Bevezető
A tanulmány a Csehszlovákia történetének két évtizedet felölelő időszakával foglalkozik, amely egyben a szocializmus záró periódusa. Ezt a korszakot a cseh és a szlovák történelemtudomány normalizációs időszakként ismeri, a magyar nyelvű irodalomban gyakrabban fordul elő a husáki korszak. A normalizáció kifejezés az időszak „pártpropagandája által megalkotott eufemisztikus megnevezés a régi rend újbóli bevezetésére és az 1965–68-as gazdasági reform alapgondolataink a felszámolására”. (Kosta 2005, 39. p.) A magyar szakirodalom által használt husáki megnevezés Gustáv Husák (1913–1991) nevéből ered, aki 1969-től Csehszlovákia Kommunista Pártjának az első titkára, 1971-től 1987-ig főtitkára volt, és 1975 és 1989 között az ország köztársasági elnöke tisztét is betöltötte, ezért neve és személye teljes mértékben összefonódott az elemzett korszakkal.
A kommunista ideológia az élet minden, így a gazdaságirányítás- illetve szervezés területén is jelen volt, és a rendszer fennállásának úgyszintén az utolsó pillanatáig meghatározta a fejlődést. Az ideológia teljes mértékben képes volt befolyásolni a társadalom valamennyi rétegét, valamint az ország minden részét.
Ebben a tanulmányban Dél-Szlovákia gazdasági fejlődését vázolom fel az ipari kibocsátás elemzésének a segítségével a normalizációs időszakban. A munka alapvetően a járási szintű statisztikai adatok elemzésére épül. A dolgozatban rá szeretnék arra is mutatni, hogy a gazdasági fejlődést miként értékelte a régió lakosságának jelentős részét kitevő magyarság.
1. A kutatás módszertana és Dél-Szlovákia meghatározása
Dolgozatomban Dél-Szlovákia gazdasági fejlődését kívánom vizsgálni egy kiválasztott mutató, az ipari kibocsátás alapján. Erre azért esett a választásom, mivel a 20. század utolsó negyedében az ipar volt a legfontosabb ágazat, és ez még inkább volt érvényes a szocialista országokra, továbbá az ipari kibocsátás ezen belül az egyik legfontosabb gazdasági mutató. Ez az index jól dokumentált, a statisztikai évkönyvekben hozzáférhető.[1] Más ágazati, mint például a mezőgazdasági mutatók összehasonlítása kevésbé lenne kifejező annak nyilvánvaló sajátosságai miatt.[2] A módszer előnye, hogy hosszabb adatsorok állnak a rendelkezésre, így lehetőség van a kiindulási év, pontosabban az 1970-es esztendő,[3] másfelől az 1989-es adatok bemutatására és összehasonlítására. További jelentős pozitív hozadék az, hogy az eredmény vizuálisan is ábrázolható.
Ez az egy mutató természetesen nem adhat képet az elemzett régió gazdasági helyzetéről. Azon túl, hogy további statisztikai mutatókat is be kell vonni az elemzésbe, más jellegű források elemzése is fontos. Ezek közé tartoznak a levéltári adatok. Tekintettel arra, hogy 1969 után a volt Csehszlovákia szövetségi állammá alakult, megnő a Szlovákiában keletkezett források jelentősége. Ezek mennyisége jelentős, csak a mezőgazdasági és élelmezési minisztérium iratai összesen 1198 kartonba (csomóba) vannak rendezve. Hasonló adatmennyiség található a Szlovák Szocialista Köztársaság Ipari Minisztériumának fondjaiban is. Szlovákia Kommunista Pártjának iratai (Elnökség, Titkárság, az első titkárok iratai stb.) számos, a téma szempontjából értékelésre méltó adatot tartalmaznak. Ezeket a dokumentumokat a Szlovák Nemzeti Levéltárban őrzik. A központi kormányzat iratai esetében nehézséget jelent, hogy a déli régiók közigazgatási széttagoltsága és a magyarok által lakott vidékek nem alkottak egy vagy több közigazgatási egységet, ezért mint országrész szinte sohasem kereshető önállóan, és az államigazgatás sem tekintett rájuk mint sajátos vidékre. Ezt azt jelenti, hogy legfeljebb egy-egy vállalatra, településre, ágazatra stb. vonatkozó információk kereshetők célzottan, és a telep helye stb. utal arra, hogy az információ Dél-Szlovákiára vonatkozik. Ezenkívül kutatásra érdemesek az országos jelentőségű sajtóorgánumok, különösképpen az Új Szó (1949-től folyamatosan megjelenő szlovákiai magyar napilap), és úgyszintén a helyei lapok tartalma. A könyvek mellet érdemes meríteni a járásokról és városokról szóló kiadványokból is.[4] Mivel a munka egy időben közeli korszak eseményeivel foglalkozik, ezért még lehetőség van a szemtanúk emlékezéseinek az összegyűjtésére, az elbeszélt történelem (oral history) módszertanának az alkalmazására is. Tekintettel arra, hogy mindezen anyagok elemzése nem lehet egy tanulmány tárgya, ezért ezek feldolgozásával későbbi tanulmányok keretében kívánok foglalkozni.
Ebben a tanulmányban elsősorban a regionális tudomány kutatási módszereit alkalmazom, történettudományi módszereket csak kiegészítésképpen használok.
Szlovákia déli régiója sohasem alkotott önálló közigazgatási egységet, és határait semmilyen formában sem jelölték ki. A területet úgy lehet meghatározni, hogy egy hosszú sáv, amely Szlovákia nyugati határvégétől a keleti határvégig terjed. Pontos számot legfeljebb déli határvonala esetében lehet mondani: Szlovákia Magyarországgal 654,8 km hosszan határos. Szélessége változó, nyugati részén mintegy 80, középen és keleten 10–20 km széles, egy-egy szakaszon pedig egybeesik az országhatárral. Geomorfológiailag különböző vidékekből tevődik össze. Nyugati felén és keleti végén alföld, középső részén dombos, hegyes vidék. Egyebek között ez a tény is hatással van arra, hogy a régió gazdasága sokrétű, egyszerre van nagy jelentősége a mezőgazdaság és az iparnak alágazatainak, valamint a bányászatnak.
