Kisebbségi szervezetek pályázati támogatásai Szlovákiában (2011–2017)

A Szlovák Kormányhivatal Nemzetiségek kultúrája című kiírásának elemzése

Bevezetés

A legutóbbi népszámlálás során Szlovákia lakosságának 12,3%-a jelölt a szlováktól eltérő nemzetiséget, 13,9%-a pedig a szlovák nyelvtől eltérő anyanyelvet. E jelentős lélekszámú kisebbségi közösségek és képviselőik feltételezhetően e közösségek etnokulturális reprodukciójára és a kisebbségi voltukból eredő sajátos szükségleteik kielégítésére törekszenek. Szlovákia multilaterális szerződésekben – például az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről Szóló Keretegyezményében – vállalt kötelezettségeinek eleget téve támogatja a nemzeti kisebbségek kulturális, oktatási és egyéb tevékenységeit. Ennek egyik formája az az állami pályázati rendszer, amelynek elemzésére e tanulmány vállalkozik.

Szlovákiában az állami pályázati támogatások 1998 óta váltak elérhetővé a kisebbségek részére (Nagy–Tóth 2006, 242. p.). Ezek hamarosan a szervezetek egyik fő bevételi forrásává váltak, a magyarországi pályázatok mellett (Nagy–Tóth 2006, Morauszki–Porubszky 2009, Morauszki 2012). Az állami támogatások általában is jelentős hatást gyakorolnak a szervezetek működésére (Ali–Gull 2016), a szervezetek és a képviselt közösség kapcsolatára (Biró 1998), és a szervezetek pénzügyi függése miatt ezek függetlensége, nonprofit szervezetek esetében ezek „civilsége” is megkérdőjelezhetővé válik (Balázs 2009, 172. p.; Hegedűs 2005, 124. p.). Mivel a kisebbségi szervezetek többsége működésében épít e pályázati támogatásokra, sőt, mint ezt helyi kutatások mutatják, különösen a nagyobb bevételű, aktívabb szervezetek esetében meghatározó a pályázati bevételek aránya a bevételszerkezetben (Morauszki 2019a), e pályázati rendszerek jelentős befolyást gyakorolnak a kisebbségi intézményrendszerek egészének működésére. Azáltal, hogy egyes szervezeteket és azok projektjeit támogatandónak ítélnek, míg másokat nem, befolyásolják, mely szervezetek és milyen tevékenységet tudnak végezni és a nemzetiségi intézményrendszereken belüli erőviszonyokat is.

Ennek ellenére viszonylag kevés elemzés vizsgálta a kisebbségek támogatására létrehozott pályázati rendszerek működését. E kutatás előzményeinek tekinthetők azok a vizsgálatok, amelyek az Illyés Közalapítvány kulturális (Morauszki–Porubszky 2009) és Csemadok-támogatásait (Morauszki 2012), a Communitas Alapítvány és a Szülőföld Alap pályázati rendszereit (Pápay 2013), valamint a kisebbségi szervezetek magyarországi parlament általi finanszírozását vizsgálták az 1990-es és 2000-es évekre vonatkozóan (Lajtai 2011). Az elemzés keretét adó kutatás részeként pedig sor került a magyarországi és a romániai kisebbségi pályázati rendszerek, másfelől egyes anyaországi támogatások vizsgálatára is (Morauszki 2019a, Morauszki 2019b).

E tanulmány a Szlovák Köztársaság által az ország területén élő kisebbségekkel kapcsolatos projektek támogatására létrehozott pályázati rendszert vizsgálja. A pályázatokat 2010-ig a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma kezelte, majd 2011-től 2017-ig a Kormányhivatal, Nemzeti kisebbségek kultúrája (Kultúra národnostných menšín) név alatt. 2018-tól új keretek között, az önálló intézményként a Kulturális Minisztériumnak alárendelten működő Kisebbségi Kulturális Alap (Fond na podporu kultúry národnostných menšín) kezeli a jelentősen megnövelt pénzügyi keret elosztását. Az alábbi elemzés a 2011 és 2017 közötti időszakra vonatkozik. A tanulmányban előbb a pályázati rendszer szerkezetét tekintjük át, majd különböző szempontokból – alprogram, nemzetiség és a pályázó jogi formája szerint – bemutatjuk a pályázati támogatás elosztásában érvényesülő preferenciákat, végül, amennyire ezt az adatok lehetővé teszik, vizsgáljuk a szlovákiai kisebbségi intézményrendszerek összetételét jogi forma szerint és belső struktúráját, a pályázók közötti egyenlőtlenségek mértékét.

