Ezt az írást önkritikával kell kezdeni. Ehhez egy szlovákiai magyar tudományos folyóirat bizonyára igen illetékes, mert az (ön)kritikára megérett hiba elkövetése egy Pozsonyban kiadott könyvben történt. Elfogadva a Magyar Fotográfiai Múzeum több évtizedes datálását, s elmulasztva a forráskritikát, a Václav Macek által szerkesztett The History of European Photography 1900–1938 első kötetében (2010) az 1934-es esztendőt adtam meg Vadas Ernő (1899–1962) Libák című képének keletkezési idejeként.[1] Hiba volt.

A magyar fotográfia múltja iránt érdeklődők előtt jól ismert ez az emblematikus felvétel. (1. kép) Úgy tűnik, mindenki tud róla mindent, ismerjük a libák (a Libák) sikeres szárnyalását itthon és külföldön egyaránt.

Vadas Ernőt annak idején Weisshaus vezetéknévvel jegyezték be a nyugat-dunántúli Nagykanizsán a születési könyvbe.

Bátyja, az 1887-ben született Weisshaus Aladár eredeti nevét megtartva korán bekapcsolódott a munkásmozgalomba. Szakszervezeti aktivistából, szociáldemokrata párttagból a Horthy-korszakban illegális kommunista lett, azonban rövidesen eltért a párt hivatalos irányvonalától; „frakciózásért” kizárták. 1945 után börtönbe is zárták, 1956-os kiszabadulása után visszavonult a politikai élettől, 1963-ban hunyt el.

Vadas Ernő polgári pályafutást élt meg. Kereskedelmi iskolai tanulmányok után Budapesten tisztviselőként dolgozott (fiatalon még sikeres futballista is volt), az 1920-as évek végétől a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének (MAOSz) tagjaként az akkor már nagy szakmai tekintélyű Balogh Rudolf (1879–1944) tanácsait is követve fotografált. Ő volt a MAOSz második alkotói generációjának egyik vagy talán legsikeresebb tagja dr. Kunszt Jánossal (1892–1960), dr. Csörgeő Tiborral (1896–1968), Ramhab Gyulával (1900–1978), az ipolysági (Šahy) születésű Dulovits Jenővel (1903–1972) és másokkal együtt. – Az első generáció szereplője volt a már érintett Balogh Rudolf mellett Kerny István (1879–1963), a változó névírású Kankovszky (Kankowsky, Kankowszky) Ervin (1884–1945), a Verbón (Vrbové) született Vydarény Iván (1887–1982), továbbá a bunyevác származású Szakál Géza (1883–1959), akit Vadas szintén mesterének tekintett.[2] A felidézettek, akiknek névsora még bővíthető lenne, valamennyien a későbbiekben tárgyalandó „magyaros” fényképezés prominensei voltak.

Vadas életéről, munkásságáról egy kisebb (Vadas Ernő munkássága, életrajz: Végvári Lajos, 1967) és egy nagyobb monográfia (Vadas Ernő 1889–1962., szerk. Keleti Éva, Szarka Klára, 2011) jelent meg. Neve, fotográfusi eredményei szerepelnek több kiállítási katalógusban, szintézis igényű fotótörténeti feldolgozásban, lexikonban, tanulmányban, cikkben, blogban.

A számára legnagyobb sikert hozó Libákra vonatkozó írások láttán mégis fel kell tenni pár alapvető kérdést: mikor keletkezett ténylegesen ez a fotográfia? Milyen volt valóságosan a sikerhez vezető út? Hol történt legjelentősebb díjának elnyerése? Hogyan értékeljük ma a Libák eredményeit?

A legutóbbi Vadas-monográfia szerint a keletkezés 1931-ben történt.[3] Egyes régebbi írások arról szólnak, hogy a Libák 1931-ben a svájci Camera pályázatán nyert díjat.[4] Ez az elképzelés áthúzódott az utóbbi időkre is. „Legnagyobb sikerét a Libák című képével aratta, mely 1931-ben a svájci Camera című folyóirat által rendezett pályázaton az egész fotósvilág szavazata alapján kapta meg az ezer aranyfrankot kitevő első díjat.”[5]

