Lendák-Kabók Karolina (szerk.): Üvegplafon? Vajdasági magyar (értelmiségi) női perspektívák
Részletek
Újvidék, Forum, 2020, 376 p.
Vannak nők címmel 2017-ben a pozsonyi Phoenix Library megjelentetett egy interjúkötetet tizenegy, valamilyen értelemben sikeres nővel (szlovákokkal, szlovákiai magyarokkal, magyarországi és külföldi magyarokkal), a fontos kiadványt Bolemant Éva és Molnár Miriam jegyzik. Ebben a sikeres nőket arról faggatják, milyen a viszonyuk munkájukhoz, családjukhoz, környezetükhez, a kultúrához stb. A siker titkának kérdése mindegyik beszélgetésben felmerül. Hasonlóan nő- és sikerközpontú Lendák-Kabók Karolina könyve, melyben azonban kétszer ennyi, tehát huszonkét nő szerepel, s mindüket összeköti a vajdasági származás, egy részük ma is Vajdaságban élő magyar. A következő különbség, hogy a szerkesztő egyszerre teszi fel ugyanazokat a kérdéseket minden – hangsúlyozottan értelmiségi – nőnek, akik leginkább az életrajz-rekonstrukció és az esszé határmezsgyéjén mozgó szöveggel válaszolnak; láthatóan ki-ki szabadon döntötte el, melyik kérdésre válaszoljon, vagy melyiknek hagyjon nagyobb teret, hosszabb kifejtést. Az eredmény: huszonkét vallomásosságában is tárgyilagos önkép, sok-sok egyéni és legalább ugyanennyi közös vonással. Az eredmény pedig lenyűgöző: nemcsak a varietas delectat, hanem a speculum varietatis értelmében is. Volt, aki lazábban vette a feladatot, mások következetesen végigvezették karrierjük alakulástörténetét, minden elért és elérendő fokozatát, megint mások rövidre fogták, a kötetnyitó írás (Bencsik Orsolya: Női migránsmodellek és szabásminták) pedig akár tárcanovellának is elmenne. S a kérdésektől szinte teljesen függetlenül, mintegy vízjelként sok-sok egyéni hangú és létállapotú őszinte kijelentéssel szembesülünk: „amióta az eszemet tudom, szinte csak a hanyatlás jeleit látom magam körül” (Rácz Krisztina); „Több mint tíz éve elveszítettem a testvéremet, és ezzel együtt a hitemet is abban, hogy van Isten.” (Zakinszky Toma Viktória); „szeretném megőrizni az életkedvem és a felépített világképem, ezért nem nézem a magyarországi televíziócsatornák híradóit, szórakoztató műsorait” (Bíró Tímea; kiemelés az eredetiben).
A szerzők, nyilván valamiféle neutralitás végett ábécérendben szólalnak meg, köztük van maga a szerkesztő-összeállító-kérdező is. Az előszóban említett antológia meghatározást gyengének érzem, ennél jóval többről van itt szó, az oral history szerintem nem helytálló, mert az az élőbeszéd szerkesztetlen folyását adja vissza, az „irányított kérdéseken alapuló esszék” definícióval maradéktalanul egyet lehet érteni. Minden szerzőhöz tartozik fénykép és rövid szakmai életrajz. A tördelés áttekinthető és szép, a szöveg hibátlan (gondozta Ferencz-Fehér Dorottya, korrektor Buzás Márta). Az önmagát bemutató-meghatározó személyek döntő többsége a ’80-as évek első felében született, a két legfiatalabb 1990-es születésű.
Sajnos, arra itt most nincs mód, hogy az összes kérdést áttekintsük, amiként erre az olvasónak a kötet elején van lehetősége; ugyanitt tudjuk meg, hogy a válaszok nagyjából 2018-ban íródtak, az utolsó korrekciókat 2019-ben hajtották végre. Öt fő témacsoport öleli fel a kérdéseket, ez az öt a következő: Önéletrajzi kérdések és a 90-es évek; Egyenjogúság; Anyaság; Siker; Vajdasági magyar női identitás. Ezek a tárgykörök egyenként négy-öt konkrét kérdést tartalmaznak, elég konkrétakat ahhoz, hogy mindenki a maga megtapasztalta életről és életformáról szólhasson, s eléggé tágak ahhoz, hogy minden válaszadó megtalálja bennük a számára legfontosabb jellemzőket. Jól érzékelhető, hogy a válaszadók (talán az egy terjedelmi korláton kívül) szabadon dönthették el, miről mennyit értekezzenek, s kitérjenek-e mindegyik kérdésre.