A program szerkezete

A pályázati felhívást évente tették közzé a Kormányhivatal honlapján, az adott évben megvalósuló projektek támogatására. A pályázható alprogramok listája ugyan többször változott, de a fő célok jól azonosíthatóan minden évben megjelentek: így minden évben lehetett pályázni a nemzetiségi nyomtatott és elektronikus sajtó, könyvkiadás és adathordozók kiadásának támogatására, élő kultúrára (színjátszásra, fesztiválok, rendezvények szervezésére, alkotói tevékenységre), kisebbségi témájú kutatásra, ismeretterjesztésre, valamint külön alprogramként multikulturális jellegű tevékenységekre (rendezvényekre vagy kutatásokra). 2014 óta külön alprogramként voltak feltüntetve a kisebbségi jogi képzések, elemzői és kiadói tevékenység.[1] Pályázni csak konkrét projektekre lehetett, és a kapott támogatást csak az e projektekkel közvetlenül összefüggő költségekre lehetett felhasználni, a mindennapi működést, projektekhez közvetlenül nem kötődő eszközbeszerzést a Kormányhivatal nem támogatta.[2] A kérhető összegnek, egyszersmind az adható támogatásnak megszabott alsó és felső határai voltak az egyes években, amelyeket 2012-ben alprogramonként, a többi évben azonban alprogramtól függetlenül állapítottak meg.

A pályázásra jogosultak köre viszonylag széles volt. A civil-nonprofit szervezetek mellett helyi önkormányzatok és megyék, egyházak és egyházi intézmények, Szlovákiában regisztrált nemzetközi szervezetek, települések és megyék által fenntartott költségvetési és dotációs szervezetek,[3] vagy valamely törvény alapján létrehozott jogi személyek (pl. Matica slovenská, állami felsőoktatási intézmények) is pályázhattak, 2013-ig bármely nagykorú szlovák állampolgár, 2014-ig a magánvállalkozók és gazdasági társaságok. Nem volt feltétel, hogy a pályázó magát kisebbségi szervezetként definiálja (pl. az alapszabályban), a jogosultság nem a pályázó kilététől, hanem a javasolt projekt jellegétől függött. Egy pályázó tetszőleges számú projektjavaslatot adhatott be.[4] A pályázatokat egy pályázó adta be, a közös pályázás lehetőségét a kiírások nem említik explicit módon, és nincs is arról információnk, hogy sor került volna rá. A pályázónak meghatározott mértékű önrészt kellett felmutatnia, amely összege 2012 kivételével egységesen a projekt teljes költségvetésének legalább 5%-a volt. 2012-ben a kért önrész alprogramonként változott, helyi rendezvények és kisebb projektek esetében 5% volt, országos rendezvények esetében 20%, nyomtatott sajtó és könyvkiadás esetén 10%-ot kértek, audiovizuális alkotások előállításánál pedig az összköltség 30%-át.[5]

A beérkezett pályázatokról nemzetiségenként egy – a magyar pályázatokról, azok nagy számából adódóan két – döntőbizottság döntött, és külön bizottság döntött a multikulturális projektekről. A bizottságok hét szempontból értékelték és pontozták a beérkezett pályázatokat. Az értékelés szempontjai: a projekt relevanciája, minősége és eredetisége, hagyományos volta, kulturális-társadalmi jelentősége, a kisebbségi kultúra fenntartásához és fejlesztéséhez való hozzájárulása, célcsoportja és a projektből profitáló csoportok, s végül hogy a költségvetés mennyire felel meg a terveknek.[6] A döntéseket egy külön internetes felületen tették közzé, ahol a pályázatok legfontosabb adatait is közölték. Az elemzés alapjául az itt közölt adatok szolgálnak. Ezek a közzétett adatok az évek folyamán szintén változtak, így például azt, hogy a pályázat melyik nemzetiségi keret terhére lett elbírálva, csak 2014 óta közölték. Minden évben rendelkezésünkre áll azonban az alprogram, amelyre a pályázatot beadták, a pályázó neve, székhelye (település neve), a projekt teljes költségvetése, a kért támogatás nagysága, valamint a megítélt támogatás nagysága. A pályázó neve és a település alapján ezek az adatok további változókkal is kiegészíthetőek (a pályázó típusa, járás, megye, településtípus).

Pályázati rendszer mérete és a szervezetek aktivitásának mutatói

A szlovákiai pályázati rendszer annak 2018-as átalakulásáig alapvetően egy stagnáló rendszer képét mutatta. Igaz ez a kiosztott támogatásra, a pályázók, a beérkezett és a támogatott pályázatok számára is. Az éves keret körülbelül 4 és 4,5 millió euró között hullámzott a vizsgált időszakban, amelyre évente átlagosan 1800 körüli pályázat érkezett és körülbelül 1200 kapott is támogatást.[7]

A kulturális minisztérium kiírásaira 2011 és 2017 között összesen 1827-en pályáztak és 12 801 pályázatot adtak be. A támogatott pályázatok és pályázók aránya magasnak tekinthető: a pályázatok 67,9%-a volt sikeres, és a pályázó szervezetek 72,4%-a kapott támogatást legalább egyszer. Egy szervezet átlagosan 7,01 pályázatot adott be a hét év folyamán, a medián értéke viszont mindössze 3. Különösen a multikulturális és a kisebbségi jogi projektek esetében magas azoknak az aránya, akik csak alkalmi pályázók voltak, de a kutatások esetében is kevés a visszatérő pályázó. A pályázók fele legfeljebb két évben pályázott, a minden évben pályázók aránya pedig a kulturális projektek esetében is viszonylag alacsony (12,9%).

