Francová, Zuzana (ed.): Mesto a jeho pamäť. Zborník z vedeckej konferencie

Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy, 2020, 280 p.

A Pozsonyi Városi Múzeumot 1868-ban hozták létre jeles helyi kutatók és polgárok az ugyanazon évtől működő Pozsonyi Városszépítő Egylet hathatós támogatásával. Az alapítás 150. évfordulója kapcsán a múzeum 2018. október 17-én és 18-án Mesto a jeho pamäť (A város és emlékezete) címmel konferenciát tartott, 2020-ban pedig ugyanezzel a címmel napvilágot látott az a kötet, amely a tanácskozás előadásaiból érlelt tanulmányokat tartalmazza színes képanyaggal együtt.

A 350 példányban megjelent, Zuzana Francová művészettörténész, muzeológus (Pozsonyi Városi Múzeum) szerkesztette kiadvány szlovák törzsszövegei után angol összefoglalók, a könyv végén pedig a szerzőket bemutató rövid ismertetők olvashatók.

Az írások sorát Francová bevezetője után Gaučík Istvánnak az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés utáni magyarországi kultúrpolitikával és annak múzeumügyi vetületeivel foglalkozó tanulmánya nyitja. A korábban a városi múzeum munkatársaként, jelenleg pedig a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutatójaként tevékenykedő szerző a többi közt azt járja körül, hogy a dualizmus kori Magyarország vezető rétege átfogó modernizációra és azáltali nemzetiségi homogenizálásra törekedett. A történész szerint Wlassics Gyula (1852–1937) 1895 és 1903 közti vallás- és közoktatásügyi miniszter tézise – lényegében az intenzívebb kultúrpolitika és az ezzel összefüggő magyarosítás sürgetése – a magyar politikai elitnek azt a látomását tükrözte, miszerint a múzeumok az etnikai homogenizálás fontos tényezői lehetnek, és elősegíthetik a magyar kultúra többi fölé rendelését. Ugyanakkor kérdésesnek látszott – igaz, inkább elméleti síkon –, hogy hatalmi eszközökkel fejleszthető-e a magyar nemzeti kultúra a nemzetiségi és a vegyes etnikumú területeken. A valóság Gaučík szerint inkább az volt, hogy nemzeti közösségek párhuzamos világai kezdtek kialakulni, miközben elmélyült azok egymással szembeni bizalmatlansága.

A fentiekkel összefüggésben Gaučík azt is megvizsgálta, hogy a kultúrpolitika a múzeumügy egyik legfőbb kormányzati szerve, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége révén 1903 és 1913 közt milyen mértékű anyagi támogatásban részesítette a vidéki városok helyi múzeumait. A főfelügyelőség jelentéseiből kitűnik, hogy az egy évtized alatt biztosított támogatások teljes összege tekintetében a 24 kedvezményezett közül a Pozsonyi Városi Múzeum a 22. helyen szerepel 6500 koronával, míg ugyanebben az időszakban a Rákóczi-kultusz erősítésével is magyar nemzeti központtá fejlesztendő Kassa múzeuma kapta a legnagyobb összeget, 33 400 koronát. A szerző megvilágítja: a főfelügyelőség álláspontja szerint a pozsonyi múzeum kellő anyagi és intellektuális háttérrel rendelkezett az önkormányzat által is támogatott városszépítő egyletnek köszönhetően.

A bevezető tanulmány után néhány további írást a városi múzeum első időszakához köthető személyiségeknek szenteltek. Peter Buday művészettörténész (Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Képzőművészet-történeti Tanszék) Helmár Ágost (1847–1912) tanárról, muzeológusról és műemlékvédőről értekezett, Katarína Beňová művészettörténész (Szlovák Nemzeti Galéria; Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Képzőművészet-történeti Tanszék) pedig a pozsonyi származású, főként Bécsben tevékenykedő, alkotásai egy részét a Pozsonyi Városi Múzeumra hagyományozó (és szülővárosát köztéri alkotásokkal is gazdagító) Tilgner Viktor (1844–1896) szobrászművésznek az intézményhez fűződő viszonyát vázolta. Elena Kurincová levéltáros-történész (Pozsonyi Városi Múzeum) Ovidius Faust (1896–1972) szakmai és emberi profilját rajzolta meg, már a tanulmány címével is jelezve, hogy Faust a városi múzeum 1923 és 1945 közti legmeghatározóbb munkatársa volt (a konferencia helyszíneként szolgáló múzeumi előadóterem is az ő nevét viseli). Faust 1919-től a városi levéltár, a következő esztendőtől pedig a múzeum munkatársának számított, majd 1923-ban a levéltárt, a múzeumot és a könyvtárat magában foglaló önkormányzati intézmény, a Pozsonyi Városi Tudományos Intézetek élére került.