Bár a 4. kérdés (Hogyan emlékszel vissza az 1990-es évekre?) konkrétan nem tartalmazza a háború szót, a megszólítottak nagy része kitér rá, mint olyasmire, ami felett nem lehet szótlanul elmenni, akkor sem, ha számukra (családjuknak, szüleiknek köszönhetően) gyermekkoruknak vagy fiatalkoruknak ez a része nem jelentett személyes tragédiát. Érzékelhetők a háborús körülmények is: az áramszolgáltatás akadozása, az élelmiszerhiány, a korábban nem tapasztalt óriási infláció, a benzinhiány, a katonai behívó előli menekülés Magyarországra, a család ideiglenes elköltözése, a lassan megszokottá váló szirénázás stb. De olykor még ezekhez is konkrét pozitívumok tapadnak: a varázslatos világot teremtő nagyszülők, gyertya vagy petróleumlámpa fényében kártyázik vagy társasjátékozik a család, sül az otthoni kenyér vagy kalács stb. S a tapasztalat, hogy az univerzális gondok is személyesíthetők: „a szegénység szégyenének közössége jóleső otthonossággal, cinkossággal tölt el” (Bencsik Orsolya). Vagy hogy az illető gyermekként éppenséggel képtelen volt értelmezni a történteket: „Egyáltalán nem tudtam megérteni, hogy a levelezőtársam (…) miért is maradt apa nélkül” (Kovács Elvira).
Lássunk a háború és az amerikai bombázások emlékéből néhányat: „Hogy bonra vesszük a lisztet.” (Bencsik Orsolya); „az egyik nagynéném kemencében sült krumplicipóit ettük” (Berényi Emőke); „ami beszivárgott, az a hiper-szuper inflációból hátramaradt töméntelen mennyiségű színes papírpénz, amivel boltosost játszottunk az öcsémmel” (Beretka Katinka); „Alapvetően szegénységbe és szomorúságba születtem” (Bíró Tímea); „ezekben a felfordult években a gyerekek lába alól is kicsúszott a talaj” (Góli Kornélia); „állandó feszültség, szorongás volt a levegőben”, „az infláció miatt a szüleim havi keresete egy és két márka között ingadozott” (Lendák-Kabók Karolina); „Anya kenyeret süt, csokit készít, olyan tejporosat és holland kakaósat (a segélycsomagokban valahogy mindig volt tejpor és kakaó)” (Lovra Éva); „A hosszú áramkimaradások, amelyek alatt nem volt vizünk sem”, „A falut ellepő menekültek, akik beköltöztek az üresen maradt házakba”, „Az öcsém nyolcadik osztályos ballagása, ami elmaradt a bombázások miatt” (Major Lenke); „anyukám (…) a fizetéséért mindössze egyetlen tejfölt kapott a boltban. Ezért amit csak tudott, megtanult elkészíteni otthon, egyszerűen, kevés hozzávalóból”, „Arról a borzalomról pedig, hogy a szülővárosomtól nem is olyan mesze emberek embereket öltek azért, mert más emberek azt mondták nekik, hogy ölniük kell: végképp semmit sem tudtam.” (Nagyabonyi Emese); „elsősorban a határon töltött hosszú órák jutnak eszembe (…), s a végén már fizetni is kellett az országból való kilépésért”, „Ha nem a határon álltunk, akkor áramszünetek voltak, amelyek nehezítették ugyan az életünket, mégis közelebb hozták egymáshoz a családtagokat. Szinte már vártam, hogy gyertyafény mellett töltsük az estéket, kártyázzunk, játsszunk” (Novák Anikó); „Számomra természetes volt, hogy ételjegyek vannak, amelyek kenyérre, tejre, olajra válthatók”, „Megszoktam a néha több napig is tartó áramszüneteket, a központi fűtés szüneteltetését, a meleg víz hiányát – sokszor hideg víz se volt” (Orovec Krisztina); „a 90-es évek háborús-embargós-nyomorgós időszaka ellenére azt hiszem, szerettem ott és akkor élni” (Rácz Krisztina); „soha nem éheztünk. Még azokban a bizonyos inflációs időkben sem. A mama megsütötte a kenyeret, ami egy hétig elég volt (…), a tyúkokat nem érdekelte az infláció, továbbra is tojtak, zöldség is termett a kertben”, „A szüleink nem éreztették velünk, hogy baj van” (Szerda Zsófia); „nem foglalkoztunk egyfolytában azzal, hogy háború van, bombázások és szegénység. Igyekeztünk belekapaszkodni mindenbe, ami jó volt” (Zakinszky Toma Viktória).
