mintegy „megtörték” a szobor és feszületek által szegélyezett útvonal folyamatosságát.

Az egyalakos szobrot tipikus Nepomuki-ábrázolásnak tarthatjuk.[9] A legutóbbi renoválást végző kőfaragó szerint valószínűleg észak-dunántúli homokkőből készült. A kisemlék múltjáról kevés tudható. A rajta szereplő felirat szerint egy bizonyos Ő.S.I. állíttatta az 1767-es esztendőben, minek köszönhetően mindenképpen az egyik legrégebbi ebedi épített emlékként tarthatjuk számon. Hivatalosan nem minősül műemléknek. A 18. századi alapítólevél valószínűleg elveszett, s a legidősebb helyiek értelemszerűen legfeljebb a 20. század elejéről tudnak felidézni róla valamilyen emléket. Az Első Katonai Felmérés vonatkozó lapján piros kereszt jelöli a helyet, amely minden bizonnyal a Szent Jánost jelzi. A szobrot 1924-ben újították fel először, a felirat tanúsága szerint ez Mészáros Julianna érdeme, aki a jelenkori renováltató, Páldi József egyik felmenője volt. Nem világos, hogy a családhoz köthető-e az eredeti 18. századi állíttatás is, de a helyi diskurzusok legalábbis ezt feltételezik. A második világháború után néhány golyó ütötte sérülést kellett kijavítani, majd valószínűleg a hetvenes években a szobor egyik kezét volt szükséges visszailleszteni, amikor az letörött egy villámcsapás következtében. Végül 2008 környékén (érdekes módon lehetetlen megállapítani akár csak a pontos évet is) a Szent János mögött a vélhetően a 18. század óta álló öreg hársfa kidőlt, s magával rántotta a szobrot is. Egy helyi agrárvállalkozó, Góra Gyula, valamint az említett Páldi József közös erővel finanszírozták a felújítást. A szoboralakot egy számomra elérhetetlennek bizonyult nyitrai, az oszlopot pedig egy nyergesújfalusi kőfaragó, Varga B. Kálmán renoválta. 2014-re került újra felállításra a Nepomuki-szobor, amelyet Góra Gyula először a vállalkozásának helyet adó egykori tsz-telep előtt kívánt felállítani, mivel az ott szerinte nagyobb biztonságban lett volna. A helyi lakosok tiltakozására azonban a szobor nagyjából az eredeti helyére került vissza, s 2016. május 16-án (ez az egyetlen precízen meghatározható dátum), Nepomuki Szent János napján szentelték fel újra.

Ez tehát az a vázlatos eseménytörténet, amelyet figyelembe kell vennünk a Szent János kapcsán. Mivel a közelmúlt s a jelen történései, változásai szervesen összefüggnek a 2008-at megelőző kultusszal és emlékekkel, ezért először ezt a témakört vizsgálom.

A kollektív és az egyéni emlékek domináns elemei

A Nepomuki-szobornál végzett állandósult, rituális cselekmények emlékei semmi rendkívüli vonást nem mutatnak fel a más kisemlékek esetében tapasztaltaktól. A visszaemlékezések szerint pl. a keresztvetés, imádkozás s a „köszönés” mind rendszeres gyakorlatok voltak a falusi határ ezen pontján. Az ebedi kontextusban ennek az ad különös jelentőséget, hogy az objektum a Hegyre vezető út mellett állt, s ilyen módon a szőlő felé tartó falusiak minden alkalommal elhaladtak mellette. Hozzá kell tenni azonban, hogy keresztjáró napok alkalmával nem keresték fel a Szent Jánost, mivel egyértelműen „külterületi” szobornak minősült („Határba nem [mentünk ki], csak a faluba.”).

„A faluba normális vót, hogy rígen nem úgy jártak, hogy biciglivé vagy autóvá járkálunk e, hanem gyalog mentek, és akkor innen, hogyha kilíptek, a Szent Jánosná ott leűtek, imádkoztak, oszt mentek a Hegyre. Ott meg megin ott vót a másik kereszt, ott szintén ezt csináták, oszt utána má odaírt a szőlőbe. Ez visszafelé ugyanígy vót csináva.”

„Ha mentünk a Hegyre, az mindig, biciklivé szoktunk általába menni, kocsi meg nem vót, node ilyen lovaskocsikká, vagy valami, de általába biciklivé mentünk a szüleimmel, és olyankor mindig a megát a apu, anyu, és levette a sapkáját a papa, és no, a mama is aszondja, hogy itt a Szent János, és akkor mindig megátunk, a mama megpuszíta mindig a szobrot, egyet imádkoztunk, és akkor úgy »Jézus segíts«, és akkor mentek tovább a szőlőbe.”