Ugyancsak a városi múzeummal foglalkozik Francovának a két világháború közti kiállításokat áttekintő, Marta Janovíčková művészettörténésznek az 1961 és 1989 közti tárlatformálási ambíciókat taglaló dolgozata, valamint Margaréta Musilová régész és Peter Horanský néprajzkutató, műemlékvédelmi szakember összegzése a múzeum székhelyéül szolgáló Óvárosháza északi szárnyában folyt legutóbbi (2008–2010) régészeti kutatás eredményeiről (Janovíčková és Musilová a városi múzeum munkatársa, Horanský szabadúszó kutató).

Más pozsonyi intézmények építettörökség-védelmi tevékenységéről referáló írások is szerepelnek a kötetben. Ilyen Andrej Botek építészet- és művészettörténész (Szlovák Műszaki Egyetem, Építészeti Tanszék és más intézmények) tanulmánya az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációja pozsonyi épületeiről és azok egy részének közelmúltbeli renoválásáról, továbbá Anna Gondová építész (Pozsonyi Városi Műemlékvédelmi Intézet) áttekintése a pozsonyi vár felújítástörténetéről és a kutatáshoz használható levéltári forrásokról, valamint Juraj Kucharík történész (Szlovák Nemzeti Múzeum – Történeti Múzeum) „leltára” a mai Pozsony területéhez és a város környékéhez kapcsolódó római kori történelmi és régészeti ismeretanyagról.

Van a könyvben egy levéltárakkal, illetve azok dokumentumaival foglalkozó rész is. Ján Kúkel levéltáros-történész, a Pozsonyi Városi Levéltár munkatársa ezen archívum kezdeti időszakáról szolgál összefoglalóval. Erika Javošová, a Szlovák Nemzeti Levéltár levéltárosa-történésze a Pálffyaknak és a pozsonyi káptalannak az ebben az archívumban őrzött fondjait, valamint a káptalani könyvtárat jellemezte, elsősorban azt summázva, hogy milyen Pozsonnyal és a város lakosaival kapcsolatos adalékok szűrhetők ki a fennmaradt dokumentumokból.

Rastislav Luz levéltáros (Szlovák Nemzeti Levéltár) a Pamätná kniha mesta Bratislavy (’Pozsony város emlékkönyve’) című városi krónika 1933 és 1945/1946 közti történetét tárta a konferencia résztvevői és az olvasók elé.

Az örökség képi „hordozóiról” is találunk néhány tanulmányt a kiadványban. Hana Kližanová művészettörténésztől (Szlovák Nemzeti Múzeum – Történeti Múzeum) arról kapunk összegfoglalót, hogy milyen Pozsonyt bemutató vagy a városban fogant képzőművészeti alkotásokat őriznek a Szlovák Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának gyűjteményeiben. Patricia Ballx művészettörténész (Pozsonyi Városi Galéria) Karl Frech (1883–1945) képzőművész Pozsonyt ábrázoló alkotásait vette számba (a kutató 2018-ban négynyelvű, köztük magyar képfeliratokkal ellátott albumot jelentetett meg K. Frech címmel). Lucia Almášiová művészettörténész (Szlovák Nemzeti Galéria) összegyűjtötte, hogy milyen fényképeken és miként jelenik meg Pozsony a fotózás kezdeteitől 1918-ig terjedő időszakban.

