Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle

Liszka, József (ed.): Acta Ethnologica Danubiana 22. – Az Etnológiai Központ Évkönyve – Ročenka Výskumného centra európskej etnológie – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie [Yearbook of the Centre for European Ethnology]

Komárno/Komárom and Šamorín/Somorja, Forum Minority Research Institute, 2020, 356 p. The 22nd Yearbook of the Centre for European Ethnology of Forum Minority Research Institute, now...


Komárno/Komárom and Šamorín/Somorja, Forum Minority Research Institute, 2020, 356 p.

The 22nd Yearbook of the Centre for European Ethnology of Forum Minority Research Institute, now published, is also a festschrift to three colleagues, Kincső Verebély, Ilona L. Juhász, and Vilmos Voigt, to honour their 75th, 60th, and 80th birthday, respectively. The book, like the earlier ones in the series, contains papers based on current research on people(s) along and around the River Danube, as well as the ethnography of Hungarians in Slovakia. The present volume includes 17 academic papers and two minor ones, written in Hungarian, German, and French. On the one hand, however, no primary sources have been published in the volume, which, on the other hand, includes some (critical) reviews, and (despite the COVID-19 situation) The Chronicle, too, has some recent news to share with the audience. Some of the papers published in this volume are written versions of oral presentations held at the conference entit led 1918/1920–2019 – Neue Staatsgrenzen und die Folgen für gewachsene Kulturland schaften im Donau-Karpatenraum. Eine Bilanz nach 100 Jahren (Az új államhatárok (1918/1920) következményei a Kárpát-medencében, New state boundaries and their consequences for the existing cultural landscape in the Carpathian Basin) Komárno/ Ko márom, 25-26 September, 2019. The conference was bilingual, i.e. German and English.

The yearbook, somewhat irregularly, opens with the personal notes by József Liszka, greeting the celebrated honoured ones by remembering an old story that all participants share. The paper to follow is concerned with the current situation, as well as the issues of Romanian ethnological research by folklorist and ethnologist Ioana Fruntelată. The first thematic section includes a paper written in French, by Robert M. Kerr — an etymological study of the relationship between Hebrew Tophet “Valley of Hinnom” (i.e. “Gehenna”) and Mophet “Divine Miracle”. Lars Dencik, writing in German, discusses the religious, social, and political changes affecting Slovakia’s Jews in the period between the two World Wars. Finally, Szilvia Czingel discusses the relationship of Hungarian-speaking Jews to philanthropism, describing the practice of Mitzvah during the period between the early 19th century through the Holocaust. She uses personal communication as a means of investigation.

The next part starts with Annabella Gecse’s essay, providing an overview of researchers’ options as far as the religious and erthnographic analysis of Gemer/ Gömör’s19Roman Catholic settlements (villages) is concerned. The essay to follow, by Zoltán Klamár, supplements his paper in the 2019 volume of the series, written about the sacral small monuments at Kartal and the inhabitants’ making use of available space and room, by providing information about the current trends and practices, observable since the outbreak of the COVID-19 pandemic. The first paper of the volume on popular culture, by Máté Csanda, analyzes Szabolcs Kiss Pál’s docu-fiction video The Rise of the Fallen Feather (A lehullott toll felemelkedése) reflecting upon how (ethnic) nationalism appears in fine art genres. Next, Zoltán Magyar’s paper studies the motif of giving a gift in Hungarian folklore. As far as the material aspects of ethnology are concerned, the reader is introduced to the topic by Krisztián Ungváry, writing on the cultural landscape of the Tokaj region, including the changes it has undergone. Gyula Viga, then, shows to the reader the world of small restaurants and cafés in the region known as scrutinizing, most of all, how they have affected culinary culture in the recent decades. Finally, Péter Vataščin gives interested readers a press review on the appearance of the idea of collectivization in Új Szó.311

The last part includes papers, chiefly in German, that are written versions of oral papers presented at the conference we mentioned above. The first author to mention is László Öllös, writing on the issue of multiple identity, who explains that the nation-state, if it defines itself with reference to a predominant national identity, regards multiple identities as transitional phenomena, which leads to assimilation, i.e. the disappearance of non-predominant identities in two or three generations’ time. This point of view fails to take into consideration that identities cannot be strictly separated, as people with a double identity are familiar with both cultures, understanding and regarding both as their own. The author concludes his paper by expressing his hope that the principle of mutually non-exclusive identities may even enable the creation of a supra-national European political community.

Erzsébet D. Molnár’s essay discusses the deportation of Germans and Hungarians from the region of Subcarpathia (also known as Transcarpathia) between 1944 and 1946. Michael Geistlinger discusses the effect of the Ukrainian Language Act of 2019 on the language use of the country’s minorities. Meinolf Arens gives an overview of the history of Ruthenians in the Carpathian Basin. Hans Hedrich provides an exciting travel report in the area around the Hungarian-Ukrainian-Romanian border. Finally, Viktor Fehér’s analysis (in Hungarian) attempts to capture the revival processes of local identity and the phenomena connected to collective local memory by giving a presentation of the memorial park known as Mini-Yugoslavia in Subotica/ Szabadka (Serbia).

Franz Sz. Horváth, using an illuminating example, gives a presentation on the “narrative of victimization”, still predominant in the Hungarian interpretation of history. The volume also includes a Hungarian translation of Daniela Kapitáňová’s excellent essay Their Komárno, my Trianon. Her paper is a faithful reflection of the atmosphere that dominated the Hungarian-Slovak relations during the Mečiar era and some years after.

The volume, then, after a historiographic translation, contains studies on Jewish culture and phenomena concerning popular religious practice. The reader is then presented with the results of research on topics such as folklore and material aspects of ethnography (culinary and winemaking culture), as well as (connected to the above-mentioned conference) the history in the past century of European communities that found themselves in a minority situation after World War and the current issues they are facing. To sum up, the yearbook presents research on the ethnology of the Carpathian Basin, seeking answers to topical questions, and contributing to an understanding and interpretation of the culture (cultures) of the region.

Katalin Pajor

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. december 9.

Gecse, Annabella: The Heart of Gemer/Gömör. Studies on the popular religious practice of Gemer/Gömör in Southern Slovakia

Komárno/Komárom and Šamorín/Somorja, Forum Minority Research Institute, Centre for European Ethnology, 2021, 368 p. The region traditionally known as Gemer (in Slovak) or Gömör (in...


Komárno/Komárom and Šamorín/Somorja, Forum Minority Research Institute, Centre for European Ethnology, 2021, 368 p.

The region traditionally known as Gemer (in Slovak) or Gömör (in Hungarian) is a good place for one to study indeed, considering the literature on its history and ethnology.17The validity of this statement is supported by Annabella Gecse’s recent book The Heart of Gemer/ Gömör. Studies on the popular religious practice of Gemer/Gömör in Southern Slovakia, published by The Centre for European Ethnology with Forum Minority Research Institute. The ninth volume in the series “Local and regional monographs”, it examines the nine villages of the Gemer/ Gömör basin with a Roman Catholic majority, including their religious practice, since the early days of the 20th century. The villages under scrutiny include Abovce/Abafalva, Bar ca/Baraca, Cakov/Cakó, Figa/Füge, Včelince/ Méhi, Rimavská Seč/ Rimaszécs, Kráľ/ Sajószentkirály, Uzovská Panica/Uzapanyit, and Vlkiňa/Velkenye in the basin formed by the rivers Rimava/Rima, Blh/Balog, and Slaná/Sajó.
Put differently, the book is concerned with the local religious minority (or minorities). Today, the opposition between Roman Catholics and Protestants28is far less emphasized than, say, in the early 20th century, i.e. the beginning of the period covered by the book; yet, it seems appropriate to regard the then situation as a starting point. In order to illustrate the above point, let us refer to a letter sent to the bishop of Rožnava/Rozsnyó by the parish priest at Včelince/Méhi in the year 1914, in which he calls the congregation in the village “an oasis of Roman Catholic believers living in a Protestant environment”. The inha bitants of the villages discussed in the book may as well be considered as sporadic Roman Catholic settlements surrounded by predominantly Protestant ones; due to their geographical position as far as religious adherence is concerned, they certainly deserve the attention paid to them by Annabella Gecse in her book. Before this volume appeared, we have had but scarce information on the religious practice in the villages involved, which is why Gecse’s book fills a gap, indeed.
The text itself can be divided into four main parts. The two introductory chapters are foll owed by a presentation of life around parishes and filial churches, often with a strong emphasis on their material and financial issues. In the next part, the reader is presented with a chronological, village-by- village, database, which is basically a systematized presentation of archival material relating to the first half of the 20th century. The third part contains a registry of small sacral monuments. Finally, a list of popular religious songs sung at masses at Barca/Baraca from 2009 through 2012 is presented — video recordings of several of them are at the disposal of those who are interested, using QR Codes.
It seems advantageous for us to concentrate on the first major chapter: this is where the reader is presented with the most informative data set. On the one hand, Annabella Gecse, drawing on voluminous archival material, provides an outline, or a detailed analysis, of individual 20th century episodes or processes in the religious life of these villages. On the other hand, she summarizes the processes of their recent past, and also the current ones, based on interviews as well as her own observations.
Concerning the earliest period she discusses, i.e. the first half of the 20th century, it will certainly prove useful for the reader to be familiar with the organization of the Church, the nature and use of the (material) objects used by the parishes, as well as the measurements and methods of production related to land ownership. These aspects assume some essential historical familiarity —and interest — on the reader’s part; at the same time, we are offered some vivid micro-historical “gems”, or “delicacies”, about the individual villages under scrutiny. A good example is the argument between the inhabitants of Figa/Füge and their priest, János Hegedűs, around 1920; the villagers complained about how poorly he performed his duties as a parish priest, while he was dissatisfied with his income. Such conflicts go to show the local ways in a given historical situation. In their letter sent to the Bishopric of Rožnava/Rozsnyó, the villagers of Figa/Füge mentioned as an instance of “a scandal unheard of in this world”, referring to the fact that children at the local school were taught Catholic religious education by a Protestant teacher because, the villagers claimed, the priest refused to teach it. It is also interesting to note that the villagers at Cakov/Cakó embarked on building their own Roman Catholic church building despite the official ecclesiastical ban, but (!) supported by their priest — even selling the local pub in order to raise money. Besides conflicts, one finds nice instances of solidarity amongst villagers in the same community. At Vlkiňa/ Velkenye, for example, landowners allied to help the poorest families of the village in December, 1931: eight Roma families were provided with food throughout the winter; other families were given new boots, holiday costumes, or medicines. We can find a number of similar episodes from each of these villages, showing, in a nutshell, the hardships as well as the beauties of locals’ lives. The limited access to sources will not, generally speaking, enable the researcher to give a complete picture of each single case, which, in turn, can often be presented by way of illustration. Nevertheless, should Annabella Gecse have access to any related (and relevant) source that makes a deep analysis of such cases, we can expect her to write terrifically vivid and informative micro-histo rical accounts on them.
The description of the situation after World War II, as well as the one after the fall of the communist regime, might play a less emphatic role at some places vis-à-vis the earlier periods as described on the basis of archival sources. The various, often trau matic, turning points and political changes, however, had some effects on religious practice, effects that can still be traced — even though the overall image might be fragmentary. As for the recent past, and the present, are concerned, An na bella Gecse often provides a clear description of the customs and practices of believers. A social group that deserves specific mention is that of Hungarian-speaking Roma, accounting for the majority of the young gene rations in several of these villages. Due to their special social and cultural situation, they have a range of different attitudes to Roman Catholic faith; at some places, they have become active participants in the community, but not in some other places. The data and information provided by the book is very important regarding the current social position of Roma people — indeed, we can only hope that the topic will be taken up by further research.
The book, apart from professionals, will most probably be welcome by the inhabitants of these villages, including emigrants, for whom images of early 20th century religious life, or even the huge chronological database, might hold some unexpected curiosities or surprises, possibly involving their ancestry. At the same time, as the author herself remarks in her conclusion, we get a “characteristic image” of each village.

Péter Vataščin

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. december 9.

Lampl, Zsuzsanna: The political identity of ethnic Hungarians in Slovakia, 1989-1990.

Šamorín/Somorja, Forum Minority Research Institute, 2020, 240 p. Zsuzsanna Lampl’s latest book makes a somewhat nostalgic reading: the well-known sociologist that she is, examines the...


Šamorín/Somorja, Forum Minority Research Institute, 2020, 240 p.

Zsuzsanna Lampl’s latest book makes a somewhat nostalgic reading: the well-known sociologist that she is, examines the political identity of ethnic Hungarians in Slovakia during the period of what is known as “regime change”1.2The way she discusses her topic is as informal and familiar as how one discusses public issues with friends. Professional though it is, it is not primarily aimed at addressing researchers and professionals — they are, after all, familiar with the issues raised in the book as well as the literature cited. Instead, her primary intended audience is those non-professionals who wish to receive a concise and systematic presentation of specific past events. Also, and equally importantly, they all share some experience of the regime change, including those who were born later, for they, too, can now live in a freer and more open world thanks to the events of 1989-1990. This book, too, is a product of this free and open world, exhibiting cover photographs of Kálmán Janics, Miklós Duray, and Károly Tóth, making it visible at the outset that as many as three ethnic Hungarian parties took an active part in the historic regime change of the time in Czechoslovakia, notably, Independent Hungarian Initiative (FMK), Coexistence, and Hungarian Christian Democratic Movement (MKDM). None of these exist today by the same name or in the same form, but their mentality, or, let us say, ideological basis, still lingers on. And, of course, there still exists a community of ethnic Hungarians in Slovakia who represent national, Christian, and liberal values, obviously in this order as far as their number is concerned, which is not merely due to internal evolution or dissection — in the year 2021, more than 30 years after the regime change, they are bound more extensively and organically to the existing governmental trend in Hungary than before: borders are free to cross, Hungary’s media can be freely accessed, so the current, centralized, national-conservative collective identity in Hungary is closest to ethnic Hungarians in Slovakia as an ideological option. Yet, what we also learn from Zsuzsanna Lampl’s book is that it was the national-conservative bias that predominated amongst Slovakia’s ethnic Hungarians as early as the first quarter of the year 1990. She quotes, with indignation, the liberal view saying “we are not going to ruin ourselves by being Hungarians” — admittedly, the intelligentsia (for that is what the author calls them, too) might have put it more cautiously. As for today’s concept of the nation, often extremely radical, may I quote Márai’s note in his diary dating from 1968: “homeland is too important a thing to be left to the care of patriots”.23 The book, of almost two hundred pages, contains seven comprehensive chapters, the first of which — concerned with the Hungarian political elite in Slovakia — amounts to almost half of the volume. This nostalgia is, of course, appropriate, since it can be seen, in a well-documented way, that we wish our then problems and divisions were those of today. Alas, that is not the case at present: there is a huge ideological gap between two to three ethnic Hungarians in Slovakia; the media and public discussions suggest that the differences between present-day political identities are unbridgeable. Indeed, compared to the year 1989, it is not only the tone of public discussions and the media that have become more extreme or even rude, but interpersonal relationships, too.
Zsuzsanna Lampl, having clarified the distinction between a party and a movement, provides a precise characterization of the three leading Hungarian political lines. FMK undoubtedly acted as a determining factor in the regime change, also in the sense that its programme focussed on the creation of a pluralistic democracy; everything else was co-ordinated or subordinated. FMK’s major idea that every party representing ethnic Hungarian interests should ally with its Slovak ideological counterpart (for one could only succeed together with a Slovak partner) remained unheard. Indeed, FMK itself was forced to face the fact that its regime-changing Slovak counterpart, Public Against Violence (VPN) abandoned its original liberal goals. (VPN itself, during the first days and weeks of the regime change, benefited greatly from the fact that FMK members, educated in the more democratic and more open Hungary by Hungarian opposition members, had a much clearer idea of democracy and the rule of law than any Slovak member of the opposition.)
Coexistence regarded the representation of ethnic Hungarian interests as primary, and insisted on it; indeed, it formed an alliance with MKDM (considering itself to represent Christian values), opposing FMK. It was chiefly the election coalition formed by MKDM and Coexistence that FMK found hard to tolerate — alongside with the support given to that line by Hungary. There existed, of course, a political left as well, but right in the years 1989 to 1990, the word “left” had undesirable connotations, and all of the three ethnic Hungarian parties did distance themselves from it. Károly Tóth himself, looking back on the then events from 1996, formed a more shaded view on the role played by the regime-changing liberals. Concerning the idea that minority rights should be ensured institutionally and in a legal form, he said, “no democracy by itself guarantees minority rights”.
The author points out the fact, giving a detailed analysis, that the majority of Czechoslovakia’s population at the time had no regime change in mind, but merely a reform of “party leadership”, another form of “Socialism with a human face”. Needless to say, all of the three parties had some ex-Communist members; yet, when the paragraph establishing the leading role of Czechoslovakia’s Communist Party had been removed from the country’s constitution, the space available for the Communist reformers, removed in 1968, narrowed down spectacularly. Then, there also existed an idea of a “third way”, one between socialism and capitalism, but that choice remained theoretical. Zsuzsanna Lampl calls the reader’s attention at this point to the cryptic nature of the concepts of the time. She writes, “We cannot tell what was meant by socialism, capitalism, or the third way, but it can be assumed that the interpretation of these concepts was as manifold as that of democracy”.
Moreover, the difficulty in outlining the concepts back then has, by now, turned into a relativity and permeability of concepts.
Concerning the former Eastern Bloc, for example, the economic and ideological self-characterization of the political left or right does not inevitably involve an unconditional adherence to rightist or leftist values. At any rate, the author argues convincingly that the first stage of regime change, discussed in her book, is characterized by a predominant vision whereby people emphasized the need for change, but not necessarily expressing the desire for a radical change of regime. As far as the constitutional system was concerned towards the end of the year 1989, ethnic Hungarians had by and large the same ideas as Slovaks, although, as the author notes, “there was a significant difference. FMK laid its cards on the table right from the outset, making it clear that its goal was to destroy socialism and introduce a liberal model of capitalism”.
Nonetheless, it is a fact (as illustrated by the author’s figures) that the political and economic feeling of security amongst Slovakia’s populace did not start to deteriorate at the time of regime change. The tendency was observable as early as 1980; from 1975 on, “people’s sense of security kept decreasing — simultaneously, up to the year 1989, their sense of insecurity was growing.” To be sure, the years after the regime change saw a raising insecurity of additional social groups, primarily in the sphere of social security due to increasing unemployment and the liberalization of costs and prices. At the same time, this transitional period was essentially socialist in nature, especially in the sphere of available services. The author quotes a newspaper report dating from May, 1990, informing readers that the number of telephone stations in Czechoslovakia was over four million, with an increasing number of subscribers; yet, there was further demand for more than three hundred thousand (we mean landline stations, of course). It is also worth drawing your attention to a sociological study carried out 25 years after the regime change, a period of time sufficient to enable the population to distance themselves from the socialist era and to have a taste of capitalism, too: twice as many people thought that socialism guaranteed human dignity more than capitalism.
The revolutionary unity — quite soon, in fact — was disrupted by the advance of nationalism, the degree of which can be seen in the deterioration of Czecho-Slovak relations leading to the breakup of the country, as well as Slovak-Hungarian relations. Surprising though it may sound, we must trust the author’s data, referring to contemporary surveys, according to which issues about national minorities became the leading ones among social problems to be solved by late 1990, ahead of every other issue (including economics, society and unemployment). Needless to say, no solution was found as three quarters of Slovaks resented Prague’s overwhelming dominance; the opinion that unity with Czechs was a disadvantage for Slovaks had become predominant, just like another, no less absurd claim that ethnic Hungarians aimed at Magyarizing Slovaks living in southern Slovakia. In October 1990, “47 percent thought that the co-existence of Slovaks and Hungarians would never become any better”.
I must definitely note another one of the numerous details of interest: there were some deviating points in the joint declarations of VPN and its Hungarian ally, FMK. Often, the latter put forward statements and numbered lists of decrees, the Slovak versions of which were slightly different from the Hungarian ones; not every part of the Hungarian version found its way into the Slovak one, and — just to give an example — the Slovak version used the term “ethnicity” rather than “national minority”3.4In other words, the regime-changing libe ral VPN itself was in trouble handling the minority issue: not wishing to lose votes in the increasingly nationalistic climate, it “refined” the Hungarian version of the text. It turned out quite soon, of course, that VPN did not only have members like Fedor Gál or Peter Zajac; indeed, they were the ones to be excluded by the majority later on. (Fedor Gál was even forced to leave Slovakia.)
The book, as mentioned, has a great advantage, notably, the informal style the author achieves by using quite simple me thods including an openness to all opinions, pointing out correlations (but never pedantically), as well as by providing the appropriate quotes in the appropriate places. Actually, rarely does she give a direct assessment; instead, she transmits her conclusions indirectly, allowing her readers to discover them for themselves. What I also find really likeable is that she quotes, besides opinion polls, a great deal of contemporary statements, opinions, and news and comments from the press. Another respectable aspect of her book is that (while watching events closely) she keeps a historical distance — by comparing the surveys of the period under investigation to later ones. Another contribution to her informality is the reference to her own personal experience, e.g. “I have experienced this attitude several times in my own personal environment”, “I remember a conversation towards the end of 1990 myself”, or “I heard about it from others, too”, etc.
The Czechoslovak regime change (and Zsuzsanna Lampl’s book) concludes with the first free parliamentary elections, taking place on the 8th and 9th of June, 1990, with an astonishingly high voter turnout of 95.39%. The winner in Slovakia was VPN, allied with FMK, with 29.34% of votes. From the joint list of VPN and FMK, six Hungarian candidates became representatives in the Slovak National Council4,5 while the coalition of Coexistence and MKDM, with 8.66% of votes, provided more than twice as many representatives, notably, thirteen.
Three Hungarian candidates also became representatives from the party list of the Communist Party of Slovakia (KSS), while Coexistence had one Ukrainian representative. As far as the 300 seats of the Federal Assembly56is concerned, 15 of them were won by Hungarians (with Coexistence-MKDM’s 11 seats, and VPN-FMK’s 4 seats); in addition, one Polish representative of Coexistence had also been elected. Municipal elections were held on the 23rd and 24th of November of the same year, with a significantly lower voter turnout of 63.75%. Amongst ethnic Hunga rians, it was the nationalist line that proved victorious: Coexistence, with 6.3% of votes, won the mayor’s seat in 102 municipalities; MKDM’s 3.1% amounted to 35 seats, while FMK’s 1.3% equalled 27. Needless to say, the results of the elections reflect the identity of ethnic Hungarians at the time of regime change.
The résumés in Slovak and in English are followed by a bibliography and, finally, a useful index. The politicians referred to, and quoted, with the highest frequency are Miklós Duray and Károly Tóth, while Péter Miklósi leads amongst journalists; amongst historians, it is Árpád Popély, a well-known expert on the period. The book makes an intelligent and thought-provoking reading that I warmly recommend to everyone.

Gábor Csanda

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. december 9.

Öllös, László: European Identity

Šamorín-Somorja, Forum Minority Research Institute, 2019, 240 p. Does what we call Europe have a “soul”? Also, is there any fitting and legitimate heritage, any...


Šamorín-Somorja, Forum Minority Research Institute, 2019, 240 p.

Does what we call Europe have a “soul”? Also, is there any fitting and legitimate heritage, any rational identity, where manifestations of backwardness and partnership, acceptance and compromise are in quest of their own completion amidst major temptations and compromises between nation-states…? What has filled it? And, what is it that ought to be replaced in order to fill what we could consider a more complex condition of identity?

László Öllös’s European Identity is an attempt, as admitted by the author in his pre face to the book. Or, if one prefers to put it that way, he analyses the contradictions as well as the opportunities of the period(s) of the nation-state, and not just from any old perspective, but in the form of entities determined by the ways of functioning, ways which originate from the opportunities, the realizations and the contradictions of the organization of the state. However, the basis of his approach is not the assumption that this model of state organization should be defined by unfair fighting; instead, by a mutual process of importing and following each other’s examples which regards joined forces rather than disagreement, as well as new goals of innovative solutions in the sphere of cultural heritage, as the determining factors. Yet, this cultural “choice range” also requires that European nations contribute to the common cause from their own resources, considering the prospects of progress as part of their cultural heritage in a new era when what matters is yet another turn of progress in efficiency rather than the growth in size of one’s own nation-state. Because what “Europe’s soul” is, defining its opportunities, is the culture of that area, Europe; and its essential, “national cultural”, contexts generate the cultural condition which is increasingly forming the perspectives of “rational heritage” as feeling the lack of something, a symptom of crisis, enhancing or hindering the European Union’s chances concerning decision-making, legitimacy, constitutionality and competitiveness. In sum, Öllös “attempts to put together the elements and methodological points which may promote the development of a new European identity, one upon which European civic society and political community can be constructed”. That is, the “People of Europe” may be born.

The author’s venture is an enormous one. The eight chapters of the volume virtually cover the defining elements of key importance, including constitutional heritage, systems errors, national ideologies and conflicts, aggression, fear, ideological full speed, regio nal manifestations of a wish to show off, medieval tradition and political nation, common fate and legitimacy crisis, human life, progress, economic and political order, the brute force of the market, systems of values regarded as law, and issues of progress concerning political challenges. These are, on the one hand, the topics of separate chapters; on the other hand, the semantic elements, built upon each other, encourage a renewal in the direction of avoiding symptoms of crisis. The reason why this is necessary is that Europe itself stays behind in global competition while the refreshment of outdated administration and planning are becoming conditions for success or survival. If Europe fails in these aspects, “its backwardness will continue, it will be overtaken by others in more and more areas, which will be accompanied by economic, political and wholesale social consequences. The book aims at avoiding another fault of the Enlightenment by not wishing to create people’s image of Europe linked to a single stream of ideas, considering Europe to be a complex of a variety of values. That is why the conception must contain the values of political pluralism. Our work does not aim at obliterating the distinctions between individual political ideological trends; neither does it aim at relativizing their values. At the same time, however, it does not intend to call any one of them the sole repository of Europe’s future, either. These views have been forming Europe’s political history, and they will continue to form its future, too. We must avoid committing the mistake of Enlightenment whereby ideologies have mutually attempted one another from the circle of those which are deemed acceptable according to their values, co-operating only due to sheer necessity. At the same time, it is not sufficient to accommodate their compromises and their combinations within the boundaries of the new identity, but more of their differing basic values as well.”

Öllös considers the effect of Renais sance scepticism on our modern image of humanity to be the basis of improvement, but his fundamental suggestion is to create a complex identity which “is rooted in today’s world, yet its goal is to replace its internal weaknesses and contradictions by applying a number of new solutions and components.” His project aims at connecting “Europeans, who have been greatly separated from each other in a cultural sense, mobilizing the creative spiritual capacity which has been latently present in their culture for centuries, and which can now be brought to life.” In his plan he emphasizes the decrease of the population in the range of Europe’s problems, since he considers “regaining its leading position in global competition illusory”, while that is the real potential for success, even through failures and crises. That is why the creation of complex forms of identity is needed, founded on the preservation of balance that we can see today in its disrupted version. In order for it to change, “the aim is to form a constitutional harmony which is simultaneously rooted in rational thought and sentiment, the will to modernize and the respect of tradition, European unity and national features. The concept also examines the cultural sources of European competitiveness, based on the characteristics of the new identity. The concept does not wish to transgress, abandon, or dissolve national identities; instead, its goal is to connect them, that is, it relies on them, furthering their development. And its aim is not merely to integrate the most respected elements of individual national cultures (elements which can be called rational): instead, it suggests that their emotional components be connected as well. Europeans need to be connected not merely via their ideological beliefs and calculated interests, but in their hearts, too. This is made possible for them, according to the book, by a new view on, and experience of, their cultural heritage.”

