Roginer Oszkár: A jugoszláviai magyar irodalom terei. A (poszt)jugoszláv magyar irodalom és a téralapú közösségi identitáskonstrukciók viszonya a sajtóban (1945–2010)

Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2019, 386 p.

„Kis helyek, nagy témák” – hangzik az elmúlt évtizedek egyik meghatározó (szocio)kulturális antropológusa, Thomas Hylland Eriksen méltán népszerű bevezető jellegű kötetének címe. A megnevezés arra a specifikus szerepre és perspektívára utal, amellyel a szociokulturális antropológia szokott élni: az ugyanis egy-egy konkrét (rész)témán keresztül rendre a társadalomban élő és kultúrával rendelkező ember általános mivoltára (is) próbál válaszokat találni és magyarázatokat adni. Hogy miért lehet egy efféle távoli asszociációval indítani Roginer Oszkár (1986, Újvidék) irodalomtörténeti összefoglalójának ismertetését, annak számos oka van. Ezek közül a legfőbb, hogy messze többről van most szó, mint egy „szürke” és szűk mezsgyék között mozgó irodalomtörténeti összefoglalóról. A téma ugyan társadalmilag, időben és nyilván térben is behatárolt, a mű voltaképpeni horizontja azonban ennél sokkal tágabb, s a jugoszláviai magyar irodalmon keresztül olyan kontemplatív mélységekre nyit rálátást, amelyeknek köszönhetően várhatóan nem csupán egy gyorsan elfeledett kötetet fog képviselni a könyvespolcunkon, ha beszerezzük.

A tulajdonképpeni témát illetően idézzük pontosan a szerző első mondatát: „Mi történik akkor, amikor egy közösség azonosulási hálójában átértékelődnek, átalakulnak, vagy onnan kiesnek bizonyos terek, amikor csonkulnak a helyszínekhez kötött eredetmítoszok és hivatalos igazságfogalmak, amikor felszámolódnak és idegenné lesznek azok a jelentések, amelyek biztonságot nyújtottak az identitás különféle módosulásai során?” (9. p.) Nem kell ahhoz különösebb fantázia, hogy felismerjük a kérdésfelvetés rétegzett általánosságát, annak jelentős és izgalmas mivoltát. A kisebbségi magyar közösségek szempontjából eleve kulcsfontosságú témáról van szó, de ki sem kell tennünk a lábunkat a tágabb térségből (Kelet-Közép-, valamint Délkelet-Európa), hogy számos más etnikai és/vagy kisebbségi csoport esetében is ugyanezeket a kérdéseket tegyük fel. Ez rendkívül fontos mozzanat, s talán ebből a pontból érthető meg az imént idézett Eriksen-kötet címével jelzett párhuzam: jugoszláviai magyar irodalommal foglalkozni ilyen módon egyszerre jelenti egy saját utat járó „bensőséges” világgal való foglalatoskodást, valamint a tágabb keretek – hol konkrét, hol áttételes – mélyreható tanulmányozását.

A kötethez szolgáló nyersanyagot a szerző folyóiratokból (irodalmi periodikák, illetve a „fősodratú” média vonatkozó felületei) nyerte ki, tehát itt nem egyes életművek, meghatározó kötetek vizsgálatáról van szó. Roginer ezt a döntését – világos és könnyen nyugtázható módon – ekképp magyarázza: „A folyóiratok (…) a téralapú közösségi identitáskonstrukciók topográfiai mátrixáról mindenekfelett korhű, frissességükben állandósított és viszonylag teljes képet adnak.” (37. p.)

A könyv bevezetőjénél (9–40. p.) azért is érdemes elidőzni, mert az elméleti és módszertani kontúrok mellett a szerző – akárha egy zenemű nyitányával volna dolgunk – a történeti-politikai korszakok tükrében összegzi azokat az 1920 és 2010 közti jellemző vonásokat, amelyek a vajdasági/jugoszláviai/szerbiai magyar irodalomban felbukkanó közösségi tereket és a térrel való azonosulásokat illetik. Mintaszerű bevezetővel van dolgunk, amely pontosan eligazítja az olvasó tekintetet a valódi tárgyalás előjátékaként.

A könyv történeti jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint az évtizedekre – 1945-től 2010-ig – lebontott tartalom, amely kapcsán tényleg lépésről lépésre haladunk előre „a jugoszláviai magyar közösségi identitás térbeli azonosulási csomópontjainak bővülésével és csökkenésével”. Mindegyik fejezet olvasható különálló egységként is, amelyek végét a szerzői (olvasóbarát) gondosságnak köszönhetően részösszegzések zárják le.