A konferencia jól láthatóan abból a koncepcióból indult ki, hogy Pozsony emlékeivel, emlékezetével számos aspektusból és több intézmény is foglalkozik. A szervezők eredeti elképzése szerint a rendezvény ennél is tágabb kitekintéssel szolgált volna: más szlovákiai és közép-európai városok örökségvédelmi tevékenységéből kívántak ízelítőt adni. Francová szerint ez csak részben sikerült, mert a 11 felkért nem pozsonyi intézmény zöme nem mutatott kellő érdeklődést a tanácskozáson való részvétel iránt. A kötet záró részében mégis hasznos írások olvashatók a kassai Kelet-Szlovákiai Múzeum két világháború közti néprajzi gyűjtőmunkájáról (az intézmény két munkatársának, Klaudia Buganová néprajzkutatónak és Dušan Béreš történésznek köszönhetően), a jogelődjeit is beleértve 1883-tól működő Prágai Fővárosi Múzeumról (az ott dolgozó Tomáš Dvořák történész révén) és a Budapesti Történeti Múzeum részét képező Kiscelli Múzeum történelmi kiállításainál megfigyelhető új trendekről (Perényi Roland történész, főmuzeológus tanulmánya alapján).

E felsorolás után rövid ismertetőnkben csak néhány tanulmányból ragadunk ki olyan mozzanatokat, amelyek az ismeretek vagy a szemlélet szempontjából tanulságosak lehetnek, esetleg jól jellemzik a várostörténeti kutatásokat.

Peter Buday Helmár Ágostról szóló munkájában megjegyzi: „A 19. századi egyesületek jelentősége a városi közösségek fejlődése szempontjából vitathatatlan, de ez az általánosan elfogadott tény nem teljesen korrespondál a velük kapcsolatos ismeretek jelenlegi állásával.” Tegyük hozzá, hogy – minden múltfeltáró igyekezet ellenére – ugyanez érvényes a város számos hajdani személyiségével kapcsolatban. „Sajnos – írja Buday Helmárra is vonatkoztatva –, e tevékeny egyéniségek közül sok teljesen eltűnt a történelmi emlékezetből, mások pedig a feledés peremén billegnek.”

Helmárral kapcsolatban a pozsonyi helytörténeti és népszerűsítő irodalomban leggyakrabban talán arról emlékeznek meg, hogy 1903-ban a pozsonyi Prímási palotában Radisics Jenővel, a budapesti Iparművészeti Múzeum igazgatójával együtt felfedezte a Héró és Leander történetét bemutató, 17. századi pozsonyi falikárpitokat. A tanár egyéb tevékenységére (1870-től két évig a losonci gimnáziumban, utána 23 esztendeig a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnáziumban, majd 1895 és 1900 között a helyi reáliskolában tanított, a pozsonyi vár romjainak konzerválását szorgalmazta stb.) is érdemes ráirányítani a várostörténet és a pozsonyi művelődés- és oktatástörténet iránt érdeklődők figyelmét.

Buday megemlékezik Helmár történetírói és pedagógiai szakírói munkásságáról, amelynek újraértelmezése, friss kontextusba helyezése a történeti (különösen oktatástörténeti) kutatások egyik feladatául kínálkozik. Gyakorló tanárként jelentette meg 1878-ban Pozsonyban A magyar birodalom 888-tól 1849-ig című „iskolai földabroszát”, amelynek „fali és kézi kiadása” is van. A tanulmányíró által is említett térképen kívül Helmár további, oktatási célokat szolgáló és minden esetben Pozsonyban megjelent munkáit is felsorolom, ezzel is jelezve, hogy van mit elemezni: „iskolai s magánhasználatra” szánt Világtörténelmi tabellák származási táblákkal. Különös tekintettel a magyar történelemre (1881, majd 2., bővített kiadás: 1887); Iskolai atlasz a világtörténelem tanításához (1889); Két térkép a magyar történelemhez (1889); Magyarország és Horvát-Tótország térképe (1890); Magyarország története középiskolák alsó osztályai és polgáriskolák számára (1892, társszerző: Gaál Mózes). Persze, az életmű vizsgálatához A magyar millenarium. Visszapillantás Magyarország 1000 éves történetére (Pozsony, 1884) című, külön kötetben németül is megjelent monográfia tanulmányozása is szükséges.