Ahogyan az majd a felújítást övező diskurzusok elemzésénél látszani fog, a szobor helyének, ill. annak a módnak, ahogy a teret strukturálja, kulcsfontosságú jelentősége volt a renováció során. Kérdésemre, hogy „mit jelent neked/magának a Szent János?”, a két leggyakoribb válasz közül a jelentősebb (vagy inkább az elsődleges) a térbeli viszonyrendszerben elfoglalt hely említésére vonatkozik, jóllehet a fontosság ellenére ehhez gyakorlatilag sosem párosult hosszas, reflexív fejtegetés. Mindenesetre az asszociáció gyakorisága, s a felújítás körül zajló viták alapján bátran állítható, hogy talán ebben az aspektusban érhető tetten a Nepomuki-szobor legfontosabb szerepköre az elmúlt bő egy évszázadban, vagyis abban a periódusban, amit a legidősebb helyiek emlékezete még felidézni képes. A múlt esetében számos olyan kifejezéssel illetik a Szent Jánost, amely annak „pont-jellegét” hangsúlyozza, kiemelvén a hely fontosságát. A fogalomváltozatok sokszínűsége önmagáért beszél: pont, orientációs pont, támpont, mérföldkő, megálló, katonai támaszpont, irányító központ, hely.

„Ha valamilyen baj vagy akármi történt így az úton, akkor az így egy helymeghatározás volt, érted, hogy a Szent Jánostól innen, Párkány felé, vagy visszafelé [Komárom irányába], ugye?”

Az idézett kérdésre adott másik domináns, tipikus válasz a falu múltjára utal („A mi falunkba van.”), de e téren a lokális önazonosság mellett már a vallási identitásnak is jelentős szerep jut. Itt kell hozzátenni, hogy kifejezett Nepomuki-kultuszról semmiképp sem lehet beszámolni, noha a védszenti szerepkör egyes esetekben egyéni szinten bizonytalan módon ugyan, de felbukkan. Megállapítható ugyanakkor, hogy Nepomuki Szent Jánosról a beszélgetőtársak mindegyike tud néhány alapinformációt, de ez lényegében mentes a mélyebb kultikus jelentésektől, jelentéskeresésektől.

„Hát egyrészt a múltunknak egy öröksége. Ugye, őseink, a nagyapáink, nagyszülőink állították valami okból. Meg aztán hogy ki az. Az se mindegy, hogy kit állítottak oda. Mer az a Nepomuki Szent János – nemtom talán Mátyás királynak is volt tanítója, ha jól tudom…”

„Védi Ebedet, ez ide néz a falura. Meg hát ott a kereszteződésbe mindenkinek [látható], no.”

„Én elsősorban úgy gondolok rá, mint ilyen védőszoborra, mint ilyen védőszentre Ebed környékében.”

A Nepomuki Szent János alakja iránt érdeklődőknél gyakori gondolatmenetként elhangzik az is, hogy mivel a szent szobrát máshol pl. folyó- vagy állóvizek s hidak mellett állították fel, ezért a 18. században talán ezen a ma már száraz, kitett helyen is lehetett egy vízfolyás („Ott van egy ér vagy volt egy ér. Száz százalék.”), de mivel ez bizonytalan, egyes „megoldási kísérletek” arra vonatkoznak, hogy maga a falu a Duna mellett található („A Dunához tudnám kötni.”), s így ehhez a folyóhoz lehet rendelni a szent alakját annak ellenére, hogy az több mint két kilométerre van a Szent Istvántól.

Helyi és vallási identitás legerősebb összefonódása – talán nem meglepő módon – az ebedi papi szolgálatot is ellátó muzslai plébános, Borka Iván gondolamenetében bukkant fel:

„Itt hogy ha megyek a határba, az számomra papként is olyan, hogy otthon vagyok. Tehát azt jelzi. Minden tisztelettel egyéb más vallás felé, de hát (…) idegen volna számomra más vallási szimbólumok elhelyezése, azért, mert ez ennek a népnek a gyökeréből származik.”