Messzire vezetne mindegyik fő fejezet közelebbi szemrevételezése. Az olvasóban gyakran adódhat az az érzés, hogy oldalanként több passzusnál telejegyzetelje a margót, felüsse a vonatkozó szakirodalmakat vagy netán magukat a folyóiratokat s a konkrét szerzők más műveit. Egészen élesen és sokatmondóan lehet látni, ahogy a titói Jugoszlávia keretén belül a magyar szerzők lassan idomulnak az állami keretekhez, s teszik magukévá az ország topográfiáját „a Triglavtól a Vardarig” úgy, hogy mindeközben a szűkebb vajdasági közeg is új jelentésekkel gazdagodik. Nemkülönben érdekes az az „intraetnikus” önállósodás megragadása, ahogyan a 70-es években a magyarországi topográfia egyértelműen külföldként jelenik meg (vö. 151–160. p.). Szintén szemléletes módon sikerült lefesteni a jugoszláviai magyar geokulturális identitás 80-as években bekövetkezett széttagolódását, majd a 90-es évek kaotikus viszonyai közt megtörtént bezárkózását… Ezzel csak egyes korszakváltásokat jeleztünk, amelyek a szövegben szinte zavarba ejtően gazdagon bomlanak ki, ahogy a geo- és belpolitika, állami ideológia, többség és kisebbség, valamint a helyi hagyományok, diszkontinuitások és innovációk pulzálása közepette keresi mindenkori útjait az adott regionális, magyar nyelvű irodalom.

Valószínű, hogy a téma avatott kutatói egy-egy résznél vitatkozhatnak Roginer Oszkár megállapításaival, ez a hasonló összefoglaló műveknél kikerülhetetlen következmény – mindazonáltal az általa bemutatott szerves és kiérlelt összkép koherenciája folytán minden egyes sornak megvan a maga meggyőző ereje. Hogy végül milyen tudománytörténeti és kanonikus helyet foglal el a kötet, arról majd remélhetőleg szubsztantív tudományos diskurzus fog dönteni.

Habár névmutató híján az egyes tárgyalt szerzőket némileg elrejti a szöveg, ez nem akadályozhatja meg az olvasót abban, hogy a kötetet ne használhassa bevezető gyanánt egy-egy konkrét szerző életművéhez. A gyakran tárgyalt Tolnai Ottó életművének kontextusa például roppantmód szemléletes példák által mutatkozik meg, de ugyanez érvényes a kortárs fiatal generációra is, hiszen például Danyi Zoltán vagy Terék Anna egyes művei is megjelennek ott, ahol ez szükséges. A gyakori és általában jól eltalált szövegrészletek is képesek kedvet csinálni ahhoz, hogy egy-egy költő vagy író alkotásait közelebbről is szemügyre vegyük.

Roginer stílusát leginkább az „akkurátus” minősítéssel lehetne a leginkább jellemezni. A téma konkrét történeti és szociológiai beágyazottsága folytán a szöveg csak korlátozott módon kalandozik el elméleti és absztrakt síkok irányába, de egyszersmind jóval több is annál, mintha csak egyszerűen merev struktúrába ágyazva elsorolná az irodalomtörténeti tényeket. A szerző jól láthatóan érti és érzi a témát, s szinte kínosan ügyelt arra, hogy gondolatmeneteit kellő mértékben fogalmazza meg a lehető legkevesebb homályt és bizonytalanságot hagyva maga után.

A kötet egyik járulékos, de összhatásában mégis lényeges velejárója a Blaskó Árpád grafikai szerkesztésének eredményét képező vizuális megjelenés, amely a külső borítótól kezdődően egészen a könyv alcímeiig egységes és sajátos fizikai megjelenést kölcsönöz a kiadványnak. Mindehhez – és magához a tartalomhoz – remekül illik a könyv végén található, 66 fotóból álló képmelléklet (345–383. p.), amely tulajdonképpen asszociatív egységként rímel a főszöveg tartalmára és passzusaira. A szelekció eredményeképp például az 1970 körüli világból a Dubrovnik mellett napozó nudista fürdőzők ugyanúgy megjelennek, mint az esőáztatta óbecsei sáros utca – valamint a jugoszláviai magyar írók és magyarországi kortársaik kapcsolatából is felvillan egy s más.

Hogy mennyire számít majd alapműnek a jugoszláviai és vajdasági magyar irodalom (s ez csak elsődlegesen érintett tématerület!) tanulmányozásához a Roginer-kötet, azt természetesen még korai volna boncolgatni. Az elhangzottak fényében azonban számos olyan vonással rendelkezik a kiadvány, amely efféle tudományos szerepre alkalmassá teszi.