A pályázók, a pályázatok és a támogatás megoszlása

Szlovákiában az 5 fő projekttípus közül egyértelműen az élő kultúra alprogramra érkezett be a legtöbb pályázat, az összes pályázat 69,5%-a (l. 2. ábra). Az egyes években ez az arány 66 és 73% között változott. Ezt az alprogramot a kiadás követte (20,6%), míg kutatásra, multikulturális projektekre és kisebbségi jogi képzésekre jelentősen kevesebb pályázat érkezett be (rendre 2,8%, 5,2% és 1,9%). Az évek során a kiadásra beadott pályázatok száma valamelyest csökkent (25,1%-ról 16,1%-ra), és a multikulturális projekteké nőtt (3% körüli értékekről az utolsó két évben 6,5% fölé).

A pályázók jelentős része, 71,4%-a, az öt nagy területből csak egyre pályázott, és mindössze 14 pályázó volt, amely mind az ötre. A legnépszerűbb e tekintetben is az élő kultúra volt, amelyre a pályázók 83,3%-a adott be pályázatot, ezzel szemben kiadásra csak 27,7%-uk, multikulturális projektekre 16,8%-uk, kutatásra 6,9%-uk és kisebbségi jogi projektekre 6,6%-uk. A támogatott pályázatok megoszlása kisebb mértékben, a támogatás megoszlása viszont jelentősen eltér a beérkezett pályázatok megoszlásától.

A kiadás esetében a pályázatok közötti erősebb szelekciót ellensúlyozza a magasabb átlagos támogatás, míg a kulturális pályázatok esetében a támogatott pályázatok magasabb arányához – a kiadáshoz és sajtóhoz képest – alacsonyabb átlagos támogatás társul. E két projekttípus más-más módon viszonylagos prioritást élvezett. A támogatás összegét tekintve e két csoport között helyezkednek el a multikulturális projektek, de ha a támogatásokat a kért összeg arányában vizsgáljuk, látható, hogy ezek esetében a kapott támogatás csak a kért összeg kisebb részét jelentette.

5. ábra. Pályázatok sikerességi rátája és a sikeres pályázatokra megítélt támogatás átlaga

A Kormányhivatal támogatásaira tizenhárom nemzetiséghez kapcsolódóan lehetett pályázni, valamint multikulturális projektekkel. A nemzetiségi megoszlás viszont nem csak a pályázatok, hanem a pályázó szervezetek esetében is vizsgálható.[10] Ehhez az egyes pályázó szervezeteket nemzetiségek szerinti kódolni kellett. Mivel voltak olyan szervezetek, amelyek többségében vagy kizárólag interetnikus/multikulturális pályázatot adtak be, vagy pedig több nemzetiség keretére is pályáztak, nem minden szervezetet tudtunk egyértelműen nemzetiséghez rendelni, ezen túl csak 2014 óta ismert, hogy mely nemzetiségi keretre pályázott egy adott szervezet, ezért a nemzetiségi eloszlás csak az utolsó négy év adatai alapján vizsgálható.[11]

A pályázók között többségben voltak azok, amelyek nemzetiségi szempontból csak egyféle pályázatot adtak be: a pályázók 55,7%-a csak egy nemzetiség nevében pályázott, a szervezetek 29,7%-a viszont csak 2014 előtt pályázott, ezért besorolhatatlan. Emellett voltak olyanok, amelyek csak multikulturális projektekre pályáztak (58 szervezet – 3,2%), vagy amelyek egy nemzetiség nevében és multikulturális projektekre is pályáztak (142, ebből 42 esetben többségében multikulturális pályázatot adtak be), és olyanok is, amelyek több nemzetiség érdekében pályáztak (68 szervezet).

Az 1827 szlovákiai pályázóból a legtöbb, 36,6% (669 pályázó) magyar nemzetiségűként lett kódolva, a második legnagyobb csoportot azonban a besorolatlanok alkotják (542 pályázó, 29,7%).[12] A roma pályázók a második legnagyobb nemzetiségi csoport (241 pályázó, 13,2%), a harmadik legnagyobb nemzetiség pedig a ruszin (146 pályázó, 8,0%). A ruszin pályázókat azonban már a multikulturális csoport követi (143 pályázó, 7,8%).[13] A többi nemzetiség intézményrendszere kisméretű, a ruszinokat a zsidó pályázók követik, de ezek száma már csak 23, a morva közösséget pedig mindössze 3 pályázó képviselte a 2014 óta eltelt 4 pályázati év során. A besorolhatatlan pályázatokat kihagyva a pályázók abszolút többsége (52,1%-a) magyarként, 18,8%-a romaként, 11,4%-a ruszinként lett kódolva, 11,1% a multikulturális pályázók aránya, az összes többi, szám szerint tíz nemzetiség együttesen 6,7%-on osztozik.