Magától értetődő módon mind a helyi diskurzusokban, mind a mélyinterjúk „mesterséges” légkörében rendszeresen felbukkannak feltételezések egyrészt az egykori állíttatók, s a közelmúltbeli renovációt végző egyik család illetékességéről, másrészt pedig a Szent János helyéről, pontosabban, hogy miért pont ott áll, ahol („Az, aki állíttatta, annak biztos megvolt az oka, hogy miért oda állíttatta. Annak ott a helye.”). Személyes emlékeim szerint az újíttatás alatt az idősebb érdeklődők nyilvános és magánterekben egyaránt erre terelték a szót, amelyhez kötődően aztán az ebedi múlt más kérdései is felmerültek, pl. egyes családok története, a szobornál történt események, s ezekhez kapcsolódva aztán más múltbeli témák is.

Magáról a Szent Jánosról számos bizonytalan minősítés és feltételezés él, ami könnyen érthető, hiszen ezek az információk vagy inkább azok töredékei csakis a helyi szájhagyományozódásban[10] és diskurzusokban vannak meg. Az objektum körül ugyanakkor nem alakult ki összefüggő, koherens mondakör[11] – az alábbi részlet például egyéni emlékek és feltételezés terméke, közösségi szinten nem lehet beszámolni a jelenlétéről. Persze teljességgel elképzelhető, hogy az ilyen elszigetelt történetek adott esetben valamilyen hatásra egyszer majd szélesebb körben folklorizálódnak, de jelen esetben még nem kell ezzel számolni.

„Errű én ennyit tudok e, de [nem] mondom száz százalíkosan, hogy az a Páldi János bácsinak miféle hozzátartozója vót e. Hogy apja-i, nagyapja-i, dédnagyapja-i, eztet nem tudom. De eztet mondta annak idején, ezt beszítík má apámék is e, hogy valamiféle ló… Lovak észaladtak, vagy valami ilyen probléma vót, és akkor az a János, az meghalt. No most akkor elig az hozzá, hogy ők akkor az eliggí főpumpáták az egísz dógot, és akkor szentté is avatták, oszt akkor Szent János lett [oda állítva].”

Az eddigi témákon és jelentéseken túl a szoborra vonatkozó emlékeknél a beszélgetések során (de az interjúk során sosem az idézett első kérdésnél, hanem leghamarabb néhány perc múltán) rendszeresen felbukkan egy másik konkrét, fizikai objektum, mégpedig a 2008 körül kidőlt (más vélemények szerint az útkarbantartók által eltávolított) régi hársfa, s a hozzá kapcsolható egy-egy rendkívülinek mondható esemény felidézése. A folyamatosan pusztuló fába az emlékezés szerint rendszeresen, évente akár többször is belecsapott a villám, s kiemelendő, hogy az államszocializmus idején egészen a renováció idejéig ezen esetek miatt szerepelt a szobor a helyiek diskurzusaiban.

„Jöttem haza munkábú – ez má nem most vót – jöttem haza munkábú és motorbicklivé jártam, rendesen erre szoktam járni, és elig az hozzá, hogy a Szent Jánosná ami vót, az a hársfa, abba belevágott a villám.(…) Párkány felű gyüttem. Akkor má messzire lehetett látni, hogy füstöl. Szemerkét az esső. És annyi vót, hogy az országútrú mingyá leátam, a másik fickó is kiugrott – má akkor vótak autók itt-ott e – és akkor az országútrú megfogtuk a fát, hogy éhúztuk…”

A fa az idősebb lakosok emlékeiben óriási lombjával a faluhatár meghatározó eleme volt (néhány férfi egybehangzó véleménye szerint a katonai térkípeken is jelölték), s korábban a hársvirágot is többen gyűjtötték róla. Emellett akár a rendkívüli események, akár a markáns lombkorona vagy a virágszedés kerül megemlítésre, a példákból egyértelműen kiderül, hogy a fa gyakorlatilag elválaszthatatlan egységet képezett a Szent Jánossal, vagyis fennállt (ill. az emlékekben a mai napig fennáll) valamilyen jelentésbeli affinitás egy mesterséges s egy természetes tárgy között.

„Apám mingyíg aszonta, hogy akkor, mikor oda állíttatták a Szent Jánost, akkor ástak oda, űtettek oda fát. Ezt a hársfát. Oszt sokáig megvót, mer jártak oda a falubú is, még anyám is, mer arra emlíkszek, hogy anyám, mer marha ügyes vót ilyen szedísekbe, főmászott akárhova. (…) Télen főzte [a hársfateát].”

„Szinte hozzátartozik, úgy ismertük a keresztet vele a hársfával, el sem tudtuk képzelni, hogy anélkül milyen.”

