Mohai V. Lajos: Szabadon és kötelezően

Esszék, szorgalmi feladatok. Szombathely, Savaria University Press, 2020, 176 p.

Az irodalomtörténészként is ismert József Attila-díjas költő és prózaíró Mohai V. Lajos legújabb könyvét röviden úgy lehetne jellemezni, hogy kedvcsináló olvasáshoz. A filológiai eszköztárú irodalomtörténeti jegyzetek és kitekintések nyelvezetének egyik fő ismérve szintén az olvasóbarát jelleg: a szerző pontosan fogalmaz, mindig valami újjal is előáll, de előre kiszámíthatatlan, vajon merre is veszi az irányt. A vizsgált szépirodalmi művekről ugyanúgy van személyes mondanivalója, mint szerzőjükről. Kiérezni szavaiból a rajongást és az elismerést, valamint azt az örömet, amely kortársi öröm afelett, hogy megadatott neki pontosan ebben a korban élnie, amelyiknek ilyen jelentős alkotók szabták meg az irodalmi irányait. Megközelítései mozaikszerűen épülnek fel, bővülnek és újabb adalékokkal mélyülnek, gyakran a szépirodalom stílusában, mondjuk, ez esszék esetében érthető is, de van itt versben lerótt kegyelet, elismerés és rájátszás is, interjú és vallomás, jegyzet és műelemzés…

Ami már a tartalomjegyzék fellapozása során kellemesen meglepi, sőt elkápráztatja az embert, az a választott (és ajánlott) irodalom, mondjuk így: első vonala, az elismerésre méltó merítés milyensége: Kosztolányi, Krúdy, Mészöly, Mándy, Tandori, Kertész Imre, Esterházy, Balassa Péter, Szörényi László… Tőzsér Árpád – a sor, mely önmagáért beszél, hosszan folytatható Mohai V. Lajos kedvenceivel, személyes ismerőseivel, főleg azonban olyan írókkal-költőkkel, akiknek folyamatosan követi életútját, művei befogadástörténetének alakulását. Egyszóval, rajta tartja kezét a magyar irodalom pulzusán – ezen belül a fordításirodalomén is. (S persze szabad átjárása van a világirodalom térfelére is, itt Bohumil Hrabal, Mirko Kovač, John le Carré említendő. Na meg természetesen Kafka. Vagy Danilo Kiš – a sor itt is folytatható volna.) A könyvnek ez az egyik végtelenül rokonszenves vonása, az üde időszerűsége, végül, lássuk be, irodalomtörténeti jellegű szövegek esetében ezt legnehezebb biztosítani.

A másik, hogy sűrűn idéz. És keresztbe-kasul, tehát nemcsak attól, akit éppen tárgyal, hanem simán, mintegy véletlenül beleszövi azt is, akivel a következő vagy előző írásban foglalkozik. Egyszersmind tehát, mintegy mellékesen, azt is bizonyítja, hogy egy-egy alkotói műhely ajtaja sosem zárt, hogy a felszínen vagy rejtve ezek közlekedőedény-szerűen összefüggnek egymással, hogy tehát a szépirodalom, bérmennyire öntörvényű is, nem a semmiből ered, hanem szorosan vagy lazábban, de összefüggő spóraszőnyeg a televényben.

Az elején felsorolt költők-írók – de a többi is, a kultúrtörténeti breviáriumot író Almási Miklóstól, a 365 szonettből álló Melankólia szerzőjén, a Rilke-leveleket fordító Báthori Csabától a társutas költő Villányi Lászlóig –, milyen különös: teljesen beleillenek a recenzens ízlésébe; ha írnia kellene alkotókról, művekről, ő is ezeket választaná, kétség nem fér hozzá. Ezért felnéz a szerzőre, aki sokukkal állt s áll ilyen-olyan, munka-, szerkesztői vagy baráti kapcsolatban, ezért irigyli is kissé. Irigylésre méltó Mohai V. Lajos könyve, mely választott módszerével, ahogy ismerősként hajlik oda egy-egy műhöz vagy életműhöz, nyilván sokakat megszólít. Amit pedig közben, mintegy menet- és munka közben el-elejt, az is megszívlelendő, Weöres Sándor kapcsán például ezt mondja: „WS-nek mindnyájan tartozunk, akik magyarul írunk. (Ebben akár még közmegegyezés is lehetne, bár a WS-felejtés ideje borul ránk.)”

Kedves könyv, nem csak azért, mert kedvenc szerzőinkkel foglalkozik. Hanem ahogyan foglalkozik velük, ki-kiemelve hol ezt, hol azt az életművekből. Mohai V. Lajos nagyon jó tervező és szerkesztő: jó hozzávalókból jót készít s tesz az asztalra. Mintha nekünk, olvasóknak csak annyi volna a dolgunk, hogy belefeledkezzünk olvasásába. De, s ez további erénye a könyvnek, minden bekezdése továbbgondolható. Sőt, mintha ő maga csak abban lenne érdekelt, hogy továbblépjünk – a konkrét művekhez vezet bennünket. Szövegközpontú, szokás az ilyen könyvekre mondani, de itt ez úgy értendő, hogy egy percre sem távolodik el a szövegtől. S ő maga is, mint ez a könyv több helyével szövegileg is igazolható, része ennek a szövegvilágnak. Így aztán nemcsak azok kerülnek hozzánk még közelebb, akiket a tartalomjegyzék felsorol, hanem az is, akinek a neve a fedőlapon a cím fölött szerepel.

„Bár ennek a kötetnek a címében és alcímében szereplő szavak első hallásra az iskolai vagy egyetemi oktatás világát idézik föl, valójában inkább ahhoz az olvasói és értelmezői magatartáshoz van közük, amely a szerzőt jellemzi” – állapítja meg nagyon helyesen Takács László, s mi, olvasók ennek a személyessé tett irodalomtörténetnek nagyon örülünk. Elemi (iskolai vagy egyetemi) közünk lesz hozzá, s ezentúl az ő szemén keresztül is látjuk azt, amit eddig csak a magunkéval néztünk, s láttuk bár, de nem ennyire bensőséges közelségben és meghitt fényben.