Az egyes nemzetiségek átlagos aktivitásának különbségeiből adódóan a pályázó szervezetek és a beérkezett pályázatok megoszlása eltér. A kis nemzetiségek – amelyek nevében elsősorban országos szervezeteik pályáztak – aktívabbak voltak az átlagnál (a nemzetiségileg besorolható szervezetekre számított átlag 8,84): a négy lengyel pályázó 153 pályázatot adott be, vagyis átlagosan 38,25-ot. A cseh pályázók átlagosan 21,7-et, a szerbek 20,7-et, de az átlagosnál aktívabbak voltak az ukrán, német, horvát, bolgár és orosz pályázók is, és kismértékben a nagy nemzetiségek közül a magyarok is (átlagosan 9,6 pályázat). Az országos tetőszervezetek szerepét mutatja, hogy egyes esetekben csak az átlagos érték magas, a medián akár a legalacsonyabbak között van, mint például a német vagy horvát szervezetek esetében (a medián értéke rendre 1, illetve 1,5).[14] A legkevésbé aktív pályázók a roma szervezetek voltak (mindössze 5,4 pályázat szervezetenként), és a nagyszámú kevésbé aktív pályázó miatt a ruszinok is az átlagnál kevesebb (6,8) pályázatot adtak be. A szabály alól a zsidó szervezetek jelentenek kivételt, amelyek ugyan kis létszámú nemzetiség, de csak 5,4 pályázatot adtak be átlagosan.

Bár minden nemzetiség elsősorban élő kultúrára pályázott, mégis felfedezhetők különbségek is pályázati gyakorlatukban: a kisebbségi jogi képzések között sokkal magasabb a roma keretre elbírált pályázatok aránya (34,2% a 13,9%-hoz képest), ugyanakkor alacsonyabb a magyar és ruszin pályázatoké. Ezek aránya viszont magasabb a kutatási és a kiadási pályázatok között.

Az aktivitáson túl az egyes nemzetiségek szervezetei sikerességben is különböznek: legyen szó a sikeres pályázatok arányáról vagy az ezekre adott támogatás összegéről. Utóbbi szempontból döntő jelentőségű, hogy a támogatás nemzetiségek szerinti elosztása előre rögzítve volt, és az egyes nemzetiségek részesedése csak kismértékű változást mutatott a vizsgált időszak során – elsősorban a magyar nemzetiség kerete csökkent, a multikulturális pályázatok kerete pedig előbb nőtt, aztán csökkent –, 2015 óta pedig változatlan volt. A népszámlálási arányokhoz viszonyítva – a multikulturális pályázatok keretét elhagyva – a magyar nemzetiség a népszámlálási arányánál kisebb mértékben, a többi nemzetiség jellemzően nagyobb arányban részesült a támogatásokból.

Az egyes nemzetiségek által kért támogatás minden évben és minden nemzetiség esetén túllépte az adott nemzetiség számára meghatározott keretösszeget, de a túllépés mértékében jelentős különbségek voltak. Ez meghatározta, hogy a döntőbizottságoknak mennyire kellett szelektálni a beérkezett pályázatok között, valamint hogy a kért összeg hány százalékát tudták megítélni a pályázónak. Az adatok alapján a túlpályázás a kis nemzetiségekre – csehekre, szerbekre, németekre, horvátokra – volt a legkevésbé jellemző, a multikulturális pályázatokra, a zsidó, roma és magyar nemzetiségre pedig a legjellemzőbb. Ezért nem érvényesül a negatív irányú összefüggés a szelekció mértéke és a megítélhető támogatás nominális vagy relatív nagysága között, ami más országok pályázati rendszereinek esetében sokszor megfigyelhető, hanem a kisebb nemzetiségek esetében lehetséges volt a pályázatok túlnyomó többségét támogatni anélkül, hogy a megajánlott összeget jelentősen csökkentsék. Ha mégis dönteni kellett, a legtöbb esetben a döntőbizottságok inkább a megajánlott összeget csökkentették, de törekedtek arra, hogy minél több pályázatot támogathassanak. Míg a támogatott pályázatok aránya minden nemzetiség esetében meghaladja a 60%-ot, a sikeres pályázatokra megítélt támogatás több esetben nem éri el a kért összeg felét sem.

Ennek eredményeképpen Szlovákiában a kisebb nemzetiségek tekinthetők a pályázati rendszer fő nyerteseinek. A támogatás döntő része meghatározott nemzetiségekhez kötődő pályázatokra lett megítélve. Bár a pályázók 11,1%-a elsősorban multikulturális projektekre vagy pedig több nemzetiség keretére is pályázott, a kért támogatásból pedig 10,2%-os a multikulturális projektek részesedése, a beadott pályázatokból viszont már csak 6,4%, a támogatott pályázatokból 5,8%, a kapott támogatásból pedig 6,1%. Ezzel azonban a három nagy nemzetiség – a magyarok, romák és ruszinok – után a legjelentősebb csoportot jelentik.

Mivel a pályázás feltétele nem a pályázó nemzetiségi szervezetként való explicit önmeghatározása volt – az alapszabályban vagy alapító okiratban –, hanem hogy a javasolt projekt valamely nemzetiséget (vagy a kisebbségi jogokat) érinti, releváns kérdés, milyen arányban pályáznak az egyes nemzetiségek kereteire olyan szervezetek, amelyek – legalábbis a fent vázolt operacionalizálás értelmében – nem tekinthetők az adott kisebbség szervezeteinek. A multikulturális pályázók aránya elsősorban olyan kis nemzetiségek esetében látszik jelentősnek, mint a morvák (25,7%), zsidók (36,1%) és oroszok (32,5%), de viszonylag jelentős a roma pályázatok körében is (18,9%). A másik két „nagy” nemzetiség, a magyar és ruszin esetében a multikulturális pályázók által beadott pályázatok aránya rendre 8,5% és 8,7%. A multikulturális pályázók által beadott pályázatok aránya a cseh (7,5%), német (5,7%), szerb (5,6%) és lengyel (5,4%) pályázatok között viszonylag alacsony, bolgár és horvát pályázatot pedig kizárólag az adott nemzetiséghez köthető pályázók adtak be.