Az újraszentelésről a Remény hetilapban megjelent tudósítás szerzője, Könözsi István is helyi származású, s rövid beszámolójában integratív, s egyben szemléletes módon jelennek meg az eddig említett témák, elemek és motívumok:

„Ebed híres helyén, a hegyaljai úton, a 200 éves gyönyörű hársfa mellett volt Nepomuki Szent János vértanú szép szobrocskája. E nevezetes hely mellett elhaladva, elődeink öt-hat generációja szép érzésekkel eltelve, mindig meghajolt.

Hat évvel ezelőtt a villám belevágott a hársfába, tönkretette a koronáját, és megsérült a szobor is.

A gyönyörű hársfa ugyan még kihajtott, de nagy fájdalmat okoztak a falunak az útkaparók, amikor négy évvel ezelőtt kivágták.”[12]

Különösen a mélyebb vallásosságról tanúbizonyságot tevő, s az államszocializmus éveit megélt személyeknél merül fel tézisszerűen, hogy az 1949 és az 1989 közti időszakban jelentősen meggyengült a szakrális kisemlékek kultusza, noha a megállapítást ritkán követi a kommunizmus (az átkos) egyértelmű elítélése, inkább csak konstatálják a változást. Világosan kitapintható, hogy a ritualizált cselekmények csak a második világháborút követő bő egy évtizedig jelentenek fontos témát az emlékezetben, ezt követően már a vázolt esemény- és történettípusok (a hársfa, a belé csapó villámok, esetleg néhány személyes, de nem vallásos élmény) a dominánsak. A Nepomuki-szobor esetében egyfajta konszenzus uralkodik arról, hogy az elhanyagoltság egészen a renováció kezdetéig tartott, tehát a rendszerváltást követő mintegy 20 év során sem lehet beszámolni valamiféle revitalizációról. Egyes emlékekben (az enyémben is) felmerül, hogy ritkán ugyan, de voltak gyertyák és mécsesek a szobor lábánál a 20. sz. kilencvenes éveiben is, ugyanakkor már nem igazán tudni, hogy ezeket kik helyezték ki.

A rendszerváltás utáni időszakból elvétve – tehát nem a közösség általános szintjén – olyan egyéni történetekre bukkanhatunk, amelyek a Szent János tágabb környezetéhez tartoznak, s valamilyen szabadidős tevékenységre (futás, szeder- vagy cseresznyeszedés a JRD vagy az Erdő út környező fáiról) vonatkoznak. A szobor ezekben az esetekben a térbeli elhelyezkedése miatt jelent egyfajta referenciapontot:

„Én oda jártam ki évekig. (…) a JRD út – úgy mondjuk, hogy a JRD út –, azon jártam ki a Szent Jánosig, az volt ilyen napi, ilyen késődélutáni túrám. Oda akkor beátam, és tudtam, hogy 18 perc itthonról, ha ékezdem (…) rendesen. Aztán utána csatlakoztak még hozzám csajok. Oszt jöttek mellém, futottunk, és futottunk a Szent Jánosig.”

A renováció közösségi dinamikája

A valószínűleg 2008-ben történt káreset után a szobrot s az oszlopot is bevitték az egykori tsz-telep udvarába, amely ma Góra Gyula agrárvállalkozásának ad otthont. Először a szoboralak került felújításra valamikor 2011 környékén egy nyitrai restaurátor által, amelyet az ebedi származású Páldi József[13] finanszírozott. A fej és a kéz rögzítése mellett savval kezelték, eltávolítva róla egyúttal a színezést is. Góra elbeszélése által nyerhető betekintés ebbe a folyamatba, amelyben a Szent Jánoshoz fűződő családi kötelék jelenik meg fő motivációként:

„Hogy ne legyen ott, akkor no most mit fogunk vele kezdeni, akkor behoztuk mi a telephelyünkre. Ott volt letéve, és mivel a Páldi Józsinak az örökösei állították valaha ezt a szobrot, (…) mivel a családban volt, akkor valahogy ezt a problémát jó lenne megoldani. Abba az időbe voltak itt őneki lovai, és akkor lovakkal, arab tenyészet volt, és akkor valahogy egy nyitrai restaurátor – szintén lovas – is itt volt, és akkor ezt a témát neki fölvetette. A szobor itt volt nálunk, megnézte, oké, ő vállalja.”