Ez a kiragadott szál csak egy a sok közül. A leginkább központinak tételezhető kérdéskör az egyenjogúságra vonatkozó öt kérdés, de az ezzel rokon, az anyaság témájában fogant válaszok is központi fontosságúak. A válaszok természetesen nagyon személyiségfüggőek, azaz, mint várható volt, az egyetértéstől a nem foglalkozom vele hozzáálláson át az elutasításig nagyon sok állásfoglalás említődik, s szerencsére senki sem hagyja véleményét az említés szintjén, hanem kifejti, érvel mellette, példákat hoz fel. Hasonlóan szórt eredményt kapunk, ha megnézzük, e sikeres nők közül ki mit gondol vagy tart a gyermekvállalásról: vannak többgyermekes családanyák, akadnak gyermeket majdan kívánók, van, akit maga a gyermekvállalás szó is bánt, vannak, akik nagyon-nagyon szeretnének, de egyelőre nem sikerül, többen az örökbefogadást is latolgatják, s van, aki mereven elutasítja (jelenleg, vagy a jövőben is). Lássuk tehát nagyon röviden és kivonatosan az egyenjogúság-szálat is a kötetben szereplők megfogalmazásaival. (Természetes, hogy a kérdést a legalaposabban Lendák-Kabók Karolina járja körül, hiszen egyik kutatási területe a társadalmi nem.)
„én például nem szeretem, ha írónőnek neveznek, vagy hangsúlyozzák, hogy amit én művelek, az női írás, nőirodalom”, „alapvetően kényelmetlenül érzem magam ebben a szerepkörben” (Bencsik Orsolya); „a nőket néma szülőgéppé degradálják” (Berényi Emőke); „az a nő maradtam, aki a párjával, a vele dolgozó férfi kollégákkal vagy haverokkal egyenlőként definiálja magát” (Beretka Katinka); „Végtelenül szerencsésnek tartom magam, mert egy olyan országban, egy olyan kultúrában élek, ahol nem érzem elnyomva a női nemet.” (Bíró Tímea); „Nem vagyok diszkriminálva, sem nemzeti, sem más alapon.” (Elor Emina) „Szeretem megélni a nőiségemet, nem zavar és nem tartom megalázónak és lenézőnek, ha egy férfi udvarias.” „viszont nagyon sok rosszalló megjegyzést kapok azért, mert ilyen idősen még nincs gyermekem” (Góli Kornélia; kiemelés az eredetiben); „A sztereotip női szerepekkel való azonosulás személyfüggő, a személyes preferenciákat sok esetben az anyagi függetlenség tudja kifejezésre juttatni” (Grabovac Beáta); „Ahhoz, hogy sikeressé váljon, egy vajdasági magyar nőnek támogatásra van szüksége. Elsősorban az önbizalom-erősítésre” (Kovács Elvira); „vannak társadalmi nem szempontú egyenlőtlenségek: a férfi gyakornokoktól nem vártak el sokat sem a bírók, sem a többi közalkalmazott (…) sosem vitték haza az aktákat azért, hogy otthon, szabad idejükben készítsék el a bírói ítélet vázlatát, míg a női gyakornokok irányába ez természetes elvárás volt, ahogyan az is, hogy tudjanak török kávét főzni”, „a nemzeti kisebbségi nőkről szóló témákat a többség még mindig nem fogadja örömmel, és nem tanúsít irántuk nagyobb érdeklődést” (Lendák-Kabók Karolina); „Nagyon sok olyan megfelelési kényszert kellett elengednem, amit tulajdonképpen magamnak állítottam fel.” (Losoncz Kelemen Emese); „találkoztam a nemi alapú fizetéskülönbséggel, amelynek teljesítményromboló hatását magamon is tapasztaltam. Érdekes a jelenség pszichológiája, hogy tudat alatt, az alacsonyabb megbecsülés hatására a teljesítmény is romlik”, „a vajdasági nők emancipációja nagyban függ az anyagi