Vannak problémák a szerző azonosítását illetően is. A Fotográfusok Made in Hungary című kötet a képanyagban és a műtárgyjegyzékben Haller F. G.-nek – Haller Frigyes (1898–1954) mérnök, amatőrfotográfus, fotóélet-szervező – „ajándékozta” a Libákat – a műtárgyjegyzékben 1934-es keletkezési dátummal.[6] Ugyanezen kötet „kislexikoná”-ban Vadas Ernő neve alatt viszont a fentebbi idézettel megegyezően az szerepel, hogy „Libák című képe 1931-ben a svájci Camera pályázatán az egész fotós világ szavazata alapján nyerte el az ezer aranyfrankos első díjat.[7] [Kurziválás az eredeti szövegben – A. B.] – Haller F. G. szerepe több szerző „libás” képének keletkezésében eléggé ismert: eredendően az ő ötlete volt a libák ily módon való megörökítése; egy „fotósétán” többen is fényképezték a parasztgyerekek által néhány fillérért meghajtott libákat. Így itt még „freudi elszólás”-t is lehetne indokként emlegetni. Az viszont már elgondolkodtató, hogy Vadas libái az utóbbi időkben Olaszországtól (1998) Arlesen (1998), Krakkón (2000) át Spanyolországig (2002–2003) Haller F. G. neve fölött/alatt röpködnek.[8] Lehet, hogy Vadas Ernő „rettenetes élete”[9] főművének rettenetes sorsában folytatódik?

Később látható lesz, hogy a téma tágabb nézőpontjából említést érdemel: Haller F. G. erdélyi szász felmenőkkel bírt.

Egy a „magyaros stílus”-t taglaló kötet borítóján és a kötet elején szintén a Libák című kép látható, ez esetben a [4.] oldalon helyes a szerző megnevezése, a 37. oldalon azonban ismét Haller F. G. neve van az „1934.” datálású Libák mellett. Persze, ha komolyan tudnánk venni ebben a kötetben a 40. oldalon azt a mondatkezdést, hogy „1921-ben, három évvel Trianon után…” akkor már bármit képesek lehetnénk elhinni.[10]

További feldolgozások is 1931-es Camera-díjnyerésről szólnak.[11] Úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben Járai Rudolf volt az elsődleges kútfő, aki a már idézett helyen ezer svájci „aranyfrank” elnyeréséről beszélt. Dátum nélküli Camera-díjnyerésről lehetett olvasni egy napilapban is.[12] Egy szépíró – bizonyára fotográfiai szakmai megnyilatkozások nyomán – 1931-re datálja a Libák Emerson-plakett nyerését.[13]

A legtöbb történeti munka és kiállítási katalógus egybehangzóan 1934-re teszi a Libák elkészültét, illetőleg díjnyerését.[14] E források közül a legkülönösebb a budapesti Szinyei Teremben 1960-ban megrendezett gyűjteményes Vadas-kiállítás (február 20-tól március 13-ig) katalógusa (szöveg: Szegedi Emil). Ennek egy példánya, amely az indító oldalon a Libák című felvételt hozza, a kép alatt Vadas Ernő kék színű tintaaláírásával ma a Magyar Fotográfiai Múzeum állományában található. A katalógus műtárgyjegyzékében a 122. tételénél ez olvasható: „Libák (1934)”. Nagyon valószínű, hogy a kiállítási képalán is az „1934” szerepelt. Ezt a kiállítást a Magyar Fotóművészek Szövetsége rendezte, reálisan feltételezhető, hogy Vadas szakmai tekintélye és akkori funkciói folytán ő még gépiratos állapotban is látta a műtárgyjegyzéket.

Mikor keletkezett valóságosan a Libák? Ma csak azt tudom biztonsággal állítani, hogy mikor nem. Az nyilvánvaló, hogy a fényképezés nem történhetett 1934-ben, mert ez a kép megjelent a Die Galerie 1933. évi 2. (áprilisi) számában. Erről szólva elsősorban önmagammal kell kritikusan szembenézni. Ez azért fájdalmasabb az átlagosnál, mert az általam közölt hibás adat egy nemzetközi forgalomban lévő kötetben jelent meg, tehát külföldi kutatókat is félrevezethetett/félrevezethet.[15]

Itt indokolt pár szót mondani a Die Galerie című folyóiratról. Ez az orgánum – valószínűleg kissé megirigyelve az 1922-ben indult svájci, közelebbről: luzerni/zürichi, ugyancsak nemzetközi profilú, havonta megjelenő Camera című folyóirat sikerét –, 1933 márciusában lépett a színre Bécsben. Alcíme: „Monatsblätter der internationalen Kunstphotographie”. (2. kép) A Die Galerie legelső számában büszkén hirdette magáról, hogy ez az első művészeti folyóirat, amely több nyelven és különböző nemzeti kiadásokban jelenik meg. Szerkesztősége Bécsben a Hamburgerstr. 4. szám alatt székelt. Mérete: 29 x 22 cm; ára az induláskor Ausztriában 1,80 Sch., Magyarországon 1,50 P volt.