Elena Kurincová Ovidius Faustról írott tanulmányában a többi közt azt hangsúlyozza, hogy az 1868-ban alapított helyi múzeum több mint 150 éve járul hozzá a várostörténet muzealizálásához, és ennek a tevékenységnek a formája a mindenkori politikai és társadalmi változások függvénye. „A 20. század hatalmi beavatkozásai és ideológiái nemcsak a múzeum és gyűjteményei sorsát befolyásolták, hanem a munkatársakét is. Ovidius Faust drámai élete és pályafutása három rezsim idején kapcsolódik össze a városi múzeummal” – írja a történész. Hozzáteszi, Faust életének sorsfordulói „sűrített formában demonstrálják egy olyan multietnikus környezet történelmének és kultúrájának muzealizálásával kapcsolatos nyílt kérdéseket és problémákat, amilyen Preßburg/Pozsony/Bratislava város is volt”. A meghatározó államalkotó változások „nemcsak a város lakossága etnikai és felekezeti összetételének változásait hozták magukkal, hanem a kulturális identitások változásait is”. Megjegyzi: „A múzeum történetére nem kontinuálisan tekintünk, és nem volt kontinuus O. Faust múzeumi alkalmazott sorsa sem.”

Faust 1896-ban született az akkor Moson vármegyéhez, azaz Magyarországhoz tartozó, ma az osztrák Burgenland tartomány részét képező Németvölgy (Edelstal) településen. Kurincová utal arra, hogy Faust többes (német–magyar) identitású „pressburger” volt morvaországi származású apával és pozsonyi német ajkú anyával. A második világháború idején is szerepet vállalt a német közösség különféle szervezeteiben, ugyanakkor a szlovákiai Deutsche Partei ideológiai okokból nem ajánlotta német várostörténeti munkája kiadását. Amikor 1943-ban Franz Karmasin, a Deutsche Partei vezetője olyan tanulmánykötet szerkesztésével akarta megbízni, amely a zsidók által a németeknek okozott állítólagos károkra mutatott volna rá, Faust elutasította ezt az ajánlatot, és nyíltan megírta Karmasinnak: „A német nemzet ellensége teljesen máshol áll.” A várostörténészt a háború után német származására hivatkozva és a nácikkal való állítólagos kollaborálására utalva elbocsátották állásából. Egy időre a németeknek kialakított ligetfalui gyűjtőtáborba került, és a csehszlovák állampolgárság 1950-es (újbóli) megszerzéséig – tegyük hozzá: sok pozsonyi némethez és magyarhoz hasonlóan – meghurcolták, kitelepítéssel fenyegették, és létbizonytalanságban élt. Átmeneti munkahelyek után 1955-től 1969-ig a nagyszombati Nyugat-szlovákiai Múzeum munkatársa volt, majd élete utolsó két évében (1970–1972) ismét a Pozsonyi Városi Múzeumé.

Német származása kapcsán hasonló hányattatott sorsa volt Karl Frech képzőművésznek is, aki 1883-ban született a ma Stuttgart részét képező Gaisburgban. Röviddel az első világháború kitörése előtt egy Tirolba tartó vonaton megismerkedett Rosa Albrechttel, egy pozsonyi szőlőmíves család sarjával, 1914-ben Pozsonyban telepedett le, és 1915-ben összeházasodtak. Frechtől több száz alkotást (olajfestményt, akvarellt, linómetszetet, tollrajzot és vázlatot) őriznek pozsonyi intézmények, köztük 783-at a Pozsonyi Városi Galéria és 181-et a Pozsonyi Városi Múzeum (a reprodukciókat is beleértve). A múzeum az első darabokat még 1924-ben vásárolta magától az alkotótól. Frech tagja volt a kárpátinémet művészek pozsonyi egyesületének (Arbeitsgemeinschaft Karpatendeutscher Künstler in Pressburg), de a nácikkal kollaboráló szlovákiai Deutsche Partei tagsági nyilvántartásában nem szerepel a neve. Ennek ellenére 1945-ben a kollektív bűnösség elve alapján feleségével együtt kitelepítették, és röviddel ezután az ausztriai Steyr-Münichholz községi kórházában halt meg tuberkulózisos tüdőgyulladás következtében.

