Máté Zsuzsanna: „Az aestheticum vizsgálatának célja tehát az értékadó jelentés felkutatása”

Magyar esztétikatörténeti és esztétikai tanulmányok. Kolozsvár–Szeged, Pro Philosophia Kiadó–Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, 2019, 244 p.

A kötettel ismerkedő olvasónak ajánlatos az alcím felől elindulnia: hogy tudniillik a gyűjteményben magyar esztétikatörténeti és esztétikai tanulmányokkal fog találkozni. Ami a magyar esztétikatörténetet illeti, az alcím megnevezése kifogástalan, az „esztétikai” minősítés ellenben alighanem cum grano salis értendő. Az ebbe a körbe sorolt írások ugyanis elsősorban is nem általános esztétikai, hanem irodalomesztétikai érdekűek: javarészt a szerző irodalomtörténeti vizsgálódásaiból, elsősorban Madách-kutatásaiból nőttek ki.

Hogy a helyzetet megmagyarázzuk és a kötet kontextusát fölvillantsuk, bevezetésként érdemes megemlékeznünk a szerző személyéről. A szegedi professzorasszony, Máté Zsuzsanna munkássága a filozófiai esztétika és az irodalomtörténet metszéspontjában áll. Eredetileg esztétikatörténészként indult: első meghatározó munkái a magyar esztétikai hagyomány egyes teljesítményeinek föltárását vállalták magukra. Önálló kötetet szentelt a századelő és a két háború közti korszak esztétikai elméleteinek (Abszolútum a művészetfilozófiában századunk első felében, 1994), tanulmánygyűjteményt tett közzé a fiatal Fülep Lajos művészetfilozófiájáról („Szép eszéről, szép lelkéről…”, 1995), monográfiában dolgozta föl Sík Sándor életművét (Sík Sándor – a szépíró, az irodalomtudós és az esztéta, 2005). Az elmúlt jó másfél évtizedben ugyanakkor bekapcsolódott a hazai irodalomtörténet nagy hagyományú kutatási áramába, a Madách-kutatásba is. Előbb tanulmánygyűjteményt publikált Az ember tragédiájáról (Madách Imre, a poeta philosophus, 2004), majd szerzőtársával, Bene Kálmánnal együtt részletes vizsgálat alá vonta Madách lírai életművét (Madách Imre lírája, 2008), hogy végül megalkossa a madáchi világdráma bölcseletét föltáró nagymonográfiáját (A bölcselet átlényegülése esztétikummá – középpontban Madách Imre Az ember tragédiája című művével, 2013). Ez utóbbi, pár évvel később átdolgozva és kibővítve újraközölt munka (Filozofikum és esztétikum kölcsönviszonyáról – kiemelten a madáchi életműben, 2018) a voltaképpeni főműve lett: munkássága két törekvésének szintetikus összekapcsolását kísérelte meg. Nagyszabású gondolatmenetében a teljes madáchi életmű filológiai mélységben földolgozott és a kiterjedt Madách-irodalom korábbi teljesítményeit is gazdagon fölhasználva értelmezett anyagát – azaz par excellence irodalomtörténeti fókuszú megközelítés eredményeit – a filozófia és irodalom viszonyára vonatkozó normatív teória – azaz par excellence művészetfilozófiai-esztétikai elmélet – keretei közé illesztette tehát.

Jelen gyűjteménye tizenkettőt közöl újra megrégiben született – az elmúlt öt évben szerzett – tanulmányaiból. A kötet, rendkívül elegánsan, szerkezetileg is, terjedelmileg is pontosan két részre oszlik. Az első hat tanulmány – a kötet terjedelmileg első fele – esztétikatörténeti tárgyú, a második hat tanulmány – a kötet második fele – irodalomesztétikai jellegűnek minősíthető. Az esztétikatörténeti tárgyú dolgozatok főszereplői Palágyi Menyhért, Fülep Lajos, Pauler Ákos, Bartók György és Sík Sándor; az irodalomesztétikai jellegű írások hősei, természetesen, elsősorban Madách, aztán Kass János, Weöres Sándor, és végül, a maguk kreativitáselméletével, Csíkszentmihályi Mihály és Arthur Koestler.