This train of thought in the Preface (in a somewhat shortened form in terms of content, too) rests on the professed concept, or should I say idea, that what is being discussed here is not a search for harmony within the hierarchy of primarily Europeans – secondarily nationally oriented ones, neither downright the other way round (primarily nationally oriented, secondarily European): “one can be simultaneously a European and a member of their own nation” (p. 15).

It is obviously useful to remark that highlighting some (albeit crucial) conceptual key sentences of a volume of 240 pages, even though they may be the author’s own summarizing ones, can hardly serve as a basis of a polemical essay. In order to do that, one would need to proceed chapter by chapter, formulating key sentences and critical arguments right on the spot. Lacking this, I can only rely on what the author’s concept is constructed upon. In a word, a detailed overview of the components of identity.

Now, I (from Budapest) do not claim that I am more familiar with this topic than Öllös himself is with his own environmental-cultural minority identity. The book, composed “around” Europe and the diversity of identities, successfully fulfils its role. It describes, characterizes, identifies a critical basis, and constructs an innovative product of its contents from incidental and connected motifs. It elaborates, refines, compares, constructs, plans, counterpoints, overwrites, provides alternatives, and draws bold conclusions. And it is all done well. But, having read the book, it also turns out to lack a thick bibliography: the sources he relies upon are the same as his references (Giddens, Habermas, Wallerstein, Balibar, Jan Keller, Bernard Yack, etc.). Otherwise he builds a train of thought upon another or other ones, “running” them sensitively, moving in circles, in accordance with the rules of classical European essay writing, as it were. It is, thus, an essay: bold, thought-provoking, stimulating. At the same time, his references as well as the quality and quantity of the literature of his choice (scarce but essential) indicate that he has indeed chosen a range of topics, almost archaic, by now (or, as yet) prophetic ones, too. However, he does not seem to be open to further distinctions other than his own.

Let me give but one example. He says, “Insofar as the immigrants adopt present-day Europe’s concept of the family, they, too, will gradually disappear. Thus, further waves of immigration would become necessary. Meanwhile, of course, one would need to accept (based on historical evidence) that European culture in its current form is a culture of decline and extinction. Should others adopt it, they will also decrease in number. In order to accept this, even today’s Europe must be able to offer something fundamental: the best way of life in the world; and, with it, an unshakeable force and power. If, however, Europe is unable to become a world leader, or, indeed, to stop its decline, no one will even consider that offer sincere. And, if the real choice is between the two ways of backwardness, with one of them resulting in the disappearance of national culture, it can be assumed that many, very many, will decide on returning to old national values” (p. 196).

Now, the assumption originating from the hypothesis might be pure and noble, but it might also be false. What immigrants, where, for what reason or purpose would (if they would) adopt the European concept of the family? Is there a “European” (southern, eastern, northern, western?) concept of the family at all? And, should one include an African or a migrant Russian-Ukrainian-Turkish-Polish one, will that still count as (a different) concept of the family? Can it be unitary, or differing culture by culture, depending on the given minority? Also, why would they adopt it? In a desire to assimilate? Or, because it is fairer, or planned, or “more modern”? Do we then regard Macedonians, Greeks, Poles, Lithuanians, Romungro1 Gypsies, or assimilated Jews as belonging to European culture? Could they be a part of the culture of extinction? And, if “Europe must be able to offer something fundamental: the best way of life in the world…” — but it would be unable to offer it to all, would that mean the end of “Europeanness”, something he assumes, by the way, to be there, to exist practically “as an indivisible entity”? Yet, interpretations throughout centuries and millennia have shown, too, that there is no indivisible entity; indeed, does Europe, as an idealized image of itself, not consist of a mixture of ideas, practice, heritage, inheritance, dying or refreshing interactions of other cultures?

I would wish to wreathe Öllös’s words, his hypothesis and entire construction with my questions. But, should I claim that his essay-like approach with its well-shaped statements, mildly put questions, and the options aiming at an ideal would serve as an urge towards a better Europeanness, would my own approach, apparently a kind of disagreement, not be equally overgeneralizing with a spell of complexity? Or, worse still, downright anti-European reviling? Indeed, it is hard to ima gine anything better than what we have without ideals; but does this constructed version help Europe to define itself, or would it, instead, strengthen the hardly firm identity of today with further components? Öllös appears to regard dividedness as surpassable; he seems to think that the creation of new images of humanity, following the Enlightenment, is a requirement, just as the controllability of modernization’s machinery, or the entire complex system of mutual dependencies are required. He appears to deliberately contrast East with West, politics with tradition, backwardness with the interests of market development, modernization with the multi-polar world replacing the desired mono-polar world. While all of these are present in a mixed form at any one place, having a multi-national entity in a given “national” culture, with their diversity being subordinated to a variety of dependency relations, Öllös seems to conceptualize the way of surpassing Europe’s dividedness by replacing the sinking concept of Europeanness with another, harmonizable, European identity of understanding and compromise, agreement and accordance… Yet, why should future harmony be stronger in character than it once was? Why should we expect humans to be more peaceful than what was possibly required in the past by their inherent solidarity? Or a state less nation-oriented, which would be required by Europe before painting the network of connections single-coloured, the network that has been shown to be divided and without hope by international politics and interests as well as for other reasons?

“In the meantime, there appears the publicity campaign about being highly deve loped to conceal backwardness. This will probably be more significant in Western Europe than in the central parts of the continent, where the experience of the most highly deve loped area is an essential part of political and cultural tradition. It is against this that the factors causing backwardness must be concealed and made accepted. The ideological trends built upon the concept of modernization would be subject to a grave crisis of values. That is because the conditions advocated nowadays are those of gradual lagging behind. It is high time for the West, in its current position of neglect and disinterest, to thoroughly familiarize itself with what has traditionally been called Central-Europeanness, with the combination of repeated attempts to catch up as well as the subsequent falls, and the success or failure of learning and cultural adaptation” (p. 234).

Backwardness, and questions about development, interpreting them from “outside and upside” are by no means that recent. There existed no concept of Europe when “games of distinguishing ourselves from others” divided what may have seemed unified as seen from Africa or the steppes of Russia. The “condition of gradual backwardness” has been used as a tool by the current victorious power — anytime and anywhere, right against those living under the spell of “lagging behind”. Moreover, even if we “demand”, or expect, a more flexible attitude concerning the disinterest of the western part of Europe and the enforcement of the policy of openness, — whom would we favour then? Also, to get acquainted with “Central-Europeanness” is not a task to be tackled by “the West”, but by Central or Eastern European entities as well, to the same degree. Let us face the question, “Do we actually know ourselves, or, each other?” Then, which part of that is the “West” supposed to come to know and respect? Furthermore, which “West”? London, where the Polish immigrants could fill a major city? Or Paris, with its countyful of East European Gypsies? Or Madrid, with its provinceful of Romanian immigrants? Berlin, perhaps, with its former Jewish Quarter re-inhabited by Russian immigrants? Do all of these, then, constitute a mere interpretational piece of the puzzle called “the migration issue”? Finally, what about Malta, where rich Russians outnumber locals — in that case, who must familiarize themselves with whom?

Öllös’s book is an attempt, an experiment, to focus on a new form of identity, while our existing identities are being lost or transformed. This bit, just like the book in its entirety, is “part of a fundamental debate about the future of Europe, hoping to contribute to solving a range of issues concerning the current crisis” (pp. 13–16), written the Preface to his book, outlining the whole volume. While he says nothing about whether debates about EU Identity are part of the new identity, one thing is undeniable: without debates, it would certainly be impossible for us to get that far — not

128 Reviews

even as far as practising the well-established principles of tolerance, partnership, acceptance and respect.

My questions are, of course, fake ones. They present the wide range of multi-layered problematic issues raised by Öllös’s book — and by European identity. Despite this, since we are talking about identity, mutual idealizing, and never-ceasing interactions, this range of issues abound, and will continue to do so, in what could be called the seduction of answerability and the rationale of a new start. At least, we will — being loyal to new theories of ever newer enlightenments — have something to write about.

András A.Gergely

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. december 9.

Combatting Illiberalism in the Heart of Europe: Lessons from Slovakia

Introduction The issue of democratic backsliding has been the topic of much discussion in recent years. There is general agreement that in the region of...



The issue of democratic backsliding has been the topic of much discussion in recent years. There is general agreement that in the region of Central and Eastern Europe (CEE) the quality of democracy has been declining. (Stanley 2019a; Bochsler & Juon 2020) Some have described the processes as a case of ethnopopulism. (Vachudova 2020) It has been noted that the most extreme examples of democratic backsliding seem to be Poland and Hungary, while others have urged to look beyond these two examples. (Cianetti, Dawson & Hanley 2018) This article does look beyond Poland and Hungary, in order to attempt to provide teachable lessons from Slovakia’s own experience with illiberalism under Vladimír Mečiar.

Slovakia engaged in a struggle with illiberalism in the period following the Velvet Revolution and Velvet Divorce. Ultimately, the country changed course, with the 1998 election being a turning point, as large civil society mobilisation and opposition party cooperation defeated V. Mečiar and laid the foundations for a better quality of democracy. (Bútorová & Bútora 2019) This article asks the question of what may be learned from Slovakia’s experiences with illiberalism. There are several reasons for choosing to focus on Slovakia; firstly, there are many neighbouring countries which are experiencing issues with democracy. Secondly, Slovakia is a Slavic country, with similar culture and history to many countries of the region. Thirdly, Slovakia has experienced both communism and the post-communist transition, just as the other backsliding countries have.

Democratic Backsliding

The concept of democratic backsliding is notable for its breadth. Essentially, it refers to the state-led debilitation or elimination of any of the political institutions that sustain an existing democracy. (Bermeo 2016) However, a myriad of political institutions which sustain democracy, as such the term embraces multiple processes. (Bermeo 2016) The speed backsliding occurs is also important, with it involving “relatively fine-grained degrees of change”. (Waldner & Lust 2018) Sitter and Bakke (2019) synthesise groups of literature to define democratic backsliding as “a process of deliberate, intended actions on the part of a democratically elected government, designed to gradually undermine the fundamental rules of the game in an existing democracy”. It is also important to note that, as backsliding “entails a deterioration of qualities associated with democratic governance”, it can occur in different regime types; in democratic regimes, it is a decline in the quality of democracy; in autocracies, it is a decline in democratic qualities of governance. (Waldner & Lust 2018) Bermeo (2016) identified six major varieties of democratic backsliding:

(1) open-ended coups d’état;

(2) promissory coups;

(3) executive coups;

(4) executive aggrandisement;

(5) election-day vote fraud; and

(6) strategic harassment and manipulation.

In modern times, open-ended coups d’état, executive coups and election-day vote fraud are being replaced by promissory coups, executive aggrandizement and strategic harassment and manipulation.

The extent of backsliding has produced some interesting approaches. Different conceptualisations exist, including “illiberal turns” and “illiberal swerves”, in which the former represents more permanent political changes. (Bustikova & Guasti 2017) According to this approach, for a country’s sequence of swerves to become a turn, three conditions must be satisfied: 1) executive aggrandisement; 2) contested sovereignty which increases polarisation; 3) the dominant party winning two consecutive elections. (Bustikova & Guasti 2017)

The techniques of democratic backsliding, politicians often turn the tools of government against the system itself. According to Levitsky and Ziblatt (2018) elected autocrats subvert democracy by using the institutions of democracy to gradually and subtly kill it. Such methods include packing or weaponising the courts, buying off the media and the private sector or bullying them into silence, and rewriting the rules of po litics so as the field is tilted against opponents. (Levitsky & Ziblatt 2018) As de monstrated below, all of these tactics are present in the historical Slovakia case, but also in the contemporary cases of backsliding.

The Slovak Case

Slovakia was a difficult case of post-communist transition, said to be always hovering on the verge of regression to authoritarianism. (Harris & Henderson 2019: 182) In ge neral, there was agreement that Slovakia struggled for democracy in the early years of independence, with the country being considered a case of the triumph of national populism (Carpenter 1997). The subversion of democracy discussed by Levitsky and Ziblatt (2018) can be seen in Slovakia when politics was dominated by V. Mečiar. Regarding rewriting the rules of politics to tilt the playing field against opponents, these can be seen most clearly in the institutional changes which diminished the “role of the Central Electoral Commission (Ústredná volebná komisia, ÚVK), practically eliminated coalitions of parties from the electoral contest, and excluded the private mass media from the electoral campaigning”. (Malová & Učeň 1999) The media more generally was a target for the government who sought to compel journalists to tell the “truth” about Slovakia, levelled pressure on journalists and diverted money away from minority publications to translations of government favourable outlets. (Leff 1996: 115) This was combined with suspicious links between V. Mečiar and investors which bought media outlets. (Školkay 1996)

Other institutional changes included a 5% threshold for each party within a coalition and further scope for large-scale intervention by different state organs in the electoral process and, given that loyal HZDS (Hnutie za demokratické Slovensko) supporters staffed these agencies, the ruling party had essentially created a certain space for manipulating electoral results. (Malová & Učeň 1999) Furthermore, changes were made regarding signatures, each party was to submit a declaration that the party had at least 10,000 members – a rule also applied to each of the parties seeking to form an electoral coalition. (Malová & Učeň 1999) Such institutional changes clearly represent moves by the V. Mečiar government to make it harder for any potential opposition to act effectively as an opposition inside the structures of the political system.

Regarding the judiciary, there was surprise that V. Mečiar had decided to create a constitutional court. However, the right to nominate Constitutional Court judges belonged to the president, before the parliament had managed to nominate a president V. Mečiar simply picked the judges himself. (Boulanger 2000) On paper the court

Combatting Illiberalism in the Heart of Europe: Lessons from Slovakia 109

could have been expected to be an ally to V. Mečiar; the president of the court, Milan Čič, was from V. Mečiar’s party, Movement for a Democratic Slovakia (HZDS), but in practice party solidarity did not survive the move to the bench. (Boulanger 2000) However, the fact that the court did not behave in the predicted way does not change the fact that the V. Mečiar government clearly tried to build a favourable judiciary.

Despite evidence of barriers being erected to the detriment of any opposition in Slovakia, the country was able to change direction regardless of these impediments. The results of the 1998 election signalled that the tide was turning in favour of the opposition to V. Mečiar’s nationalist authoritarianism. After this election, Abrahám (2002) identified several relevant long-term factors, such as the history, political culture and legacy of the Communist regime, and short-term factors, such as contingencies of post-communist transformation and international pressure exerted on V. Mečiar’s regime. The importance of the mobilisation of civil society through free media, non-governmental organizations, and civic associations were also noted, as was the dissatisfaction with Slovakia’s international isolation and fear of being excluded from transatlantic Western institutions. (Abrahám 2002)

A key factor was that in rejecting the nationalism of the ruling party, minorities were embraced, the inclusive step of including Hungarians in the coalition was a po werful one. (Krause 2003) The competence and professionalism of the Hungarian politicians in government was an important element in shifting Slovak opinions, as was the ability of the coalition to stay together once in government. The role of Mikuláš Dzurinda in holding the coalition together has been noted, as has the importance of a united front in the face of such a nationalist authoritarian threat. (Krause 2003)

EU conditionality was central to deciding the outcome of this struggle. As Pridham (2002) outlined, developments in the first few years after the change in power in 1998 suggested that “this event was a turning-point both in the country’s relations with the EU and in its own democratisation path. It is clear, too, that these two basic questions are closely linked and that Brussels’ demands of democratic conditionality have had a direct and not inconsiderable impact here and have, by and large, acted as a spur to democratic consolidation.”

Furthermore, he argues that the EU yardsticks for accession served as both a target for Slovakia and an explanation which helped to nullify opposition to such changes.

The results of the 2002 election showed that both democratic consolidation had taken place and that the Slovak people had rejected the attempted comeback of nationalist authoritarianism which, represented by V. Mečiar, had dominated Slovakia between 1994–1998. (Krause 2003) Generally, the country did change direction, but nothing is ever straightforward and in certain moments, for example the murder of investigative journalist Ján Kuciak, Slovakia has shown itself to be imperfect, but all countries are. Elections are often still framed as liberals against populists, but the existentiality of them has subsided and Slovakia achieved its aims of NATO and EU membership, overcoming V. Mečiar’s stranglehold on power.

Backsliding in the Heart of Europe

This article focuses on the Visegrad group, as they are the closest to Slovakia in many ways, they also include two prime examples of democratic backsliding in Poland and Hungary, as well as one case of concern in the Czech Republic. Other democracies in the broader region have also been the cause for some concern, especially Serbia. (See e.g. Pavlović 2020) Perhaps lessons learned from the case of Slovakia will be relevant and useful for other nations, but the focus here remains on the Visegrad four, to avoid spreading the research so thin as to be useless. Therefore, this section considers the backsliding which is currently occurring in Central Europe, before the next section highlights how the Slovak experience could provide lessons to assist these cases and their struggle with deteriorating democracies.

The cases of Poland, Hungary and the Czech Republic are somewhat different from the case of Slovakia where V. Mečiar’s attempt to establish a nationalist, cent ralised and illiberal political system failed as a result of domestic and international pressure. However, this occurred before Slovakia’s accession to the EU, giving the EU significant leverage in thwarting it. (Bustikova & Guasti 2017) On the other hand, Poland, Hungary and the Czech Republic had been considered consolidated democracies. As early as 1998 it was judged that for most observers Poland and Hungary had already “passed the point of no return”, meaning that an authoritarian reversal in these states was considered to be unlikely. (Ekiert & Kubik 1998) According to research by Szawie, undertaken a decade after Ekiert and Kubik had already concluded that Poland had passed the point of no return: “The analyses suggest that Polish democracy is consolidated, stable and persistent. However, support for democratic government is hardly enthusiastic”. (Szawiel 2009) The Czech Republic was considered a classic consolidated democracy (Mansfeldová & Guasti 2010), others were more guarded but still concluded that there was no need to suspect the harbouring of latent anti-democratic sentiments (Dryzek & Holmes 2000). In fact, discussions had begun on why theorists had been so pessimistic, as by the end of the 1990s most transformation researchers agreed that “many of Eastern Europe’s new democracies had been consolidated”, a feeling which only increased when, in 2004, “ten countries culminated their consolidation with membership of the European Union”. (Merkel 2008)

The supposedly consolidated nature of the Polish and Hungarian democracies made the large-scale backsliding which occurred in these countries something of a shock. Since winning a landslide election in 2010, the Fidesz party of Viktor Orbán has dismantled checks and balances; skewed the electoral process in its own favour; extended partisan control over state agencies; and developed a harshly anti-liberal ideology, which is used to de-legitimise left-wing and liberal competitors as foreign to the national community. (Cianetti, Dawson & Hanley 2018) In Poland, the Law and Justice Party (PiS), a party said to have a Christian conservative-national ideology comparable to that of Fidesz, won a decisive election victory and an absolute majority in parliament

Combatting Illiberalism in the Heart of Europe: Lessons from Slovakia 111

in 2015. (Cianetti, Dawson & Hanley 2018) Following this sweeping electoral victory, PiS have dramatically eroded liberal democracy. (Vachudova 2020)

There were concerns regarding the acquisition of media by local oligarchs and corrupt dealings between politics and business, but developments in the Czech Republic and Slovakia were adjudged to be closer to S. Berlusconi’s Italy than V. Orbán’s Hungary. (Bakke & Sitter 2020)

Indeed, private interests, and the entrenchment of these private interests, may represent an alternative route to democratic backsliding, this is particularly relevant to the Czech Republic, where the party systems is fragmented and/or where a strong socially conservative right is weak or absent. (Cianetti, Dawson & Hanley 2018) Despite not reaching the levels of Hungary, or even Poland, the rise of The ANO (YES) movement in the Czech Republic is also of interest. It was founded in 2011 and led by the billionaire Andrej Babiš, breaking through in the October 2013 elections, receiving 18.65% of the vote, taking votes from both established right-wing and left-wing parties to become the second largest grouping in the country. (Hanley & Vachudova 2018) The main message of ANO was that the established parties were incompetent and corrupt, that A. Babiš promised to run the state “efficiently” like a business. (Hanley & Vachudova 2018) Then in October 2017, ANO won 29.6% of the vote, receiving more than twice as much as the next most successful party, the centre right Civic Democratic Party (ODS), who won 11.3%. (Hanley & Vachudova 2018) A. Babiš then used the political power he had acquired to weaken his business opponents and exploit his media power to weaken the senior coalition partner (Social Democrats). (Guasti 2020)

The techniques employed in Poland and Hungary align with what Levitsky and Ziblatt (2018) described. As such the state-run media was a target of both, as editorial boards and oversight organs were filled with loyal appointees creating what some called “a veritable government propaganda machine”. (Bakke & Sitter 2020) Generally, control of the media has been central to the policies of both V. Orbán and Kaczyński. (Sata & Karolewski 2020) In the Czech Republic and Slovakia state-run media remained quite balanced, but the acquisition of newspapers and media companies by local oligarchs and investment groups did cause concern. (Bakke & Sitter 2020) In Slovakia, the Penta group bought a large share of Petit Press in 2014, but later sold down to a minority; in Czechia the Agrofert group, founded by Andrej Babiš, bought MAFRA, one of the biggest Czech publishing houses. A. Babiš would later be caught on tape colluding with a journalist from one of the MAFRA newspapers to smear political opponents. (Bakke & Sitter 2020)

Another central element in both Poland and Hungary was attacks on checks and balances, the independence of the judiciary, and control of public administration. (Bakke & Sitter 2020) Poland and Hungary both made changes to the electoral systems and auxiliary electoral bodies, while PiS lacked the ability to make changes on the scale of Fidesz, both tilted the playing field in their favour. (Sata & Karolewski 2020) The Czech Republic and Slovakia have had some controversies over electoral reforms, but a Fidesz-style seizer of the entire process has not occurred. (Bakke & Sitter 2020) The fact that some democratic backsliding has occurred in Central Europe seems beyond question. However, the question of how severe the backsliding is remains, whether this can be considered an illiberal turn or an illiberal swerve and what the future holds remains of the upmost salience. Bustikova and Guasti (2017) outlined that for illi beral swerving to become a full illiberal turn several key conditions would need to recur over at least two electoral cycles. As of 2017, Hungary had fulfilled most of these conditions, whereas the Polish PiS had been only partially successful, some swerving had occurred in the Czech Republic and Slovakia, but there was considered to be some distance before constituting an illiberal turn. (Bustikova & Guasti 2017) However, it was predicted that were Fidesz in Hungary, PiS in Poland and ANO in the Czech Republic to decisively win another election, they would implement irreversible changes that would take these countries out of the orbit of European democracies. (Bustikova & Guasti 2017)

The 2019 elections saw PiS victorious, allowing the continuation of the development of their model. This model led to a specific kind of backsliding in Poland and has been termed conservative autocracy. (Magyar & Madlovics 2020) In Hungary, the democratic backsliding has been presented as a case of patronal autocracy, (Magyar & Madlovics 2020) or even a paradigmatic case of the mafia state (Magyar & Vásárhelyi 2017). The situation in the Czech Republic is far less serious than that of Poland and Hungary, with discussions focused on Czech democracy in crisis (Lorenz & Formánková 2020) and of the ongoing conflict between technocratic populism and liberal democracy (Guasti, 2020). Nevertheless, it can be seen that certain damage to democracy has occurred in Poland, Hungary and the Czech Republic, the next section deals with what lessons for the future can be drawn from these events and the historical success of Slovakia in combating similar issues.

Lessons for the Future

There are quite considerable concerns over the present realities of Poland and Hungary, some concerns of the present situation of the Czech Republic, and significant apprehension regarding the future trajectory of these countries. This article asks the question of what may be learned from Slovakia’s experiences with illiberalism. The issue of what can be done about democratic backsliding has generated much interest, with some arguing that more can be done to maximise the effectiveness of existing judicial tools. (Blauberger & Kelemen 2017) Similarly, the May 2018 proposal of the European Commission regarding financial conditionality would improve the speed and likelihood of sanctions but still had some flaws. (Blauberger & van Hüllen 2021) Conversely, others have argued that even material sanctions cannot be relied upon, with social pressure an important element. (Sedelmeier 2017)

Rather than relying on a theoretical discussion or focusing on different elements, e.g. judicial versus social pressure, it may be more fruitful to consider a case of illibera lism which has already changed course. The culturally and historically similar Slovak case may well provide lessons which are more applicable to the extreme cases of Poland and Hungary, or the less concerning case of Czechia. In order to methodologically assess the lessons for the future based on the Slovak case, first the similarities through time and space are considered, then the lessons of an inclusive and united front, international pressure and a watershed moment are reflected upon.

Similarities Through Time and Space

The similarities between the countries of Central Europe are a matter of fact. However, the value of comparing Slovakia under V. Mečiar with modern cases does not simply lie in the kind of Orientalist thinking which paints all nations and peoples of a distant region as one and the same. Rather the fact is that many of the ways which the V. Mečiar government undermined democracy mirror the ways in which the current regimes in Poland and Hungary, and to a lesser extent the Czech Republic, have done so. This is important because the general consensus was that Poland, Hungary and the Czech Republic were consolidated democracies, before they then backslid. On the other hand, Slovakia entered their own illiberal period almost immediately following the Velvet Revolution and Velvet Divorce. As Bogaards (2018) noted, it was not so long ago that scholars were trying to explain the unexpected consolidation of democracy in post-communist Central and Eastern Europe, yet this quickly shifted to trying to reconcile the mismatch between positive assessments of the solidity of Hungarian democracy up to 2010, and the empirical reality of contemporary Hungarian politics since then.

The fact that two similar situations have developed, even involving the use of similar techniques, in different countries of the same region in different time periods perhaps ought to lead to some reflection. Perhaps the status of consolidated democracy does not mean as much as was once thought, given that some incredibly well-established democracies have faced issues in recent years (Norris 2017), this is highly plausible. Conversely, perhaps in the rush to classify the newly emerging democracies as consolidated, or otherwise, there was not the level of caution which one may expect to be applied.

The processes which were employed in Poland and Hungary were considered a case of ethnopopulism (Vachudova 2020), as has the Slovak case. The extreme sensitivity of the Slovak population to the perceived threat of the Hungarians proving to be fertile ground for an aggressive nationalism to develop. (Ferencei 2020) Interestingly, this proved to be much stronger in central and northwest Slovakia where there was a lack of Hungarian-speaking citizens. (Ferencei 2020) Similarly, the refugee crisis in Europe led to public discussions about the threat that Muslim refugees pose to the Christian identity of the continent, especially in the new accession countries in Central Europe, in what some have called Islamophobia without Muslims. (Goździak & Márton 2018) Kaczyński decried the “external oppression” and the “breaking of the sovereignty of the people”, while V. Orbán spoke of the loss of a “common European homeland” and explicitly blamed the political, economic and intellectual leaders for this loss, “who are trying to reshape Europe against the will of the people of Europe”. (Csehi & Zgut 2021) That ethnopopulism can still appeal in other times and spaces is perhaps not that surprising, that it seems to be particularly well received where the feared minority is absent certainly requires more attention.