függetlenségük megteremtésének lehetőségétől.” (Lovra Éva); „Férfi és nő azért létezik, mert két különböző oldalt képviselnek.”, „Attól még létezhet egyenjogúság a két nem között, ha a férfi férfiként viselkedik, a nő pedig nőként.” (Major Lenke); „Az egyénre szabottságban hiszek, legyen szó esélyekről, oktatásról vagy bármi egyébről.”, „A férfiak udvarias gesztusait nem utasítom vissza, de nem is várom el”, „számomra a nevem feladása az identitásom feladását jelentené. Lényegesnek tartom, hogy a házasságkötés után is önálló ember maradjak.” (Novák Anikó); „Bevallom, szinte minden, ami beletartozik a hagyományos háziasszonyi szerepkörbe, számomra kellemes időtöltés.”, „Az én nagymamám nem választhatott, nem dönthette el, hogy az idejéből mennyit szán szellemi munkára, mennyit a gyerekekre és mennyit a házimunkára.” (Orovec Krisztina); „Törekszünk az egyenjogúságra. De nem árt, ha közben a nő igyekszik nő, a férfi pedig férfi maradni.” (Raffai Telečki Ágnes); „És még a legelvetemültebb feministának is jólesik, ha kinyitják előtte az ajtót, előreengedik, vagy ne adj’ isten virágot kap a párjától, s az sem biztos, hogy építkezéseken nőknek kellene dolgozniuk. De legyen meg rá a lehetőségük. (…) Az a fölháborító, (…) amikor ugyanazért a munkáért a nőnek kevesebb fizetést adnak.”, „Amikor arra gondolok, hogyan definiálom magam, nem szerepel a jelzők között az, hogy nő vagyok.” (Szerda Zsófia); „Szerintem mindegyik emberben egyaránt vannak női és férfi energiák.” (Tomin Kis Anikó); „a gender szempontú egyenlőtlenséget (is) mi magunknak kreáljuk. (…) Nőként sokkal megalkuvóbbak vagyunk, könnyebben fogadjuk el a tényállásokat, mint a férfiak.” (Vass Dorottea); „Engem és a nővéremet nem háziasszonynak és nem feleségnek neveltek, hanem önálló, független és autonóm gondolkodású nőnek”, „a működő családmodellhez szükség van a férfi-női szerepek megtartására” (Zakinszky Toma Viktória).
A végtelenségig lehetne témák és róluk való vélekedések közt kalandozni, a könyv ilyen irányban is sokszínű és nyitott. Szociológusoknak aranybánya. Különösen érdekes a nyelvekről való gondolkodás: a magyarról, a szerbről, a bilingvizmusról, az idegen nyelvről, a több idegennyelv-tudásról, a magyardomináns, de szerbül folyékonyan beszélő, a szerbül kevésbé vagy akár nagyon gyengén beszélő értelmiségi nőkről, a nyelvi hátrányról stb. Hogy miért fontos magyar iskolába járni, miért érdemes az államnyelvet ismerni stb. Csupa olyan kérdés, melyek a szlovákiai magyarokat is foglalkoztatják. Néhány vajdasági magyar szó (majica) meg van magyarázva, néhány nálunk nem használatos: krédli (törpe, leginkább tyúk, kakas), az örökírót meg a szlovákiai magyar is magyar szóként használja és érti. Értjük azt is, amikor figyelmeztetnek bennünket, hogy ott, ahová megyünk, ne magyarul szólaljunk meg. Vagy: amott jobb, ha lehalkítjuk a hangunkat. Ami ránk is, nagy általánosságban legalábbis, vagy legalább kívánalomként jellemző: „a legnagyobb siker, s talán az egyik legirigyeltebb dolog is szűkebb és tágabb pátriánkban, ha valaki félelem nélkül, szabadon elmondhatja a véleményét, ha nem hagyja meghajolni a gerincét, és ember marad.” (Novák Anikó) Okos, többszöri olvasásra s ide-oda lapozgatásra való könyv.