Dél-Szlovákia kapcsán azonban rá kell mutatni egy fontos szociokulturális és etnológiai tényre. Az országrész lakosságának jelentős része a népszámlásoknál magát magyarnak vallja. Ez az a jelenség, amely ezt a régiót összeköti és markáns arculatot ad neki. Ez a tény Szlovákiában közismert, ezért a vidéket gyakran nevezik „magyarok által lakott vidéknek” vagy „vegyesen lakott vidéknek”.[5] Ezt a tényt az elemzés során figyelembe vettem.
A probléma gyökere a szlovák közigazgatási felosztásban rejlik. A szakirodalomban (Süli-Zakar 2003) elfogadott az a nézet, hogy vannak természetes, szerves úton létrejött régiók, és vannak szándékoltan, állami-politikai akaratból létrejöttek. E kettősség miatt beszélünk regionalizálódásról, amikor az alapvető társadalmi-gazdasági folyamatok, érdekek alapján a települések, kisebb-nagyobb téregységek között magas fokú integráció jön létre, és beszélünk regionalizálásról, amikor intézményi szinten irányított és szabályozott közigazgatási-politikai folyamatról van szó. A kérdéskörről magyar nyelven megjelent szakirodalom (Mezei, Hardi 2003; Mezei 2005; Gulyás 2008) rámutat arra, hogy az etnikai elv valamilyen szintű figyelembevételére Szlovákia közigazgatási átalakításainak idején sohasem került sor, sőt, a magyar kisebbség szempontjából nagyon hátrányos közigazgatási felosztásokat határoztak meg. Ennek eredményeként mind a szocializmus idején, mind pedig rendszerváltozás után olyan közigazgatási egységeket hoztak létre, amelyekben csak minimális számú esetében sikerült magyar abszolút többséget elérni.
A husáki időszakot nem sokkal megelőzően, 1960-ban, egy jelentős közigazgatási átalakításra került sor, majd 1968-ban, 1969-ben és 1971-ben további módosítások történtek. 1968-ban más járások szétbontásával négy új járást, a Nagykürtösit, Ólublóit, Felsővízközit és Varannóit hozták létre. 1969-ben a fővárost, Pozsonyt kerületi szintre emelték. Végül Pozsony város (kerület) területét megnövelték néhány, köztük több jelentős magyar lakossal rendelkező faluval. Kisebb intermezzókét 1969. július 1-je és 1971. január 1-je között decentralizációs törekvések keretében megszüntették a kerületeket, de a politikai megmerevedés következtében az intézkedést gyorsan visszavonták. A normalizációs évtizedek elejére végleg kialakult Szlovákia közigazgatása, és a következő változtatásra majd a rendszerváltozás után került sor.
Mivel egy olyan földrajzi régiót vizsgáltam, amelynek nem voltak (és ma sincsenek) adott közigazgatási határai, azért a lehető legalacsonyabb szintű közigazgatási egységet, közigazgatási egységek összességét vizsgáltam, amelyben az elemzett mutató elérhető. Ez a közigazgatási szint a járási szint.
A tanulmányban Dél-Szlovákia alatt Szlovákia azon 13 járását, továbbá két nagyvárosát értem, ahol a magyarság száma abszolút mértékben, de arányait tekintve is jelentősnek nevezhető. Ezek a következők: Pozsony vidéki, Dunaszerdahelyi, Galántai, Nyitrai, Érsekújvári, Komáromi, Lévai, Nagykürtösi, Losonci, Rimaszombati, Rozsnyói, Kassa vidéki és Tőketerebesi járások, valamint Pozsony és Kassa. E két nagyváros azért képezi a vizsgált régió részét, mivel maguk is délen helyezkednek el, és noha arányait tekintve kevés magyar ajkú lakosa volt, abszolút számban még mindig jelentős magyar élt bennük, s továbbra is jelentős magyar kulturális központok maradtak, végül a környező, de Pozsony esetében a távolabbi vidékekről is sok magyar ingázott oda dolgozni, tanulni. A vidék legfontosabb aggregált mutatói a következők voltak:
1. táblázat. Dél-Szlovákia demográfiai mutatói és területi mutatói | Forrás: Gyurgyík 1994, 96. p.; Československo 1989 v číslech. Kraje a okresy 1990, 128., 133., 144., 155. p. Megjegyzés: a lakosság számánál megadott év nem teljesen fedi a husáki időszakot. Noha járási statisztikák minden évben közölték a lakosság számát, helyesebbnek véltem mindkét alkalommal egy- vagy kétéves csúszást tenni, hogy a népszámláláskor pontosan rögzített nemzetiségi arányokat is figyelembe vehessem.
Az így kapott régió nem egyezik a magyarok által lakott vidékkel, ellenben valamilyen kompromisszumos megoldást jelent, mivel egyebek között – ha nem is következetesen, de – tekintettel van a városközpontokra, ami a gazdaságföldrajzi elemzések esetén fontos tényező. Az 1. táblázat azt mutatja, hogy a kutatás céljaira kiválasztott régió az akkori Csehszlovák Szocialista Köztársaság területének 36,30%-át tette ki. A korszak elején az ország lakosságának 42,23%-a élt ott, a végén jelentéktelen csökkenés után ez az arány 42,01%-ra módosult. A szlovákiai magyarság döntő részben ennek a 13 járásnak és 2 nagyvárosnak a területén élt mind a korszak kezdetén: 99,21%, mind pedig a végén: 98,97%, ellenben a lakosság arányát tekintve (1970: 28,58%, 1980: 25,33%) jelentős és csökkenő arányú kisebbségben volt.