The weakening of courts, tilting of electoral rules towards the government, the taking over of private media and the repurposing of public media have all been noted in the present cases of backsliding and the historical case of illiberalism in Slovakia. There is reason to believe that future episodes may well follow the same path, at least in terms of techniques. This is an important lesson as it allows for hyper vigilance in vulnerable areas. However, what may prove to be more of an issue is communicating that early alarm to the general populace, who may perhaps not see any evidence of change at the early stage when these changes are still relatively easily reversible.

Inclusive and United Front

Perhaps the most important lesson which Slovakia might provide for the future of backsliding democracies in Central Europe is that of inclusivity and unity. Slovakia defeated the V. Mečiar government with an inclusive and unified front combined with an active free press and civil society. The lesson is one which does not seem to have been received in Poland. There have been large protests from civil society, on October 3, 2016, hundreds of thousands of people took to the streets of over 140 cities and villages in Poland to protest the abortion ban in Poland, this came to be called the Czarny Protest. (Narkowicz 2016) There were multiple protests against the governance of PiS, one of the most notable was a round of protests in Warsaw and other cities organised by the Committee for the Defence of Democracy (KOD), sparked by the exclusion of an opposition deputy following his own protests over media laws. (Szczerbiak 2017) However, this civil activity has not translated well to the establish political parties. Despite Poland’s main opposition parties having formed two coalition blocs to vie for left-leaning and centrist votes ahead of the 2019 elections (Meczkowska & Plucinska 2019), this did little to paper over the reality of a fragmented opposition. The fragmented reality of Polish politics drew criticism and mockery from certain circles, as illustrated by figure 1. This fragmented and weak opposition has continued to help the ruling coalition. Nevertheless, Civic Platform (PO) has set out policy plans and calls for broad coalition to oust the government. (Tilles 2021)


Figure 1: How to Vote in Poland (Stanley 2019b)

In Hungary, the dispersed opposition parties were also unable to join forces, being overshadowed by independent unions and increasingly active civic groups. (Krasztev & Van Til 2015: 28) In January 2011, One Million for the Freedom of the Press in Hungary (Milla) organised a rally of 10,000; on March 15 and October 23, this number had grown to 30,000 and 70,000, respectively. (Krasztev & Van Til 2015: 28) In January 2012, around 100,000 people protested the new constitution and the rise of autocracy on the streets of Budapest. (Krasztev & Van Til 2015: 28) However, such protests cannot hope to achieve much while the opposition within the political structures are so teethless. Since 2010 there has been the development of an asymmetrical power structure between the government and the opposition, one that has become a permanent characteristic of the Hungarian political landscape. (Várnagy & Ilonszki 2018) The radical transformation of the Hungarian political system from “a balanced power structure and bipolar politics with homogeneous opposition to a dominant government and heterogeneous opposition” constituted the deconstruction of the parliamentary opposition. (Várnagy & Ilonszki 2018) In such a context it is hard for the opposition to oppose the government in any meaningful sense.

The Czech Republic also saw attempts to undermine horizontal accountability and the rule of law which was met with large scale protests. (Guasti 2020) A Million Moments for Democracy (MMD), called “the most important initiative that has mobi116 lized crowds of the size unseen since 1989”, was launched on Facebook on the anniversary of the Velvet Revolution on November 17, 2017. (Guasti 2020) Attempts to alter the social contract were also met with public protests and demands of accountability. (Guasti 2020) The governing coalitions and opposition of the Czech Republic have long been said to be weak and fragmented, both with their own internal divisions – hampering responses to crises such as the economic crisis. (Guasti & Mansfeldová 2018) The lesson has not really been learned in any of the Visegrad countries, as oppositions still remain largely fragmented and ineffectual. In the future the opposition must embrace more broadly, be more inclusive and present a more united front in the face of elected would-be autocrats. This remains easier said than done, of course. International Pressure

The third lesson is one which is out of the control of the oppositions within the countries of Central Europe, that of the importance of international pressure. Alone it is undoubtedly insufficient, but pressure from the international community and risking exclusion from transatlantic Western institutions both had an impact and provided a cover under which domestic politicians could make the required changes to avoid this exclusion. However, it seems that the democratic backsliding of the present time may in fact represent a potential existential crisis for the EU. (Sitter & Bakke 2019) The importance of the international element in defeating illiberalism in Slovakia cannot be overstated, but there are questions remaining over whether there is any potential for this to be repeated in the future with Poland and Hungary, as well as potentially the Czech Republic.

NATO remains rather uninterested in the quality of democracy of its member states, as the relationship with Turkey illustrates. Furthermore, the US is more likely to be concerned about curtailing Russia’s involvement in the region than strengthening democracy. This leaves bilateral relations and the EU as the main potential sources of international pressure. This presents a problem as one of the main explanations for the backsliding in the region is the incapacity of the European Union to secure democracy once pre-accession incentives weaken. (Bochsler & Juon 2020) This issue returns again and again. Some argue that the issues lie in EU enlargement law (Kochenov 2008), while others have noted that after accession the EU’s political leverage significantly weakens following accession (Kartal 2014).

Material sanctions have been judged as difficult to use, as a result it has been suggested that EU institutions ought to primarily resort to instruments based on social pressure, including the Commission’s Rule of Law Framework, its Justice Scoreboard, and the Council’s dialogue to promote and safeguard the rule of law, to confront breaches of liberal democratic principles in the member states. (Sedelmeier 2017) It is also not all bad news, the relative success of EU pressure in the case of Romania suggests that it can still sometimes be a fruitful endeavour. (Sedelmeier 2014) However, there are signs that the European political landscape is changing and it may make it harder to achieve such results in the future. The development of the Polish-Hungarian coalition, which at the EU level involves the offering of reciprocal protection and has invariably aimed to prevent meaningful sanctions against backsliding (Holesch & Kyriazi 2020), suggests that in the future it may be harder for the EU to act against backsliding member states. Poland and Hungary, beyond their interdependence, have been said to form the origin and the core of the current “illiberal bloc”. (Nyyssönen 2018) The two countries provide each other with learning, of backsliding measures and techniques, and domestic legitimation, through the endorsement of a key international ally. (Holesch & Kyriazi 2020) It must be noted that such developments are not only occurring in Poland and Hungary or even within the EU, this is a part of a broader observable trend in which heavily nationalist and illiberal leaders from Putin to Trump, from V. Orbán to Recep Tayyip Erdoğan, from M. Le Pen to M. Salvini, benefit from one another’s existence. (Öniş & Kutlay 2020)

The importance of international pressure is one of the main lessons in combatting illiberalism from the Slovak case, yet it seems that perhaps this has also been noted by the backsliding nations of the contemporary period. As there are signs that V. Orbán and Kaczyński are not necessarily interested in copying the Brexit strategy, V. Orbán especially wants to be an integral part of a process in which the EU is transformed from within and evolved into a different kind of entity. (Öniş & Kutlay 2020) In the future international pressure is not likely to lose its salience in combatting illiberalism, but it seems that the fight will be aggressively brought to the institutions which helped to defeat Slovakian illiberalism in the 1990s. This is an area which ought to be watched closely in the future.

Watershed Moment

The fact that things tend to get worse before they get better and that even after a turning point vigilance is required, is an inconvenient one. Nevertheless, in Slovakia the si tuation proceeded to worsen until the seriousness was undeniable and the country truly appreciated what was at stake. As previously stated, the 1998 elections are considered a breakthrough. (Ferencei 2020) As such, the 1998 election changed the trajectory of the country, but it was a watershed moment – the beginning of a new direction, not arriving at the destination of perfect democracy. The results of the 2002 election were taken to show that both democratic consolidation had taken place and that the Slovak people had rejected the attempted comeback of nationalist authoritarianism which had dominated Slovakia between 1994–1998. (Krause 2003)

Given everything which has occurred in the other, supposedly consolidated, democracies of the region, it seems unlikely that Slovakia was truly consolidated in any meaningful sense in 2002. However, there was no return of V. Mečiar or even his style of governance without him. Nevertheless, the country and its citizens must remain diligent against any future deterioration of democracy. Perhaps that is why the buying up of certain media outlets caused such alarm (Bakke & Sitter 2020), but this is healthy, as it seems to indicate that this lesson has been learned. This may also play into the advice of Cianetti, Dawson and Hanley (2018), who advocate for the better integration of illiberal socio-economic structures, including oligarchical structures or corrupt networks. They also suggest re-examining the trade-offs between democratic stability and democratic quality. (Cianetti, Dawson & Hanley 2018) Such broadening of the current approach to democratic backsliding may allow for improved understanding of the danger signs, as well as better guarding against it occurring in the future.

Issues remain, it would be wrong to present Slovakia as an example of flawless democracy. Prime Minister Robert Fico called journalists “filthy anti-Slovak prostitutes”, also engaging in the kind of populist discourse around the migration crisis which was seen in Poland and Hungary. (Bakke & Sitter 2020) The February 2018 murder of Ján Kuciak, a young Slovak data investigative journalist and his fiancée, Martina Kušnírová, in their home in Slovakia is of particular concern. (Školkay 2019) The investigation at the time indicated that it was a contract killing, raising questions over who was really behind the silencing of the investigative journalist. J. Kuciak had been working on an article about embezzlement of EU funds and alleged links between Italian mafia and top Smer politicians. Slovak businessman Marián Kočner was indicted for having ordered the murders in 2019. (Bakke & Sitter 2020) M. Kočner and his associate were found not guilty of masterminding the killings, but M. Kočner was sentenced to 19 years in prison for forging $75 million worth of promissory notes (The Slovak Spectator). Such issues do indicate that the role of illiberal socio-economic structures, such as oligarchical structures, really do warrant closer inspection.

What countries battling illiberalism or democratic backsliding can, and should, take from continued problems in Slovakia is that the struggle is never over. Continued vigilance is required, it will be necessary and while a watershed moment will provide excellent inspiration for writers, it ultimately only indicates a turning of the tide. It categorically does not represent the end of the struggle against illiberalism and this will continue, perhaps indefinitely.


This article has focused on the growing trend of democratic backsliding and tendencies towards illiberalism in Central Europe, asking the question of what may be learned from Slovakia’s experiences with illiberalism. Firstly, democratic backsliding as a concept was outlined before discussing the Slovak case. Subsequently, the present-day backsliding in the heart of Europe was outlined. Finally, some lessons for the future were considered. It seems that the similarities through time and space are highly notable. The inclusive and united front which the Slovak opposition was able to achieve still eludes the presently backsliding nations, but is perhaps the most important lesson from the Slovak case. The role of international pressure was central to defeating illibe ralism in Slovakia and will likely be so in any successful defeating of illiberalism again in the future. The watershed moment of the 1998 election in Slovakia was important and should not be disregarded, but it ultimately only indicated a turning of the tide. It categorically did not represent the end of the struggle against illiberalism.

In the future, it may be more fruitful to learn from real cases of democratic problems and solutions in similar countries, rather than approaching such issues from purely abstract theoretical positions. Indeed, the case of Slovakia had relevant lessons for the presently backsliding countries of Poland and Hungary, as well as the Czech Republic to a lesser extent. Naturally, knowing the lessons which Slovakia can provide and knowing how to apply them are different things. It is one thing to suggest that the oppositions should be inclusive and united and quite another to actually achieve such a feat. Future research may analyse how countries have achieved such things in order to provide further valuable lessons to countries struggling with democratic backsliding and/or illiberalism.


Abrahám, Samuel 2002. “The End of Illiberal Democracy in Slovakia?” Eurozine. 12 August 2002. (; last accessed 2021.07.15.)

Bakke, Elisabeth and Sitter, Nick 2020. “The EU’s Enfants Terribles: Democratic Backsliding in Central Europe since 2010.” Perspectives on Politics, 1–16.

Bermeo, Nancy 2016. “On Democratic Backsliding.” Journal of Democracy, 27 (1): 5–19.

Blauberger, Michael and van Hüllen, Vera 2021. “Conditionality of EU Funds: An Instrument to Enforce EU Fundamental Values?” Journal of European Integration, 43 (1): 1–16.

Blauberger, Michael and Kelemen, Daniel R. 2017. “Can Courts Rescue National Democracy? Judicial Safeguards against Democratic Backsliding in the EU.” Journal of European Public Policy, 24 (3): 321–336.

Bochsler, Daniel and Juon, Andreas 2020. “Authoritarian Footprints in Central and Eastern Europe.” East European Politics, 36 (2): 167–187.

Bogaards, Matthijs 2018. “De-Democratization in Hungary: Diffusely Defective Democracy.” Democratization, 25 (8): 1481–1499.

Boulanger, Christian 2000. “Judicial Authority in Post-Authoritarian Societies: The Cases of Germany, Hungary and Slovakia.” Law and Society Annual Meeting, Miami, Florida, 26–29.

Bustikova, Lenka and Guasti, Petra 2017. “The Illiberal Turn or Swerve in Central Europe?” Politics and Governance, 5 (4): 166–176.

Bútorová, Zora and Bútora, Martin 2019. “The Pendulum Swing of Slovakia’s Democracy.” Social Research: An International Quarterly, 86 (1): 83–112.

Carpenter, Michael 1997. “Slovakia and the Triumph of Nationalist Populism.” Communist and Post-Communist Studies, 30 (2): 205–219.

Cianetti, Licia – Dawson, James – Hanley, Seán 2018. “Rethinking ‘Democratic Backsliding’ in Central and Eastern Europe – Looking beyond Hungary and Poland.” East European Politics, 34 (3): 243–256.

120 Judas Everett

Csehi, Robert and Zgut, Edit 2021. “‘We Won’t Let Brussels Dictate Us’: Eurosceptic Populism in Hungary and Poland.” European Politics and Society, 22 (1): 53–68.

Dryzek, John S. and Holmes, Leslie 2000. “The Real World of Civic Republicanism: Making Democracy Work in Poland and the Czech Republic.” Europe-Asia Studies, 52 (6): 1043–1068.

Ekiert, Grzegorz and Kubik, Jan 1998. “Contentious Politics in New Democracies: East Germany, Hungary, Poland, and Slovakia, 1989-93.” World Politics, 50 (4): 547–581.

Ferencei, Lucia 2020. “The Ethnopolitics of the HZDS-SNS-ZRS Coalition Government in Slovakia from 1994 to 1998.” Border and Regional Studies, 8 (4): 161–185.

Goździak, Elżbieta M. and Márton, Péter 2018. “Where the Wild Things Are: Fear of Islam and the Anti-Refugee Rhetoric in Hungary and in Poland.” Central and Eastern European Migration Review, 7 (2): 125–151.

Guasti, Petra 2020. “Populism in Power and Democracy: Democratic Decay and Resilience in the Czech Republic (2013–2020).” Politics and Governance, 8 (4): 473–484.

Guasti, Petra and Mansfeldová, Zdenka 2018. “Weak Governments and Divided Opposition in Times of Crisis.” Opposition Parties in European Legislatures. Routledge, 133-149.

Hanley, Seán and Vachudova, Milada Anna 2018. “Understanding the Illiberal Turn: Democratic Backsliding in the Czech Republic.” East European Politics, 34 (3): 276–296.

Harris, Erika and Henderson, Karen 2019. “Slovakia since 1989.” Central and Southeast European Politics Since 1989, 182–203.

Holesch, Adam and Kyriazi, Anna 2020. “Democratic Backsliding in the European Union: The Role of the Hungarian-Polish Coalition.” East European Politics, 1–20.

Kartal, Mert 2014. “Accounting for the Bad Apples: The EU’s Impact on National Corruption before and after Accession.” Journal of European Public Policy, 21 (6): 941–959.

Kochenov, Dimitry 2008. “EU Enlargement and the Failure of Conditionality: Pre-Accession Conditionality in the Fields of Democracy and the Rule of Law.” European Monographs 59. Austin, Alphen aan den Rijn; The Netherlands, Frederick, MD, Wolters Kluwer Law & Business, Kluwer Law International. Sold and distributed in North, Central, and South America by Aspen Publishers.

Krasztev, Péter and Jon Van Til 2015. “The Hungarian Patient: Social Opposition to an Illiberal Democracy.” Central European University Press.

Krause, Kevin Deegan 2003. “Slovakia’s Second Transition.” Journal of Democracy, 14 (2): 65–79.

Leff, Carol Skalnik 1996. “The Czech and Slovak Republics: Nation versus State. Nations of the Modern World.” Boulder, Colorado, Westview Press.

Levitsky, Steven and Ziblatt, Daniel 2018. “How Democracies Die.” First edition. New York, Crown.

Lorenz, Astrid and Formánková, Hana 2020. “Czech Democracy in Crisis.” Springer.

Magyar, Bálint, and Madlovics, Bálint 2020. “The Anatomy of Post-Communist Regimes: A Conceptual Framework.” Budapest, New York, Central European University Press.

Magyar, Bálint and Vásárhelyi, Júlia (eds.) 2017. “Twenty-Five Sides of a Post-Communist Mafia State.” Budapest, CEU Press.

Malová, Darina and Učeň, Peter 1999. “Slovakia.” European Journal of Political Research, 36 (3–4): 497–506.

Combatting Illiberalism in the Heart of Europe: Lessons from Slovakia 121

Meczkowska, Angelika and Plucinska, Joanna 2019. “Poland’s Fragmented Opposition Coalesces into Left, Center Blocs.” Reuters, 18 July 2019. ( article/us-poland-politics-opposition-idUSKCN1UD2H6; last accessed 2021.07.13.)

Merkel, Wolfgang 2008. “Plausible Theory, Unexpected Results: The Rapid Democratic Consolidation in Central and Eastern Europe.” Twenty years since the fall of the Berlin Wall: Transitions, state break-up and democratic politics in Central Europe and Germany. BWV Berliner Wissenschafts-Verlag, 57-76.

Narkowicz, Kasia 2016. “Czarny Protest: How Polish Women Took to the Streets.” Open Democracy. 11 October 2016. (; last accessed: 2021.07.13.)

Norris, Pippa 2017. “Is Western Democracy Backsliding? Diagnosing the Risks.” The Journal of Democracy, April 2017.

Nyyssönen, Heino 2018. “The East Is Different, Isn’t It?–Poland and Hungary in Search of Prestige.” Journal of Contemporary European Studies, 26 (3): 258–269.

Öniş, Ziya and Kutlay, Mustafa 2020. “Reverse Transformation? Global Shifts, the Core-Periphery Divide and the Future of the EU.” Journal of Contemporary European Studies, 28 (2): 197–215.

Pavlović, Dušan 2020. “The Political Economy behind the Gradual Demise of Democratic Institutions in Serbia.” Southeast European and Black Sea Studies, 20 (1): 19–39.

Pridham, Geoffrey 2002. “The European Union’s Democratic Conditionality and Domestic Politics in Slovakia: The Mečiar and Dzurinda Governments Compared.” Europe-Asia Studies, 54 (2): 203–227.

Sata, Robert and Karolewski, Ireneusz Pawel 2020. “Caesarean Politics in Hungary and Poland.” East European Politics, 36 (2): 206–225.

Sedelmeier, Ulrich 2014. “Anchoring Democracy from Above? The European Union and Democratic Backsliding in Hungary and Romania after Accession: Anchoring Democracy from Above?” JCMS: Journal of Common Market Studies, 52 (1): 105–121.

Sedelmeier, Ulrich 2017. “Political Safeguards against Democratic Backsliding in the EU: The Limits of Material Sanctions and the Scope of Social Pressure.” Journal of European Public Policy, 24 (3): 337–351.

Sitter, Nick and Bakke, Elisabeth 2019. “Democratic Backsliding in the European Union.” Oxford Research Encyclopedia of Politics.

Školkay, Andrej 1996. “Journalists, Political Elites and the Post�communist Public: The Case of Slovakia.” The Journal of Communist Studies and Transition Politics, 12 (4): 61–81.

Školkay, Andrej 2019. “What Does the Murder of a Journalist, and Follow-up Events, Tell Us about Freedom of the Press and Politics in a European Country?” Central European Journal of Communication, 12 (22): 25–43.

Stanley, Ben 2019a. “Backsliding Away? The Quality of Democracy in Central and Eastern Europe.” Journal of Contemporary European Research, 15 (4): 343–353.

122 Judas Everett

Stanley, Ben 2019b. “Guide To Polish Voting (2019 Edition) Https://T.Co/XDbIpbAPEh.” Tweet. @bdstanley (blog). 20 March 2019. ( 1108345783189938177)

Szawiel, Tadeusz 2009. “Democratic Consolidation in Poland: Support for Democracy, Civil Society and the Party System.” Polish Sociological Review, No. 168: 483–506.

Szczerbiak, Aleks 2017. “Poland’s Parliamentary Crisis Could Reach a Tipping Point by Mid-January.” LSE European Politics and Policy (EUROPP) Blog.

The Slovak Spectator 2021. “Kočner Sentenced to 19 Years in Prison.” 12 January 2021. (; last accessed 2021.07.14.)

Tilles, Daniel 2021. “Polish Opposition Sets out Policy Plans and Calls for Broad Coalition to Oust Government.” Notes From Poland Blog. 6 February 2021. (https://notesfrompoland. com/2021/02/06/polish-opposition-sets-out-policy-plans-and-calls-for-broad-coalition-to-oust-government/; last accessed 2021.07.14.)

Vachudova, Milada Anna 2020. “Ethnopopulism and Democratic Backsliding in Central Europe.” East European Politics, 36 (3): 318–340.

Várnagy, Réka and Ilonszki, Gabriella 2018. “The de (Con) Struction of Parliamentary Opposition.” In: De Giorgi, Elisabetta and Ilonszki, Gabriella (eds.): Opposition Parties in European Legislatures: Conflict or Consensus? Routledge.

Waldner, David and Lust, Ellen 2018. “Unwelcome Change: Coming to Terms with Democratic Backsliding.” Annual Review of Political Science, 21 (1): 93–113.

Combatting Illiberalism in the Heart of Europe: Lessons from Slovakia 123

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. december 9.

In the Margins of a Party Resolution. The 1968 Resolution of the Political Committee of the Hungarian Socialist Workers’ Party on the Situation of the Nationalities in Hungary

After World War II, the policy on nationalities in the communist countries was entirely defined by the adoption of the Soviet model and the application...


After World War II, the policy on nationalities in the communist countries was entirely defined by the adoption of the Soviet model and the application of the principle of automatism, according to which the national minorities would sooner or later assimilate into majority society. Citing proletarian internationalism, the political leadership emphasized that an individual’s identity was largely determined by his or her social class. As a result, while promoting civil equality, the authorities addressed the needs and demands of minorities only for tactical reasons and only until the consolidation of the regime.

In Hungary, a correction to the Stalinist nationalities policy began to be implemented in the latter half of the 1960s based on the catch phrase “national form, socialist content.” Changes in the domestic and foreign political situations as well as the process of European détente enabled, or indeed required, this policy shift.

In domestic political terms, a particularly significant factor was the consolidation of those who had attained power after the Hungarian Revolution of 1956. By the early 1960s, members of this elite group had consolidated their power by means of “institutional restoration,” retribution (reprisals and retaliatory measures), measures to secure the support of certain groups in society, and the collectivization of agriculture. The Kádár regime also unilaterally “normalized” its relations with the churches and their members (many of whom had shown passive resistance) and with leading intellectuals. Between 1958 and 1961, the regime subdued the country’s peasant farmers, who had been resisting the communist authorities for a decade. The collectivization of agriculture directly impacted Hungary’s minorities, as most people from ethnic minority backgrounds lived in rural areas. Owing in part to collectivization, large numbers of people, especially the young, abandoned the villages. Internal migration further weakened communities. Despite these trends, the party leadership was forced to acknowledge that, contrary to expectations, the assimilation of the nationalities in Hungary had failed to take place during the preceding decade and a half. There was a realization that these groups could not be integrated into society by negating or denying their ethnic identity. Moreover, the deteriorating situation of the Hungarian minorities in the neighboring countries spurred the party leadership to reconsider its domestic nationalities policy. The regime’s passive stance in this field had caused discontent among the country’s intellectuals and in other sections of society. Indeed, the Kádár party leadership was facing pressure from the leaders of the minority communities in Hungary and from the broader Hungarian public. (Bárdi 2004: 91-94; Dobos 2011: 84-85; Egry 2010: 38-39)

Concurrently, major changes were underway in the foreign policy arena. Indeed, the mid-1950s saw the beginning of a gradual transformation of the bipolar world that was based on a fateful confrontation between the United States and the Soviet Union. Cold War tensions were gradually replaced by a realization that neither superpower could impose its will on the other. Their only remaining option was “coexistence” and cooperation. This change of attitude was first seen at the Geneva Summit of July 18–23, 1955. Although in the Paris Treaties of October 1954 the three Western Powers had committed themselves to the cause of German reunification, in Geneva they gave way to the intransigence of the Soviet side. That is to say, they acknowledged that the Soviet Union would not enter into talks on German reunification in view of the exclusively Western European orientation of the Federal Republic of Germany (the FRG, or West Germany), its membership of NATO, and its rearmament. Rather than pressing for German reunification, the Western Powers began prioritizing a broader European security framework. (Fischer 1992: 152-169; Görtemaker 2003: 324-328; Békés 2004: 136-141)

During discussions in Moscow (September 9–13, 1955), Konrad Adenauer was likewise forced to abandon his original ideas. He was seeking – in exchange for the establishment of diplomatic relations – both Soviet recognition of the reunification of Germany and the release of more than 90,000 German nationals who were still being held captive in the Soviet Union. The Soviet side rejected both demands. Ultimately, Adenauer was forced to agree to the establishment of diplomatic relations in exchange for an informal commitment from the Soviet party leadership to facilitate the repatriation of German citizens. By seeking this measure, however, Adenauer himself streng thened the Soviet side’s theory of “two German states,” for the accord recognized the other Germany. To mitigate the negative impact of this forced concession, the Hallstein Doctrine was formulated. Under the doctrine, the FRG claimed to speak for all Germans (as their sole legitimate representative), while West Berlin was considered a part of the country. The FRG also made it clear that it would refuse to maintain diplomatic relations with any country that recognized the German Democratic Republic (the GDR, or East Germany).

1 With the progress of détente in Europe, it became increasingly obvious that the two opposing camps could not avoid economic cooperation and political dialogue. Concurrently, the fault lines within the Soviet Bloc became ever clearer, with each of the various countries seeking to realize their own national interests more effectively.