Palágyi-tanulmány kettő is szerepel a kötetben. Az első mint Madách monográfusát veszi szemügyre, a második mint kortársi modern költők kritikusát olvassa újra Palágyit. Az egyik írás voltaképpen egy szemletanulmány keretébe illesztett elemzéssel szolgál: ugrópontja a három éve megjelent, Bogdanov Edit és Székely László szerkesztette nagyszabású Palágyi-válogatás áttekintő értékelése. Arról a kötetről tudni kell, hogy a Palágyi-recepció mindeddig legjelentősebb teljesítményének számít: arányos képet nyújt a sokféle területen tevékeny gondolkodó munkásságáról, bő válogatást adva németül keletkezett írásaiból is. Máté ebből a kötetből kiindulva, a gondolkodó Madách-monográfiájának – a kiterjedt Madách-irodalom legelső önálló átfogó értelmezésének – az elemzését végzi el, Palágyi esztétikájának „heurisztikus ereje” mellett érvelve. A második írás Palágyi kortársi költőket értékelő kritikáit – Vajda Jánosról, Reviczky Gyuláról és Komjáthy Jenőről írott esszéit – vizsgálja meg, azok esztétikájának „egészre irányultságát” és az élményvalóságnak úgymond a szellemmel egyenrangú szerepet juttató értelmezési keretét hangsúlyozva. A két írás, egymással egybehangzóan, Palágyi esztétikáját a kora pozitivizmusán túllépő, életfilozófiai szemléletű és a szellemtörténet esztétikája felé mutató művészetbölcseletként azonosítja.

Fülep Lajosról – szerzőnk érdeklődésének egyik középponti alakjáról – a kötet azt a tanulmányt hozza, amely Fülep reformációról szóló, elfeledettnek minősíthető cikkeinek értékelésre vállalkozik. Az elemzett cikkek 1917-ben keletkeztek, abban az esztendőben, amikor Fülep, az újidealista metafizikus éppen református lelkészi tanulmányait folytatja: Máté, az írásokat az életmű egészébe helyezendő, szellemesen mutatja ki bennük a rokon vonásokat, amelyek a „nemzeti művészetről” szóló, szintén akkortájt keletkezett híres nagyesszével kapcsolja össze őket. A Pauler Ákos esztétikáját elemző tanulmány Pauler és Sík Sándor művészetfogalmát állítja szembe egymással. Noha mindketten, Pauler is, Sík is a maguk korszaka abszolutizáló művészetfilozófiájának elkötelezettjei, az elemzés mégis határozottan elkülöníti őket egymástól. Míg Sík induktív beállítottságú, az esztétikai tevékenység pragmatikáját előtérbe állító esztétikája nyitottnak mutatkozik a művészet hermeneutikai fölfogása irányába, addig Pauler deduktív, mondhatni hagyományos „törvénygyűjteményt” kidolgozó esztétikája a művészet világát afféle örök „értékmúzeumként” fogja föl. Az elemzés következtetése szerint Paulernek a művészetet az abszolútumfilozófia rendszere egyik területeként tárgyaló, objektivizáló esztétikája a század művészetbölcseleti fejleményei – az esztétikai tárgy ontológiai létezését mindinkább a tárgy és a befogadó egységében tételező fölfogása – felől tekintve terméketlennek bizonyul. A Bartók György esztétikájának szentelt tanulmány a Böhm-tanítványokból alakult Erdélyi Iskola gondolkodójaként veszi szemügyre hősét. Böhm Károly kései, a badeni neokantiánusok törekvéseivel rokon értékfilozófiai rendszeréből kiinduló Iskola tagjaként maga Bartók is az antirelativista-antipozitivista axiológia és szellemfilozófia képviselője. Az elemzés Bartók mindössze néhány tanulmányban kifejtett esztétikai elméletet úgy azonosítja, mint az esztétikum lényegét a szellemben fölismerő és a szellem projekcióinak egyikét megvalósító koncepciót. Máté kötetének archaizáló – az esztétikai vizsgálódás célját úgymond az „értékadó jelentés” fölkutatásában megállapító – címe, említsük meg, szintén Bartóktól való egyébként. Végül, az esztétikatörténeti tanulmányok zárásaként egy Sík Sándor-értelmezés szerepel. Sík, szintén említettük, hasonlóképp szerzőnk kedves, önálló monográfiában is földolgozott hőse, aki ez alkalommal Ady-értelmezésével tűnik föl. Ebben az Ady-értelmezésben Máté a pozitivizmuson túlmutató – a pozitivista irodalomértelmezés módszertanát csak ugrópontként használó –, a szellemtörténetnek az „egészre” irányuló és a létélmények föltárására vállalkozó módszertanát ismeri föl.

Az esztétikatörténeti tanulmányokat követően a kötet az esztétikai-irodalomesztétikai tanulmányai következnek. Tartsunk ezek fölött is rövid szemlét.