2. Szakirodalmi áttekintés
A Dél-Szlovákiával foglalkozó szakirodalom az 1969 és 1989 közötti időszakkal még nem foglalkozott. Ez elmondható mind a rendszerváltozás előtt, mind pedig az utána született munkákról. Az azonban igaz, hogy napjaink társadalmi-gazdasági folyamatainak feldolgozása már több átfogó jellegű könyv (Horváth 2004; Fazekas–Hunčík 2008; Lelkes 2008a), valamint egy-egy problémát elemző tanulmány (Lelkes 2003; Morvay 2004; Reiter–Semsey–Tóth 2004; Lelkes 2005; Renczes 2010; Horbulák 2015; 2017) témája. Dél-Szlovákia alatt gyakorlatilag valamennyi munka egy közigazgatási egységekből létrehozott régiót ért. Mivel Szlovákiában 1996-ban jelentős közigazgatási átalakítás történt, ezért az ismertetett a munkák már ebből az okból is más kiterjedésű területet elemeznek. A bemutatott munkák mindegyike alapvetően a vizsgált országrész helyzetével foglalkozik, és egyik sem tér ki Cseh(Szlovákia), valamint a környező országok összehasonlítására.
A rendszerváltást megelőző időkben Dél-Szlovákiáról csupán két összefoglaló jellegű gazdasági elemzés született. Az első a szocialista együttélést bemutató kiadvány gazdasági kérdésekkel foglalkozó fejezete (Mihály 1975), a másik a szocialista rendszer visszáságaira rámutató tanulmánykötet, amelyet a felvidéki magyarsággal foglalkozó részét a Szlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság készített el (Nagy 1988).
A korban napvilágot láttak olyan munkák, amelyek egy-egy településről vagy járásról írtak, beleértve a gazdaságot is (Bende 1975; Mag–Nagy 1980; Mačanský–Kajtár 1982; Nováková 1987; Andrejčák 1989). Az ilyen jellegű kiadványok természetesen nem fedik le a déli régiót. A témáról szlovák nyelven – ha nem is sok, de – született néhány írás (Bašovský–Hvožďárová–Paulov–Povincová 1985), de mivel ezek általában az egész ország gazdaságával foglalkoznak (Ivanička–Kovaľ 1978; Lukniš 1985; Barnovský 2007), vagy egy-egy régió gazdaságával, nem foglalják magukba a magyarok által lakott vidéket.
A kor regionális gazdasági helyzetének megismerésére, beleértve Dél-Szlovákiát, haszonnal forgathatók az akkoriban kiadott egyetemi tankönyvek (Häufler 1984) vagy enciklopédiák is (Vladár 1987). Ilyen kiadványok még az évente publikált járási szintű statisztikai évkönyvek (Ekonomický vývoj 1981, 1982 stb.).
3. Csehszlovákia 1969 és 1989 közötti gazdasági és politikai fejlődésének vázlata
Az 1968-as politikai válságot az ország gazdasága alapjában véve egészségesen élte túl. 1975-ig a gazdasági növekedés gyors volt, ezután lassulás következett, az 1980-as évek elején pedig stagnálás volt tapasztalható. Ennek egyrészt külgazdasági okai voltak. Az első olajválság teljesen új világpiaci árrendszert hozott létre, amelyre a KGST államai nem tudtak helyesen reagálni. A szovjet blokk országai lassan alkalmazkodtak az elektronika és az elektrotechnika térhódításához, amit a nyugati embargó is nehezített. Végül ebben az időszakban egy újabb fegyverkezési verseny bontakozott ki. A normalizáció gazdasági hozadéka nem csupán mindennemű reform leállása volt, hanem újra megerősödtek a központosító tendenciák, az ötéves tervek fontossága megnőtt, és lényeges nagyobb hangsúlyt kaptak a szociális intézkedések. Ez utóbbi első sorban a lakásépítés bővülésében mutatkozott meg. (Průcha 2009, 659. p.)
A szocializmus időszakának gazdaságpolitikáját több specifikum jellemezte, ilyen volt egyebek között a magántulajdon teljes felszámolása, a nehézipar előtérbe helyezése, a központosított döntéshozatal, a tervgazdálkodás, de igen fontos volt Szlovákia gazdasági színvonalának az emelése, amely a két világháború közötti időszakban nem volt prioritás.[6] A cseh és szlovák országrész közötti kiegyenlítődés elősegítése ebben az időszakban is prioritást élvezett. Az időszak első felében nyugatról keletre mintegy 131, a következő évtizedben 85 milliárd korona értékű fejlesztés érkezett. (Bálek 1998)
1983-ban, az elemzett időszak közepén, a Szlovák Szocialista Köztársaság a Csehszlovák Szocialista Köztársaság területének 38,3, lakosságának 32,9, bruttó ipari termelésének pedig 29%-át tette ki. Ebben az időszakban Szlovákián belül a gazdaságilag aktív lakosság 33,8%-a dolgozott az iparban, és a szektor az ország nemzeti össztermékének a 61,8%-át állította elő. A legfontosabb ágazatok a gépgyártás, kohászat, vegyipar és az élelmiszeripar volt. (Vladár 1987, 478. p.) Mindazonáltal Szlovákia ipari termelésének növekedési üteme gyorsabb volt a nyugati országrészénél. Amíg Csehország ipari termelése 1983-ban az 1970-es érték 170% tette ki, addig a szlovák mutató elérte a 213%-ot. (Häufler 1984, 504. p.) Ez azt is jelentette, hogy Szlovákia részaránya az ország ipari termelésében folyamatosan nőtt. 1945-ben még csak 8,2, 1960-ban 18,6, 1970-ben már 24,0, 1985-re viszont egészen 30%-ra. (Mládek 1990, 45–46. p.) A pontos képhez azonban az is hozzátartozik, hogy egész Csehszlovákia viszonylatában a 80-as évek második felében már csökkenés volt tapasztalható. 1980-ban az ipar a nemzeti össztermék 63,5%-át adta, 1989-ben ez az érték már 58,3%-ra esett vissza. (Székely 2003, 292. p.)