Both phenomena were reflected in Hungary’s foreign policy. On the one hand, the government declared its willingness to cooperate with the Western countries where such cooperation was not directed against a third party. This opening was assisted by the establishment, in late 1966, of a grand coalition in the FRG, whereupon the new foreign minister, Willy Brandt of the Social Democratic Party, abandoned the Hallstein Doctrine, the cornerstone of West German foreign policy. Meanwhile the Hungarian party leadership took a firmer stand within the Eastern Bloc. The regime more forcefully and consistently represented the country’s interests in Comecon talks. Kádár also gave in to external and internal pressures in the nationalities question, which had overshadowed Hungarian–Romanian relations. In talks with the Romanian and the Soviet leaders, Kádár mentioned on several occasions the various grievances of the Hungarian minority in Romania, including the abolition of the Maros-Hungarian Autonomous Region and the deplorable state of native language instruction and the system of Hungarian institutions. At the same time, he firmly reminded those intellectuals who had been advocating on behalf of the Hungarian ethnic minorities that nationalism could not be met with natio nalism, as this would further inflame sentiments. He argued, moreover, that there were no grounds in international law for action on the part of Hungary, and that such action could well boomerang. A firmer stand might even worsen the situation of Hungarians living outside Hungary. Third, he stressed that if socialist development in Hungary were to unfold in a positive manner, this would have a positive knock-on effect on the domestic nationalities and on the Hungarians living outside Hungary. (Földes 2016: 77-98)

The changes in Hungary’s nationalities policy in the latter half of the 1960s should be analyzed as part of, and in interaction with, the process outlined above. Foreign policy considerations – the situation of the Hungarian minorities abroad and relations with the divided Germany – were more influential on nationalities policy than had been the case previously. At the turn of the 1960s, the policies of countries in East-Central Europe towards their German minorities were seen as part of the broader German question in Europe.

By the mid-1960s, the different levels of development within the Eastern Bloc had led to economic conflicts of interest among the Comecon countries. Discord on ideological and strategic issues then led Romania and Yugoslavia to distance themselves (for different reasons) from Moscow and from the other Eastern Bloc countries. In relations between the various states, the frozen conflicts of earlier decades (including the situation of the minorities) resurfaced.

After 1956, the situation of the Hungarian political leadership was peculiar in seve ral respects. First, the Kádár regime had branded the independence goals of the revolutionaries as nationalistic, thus defining itself as anti-nationalist. Second, in view of the legitimization and support received from the other communist countries, the regime could not opt for a specifically national form of communism. Reflecting these constraints, the Hungarian leadership declared on several occasions that in its relations with other states it considered the nationalities issue to be a domestic matter. It thereby accepted that policy towards the minority Hungarian communities should be defined by internationalism and the principle of automatism. In the mid-1960s, how ever, the processes outlined above compelled the Hungarian party leadership to reconsider both its national policy and its nationalities policy.2

The leadership cited the economic and social changes of the preceding 10 years as justification for a review of policy. Indeed, it claimed that such changes necessitated a revision of the Political Committee’s (Political Committee of the Hungarian Socialist Workers’ Party, HSWP PC) 1958 resolution on the situation of the nationalities. There was a need not only for policy changes but also for the addition of new tasks. The Ministry of Culture drafted the new policy position, but the county council and party apparatuses also contributed to the work, as did several other government ministries, the nationality associations, and various minority policy experts, among them László Kővágó, Endre Arató, and G. Gábor Kemény.3

The decisions were prepared with far greater academic rigor than in earlier years. László Kővágó was asked to compile a study titled “The nationalities question in the People’s Republic of Hungary,” concerning which a series of debates was held at the Institute of Social Science of the Central Committee of the Hungarian Socialist Workers’

Party (HSWP CC) between July and December 1967. At the institute, the study formed part of a research program on “socialist patriotism and socialist internationalism.” During the debates, however, it became clear that a focus on the nationalities in Hungary made it possible to reflect upon a series of questions – assimilation, bilingualism, and institutional provision – that were also relevant when drafting policy towards the minority Hungarian communities.4

All participants in the debate emphasized that the foreign policy aspects of the issue had to be considered when elaborating new guidelines relating to nationalities policy. For instance, the Ministry of Foreign Affairs underlined that the nationalities po licy in Hungary obviously influenced the situation of the Hungarian communities in the neighboring countries where the governments often viewed Hungary’s nationalities po licy as a benchmark and were seeking to adhere to the principle of parity in respect of rights and opportunities. Staff at the ministry argued that a generous nationalities po licy in Hungary would serve as an indirect incentive to neighboring countries in their policies towards the Hungarian minorities. In their view, it was detrimental to argue – as was often done particularly in the lower levels of public administration – that the nationalities issue was no longer significant in Hungary in view of advanced assimilation.

In preparation for a new nationalities policy, it was deemed necessary to explore, in the light of the equality of citizens, whether or not the ethnic rights of the nationalities were being implemented in the cultural, economic, and political fields. It was proposed to regulate contacts between the nationality associations and the foreign embassies in Budapest and to establish a scholarship policy that would enable study at higher education institutions in the neighboring countries, thereby increasing the supply of native language teachers.

To facilitate the learning of the languages of the neighboring peoples, support was given to ensuring that children of Hungarian ethnicity who were attending natio nality schools could study the given minority language if they so desired. Special mention was made of the German minority. In view of the size of the minority and the danger of Western influence and mischief-making, there was a request for more intensive involvement from the East German embassy.5

The above is contradicted, however, by a statement given by the legal department of the Ministry of Foreign Affairs in late January 1968, which did not consider it expedient for the government to mention the situation of the Hungarian minority in Romania during negotiations on the signing of a Hungarian–Romanian treaty of friendship, coo peration, and mutual assistance. Ministry staff argued that the constitutions of the two states and the International Covenant on Civil and Political Rights, which had been adopted by the General Assembly of the United Nations in 1966, declared the equality before the law of members of minorities as well as guaranteeing the collective rights of minorities, although they acknowledged that the covenant had not come into force.6

During these months, the Ministry of Foreign Affairs probed the opinions and views of several neighboring countries concerning the draft resolutions on nationalities policy. On June 13, 1968, György Zágor discussed the matter for more than three hours with the Yugoslav ambassador, Geza Tikvicki. The discussions took place at the request of the Hungarian side. The ambassador explained that he personally was “surprised that we Hungarians show complete indifference to the Hungarians living abroad even though a third of our people are living outside the country’s borders. He greatly esteems the profound internationalism of the HSWP, but this does not have to be accompanied by such disinterest. […] he very much endorsed what was recently said in this regard at the Writers’ Association. This subject matter is more important for us Hungarians than for the Romanians or the Slovaks. […] The best way to proceed would be resolve the nationalities issue as generously as possible here in Hungary, thereby establishing a situation in which our neighbors are required politically and morally to proceed in a similar manner,” wrote György Zágor in his notes.7 Regarding Yugoslavia, Tikvicki stated that a functioning nationalities policy was a condition for the country’s very existence. He made self-critical remarks concerning centralism and then praised the self-administrative model. He evaluated the principles of nationalities policy in Hungary as generally good, which, however, “were being distorted at the bottom.” Among the complaints of the South Slavs in Hungary, he focused on some problems in the cultural field – a lack of books, constraints on the import of cultural goods from Yugoslavia, and Radio Pécs broadcasting just a half-hour-long program daily. He considered it misguided for the nationality associations to be established as political organizations “because they could easily slip up due to their tendency to align with the mother country and to regard the mother country as their protector. The better and closer the relationship between the two affected socialist countries, the greater this danger would be.”8 He thus suggested that the work of the associations should be limited to the cultural field alone. Tikvicki’s statements are noteworthy because they contradict the process that was underway in Yugoslavia during these months. For the first time since the war, the minorities in Yugoslavia could establish organizations with vertical structures organized from the bottom up.

On June 6, 1968, Hungarian Minister of Culture Pál Ilku sent a detailed report compiled by the ministry on the domestic nationalities and on the implementation of the 1958 resolution of the Political Committee of the Hungarian Socialist Workers’ Party (HSWP PC) to the Agitation and Propaganda Committee of the Central Committee. Compared with earlier reports, the report was more professional, making specific suggestions on the functioning of nationalities policy and supporting evidence-backed policy rather than empty political formulas.9

The political committee’s resolution of September 17, 1968, on the situation of the nationalities in Hungary set out positions that were more doctrinaire in numerous respects than the contents of the report.10

The most obvious difference is that whereas the ministry’s report considered it necessary to elaborate new guidelines for the nationalities policy, the political committee put the emphasis on continuity. Like previous such reports, the document was classified as “top secret,” with access being limited to a narrow group. This demonstrates that attitudes towards the nationalities question had remained unchanged. The resolution asserted that the principles of the 1958 resolution had been correct, meaning that in principle there was no need for a new resolution. The task was to resolve deficiencies

in the practical implementation and to meet new needs stemming from recent economic and social changes. Among the reasons justifying the adoption of a resolution, no refe rence is made to the international significance of the nationalities question. On this point too, the resolution differs from the report. The resolution was also lacking some of the self-critical observations made in the report, which included a critique of the dismantlement of the nationalities department and of obstructionism at the lower levels of the party and state apparatus (resulting in a failure to implement the resolution of 1958). The resolution also omitted the proposals for an analysis of the economic and social situation of the nationalities and for a rethinking of the legal status of the associations. It did so, even though these elements had been formulated as basic conditions of the new nationalities policy.

The report demonstrated a considerably more nuanced and structured approach to the theoretical and practical questions. Among the latter, nationality education was a cent ral issue in both documents. This also indicates, however, a reluctance to extend nationalities policy to other areas, such as self-organization. The report mentioned countless problems affecting the newspapers and radio broadcasts of the nationalities, bilingual signs, the registering of ethnic forenames, and the expansion of libraries. Concerning these issues, the resolution responded by mentioning merely general tasks. Yet, the re solution also prescribed that the county party committees and councils should debate the situation of the nationalities living within the given counties and that they should ensure that the specific tasks were defined at the level of the various municipalities. In theory, the Ministry of Finance was required to provide funding for the outlined measures.11

Among the theoretical issues, in both documents the phenomena of assimilation and nationalism were given special attention.

Regarding assimilation, the HSW PC’s resolution emphasized the following: “Our nationalities policy clearly and decisively rejects the concept of the accelerated assi milation of the nationalities. Some, however, are against this correct principle. Indeed, there have been isolated attempts at ‘Hungarianization’ in bilingual schools; often the parents of nationality students too easily accept the indifference that is – on occasion and in places – shown to their children being taught in the nationality language, which is mostly a result of funding considerations.”12

The PC’s resolution thus blames the assimilation of the nationalities in Hungary on individuals who are seeking “to speed things up” at the local level of nationality education and on the indifference of parents. By taking this position, the PC evaded the need both for a multifaceted interpretation of a complex process and for an acknow ledgement that the speeding up of assimilation was due to the application of the theory of automatism and the partiality of nationalities policy. The PC evaluated the process of assimilation as positive and as solely the consequence of the economic and social transformation. In its view, there was no question of mitigating or slowing down assi milation. This interpretation of events was echoed for the most part in the appraisals and reports issued by the counties.13

For instance, at a joint meeting of the Bács-Kiskun County Executive Committee of the HSWP and the Bács-Kiskun County Council, Imre Pozsgay stated the following: “People can freely choose to which nationality they belong. […] It is unconstitutional and unlawful to force someone to assimilate, but we should not consider this process to be a social evil or detrimental to society, for there have been basic and essential structural changes in Hungary, and this process cannot be held back by force.”14

Imre Pozsgay, who at the time was the head of the Bács-Kiskun County Agitation and Propaganda Department of the HSWP, underlined that only a nationalities policy that was grounded in principle could influence the situation of Hungarians outside Hungary: “The nationalities and the various ethnic groups should not be viewed as walls of separation. On the contrary, they should be regarded as bridges that connect us. In the history of Central and Eastern Europe, this has rarely been the case, and we must now pursue a nationalities policy in a Marxist fashion, satisfying the demands of every citizen. Having viewed the Hungarian press outside Hungary, we can conclude that they are watching with a critical eye the development of nationalities policy in Hungary.”15

The resolution mentioned in general terms the needs of the nationalities but offered no normative definition of such needs. Once again, any conflicts arising in connection with specific needs were shifted to the county or local levels. At the regional level, the emphasis was on a “do not overdo it” position. Institutional provisions were applied to education and, possibly, to libraries. The placement of bilingual signs was considered superfluous or excessive in every county. Such an interpretation was facilitated by the vagueness of the resolution, which failed to address the details. Thus, for instance, it stated that “in municipalities inhabited by a larger group of nationalities, and especially in border areas – depending on local needs – the issue of bilingual signs and announcements must be resolved.”16 According to the instruction of Lajos Fehér, the vice-chairman of the Revolutionary Worker-Peasant Government, on the implementation of the various points of the party resolution, the nationalities could only request the placement of bilingual signs in those villages where their share of the population was 50% or more. This general rule could be disregarded only in justified cases, primarily in border areas. Requests for the placement of bilingual signs had to be approved by the party and council leadership at district, municipal, and county levels.17

In several counties, requests from the nationalities were rejected with reference to the reciprocity principle – as the right was not being guaranteed to the Hungarian minority communities in the neighboring countries. László Kővágó, who attended a meeting of Bács-Kiskun County Council, argued against this practice. He pointed out that the needs of the nationalities should not be judged based on reciprocity, for the circumstances of the nationalities differed in every country. Indeed, there were minority communities in different situations even within individual countries. He emphasized that the nationality question should not be viewed in isolation, for the integration of the minorities was a prerequisite for Hungary’s economic and social development.18

The resolution made emphatic mention of the issue of nationalism. Unlike previous documents, however, the resolution ignored nationalistic phenomena in Hungarian society. Instead, it limited itself to the foreign policy aspects of nationalism, especially its growing presence in the communist countries. As specific examples, it mentioned the hostile propaganda disseminated by the FRG among ethnic Germans in Hungary, the nationalistic newspaper articles that were appearing in Slovak newspapers in 1968, and the renewed interest in the nationalities in Hungary expressed by certain organizations in the neighboring countries. At the same time, it regretted that “Hungarian initiatives aimed at the inclusion – in the cultural conventions – of measures promoting the cultural development of the nationalities based on reciprocity, have been rejected. Romania in particular has immured itself.”19

As an example of the disruptive activities pursued by the FRG among the ethnic Germans of Hungary, it mentioned the payment of pensions to widows of former SS members. Such criticism ignored the fact that the Hungarian state had agreed in 1964 that those affected could and should take advantage of this opportunity.20

The nationalistic phenomena seen in local society in earlier years had – according to the county reports – ceased or subsided. At the same time, it was emphasized in the Tolna County report that efforts by ethnic Germans to keep in contact with those who had been resettled in Germany reflected a natural human need. For this reason, it was damaging to brand such efforts as nationalistic or chauvinistic. The report also included the following statement: “At the same time, I would mention that I have spoken with Hungarian comrades living in Romania, in Transylvania, and it is my view that the Hungarians there are fostering Hungarian nationalism to the same extent at least.”21

In his summary report compiled for the Scientific, Educational and Cultural Department of the HSWP CC,22 László Kővágó concluded that the county reports supported the findings of the HSWP Political Committee’s resolution. That is to say, between 1958 and 1968, the county apparatus had barely addressed the problems of the natio nalities. There had been little progress in terms of providing libraries with nationality books, and bilingual signs had been placed in only a few settlements. There were only isolated examples of streets or institutions being named after people from ethnic minority backgrounds. In the educational field, owing to a lack of nationality kindergarten teachers, a general problem was an inability to organize nationality groups at the kindergarten level despite requests from parents for such groups. With the expansion of school catchment areas, many nationality schools had ceased to operate. There was a lack of teachers speaking the minority languages, and the standards of teacher training and further training were unsatisfactory. The county and district council apparatuses were incapable of addressing the various issues of nationality education in a professional manner.

László Kővágó highlighted the inconsistency of the reports, complaining that most of them were limited to factual accounts and failed to interpret the processes or explain the negative phenomena. He condemned the lack of practical measures. Only in the Szombathely and Körmend districts of Vas County had a nationality committee been established with consultation rights. Here, bilingual signs had been placed in several settlements.

In several counties, a link was drawn between the nationalities question and the problems of the Hungarian communities in the neighboring countries. The general view was that “in Hungary there is no nationality problem; we should not make one for ourselves by inflating things.”23 In view of such attitudes, Kővágó emphasized that “it would be desirable to develop a uniform interpretation and practical application of some prin ciples.”24

As outlined above, in the latter half of the 1960s, the HSWP Political Committee’s resolution of 1968 arose against a background of the process of European détente, the changed nature of relations between the Eastern Bloc countries, and the economic and social transformation. The resolution formulated guidelines for a new nationalities poli cy or at least for a policy that was different in terms of its essential elements.

The resolution emphasized continuity, underlining the correctness of the prin ciples of the HSWP Political Committee’s resolution of 1958. Thus, the party leadership refused to undertake any real change and gave the impression that it was only seeking to promote the more effective practical realization of the principles. If, however, we disregard this message and focus instead on the content of the text and on the everyday impact of the resolutions, a change in attitude can be observed on several important issues.

An important change, in relation to earlier documents, was the assessment/ appraisal of the process of assimilation. The regime now rejected the principle of automatism. That is to say, it did not formulate as an expectation the assimilation of the nationalities into majority Hungarian society. There was an acknowledgement that the social integration of the nationalities could not be realized without the preservation of their national identity. At the same time, the state’s role in, and responsibility for, the accelerated assimilation of the minorities was brushed aside. Although the analyses written in preparation for the resolution noted the links between the assimilation trends and the state-sanctioned repression of certain groups – the resettlement (expulsion) of the Germans, the population exchange between Slovakia and Hungary, and the retaliatory measures against the South Slavs – these explanations and factors were omitted from the resolution. It was claimed in the resolution that accelerated assimilation could be explained by the nationalities policy of the interwar period and by the natural impact of economic and social changes after World War II. The dilemma was no longer whether the state should slow down or speed up assimilation and what measures were at its disposal. Instead, the focus was on what circumstances and institutions were needed to ensure that a given individual could preserve and freely express his or her national identity.

Another important aspect of the resolution was that it ended the distinctions made by the state between the various minorities. Although from the 1950s onwards the regime had emphasized the existence of a sole criterion for assessing the natio nalities, namely the manner in which “its members fulfil the tasks assigned to them in the course of socialist construction,” this had not applied to members of the German and South Slav communities. The discriminatory treatment and political stigmatization of those latter groups were maintained until the mid-1960s, despite formal assurances of civil equality. Only then was the notion of collective guilt abandoned. An important first step in this process was the differentiated assessment of the activities of members of the German and South Slav nationalities. The community’s stigma of guilt was transferred to the Volksbund leaders, the SS members, and the South Slav leaders who were supporting Tito’s third-way policy. Although this message had collectivist elements, for members of the various communities it was obvious that the regime no longer consi dered them guilty and hostile by definition.

The resolution’s third important element comprised the foreign policy aspects, with considerably greater attention being given to the situation of the Hungarian communities in the neighboring countries. There can be no doubt that in the decades after the Treaty of Trianon the nationalities policies of Hungarian governments and Hungary’s relations with the neighboring countries were influenced – in different ways and to a varying extent – by the situation of the Hungarians living beyond the borders. It is important, however, to examine in each case the extent and means of this interaction.

In the immediate aftermath of World War II, the situation of the Hungarian minority communities played a minimal role in relations between Hungary and the neighboring countries and in the development of policy towards the nationalities in Hungary. For the Hungarian party leadership, it was only from the mid-1960s onwards that the situation of the Hungarian minorities abroad took on a greater value in view of the domestic and foreign political aspects. Undeniably, the reaction to the deteriorating situation of the Hungarian communities outside Hungary contributed to a reconsideration of the principles of nationalities policy within Hungary. Nor should one ignore the fact that

In the Margins of a Party Resolution 103

increased attention was being given to national and minority issues in various international organizations and in European academic circles and the public debate. In other words, the various aspects of the national question were once again the focus of attention. The political regime needed first and foremost to find answers to the unresolved problems of the minorities in Hungary, which necessarily required an adjustment of post-war nationalities policy.

A change in attitude was signaled by the involvement of academic researchers in the decision-making process and by a more open and specific dialogue between the various state and party organs.

At the same time, a negative aspect of the HSWP Political Committee’s resolution of 1968 was its delayed and – in many respects – ambiguous nature. That is to say, it contained both liberal and dogmatic elements, while denying the need for change. The latter is also indicated by the fact that textually the resolution emphasized continuity rather than new attitudes. The unaltered nature of the approach is further illustrated by the resolution’s “top secret” classification. The publication of the resolutions – for the county, district, and local apparatuses – was merely a formality. Moreover, the reso lution was an uneven document, comprising a mixture of theoretical explanations and practical terms of reference.

There was considerable confusion and puzzlement among attendees at county council and party apparatus meetings. Although the attendees perceived a more open policy towards the nationalities, they were nevertheless unsure how to respond to the new expectations, particularly given that the issue had been suppressed for a decade and a half. Thus, they in part neglected the tasks assigned to them in the resolution, while also waiting for instructions from above.

A substantive change in attitude was confirmed by practice. The first half of the 1970s saw a cautious democratization of the nationality associations. Members of the various communities could elect a third of the participants in the workshops, the space for action of editorial boards of the nationality newspapers increased, and when appointing staff members’ attention was given not only to political reliability but also to professional skills. More often than before, state and party organs at various levels addressed the situation of the Hungarian communities outside Hungary and the nationalities within Hungary. Nationality committees could be established within the regional organs of the Patriotic People’s Front. To improve the scientific basis of decision-making, research groups studying the nationalities were established, and the basic documentation relating to nationality institutions was drafted.25 Even so, it was only in conjunction with the democratization of Hungary in the latter half of the 1980s that a radical overhaul of ethnic minority policy could begin.


Bárdi, Nándor 2004. Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kap csolattörténete. Pozsony [Bratislava], Kalligram Kiadó.

Békés, Csaba 2004. Európából Európába. Magyarország konfliktusok kereszttüzében, 1945–1990. Budapest, Gondolat Kiadó.

Csatári, Dániel (ed.) 1968. Nemzetiségi kérdés – nemzetiségi politika. Budapest, Kossuth Kiadó.

Dobos, Balázs 2011. A kisebbség joga. Kisebbségi törvénykezés Magyarországon (1988-2006). Budapest, Argumentum Kiadó.

Egry, Gábor 2010. Otthonosság és idegenség. Identitáspolitika és nemzetfelfogás Magyarországon a rendszerváltás óta. Budapest, Napvilág Kiadó.

Fischer, Ferenc 1992. A megosztott világ. A Kelet-Nyugat, Észak-Dél nemzetközi kapcsolatok fő vonásai 1945–1989. Budapest, Ikva Kiadó.

Föglein, Gizella 2000. Nemzetiségpolitika a Kádár-korszakban Az MSZMP PB. 1958. és 1968. évi nemzetiségpolitikai határozatai. In: Föglein, Gizella: Nemzetiség vagy kisebbség? A magyarországi horvátok, németek, románok, szerbek, szlovákok és szlovének státusáról 1945-1993. Budapest, Ikva Kiadó, 17–25.

Földes, György 2016. Kádár János külpolitikája és nemzetközi tárgyalásai 1956–1988. I. Budapest, Napvilág Kiadó.

Görtemaker, Manfred 2003. A Német Szövetségi Köztársaság története. Az alapítástól napjainkig. Budapest, Korona Kiadó.

Kósa, László 1969. Nemzetiségek Magyarországon. Valóság, Vol. 12. Nr. 4. 12–22.

Kővágó, László 1976. Nemzetiségeink jelene. Budapest, ELTE BTK Kelet-Európai és Nemzetiségi Kutatócsoportja.

Kővágó, László 1981. Nemzetiségek a mai Magyarországon. Budapest, Kossuth Kiadó.

Niederhauser, Emil 1987. Nemzetiségi politika Magyarországon a felszabadulás óta. Társadalmi Szemle, Vol. 42. Nr. 11. 62–69.

Seewann, Gerhard 2016. A magyarországi németek története 1860-2006. 2. Budapest, Argumentum Kiadó.

Tóth, Ágnes (comp.) 2003. Pártállam és nemzetiségek 1950-1973. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára.

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. december 9.

The Banned, the Controlled, the Shifted, and the Compulsory. National Holidays and the Hungarians in Slovakia in 1919

When the army of the Kingdom of Hungary occupied about 80% of the Hungarian-inhabited area of southern Slovakia in the first days of November 1938...


When the army of the Kingdom of Hungary occupied about 80% of the Hungarian-inhabited area of southern Slovakia in the first days of November 1938 as the result of the First Vienna Award, the vast majority of the Hungarian population welcomed the incoming Hungarian soldiers and administration with sincere joy and great enthusiasm. Although this Hungarian population strongly opposed becoming part of Czechoslovakia via the border changes in 1918–1919, they would nevertheless be loyal citizens of the Czechoslovak state for the next 20 years. They paid their taxes, served in the Czechoslovak army, and obeyed the law. In fact, the Czechoslovak law created a more favorable legal environment for them in many respects compared to that of the period before 1918, as the Czechoslovak law guaranteed universal suffrage, freedom of the press, and the right to assemble, and eliminated harmful social disparities. In addition, the Czechoslovak state was able to provide economic and social security, relatively fair living standards, and a predictable future for its Hungarian population.

Despite the Czechoslovak liberal democracy, Hungarians, as a minority group, obviously suffered from a number of disadvantages. For example, they were restricted in the official use of their mother tongue, were not able to pursue studies in their mother tongue in higher education, and were clearly underrepresented in the public sector, such as among the employees of state offices and large national companies.

Still, their behavior of welcoming the returning Hungarian administration in 1938 was mainly the result of their strong national consciousness and lack of identification with the Czechoslovak state.2 As a matter of fact, Czechoslovakia was not only foreign to them in 1918–1919, but also remained so after 20 years. The memory politics of the Czechoslovak state played a decisive role in the alienation of the Hungarian population, as Hungarians were not only denied the freedom to cultivate their national history and traditions, but also had foreign traditions, such as Hussiteism or Czechoslovakism, forced upon them. In addition, the Czechoslovak memory politics also affected public education, the names of public places, statues, monuments, and national holidays. This paper is dedicated to the issue of public holidays during the Czechoslovak era from the Hungarian population’s point of view; it scrutinizes how the Hungarian minority celebrated Hungarian national holidays (e.g., Saint Stephen’s Day and the anniversary of the Hungarian Revolution of 1848–1849), international holidays (e.g., Labour Day on May 1), and October 28 (i.e., the anniversary of the foundation of the Czechoslovak state).

Memory politics and the theoretical approach to holidays have been frequently discussed in historical, ethnographic, and sociological academic works. While Assmann believes that holidays are the primary forms of the organization of cultural memory (Assmann 2004: 57), Lars Deile simply yet aptly defines a holiday as a community’s attempt to justify its own significance (cited by Mannova 2019: 129). Building on Maurer’s work, academic literature usually classifies holidays into three groups: holidays of the cycle of life (birth, death, marriage, etc.), the celebrations of annual cycles (Christmas solstices, harvest, etc.), and so-called public holidays. (Mannova 2019: 129)

While the significance of these three types of holidays has varied from era to era, the social significance of public holidays, especially commemorations of events related to national history, increased strongly in the 19th and 20th centuries. Public holidays simultaneously facilitated and motivated the individual’s identification with the nation. At the same time, participating in holidays was, to some extent, a measurement of how much the citizen identified with the state’s expectations. (Kodajová 2012: 71) Therefore, public holidays continued to be the focus of controversy in the years following the First World War, and in them all the conflicts of the era were condensed. This was also the case for the Hungarian population in Czechoslovakia, for whom the public holidays of 1919 were important indications of what it could expect from its new country.