A nemzetiség mellett legalább olyan fontos kérdés, hogy mely típusú szervezetek részesültek elsősorban a támogatásból, és hogy e kettő milyen viszonyban van. Előbbi természetesen jelentős mértékben, de nem kizárólag attól függ, egyáltalán kik jogosultak az adott kiírásokra pályázni. Emellett a döntéshozó testületek is preferálhatják a pályázók bizonyos típusait. Utóbbi vizsgálata lehetővé teszi az egyes kisebbségek intézményrendszereinek – és a multikulturálisként kódolt szervezeti kör – összevetését is. A pályázók többsége polgári társulás (53,9%, ebből 5,8% a Csemadok alapszervezeteinek aránya), a második legnagyobb csoportot az (egy megyei kivételével települési) önkormányzatok adják (25,3%), a többi pályázói típus lényegesen kisebb számban fordult elő. Az aktivitásbeli különbségekből adódóan a pályázók és pályázatok összetétele némiképp eltér, jellemzően a polgári társulások javára, így összességében a legtöbb pályázatot ezek adták be (63,4%).

Bár minden projekttípus esetében a polgári társulások adják a pályázók abszolút többségét, a második helyen más-más típusú pályázók szerepelnek. A kiadás esetében a gazdasági társasági formában működő kiadók szerepe sokkal jelentősebb, mint a többi pályázati cél esetében,[16] és a gazdasági társaságok pályázatainak 94,7%-a kiadásra vonatkozott.[17] A gazdasági társaságok mellett a magánszemélyek/egyéni vállalkozók körében volt magas a kiadásra beadott pályázatok aránya (az összes 70%-a). A kutatásra beadott pályázatok között egy rendkívül aktív pályázó[18] révén az összarányhoz képest magas a jogi személyek társulásai által beadott pályázatok aránya (17,4% szemben a teljes mintában megfigyelhető 1,3%-kal). A települések túlnyomórészt (88,5%-ban) élő kultúrára, helyi rendezvényekre pályáztak, akárcsak a jótékonysági alapok (87,2%-ban), a Csemadok-alapszervezetek és területi/városi választmányok (rendre 93,6 és 90,4%-ban), de az intézmények (kivéve az oktatási intézményeket) és egyházak pályázatainak túlnyomó többsége is (rendre 78,7 és 78,5%) erre a célra irányult. Az oktatási intézmények ezzel szemben az átlagnál gyakrabban pályáztak kiadásra (34,9% a 20,6%-hoz képest), kutatásra (5,8% szemben a 2,8%-kal), és kisebbségi jogi projektekre (9,5% az 1,9%-kal szemben).

A támogatott pályázatok és a támogatás eloszlásának vizsgálatából egyértelműen látszik a nonprofit szervezetek preferálása. Az alprogramok többségében az ideáltipikus polgári társulások a fő kedvezményezettek, kivételt egyedül a kutatás jelent, amely esetében ugyan a támogatás legnagyobb része a polgári társulásokhoz kerül, de szembetűnő, hogy a jogi személyek társulásai – egészen pontosan egy társulás – jelentősen nagyobb arányban részesülnek a támogatásból, mint amilyen arányt képviselnek az erre a célra pályázó szervezetek, vagy akár a beadott pályázatok között.

A kisebbségi intézményrendszerek struktúrája

Az adatbázisok arra is lehetőséget adnak, hogy összehasonlítsuk az egyes nemzetiségek intézményrendszereit, azok méretét, összetételét, s az azokon belüli egyenlőtlenségeket. Az összetétel tekintetében a legfontosabb, hogy milyen jogi formájú pályázókra támaszkodhatnak a szlovákiai kisebbségek. Az összevetést nehezíti, hogy a legtöbb nemzetiség intézményrendszere – ami abból a pályázás alapján látszik – rendkívül kicsi, akár csak néhány, vagy legfeljebb egy-két tucat pályázó alkotja. A magyar, roma és ruszin nemzetiséget (és a multikulturális, valamint a besorolhatatlan csoportot) leszámítva ez a helyzet. A kis nemzetiségek esetében természetesen óvatosan kell kezelni a megoszlásokat, de az mindenesetre látszik, hogy a legtöbb nemzetiség elsősorban civil szervezetekre, azok közül is elsősorban polgári társulásokra tud támaszkodni. Kivételt elsősorban a ruszinok jelentenek, amelyek érdekében nagyszámú települési önkormányzat is pályázott. Szintén magas az önkormányzatok aránya a német pályázók körében, de ez mindössze öt önkormányzatot jelent. A ruszinok mellett magyar projektekre is nagyszámú önkormányzat pályázott. Összevetve a pályázók és a pályázatok megoszlásait pedig látszik, hogy a kis nemzetiségek nevében elsősorban a már említett, kiugróan aktív országos szervezetek pályáztak, így a pályázatok között még magasabb a civil szervezetek által beadottak aránya. Látványos a különbség a ruszin pályázók és pályázatok között (l. 12. ábra), és a kis nemzetiségek közül a német pályázatok csaknem 85%-át is polgári társulások adták be.[19] Ezek az arányok is megerősítik, hogy a kisebbségi önszerveződés jellemzően a nonprofit jogi formák keretében történik (vö. Tóth 2006, 233. p.), és ezek közül is elsősorban a legkisebb költséggel létrehozható polgári társulás a legnépszerűbb. Kulturális vagy oktatási közintézmények a nagyobb létszámú csoportokban, továbbá a lengyel pályázók között találhatók csak.