A helyi diskurzusok a telepi elhelyezést követően erősödtek fel először, amikor is a szobor hiányát észrevevők elkezdtek tudakozódni a holléte felől. A találgatások s a biztos információk egy ideig folyamatosan keveredtek a közbeszédben, de ezek még nem okoztak feszültségeket:

„(…) szájhagyomány útján mindig megtudott valamit az ember, aztán kiderült, hogy ott van gyakorlatilag a JRD-be, az udvarba valahol elraktározva, úgyhogy védett helyen van, aztán csak idő kérdése volt, hogy valami talpazatot meg akaratot találjanak rá.”

Az események alakulása végül úgy hozta, hogy Góra Gyula vállalta magára az oszlop rendbetételének megszervezését úgy, hogy előtte nem fűzte különösebb említésre méltó kapcsolat a Szent Jánoshoz. „Tételmondata” arról, hogy elsősorban mi motiválta, a helyi identitásra vonatkozik: „Ha már egyszer (…) az 1760-as évektől ez ott állt, akkor már próbáljunk tenni azért, hogy még valameddig ott álljon.” A renoválást a nyergesújfalusi illetőségű kőfaragó, Varga B. Kálmán végezte, amely a tisztításon kívül az oszlop felső rétegeinek óvatos lecsiszolásából állt, ill. emiatt a betűket kissé mélyebbre kellett vésni.

Ugyanakkor ezen a ponton a diskurzusokban, ahogy akkoriban, úgy most is kitapinthatóak eseti feltételezések arról, hogy a renováltatókat kényszer vagy akár önös érdek is motiválta. Így pl. míg egyikük „valakinek a nyomására” cselekedett, addig a másikat mások állandóan „pöckölték”, hogy vállalja magára a feladatot. Teljesen kibontott magyarázatot nem találtam, de a feltételezések megléte kétségtelen.

A két újíttató részéről már az oszlop 2014. évi elkészítése előtt felmerült a gondolat, hogy az eredeti hely „veszélyes”. Egyes pletykák szerint egyébként is szándékos károkozás állt a Szent János kidőlése mögött, míg más esetekben az egyre növekvő gépkocsiforgalmat tartották kockázatosnak. Amikor a faluban elterjedt az a hír, hogy a kisemlék megóvása érdekében nem az eredeti helyen, hanem mintegy 700 méterrel délebbre, a tsz-telep bejárata mellett szeretnék felállítani, Góráék szándéka lassan növekvő ellenállásba ütközött. Az interjúkból, valamint az akkori megfigyeléseimből világosan látszott, hogy az érdekeltek véleménye a „menjen a helyire” felszólításban összegezhető, míg a renováltatókat a közbeszéd a kisemlék „kisajátításával” vádolta. Górával többen személyesen is beszéltek:

„Mentem a Gyuszihoz, és ott megláttam, hogy ott van a Szent Jánosnak az a hosszú köve, amin rajta volt. Mondom neki, hogy te, hát hol a János? Hát hogy azt fölújíttatják vagy nem tom mit csinának, és majd a JRD udvarba bekerítik és majd oda fölállítják. (…) Mer hogy nem lehet oda kitenni, mer a vandálok majd ledöntik meg nem tom mi. Mondom neki Gyuszi, annak nem a JRD udvarba meg nem tom hol van a helye, hanem ott van a helye, ahol van.”

A diskurzusokban Górára nyomást helyeztek azáltal is, hogy a többek által megfogalmazott „vád” szerint „ki akarta sajátítani” a szobrot, amelyet ő ugyanakkor egyértelműen elvet és komolytalannak tart mindmáig. S habár mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ő volt a másik finanszírozó, egyes elszigetelt vélemények kifogásolták azt is, amikor neve újíttatóként rákerült az oszlopra.

A tiltakozás ettől függetlenül egy idő után elkezdett szervezett formát is ölteni. Egy idős hívő, aki gyakorlatilag a renoválási eseménysor harmadik főszereplőjévé vált, Szabó Magda, a kezdeti hangulatkeltés („Kicsit fölkevertem a falut is, mérgelődtem mindenkinek.”) után aláírásgyűjtésbe kezdett. Mikor 20 ebedi már nevét adta a tiltakozáshoz, s a Páldi család részéről is jóváhagyták az eredeti helyre történő visszaállítás ötletét, a kérdés eldőlt. Szabó motivációja alapvetően vallásos, ill. a vallási tiszteletben gyökerezett: „Csak azért, hogy a szentek iránt, hit iránti becsület, emberség, más nincs. Nem tetszett nekem, hogy nem becsülik meg.” Saját bevallása szerint korábban legfeljebb felszínes kapcsolatot ápolt a Szent Jánossal, míg 2016 óta a szobor környékének legfőbb gondozójává vált.