When Thomas G. Masaryk—who served as the president of the Paris-based Czechoslovak National Council of émigrés during the First World War—set out the principles for the functioning of the future Czechoslovak state in the so-called Czechoslovak Declaration of Independence in the autumn of 1918, he outlined the program of a democratic parliamentary republic based on the principle of popular sovereignty.3 He described a state that guarantees its citizens the freedoms of conscience, speech, press, and assembly, and in which national minorities enjoy equal rights. The circumstances surrounding the formation of the Czechoslovak state played a significant role in the fact that many elements of the Czechoslovak Declaration of Independence remained unfulfilled, including the section on the equality of national minorities. First of all, this process was essentially a project of the Czech political elite that at the time was firmly rejected by the national minorities bordering Czechoslovakia, especially the Germans living in the Czech Republic and the Hungarians living in the northern counties of the historic Kigdom of Hungary. Thus, the Czechoslovak elite was only able to force its will on the minorities at the cost of violence and with many victims. This caused wounds that were difficult to heal on both sides for many years, and also fundamentally determined the subsequent policy of the Czechoslovak governments. As a result, a governmental policy towards national minorities was enforced that was not based on the equality declared in the Czechoslovak Declaration of Independence, but rather on the principle that the Czechoslovak state is owned by Czechs and Slovaks and that national minorities cannot claim full equality in the Czechoslovak nation state.4

The events of 1919 instilled in the Czechoslovak elite not only a strong suspicion towards the aspirations of national minorities, but also a kind of permanent fear of the collapse of Czechoslovakia as a multinational state. Moreover, this fear not only restricted Czechoslovak minority policy, but also hindered the fulfillment of Czechoslovak democracy. Indeed, the Czechoslovak governments rejected all forms of autonomy, and they saw the spirit of irredentism in the manifestation of national self-consciousness of minorities.

Based on this logic, wearing the Hungarian national colors, displaying the national flag, singing or even listening to the Hungarian national anthem, commemorating significant events and figures of the Hungarian national history, and wreathing monuments and sculptures symbolizing the idea of historical Hungary were interpreted as attacks against the Czechoslovak state. This attitude created a completely new situation also for public holidays, which was already evident in 1919, in the first year of the Czechoslovak state’s existence.

On the afternoon of May 24, 1919, turmoil broke out in Deák Ferencz Street in Košice (Kassa, Kaschau) caused by a Hungarian flag hanging in one of the windows. At that time, Košice was mostly inhabited by Hungarians but had been under Czechoslovak rule for about five months. In those days, the Red Army of the Hungarian Soviet Republic was approaching Košice; thus the Hungarian flag in the window carried different meanings to Hungarians and Czechoslovaks: for the Hungarians, it was a forbidden symbol that anticipated their liberation from the Czechoslovak rule, while for the Czechoslovak soldiers it was an unacceptable provocation.

As the situation threatened to develop into a serious conflict, a military police patrol disbanded the crowd. The patrol also discovered that the flag was not a red-white-green Hungarian, but a green-white-red Italian flag, and that Major Benzoni, a member of the Košice-based Italian officer corps had hung it to celebrate the anniversary of Italy’s entering the war four years prior. Still, as the Czechoslovak authorities were disturbed by the flag hanging in the window, in the evening a military police patrol broke into the apartment of the major (who was not in Košice at the time), and took down the flag.5 The incident worsened the already tense relationship between the Italian military delegation and the Slovak political elite, and it reached the highest circ les: Sekáč, the county sheriff, had to apologize to Castle Commander Gaston Rossi, and Minister Vavro Šrobár had to apologize to General Luigi Piccione.

This incident clearly demonstrates how much significance symbolic matters carried in the years of the regime change, and how the new power reacted with a panic-laden fear to everything that reminded the population of the historic Hungary. This is not surprising, considering that from the first day of the proclamation of the Czechoslovak state, the country defined itself against the traditions of the Austro-Hungarian Monarchy and its symbols. As Miroslav Michela points out, the old and the new world appeared in a highly polarized way in the contemporary Czechoslovak national discourse: historical Hungary as a symbol of slavery and Czechoslovakia as a symbol of freedom. (Michela 2018: 432) This involved not only the creation of a new system of national holidays and symbols (including the national anthem and flag), but also the banning of the use of symbols associated with historical Hungary and the celebration of Hungarian national holidays.

The legal background of the symbolic occupation was laid down by Minister Vavro Šrobár’s decree No. 39/1919 issued on February 28, 1919, which stipulated that in the territory of Slovakia only red-white and white-blue-red flags and cockades could be used.6 On the same day, the use of names of members of the Habsburg monarchy or events that were adverse to the Czechoslovak state on public buildings and public spaces (e.g., streets and squares) was made forbidden.7

However, all this was preceded by the arbitrary act of the soldiers of the Czechoslovak army in mid-January, fueled by nationalist impulses, of removing statues, plaques, and inscriptions reminiscent of the Hungarian national past. On January 15, 1919, statue of Lajos Kossuth was demolished in Lučenec (Losonc). On the night of February 18, 1919, in Košice Czech-Slovak patrols on the main streets of the city, led by their commanders, smashed signs with Hungarian inscriptions, and as soon as they were warned about the illegality of their actions by the police staff, they acted so threateningly and violently that the guards were forced to leave their posts. (Molnár/3 1942: 83)

March 15, the Banned Holiday

After the Czechoslovak legions occupied the regions north of the demarcation line in January 1919 (including Hungarian-populated cities such as Košice, Komárno (Komárom), Rožňava (Rozsnyó), Rimavská Sobota (Rimaszombat), Levice (Léva), and Lučenec), the first few weeks passed without major conflicts between the local population and the new power. Thus, Vavro Šrobár, the full-fledged (plenipotentiary) minister for the administration of Slovakia, was correct in hoping that the position of the Czechoslovak state in the region could be consolidated.

However, Šrobár misjudged the situation and did not anticipate that the Hungarian-speaking population of the occupied territories would not only be unable to accept the change in the constitutional law, but also would feel that the Czechoslovak occupation had led to a decline in their democratic and social rights. In February 1919, the intertwining of national and social grievances triggered railway and postal strikes and in a few cities (e.g., Komárno, Lučenec, and Košice) even general strikes, which simultaneously expressed the population’s protest against their deprivation of democratic rights and against the new state. The strike wave lasted throughout February, and when it finally subsided, there were just a little over two weeks left until March 15, the most important Hungarian national holiday, the anniversary of the 1848–1849 Revolution and War of Independence.

The Revolution and War of Independence of 1848–1849 undoubtedly played an important role in Hungarian national memory, although the commemorations held on this day could not have been given an official overtone in the Austro-Hungarian Monarchy ruled by the Habsburgs. At the same time, in the first years of the 20th century, in almost every major Hungarian city, including the areas that were attached to Czechoslovakia after 1918, a statue was inaugurated that provided a place for remembering 1848–1849 and played an important role in strengthening the traditions of historical Hungary. Thus, Hungarians gathered every year on March 15 by the statue to commemorate the heroic soldiers of the Battle of Branyiszko in Košice, by the statues of Lajos Kossuth in Lučenec, Rožňava, and Nové Zámky (Érsekújvár), by the statue of Sándor Petőfi in Bratislava (Pozsony, Pressburg) and by the statue of György Klapka in Komárno.

Šrobár, still under the influence of the recent experience of the general strike, wanted to prevent exactly these scenarios, as he was afraid that the commemorations of 1848 would be used by the Hungarian population to express their commitment to Hungary and their rejection of the new state. Moreover, since he did not want to allow this anyway, the plenipotentiary minister, in his decree of March 3, prohibited the celeb ration of March 15.8 In his letter to the sheriffs governing the counties (“county heads”), he specifically emphasized the importance of preventing schools, churches, or other institutions from organizing any kind of ceremony, and he threatened to dismiss teachers, priests, and officials from their jobs if they were to violate the prohibition. An important part of government communication about the ban was the criminalization of 1848 and the intention to make the commemoration of the ideals of the revolution an anti-state, irredentist activity. Therefore, the ban on the holiday was justified by declaring the 1848–1849 Revolution and War of Independence a chauvinist and imperialist (sic!) event. Furthermore, it was also argued several times that Budapest wanted to flood Slovakia with agitators during the holiday so that they could organize demonstrations against Czechoslovakia. The Police Captain of Košice Jozef V. Kohout went even further and stated that the purpose of the Hungarian commemorations scheduled for March 15 was to provoke chaos and a general uprising so that the peace conference would see that those living there did not accept Czechoslovakia.9

The result of the government’s propaganda was that it intensified the anti-Hungarian sentiment of the Czechoslovak public and the army, and promoted the spread of rumors that the Hungarian population was preparing for some kind of action against Czechoslovakia. The authorities were therefore greatly preparing for March 15.

The orders of the Commander in Chief of the Czechoslovak Army in Slovakia General Luigi Piccione were primarily aimed at avoiding a violent confrontation between the population and the army while maintaining public security. This was served by the provision that on March 14th, starting at noon, the soldiers had to wait in retreat in the barracks. They were allowed to patrol with loaded guns and bayonets, but without hand grenades, while they were forbidden to mix with the local population. They had to avoid, as much as possible, all provocations and situations that could lead to violent outcomes.10

As a result of the ban on the holiday as well as Piccione’s measures, March 15 was marked by a low-key celebration in the Hungarian-inhabited areas of Czechoslovakia without major conflicts. The strict prohibition was effective: there were no public mass events. However, the celebration was not cancelled; it was only pushed back behind the closed doors of churches and community halls, and it was limited to visiting memorial sites on an individual, unorganized basis.

Public events that mobilized a significant number of people took place mostly where the Social Democrats, who were at the time the only organized political force among the Hungarian population, held strong positions: in Komárno, Bratislava, and Košice.

The Social Democrats in Komárno, lacking any other option, expressed with leaflets their relation to the ideals of the 1848–1849 Revolution and to the Hungarian state: “while even just a drop of blood flows in our veins we will never give up the freedom of our Hungarian nation, and we will never agree to be broken away from the free Hungary.”11 At the same time, the city’s population was called upon to stop working, which it did; on the morning of March 15, work in the factories stopped, and stores and offices closed. In the afternoon, commemorations took place in the interiors of city and church buildings, i.e. inside municipal and ecclesiastical buildings.

In Bratislava, it was the Labour Council, also led by the Hungarian-German Social Democrats, that condemned the ban on the commemorations, calling it a „depriving and terroristic” measure. At the same time, just like in Komárno, they announced a one-hour general strike for the morning of March 15.12

On March 15, Bratislava was a rainy and quiet, almost deserted city. The strike began at 9 a.m., and all the factories, banks, shops, and trams shut down. The silence of the streets was disturbed by the noises of infantry and cavalry patrols, whose main task was to remove the wreaths and flowers deposited at the statue of Sándor Petőfi on the Sétatér, since despite the ban, the pedestal of the statue had already been co vered with flowers by noon.13

While the holiday passed in tense silence but without open conflicts in Komárno and Bratislava, the events of March 15 in Košice turned out differently. It is impossible to determine why exactly the events turned violent and why two innocent civilians paid with their lives, but the frustration of the Hungarians in Košice with strong national self-awareness certainly contributed to it, as did the anti-Hungarian nationalist atmosphere in the Czechoslovak army that was fueled even more by Šrobár’s policies. In Košice, the decree prohibiting the celebration of March 15 was promulgated on March 5th. (Molnár / 3 1942: 460–461) Nevertheless, it had already been perceivable in the days before March 15 that the ban would not be accepted by everyone, especially students. Therefore, Police Captain Kohout made a special appeal to them, urging them not to wear national colors and not to try to express their national feelings externally, but to be content to celebrate in their hearts. (Molnár/3 1942: 487)

Following Piccione’s orders, the troops stationed in Košice remained in their quarters on March 15. The enforcement of the order was the responsibility of a city police force consisting of 70 members, which was reinforced by 14 military police officers and a further 110 soldiers.14 According to the Kassai Napló, Police Captain Kohout, who expected that young people would not fully comply with the prohibition decrees, ordered patrols to have some tolerance for people displaying Hungarian national colors on their outfits, and to intervene only if provoked.15

Kohout was right in his expectation that the Hungarians in Košice would not cancel the commemoration. It could also be anticipated that the military statute on Fő utca (High Street) would be the focal point of the events. Indeed, groups gathered and placed flowers and wreaths by the statue starting early in the morning. The city police tolerated these activities, just as they tolerated that many people were walking down the street with a bouquet of flowers tied with a cockade of Hungarian national colors or with red ribbon, even though they removed the wreaths placed on the statue and dissolved the gatherings. However, as the crowd on Fő utca began to grow, military patrols started to appear. They were no longer so tolerant, and began to tear off badges and cockades of passers-by, which almost lead to minor conflicts. On the whole, however, despite the tension, March 15 passed without major incidents in Košice.

Two days later, however, at dawn, when the streets were still empty, a group of soldiers from the 71st Infantry Regiment of the Czechoslovak Army marched to the Hungarian military memorial and knocked it down after a short and unequal fight. First they cut its head off; then they knocked over the 15-ton statue with steel bars. The news of the barbaric act travelled quickly, and the Hungarian population began to gather by the demolished statue. In the morning, a crowd of about 2000–3000 people sang the Hungarian anthem and the “Kossuth song” (a well known military tune) several times. Meanwhile, the troops marched out onto the streets with increased reiforcements, but they were unable to handle the situation and eventually fired into the crowd. Two people were shot and killed: Ilona Ördögh, a 37-year-old maid, and Aranka Hervacsics, a 13-year-old newsgirl. While the victims’ bodies were taken to the parish courtyard, the soldiers proceed to march in a line along Fő utca (“High Street”) and dissolve the crowd with a series of warning shots. The streets became empty, trams stopped, and only the sound of patrols could be heard. Košice was transformed into a besieged city.16

The next day, a commemoration and funeral were held. The Social Democrats announced a strike in Košice: factories shut down, traffic stopped, and church bells tolled on March 18th. About 6,000 people appeared at the funeral ceremony, which turned into a silent demonstration. Troops remained in their barracks, and only six officers of the local police (“city gendarmes”) kept patrolling. Apart from during the church ceremony, no speeches were made at the tomb, but the crowd sang the national anthem.17

There seemed to be agreement on what had occurred, as the demolition of the military statue was described by both County Sheriff (“County Head”) Sekáč and the city’s military commander, Colonel František Schöbl, as a barbaric and unfortunate act. Similarly, not only the Hungarian newspapers in Košice but also the pro-government Slovenský východ condemned the events, even though it blamed the militaristic of the Austro-Hungarian Army for the vandalism and bestiality.18 The county sheriff (“County Head”) promised to take the responsible people to court and to rebuild the military statue. In retrospect, however, it is clear that none of the promises were fulfilled: the soldiers were not punished, and the military statue was never rebuilt, just as nobody was ever held accountable for the unnecessary deaths of the two victims.

May 1, the Controlled Holiday

Although the government of Czechoslovakia declared the International Workers’ Day (also known as International Labour Day) both a national and public holiday as early as March 27, 1919, which was uncommon, in fact a rarity in contemporary Europe (Horák 2018: 222-223), the first Czechoslovak May 1 was not characterized by the atmosphere of picnics and parades as it was in other countries, especially not in the Slovak part of the country, where the Workers’ Day was a holiday directed and controlled by the authorities. The reasons are found primarily in the political and military situation of the time.

After the Bolsheviks seized power in Hungary on March 21, 1919, and the 133-day period of the Soviet Republic of Hungary began, relations between Czechoslovakia and Hungary became even more tense. Fearing the spread of Bolshevik ideas in Slovakia, Minister Šrobár introduced martial law, an important element of which, among other restrictions on freedoms, was the internment of Hungarian and German workers’ leaders (See more in Simon 2020). At the same time, Czechoslovakia had begun preparations for a military action against Hungary, aimed at the occupation of the so-called second demarcation line, that is, pushing the future Czechoslovak-Hungarian state border even further south. The Czechoslovak attack eventually began on April 27, and the subsequent war created a negative context for the upcoming holiday of May 1. In addition, during the days just before the Czechoslovak attack, the martial law, introduced earlier, was extended to include further measures. 19

After such antecedents, it was not surprising that Minister Šrobár, referring to the martial law, only allowed the celebration of Labour Day behind closed doors, and only if the commemoration would not disturb the law and order. (Horák 2018: 226) As a consequence, whether or not a festive event could be held was decided by the authorities, with the result that while they were for the most part allowed in the Slovak ethnic region, public events were banned in the Hungarian ones.

In Košice, where the local Social Democrats were organizing events to mobilize large crowds, everything was banned, and ceremonies were held only in two military barracks in the city.20 In Bratislava, where the Social Democrats had traditionally been strong, Labour/Labour Day had been a holiday with an established set of traditions from before World War I, an important part of which was the parade through the city center and the subsequent picnic. (Benko 2020: 39) In 1919, however, the usual celebration was not possible at all. Yet, what made the situation unusual was that on the right bank of the Danube, which still belonged to Hungary at the time, the Bolshevik authorities held spectacular ceremonies: the Danube bank was flagged and a parade proceeded along the Danube bank. Thus, the people of Bratislava on the left bank could see the celebration on the other side, and they could even read the inscriptions on the banners there. However, in Bratislava itself, May 1 was spent in silence, almost in a mournful mood. The journal Híradó even commented, referring to the mood and weather prevailing in the city, that „it looked more like All Saints’ Day rather than Labour Day.”21

On May 1 in Komárno there were even several deaths, in fact. On the night of May 1, workers from Győr and Tata, together with some red soldiers, inspired by the Bolshevik Hungarian authorities wishing to export the communist revolution to the entire Carpathian Basin, and thus launched an attack on Komárno. The attack failed, but the Czechoslovak military retaliation was harsh: the attackers were trapped on Elizabeth Island, where the Czechoslovak soldiers brutally slaughtered them, and several of the city’s civilians were also killed in the streets. The number of victims of the tragic May 1 incident is still not known for certain, but probably exceeded 300. As a result, a military dictatorship was declared in Komárno on May 1, and a curfew was introduced. Instead of there being a festive parade, only armed soldiers walked the streets, and the city experienced some of the most difficult hours in its history.

August 20, the Shifted Holiday

St. Stephen’s Day, celebrated on August 20, is the oldest Hungarian holiday. The day of the canonization of King Stephen I of Hungary became a legal holiday as early as 1083, during the reign of King St. Ladislaus. (Gyarmati 1995: 87) At that time the holiday primarily aimed to strengthen Christianity and legitimize the ruling power, but it has undergone several transformations over the centuries, both in appearance and message.

During the period of the Austro-Hungarian Empire, August 20, while retaining its ecclesiastical appearance, was gaining an increasingly secular and social character. At that time, through featuring the symbols of the Hungarian state and the Hungarian nation, August 20 did not only serve as a manifestation of Hungarian statehood, but also the supremacy of Hungarians in the Carpathian Basin. However, changes in the holiday’s status over time did not change the fact that August 20 had deep roots among the Catholic population (and not only among the Hungarians). People expressed their devotion by attending worships, refraining from work, and wearing festive costumes on that day.

While March 15 had already been filled with some kind of opposition and rebellious content already during the Austro-Hungarian times, and thus it was obvious to the average person that it carried a political message, August 20 was more like a perso nal/intimate holiday that was distanced from politics. Thus, the Hungarians who were ceded to Czechoslovakia could hope that, unlike on March 15, it would be possible to celebrate more freely. This hope was probably strengthened by the fact that by the summer of 1919, the peace conference had already determined the final Czechoslovak-Hungarian state border, and the military conflict between the two countries had ended. This entailed the promise of a less troubled and more peaceful period than the previous one, as well as the chance that some kind of compromise could be reached between the Hungarian minority living in Slovakia and the authorities. Indeed, the domestic political and economic situations seemed to be consolidating, but the situation in the field of memory politics remained tense.

In the previous months, although the culprits were never officially caught, allegedly Czechoslovak legionaries had demolished several Hungarian-related monuments in the southern Slovak region, including the statue of Lajos Kossuth in Nové Zámky and Rožňava. In addition, on June 24th, the minister issued another decree prohibiting the inclusion of the names of the former monarchy or of persons who had or have been hostile to the “Czechoslovak nation or state” on public institutions, companies, buildings, and public spaces (e.g., streets and squares).22 The latter definition was meant to refer to the great personalities of Hungarian national history, including not only politicians, but also writers and artists who had nothing to do with politics.

Furthermore, the power sought to fill the symbolic space and strengthen its legitimacy by introducing new holidays and rites, such as the celebration of July 14th, the national holiday of the “great ally” France, which was immeasurably foreign and distant to the Hungarian population. Hungarians did not understand why they had to celebrate the national holiday of the France but were not allowed to celebrate the day of their first king, St. Stephen. Ultimately, however, as a result of the minister’s decree Nr. 1415/1919, festive masses on August 20 were banned,23 and in the case of the churches that were consecrated on August 20, the celebratory mass had to held a week later.24 At the same time, it was ordered that August 20 should not be a public holiday and stores should be open as well.

The church, which was Slovakized within a few weeks of the regime change, assis ted the state-introduced ban on festive masses: decree No. 3385 of the Archbishop’s Office of Nagyszombat, dated August 4, forbade the holding of festive masses in the churches on August 20.25 Their reason for the ban was that St. Stephen’s Day is actually not August 20, but rather September 2. Thus, the ordinance claimed that priests who hold a festive mass service on August 20 would be violating church regulations.26 All this meant that while any ecclesiastical or secular remembrance was banned on August 20, an attempt was made to shift the ecclesiastical part of St. Stephen’s Day to another date: September 2, a day that was not burdened by the idea of Hungarian statehood.

Due to the lack of relevant sources, it is difficult to paint an accurate picture of how the celebration of August 20 took place in 1919. In newspapers, albeit carefully and by avoiding the mention of historical Hungary, the first king of Hungary could be commemorated. In churches, however, neither festive masses nor sermons were held, at least not in locations with a strong presence of authorities. As a result, Hungarians in Bratislava and in other cities could celebrate only in their hearts. Thus August 20 (falling on a Wednesday in 1919) was just a weekday like any other, somewhat similar to August 20, 1920, about which the Bratislava Híradó wrote: “The exterior of the city, of course, did not undress its mundaneness as the factories were running and the stores were open. Yet we all felt that it was a holiday, and the old beautiful memories were renewed in us… painfully, never ceasing!”27

In rural areas, however, the situation was different, especially in Catholic villages. The villagers did not work and dressed in celebratory attire. As former Chief Sheriff (“County Head”) Dénes Bittó pointed out at the General Assembly of the Bratislava County Legislative Committee, held on October 6, although the authorities forbade the celebration and the masses were cancelled, in the countryside people stopped working for a day and still celebrated.28 The ban on the celebration of St. Stephen’s Day triggered strong emotions in many regions. For many, it signaled more clearly than before the expected direction of the Czechoslovak government’s ethnic policy, and made cooperation with Prague unacceptable. The ban was discussed, for example, at the meeting of the Komárno County Legislative Committee, where the Hungarian members of the committee asked the county sheriff (“County Head”), “Why can’t we commemorate our first holy king? Singing the national anthem has also been banned. Why are we banned from singing ‘God bless the Hungarian’?”29

The resignation of the chief judge of the Párkány district, Elemér Reviczky, was another consequence of the banned (or shifted) holiday. Reviczky was a popular public servant who resigned not long before August 20 and moved to Esztergom, Hungary, which was on the other side of the demarcation line. He explained his resignation in a statement on September 1 as follows: “I will never issue, sign, or enforce decrees that prohibit the use of the national color and cancel patriotic holidays.”30

October 28, the Compulsory Holiday

In contemporary Czechoslovak public discourse, the formation of the Czechoslovak state was interpreted as a historical necessity, as was the liberation of the Czechs and Slovaks and the reunification of the Czechoslovak nation. Accordingly, the commemoration of October 28 was seen as an important element of Czechoslovak identity, social cohesion, and loyalty to the state. (Hájková 2018: 83) The idea to declare October 28 as a public holiday arose as early as March 1919, but it was not until October 14, 1919, that the Prague National Assembly declared the day of the proclamation of the Czechoslovak Republic a public and national holiday. (Hájková 2018: 85)

The traditions of the holiday itself, of course, developed but gradually in the early 1920s, but strong emphasis was put from the outset on ensuring that the holiday had a calm and dignified atmosphere and was not defined by various official restrictions. At the same time, it was ensured that the patriotic nature of the holiday was not to be disturbed by statements or protests motivated by national or political motives.

The first October 28 was celebrated in all of Czechoslovakia with great splendor, although there was a noticeable difference between the celebrations in the Czech Republic and Slovakia, and the difference between the Slovak and Hungarian areas was even more obvious. Although October 28 was also celebrated in southern Slovakia, where, unlike in the Czech and Slovak regions, the emphasis was not on mass events; instead, the central elements of festivities in those parts were the festive church services, the ceremonial speeches in the presence of state officials and soldiers, and the parade of garrison soldiers.

In Košice, for example, the ceremony had been planned to last for two days, beginning on October 27. On the afternoon of the October 27, there was a requiem mass in the public cemetery, a festive concert at the National Theater, and a lantern parade in the evening streets. The main programs of the next day were festive services, a military parade, and sports games. (Molnár 1942/6: 449–450)

Although the authorities were concerned that the Hungarian population would try to undermine the dignity of the holiday, according to reports submitted to the office of the president, this did not happen, and October 28 passed without any conflict. The local Hungarians „behaved loyally, all day long there was a dignified Sunday-like peace,” notes a report from Komárno.31 A summary sent to Košice also reported that although the Hungarians became discouraged by the magnificent holiday celebrations, they still behaved in a restrained and correct manner.32

However, what this behavior really meant is revealed by the report on the Rimavská Sobota ceremony, which, in detailing the success and splendor of the holiday, succinctly noted that “there were no Hungarians. Neither the courthouse nor the grammar school displayed the state flag.” In other words, the calmness was rooted in the fact that the Hungarian population expressed their emotions by their absence. The Hungarians essentially ignored the holiday, which is also indicated by the fact that the Hungarian press in Slovakia did not provide any information about the holiday.

Híradó of Bratislava merely issued, on the same day, a brief piece of news that the paper would not be published the next day due to the holidays.33 The two Komárno-based weekly newspapers, the Komáromi Lapok and the Komáromi Újság, did not report, not even in later editions, that there had been any celebration in the city during the previous days. Instead, the November 1 issue of the Komáromi Lapok devoted a long editorial to what came to be known as the Aster Revolution with the title October

Although the reports did not evaluate, and did not comment on the Hungarians’ absence from the state holiday, the requirement that they take part in the ceremonies, thereby expressing their loyalty to the Czechoslovak state, appeared from time to time. An example was Košice, where Mayor Mutňanský made it compulsory for all employees of the town hall to attend the festive church service. (Molnár 6/19/1942: 451-452) When Councilor Kálmán Varga did not attend the mass, the mayor told him to provide an appropriate excuse, and described his absence as an anti-state demonstration.

Scrutinizing the four public holidays of 1919 does not only make it clear that the authorities interfered in how the holidays were celebrated, but also that the interfe rence through the prohibition or support of certain holidays was so significant that it restricted the freedoms of expression and religion to some extent. The ban on holidays related to the Hungarian national past and the legalization of holidays strengthening the legitimacy of the Czechoslovak state in the context of 1919 may seem to be logical and understandable measures, as Slovakia spent the year essentially in a war situation. However, the bans on celebrating March 15 and August 20 were in force throughout the existence of the first Czechoslovak Republic, and in the following years a whole series of lawsuits was filed against those who had placed a wrath of Hungarian national colors at a memorial site on March 15 and those who had sung the Hungarian national anthem.