Fontos magyar vonatkozást jelent, hogy a Die Galerie-ben már az első szám élén olvasható volt: „REPREZENTÄNZ VON UNGARN Kálmán Szöllösy.” Szöllősy Kálmánt születésekor 1887-ben Schverer Kálmánként anyakönyvezték – pécsi ikergyermek volt –, nevét 1906-ban magyarosították. Érdemes figyelni arra, hogy az anyakönyv eredeti 1887-es, majd 1906-os utólagos bejegyzése szerint a régi vezetéknévben „v”, nem pedig „w” betű szerepelt.[16] – Az nem tekinthető meglepőnek, hogy az anyakönyvben olvasható 1906-os „Szőllősi” időközben „Szőllősy”-re illetőleg „Szöllősy”-re változott. A huszadik század első felében gyakran lehetünk tanúi magyar fotográfusok „megnemesedésének”. Németországban Munkácsi Márton több esetben Munkácsyként (3. kép), Rónai Dénes Ausztriában Rónayként jelent meg a képaláírásokban. Rónai egyik bécsi cikke fölött ezt is olvashatjuk: „Prof. Dénes Ronay, Ungarn:”[17] (A „professzor” még az érettségiig sem jutott el – mindamellett remek fotográfus volt…) Az 1933. évi prágai második nemzetközi fotószalonon (ápr. 9–23.) Rónai Torzó című aktfelvétele szintén „Rónay” név alatt szerepelt, mint az több korabeli forrásban is olvasható.[18] (Rónai esetében ismert, hogy az ő névírási módja 1945 után „visszapolgárosodott”.) Egy kisebb jelentőségű hivatásos fényképész, Diskai Sándor is több alkalommal szerepelt itt-ott Diskayként.

Az „y”-os végződés valamelyest a zsidó származást is képes lehetett eltakarni, az erre vonatkozó szándék a korabeli antiszemita légkörben még érthetőnek is nevezhető. – Más kérdés, hogy ennek külföldön milyen haszna lehetett. Ez egy a jelen kereteket meghaladó, társadalomtörténeti szempontból elemzésre váró problémát képez.

Nyilvánvalóan összefügg Szöllősy szerkesztőségi szerepével, hogy már az első számtól kezdve magyar fotográfusok képei is teret kaptak a Die Galerie-ben. Emberileg érthető módon elsőként Szöllősyé. A Kisemberek szórakozása címmel ismertté vált lágy rajzú kép a legelső szám 7. műmellékleteként jelent meg. (4. kép) A második magyar felvétel szerzője Dózsa Dezső volt, a Magnóliák a második, áprilisi számban jelent meg tőle (5. kép), két oldallal előzve meg Vadas Ernő Libákját. A Die Galerie tehát egyértelműen „magyarbarát” orgánumként indult, s ez a folytatásban csak fokozódott. Ennek egyik tipikus példája, hogy 1933 júniusában borítófotó lett Schmidt Nándor képe, a Hazatérő nyáj, (6. kép) amely 1920-ban [!] a III. művészi fényképkiállításon a földművelődésügyi miniszter díját nyerte el,[19] majd kellemetlen sorsra jutott Németországban. Az történt ugyanis, hogy a MAOSz a világháború, a forradalmak, Trianon utáni megrázkódtatásból ocsúdva 1921–1922 fordulóján küldött egy képkollekciót a Photographische Rundschau und Mitteilungen szerkesztőségének – közöttük Schmidt díjnyertes képét. „Schmidt gibt keinen Staub sondern Vatte…” – intézte el tömören a festőművészi múlttal rendelkező, nagy tekintélyű szerkesztő, Fritz Matthies-Masuren (1873–1938) a Hazatérő nyáj porfelhőjét.[20] Tekintsük a borítón való későbbi megjelenést jogos kárpótlásnak, vagy inkább a német fotográfiai orgánum és a Die Galerie közötti szakmai szintkülönbségnek? Én az utóbbira hajlanék.

Visszatérve a Libákhoz egy fontos mozzanatról kell jelzést adni. A Die Galerie azt a szerkesztési gyakorlatot érvényesítette, hogy valamennyi bemutatott képéről közreadta a felvétel készítésének technikai adatait. Meg kell jegyezni, hogy ezek az adatok a szerzőktől származtak, ezért lehet, hogy általában cum grano salis kell fogadni őket. Bizonyos hiszékenység természetesen az utókor embereitől is elvárható; tételezzük fel, hogy a Libák egykori fototechnikai paraméterei korrektek voltak. Így vagy úgy vélekedünk erről, egy dolog tény. Mivel a magyarországi képközreadásokban, a szakirodalomban technikai adatközléssel általában nem találkozhatunk,[21] a magyar vezető fotográfusok képeinek konkrét készítési körülményeiről 1933-tól elsősorban a Die Galerie lapozgatása nyomán lehet képet alkotni. Sajátos tény, de tény. (A Photo-Club 1936-ban elindított Foto című lapja, és az 1938-ban a Fotóművészeti Hírek helyére lépő Fotóművészet néhány korai számában hozott technikai adatokat a bennük közölt képekről, de aztán ezek az információk rövidesen szerkesztőségi képkommentárokká változtak.)