2016-ra alakultak ki a szobor visszaállításának feltételei, s végül ugyan az eredeti helyszínen, de az országúttól kissé beljebb helyezték. Ismét csak a diskurzusok szintjén ez az egyetlen olyan kérdés, amelyet utólag is sérelmeznek az emberek, mivel sokak szerint a talaj lejtése miatt nem emelkedik ki az objektum („leültették”, „nem látható”), ugyanakkor ez a probléma, noha ugyancsak a térbeli pozícióra vonatkozik, már nem generál nyílt konfliktusokat.

A szobor újraszentelése 2016. május 16-án, vagyis a Nepomuki-ünnepnapon történt, amelyet nyilvánvalóan tudatosan határoztak meg a szervezők. Ez lényegében az eseménysor egyetlen pontosan azonosítható dátuma.[14] A plébános ekkor volt aktív szereplője a folyamatnak a rítusok során, valamint a szervezésből is kivette a részét. Az ebedi templomban tartott misét Nepomuki Szent Jánosnak szentelték, s ebből kifolyólag a prédikáció is a szentről szólt. Ezt követően a hívők egy része kiment a Szent Jánoshoz. Az újraszentelés nagyjából bő 20 percig tartott: a bevezető ének, ahogyan a záróének is, a szenthez szólt, e kettő közt egy zarándokének hangzott el, ill. maga a megáldás liturgiája történt meg az Áldások Könyvéből. Az eseményen felszólalt Góra Gyula, aki a felújításról számolt be, Szabó Magda pedig ünnepi beszédet mondott, de jelen volt a helyszínen Varga B. Kálmán is, akit be is mutattak a mintegy 50 fős gyülekezetnek. Az újraszentelésről két lapban, a Reményben[15] s a Párkány és Vidékében[16] jelentek meg rövid beszámolók.

Látható, hogy a renoválási folyamatot az emberek java része passzívan szemlélte (legfeljebb néhányan szerepeltették az aláírásukat a petíciós íven), ám ennek ellenére kommentálták, beszédtémává tették, s ezen belül Góra s az ebedi esetben a szervezkedő idős asszony szerepelnek úgy, mint akik „sokat tudnak”. A kutatás során szinte kivétel nélkül mindenki e két személyhez akart engem küldeni, míg önmagukat úgy határozták meg, mint akik „nem tudnak sokat”. A másik újíttató egyfajta hallgatólagos konszenzus folytán kiesik ebből a körből, ahogyan a két kőfaragó s a plébános is – annak ellenére, hogy mindannyian többé-kevésbé aktív szerepet vállaltak a folyamatban. Nem egyszerű biztos és pontos választ adni arra a kérdésre, hogy az ebedi esetben minek a számlájára írható ez a szelekció – már csak azért sem, mert a helyiek válaszai általában annyira „automatikusak” s mentesek a reflexiótól, hogy leginkább csak közvetve következtethetünk az okokra. A kőfaragók/restaurátorok esetében nyilvánvalóan számolnunk kell azzal a körülménnyel, hogy nem helyi személyekről van szó, s még ha a nyergesújfalusi szakemberről elvétve tudja is valaki, hogy kicsoda, a nyitrai ember esetében ez már semennyire sem áll fenn. Mindez aligha lehet meglepő, s gyakorlatilag minden olyan szakrális kisemlék állíttatásánál/újíttatásánál fennállhat, amelyet helyileg nem ismert kőfaragók készítettek el. A plébános az újraszentelés eseménye kapcsán lépett fel aktív szereplőként, de ez az epizodikus szerepkör, úgy tűnik, nem volt elég ahhoz, hogy a „sokat tudók” körébe sorolják. Végül maga a másik újíttató, Páldi József az elmúlt évtizedben csak ritkán jelent meg a faluban, s azóta is huzamosabb ideje külföldön tartózkodik, így kissé talán megfoghatatlan a helyiek számára.