A pályázók településtípus szerinti megoszlása is megerősíti, hogy a kis nemzetiségek elsősorban nagyobb hatókörű országos szervezeteikre támaszkodhatnak, ezek alkotják az intézményrendszerük gerincét, és a különböző tevékenységek ezek keretei között tudnak megvalósulni. Kisebb hatókörű, a helyi közösségekbe vélhetően jobban beágyazott szervezetekkel elsősorban azok a kisebbségek rendelkeznek, amelyek egy-egy területen nagyobb létszámban élnek. Erre utalhat, hogy a községi és városi szervezetek aránya nagyobb a nagy létszámú nemzetiségek pályázói között, míg a kis nemzetiségek pályázói között – a kisebb településeken működő szervezetek híján – nagyobb arányban találunk fővárosi és megyeszékhelyeken működő szervezeteket. Mivel ezek a pályázás terén kiemelkedően aktívak, a pályázatok között még magasabb a fővárosi vagy megyeszékhelyen működő pályázók által beadottak aránya.[20]

Ezt a nagy településeken való koncentrálódást Szlovákiában a nagyobb nemzetiségek esetében a kisebb településeken működő civil szervezetek, kisebb nemzetiségek esetében pedig legfeljebb a települési önkormányzatok ellensúlyozzák. Utóbbiak körében a községek aránya 90%-nál is magasabb, a községi pályázók között pedig az önkormányzatok száma meghaladja a polgári társulásokét is. A községi székhely ezek mellett a jelentősen kisebb számú egyházi pályázóra és az oktatási intézményekre jellemző. Ezek a pályázók azonban jellemzően szintén a nagyobb nemzetiségek nevében pályáznak, mint azt bemutattuk, csak néhány nemzetiség esetében képviselnek számottevő arányt, és jellemzően kevésbé aktívak, mint a polgári társulások.

Ezért, ugyan a német, horvát és lengyel pályázók körében a községiek aránya viszonylag magas, a pályázatok között elenyésző a községekből beadottak száma. Az egyedüli kivételt a morva nemzetiség jelenti, amely pályázatai között még a pályázók megoszlásához képest is magasabb a községek aránya.

Összevetve a pályázók számát az adott nemzetiséghez tartozók számával, ugyanakkor látható, hogy bár a kisebb nemzetiségek esetében csak néhány országos szervezet képviseli a közösséget, az 1000 főre jutó pályázók száma a közösség kis létszáma következtében mégis magasabb. Magyarországgal összevetve pedig látható, hogy – megközelítőleg hasonló méretű közösségeket összehasonlítva – Magyarországon jellemzően több szervezet jut azonos számú, magát kisebbségi nemzetiségűnek valló személyre.[21] Ebben véleményünk szerint a magyarországi nemzetiségi önkormányzatoknak van nagy szerepük, amelyek olyan helyi közösségekre építve is létre tudnak jönni, amelyek nonprofit szervezetet nem tudnak eltartani. Azonban a különbség akkor sem tűnik el teljes mértékben – csak mérséklődik –, ha kizárólag a nonprofit keretek között működő pályázók számát vesszük alapul.

A kiemelkedően aktív, központi szerepet játszó országos tetőszervezetek hatását láthatjuk abban is, hogy Szlovákiában Magyarországhoz képest viszonylag erősebb egyenlőtlenségeket találunk a szervezetek között az aktivitás (beadott pályázatok) és a sikeresség (kapott támogatás) terén egyaránt.[24] A szervezetek aktivitásában mutatkozó különbségek figyelemre méltóak: míg a szervezetek átlagosan hét pályázatot adtak be a hét év során, és a pályázók fele legfeljebb hármat, csaknem harmada pedig mindössze egyet, addig volt olyan pályázó, amely 160-at, és több országos szervezet is száz fölötti pályázatot. Az egyenlőtlenség éppen az ilyen, elsősorban országos szervezeteikre építő kis lélekszámú nemzetiségek esetében – amilyenek a németek, a horvátok – a legerősebb. A kapott támogatás tekintetében pedig még erősebbek is az egyenlőtlenségek. A horvát, a német és a morva esetben is a legnagyobb támogatást kapó szervezet az összes, az adott nemzetiségnek juttatott forrás több mint 90%-a fölött rendelkezett. Hasonlót látunk az egyébként viszonylag nagyobb ruszin intézményrendszerben: bár csaknem 150 pályázóból áll, a támogatás 45%-át a legsikeresebb három szervezet kapta, miközben a legsikeresebb Rusínska obroda egymaga a támogatás több mint negyedét. Ezzel szemben – cáfolva a fenti szabályt – alacsony koncentráció jellemzi a szlovákiai bolgárok és oroszok kisméretű intézményrendszereit. Összességében azonban úgy tűnik, hogy a kisebbségi személyek számához viszonyítva sűrűbb intézményrendszerrel rendelkező magyarországi kisebbségek körében kisebbek az egyenlőtlenségek, mint a szervezetek számát tekintve is koncentráltabb szlovákiai kisebbségek körében, amiben véleményünk szerint ugyancsak az eredendően decentralizált magyarországi nemzetiségi önkormányzati rendszer hatása érhető tetten. Szlovákiában nincs olyan szegmense a kisebbségi intézményrendszereknek, amely ehhez hasonló decentralizáló hatást tudna kifejteni.