Az 1970-es évekre a Csehszlovák Szocialista Köztársaság ipari és mezőgazdasági struktúrája s térszerkezete kialakult. Az 1950-es és 60-as években ipartelepítési akciók során Szlovákiában számos nagyvállalatot hoztak létre. Közülük elsőként a Kelet-szlovákiai Vasművet kell kiemelni, amelynek székhelyéül 1960-ban Kassát választották, és amely akkoriban Csehszlovákia legmodernebb kohászati kombinátja volt. Vágsellyén 1958-ban alapítottak vegyi üzemet, a pozsonyi J. Dimitrov Vegyi Művek részlegét. A párkányi Dél-szlovákiai Cellulóz- és Papírgyár alapkőletételére 1963-ban került sor. Az üzemet később folyamatosan bővítettek. Ebben az időszakban Dél-Szlovákia gyakorlatilag valamennyi városi rangú településén voltak gyártelepek. Sok helyen volt gépgyártó kapacitás, a második legfontosabb iparág a mezőgazdasági termékek feldolgozása, valamint az élelmiszergyártás volt. Ez volt az az időszak, amikor a régió gazdasági képe végleg kialakult és idővel átlépett a piacgazdaságba.
1969 és 1989 között tovább folytatódott a vidék iparosodása, ami inkább a kapacitások bővítését jelentette. A dél-szlovákiai beruházások emblematikus megnyilvánulása a Bős–Nagymarosi Vízerőmű. A komplexum üzembe helyezésére a rendszerváltozás után került sor, évtizedekig tartó építése, az ezzel járó gazdasági, environmentális (Barnovský 2007), politikai és nemzetiségi ellentmondások azonban már ekkor jelentős problémákat okoztak.
4. A csehszlovákiai magyarság helyzete a prágai tavasz után
A prágai tavasz idején kialakult szabad légkör nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság körében is megindult a megújhodás. Olyan témák váltak a közbeszéd tárgyává, melyek hosszú évekig tabunak számítottak. A magyar közvélemény leginkább a nemzetiségi jogok kiszélesítését, valamint a nemzetiségi kultúra megőrzésének és ápolásának szélesebb lehetőségeit szerette volna elérni, illetve bebiztosítani, de szó volt egy, az etnikai arányokat is figyelembe vevő közigazgatási felosztás kialakításáról. A rövid ideig tartó enyhülés idején sikerült elérni bizonyos eredményeket, amelyek egy része a normalizációs időszakban elenyészett.
A politikai, közigazgatási és kulturális jellegű kívánságok mellett voltak gazdasági irányúak is. A március 12-i Csemadok-állásfoglalás konkrétan tartalmazta a következő mondatot: „Csak a tényleges és teljes politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúság lehet köztársaságunk egységének és erejének szilárd alapja.”[7] (Popély 2008, 45. p.) A csehszlovákiai magyarság a következőképpen fejezte ki a gazdasággal kapcsolatos kívánságait: „Az állam és a nemzeti-territoriális, regionális költségvetések megvitatása és jóváhagyási folyamatába a Nemzetgyűlés és a Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségi bizottságai joga és kötelessége érvényre juttatni a nemzetiségek specifikus gazdasági és pénzügyi igényeit. Hasonló jogkörrel bír a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormányának nemzetiségi titkársága és a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Megbízotti Hivatala az egyes minisztériumok és megbízotti hivatalok irányában az életszínvonal egész ország területén való kiegyenlítődése elveinek szellemében. […] A gyakorlat azt bizonyítja, hogy azok a járások, melyek túlnyomólag egynemzetiségűek, a politikai és gazdasági élet területén is jobban fejlődnek és eredményesebben működnek.” (Popély 2008, 45. p.)
Az időszakban született más irat is hangsúlyozta a gazdasági háttér kialakításának a szükségességét. A Szlovák Újságírók Szövetsége magyar tagozatának állásfoglalásában olvasható, miszerint „bízunk azonban abban, hogy Dél-Szlovákia gazdasági és szellemi élete az eddiginél gyorsabb iramban fejlődik majd…” (Popély 2008, 51. p.) Ez a kívánság elhangzott az Új Szó pártszervezetének március 26-i állásfoglalásán is: „a magyar kisebbség közigazgatási, kulturális és gazdasági önigazgatásáról” írva, amit a lap április 2-án leközölt. (Popély 2008, 61. p.) Hasonló szellemben nyilatkozott a Csemadok galántai alapszervezete is: „Eredményeink relatív volta igazolja a gazdasági felemelkedés további szükségességét, s ennek jogosultságát. Az ipari üzemek excentrikus elhelyezése hátráltatja a magyarlakta falvak lakossága életszínvonalának harmonikus növekedését. Az egyharmad rendszeren alapuló adminisztratív jellegű járásfejlesztés káros, a távlati tervek hiánya az anyagi és pénzügyi eszközök elfecsérléséhez vezet.” (Popély 2008, 71. p.) Sőt, ilyen véleménye a szlovák állami és pártvezetés, valamint a nemzetiségi kulturális szövetségek képviselőinek április 30-i tanácskozásán is elhangzott, amelyet az Új Szó 1968. május 1-ji számában közölt: „Csaknem egybehangzók azonban a vélemények arra nézve, hogy a nemzetiségi kapcsolatok rendezésének lehetőségét Dél- és Délkelet-Szlovákia gazdasági életének további fellendítésében s a politikai egyenjogúságban kell látnunk.” Majd a szöveg így folytatódik: „Jóllehet közismert tényekről van szó, a tanácskozás résztvevői rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítottak a nemzetiségi szempontból vegyes lakosságú járások további gazdasági fellendítésének. A túl lassú gazdasági fejlődés az említett területeken törvényszerűen oda vezetett, hogy aránytalanul nagymérvű a lakóhely változtatása, sokan költöznek el az adott járásból s kerületből, különösen azok, akik köztársaságunk más vidékén kerestek s találtak munkát. Ez különösen a magyar és ukrán nemzetiségű polgártársainkat érintette…” (Popély 2008, 111. p.)