Mit jelent azonban ez a „sokat tudás”? Aligha minősíthető meglepőnek, hogy a helyi diskurzusban nincs pontosan meghatározva a szókapcsolat jelentése. Egyaránt lehet úgy érteni, hogy a renoválásra és a szobor történetére is vonatkozik, s noha gyorsan kiderül, hogy valójában csak az előbbiről van szó, a jelentés valamilyen nehezen megfogható „elcsúszása” miatt olyan, mintha a két érintett személy a szoborról való speciális tudás birtokában volna. Láthattuk, hogy mindketten a többéves folyamat során kerültek először szorosabb kapcsolatba a kisemlékkel, tehát semmiképp sem lehet azt állítani, hogy ez a kapcsolat hosszú évtizedekre nyúlna vissza. Valószínű, hogy itt a szakrális kisemlékek és gondozóik/ápolóik közti sajátos kapcsolat egy variánsával van dolgunk, amely kapcsolat a gondozás egyszerű technikai jelentésén túl valamiféle járulékos jelentéstulajdonítást is maga után von, amelyben a gondozó s a gondozott tárgy között mély, de verbálisan nem különösebben definiált köteléket feltételez.

Végül mindenképpen adja magát a kérdés, vajon a renoválási folyamat során megnyilvánuló közösségi figyelem változtatott-e valamit a Szent János tiszteletén? 2008 előtt legfeljebb néhány mécses égett a helyszínen, 2016-tól fogva azonban Szabó Magda mindig virágokat ültet ki, s rendszeresen gondozza a szobor környezetét. Esetenként más helyiek is visznek ki virágot, gyertyát, s lekaszálják a füvet, ill. egy személy két hársfacsemetét ültetett el. Mindenképpen fontos kiemelni azt is, hogy a fölújítás emléke, még ha minden részletében nem is, de nagy vonalakban élénken élő emlék beszélgetőtársaimnál, amely a szobor ismertetett jelentésmezője s a lakosság egy részét megmozgató tiltakozás tekintetében könnyen megérthető.

„Volt szervezkedés. Volt közösségi élmény úgymond, hogy kicsik és nagyok is egyaránt, ahogy a képeken is látható, azért csak megjelentek és megmutatkozott ez az összefogás.”

„Előtte hogy mennyire volt az gondozott, mert így az emlékeimbe nem maradt meg, hogy nomost mi azt annyira láttuk volna. Tehát most, most lehet, hogy ez azért van, merthogy máshol áll, de biztos észrevettük volna, hogy ha az olyan gondozott szobor lett volna. (…) A Szent János inkább [azóta van meg az emlékeimben] mikor elkezdődött ez a felújítás.”

Záró gondolatok

Mivel jelen esetben egy szlovákiai, de főként magyarok által lakott faluról van szó, ezért adhatja magát a kérdés, hogy a Nepomuki-szobornak a lokális, vallási és esetleg szubjektív jelentősége mellett van-e bármilyen etnikai/nemzeti jelentésmezője? A kutatás során, de az azt megelőző években sem találkoztam azzal, hogy egy ilyen jelentés releváns lett volna az objektum esetében. Mindez annak ellenére van így, hogy számos körülmény (pl. forgalmas főút melletti lokáció, jól látható magyar fölirat, magyar többségű falu, viszonylagosan aktív közösségi figyelem) adhatna etnikai töltetet ennek a szakrális kisemléknek. Ennek fényében azt a kérdést kell feltennünk, hogy akkor viszont miért nincs meg ez a jelentésmező? Pontos választ vélhetően csak akkor kaphatunk, ha megfelelő számú olyan konkrét, mikroszintű esettanulmánnyal rendelkezünk majd, amelyeknél az etnikai dimenzió elsődleges fontosságú. Csakis a helyi közösségi mechanizmusok összehasonlítása vezethet eredményre ezen a téren – ami egyúttal jelzi, hogy komoly, eleddig feltáratlan (vagy nem teljesen feltárt) mélységei vannak a szakrális kisemlékek kutatásának.

A bemutatott anyag és eset jó példa arra is, ahogyan a vallás, pontosabban annak materiális megjelenése alakítja és tematizálja a helyiek figyelmét, diskurzusait, s mindezt úgy, hogy közben egyfajta normakontrollra is sor kerül. Katarína Nádaská egy erdőháti falu vallási életének vizsgálatakor mélyebben kitért arra, hogy mind a verbális, mind a nem verbális helyi kommunikációban rejlenek ún. territoriális gesztusok, amelyek által a térszerkezet és -elrendezés (pl. a templomi ülésrend) valamilyen rögzített, a konszenzus által szentesített formát nyer (Nádaská 2008). Az ebedi eset talán leglényegesebb része is hasonló gesztusra vonatkozott, ugyanis a helyiek érzékelésében a Szent János áthelyezésével a tér alapstruktúrája változott volna meg. Megkockáztatható, hogy a térstruktúra „védelme”, noha természetesen nem választható el tőle, de valamilyen módon erősebbnek bizonyult a vallásos motivációnál a közösség szintjén.