Összegzés

A tanulmány a Szlovák Kormányhivatal által koordinált „Nemzetiségi kisebbségek kultúrája” nevű pályázati rendszert vizsgálta, amelynek célja a szlovákiai kisebbségeket érintő projektek támogatása. Az elemzés alapjául a Kormányhivatal által nyilvánosságra hozott döntési listák adatai szolgáltak. A vizsgálat kiterjedt a teljes időszakra, amelyben a Kormányhivatal koordinálta a kisebbségi pályázatokat, vagyis a 2011 és 2017 közötti időszakra. A Kormányhivatal évente meghirdette e pályázatokat, amelyekre a nonprofit szervezetek, kulturális és oktatási intézmények, települések, egyházi szervezetek és 2014-ig magánszemélyek, egyéni vállalkozók és gazdasági társaságok pályáztak nagy számban. A nyilvánosságra hozott adatok lehetőséget adtak a döntések során érvényesített prioritások és a kisebbségi intézményrendszerek struktúrájának vizsgálatára is.

Az adatok azt mutatják, hogy a Kormányhivatal pályázati rendszere méretét a viszonylagos állandóság jellemezte: a pályázatok száma és a keretösszegek sem változtak jelentős mértékben. A bekapcsolódó pályázók jellemzően alkalmiak voltak, csak egy-két évben adtak be, és viszonylag kevés pályázatot, azonban találunk köztük olyanokat is, amelyek több száz pályázatot is beadtak. Ezek jellemzően olyan nagy, országos szervezetek, amelyek a kisebbségek hiányzó közintézményeit próbálják pótolni, normatív támogatás híján a pályázatokra támaszkodva (vö. Kiss 2006).

A döntést meghozó bizottságok összességében a pályázatok jelentős részét támogatták: a vizsgált hét év során 67,9% volt a támogatott pályázatok aránya, és 72,4% azoknak a pályázóknak az aránya, akik legalább egyszer kaptak támogatást. A pályázók által igényelt összeg és a rendelkezésre álló keret közötti különbségre inkább a megítélt támogatás csökkentésével, mintsem a pályázatok erősebb szelekciójával reagáltak. A különböző alprogramok, nemzetiségek és szervezettípusok ugyanakkor jelentősen eltértek egymástól. Az alprogramok közül a kulturális projektek esetében volt a legnagyobb az elfogadott pályázatok aránya, és mivel ez volt a legnépszerűbb alprogram, így a támogatás legnagyobb része e célra lett megítélve. A könyvkiadási és sajtópályázatok között nagyobb volt a szelekció, de ezekre mind nominálisan, mind a kért összeg arányában kifejezve átlagosan nagyobb támogatást ítéltek meg. A többi projekttípus – a kutatás, a kisebbségi jogi és a multikulturális projektek – kevésbé volt népszerű, és a támogatásnak csak kisebb része kapcsolódott ezekhez az alprogramokhoz.

Speciális helyzetet jelentett, hogy a pályázati keretet előzetesen felosztották az egyes nemzetiségek között, ami jelentős mértékben meghatározta az egyes pályázatok esélyeit. A kisebb nemzetiségek népszámlálási arányukhoz képest jelentősebb keretből gazdálkodhattak, és mivel ezekben az esetekben a túlpályázás mértéke kisebb volt, ezért ezek pályázói az elfogadott pályázatok arányát, valamint a kapott támogatás tekintetében is jobban szerepeltek, mint a nagyobb lélekszámú nemzetiségek pályázói. A pályázati rendszer így a kisebb nemzetiségeknek kedvezett, és különösen a magyar projektek a magyar kisebbség népszámlálási arányánál jelentősen kisebb arányban részesültek a támogatásokból. A megítélt támogatás domináns része egy-egy konkrét nemzetiség javára lett megítélve, a multikulturális projektek csak viszonylag kevés támogatást kaptak. Az adatok azt is lehetővé tették, hogy megvizsgáljuk, az egyes kisebbségek milyen mértékben számíthatnak arra, hogy nem (csak) hozzájuk kötődő – általunk multikulturálisként jelölt – szervezetek valósítsanak meg projekteket az ő érdekükben. Az adatok alapján ez különösen néhány kisebb lélekszámú nemzetiséget érint, a nagyobb lélekszámú kisebbségek közül pedig elsősorban a romákat. Ez egybevág azzal, hogy a kisebbségi szervezetek vezetőivel készített interjúk során a roma szervezetek képviselői számoltak be arról, hogy verseny folyik a kisebbségi közösség képviseletéért, a közösséget érintő projektek megvalósításáért (Morauszki 2019a). A támogatás döntő hányadát nonprofit szervezetek kapták, amelyek az adatok alapján sikeresebbek is voltak a más típusú pályázóknál: pályázataikat nagyobb arányban találták támogatásra méltónak, és az átlagos támogatás is nagyobb volt esetükben.