Moreover, the authorities increasingly expected Hungarians to take part in the Czechoslovak holidays. On President Masaryk’s birthday, just as on the national holidays of France and the members states of the allience known as Little Entente, commemorations had to be held in Hungarian schools. Attending the celebrations on October 28 had increasingly become an expectation; it was considered not only as a sign of loyalty to the Czechoslovak state, but also as proof of commitment to the republican ideas of statehood and to democracy. The authorities tried to persuade the Hungarians to take part in the festivities by various means. This provoked particularly heated debates on the occasion of the 10th anniversary of the foundation of the Czechoslovak state in 1928, when there was much debate in the National Assembly and in the press about the participation of Hungarians in the ceremonies.35

According to Maurer, a democratic state gives its citizens the freedom to not participate in celebrations (cited by Mannova 2019: 131), just as, in my opinion, the right to commemorate their own holidays. In the case of Czechoslovakia, however, this freedom was limited. When we evaluate the democracy of the first Czechoslovak Republic, we should not forget about this aspect.

Archival Sources

Archív kanceláře prezidenta republiky, Praha (AKPR),

fond Kancelář prezidenta republiky (f. KPR)

Archív Mesta Košice (AMKo),

fond Magistrát Mesta Košíc (f. MMKo)

Národní archiv ČR, Praha (NA ČR),

fond Presídium ministerstva vnitra, AMV 225 (f. AMV-PMV 225)

Slovenský národný archív, Bratislava (SNA),

fond Jozef Kohout (f. Kohout)

fond Krajinský úrad Bratislava (f. KÚ Ba)

fond Ministerstvo plnou mocou pre správu Slovenska (f. MPS)

Štátny archív Bratislava (ŠA Ba),

fond Bratislavská župa I. (f. BŽ I.)

Vojenský ústředný archiv, Praha (VÚA),

fond Ministerstvo národní obrany – prezídium, 1918–1923 (f. MNO. prez.)

fond Velitelství západní skupiny (f. ZS-Slov)

Press Sources

Esztergom és Vidéke 1919

Felvidéki Magyar Hírlap 1939

Híradó 1919, 1920

Kassai Napló 1919

Komáromi Lapok 1919

Komáromi Ujság 1919

Prágai Magyar Hírlap 1928

Slovenský denník 1919

Slovenský východ 1919

Úradné noviny 1919


Assmann, Jan 2004. A kulturális emlékezet. írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz.

Benko, Juraj 2020. Rok 1918 a demokratizácia Slovenska. Bodka za dlhým vývojom? In: Benko, Juraj – Dudeková Kováčová, Gabriela a kol.: „S ľudom a pre ľud.“ Cesty k demokracii na Slovensku za monarchie a prvej republiky. Bratislava, HÚ SAV –Veda, 27–62.

Declaration of Independence of the Czechoslovak Nation by its Provisional Government. New York, Printed for the Czechoslovak Arts Club by the Marchbanks Press, 1918. (; last accessed 2021.04.20.)

Gyarmati, György 1995. A nemzettudat-hasadás ünnepi koreográfiája. Mozgó Világ, 21. évf. 8. sz. 87–99.

Hájková, Dagmar – Michela, Miroslav 2018. Oslavy 28. října. In: Hájková, Dagmar – Horák, Pavel – Kessler, Vojtěch – Michela, Miroslav (eds.): Sláva republice! Oficiální svátky a oslavy v meziválečném Československu. Praha, Academia – Masarykův ústav a Archiv AV ČR, 75–136.

Horák, Pavel 2018. První máj. In: Hájková, Dagmar – Horák, Pavel – Kessler, Vojtěch – Michela, Miroslav (eds.): Sláva republice! Oficiální svátky a oslavy v meziválečném Československu. Praha, Academia – Masarykův ústav a Archiv AV ČR, 219–266.

Kodajová, Daniela 2012: Národné oslavy a slávnosti ako prezentácia nacionalizmu. In: Kušniráková, Ingrid a kol.: „Vyjdeme v noci vo fakľovom sprievode a rozsvietime svet”. Integračný a mobilizačný význam slávností v živote spoločnosti. Bratislava, Historický ústav SAV, 71–91.

Kučera, Jaroslav 1999. Koncepce národního státu Čechů a Slováků a jeho realita v životě první republiky. In: Voráček, Emil – Harna, Josef (red.): Československo 1918-1938. Osudy demokracie ve střední Evropě. Sborník z mezinárodní vědecké konference. Díl 2. Praha, Historický ústav AV ČR, 602–610.

Mannova, Elena 2019: Slávenie transcendentna alebo oslavovanie moci? In: Mannova, Elena: Minulosť ako supermarket. Spôsoby reprezentácie a aktualizácie dejín Slovenska. Bratislava, Historický ústav Slovenskej akadémie vied – Veda, vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, 124–137.

Michela, Miroslav 2018. Uhorsko-Maďarské tradície. In: Hájková, Dagmar – Horák, Pavel – Kessler, Vojtěch – Michela, Miroslav (eds.): Sláva republice! Oficiální svátky a oslavy v meziválečném Československu. Praha, Academia – Masarykův ústav a Archiv AV ČR, 431–468.

Molnár, Miklós 1942. Kassától Košicéig. Történelmi adatgyűjtemény az 1918–1919 évi forradalom, vörös uralom és a csehszlovák állam megalakulása idejéből I–VI. Manuscript. Kassa.

Simon, Attila 2020. Internácie z južného Slovenska v roku 1919. Dodatok k charakteru dubového československého štátu. Historický časopis, roč. 68, č. 2. 271-290.

Simon, Attila 2012. The Hungarians of Slovakia in 1938. New York, Boulder Co.

The Banned, the Controlled, the Shifted, and the Compulsory 89

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. december 9.

Language Problems, Language Related Social Problems, Metalinguistic Activities

1. Introduction Just like anywhere else in the world, also in Slovakia, the language users or whole language communities face numerous bigger or smaller language...


1. Introduction

Just like anywhere else in the world, also in Slovakia, the language users or whole language communities face numerous bigger or smaller language problems. The project called “Language and Communication Problems in Slovakia and Their Management”2, which was launched in August 2018 and is to last until July 2022, aims at uncovering various types of language problems as well as concomitant communication problems which speech communities in Slovakia face, with a special regard to the Slovak community as the majority community, then to the Hungarian and the Roma communities, which are minority communities with a substantial number of speakers, finally the community of the Carpathian Germans as a small community. Within the Slovak community the problems which the researchers are dealing with include the problems of the use of standard Slovak and Slovak dialects as well as language problems related to teaching Slovak in the minority communities. As to the minority communities the researchers are investigating various kinds of language and communication problems in these communities and making propositions concerning the ways of their management. The project also includes theoretical and methodological questions concerning the investigation and management of language problems and their ideological determinants.

The theoretical background for the project as a whole is the Language Management Theory (LMT), more exactly the expansion of the LMT on the basis of the management theories of other types of problems3 and application on the Slovak linguistic and social context. LMT was developed by J.V. Neustupný and B.H. Jernudd in the 1970s and 1980s as a more comprehensive alternative of the Theory of Language Planning.4

The management of language problems in Slovakia has not always been based on scientific principles and approaches so far, it has either been spontaneous or politically manipulated, and some of the problems have not been tackled at all. By the application of scientific principles and approaches the research team wants to achieve that the experience with the general problem solving as well as language problem solving in different communities be used in the management of language problems in Slovakia.5

The project topic is being approached from two perspectives: the first is the theoretical base for the whole research and the other is the application of the theoretical concepts. This paper aims to be a contribution to the theoretical base of the project, by trying to answer the question what kinds of problems LMT or a new theory of language problem management should deal with.

2. The scope of LMT

As can be seen from the above description of the project, the key concept of the project is that of “language problem”. This concept is of utmost importance for any theory which aims at dealing with the management of problems connected in some way to a language or to languages. The traditional definition of “language problem” in LMT – a negatively evaluated deviation from the norms or expectations concerning the verbal, communicational and associated socio-cultural behaviour of the participants in a particular interaction6 (cp. e.g. Nekvapil 2006: 97, 2009: 3, 2012: 160) – may be suitable for the small-scale simple management of inadequacies, but it seems much less satisfactory for the small-scale or large-scale organized management of metaproblems occurring trans-situationally.7 If we want to be able to define the “language problem” in a more comprehensive and at the same time more elaborate way, we must start with more general questions of how to delineate the scope of LMT, i.e. we should answer the question: What kinds of language problems should LMT be concerned with?

2.1. Language problems proper

We may possibly limit “language problems” to those instances when changes in the discourse or in the so-called language system8 are being brought forth predominantly for linguistic and communicative reasons. That means that the foremost goal of language managing activities is to enhance the quality of communication or eliminate miscomprehension in communication.9 Of course, speaking in a different way in order to communicate more efficiently is usually not the ultimate aim of the interaction, only a means to achieve some other, non-linguistic aim, so it may not be simple to separate this group of problems from those below. One would think, for instance, that creating a standard language has purely linguistic and communicative goals, i.e. to be able to communicate within a language community in the most efficient way, yet we know that often there is a hidden or unhidden agenda behind it, e.g. nation building, gaining poli tical independence, elite closure etc. (Cf. Milroy 2001: 534–5)

This group of problems best conforms to the traditional definition of “language problem” in LMT: they usually manifest themselves in deviations from the norms (even if it is not always simple or even possible to identify these norms). Some of these problems can be successfully managed within the simple management, especially the micro level inadequacies. E.g. correcting a slip of the tongue has evidently purely linguistic and communicative reasons: to ensure the grammaticality, stylistic adequacy and comprehensibility of the discourse.

The requirement of the goals being predominantly linguistic does not mean that the means of accomplishing them should also necessarily be “linguistic”. On the cont rary: it is duly emphasized in LMT that successful treatment of language problems – especially those which are handled within large-scale organized management – involves intervention into a number of fields outside linguistics. For instance to incorporate new terminologies into a language will not be successful if it consists only of coining new words and phrases and no attempt is made to disseminate them during the implementation phase of the LM process. (Cf. Hübschmannová–Neustupný 2004) Dissemination inevitably requires managing the outside world, not the language itself; something what Neustupný and other proponents of LMT call communication ma nagement and socioeconomic or sociocultural management. (See e. g. Neustupný–Nekvapil 2003: 186 and passim; Nekvapil 2009: 8–9; Neustupný 2012: 299) The management of many problems involves also the management of concurrent language ideologies.

2.2. Language related social problems (where intervention is needed)

Since the borderline between language problems proper and other kinds of language related problems is blurry, it may seem feasible to extend the concept of “language problems” to include those non-linguistic – social, political, educational, cultural, religious, etc. – problems the management of which requires changes in discourses or ultimately in the so-called language system, even though the real goals are clearly non-linguistic and non-communicative, e.g. lessening discrimination based on unequal allocation of power by “PC talk” or giving a new name to an Australian “rat-like” animal in order to save it from extinction 10.

I would definitely argue for including this type of problems among the issues which should be managed within the LMT framework. One of the arguments is the intent of bringing forth language changes. It seems expedient that all interventionist approaches should be considered part of LMT. Although these problems probably seldom manifest themselves in deviations from the linguistic and communicative norms, they clearly demonstrate the participants’ “behaviour towards language” (see below) and so they are legitimate object of interest of experts in LMT.

Another argument in favour of the inclusion of this type of problems among language problems to be dealt with in the LMT framework is the great social utility of ma naging language related social, political, educational, cultural, religious etc. problems. As we know from critical discourse analysis and other critical approaches, language helps to create and sustain a lot of social injustice. Eliminating or alleviating social injustice is a non-linguistic goal, but it can be fostered by linguistic means, which may require changes in discourses and even in the language system. This should therefore be considered part of LMT, even if most laymen do not realize that discriminatory language use is a problem11, and so these issues cannot be comfortably tackled within the “problem-is-what-the-layman-perceives-as-problem” paradigm.

Finally, as was suggested above, the large-scale metaproblems are seldom purely linguistic and communicative, they usually (maybe always) have social consequences; this is also a reason why LMT and other possible language problem management approaches should be concerned also with that kind of social problems the management of which entails intervention into discourses or language ideologies.

2.3. Language related social problems (where no intervention is needed)

Theoretically, we have the possibility to extend the category of LM even further, to every language-oriented act (or dealing) which reflects any possible form of “behaviour toward language”, not just interventional behaviour.

“Behaviour toward language” as opposed to ordinary “language use” is mentioned as a matter of course in the works about LMT. (See e.g. more recently Sloboda et al. 2010: 95–6; Nekvapil 2011: 880; Marriott–Nekvapil 2012: 155; Nekvapil–Sherman 2013: 91) It is not clear, however, what this ready-made term is to denote exactly. Although in theory the authors claim that language management covers all forms of “behaviour toward language”, i.e. all forms of metalinguistic activities (see Neustupný 1994: 52; Nekvapil 2009: 2; Dovalil 2013: 150), when specified, the authors usually have interventionist activities in mind. E.g. Nekvapil and Nekula (2006: 310) explicate “behaviour toward language” as “the activities aimed at the production and reception of discourse, that is, metalinguistic activities”. Activities aimed at the production and reception of discourse as metalinguistic activities, are undoubtedly interventionist activities (since ordinary language production and reception is not a metalinguistic activity), however, “metalinguistic activities” do not subsume only these two, but also metalinguistic reflection, i.e. thinking and consequent talking about language (including all linguistic research aiming at the description of discourses and language, with no intention to bring about changes in them).

A non-self-contradictory explanation of what “behaviour-toward-language” means, can be read in the announcement of the 3rd International Language Management Symposium, which defines language management “as any sort of behaviour toward language, in other words, the various forms and manifestations of attention devoted to language or its use.” It goes without saying that “attention devoted to language or its use” includes also non-interventional metalinguistic activities like “innocent” reflexions about language and language use.

According to the cited statements all metalinguistic activities could be said to be the object of language management, including thinking and talking about language matters without the slightest intention to change anything in the discourses or in the language. In this case LMT should have concern – among others – towards problems dealt in forensic linguistics (Gibbons 2004, 2007; Coulthard–Johnson eds. 2010), like e.g. analysing the language of a blackmailing letter to find the blackmailer or deciding on the basis of a linguistic analysis whether a statement was a slander (and thus a language crime) or not, even if the management of such issues does not require intervention into the language. (Nobody would think of re-writing the blackmailing letter not to be blackmailing or a slanderous statement to be void of slander, let alone change the language in a way that no blackmailing letters or slanderous statement could be produced in it.) And we could go even further and present – say – Quirk’s A comprehensive grammar of the English language as a monumental example of language management effort – after all, a written grammar definitely belongs among “[v]arious forms and mani festations of attention devoted to the generation of sentences or communicative acts”. (Marriott–Nekvapil 2012: 156; see also Marriott–Nekvapil 2012: 155)

Since probably no proponent of LMT would like to go thus far, I tend to think that all non-interventionist metalinguistic activities should be excluded from LMT. In fact, actually they are not included, but theoretical definitions of LMT and the delimitation of “behaviour-toward-language” should be put in line with the practice. So broadly conceived language related problems do fall within the scope of applied linguistics, which shares with LMT its central interest in language problems (Davies–Elder 2004: 1–4, 11; Davies 2007: 158), but applied linguistics does not necessarily aim at bringing about changes in discourses or the language system.

4. JAKOPROS and language problems

Language problems dealt with in the project mentioned in the Introduction are typically unstructured, large-scale metaproblems called also “wicked problems”,12 which have to be managed in an organized way. Both in respect to Slovak and in respect to the mino rity languages (Hungarian, Romani, and German) the focus is on the problems of mino rity speakers, whose variety or language is in some way stigmatized.

On the one hand the speakers of Slovak dialects (as opposed to the speakers of the Slovak standard) suffer discrimination, since the standard is the preferred variety considered “correct” and adequate to be used in public spaces; this way they can be considered a minority because of lack of political and social power to promote their interests. (Cp. Skutnabb-Kangas 1990) On the other hand the speakers of minority languages (as opposed to the speakers of the majority language, which is Slovak) are disadvantaged in many respects. Speakers of dialectal Hungarian and German (who constitute by far the greatest part of these speech communities) suffer double stigmatization: their varieties are considered less valuable both in respect to the Slovak language as such and the Hungarian and German standard, respectively. As far as Romani is concerned, the absence of a well-known standard variety prevents the speakers from feeling doubly stigmatized.

Though the management of the large-scale metaproblems is alleged to be based on the management of small-scale inadequacies in face-to-face communication in LMT, some of the ways of small-scale simple management of these problems are evidently unacceptable on the level of large-scale organized management.

One example may be suppressing dialectal features in face-to-face communication to prevent stigmatization, as a small-scale simple management of the problem. On the level of large-scale organized management the change of language ideologies should be fostered as the best solution: linguistic standardism should be replaced – or rather supplemented – by linguistic vernacularism, using additive approach to mother tongue education, i.e. considering the standard as a valuable variety which is to be added to the equally valuable vernacular variety without replacing it.13 As we can see, the small-scale and the large-scale management are based on completely different attitudes: the small-scale management aims at preventing the problem by changing the linguistic behaviour, not dealing with the discrimination, while the large-scale management seeks to eliminate the discrimination.

Another example is using occasional code-switches into Slovak or ad-hoc paraphrases in the first language to fill in a language lapse or a language gap.14 These are often applied communicative strategies in Hungarian, Romani and German speech communities and as a matter of fact they solve the problem very successfully – in the framework of small-scale simple management of inadequacies in face-to-face communication. However, this strategy is not applicable at all in large-scale organized management of the “language lapse” or “language gap” metaproblem. One of the ways to ma na ge these problems in the framework of large-scale organized management is to widen the scope of mother tongue education and of the bilingualism in these communities, so that the minority speakers would be exposed to the first-language equivalents of the Slovak words, phrases or grammatical structures, or (if they are already exposed to them to some extent), to substantially increase this exposition. (Lanstyák–Szabómihály 2005: 65, 2009: 62–64; see also Hübschmannová-Neustupný 1996) Again we can see that the small-scale management and the large-scale management are completely different.

The metaproblems mentioned above seem to belong to the first category of problems dealt with in Section 2.1. (language problems proper), since they all have to do with the “quality” of the communication, the way the discourses are formed, the difficulties the speakers come across when forming these discourses because of their restricted competence in the standard variety in the first example or in their first language in the second example. However, since their way of speaking is often stigmatized, the language problem is embedded into a social problem and thus the whole “package” can be said to be a language related social problem.

This way the examples presented above affirm our contention that both language problems proper and language related social problems requiring intervention into the “language” should be the object of language problem management in LMT and its expansion into a new theory that would include concepts and methodologies used in the management theories of other types of problems.

5. Conclusions

The paper has dealt with the problem of delineating the scope of Language Management Theory and possible new approaches to language problem management stemming from it. It has aimed at identifying the kinds of problems which should be treated within the framework of these theories. In applied linguistics, three different circles of problems are handled: 1. language problems proper, 2. language related social problems whose management requires intervention into the “language”, 3. language related social problems whose management does not require intervention into the “language”. In contrast, it is argued that LMT and similar language problem management approaches should include only the first two of the afore mentioned three circles of problems.


Bianco, Joseph lo 2004. Language Planning as Applied Linguistics. In: Davies, Alan–Elder, Catherine (eds.): The Handbook of Applied Linguistics. Malden, USA etc., Blackwell Publishing Ltd, 738–762.

Coulthard, Malcolm–Johnson, Alison (eds.) 2010. The Routledge Handbook of Forensic Linguistics. New York, Routledge.

Davies, Alan 2004. Introduction to Part I: Linguistics Applied (L-A). In: Davies, Alan–Elder, Catherine (eds.): The Handbook of Applied Linguistics. Malden, USA etc., Blackwell Publishing Ltd, 19–24.

Davies, Alan 2007. An Introduction to Applied Linguistics. From Practice to Theory. Edinburgh, Edinburgh University Press Ltd. (Second edition.)

Davies, Alan–Elder, Catherine 2004. General Introduction. Applied Linguistics: Subject to Discipline? In: Davies, Alan–Elder, Catherine (eds.): The Handbook of Applied Linguistics. Malden, USA etc., Blackwell Publishing Ltd, 1–15.

Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim 2003. Research directions in the study of language standardization. In: Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim (eds.): Germanic Standar di zations. Past to Present. Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins, 455–469.

Dovalil, Vít 2013. Ideological positioning in legal discourses on European multilingualism: Equality of languages as an ideology and a challenge. In: Barát, Erzsébet–Studer, Patric–Nekvapil, Jiří (eds.): Ideological Conceptualizations of Language. Discourses of Linguistic Diversity. Frankfurt am Main, Peter Lang, 147–170.

Elder, Catherine 2004. Introduction to Part II: Applied Linguistics (A-L). In: Davies, Alan–Elder, Catherine (eds.): The Handbook of Applied Linguistics. Malden, USA etc., Blackwell Publishing Ltd, 423–430.

Fill, Alwin 2007. Language contact, culture and ecology. In: Hellinger, Marlis and Pauwels, Anne (eds.): Handbook of Language and Communication: Diversity and Change. Berlin–New York, Mouton de Gruyter, 177–207.

Gay, William C. 2007. Language, war, and peace. In: Hellinger, Marlis and Pauwels, Anne (eds.): Handbook of Language and Communication: Diversity and Change. Berlin–New York, Mouton de Gruyter, 493–521.

Language Problems, Language Related Social Problems… 69

Gibbons, John 2004. Language and the Law. In: Davies, Alan–Elder, Catherine (eds.): The Handbook of Applied Linguistics. Malden, USA etc., Blackwell Publishing Ltd, 285–303.

Gibbons, John 2007. Forensic linguistics. In: Hellinger, Marlis–Pauwels, Anne (eds.): Handbook of Language and Communication: Diversity and Change. Berlin–New York, Mouton de Gruyter, 429–457.

Hübschmannová, Milena–Neustupný, Jiří V. 2004. “Terminological” processes in north-central Romani. Current Issues in Language Planning, Vol. 5 Nr. 2. 83–108.

Jernudd, Björn H. 1991. Individual discourse management (the 5th lecture). In: Lectures on Language Problems. Delhi, Bahri Publications.

Jernudd, Björn H. 2001. What happened to language planning? Noves SL.Revista de sociolingüística 2/1. ( internacional/jernudd1_3.htm; last accessed 2021.06.21.)

Jernudd, Björn 2009. An apology for Language Management Theory. In: Nekvapil, Jiří and Sherman, Tamah (eds.): Language Management in Contact Situations. Frankfurt am Main etc., Peter Lang, 245–252.

Lanstyák, István 2014. On the process of language problem management. Slovo a slovesnost, Vol. 75 Nr. 4. 325–351.

Lanstyák, István 2015. Záludné jazykové problémy: čo s nimi? In: Wachtarczyková, Jana–Satinská, Lucia–Ondrejovič, Slavomír (eds.): Jazyk v politických, ideologických a interkultúrnych vzťahoch. (Sociolinguistica Slovaca 8.) Bratislava, Veda, vydavateľstvo SAV, 179–195.

Lanstyák, István 2017. Jazykové ideológie (všeobecné otázky a glosár). In: István Lanstyák–Múcsková, Gabriela–Tancer, Jozef (eds.): Jazykové ideológie v kontexte viacjazyčnosti na Slovensku. Bratislava, Univerzita Komenského, 251–307.

Lanstyák, István 2018. On the strategies of managing language problems. In: Fairbrother, Lisa–Nekvapil, Jiří–Sloboda, Marián (eds.): The Language Management Approach: A Focus on Research Methodology. Berlin, Peter Lang, 67–97.

Lanstyák István 2020. Úrovne manažmentu jazykových problémov. Jazykovedný časopis, Vol. 71 Nr. 2. 229–246.

Lanstyák, István–Szabómihály Gizella 2005. Hungarian in Slovakia. In: Fenyvesi, Anna (ed.): Hungarian Language Contact outside Hungary. Studies on Hungarian as a minority language. Amsterdam, John Benjamins Publishing Company, 47–88.

Lanstyák, István–Szabómihály, Gizella 2009. Hungarian in Slovakia: Language management in a bilingual minority community. In: Jiří Nekvapil–Tamah Sherman (eds.): Language Management in Contact Situations. Perspectives form Three Continents. Frankfurt am Main, Peter Lang, 49–73.

Lippi-Green, Rosina 1994. Accent, standard language ideology, and discriminatory pretext in the courts. Language in Society, Vol. 23 Nr. 2. 163–198.

Marriott, Helen–Nekvapil, Jiří 2012. An introduction. “Noting” in the language management approach. In: Marriott, Helen–Nekvapil, Jiří (eds.): Language Management Approach. Probing the Concept of “Noting”. Amsterdam-Philadelphia, John Benjamins Publishing Company, 155–159.

70 István Lanstyák

Milroy, James 2001. Language ideologies and the consequences of standardization. Journal of Sociolinguistics, Vol. 5 Nr. 4, 530–555.

Nekvapil, Jiří 2006. From language planning to language management. Sociolinguistica, Vol. 20, 92–104.

Nekvapil, Jiří 2009. The integrative potential of Language Management Theory. In: Nekvapil, Jiří and Sherman, Tamah (eds.): Language Management in Contact Situations. Frankfurt am Main etc., Peter Lang, 1–11.

Nekvapil, Jiří 2011. The History and Theory of Language Planning. In: Hinkel, Eli (ed.): Handbook of Research in Second Language Teaching and Learning. Volume II. New York–London, Routledge, 871–887.

Nekvapil, Jiří 2012. Some thoughts on “noting” in Language Management Theory and beyond. In: Marriott, Helen –Nekvapil, Jiří (eds.): Language Management Approach. Probing the Concept of “Noting”. Amsterdam-Philadelphia, John Benjamins Publishing Company, 160–173.

Nekvapil, Jiří–Sherman, Tamah 2013. Language ideologies and linguistic practices: The case of multinational companies in Central Europe. In: Barát, Erzsébet–Studer, Patric–Nekvapil, Jiří (eds.): Ideological Conceptualizations of Language. Discourses of Linguistic Diversity. Frankfurt am Main, Peter Lang, 85–117.

Nekvapil, Jiří–Nekula, Marek 2006. On Language Management in multinational companies in the Czech Republic. Current Issues in Language Planning, 7/2–3, 307–327.

Nekvapil, Jiří–Sherman, Tamah 2015. An introduction: Language Management Theory in Language Policy and Planning. International Journal of the Sociology of Language, Vol. 232, 1–12.

Neustupný, Jiří V. 1994. Problems of English Contact Discourse and Language Planning. In: Kandiah, Thiru–Kwan-Terry, John (eds.): English and Language Planning: A Southeast Asian Contribution. Singapore, Academic Press, 50–69.

Neustupný, Jiří V. 2012. Theory and practice in language management. In: Marriott, Helen –Nekvapil, Jiří (eds.): Language Management Approach. Probing the Concept of “Noting”. (Journal of Asian Pacific Communication 22/2.) Amsterdam/Philadelphia, John Benjamins Publishing Company, 295–301.