Itt szeretnék utalni arra, hogy a szakrális kisemlékek kutatására akár még néprajzi szakmai berkeken belül is többen úgy tekintenek, mint viszonylag „egyszerű”, kevésbé „veszélyes” témára, amennyiben társadalmi konfliktusokra és problémákra gondolunk. Az anyaggyűjtés során azonban számos olyan minősítést és értékelést hallottam, amelyeket nyilvánvalóan nem használhatok a szövegben. Ez a kutatói (módszertani/ismeretelméleti/etikai) probléma nem ismeretlen azok számára, akik pl. közösségkutatással foglalkoznak, s egyes esetekben igencsak releváns, de érzékeny információkat kell kihagyni a szövegekből. E tanulmány esetében sem volt ez másképp, ugyanakkor az értelmezésnél közvetve szerepet játszottak a lehető legpontosabb kép felrajzolásában.

Felmerülhet az a kérdés is, hogy mennyiben érdemes kutatni az olyan eseteket, mint amilyen az ebedi szobor példája is. Nyilvánvalóan találhatóak nagyobb társadalmi aktivitás által övezett szakrális kisemlékek (pl. erős szentkultuszra, rendszeres és gyakran ismétlődő rituális cselekményekre, mondakörökre lehet itt gondolni), ezért adja magát tehát a következtetés, hogy talán érdemes volna ezekre összpontosítani egy-egy esettanulmány elkészítésekor. Ezzel szemben véleményem szerint számolni kell azzal a körülménnyel is, hogy akár még a szinte teljesen feledésbe merült objektumok esetében is olyan ismeretekre tehetünk szert, amelyek segítik a témakör jobb megértését. Pl. épp az elfelejtés, az elhanyagolás s az eljelentéktelenedés mindenképp olyan jelenségek, amelyek érdemesek az etnológia figyelmére, még ha a gyűjtött anyag csekély mennyisége miatt nem írható is ezekről az objektumokról egy-egy különáll tanulmány. Ebből a szempontból tehát nem annyira egy-egy kisemlék társadalmi jelentőségének intenzitása a lényeges, hanem hogy rendelkezzünk a lehető legkülönfélébb (erősebb vagy gyengébb) jelentésekkel bíró szakrális kisemlékek mikro- és helyi szintű kutatásainak széleskörű tárházával, s ezen belül változásaik (vö. Hartinger 2007) értelmezésével.

Irodalom

Bendík Szabó Márta 2017. A három Túr szakrális kisemlékei. Acta Ethnologica Danubiana 18–19, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 111–146. p.

Bődi Erzsébet 2007. A szabadban álló szakrális kisemlékek kutatása Lengyelországban. A 20. század első feléig. Acta Ethnologica Danubiana 8–9, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 49–57. p.

Dobos Ilona 1986. Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség. Budapest, Gondolat.

Grynaeus Tamás 2007. Sacralis kisemlék-kutatás Magyarországon. Acta Ethnologica Danubiana 8–9, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 27–48. p.

Hartinger, Walter 2007. Kisemlékek az idő sodrában. Acta Ethnologica Danubiana 8–9, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 11–16. p.

Klamár Zoltán 2017. Ájtatos híveknek adakozásból… A szakrális térfoglalás kisemlékei Magyarkanizsán. Acta Ethnologica Danubiana 18–19, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 211–231. p.

Liszka József 2000. Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Liszka József 2002. Adalékok Nepomuki Szent János ikonográfiájához. Acta Ethnologica Danubiana 4, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 11–22. p.

Liszka József 2007. A szakrális kisemlékek kutatása a közép-európai térségben. Acta Ethnologica Danubiana 8–9, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 17–36. p.

Liszka József 2012. Nepomuki Szent János és a szimbolikus tér. Fórum Társadalomtudományi Szemle 1, 61–70. p.

Liszka József 2013. Die Erforschung sakraler Kleindenkmäler in der ungarischen Ethnologie. Ergebnisse und Perspektiven. Jahrbuch für Europäische Ethnologie 8, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 55–84. p.

Liszka József 2017. Dokumentácia malých sakrálnych pamiatok vo Výskumnom centre európskej etnológie v Komárne. Acta Ethnologica Danubiana 18–19, Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 93–110. p.

Nádaská, Katarína 2008. Náboženský život v komunikácií obyvateľov obce. Slovenský národopis 2, 157–167. p.