A gazdasági kérdések a prágai tavasz idején szintén megfogalmazódtak. A bemutatottakon kívül beszéltek a gazdasági irányú oktatásról és a mezőgazdaság fejlesztéséről.
A visszarendeződés már 1970 folyamán megindult. A Csemadok vezetésébe visszatértek az ortodox kommunisták, és a magyar közélet is idővel megmerevedett. A bemutatott kívánságok túlnyomó többsége ezért nem valósult meg, nem valósulhatott meg.
5. Dél-Szlovákia iparai kibocsátása
A következőkben az ipari kibocsátáson keresztül mutatom be Dél-Szlovákia járásainak gazdasági fejlettségét. Az abszolút számok közlése mellett bemutatom, hogy az adott járásnak mekkora volt a súlya Szlovákiában, a déli régió 13 járásában és két nagyvárosában, továbbá csak a járásokban a nagyvárosok nélkül. Szlovákia valamennyi járásának ipari kibocsátását térképen is ábrázolom.
Először a husáki korszak elejének az adatait elemzem. A választott év az 1970-es esztendő. A 2. táblázat ennek az évnek az adatait közli.
2. táblázat. Ipari termelés Dél-Szlovákiában 1970-ben | Forrás: Ekonomický vývoj 1970 ČSSR, ČSR, SSR 1971, 161., 169., 187., 205. p., saját számítás
A normalizációs időszak elején Pozsony és Kassa mellett Nyitra volt az országrész harmadik ipari központja. Ennek természetesen objektív okai voltak. Ennek a városnak kétszer-háromszor több lakosa volt, mint egy átlagos járási székhelynek, és csupán az 1960–96-os közigazgatási felosztás idején nem volt megyeszékhelyi (kerületi székhelyi) státusa. Mindazonáltal e két város, valamint egy járás között még így is nagyságrendi különbségek voltak. A Nyitrai járás teljesítményét az is emeli, hogy beleszámítanak Aranyosmarót ipari üzemeinek az eredményei is. A Galántai járás magas helyezése a vágsellyei Duslo vegyigyárnak köszönhető. Aránylag magas ipari kibocsátása volt még az Érsekújvári, Pozsony vidéki és a Losonci járásnak. A három iparilag legkevésbé fejlett járás a Nagykürtösi, a Kassa vidéki és a Dunaszerdahelyi járások voltak. Érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy amíg Pozsony agglomerációjában jelentős ipari kapacitások voltak, Kassa esetében ez hiányzott.
Térképen ábrázolva – egész Szlovákia esetében – az egyes járások gazdasági kibocsátása a következő volt:
1. ábra. Az ipari termelés alakulása járási szinten 1970-ben, millió Kčs | Forrás: Ekonomický vývoj 1970 ČSSR, ČSR, SSR 1971, 161., 169., 187., 205. p.
A térkép alapján látható, hogy Dél-Szlovákia járásai az ipari kapacitások tekintetében határozottan a fejletlenebbek közé tartoztak, csak a két nagyváros alkotott szigetet, az ország ipari központja északnyugaton helyezkedett el.
A következő elemzett esztendő a korszak záró éve, 1989. A csehszlovák szocializmus egyik jellemzője a politikai és gazdasági mozdulatlanság volt, amit majd csak egy forradalom volt képes megváltoztatni. Az természetesen igaz, hogy a hatékonyság növelésére nagy hangsúlyt fektettek, a gazdaságon belül továbbra is az ipar, a gépgyártás, a mennyiségi termelés dominált. A rendszer utolsó évében Dél-Szlovákia járásainak ipari kibocsátást a következő adatok jellemezték:
3. táblázat. Ipari termelés Dél-Szlovákiában 1989-ben | Forrás: Československo 1989 v číslech. Kraje a okresy 1990, 129., 134., 145., 156. p., saját számítás
A 3. táblázat számai alapján ki szabad jelenteni, hogy Dél-Szlovákia iparának földrajzi eloszlása, illetve a régió gazdasági ereje Szlovákián belül lényegesen nem változott. Az alrégiók helyzete viszont módosult. A legjelentősebb változás nyugaton az Érsekújvári járás térnyerése volt a Nyitrai járás kárára, amivel az előbbinek sikerült megelőznie az utóbbit. Javult még a Galántai és a Lévai járás pozíciója is. Keleten nagyot ugrott előre a Tőketerebesi járás, a legnagyobb visszaeső a Losonci járás volt. Abszolút mértékben a legnagyobb ugrást mégis a Nagykürtösi járás érte el, ami egyértelműen az alacsony bázisnak köszönhető.
Szlovákia valamennyi járásának ipari termelését a rendszerváltozás előtti esztendőben a 2. ábra mutatja. Jól látható, hogy a Pozsonnyal és Kassával két évtized után is csak a Vágbesztercei járás hasonlítható, és velük a versenyt csak a Nagyszombati járás tudta felvenni, sőt, ez utóbbi még inkább képes volt felzárkózni. Kétségtelen tény, hogy néhány déli járás relatív pozíciója – Érsekújvári, Rimaszombati, Tőketerebesi – javult. Relatív visszaesésre a szlovákság által lakott járásokban volt szó. Mint mindig, most is a Nagykürtösi járás volt a sereghajtó.
2. ábra. Az ipari termelés alakulása járási szinten 1989-ben, millió Kčs | Forrás: Československo 1989 v číslech. Kraje a okresy 1990, 129., 134., 145., 156. p.