A városi múzeum kiállítási terveit elénk táró Janovíčková tanulmányából a többi közt arról is tudomást szerezhetünk, hogy az intézmény az 1970-es évek első felében elhatározta egy Nagy-Pozsony népe című néprajzi tárlat megnyitását az Óvárosháza földszinti termeiben, amely – teszi hozzá a kutató – négy etnikum (szlovák, horvát, német és magyar) népi kultúráját mutatta volna be. Az akkori, helyhiány miatt eredménytelen kezdeményezéshez a múzeum rövid időre 1990-ben is visszatért: az újfent a terveknél megrekedő kiállítást az eredetileg a Forradalmi Munkásmozgalmi Múzeumnak szánt épületben rendezték volna be. Sok más tervhez hasonlóan nem jött létre az a pedagógiai múzeum vagy oktatástörténeti kiállítás sem, amelyet az első pozsonyi egyetem, az 1465-ben alapított (és 1467-től, Mátyás király uralkodása idején működő) Academia Istropolitana (Universitas Istropolitana) helyeként számontartott Ventur utcai épületben alakítottak volna ki az egyetemalapítás 500. évfordulóján.

Anna Gondová a pozsonyi vár viszontagságos felújítási szakaszairól szóló, új levéltári kutatásokat is összegző tanulmánya megemlékezik arról, hogy az 1811 és 1953/1969 közt többé-kevésbé romos vár újjáépítését/renoválását/konzerválását többen már az Osztrák–Magyar Monarchia idején is szorgalmazták (a már említett Helmáron kívül például Ortvay Tivadar várostörténész és Batka János városi főlevéltáros, a városi múzeum munkatársa, majd később például Alfred Piffl építész és műemlékvédelmi szakember vagy Janko Alexy író, képzőművész). Gondová szerint a több évtizedes beruházás a „szlovákiai műemlékvédelem tipikus esete”, egyebek mellett azért is, mert a fő tervezőiroda, a Stavoprojekt és a legfőbb kivitelező cég, a Stavoindustria megszűnésével dokumentációjuk vizsgálata is ellehetetlenedett. (Igaz, a korábban elveszettnek hitt iratok egy részéről kiderült, hogy a Szlovák Köztársaság Műemlékvédelmi Hivatalában őrzik azokat.) Az építész a kutatás további irányával kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a jövőben a régebbi, 19. századi archív anyagot az eddiginél alaposabban kellene feltérképezni.

Kúkel a városi levéltár kezdeteiről írva említést tesz a jezsuita Pray György (1732–1801) történészről, akit a város a levéltár rendszerezésével bízott meg, miután a Magyar Királyi Kamara az archívum állapota felől érdeklődött. Pray azt ígérte, egy év alatt elvégzi a munkát, de Kúkel szerint nem lehetett hosszabb távú az együttműködés, mert az esedékes 1774. és 1775. esztendőre vonatkozóan nincs olyan bejegyzés a városi kamarakönyvekben (számadáskönyvekben), miszerint a város fizetett volna a szakembernek.

Rastislav Luz tanulmányából kiderül, hogy Gürth Jakab városi levéltáros Annalen von Pressburg című, az 1825 és 1849 közti időszakot leíró, ötkötetes városi krónikája után a városi önkormányzat megbízásából már csak jóval később, az első Csehszlovák Köztársaság és a második világháború alatti szlovák állam idején készült hasonló összefoglaló. A községi krónikákról szóló 1932. évi csehszlovák törvény értelmében ugyanis 1933-tól 1945-ig/1946-ig vezették a Pamätná kniha mesta Bratislavy (Pozsony város emlékkönyve) című krónikát – a kezdetektől 1941-ig az idővel ismert művészettörténésszé váló Alžbeta Mayerová (Güntherová-Mayerová), majd Ján Ambrovits (vagy Ambrovitz) városi önkormányzati alkalmazott.