Neustupný, Jiří V.–Nekvapil, Jiří 2003. Language Management in the Czech Republic. Current Issues in Language Planning, Vol. 4, 181–366.

Pennycook, Alastair 2004. Critical Applied Linguistics. In: Davies, Alan–Elder, Catherine (eds.): The Handbook of Applied Linguistics. Malden, USA etc., Blackwell Publishing Ltd, 784–807.

Quang, Vo Dai 2007. Critical applied linguistics: concerns and domains. Journal of Science, Foreign Languages, Vol. 23 Nr. 1, 34–51.

Rittel, Horst W. J.–Webber, Melvin M. 1973 Dilemmas in a general theory of planning. Policy Sciences, Vol. 4, 155–169.

Skutnabb-Kangas, Tove 1990. Language, Literacy and Minorities. London, The Minority Rights Group.

Language Problems, Language Related Social Problems… 71

Sloboda, Marián–Szabó-Gilinger, Eszter–Vigers, Dick–Šimičič, Lucija 2010. Carrying out a language policy change: advocacy coalitions and the management of linguistic landscape. Current Issues in Language Planning Vol. 11 Nr. 2, 95–113.

Whelton, Michael–Ballard, Glenn 2002. Wicked problems in project definition. In: Proceedings of the International Group for Lean Construction 10th Annual Conference, Brazil, August 2002. ( DefinitionIGLC10.pdf; last accessed 2021.06.21.)

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. december 9.

The Primary Results of the last Hungarian Identity Survey in Slovakia

1. Survey and sample In June 2018, the Department of Sociological and Demographic Research of the Forum Institute of Minority Research and the National Policy...


1. Survey and sample

In June 2018, the Department of Sociological and Demographic Research of the Forum Institute of Minority Research and the National Policy Research Institute in Budapest conducted a questionnaire survey in 16 districts of southern Slovakia2 in a total of 120 settlements, as well as in Bratislava and Košice. The sample consisted of 800 adult Hungarians from Slovakia. The sample is representative in terms of gender, age group, education, type of settlement, and the share of the Hungarian population per district in the mixed-population districts of southern Slovakia.

Of the sample 47.2% were men and 52.8% were women. As for the age groups, for the sake of comparability with previous surveys, three age groups were used as the basis for sampling: aged 18–34 (27.4%), aged 35–55 (39.3%), and over the age of 55 (33.3%). Regarding education, 22% of respondents had a primary education, 28% had a high school education without a high school diploma, 34% had a high school diploma, and 16% had a higher education. Regarding the type of settlement, 38% of the respondents live in a city or a town and 62% in a village.

The primary goal of the survey was to monitor the development of national values and national identity, which we have been researching for a long time, as well as the most important background factors and their impact.

In the following, we briefly describe some of the subjective indicators of the respondents’ living conditions, quality of life, and feelings of life; then we characterize their current public attitudes. Afterwards, based on the primary results, we present the most important issues of national values, national identity, and opinions about the Hungarian existence in Slovakia, as well as language use and school choice.

The aim of this paper is to present the preliminary results so that they can be accessed and used by others as source data. Unless otherwise indicated, the results are expressed as a percentage.

2. Living conditions, quality of life, feelings of life

One of the basic factors of the quality of life is health condition. The subjective health condition of the respondents is not the health condition measured by objective me dical devices, but what they themselves perceive. In accordance with this, 75% of them consider themselves to be healthy, of which 31% have not been ill for a long time, and 44% become ill once or twice per year. Moreover, 8% of respondents are often ill but have no major problems, 11% are under constant treatment, and 5% are disability pensioners.

In our previous surveys3, we addressed health protecting and health harming determinants several times within the lifestyle issues. Due to space constraints, only a few of these indicators were included in the questionnaire this time, specifically a few questions about eating habits, sports, and smoking. Regarding eating habits, it is favorable that the majority of respondents (80%) eat regularly, i.e. either three times per day – breakfast, lunch, dinner (56%), or five times per day (24%), supplementing the three meals with 10:00AM and afternoon snacks. The majority most often consume Hungarian (84% often, 15% sometimes) and Slovak meals (37% often, 57% sometimes). The third most popular is Italian cuisine (15% often, 60% sometimes). As for the unhealthy “fast” foods (e.g., McDonald’s), 5% consume them often, 48% sometimes, and 48% never.

The most common way to spend free time is via family programs, namely active social programs, such as joint trips, cooking together, and conversations. These were mentioned by 30.4% of the respondents. This is followed by cultural activities, such as reading, watching movies, listening to music (21.4%), meeting and having fun with friends (18.5%), pursuing a favorite hobby (13%), and lastly playing sports (4.6%). Of the respondents, 12% indicated that they did not have much free time to devote to themselves.

The fact that sport is not a frequent activity is shown not only by its low share among free time activities (barely 5%), but also by the answer distributions of a separate question focused on this. When asked how often they used to do sports in their free time, the results were the following: 5% answered daily, 15% at least three times per week, 49% rarely, and 31% never. “Rarely” (i.e., fewer than three times per week) is also scarce because, according to the WHO, one needs to move for at least 30 minutes three times per week. In other words, 80% of Hungarians in Slovakia move less than is needed. However, 30% smoke (EU average is 28%), of which 15% do so conti nuously or frequently.

The impact of social relationships on the quality of life is well known. With regard to the most intimate relationships (i.e., the family), the majority of the respondents (64%) live in a permanent partnership, mostly married (54%), and the rest in a coha biting relationship (10%). Of the respondents, 23% are unmarried, almost 10% are divorced, and 4% are widowed. In addition, 71% of the respondents have children and 31% have grandchildren.

One of the manifestations of the quality of social relationships is whether there is a person we can rely on in everyday life situations. Of the respondents, 86% have such people in their lives, of which 47% answered that there are more such people, and 39% know about one such person. However, 14% of the respondents do not always perceive this social support, and there are also those (1.3%) who have no one to rely on. Here we would also mention transcendent relationships (i.e., religiosity). Almost 90% of the respondents belong to some denomination: the majority are Roman Catholic (65%), followed by 20.2% Reformed, 2.7% Lutheran, 0.6% Greek Catholic, and 0.5% of other religions. Of them 11% are non-denominational. Regardless of whether or not they used to go to church, 80.4% consider themselves to be religious, 11% non-religious, 3% a staunch atheists, and 3.3% a seekers. Among the religious, the majority are those who consider themselves religious in their own way (48%), and 32.4% consider themselves religious in accordance with the teaching of the church.

Another important indicator of the quality of life is work and everything related to it. While 69% of the respondents work, 31% have no job. According to occupational status, every second respondent is an employee: 28.7% are in the private sector and 21.9% are in the public sector. In addition, 12.7% are entrepreneurs, 7.3% students, and 3.9% unemployed; 20% are retired; 1.8% are on maternity leave; 0.6% care for a

The Primary Results of the last Hungarian Identity Survey in Slovakia 39

sick family member; and 0.4% are homemakers. Of those who have a job, the majority work as subordinates (72%). The proportion of senior managers is 9%, middle mana gers 10%, and group leaders 9%.

How do they relate to their current jobs? Almost two thirds of respondents (64.2%) are satisfied with their current job, although part of them is also excited about other areas and new opportunities (39.7%), and there are those (24.5%) who feel that they have more to offer than they do in their current job positions. An additional 27.4% claim their job is also their hobby. On the other hand, almost 9% are unable to find a job, either because they cannot find any job (4.7%), or because they cannot find a job that matches their qualification and skills (4%).

The next indicator of the quality of life is financial situation. This time, we did not search for objective indicators (income, possession of material goods, etc.) – instead we were interested in the subjective assessment of their financial situation. When asked about the financial prospects of the family, almost three quarters of the respondents (73.2%) commented positively, still considering the financial situation of the family as good (32.7%) or encouraging (40.5%). Regarding the contrasting 17.2%, there are those who still perceive it as bad (15.2%) or alarming (2%). Almost 10% could not answer the question. Excluding these, 81% rate the family’s financial outlook as positive and 19% still find it bad or alarming.

The question of what vision one wanted to realize in the next five years was used to map out plans for the future. There were eight possible answers and more than one could have been chosen. Almost one in four respondents used this option, but the majority (76%) gave only one answer, that is they mainly focus on implementing one of the following plans: 15% want to buy a car and 14% an apartment, 10% want to find a better job, 5% want to start a family, 5% want to study/acquire a profession, 5% want to start a business, and 3% want to find a job. It is noteworthy, however, that most (19%) do not focus primarily on a plan for themselves, but want to act in the public’s interest in some way.

Returning to those who chose multiple responses (different combinations of twos, threes, and fours were circled), most (13%) associated their other plans with resolving the housing situation. Summarizing the combinations of plans for the future, the three most important are resolving the housing situation (in the case of 27% of respondents, this answer was indicated as a single or primary plan), acting in the public’s interest (25%), and buying a car (23%). The following are the additional plans in order of frequency: 15% want to start a family, 13% to find a better job, 12% to study/acquire a profession, 10% to find a job, and 8% to start a business.

Satisfaction with different areas of life is also a reason and a consequence of the quality of life. We listed 12 areas and asked the respondents to rate them on a five-point scale indicating how satisfied they were with these areas in the previous year (i.e., in 2017). The results reveal several things (Table 1). Firstly, 84% of respondents are overall satisfied with their lives, of which 36% are very satisfied and 48% are satisfied. Furthermore, in 10 of the 12 areas assessed, the majority are satisfied (this means “very satisfied” and “satisfied”), ranging from 56 to 91%. Looking at overall satisfaction, they are most satisfied with their friends (91%), spouse/partner (89%), and family life (87%). On the other hand, if we only look at the areas they are very satisfied with, then the spouse/partner comes first (65%), followed by family life (53%), housing situation (46%), and friends, acquaintances (45%). The high level of job and housing satisfaction is in line with everything we have already learned from the answers to other questions: the majority consider their job a hobby or have at least a satisfying job, but there is a smaller group looking for a job or wanting a better job. The majority are sa tisfied with their housing situation, but there are those who regard the solution to their housing situation as their primary plan for the future.

Of the 12 areas listed, earnings are the area with which half of the respondents are satisfied (14% are very satisfied and 37% are satisfied), and the other half are dissatisfied. However, they are the least satisfied with their social influence (43% in total, of which 10% are very satisfied and 33% are satisfied). This means that, in addition to the areas already listed, the respondents are also more satisfied with their success in their workplace, the recognition they receive from others, and their financial situation and earnings than with their social influence. This is also interesting because, in gene ral, we find that people complain the most about their financial situation and earnings. In this case, however, they lack the impact on society the most.

Table 1: How satisfied were you with the following areas last year (i.e., in 2017)? The figures are percentages.

Regarding the next important area in life (i.e., settlement), it was found that 86% of respondents do not want to change it in the next stage of their lives. Rather, they want to live where they live now, mainly because they were born there (51%) and, moreover, because they feel good there (35%). This also reflects a high level of satisfaction,

The last question relating to the quality of life was, if they looked back on their life so far, how would they see it? The responses received again support the above-mentioned results: 89% are satisfied with their lives, of which 34% are fully satisfied and 55% are satisfied for the most part. Dissatisfaction is typical for 11% of respondents, of which 10% are rather dissatisfied and 1% are very dissatisfied with their lives.

3. Public interest

Respondents’ overall interest in political and public events was measured on a five-point scale. The following results were obtained. “Medium” interest is most common (33%); otherwise there are more people who are not interested in politics (46%) than those who are interested (21%).

Nevertheless, 74% still follow the development of public events in the country, even though 31% are not interested in politics. Although the remaining 43% are inte rested in politics, 37.7% do not want to be actively involved. However, in addition to mo nitoring public life in Slovakia, 5% would like to politicize themselves.

Among the specifically defined political events, such as the public issues related to the Hungarians in Slovakia, to Slovakia, and to Hungary, they are most interested in the situation of the Hungarians in Slovakia. Of the respondents, 26% are very interested in this topic, while only 13% and 12% are very interested in issues related to Slovakia and Hungary, respectively. Regarding the distribution of answers, 60% of respondents are very or fairly interested in the situation of the Hungarians in Slovakia, 48% in issues related to Slovakia, and 40% in issues related to Hungary. The lack of interest also varies: 14% of the respondents are not at all interested or rather not inte rested in the situation of the Hungarians in Slovakia, 18% in issues related to Slovakia, and 29% in issues related to Hungary (Figure 1). Respondents are most interested in the events that affect them or relate to their own situation the most, so we cannot talk about a complete lack of political interest but rather about its differentiation determined by the topic and the location.

Figure 1: To what extent are you interested in issues related to…?

However, regarding the interest in issues related to the European Union, not only is differentiation present, but two opposing camps emerge: 51% have a positive and a rather positive opinion, 49% have a negative and a rather negative opinion. (Figure 2)

Figure 2: In general, what is your opinion about the European Union like?

On the question of whether things were going rather in the right or rather in the wrong direction in Slovakia, Hungary, Europe, and the world, 3% could not respond referring to Slovakia, 5.6% to Europe, 8.5% to Hungary, and 10% to the world. Apart from these, considering the development of Slovakia (32.5%), Europe (36.3%) and the world (45.3%), the most common answer was that they are moving both in the right and wrong direction, whereas in the case of Hungary, it is moving rather in the right direction (33.2%). Moreover, 46.5% answered that Slovakia is definitely going in the wrong or rather wrong direction, and 51.2% think the same about Europe, 46.7% about the world, and 26.5% about Hungary. Of the respondents, 21% think that Slovakia is definitely going in the right or rather right direction, 42% agrees referring to Hungary, 12.5% to Europe, and 8% to the world. In summary, Hungary’s direction is assessed most posi tively, much more positively than the development directions of the other three cases. Following Hungary, the second most positive evaluation was given to Slovakia and afterwards to the world. Respondents are most concerned about the future of Europe. (Figure 3)

Figure 3: Overall, are things moving nowadays rather in the right or rather in the wrong direction in Slovakia, Hungary, Europe, and the world?

4. National self-classification

In the field of national self-classification, we examined three characteristics: (1) natio nality (i.e., declared identity, more precisely, of what nationality the respondents consider themselves to be), (2) primary self-classification (i.e., how they would mostly identify in case of a single choice), and (3) primary and secondary self-classification in case they had two choices.

4.1. Nationality – declared identity

Of the respondents, 95.6% declared themselves to be of Hungarian nationality, 3% of Slovak, 1% of Romani, and some of other nationalities (Table 2). In other words, the majority are of Hungarian nationality, which is not surprising, as the target group of the survey was Hungarians in Slovakia. However, it might be surprising that there are Slovaks, too, but this is not a new phenomenon either, as in our previous surveys, we have already faced the fact that among those considered by their environment to be Hungarians, who speak Hungarian perfectly, understand and are able to answer the questions of the Hungarian questionnaire completely, there are also those who, after all, declare themselves to be of Slovak nationality. Not only are the respondents of Hungarian nationality, but the majority of their immediate family members are too.

Table 2: Nationality of the respondents and their immediate family members (%).

As 13.5% of respondents did not indicate the nationality of their mother and 17.5% of their father, it is not possible to reconstruct exactly the extent to which they come from a homogeneous or mixed marriage. However, it can be stated that out of the 80.4% of respondents whose parents’ nationalities are indicated, 95.3% of those who consider themselves Hungarian have both parents of Hungarian nationality (96% have a Hungarian mother and 99% have a Hungarian father), whereas 4.7% come from mixed marriages. Of the small number of respondents who consider themselves Slovaks (20 in total), 60% are children of parents from mixed marriages and 40% come from homogeneous marriages, namely from homogeneous Hungarian and homogeneous Slovak marriages in a 50/50 ratio. Thus, the respondents who consider themselves Hungarians are children predominantly of Hungarian parents, and 4.7% of Hungarian respondents are children of parents from mixed marriages. The respondents who consider themselves Slovaks are children of predominantly mixed or homogeneous Slovak parents, although 20% of them also have (or had) a Hungarian mother and father. Hence it is already true for the generation of the respondents that a mixed couple had a Hungarian child and a Hungarian couple had a Slovak child. In the sample, the latter (i.e., the fact that a Hungarian couple had a Slovak child) is almost five times more common.

The family of the respondents is therefore largely Hungarian. At the same time, similarly to our previous surveys, the decline of Hungarians from generation to generation can be shown this time as well, since the share of Hungarian children and Hungarian grandchildren decreased compared to that of the Hungarian respondents (Figure 4).

Figure 4: Of what nationality do you consider yourself to be? (Excluding those who answered that there is no such person or is of “other” nationality)

4.2. Primary national self-classification

We did not ask what one’s nationality was but we listed 10 options, and from these one could choose with which they best identified. According to this, 37% mostly consider themselves Hungarians in Slovakia, almost 31% Hungarians, and 24% Hungarians in Upper Hungary4/of Upper-Hungarian origin. Moreover, 2.4% identify as Hungarians of Slovak origin, 1% as Hungarians of Romani origin, 1% as Slovaks, and 1% as Roma. In addition, 0.6% consider themselves to be Slovaks of Hungarian or other origin, and 1% of respondents do not identify with any of the above (Figure 5).

These answers also indicate that almost 96% of respondents, as in case of the declared identity, consider themselves Hungarian at the level of primary self-classification too. In particular, the vast majority of them consider themselves to be Hungarians of Hungarian origin, since they did not regard it important to indicate any other origin (Slovak, Romani, or other). The mostly Hungarian origin is also confirmed by the nationality of the parents indicated above.

Figure 5: Which option do you identify with the best?

4.3. Primary and secondary national self-classification

If they had not just one, but two options, who would they consider themselves to be? For this question, they could choose from 11 options. Alternatives included “a Slovak citizen” as well as “a European” and “a world citizen” (i.e., the three categories “above” national self-classification, and also the possibility of regional self-classification; from Žitný ostrov, Matúšova zem, Gemer, etc.5). Let us take a look at the results. (Figure 6)

The distribution of the primary self-classification is as follows: 37% Hungarians, 28% Hungarians in Upper Hungary and of Upper-Hungarian origin, 20% Hungarians in Slovakia, 8% of regional identification, and 3% Europeans. The share of those who consider themselves to be primarily Roma, Hungarians of Romani origin, Slovak citizens, Slovaks, and world citizens ranges between 0.4 and 1.6%.

In the case of secondary self-classification, the most common answers appear almost to the same extent: 26% Hungarians in Upper Hungary/of Upper-Hungarian origin, 25% Hungarians in Slovakia, and 24% Hungarians. The extent of regional and European self-identity is almost the same. In both cases it is around 8%, although regional self-classification is slightly more characteristic of the two. Of the respondents, 5% identify themselves as Slovak citizens in matters of the secondary self-classification and 2% as world citizens. The extent for those identifying with the other options is 1% or less.

All in all, in the case when they could choose two options, most of the respondents primarily consider themselves to be Hungarians (37%), followed by Hungarians in Upper Hungary/of Upper-Hungarian origin (28%), and Hungarians in Slovakia (20%); they secondarily consider themselves to be Hungarians in Upper Hungary/of Upper-Hungarian origin (26 %), Hungarians in Slovakia (25%), and Hungarians (24%) to an almost equal extent.

Thus, the primary and secondary self-classifications show the same results as was in the case of only the primary self-classification: the vast majority of the respondents consider themselves to be Hungarians in one way or another, while identifying with different ethnonyms of the Hungarian community – mostly Hungarians, Hungarians in Upper Hungary, and Hungarians in Slovakia.

Figure 6: What do you consider yourself to be primarily and secondarily?

5. Opinions related to Hungarian existence and identity

One might think that the decline of Hungarians is a well-known fact in Slovakia (at least in Hungarian circles), but this is not the case. Although the majority of respondents (78.4%) are aware of this, almost 9% could not tell what the situation is like, and 13% were mistaken (i.e., they did not know either), since 9.4% claimed that the number of Hungarians in Slovakia is not changing, and according to 3.5% it increases steadily. So, although the majority are aware of the decline in numbers, almost 25% of the Hungarian respondents do not know where the Hungarian community in Slovakia is heading in terms of numbers.

What determines the national identity of the respondent the most? Of the respondents, 82% say it is determined by mother tongue and culture (Figure 7). Almost 12% believe that national affiliation is a matter of their own decision. In other words, a person’s national affiliation is independent of mother tongue and culture, but also of citizenship. Almost 4% of them agree that a person is of the same nationality as their citi zenship.

Figure 7: What determines your national affiliation the most?

What does it mean to be Hungarian in Slovakia? Respondents rated eight statements on a five-point scale, with a score of five representing the highest degree of agreement with the statement (i.e., the higher the average, the more they agree with the statement). Of the respondents, 1–2% could not evaluate the individual statements, except “being Hungarian is a political challenge,” “being Hungarian is nothing special,” or “it is dangerous to deal with something like this,” where the ratio of “I don’t know” answers is 3–5.5%. The omission of these answers reveals the following picture (Table 3). If we take as a basis only the proportion of those who completely agree, it also shows that the respondents agree the most with the statement that being Hungarian is natural for them because Hungarian is their mother tongue and they grew up in Hungarian culture (73.2%). Simultaneously 71% are completely proud to be Hungarian, and 63% fully experience their Hungarianness as a responsibility in the sense that they know that Hungarian culture must be preserved in order to survive. Compared to the previous ones, there is much less agreement (35.7%) with the statement that Hungarianness is a political challenge because it is important to live as an organized community. However, this average (3.71) testifies that “being Hungarian = responsibi lity” is evaluated also in a more positive manner, as it falls in the “rather agree” range. The majority do not agree with the statements that nationality is a disadvantage, it does not mean anything special, it does not concern the respondent, or it is dangerous to deal with the issue of nationality.

Table 3: There are various opinions about what it means to be Hungarian in Slovakia. To what extent do you agree with the following statements?

Detailed response distributions are shown in Figure 8. It is also clear from these answers that the majority are proud of their Hungarianness, believe that being Hungarian is natural, feel responsible for it, and perceive it as a political challenge, even though there is a small proportion of respondents that is more neutral or dismissive. Just as there are those who agree that it is a disadvantage for them to be Hungarian in Slovakia because as a minority it is more difficult for them to prove successful and/or they are not preoccupied with their nationality, moreover they think that it is dangerous to deal with such things. In other words, although the attitude towards the above-mentioned indicators of Hungarian existence is largely positive, there is a kind of divergence.

All this is in line with our previous results6, according to which three national value systems of the Hungarians in Slovakia can be detected: the resolute, the receding, and the rejecting national value systems.

Figure 8: What does it mean to be Hungarian in Slovakia?

Figure 8 shows that 61% of the respondents reject the statement that being Hungarian hinders their success in Slovakia, almost 20% both agree and disagree with it, and almost 20% also accept it. In other words, according to every fifth respondent, being Hungarian is more of a disadvantage because that is the reason for why they cannot prove to be successful. In this regard, there was another question in the questionnaire: “In your opinion, is it an obstacle to prove successful in Slovakia if one is Hungarian?” The answers show that 73% say that being Hungarian does not hinder their success. Moreover, 4.5% of them believe that not only is it not a disadvantage, but it is a direct advantage. However, those respondents (21.5%) who think that being Hungarian is a disadvantage also reappear. According to half of such respondents, Hungarianness is an obstacle in all fields, and according to the other half, it is only an obstacle in certain specific fields. Like in our previous surveys, by the specific field most people understand that it is more difficult to enter into public administration, or more precisely into any sphere where you need to know Slovak well, as a Hungarian. Thus, the disadvantages mentioned by them are not really related to Hungarianness, but to the inadequate knowledge of the Slovak language (which, in turn, is associated with the Hungarian-language schools where, in their opinion, it is not possible to learn Slovak). In this respect, there are significant differences on the basis of education: the more uneducated the respondents are, the more they consider Hungarianness to be an obstacle to their success, and the more educated they are, the less they consider Hungarianness to be an obstacle to their success. In fact, they even regard it as an advantage.

After what has been said, the question almost arises as to whether or not Hungarianness should be taken on, and if so, in what situation. The majority of the respondents (81.8%) consider it necessary to take on Hungarianness, while 16.8% answered that they do not usually deal with this issue, and 1.6% say that they do not know in what situation it should be taken on. Those who think that it should be taken on are divided into two groups. One group (54%) considers it necessary to take on Hungarianness in all situations, even if there is a disadvantage. The other one (27.5%) makes the commitment of Hungarianness conditional: 19.5% claim it should be taken on when one does not feel threatened, 7% when it suits the person, and 1% when there is an advantage from it.

Our previous surveys also support the fact that the acceptance of Hungarianness in practice is influenced by how important the factors related to the value dimension of national identity are for those concerned. The more important it is for someone to be Hungarian, for their descendants to remain Hungarians, for them to speak Hungarian, for their child to attend Hungarian-language primary school, and so on (we listed 13 factors in the questionnaire), the more likely it is for them to make decisions that strengthen the Hungarian identity in the decision dimension of national identity. The reverse is also true: the less important, that is, of less value it is to them, the more likely the decisions that generate assimilation are. The importance of the 13 factors to the respondents was measured on a five-point scale, with a score of five representing maximum importance. Table 4 shows the averages of the evaluations of each factor. From these, we can conclude that the assessment of all factors falls between the “very important” and “fairly important” range, with the exception of two: Hungarian young people should find a Hungarian partner and Hungarians in Slovakia should have dual citizenship (the latter mostly falls in the “both important and not important” range).

Table 4: How important do you consider the following factors?

Table 5 shows the factors in descending order of importance and presents the “very important” and “not important at all” response distributions representing the two endpoints of the scale. According to these, the respondents consider it most important to preserve their Hungarianness (very important for 73.2%) and for there to be Hungarian-language primary schools (very important for 71.6%). This time, too, the least important thing is for Hungarian young people to find a Hungarian partner and for Hungarians in Slovakia to have dual citizenship – these two are also the most unimportant factors for them. These results are consistent with the results of our assimilation research conducted on a sample of 3,000 in 2014, where these were the two most important and two least important factors too.

Table 5: How important do you consider the following factors?

Thus, almost three quarters of the respondents consider it very important that he or she remains Hungarian as an individual. However, what about the community of Hungarians in Slovakia? Should the Hungarians survive or melt into the Slovak nation? (Figure 9) The majority (81.6%) vote for survival, as they completely agree that Hungarians should preserve their language and culture. Three out of four respondents completely reject the Hungarians’ adaptation and integration into the Slovak nation.

Figure 9: To what extent do you agree with the following statements?

They share a similar view on whether the representatives of national minorities should strive to preserve national identity. Almost all of the respondents (95%) answered that they should. The majority of them (86.7%) also claim that the state should support national minorities in preserving their identity, while a further 8.2% of those who agree assert that efforts should be made to preserve national identity but without the support of the state. In addition to those who consider the preservation of national identity important, there is a group amounting to 5% who state that efforts to preserve national minorities are unnecessary or downright inappropriate.

Moreover, on whom does the survival of Hungarianness in Slovakia depend the most? According to 92.3% it depends on the Hungarians themselves: according to 66.2% of them generally on Hungarians, according to 15.6% on Hungarian parents, and according to 10.5% on Hungarian young people. The Slovak state can contribute 4.5% and the Hungarian state 1.2% to the survival of the Hungarians, the Party of the Hungarian Community7 1.7%, and Most-Híd8 0.3%. This means that the individual primarily guarantees survival.