A szocializmus korszakának a végére Dél-Szlovákiában az ipari termelés esetében a járások két csoportja alakult ki. A Galántai, Érsekújvári, Nyitrai, Lévai járások nyugaton, a Tőketerebesi járás pedig keleten volt az iparilag legfejlettebb. Az Érsekújvári járás megelőzte a Nyitrait. További figyelemre méltó tény, hogy míg a pozsonyi agglomeráció – Pozsony vidéki járás – rendelkezett bizonyos ipari kapacitással, a kassai agglomeráció – Kassa vidék –ebben az évben is szinte alig.
Az előző táblázatok és ábrák megmutatták, hogy mely járásokban voltak az értékek magasak vagy alacsonyak, továbbá hogy ezek a relatív arányok a husáki időszak alatt általában változatlanok voltak. Tény, a periférikus járások esetében sor került valamilyen szintű felzárkózásra. Az Érsekújvári, Lévai és Tőketerebesi járás a nyertesek közé tartozott, Nagykürtös sikere mögött az alacsony bázist kell keresni. Az egész országban a legalacsonyabb mértékű növekedés egy „magyar” járásban, Kassa vidéken volt tapasztalható.
3. ábra. Az ipari termelés %-os változása Szlovákia járásaiban 1970 és 1989 között | Forrás: Ekonomický vývoj 1970 ČSSR, ČSR, SSR 1971, 161., 169., 187., 205. p.; Československo 1989 v číslech. Kraje a okresy 1990, 129., 134., 145., 156. p.
A fenti ábra bizonyítja, hogy az állam tudatosan és bizonyos határok között akár sikeresnek is mondható módon támogatta a leginkább elmaradott régiókat, ugyanis ilyen mértékű javulás enélkül nem lett volna tapasztalható. Ez az ábra azt is mutatja, hogy a legnagyobb ütemű javulás éppen egy déli járás esetében volt.
Érdemes megnézni, hogy a normalizációs időszakban az ipari kibocsátás tekintetében miként változott a régión belül az egyes járások súlya a nagyvárosok kiszűrésével. Noha százalékosan leginkább a Nagykürtösi járás bővült (275%), elmaradása óriási maradt egészen a szocialista időszak végéig. Valóban jelentős volt a bővülés a Tőketerebesi (az 1970-es szint 159%-a), az Érsekújvári (135%) és a Lévai (126%) járások esetében, ezzel szemben a Kassa vidéki járás súlya szinte megfeleződött (56%), és sokat veszített Nyitra (70%) és Losonc is (75%). Fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy a második „legmagyarabb” járás relatív pozíciója, vagyis azon két járás közül, ahol a lakosság abszolút többsége magyar volt, a Komárominak, szintén romlott (83%). Ahogy a 3. ábrán látható térkép is mutatja, abszolút visszaesésre nem került sor.
Az ipari termelés szempontjából a régió részesedése 1970 és 1989 között az országos kibocsátás tekintetében nőtt. Ez igaz abban az esetben, ha Pozsonyt és Kassát beszámítjuk, de akkor is, ha nem. 1970-ben a 13 járás és nagyvárosok aránya 40,90%-ot tett ki, ez 1989-re 43,38%-ra nőtt. Csak a 13 járás esetében az arány 19,30% (1970) volt a 21,03%-kal szemben (1989). Ezek a számok természetesen nem jelentenek egyenes ívű változást, csupán a kiindulási és a záró év adatait vetik össze, de mégis határozott javulásról tanúskodnak. Az első esetben (13 járás) a növekedés 6,06, a második esetben (13 járás és két nagyváros) 8,96%-os volt. Mindez azt jelenti, hogy a déli régió egésze felzárkózott, és a magyarok által sűrűbben lakott részre ez még inkább érvényes volt.
Az ipar jelenlétének egyik további mérőszáma, hogy az aktív dolgozók közül milyen arányban ingáznak a település vagy a járás határain túlra. Ez a jelenség a szocializmus idején is fennállt, és 1980-ban Csehszlovákia dolgozóinak 34,7%-át érintette. A járáson túli ingázás leginkább a nagyvárosok környezetére – Prága, Pilsen, Brünn – volt jellemző, és Szlovákiában legnagyobb mértékben a Pozsonyi, Kassai és Csacai járások lakosait érintette. (Häufler 1984, 119–120. p.)
6. Dél-Szlovákia gazdasági fejlődésének tendenciái a magyar kisebbség szemszögéből
Amíg a két világháború közti időszakban a déli határ mentén az ipartelepítést tudatosan korlátozták (például lőszergyárak), ilyen megkötés a szocializmus későbbi szakaszaiban már nem létezett, és az 1960-as évektől ipart már az ország valamennyi régiójába telepítettek. Mindezek ellenére problémák voltak, és ezeket leginkább a szlovákiai magyarság érzékelte. Annak ellenére, hogy az időszakot a magyar lakosság részéről is inkább a rendszerbe belesimulás jellemezte, az elégedetlenségnek nagy ritkán mégis hangot adhatott. Az ilyen kivételek közé tartozott az 1975-ben napvilágot látott Közös hazában című kiadvány, amely Csehszlovákia Kommunista Párjának nemzetiségi politikájáról, az Új Szó napilap szerepéről, a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődéséről, a csehszlovákiai magyar iskolarendszerről, valamint Dél-Szlovákia gazdasági fejlődéséről közölt tanulmányt. Ebben egyebek között az utolsó fejezetben ez olvasható: „Általánosságban ezek a területek továbbra is elmaradnak az összállami, illetve a szlovákiai szinttől. Az elért fejlődés szintje a nemzetiségek által lakott vidéken gyakran nem éri el járások fejlettségi szintjét.” (Mihály 1975, 268. p.) A szerző később több tényezőt sorol fel, amely ezt okozta, ilyen például az elégtelen iskolázottsági szint, de külön kiemeli, hogy „1946-ban az iparban foglalkoztatottak száma nem érte el a 23 000-et. A Losonci és Rozsnyói járáson kívül hazánk ezen a vidékén nem volt semmilyen jelentős ipari üzem. Dunaszerdahelyen, Galántán, Érsekújváron, Léván, Tőketerebesen az ipari foglalkoztatás intenzitása nem érte el a 2%-ot”. A továbbiakban az olvasható, hogy a felszabadulás után az iparosítás gyorsan emelkedett, majd így folytatja: „Az elért eredmények ellenére az ipari foglalkoztatás intenzitása 100 lakosra számítva (a Losonci és a Rozsnyói járást nem számítva) még mindig alacsonyabb a szlovák átlagnál.” (Mihály 1975, 292. p.)