Az egyes kisebbségi intézményrendszereket az adatok alapján nagyrészt nonprofit szervezetek alkotják, ami különösen igaz a kisebb nemzetiségekre. Ugyan egyes esetekben – mint például a németek között – a nonprofit pályázók számához képest viszonylag nagy számban találtunk más típusú pályázókat is, ezek általában kevésbé aktív, az adott kisebbség érdekében csak alkalmilag fellépő pályázók voltak, és a projektek zöme a nonprofit pályázókhoz kötődött. A kisebb nemzetiségek intézményrendszerei ilyen rendkívül aktív országos – de jellemzően hierarchikusan szerveződő, helyi vagy regionális szintű leányszervezetekkel rendelkező – szervezetekre épülnek, ami a pályázók és pályázatok településtípus szerinti megoszlásában is megmutatkozott, de a kisebbségi intézményrendszeren belüli egyenlőtlenségek nagyobb mértékében is. A helyi közösségekbe jobban beágyazott pályázókkal az adatok alapján elsősorban a nagyobb, egy-egy településen vagy régióban nagyobb számban jelen lévő nemzetiségek rendelkeznek, és ezek tudnak a nonprofit szervezetek mellett más típusú intézményekre is építen

Irodalom

Ali, Tahir M.–Gull, Sana 2016. Government Funding to the NGOs: A Blessing or a Curse? Research in Business and Social Science, 6, 51–61. p.

Balázs Zoltán 2009. Lassú civilizálódás. Politikatudományi Szemle, 3, 172–175. p.

Biró A. Zoltán 1998. Intézményesedési folyamatok a romániai magyar társadalomban 1989–1995 között. In Uő: Stratégiák vagy kényszerpályák? Tanulmányok a romániai magyar társadalomról. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 15–50. p.

Hegedűs Dániel 2005. Egy rendezetlen viszony fogalmi dichotómiái. Civilek a kisebbségi vagy kisebbségek a civil társadalomban? In Szabó Máté (szerk.): Civil társadalom: elmélet és gyakorlat. Budapest, Rejtjel Kiadó, 116–134. p.

Kiss Dénes 2006. Az erdélyi magyar civil szféráról. Civil Szemle, 2, 139–154. p.

Lajtai Mátyás 2011. A kisebbségi civil szervezetek parlamenti finanszírozása 1991–2010. In Bárdi Nándor–Tóth Ágnes (szerk.): Asszimiláció, integráció, szegregáció. Párhuzamos értelmezések és modellek a kisebbségkutatásban. Budapest, Argumentum, 165–300. p.

Morauszki András 2012. Az Illyés Közalapítvány Csemadok Szakmai Tanácsa támogatásainak elemzése (1996–2006). Civil Szemle, 1, 103–120. p.

Morauszki András 2019a. Kisebbségi szervezetrendszerek strukturális és működési sajátosságai Közép-Európában. Pécs, Kassa és Temesvár kisebbségi szervezetei. Doktori értekezés, Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar.

Morauszki András 2019b. Nemzetiségi szervezetek pályázati támogatása Magyarországon. Az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő nemzetiségi pályázatainak elemzése (2012–2017) REGIO, 1, 292–324. p.

Morauszki András–Porubszky Zoltán 2009. A törzsvendég és a többiek. Az Illyés Közalapítvány szerepe a szlovákiai magyar kulturális intézmények támogatásában, 1996–2006. In: Kötél Emőke – Szarka László (szerk.): Határhelyzetek II. Kultúra – Oktatás – Nyelv – Politika. Budapest, Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium, 171–192. p.

Nagy Myrtil–Tóth Károly 2006. A kulturális intézményrendszer forrásai és finanszírozása. In Csanda Gábor – Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában. III. Kultúra (1989–2006). Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 241–256. p.

Pápay Boróka Tímea 2013. Állami forráselosztás a romániai magyar nonprofit szektoron belül. In Szoták Szilvia (szerk.): Határhelyzetek V. Sztereotípiák, választások, túlélési stratégiák kisebbségi léthelyzetekben. Budapest, Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium, 411–427. p.

Petőcz Károly–Tóth Károly 2009. A Szlovákiában élő magyar kisebbségek jogi helyzete. Kéziratban.

Tóth Károly 2006. Szlovákiai magyar kulturális intézmények? In Csanda Gábor–Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában. III. köt.: Kultúra (1989–2006) Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 223–240. p.