Célszerű egy az egyben megidézni a Die Galerie 1933-as második számából a Libákra vonatkozó technikai alapadatokat. (7. kép) Ez két okból is tanulságos. Az egyik az, hogy a puszta adatokat nézve azt lehet mondani, hogy azokban – stílszerűen szólva – semmi kunszt. A különleges eredmény oka a felvételi körülmények megszervezésében, a pillanat megragadásban, valamint a kidolgozásban volt. A másik: amennyiben betű szerint lehet hinni ennek a közlésnek, a felvétel szeptemberben készült (ismeretlen napon, 18 órakor). Még egyszer ismételve: ha ez valós adat, akkor a Libák keletkezési időpontja valószínűleg 1932 szeptembere lehetett. – Az 1931 azért nem életszerű, mert Vadas nyilvánvalóan tisztában volt képe jelentőségével; nehéz elképzelni, hogy két évig nem jelentkezett volna ezzel a munkájával a nagy nyilvánosság előtt. – Ugyanakkor: ma nem ismerek a keletkezés időpontjára vonatkozó hiteles, cáfolhatatlan forrást. Ami egyértelműen vállalható, az annyi, hogy ez a kép 1933 áprilisa előtt keletkezett.

Van még egy szerzői forrás e felvételre vonatkozólag. Úgy tűnik, a magyarországi szakirodalomban eddig ismeretlen volt, hogy Vadas a Die Galerie hasábjain jó egy évvel később egy csaknem kétoldalas cikkben közreadta a Libákkal kapcsolatos visszaemlékezését. „Mozgás, mozgás és ismét mozgás!” – kezdte a szerző cikkét, majd kifejtette, hogy az egymást követő fény- és árnyékhatások mozgásának ábrázolása képezi az „új magyar fényképezés” törekvéseinek summáját. Úgy vélekedett, hogy ez eltér mind az új tárgyiasság, mind az impresszionizmus régi iskolájának gyakorlatától. A magyar alkotó tehát itt minden korábbi fotográfiai látásmód tagadójaként, újítóként határozta meg magát.[22] Ha Vadasnak a Libákról mondott „elméletéről” el akarunk tűnődni, tanulságos felidézni egy filozófus, François Soulages szavait. „Minden művésznek szüksége van metaművészeti elemekre, amelyek igazságértéke végső soron lényegtelen. Nem az a szerepük, hogy a mű értelméről vagy igazságáról szóljanak – egyedül csak a naivok állíthatják, hogy használati utasítással együtt szállítják le a műalkotást, egy alkotást kulccsal együtt –, hanem inkább elősegítik, hogy a művész létrehozhassa a művet. […] A saját magának és nekünk mesélt szavak nélkül a művész nem tudná művét úgy létrehozni, ahogy megalkotja. A mese sajátosságainak felismerése nem jelenti, hogy redukáljuk a művet, inkább kénytelenek vagyunk megérteni általa, hogy a művészt is befolyásolja műveiben, mondandójában és létében a fantáziavilág, a fikció, az irreális, vagyis a regényes.”[23]

Vadas elmondta a felvétel elkészítésének körülményeit is, majd bővebb tálalásban bemutatta a technikai vonatkozásokat. Ez túlmegy a korábbi adatközlésen, és igen figyelemreméltó. „Az én felvételem egy 9 x 9-es »Mentor-tükörreflex« géppel Perutz-Perenso anyagra, 6,3-as blendével készült. Az előhívás némi szódával kiegészített metollal történt. Az eredeti negatív a kontrasztoknak megfelelően igen erősen fedett fényeket mutatott, ezért ammóniumperszulfátos fürdetést kapott. A kész, publikált kép a negatív egy 3 x 4 centiméteres részletéről készült, tehát az eredeti formátum alig egyhatodáról, amelyet 30 x 40 centiméter méretűre nagyítottam. A nyersanyag finomszemcsés voltát dicséri, hogy ez a kicsi negatívrészlet elegendő volt ahhoz, hogy engem néhány győzelemhez és aranyéremhez segítsen.”[24] Apró adalék továbbá, hogy Vadas cikkének leadjében az olvasható, hogy a Libák az 1933. évi „3. áprilisi” számban jelent meg, ami nem helytálló, mert az áprilisi szám a 2. volt. Ez a kis mozzanat mindössze abból a szempontól fontos a fotótörténet-írás számára, hogy figyelmeztessen: az alkotói „vallomásokat”, visszaemlékezéseket célszerű óvatosan kezelni. – Ez természetesen a kutatói ábécé része lenne, de olybá tűnik, hogy nem mindig sikerül érvényesíteni.