Az időszak másik átfogó elemzését a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottság[8] munkacsoportja készítette. Ez a szamizdat jellegű kiadvány meglehetősen árnyaltan írja le a csehszlovákiai magyarság helyzetét, így a dél-szlovákiai gazdasági helyzetet is. A tanulmány egyebek mellett azt írja, hogy a mezőgazdaságból az iparba való vándorlás egyben elvándorlást is jelent. „Ez a terület Szlovákia gazdaságilag legelmaradottabb övezete, de az állami költségvetés beruházásra fordított eszközeiből 1970 és 1975 között mégis 70-75 százalékkal kevesebb jutott itt egy főre, mint Szlovákia más részein.” (Nagy 1988, 204. p.) Miután néhány járás példáját bemutatja, a helyzet így összegzi: „A diszkriminációs gazdaságpolitika eredménye, hogy a magyar kisebbség társadalmi és gazdasági helyzete az 1970. évi népszámlálás adatai alapján egyértelműen hátrányosnak mondható.” (Nagy 1988, 206. p.)
A gazdasági fejlődésnek értelemszerűen urbanisztikai hatásai is voltak. Csehszlovákia lakosságának regionális változásai azt mutatták, hogy a későbbi városi központokká azok a vidékek váltak, ahová a migráció a legnagyobb mértékben irányult vagy ahol legmagasabb volt a népesség növekedése. Az első leginkább a délnyugatra, a második esetben Kelet-Szlovákiára volt érvényes. A normalizációs időszakban a leggyorsabban a pozsonyi régió nőtt. A demográfiailag hanyatló régiók közé „leginkább Dél-Szlovákia marginális vidékei, etnikailag kevert sávjai tartoztak”. (Falťan–Pašiak 2004, 10–11. p.)
Összefoglalás
A normalizációs időszak kezdetére Csehszlovákia iparszerkezete véglegesen kialakult. Az első években az ország gazdaságát a lassú növekedés határozta meg, amely azonban már elmaradt a tőkés országok ipari fejlődésétől, és az 1970-es évek közepétől egy időre stagnálásba fordult. A csehszlovák szövetségi államon belül Szlovákia pozíciója javult, tovább sikerült felzárkóznia a cseh országrészhez. Ekkor a hangsúly már kevésbé az ipartelepítésen, inkább a meglévő kapacitások megújításán és bővítésén volt.
A szocializmus időszakában hivatalos iratokban a déli határ menti régió specifikumaira a korban ritkán mutattak rá. Ennek egyik oka az volt, hogy nem alkotott közigazgatási régiót, és a hatalom sem tekintett rá mint kompakt térségre. Tekintettel arra, hogy a déli régió közigazgatásilag az ország négy kerületéhez tartozott, különböző alrégiókra – járásokra – tagozódott, ezért ipari fejlettsége is igen különböző volt. Ebben az időszakban minden politikai és társadalmi erőnek a nyugalom, a konszolidáció volt az érdeke, ezért Dél-Szlovákia tudatos gazdasági elhanyagolásának sem volt jele.
Ha Dél-Szlovákiához számítjuk Pozsony és Kassa városát, akkor a régió egésze az iparilag átlagosan fejlett, illetve fejlődő régiók közé tartozott. A két nagyváros azonban a régió ipari kibocsátásának több mint a felét adta. Pozsonyon és Kassán kívül ezen a vidéken is voltak országos jelentőségű termelőegységek, mint a vágsellyei vegyiművek (Duslo), a párkányi cellulóz- és papírgyár (JCP). Más nagyobb városokban, mint Érsekújvár, Léva vagy Losonc a csehszlovák konszernek kapacitásokat létesítettek. Rá kell arra is mutatni, hogy a régióban a mezőgazdaság az országosnál nagyobb jelentőséggel bírt, ez pedig bizonyos mértékben megmutatkozott az élelmiszergyártási kapacitások esetében.
A déli régióban a legjobb helyzetben egyértelműen a főváros volt, a második helyen Kassa állt, és az átlagtól fejlettebb volt a Nyitrai járás, ami egyértelműen Nyitra városnak volt köszönhető, de gyorsan fejlődött egyebek között a Galántai és az Érsekújvári járás is. A nógrádi régió (Nagykürtösi járás) országos mértékben is a legelmaradottabb volt. Már az 1969 és 1989 közötti időszakra kirajzolódott az az állapot, amely aztán a rendszerváltozás utáni időszakban teljesedett ki nyugat–keleti szembenállássá. Dél-Szlovákia járásai a gazdasági fejlettség szempontjából két jól elkülöníthető részre oszthatók, ezek választóvonala a Garam folyó.
Irodalom
Andrejčák, Tibor 1989. Okres Galanta. Bratislava, Obzor.
Bálek, Alexej 1998. Vývoj výkonnosti československé a české ekonomiky v 70. letech. In Acta oeconomica pragensia. Z hospodářských a sociálních dějin Československa 1918-1992. K 80. výročí vzniku ČSR 6, 5. sz. 101–128. p.
Barnovský, Michal 2007. Industrializácia Slovenska a životné prostredie v období komunistického režimuzmu. In Acta Oeconomica Pragensia, 15. évf. 7. sz. 55–71. p.