Tanulságos a krónika története, ezért erre részletesebben is kitérek. Amikor a díszes könyv előszava, általános bevezetője és 1933-ra vonatkozó része első megfogalmazásban elkészült, a krónikaírást felügyelő bizottság tagja, Jozef Šmíd professzor felrótta, hogy „az gyengén emeli ki a csehszlovák jelleget”. Javasolta, hogy hagyják ki az 1918 előtti nemzetiségi feszültségekről szóló leírást. A módosított szlovák szöveget ezután németre fordították, és a krónikaíró meghagyta a városi archívumnak, hogy a német verziót továbbítsa Samuel Frühwirt német és Aixinger László magyar bizottsági tagnak. Ez csak Güntherová-Mayerová második sürgetése után, nagy késedelemmel történt meg. Aixinger bő egy év után, 1936 decemberében adta vissza a fordítást, bírálva, hogy abban kevés a magyar vonatkozású hír. Frühwirt 1937 márciusában azzal szolgáltatta vissza a szöveget, hogy az „német szempontból… csehszlovák tendenciózussággal elszínezett”. Az itt vázolt, csak a krónika első szakaszaival kapcsolatos folyamat 1934 szeptemberétől 1937 márciusáig húzódott, jól jellemezve azt, hogy a két világháború közti, még erőteljesebb német és magyar közösséggel bíró Pozsonyban komoly vita folyhatott a hivatalos várostörténet tartalmi-konceptuális kérdéseiről. Arra, hogy a várossal kapcsolatban minden közösségnek megvolt a többiekétől többé-kevésbé eltérő – az egyes múltmozzanatokat az egész történetben másként súlyozó –történelmi és művelődéstörténeti narratívája, számos kortárs is rámutatott, de mai kutatók is hangsúlyozzák. Az egyik legutóbbi példa erre Jozef Tancer szlovák nyelvű Neviditeľné mesto (’A láthatatlan város’) című monográfiája (Kalligram, 2013), amelyben az 1848 és 1945 közti pozsonyi városkalauzokat elemzi, megállapítva, hogy az 1918 utáni csehszlovák időszakban virágzik az útikönyvirodalom, mert „a bedekkerek a város új identitásáért folytatott küzdelem részévé válnak”. A városi krónikával az eddigi ismeretek alapján hasonló lehetett a helyzet.

Almášiová szerint a mai Szlovákia területére vonatkozóan a fénykép hőskorát jelentő dagerrotípiáról éppen egy pozsonyi lapban, a német Pressburger Zeitungban jelent meg az első hír 1839. január 22-én. A gazdagon illusztrált tanulmány Kozics Ede és műhelye, Körper Károly és fia, Jenő, továbbá Leslauer/Löslauer Felicia, Fink Sándor, Benyovszky Lajos és Arnold, Porubszky Charlotte, Friedl Sámuel, Jozef Marian, Krausz Alajos, Mindszenty Béla és Strelisky Sándor pozsonyi munkásságáról számol be, de utal prágai, bécsi és budapesti fényképészek 1918 előtti pozsonyi felvételeire is.

Kližanová sok példát felvonultató tanulmányából csak egyet emelek ki: azt a két márvány domborművet, amelyeket – mint azt a magyar feliratok is jelzik – a „Pozsonyi Emlékszobor kövéből” készített Fadrusz János (1858–1903). A pozsonyi származású művész 1896-ban fejezte be az 1897. május 16-án Ferenc József osztrák császár és magyar király jelenlétében leleplezett Mária Terézia-szoborcsoportját az akkori pozsonyi Koronázódomb téren (a mai Ľudovít Štúr téren), és a maradék márványdarabokból az emlékműbizottság tagjainak kis reliefeket készített. A tanulmány a Dröxler Gusztáv polgármesternek és Kemény Lajos helytörténésznek ajándékozott emléktárgyakra tér ki részletesebben.

A könyv szerkesztője bevezetőjében megjegyzi, hogy a kiadvány alapjául szolgáló konferencia „interdiszciplináris jellegű” volt, és ugyanez állapítható meg a tanulmánykötetről. Erénye is a sokféle megközelítésmód, mert jelzi, hogy az immár több mint 152 éve működő városi múzeummal intézményesült pozsonyi helytörténeti kutatásoknak sokszempontúaknak kell lenniük. A korábban már vizsgált anyagokban sem árt újra meg újra elmélyedni – készen a tartalmi és szemléletbeli (ön)korrekciókra, valamint arra törekedve, hogy az eredmények összeurópai kontextusban váljanak közkinccsé.

Korpás Árpád