Térjünk vissza a Vadas Ernő által is megidézett elismerésekhez. Kezdjük azokkal a közlésekkel, miszerint a Libák a svájci Camera pályázatán nyert volna ezer (arany)frank díjat 1931-ben. Tény, hogy a Camera az 1920-as évek második felétől – hasonlóan később indult rokonlapjához, a Die Galerie-hez – egyre inkább „magyarbaráttá” vált. Az is igaz, hogy a Camera 1931-ben közölte a II. előfizetői pályázatán díjazott képeket; közöttük második díjas lett Schmidt Nándor itt már érintett munkája, a Hazatérő – ezúttal – juhnyáj. (Látható, hogy Schmidt szépen „végigjáratta” ezt a képét Németországtól Ausztrián át Svájcig, ezúttal is sikerrel.) Diplomát nyert továbbá Szöllősy Kálmán, és ugyancsak Schmidt is – egy-egy másik képével.[25] Vadas nevezetes felvételéről – lévén, hogy mint az fentebb látható volt, nagy bizonyossággal még meg sem született –, a Camerában 1931-ben nem esett szó. – Akik a Libák 1931-es svájci díjnyeréséről írtak, nyilvánvalóan nem tanulmányozták át a szóban forgó Camera évfolyamkötetet, illetve mechanikusan átvették elődeik állítását. Ami elősegíthette a félreértést, az bizonyára a svájci frankban elnyert díj volt. A svájci Cameránál svájci frankban díjat nyerni reálisan hangzik, a valóság azonban egy kicsit bonyolultabb volt.

– Ekkortájt a Camerában mindössze egyszer bukkan fel Vadas Enő neve: 1933-ban abból az alkalomból, hogy egy meg nem nevezett képével III. díjat nyert az 1933. évi luzerni II. nemzetközi művészi fényképkiállításon.[26]

A Libák díjnyerése a bécsi Die Galerienél történt. Úgy tudom, a fotótörténeti feldolgozásokban mindmáig nem vált világossá, hogy a Libák a Die Galerie két fordulóban lebonyolított pályázatán volt eredményes, pedig mint látni fogjuk, a kortás magyar szaksajtó erről a tényről is adott hírt.

A valós történet a következő volt. A lap egyéves működése nyomán a Die Galerie szerkesztősége felhívta olvasóit: válasszák ki az első esztendőben megjelent képek közül az általuk legnagyobb tetszést elnyert öt fotográfiát. Erről szólva ki kell emelni, hogy a Libák történetének feldolgozásai közül legkorábban a művészettörténész professzor Végvári Lajos járt a legközelebb a tényleges helyzethez. „A Die Galerie osztrák fotolap [sic!] olvasói egy körkérdés nyomán az ő képét ítélték a legjobbnak az évben megjelent fotók közül” – írta Végvári, bár homályban hagyta a Die Galerieben történt megjelenés évét, és ő sem fejtette ki, hogy a Libák kapcsán két pályázatról kell beszélni.[27]

Ugyancsak a Die Galerie-nél történt díjazásról szólt egy jóval későbbi napilapcikk.[28] A Die Galerie-ről tudott díjazóként az Amerikában élő magyar származású fotótörténész Simon Mihály is, továbbá Markovics Ferenc fotóművész, szakíró, aki 1934-es díjazásról írt.[29]

A bécsi lap 1934 májusában számolt be a német kiadásban megjelent legjobb öt kép kiválasztásáról (itt lehet első fordulóról szólni); e képek mindegyike 100 osztrák schillinget nyert. A kiválasztott legjobb öt kép közül a Libák kapta a legtöbb szavazatot, 31%-ot. A szerkesztőség úgy fogalmazott, hogy az élen végzett Libák „[…] százszázalékig fotográfia, a modern magyar iskola műve […]”.[30]

16%-os eredménnyel szintén egy magyar szerző felvétele lett a második legjobb, ez Ramhab Gyula Ivó lány című képe volt (8. kép). 15-15%-kal a belga festői fényképezés régi mestere, Léonard Misonne, aki hosszú ideje nemzetközi színtereken is kiállító fotográfus volt, és a spanyol J. Ortis Echagüe egy-egy képe lett a harmadik és a negyedik helyezett. Itt kell megemlíteni, hogy Echagüe munkássága a német nyelvterületen már ismert volt a Spanische Köpfe című albuma révén.[31] Az összehasonlító fotótörténetírás jegyében egyszer érdemes lenne ennek az Echagüe-albumnak az elemzésével is foglalkozni, ha a népiség versus népiesség problémájához magyar oldalról akarnánk közelíteni.