Bašovský, Oliver–Hvožďárová, Edita–Paulov, Ján–Povincová, Elena 1985. Regionálna analýza a prognóza rozvoja okresov Juhoslovenskej kotliny. In Geografický časopis, 37. évf. 2–3. sz. 287–302. p.
Bende, Štefan et al. 1975. Komárno 1945–1975. A Komárnói Városi Nemzeti Bizottság részére kiadta a bratislavai Šport Szlovák Testnevelési Kiadóvállalat.
Československo 1989 v číslech. Kraje a okresy 1990. Praha, Federální statistický úřad, Český statistický úřad, Slovenský štatistický úrad.
Ekonomický vývoj 1970 ČSSR, ČSR, SSR 1971. Praha, Federální statistický úřad, Český statistický úřad, Slovenský štatistický úrad.
Ekonomický vývoj 1981. ČSSR, ČSR, SSR, kraje, okresy 1982. Praha, Federální statistický úřad, Český statistický úřad, Slovenský štatistický úrad.
Falťan, Ľubomír–Pašiak, Jaroslav (szerk.) 2004. Regionálny rozvoj Slovenska. Východiská a súčasný stav. Bratislava, Sociologický ústav SAV.
Fazekas József–Hunčík Péter (szerk.) 2008. Maďari na Slovensku (1989-2004). Súhrnná správa. Od zmeny režimu po vstup do Euróspkej únie. Šamorín, Fórum inštitút pre výskum menšín.
Gulyás László 2008. Regionalizációs törekvések és etnoregionalizmus a poszt-kommunista Szlovákiában 1989–1998. Tér és Társadalom, 22. évf. 4. sz. 189–204 p.
Gyurgyík László 1994. Magyar mérleg. Pozsony, Kalligram.
Häufler, Vlastimil 1984. Ekonomická geografie Československa. Praha, Academia.
Horbulák Zsolt 2015. Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 17. évf. 3. sz. 43–56. p.
Horbulák, Zsolt 2015. Spoločenský vývoj v Maďarskej ľudovej republike a Československej socialistickej republike v rokoch 1968 až 1989. Politologické fórum, 4. évf. 1. sz. 23–45. p.
Horbulák Zsolt 2017. Dél-Szlovákia gazdasági és szociális helyzete néhány mutató tükrében (2. rész). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 19. évf. 4. sz. 71–78. p.
Horváth Gyula (szerk.) 2004. Dél-Szlovákia. Budapest–Pécs, Dialóg Campus.
Ivanička, Koloman–Kovaľ, Ladislav 1978. Diferenciácia priestorovej ekonomickej štruktúry SSR. Geografický časopis, 30. évf. 1. sz. 18–38. p.
Lelkes Gábor 2003. Elmaradottság és versenyképesség a dél-szlovákiai térben. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 7. évf. 4. sz. p. 3–18. p.
Lelkes Gábor 2005. Dél-Szlovákia és az Alsó-Nyitra régió agráriuma és agrártársadalma a 3. évezred küszöbén. In Réti Tamás (szerk.): Közeledő régió a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulása. Budapest, EÖKIK, 59–98. p.
Lelkes Gábor 2008a. Régiók és gazdaság. Magyarok Szlovákiában V. kötet. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Lukniš, Michal 1985. Regionálne členenie Slovenskej socialistickej republiky z hľadiska jej racionálneho rozvoja. Geografický časopis, 37. évf. 2–3. sz. 137–161. p.
Mačanský, Ladislav–Kajtár, Jozef (szerk.) 1982. A komárnói járás. Bratislava, Obzor.
Mag Gyula–Nagy Rudolf 1980. A Dunaszerdahelyi járás múltja és jelene. Dunaszerdahely, Csallóközi Múzeum.
Mezei István 2005. Állam – Ország – Régió és a valóság. Tér és Társadalom, 19. évf. 3–4. sz. 187-203 p.
Mezei István–Hardi Tamás 2003. A szlovák közigazgatás és területfejlesztés aszimmetriái. Tér és Társadalom, 17. évf. 4. sz. 127–155 p.
Mihály Géza 1975. Hospodársky rozvoj južného Slovenska. In Zvara, Juraj–Balázs, Béla–Csanda, Sándor–Mózsi, Ferenc–Mihály, Géza. V spoločnej vlasti. Bratislava, Pravda, 253–318. p.
Morvay Károly 2004. Külföldi tőkebefektetések és az ipari parkok Dél-Szlovákiában. In Réti Tamás (szerk.): Közeledő régió a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulása. Budapest, EÖKIK, 303–330. p.
Nagy József 1988. A magyar kisebbség Csehszlovákiában. In Jelentések a határokon túli magyar kisebbségek helyzetéről. Budapest, Medvetánc, 187–242. p.
Nováková, Veronika 1987. Galanta. Bratislava, Obzor.
Popély Árpád 2008. 1968 és a csehszlovákiai magyarság. Somorja–Šamorín, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Průcha, Vladimír et al. 2009. Hospodářské a sociální dějiny Československa. 2. díl období 1945-1992. Brno, Doplněk.
Reiter Flóra–Semsey Ilona–dr. Tóth Attila 2004. Kelet-Szlovákia régió gazdasági átalakulása. In Réti Tamás (szerk.): Közeledő régió a Kárpát-medencében. Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulása. Budapest, EÖKIK, 331–362. p.
Renczes Ágoston 2010. A Szlovák gazdaság és Dél-Szlovákia magyarlakta vidékeinek fejlődése az EU-csatlakozás óta. Budapest, EÖKIK.
Süli-Zakar István (szerk.) 2003. A terület- és településfejlesztés alapjai. Budapest, Dialóg Campus.
Vladár, Jozef (főszerk.) 1987. Malá encyklopédia Slovenska. Bratislava, Veda.