A kiindulópont itt, említettük, Madách: a ciklus három darabja is, így vagy úgy, Madáchcsal foglalkozik – az első önálló Madách-motívumértelmezést terjeszt elő, a második a madáchi főművet Dante Commediájával állítja párhuzamba, a harmadik Jankovics Marcell Tragédia-rajzfilmjének interpretációjával szolgál. Az első írás a Tragédia bizalomfogalmát elemzi. Kifejezetten izgalmas interpretációja a bizalomnak a műben megképződő kétféle fogalmát különíti el egymástól: az egyik az aszimmetrikus, úgymond „belehelyezett bizalom”, a másik valamiféle szimmetrikus, azaz együttműködésen alapuló bizalom – a mű terében az előbbire az önbizalom és valamely eszmébe vetett bizalom, az utóbbira a hit és a „cserekapcsolaton” alapuló bizalom szolgál példával. A második írás Dante és Madách, a Commedia és a Tragédia összevetésével szolgál. Az analógiákat aprólékosan végigkövető elemzés kiindulópontja a két mű műfajának hasonlósága, keletkezéstörténetének párhuzamossága és hatástörténetének – elsősorban más művészeteket inspiráló – kiemelkedő jellentősége. A harmadik Madách-írás egyetlen műnek, Jankovics Marcell rajzfilmjének hermeneutikai szempontú – a Tragédia szövege és a rajzfilm képvilága közötti intermediális kapcsolatot föltáró – interpretációját nyújtja. Gondolatmenete, a műalkotást megértésként fölfogó gadameri hermeneutikára támaszkodva, a madáchi mű szabad adaptációját nyújtó animációs rajzfilmet a megértés megértéseként fogja föl. Máté már nagy Madách-monográfiájában is külön fejezetet szentelt a világdráma szövevényes hatástörténetének, a szöveggel szoros kapcsolatban maradó illusztráció, a szöveget más művészeti ágba átültető adaptáció, illetve a mű gondolatait fölhasználó továbbírás között különböztetve. Itt most részletes elemzését nyújtja hát a legkiemelkedőbb adaptációk egyikének, Jankovics rajzfilmjének.

A következő, Kass János portréját megrajzoló írás hasonlóképp az intermedialitás problémáját állítja középpontba: a nagy grafikusnak, szobrásznak és bélyegtervezőnek elsősorban illusztrátori munkásságát idézi föl. Ítélete szerint a világirodalom és a magyar irodalom kiemelkedő alkotásaihoz készített Kass-illusztrációk – a fölhasznált alkotásokat a vizualitás médiumába helyezve és a szó-kép intermediális viszonyába átfordítva – nem egyszerűen másodlagosak az illusztrált műhöz képest: egyszerre léteznek intermediális kölcsönviszonyban a szöveggel és egyszerre képeznek autonóm műalkotást. A Weöres Sándor-tanulmány a Weöres-versek időfilozófiáját elemzi. Ennek prózai szövegeket és verseket egybeolvasó gondolatmenete voltaképp a filozofikum esztétikummá való „átlényegülését” vizsgálja. Következtetése szerint a költő a nyugati gondolkodás lineáris időtudatával a keleti kultúrák ciklikus időszemléletét állítja szembe; az élet „jelenség-ideje” helyett a létezés „teljes-idejének” megismerésére törekszik. Az utolsó tanulmány a kreativitás problémáját tárgyalja: a kreativitás két koncepcióját, Csíkszentmihályi Mihály és Arthur Koestler elméletét veti össze egymással. Bemutatásában Csíkszentmihályi kreativitásfölfogása egyfajta szociológiai bázisra épül, a szimbolikus szabályokat megfogalmazó kultúra, a kreatív személyiség és az újítást fölismerő szakértői kör rendszereit különítve el egymástól; Koestler koncepciója pedig a kreativitás tipológiájára épít, a kreativitás megnyilvánulását három tevékenységben – a humorban, a tudományban és a művészetben – azonosítva.

A kötet tanulmányainak túlnyomó többsége alkalmi írásként keletkezett: konferencia-előadásként hangzott el, folyóiratszerkesztő fölkérésére íródott. Csaknem mindegyik a benne elemzett személyiség valamilyen évfordulójának – születési vagy halálozási évének – alkalmára időzítve született meg. Az évfordulós alkalmak láthatóan kiváló lehetőséget teremtettek Máté Zsuzsanna számára, hogy végiggondolja az őt foglalkoztató problémákat. Új kötete nem nyit új irányok felé: szervesen építi tovább a munkásságát.