Magáról a kettős díjnyerésről annak idején egy rövidhír keretében írt a Fotóművészeti Hírek is.[32]

A Die Galerie pályázati beszámolója befejezésül arról szólt, hogy a legjobbnak ítélendő kép ügyében a szerkesztőség megszavaztatja a lap valamennyi (tehát Ausztriához képest külországi) kiadásának olvasóit is, és a nemzetközi díjként kitűzött 1000 svájci frank – eredetiben: „sfcs 1000.-” – figyeljünk itt a díj pénznemére! – nyerteséről a júliusi számban fognak tudósítani.[33]

A nemzetközi díjkiírás eredményeit a tervezetthez képest kis késéssel, 1934 augusztusában tette közzé a Die Galerie. Ez volt a második fordulóról szóló közlemény. E szerint összesítésben a legtöbb olvasói szavazatot, és ennek alapján az 1000 svájci frankot Vadas Ernő az 1933-ban 33. szám alatt megjelent Libák című képe nyerte. A szavazás részeredményei: német kiadás: 1. hely; brit kiadás: 2. hely; olasz: a Libák nem szerepelt az első 4 között; „északi” kiadás: 3. hely. Végeredmény: 1. Vadas Ernő: Libák. A Die Galerie szívélyesen gratulált a szerzőnek ehhez a szép sikerhez.[34] (9. kép) A versenyeztetésnek megfelelő modorban megemlítendő, hogy a „futottak még” kategóriában a magyar fotográfusok a következő eredményeket érték el. Német kiadás: 3. Szőllősy Kálmán: Illusztráció egy Gorkij novellához (10. kép); olasz kiadás: 4. Gruber Ferenc: Susi (11. kép).

E forduló kapcsán már bőbeszédűbb volt a Fotóművészeti Hírek is. „Újból sikerről számolunk be: Vadas Ernő sikeréről, amennyiben a Die Galerie által a folyóiratban leközölt legszebb képre kiírt nemzetközi díjat is elnyerte. Azért írjuk »is«, mert tudvalevő, hogy ugyanezzel a képpel már elnyerte a lap német kiadásának a díját is. A »Hazatérő libák« érdemekkel – anyagiakkal és erkölcsiekkel – tértek haza és midőn ehhez a sikerhez gratulálunk, a sikert egyúttal az egész MAOSz, sőt az egyetemes magyar fotográfia sikeréül jegyezzük fel annyival is inkább, mert, mint értesülünk, a képnek egyetlen erősebb riválisa, amelyik csak jelentéktelen kisebbségben maradt el a nemzetközi fórum előtt: Szőllősy Kálmán »Gorkij illusztráció« című képe volt. Bármelyikükre is esett a választás, egyformán érdemes fotográfust ért ez a dicsőség.”[35] [Kiemelések és központozás az eredeti szerint – A. B.]

Egy későbbi írásban azt is olvashatjuk, hogy a Vadas Ernő által elnyert nemzetközi díjért Budán egy kisebb villát lehetett venni.[36] Úgy tűnik, hogy a szóban forgó díjat Járai idézett 1962-es cikke adományozta először „aranyfrankban” Vadasnak, amely állítás aztán vándormotívummá vált, s a mai napig élő. Egy budai villa vásárlásának esélye több mint kétséges. A korabeli hivatalos és publicisztikai források arról szólnak, hogy 1934-ben a svájci frank – s mint eredetiben láthattuk, anno semmiféle „aranyfrank”-ról nem volt szó – alig valamivel ért többet a magyar pengőnél. A Pénzügyi Közlöny szerint 1934 nyarán, kora őszén 100 svájci frankért 110.7 pengőt kértek, a Pesti Napló 110.7–111.65 pengő átváltási árról tájékoztatott.[37] Az ezeregyszáz-egynéhány pengő relatíve tényleg „nagy pénz” volt annak idején. Nem véletlenül vált slágerré egy 1936-os film betétdala, amely a gazdasági válság utáni évek világára rímelt: „Havi 200 pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel.” Az ingatlanhirdetések 1934-es szemléje nyomán azonban az látható, hogy a szóban forgó díjból villát akkor lehetett volna venni – alkalmasint Budán – ha evőeszközben gondolkodunk, ez esetben akár többet is… A villavásárlás lehetősége tehát a magyar fotótörténet-írás nagyokat mondó mítoszai közé sorolható.

A Fotóművészeti Hírek 1934 decemberében még egyszer visszatért a Libák újabb sikerére. „Vadas Ernő közismert, remekszép libás képe újabb sikert hozott illusztris tagtársunknak. A londoni szalón alkalmából az Emerson Society érmét nyerte el. Az érem jelentőségét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy abból évente csak egyetlen darabot adnak ki, még pedig egészen rendkívüli fototechnikai eredmény vagy művészi teljesítmény jutalmazására. Érdekesnek tartjuk megemlíteni, hogy az első ilyen érmet Niépce nyerte.”[38] [Kiemelések, helyesírás és központozás az eredeti szerint – A. B.] Erről a témáról pontosítást közöl a legutóbbi Vadas-monográfia.[39]

Említést érdemel, hogy a Libák 1934-ben sem volt díjazott a Cameránál. A lap – számot adva az előfizetői pályázatáról – 1934-ben közölte a díjazott és diplomát nyert magyar fotográfusok – Aszmann Ferenc (I. díj), Gruber Ferenc (diploma), dr. Halász Pál (diploma) és Kassai Zoltán (Kassa, IV. díj) – nevét,[40] de a Libákról nem esett szó a Camerában 1934-ben sem. – A Cameráról szólva fel kell idézni, hogy ez a lap a későbbiekben közölt egy portréval illusztrált Vadas Ernő-cikket, abban olvasni lehet a Libák sikereiről és a pénzdíjról is, de Vadas ott nem tért ki sem a kép keletkezésének időpontjára, sem a díjnyerés(ek) fórumára, sem az elnyert konkrét pénzösszeg(ek)re.[41]

Ami a Libák utóéletét illeti: A Vu című, egykor igen jelentős heti képes újság Franciaországban a közelmúltban nyert történeti feldolgozást. Az angol nyelvű változatban (barnított színben) egy teljes oldalt tölt meg egy kép a következő adatokkal: „»Dance of the Little White Geese«, photo by Rapho No. 288. p. 1479. 20 September 1933”.[42] Ezek szerint ez a kép egy Rapho nevű fotográfustól származna. Fölvetődik a kérdés: vajon az eredeti, 1933-as Vu-közlésben is így volt-e? Azt kell válaszolni: igen.[43] Magyar vonatkozás így is van: 1933-ban egy magyar származású vállalkozó, Radó Károly (1899–1970) hozta létre Párizsban a Rapho elnevezésű ügynökséget – nyilván ez közvetítette Vadas Libákját a Vu szerkesztőségéhez. Annak idején élő szokás volt, hogy egy kép a közvetítő nevével jelent meg, a lapról készült későbbi monográfiában viszont kívánatos lett volna a valódi szerző nevének feltárása.

Feltételezhető, hogy az 1933. évi franciaországi megjelenés alapozott meg egy újabb közzétételt Frankhonban. Van egy francia szerzőtől származó, 1945-ben keletkezett egyetemes fotótörténet, amelyben látható a Libák[44] – egy Vadas-féle tájképpel együtt. Ez a mű már megjelenési időpontja miatt is meglepetés; a nagy formátumban (37,5 x 28 cm), műnyomó papíron történő közreadás a világháború utolsó esztendejében önmagában is egy trouvaille volt. (2016 júliusában ez a kötet 400 amerikai dollárért forgott a nemzetközi könyvpiacon…) Mivel a szerző, Raymond Lécuyer (1879–1950) eredetileg újságíró volt, nagy valószínűséggel a Vuben történt megjelenés folytán tudott Vadasról. Mai ismereteim szerint ez volt az első – és mindmáig egyedülálló – eset, hogy a Libák, továbbá egy másik Vadas-kép mintegy a „magyaros” fényképezés reprezentációjaként megjelent egy egyetemes fotótörténeti szintézisben.

Az már többeknek feltűnt, hogy a magyarosnak nevezett fényképezésnek általában nincs nyoma a világ fotótörténet-írásában. A Lécuyer-könyv speciális kivétel, ez valószínűleg összefügg az időbeli közelséggel is; a keletkezéskor még nem volt valódi történelmi távlat. – Szándékosan nem magyar (magyaros) stílust mondok, mert ez a fogalom, amivel a nem művészettörténész végzettségű szerkesztő a Camerában ajándékozta meg a magyar amatőröket[45] egy hosszabb, önálló kritikai elemzést igényel. Itt csak annyit rögzítek, hogy amiről indokolt beszélni, az a magyaros, népies (és nem népi) tematika. Az egyetemes fotótörténeti szintézisekben látható hiány okaként mostanság divatos volna a magyarság elleni zsidó világ-összeesküvést emlegetni. Ennek azonban volna egy „apró” szépséghibája. Az ismeretes ugyanis, hogy a magyarosnak nevezett fényképezés elsődleges zászlóvivői zsidó, nemzetiségi, valamint nemzetiségi/zsidó származású fotográfusok voltak.[46] A magyaros fényképezés egykori hazai és külföldi diadalmenete – mert, hogy volt ilyen, az kétségtelen –, ahogy már korábban máshol is írtam, a magyar művelődés- és művészettörténetben párját ritkító asszimilációs sikertörténetként interpretálható. Ennek társadalom- és politikatörténeti okai még alaposabb elemzésre várnak. – Az is tipikus hazai jelenség volt, hogy ez a sikertörténet esetenként aztán tragédiába fordult, vagy igen közel került ahhoz – mint ahogy ez Vadas Ernő életútja során is történt. Ismert tény, hogy a fotográfus szerencsés módon élte túl a mauthauseni lágert. Arra a kérdésre, hogy lehetséges volt-e a Horthy-korszakban valóban sikeres zsidó asszimiláció, a fotókultúra területéről még egy adalékkal lehet válaszolni. Balogh Rudolfot, aki minden bizonnyal a „magyaros” fényképezés első számú képviselője volt egykor, s aki 1923-ban áttért az evangélikus vallásra, valamint kétszer fényképezte Horthyt fehér lovon, egyszer az 1919 őszi budapesti, másodszor az 1938-as felvidéki bevonuláskor – a későbbiekben a származása miatt bocsátották el a munkahelyéről.

Az, hogy a magyaros témájú fényképezés valaha délibábszerűen csillogott, majd e természeti jelenséghez hasonlóan el is tűnt az egyetemes fotókultúra egéről, sajátos szférában ment végbe. Nevezetesen abban a társadalmi közegben, amelyben egykoron született és szerepelt: a széplelkű polgári amatőrök és az ő munkáikat kedvelő hívek táborában. Nemzetközi méretekben is. Azt olvashatjuk több helyen a Libákról, hogy ez a kép „az egész fotósvilág szavazata alapján” nyerte el a nemzetközi díjat, ennek a fordulatnak, mint már láthattuk, Járai Rudolf volt az első megfogalmazója.[47] De: vajon szavazott-e Edward Weston, Imogen Cunningham, Berenice Abbott, André Kertész, Brassaï, Man Ray, Germaine Krull, Albert Renger-Patzsch, Helmar Lerski, August Sander, UMBO [Otto Umbehr], Werner Gräff, Moholy-Nagy László, Anne Biermann, Gertrud Fleischmann, Gisela Freund, Jaroslav Rössler, Drahomír Josef Růžička, Josef Sudek, Besnyő Éva, Alexander Rodcsenko és az Október-csoport többi fotográfusa? Tömören fogalmazva: a fotótörténeti jelentőségűvé vált alkotók szerte a világon? Egyáltalán: ott voltak-e ők a Die Galerie olvasói között?

Similis simili gaudet – erről szólt ez a történet. A magyarosnak nevezett képekre a fényképkedvelők egy sajátos – bár elég széles – rétege volt egykor vevő, amely réteg tagjainak fotófelfogása s az általuk kedvelt fényképek egy idő múltán kihullottak a fotóművészet egyetemes történetének fősodrából. Ezért miközben általában büszkék vagyunk a valaha díjnyertes magyar fotográfiákra, indokolt, hogy azokat egy nagyobb összefüggésrendszer részeként értékeljük. A régi szárnyaló eredményeket is.

Módszertani szempontból elmondható, hogy túl kell lépni azon a fotótörténet-írási gyakorlaton, amelynek során öt-hat publikáció nyomán keletkezik egy hatodik-hetedik, magával hurcolva az előző közlemények hibáit. Látható, hogy esetenként még az elsődleges forrásokat is kritikával kell kezelni. Van tennivaló.

A tanulmány elkészítésének segítői

Albertina könyvtára, Bécs; Deutsches Museum könyvtára, München; Elek Orsolya, Párizs; Kunstbibliothek, Berlin; Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét; Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára; Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára; Nemzeti Kulturális Alap (12. kép); Országos Széchényi Könyvtár; Österreichische Nationalbibliothek, Bécs; Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtár, Budapest; Staatsbibliothek zu Berlin.