At the same time, we received much more restrained answers to the question of how the respondents themselves would contribute to the survival of Hungarians in Slovakia. Only fewer than half of the respondents (42.7%) believe that they can contribute to the survival of the Hungarians with something particular. The majority claim either that they cannot contribute (28.5%) or that they do not know how to contribute (29%).

6. Language use and school choice

In the previous chapter, we talked about how important the respondents consider the values of preserving the Hungarian identity, including the use of mother tongue and the preference of a Hungarian-language primary school for Hungarian children. As a reminder, 69% consider it very important to speak Hungarian and 54% to have Hungarian signs in their settlement. At the same time, almost 72% think that it is very important to have Hungarian-language primary schools in Hungarian-inhabited settlements. In the following, we take a look at how these preferences are reflected in practical life. In other words, we examine how characteristic it is of the respondents to use the Hungarian language and to have their children enrolled in a Hungarian-language primary school.

6.1. Family and public language use

Regarding the family language, in their childhood the respondents predominantly used Hungarian: in the case of 92% the parents spoke Hungarian with the respondents, and in the case of 5% the parents preferred Hungarian. In addition, 2% mentioned that Hungarian was spoken at home as often as Slovak, and 1% said that they spoke Slovak or preferred Slovak. These data support not only the Hungarian nationality, but also the Hungarian origin of the majority of the respondents. Simultaneously, we can conclude from them that the majority of the 20% of the respondents who did not indicate the nationality of one or both parents are probably also the children of a homogeneous Hungarian couple or at least of parents from a mixed marriage who use the Hungarian language exclusively or predominantly.

Before characterizing the current language use, it is necessary to determine the ethnic structure of the wider environment of the respondents, as this influences both family and public language use (Figure 10). By wider we mean the wider family, colleagues, friends, neighbors, bosses, and business partners. These are the people with whom they are likely to come into contact most often, as well as the most influential and popular people in their settlement who have a certain degree of influence regarding formal and informal opinions.

Figure 10: Of what nationality are the people listed below?

Most of these people in the respondents’ environment are Hungarians or mostly Hungarians. The environment consisting only of Hungarians is most characteristic of the wider family (the nationality of the wider family members is Hungarian in the case of 60%); it is the least characteristic of business partners, 21% of whom are Hungarian. Roughly half of the most popular people, friends, and neighbors in their settlement are Hungarian. The proportion of Hungarians among the most influential people, local representatives, managers, colleagues, and business partners falls below 50%, but in all cases it is mostly a Hungarian environment. The mostly Slovak or Slovak environment is largely characteristic of the workplace and the general area of work, mainly of the business partners, since one in four of them is mostly Slovak and 8.5% of them are Slovak. A third of the bosses are also mostly Slovak and the same is also true for almost a quarter of colleagues. Here we would like to note that the attitude of the respondents towards Slovaks is largely positive: 28.6% claim it is very good and 38% say it is good, whereas only 7.2% consider their relationship with Slovaks to be rather bad or bad.

The current family and public language use of the respondents therefore takes place in the ethnic/linguistic environment outlined above. The data show that the domi nant language of the family is currently Hungarian (Table 13), as some family members primarily use Hungarian in mutual communication. This is most characteristic of the mutual communication of the respondent and their parents (96 and 94%, respectively), the respondent and their siblings (93%), and the grandparents (i.e., the parents of the respondents) and their grandchildren (i.e., the children of the respondents; 92 and 94%, respectively). Regarding the youngest generation, in the communication between the respondent and their grandchildren (85%) and in the mutual communication between the respondent’s grandchildren (80%), the use of Hungarian is less frequent than in previous generations, but in these cases the most frequently spoken language is Hungarian.

Table 13: Current family language use.

In the survey of public language use, we focused on 13 areas that we considered most important and previously researched (Table 14). Three of them are characterized by mixed (Hungarian-Slovak) or rather Slovak language use. These three areas are: dealing with official matters (81% mixed or rather Slovak communication), doctor visits (61%), and addressing strangers (52%). The other areas are characterized by communication in mostly Hungarian (only Hungarian or rather Hungarian), although not to the same extent. The extent of use of only Hungarian or rather Hungarian is between 54% and 94%. The upper limit is communication with priests, with whom 94% of respondents speak mostly Hungarian (of which 92% speak only Hungarian and 2% rather prefer Hungarian). The lower limit is shopping, when 54% speak mostly Hungarian (of which 32% speak only Hungarian and 22% rather prefer Hungarian). The mayor is the second most common person, with whom they speak mostly Hungarian (87%), but in municipal authorities this proportion drops to 77%. The third area of the mostly Hungarian language use is in school, where three quarters of the respondents indicated only Hungarian, and 5% indicated rather Hungarian. Table 14 shows the 13 communication areas in descending order of the extent of Hungarian language use.

Table 14: Areas of public language use. The figures are percentages.

In further questions on language use, we discussed how tolerant the respondents are of non-Hungarian language use. The data show a high degree of tolerance. The majority of respondents are not bothered at all when someone in the family speaks another language (81%), just as they are not bothered by someone from the mixed population in southern Slovakia who speaks another language in public (94%). In addition, 62% absolutely tolerate when Hungarians in Slovakia mix Slovak words into their speech, and 56% tolerate it when they mix English words into their speech.

Regarding the use of visual language on public signs in southern Slovakia, 83% of the respondents are not bothered at all by Slovak signs and 74% are not bothered by English signs (e.g., “showroom” or “shop”).

The presence of bilingual Slovak-Hungarian signs in public places in southern Slovakia is considered to be very important by every second respondent, and 26% regard them as important. For every fourth respondent, this is rather not important or not important at all.

6.2. School choice

As we know, almost 96% of respondents are of Hungarian nationality. However, only 90% completed a Hungarian-language primary school, while 91% of their fathers and 94% of their mothers attended a Hungarian-language primary school.

Of the respondents who completed the following types of school and of those who completed them in Hungarian language, 55% graduated from vocational training school, 65% from vocational secondary school, 88% from grammar school, and 38% from college/university. Moreover, 48% received post-secondary vocational training in Hungarian (including a bachelor’s degree for undergraduate studies) and 20% received tertiary higher education or its equivalent (PhD, MPH) in Hungarian.

After these facts, let us take a look at how they contemplate school choice (Table 15). First of all, what kind of primary school should a child of a Hungarian and a mixed couple attend? Although 90% of respondents have finished a Hungarian-language primary school, only 74% resolutely state that a child of Hungarian parents should attend a Hungarian-language primary school. Few people agree with their child attending a Slovak-language primary school; however, 22% of the respondents are somewhat uncertain and indecisive about the issue, even if they are more inclined towards a Hungarian-language primary school. In the case of a child of a Hungarian-Slovak parent couple, 27% could not express an opinion, whereas those who could preferred a Hungarian-language school in their answers.

Table 15: Considering the language of instruction, which primary school should a child of Hungarian parents/Hungarian-Slovak parents attend? The figures are percentages.

Afterwards we asked whether they agreed or disagreed that a Hungarian child should attend a Hungarian-language primary school. The results show that 92% agree, mostly because they consider it important for the child to learn in their mother tongue (53%). The second most important reason was that it is easier to learn in one’s mother tongue (22%). In addition, 9% claim that the child should attend a Hungarian-language primary school because they will be more connected with Hungarian culture, 5% state that they will preserve their roots thanks to a Hungarian-language primary school, and 3% say that a Hungarian child should attend a Hungarian-language primary school because they will learn neither Slovak nor Hungarian correctly in a Slovak-language primary school.

However, 8% of respondents think that it is not good for a Hungarian child to go to a Hungarian-language primary school because they will not learn Slovak (5%) or it will be more difficult for them to prove successful (3%).

In these cases, we considered opinions. Now let us take a look at what the reality is (i.e., regarding the language of instruction), in what kind of school the respondents with children of this age enrolled their children (Table 16).

A child of Hungarian parents A child of a Hungarian-Slovak parent couple Hungarian 74 22 Rather Hungarian 18 38 Rather Slovak 4 11 Slovak 1 2 They do not know 3 27

The Primary Results of the last Hungarian Identity Survey in Slovakia 59

Table 16: Considering the language of instruction, what school (or schools) does (or did) your child (or children) attend? Multiple answers are possible in each line! The figures are percentages.

Much can be interpreted from the data, but at this time we will focus on just a few aspects, primarily the choice of kindergarten and primary school. Firstly, it can be observed that the majority of parents contemplate either a Hungarian or a Slovak kindergarten/primary school. There is a negligible number of parents who would alternate these educational institutions in the sense that they enroll their child first in Hungarian and then in Slovak institution (or vice versa), and also in the sense that, in the case of several children, one would be enrolled in a Hungarian kindergarten/school and the other in a Slovak one. Secondly, 85.7% of the respondents send or sent their child to a Hungarian kindergarten and 87.3% to a Hungarian primary school, which corresponds with the majority. However, if we compare these proportions with the Hungarian-language school attendance of the responding parents and their parents, we can observe the seemingly small “generation gap” of at least 3%, which is just enough to contribute to the weakening of the national identity of Hungarians in Slovakia due to preferring a Slovak-language primary school when choosing a school and consequently also to the continuous decline in their numbers.

From the free answers/explanations following the closed questions, it became clear again that several factors play a role in the choice of a Slovak-language primary school. It is mainly the case when at least one of the Hungarian parents attended a Slovak-language primary school or one of the parents is of Slovak nationality (i.e., they are a mixed couple). However, these correlations do not change the essence of the matters – they even re-support what we have revealed in our previous surveys: in addition to origin, school choice, and language use, choice of partner is the fourth key factor of national identity. Furthermore, the geographical distance of a Hungarian-language school is only one of the many reasons for choosing a Slovak-language primary school.

Translation by Beáta Izsófová

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. december 8.

The Ethnic Composition of Slovakia’s Municipalities, Based on the Data of the 1950 census

Of the Czechoslovak censuses held after World War II, the ethnic data series of the 1950 census are of special importance. The nationality data of...


Of the Czechoslovak censuses held after World War II, the ethnic data series of the 1950 census are of special importance. The nationality data of the censuses held du ring the party-state period were published only in national, region and district level in some, mostly internal publications of the Czechoslovak Statistical Office. Earlier census publications from 1950 and 1961 were still encrypted. The ethnicity data from the 1950 census are questionable in several ways. According to our calculations, the censuses held shortly after the deportations, reslovakization and population change showed that the number of Hungarians was 113 thousand lower than expected. (Gyurgyík 2011) In the post-World War II period, at all the national, regional and district levels the standing-ground for the particular nationalities and their territorial distribution is reported by the data from year 1961. However, the ethnicity data of Slovakia’s municipalities of the 1961 census (based on statistical office data and archival sources) are not known till this day.2

Nationality (and denominational) data of the 1950 census have only recently become available in the archives of the Slovak Statistical Office. The data were processed from 6 manuscript-type internal publications (hereinafter referred to as „publication”). The publications contain data on each region. Some data of particular settlements of each region are written on A2-size typewritten pages. (See Sčítanie ľudu 1950) The manuscripts containing the data of Slovakia’s municipalities represent the data of 6 nationalities in Slovakia. It indicates the Slovak, Czech, Russian, Polish, German and Hungarian nationalities, which are supplemented by the other category, which is a kind of cover category for Russian, Ruthenian Ruthenian and Ukrainian nationalities.

1. The morphosis of population

The population of Slovakia at the time of the 1950 census was 3 442 317. (Sčítání lidu a soupis domů 1950: 3) According to the 1930 census, its population was 3 329 793. (Sčítání lidu 1930: 23) That means that its number increased by 3.4% between 1930 and 1950. In the period between the 1930 census and the 1946 census, the population barely changed, in fact, slightly decreased. (3 327 803 in 1946; Tišliar–Šprocha 2017: 39) While the population growth was significant in the 1930s, the subsequent loss during the war levelled it out. There was a significant increase also in the international population in the years following the Second World War. Considering the period between 1946 and 1950 only, the population of Slovakia increased by 114,514 or 3.4%.3

The registered data of the number and proportion of nationalities in 1950 do not provide a credible picture from the point of view of the Hungarian, German, and Slovak population, due to the events affecting Hungarians and Germans in Slovakia in the second half of the 1940s. They are rather telling us that after a few years, the disenfranchisement how many people dared to declare themselves Hungarian (or German) at the time of the 1950 census. At the same time, the registered number of the Slovak population is significantly higher than expected.

The last Czechoslovak census before the 1950 one was carried out in 1930, two decades earlier. (In the 1940s, there was a Slovak census in the territory of the Slovak State on December 15, 1940. In Hungary and in the areas annexed to Hungary after the 1st Vienna Treaty (Vienna Award or Arbitration), including the Hungarian-inhabited areas in Slovakia, a census was held in 1941.) Especially during the “long forties” of these two decades often contradictory processes influenced the lives of different social groups and nationalities of the population, and “községsoros” (i.e. municipal) demographic consequences we did not have data on.4 (Entry and expulsion of so called ”anyások”5; deportation of Jews, Holocaust; forced departure of Czechs from Slovakia; departure of Slovaks and Czechs from the territories returned to Hungary; deportation of Hungarians and Germans; re-Slovakization of a significant part of the Hungarian population also significantly reshaped the ethnic composition of the Slovak population.) All these changes can be felt in the differences in ethnic data sets of the two censuses.

Diagram 1: The change of proportion of nationalities in Slovakia 1930, 1950, %

During the two decades (between 1930 and 1950), the registered number of Slovaks increased unrealistically from 225,138 to 298,254 by 73,116 people, or 32.5%. Their proportion increased from 67.6% to 86.6%. The number and proportion of other identified nationalities decreased. The number of Hungarians decreased from 592,337 to 354,532, by 237,805 people, by 40.2%, and their proportion decreased even more from 17.8% to 10.3%. The number of Czechs fell by 1/3 from 121,696 to 40,365, and their number from 3.7% to 1.2%. The number of Germans dropped to 1/30 in 1950, from 154,821 to 5,179. Their statewide share shrank from 4.6% to 0.2%. But the number and proportion of other identified nationalities also declined. (See Table F1 in the Appendix.)6

The census held after the deprivation of the rights of Hungarians does not provide usable data on the Hungarian population, it rather provides information on how many people actually dared to confess their Hungarian identity in such a short time after the austereness affecting the Hungarians as a whole. (Gyurgyík, 2011)

1.1. Regions and districts

In 1950, at the time of the census, there were 3344 municipalities (villages and towns) in Slovakia. The number of localities and the population of Slovakia varied significantly considering the regions. The country was divided into 6 regions and at the lower level 91 districts. The number and proportion of localities (villages) and inhabitants of the regions differed significantly. Most settlements were located in the region of Eperjes (Prešov)7 (757), 22.6% of the settlements of Slovakia. The smallest number of settlements was found in the region of Pozsony (Bratislava) (460), which was 13.8% of the country’s localities. The distribution of the population is the opposite. Most of them lived in the region of Pozsony (Bratislava) (849,282 people) 24.7%, and half as many in the region of Eperjes (Prešov) (425,494 people) 12.4%. There is also a significant difference in the proportion of settlements and population of the region of Besztercebánya (Banská Bystrica). The localities belonging to the region of Besztercebánya (Banská Bystrica) accounted for 17.5% of the municipalities in Slovakia (584 settlements), while 14.2% of the country’s population lived in this region (487,903 people). The proportions of the localities and population of the other 3 regions are less divergent. (Diagram 2. See also Table F2 in the Appendix.)

Diagram 2: The proportion of settlements and inhabitants in Slovakia according to dist ricts in 1950, %

The number of districts belonging to each region showed less variation. The Pozsony (Bratislava) region contained 17 districts, while the Kassa (Košice) region included 13. The number of municipalities within each district varies greatly. On average, 36.7 places (municipalities) are per region. There are two districts with only one locality (Pozsony [Bratislava] and Magas-Tátra [Vysoké Tatry]). Most of the localities were in the Kassa (Košice) region (93 municipalities). The highest number of inhabitants were found in Pozsony-város (Bratislava-mesto) which had a district status, with 192,896 inhabitants.8 5.6% of the Slovak population lived here. The region of Szepesóvár (Spišská Stará Ves) had the lowest population of 9,163 or 0.3% of the country’s population.

When examining of nationalities by regions, the nationalities are divided into two groups. (In addition, data for the very low proportion of other and unknown categories are also included). The majority nationalities include the Czechs and Slovaks, hereinafter referred to as “Czechoslovaks”, and the other registered nationalities are the “national minorities”. From the data we can see that the largest proportion of national minorities lived in the Nyitra (Nitra) region (21.3%) and the least in the Zsolna (Žilina) region (0.5%). In most regions, the proportion of national minorities exceeded 10%. Besztercebánya (Banská Bystrica) (13.5%), Pozsony (Bratislava) (12.7%), Eperjes (Prešov) (12,8%). After the Zsolna (Žilina) region, the proportion of minorities is the lowest in the Kassa (Košice) region (7.0%). The proportion of those in the category of others and unknowns is very low (0.1%-0.3%).

Diagram 3: The proportion of groups of nationalities in Slovakia according to regions in 1950, %

In the following we will review the composition of the ethnic configuration by district, that is, examine the ethnic distribution of each region. We use the following categorization to examine the ethnic configuration of the district.9

In 1950, 81 out of the 91 districts in Slovakia had a Czechoslovak majority, with only 10 regions not having a majority of Czechs and Slovaks. They formed a qualified majority in 69 out of the 91 districts. In most districts (in 59) nationalities were in diasporas. In 46 of these, their proportion was less than 2%, and in 13 districts their proportion varied between 2% and 10%. They were in 16 regions a slight minority and in 6 regions a strong minority. They were a slight majority in 10 districts. None of them were a qualified majority.

1.2. Size groups of settlements

The population living in Slovak settlements varied widely. Most of the inhabitants were from the city of Pozsony (Bratislava) (192,896 people), and the fewest lived in the village of Bálintfalva (Valentová, belonging to the Túrócszentmárton [Turčianský Svätý Martin] region, 32 people).

In the following, we examine the composition of the settlements according to the size groups of the population.

Diagram 4: Distribution of population of Slovakia according to the size groups of settlements in 1950, %

Three quarters of the settlements in Slovakia were settlements with less than 1000 inhabitants. The largest number was of the settlements with 200–499 inhabitants (1200, 35.9%), and the number of villages with 500–999 inhabitants (1002, 30.0%). There was a significantly lower number (562) and proportion (16.8%) of villages with 1000–1999 inhabitants. The number of localities with a population of more than 5,000, which can be considered urban, was very low (67 localities, 2%). Only the two largest cities (Pozsony [Bratislava] and Kassa [Košice]) had a population of more than 50,000. Nearly a quarter (22.3%) of the population lived in small villages with 1000–1999 inhabitants, more than fifth (1/5) in small villages with 500–999 inhabitants (20.3%), and 17.9% in places (municipalities) with 2000–4999 inhabitants. 18,8% of population lived in the cities with 5000–49999 inhabitants, 5,6% lived in Pozsony (Bratislava), and 1,8% lived in Kassa (Košice). (See also Table F3 in the Appendix)

Diagram 5: Proportion of national groups of Slovakia by size groups of settlements in 1950, %

It can be observed within the population of Slovakia that the degree of urbanization of national minorities is lower than the national average. The proportion of national minorities is declining towards larger localities. Their proportion is higher in localities with a population of less than 5,000 than in the local population, and it is much lower in localities with a larger population. (See Table F3 in the Appendix)

Their proportion is the highest in settlements with a population of less than 200 (17.6%). But the decline is not continuous. Their rate is slightly lower in localities with 2000–4999 inhabitants (14.6%), while their scale (percentage) in localities with 500–1999 inhabitants ranges from 13% to 14%. Their proportion is much lower in localities with a population of more than 5,000. In cities with 5000–19999 inhabitants, their rate is above 8%, in cities with 20-100 thousand inhabitants it is above 3%, while in the only city with more than 100,000, Pozsony (Bratislava) is 4.5%. The difference between Czechoslovakians and national data is very small. Their proportion is higher in localities with a population of more than 5,000, while it is lower in localities with a lower population. This difference is only a few tenths of a percentage point. (Diagram 5)

2. Ethnic structure

So far we have classified the Slovak nationalities into two groups: we have distinguished the majority and minority nationalities. The first was the aggregate data of the Czechoslovakians (or “Czechoslovaks”), and the second was the aggregate data of the other nationalities (Hungarian, Russian, German, Polish and other nationalities). Let us examine the ethnic structure of these two groups of nationalities.

First we look at the number of settlements in which Czechoslovaks and those belonging to other national minorities live. In 1950, out of 3344 settlements, 3,339 had at least 1 inhabitant of Czechoslovak nationality. The missing 5 settlements were populated only by Russians. In the case of national minorities, at least 1 person belonging to one of the national minorities lived in 2018 settlements out of the 3344, i.e. the number of settlements inhabited by Czechoslovakians only was 1326.

2.1. Majority and minority nationalities

Diagram 6: The distribution of Czechoslovaks and national minorities according to the number and proportion of nationalities in settlements, 1950, %

In the following, we will examine the proportion of the majority and minority nationalities in the settlements of Slovakia. The ethnic structure will be analysed on the basis of a 6-categories-criteria system.10

Czechoslovaks lived mainly in settlements (78.9%) where they formed a dominant majority (their proportion is higher than 80%). On the other hand the vast majority of settlements inhabited by national minorities (76.9%) were sporadic settlements, ie their proportion was lower than 10% in the vast majority of settlements inhabited by nationalities. In 1950, out of 2018 settlements inhabited by minorities, in 1220 settlements their rate did not reach 10%. Of the 3344 settlements, in 2546 settlements the proportion of nationalities was less than 10%.

The number of municipalities with a majority of national minorities was 485, i.e. 14.5% of the municipalities in Slovakia had a majority of national minorities. (Diagram 6)

Diagram 7: The distribution of Czechoslovaks and national minorities according to the number and proportion of nationalities in settlements, 1950, %

Compared to the previous approach, when we examined the distribution of settlements according to the proportion of nationalities, a much more striking feature of the ethnic structure is the distribution of nationalities according to the ethnic proportion (composition) of settlements. From this point of view, we can observe completely different characteristics: 8.4% of nationalities lived in sporadic and in sporadic settlements. By contrast, 67.4% of them in 1950 lived in settlements dominated by minorities. The proportion of the Czechoslovak population in sporadic settlements is almost negligible, 0.1%, it was also very low at 3.9% in the settlements inhabited by their minority. It accounted for 5.0% in the slight majority settlements and 91.4% in the strong majority settlements.

3. Ethnic composition of Slovakia

3.1. Regions

Table 1: The distribution of the nationalities of Slovakia by regions, 1950

As mentioned, the 1950 census data of Slovakia’s municipalities showed data for 6 nationalities, supplemented by other and unknown categories. The 6 nationalities differed greatly in number as well as territorial distribution. Let us look at the morphosis of the number of individual nationalities by regions.

The proportion of Slovaks was the highest in the districts of Zsolna (Žilina) and Kassa (Košice) (97.9% and 91.0%). The proportion of Hungarians was the highest in the Nyitra (Nitra) region, 21.0%. The largest number of Russians lived in Eperjes (Prešov) region (10.6%) and the most of Czechs in the Pozsony (Bratislava) region (2.0%). The proportion of other nationalities is very low, none of them exceeding 0.1–0.2% in each region. (See also Table F2 in the Appendix)

3.2. Districts

In the following, we discuss the shaping of the distribution of Slovak nationalities by dist ricts. Our discussion, however, will be limited to those nationalities that constitute a significant proportion (at least 2%) in at least 1 district.

The proportion of one nationality, that of Poles does not reach 2% in any district, so we do not deal with their distribution by districts. The proportion of those in the other and unknown category is higher than 2% in two districts. Most probably, the Germans in the Késmárk (Kežmarok) district and some of the Hungarians in the Nagyrőce (Revúca) district did not declare their national affiliation and thus their proportion increased.

However, the distribution of the other 5 nationalities differs significantly. Slovaks were in the majority in 80 of the 91 Slovak districts. They had a qualified majority in 68 districts and a slight minority in 12 districts.

The proportion of Hungarians was lower than 10% in 66 districts, ranged from 10% to 50% in 17 districts, and made up the majority of the population in 8 districts, in none of which did they constitute a qualified majority.

The Russians were in a slight minority in 4 districts and in a slight majority in two districts. The proportion of Czechs was higher than 2% in 12 districts. In one of these districts (High Tatras), they were in a slight minority.

The proportion of Germans exceeded 2% in two districts: Stubnyafürdő (Turčianské Teplice) and Privigye (Prievidza).

Table 2: Distribution of districts in Slovakia by proportion of nationalities living in district groups in 1950

Now we examine the distribution of nationalities according to their proportion within districts. We can see from the data that the distribution of the nationalities involved in the study is quite diverse according to the ethnic composition of the districts. The vast majority of Slovaks (95.9%) lived in Slovak-majority districts. (Of these, their share is 87.3% in qualified majority districts and 8.6% in slight majority districts). 0.9% of them lived in strong minority districts. Nearly half of Hungarians (47.1%) lived in slight Hungarian-majority districts, and a similar proportion (45.7%) lived in Hungarian-mino rity districts. 7.3% of Hungarians lived in scattered districts. 37.6% of Russians lived in mild majority districts. 42.5% of them lived in mild minority districts and almost 1/5 (19.9%) in sporadic districts.

The vast majority of Czechs lived in sporadic districts. Only 4.7% lived in a district with a slight Czech minority (in the city of Pozsony [Bratislava]).

Table 3: Distribution of nationalities in Slovakia by proportion of nationalities living in district groups 1950, %

3.3. Settlements

Henceforwards, we examine the composition and distribution of nationalities in Slovakia and the development of the proportion of nationalities living in cities or towns at the level of settlements.

Diagram 8: The number and proportion of settlements inhabitated by each nationality in 1950

Firstly we examine how many settlements of each nationality were detected (in what proportion) in each settlement (i.e. we consider the municipalities where there lived at least one person from each nationality).

People of Slovak nationality lived in almost all settlements; in 1950, there were only 5 settlements (out of 3,344) without Slovak inhabitants, all of which were inhabited by Russians only. Czechs were present in 1294 municipalities, 38.7% of the settlements. Hungarians were found in a slightly smaller number of settlements, in 1216 municipalities (36.4%). Russians lived in 22.7% of settlements, Poles in 15.8% and Germans in 10.4%. (Other and unknown nationalities were detected in 21.4% of the localities).

3.3.1. Degree of urbanization

In what follows, we will look at the proportion of each nationality living in villages, respectively, towns. Whether members of a particular nationality will be considered rural or urban dwellers is not based on the legal status of the municipality in question; instead, settlements with less than 5,000 inhabitants are statistically considered to be villages and over 5,000 inhabitants are statistically considered to be towns. In Slovakia, in 1950, 26.2% of the population lived in cities or towns.

Diagram 9: The proportion of population living in cities according to nationalities in 1950, %

The under- and over-urbanization of each nationality compared to the country-wide average was very different. The Czechs were the most urbanized, with the largest proportion living in cities. Nearly ¾ (74.6%) of them lived in cities. This fact can be connected to the historical peculiarities of Czechoslovak social development.11 The proportion of towners among Slovaks is slightly higher than the national rate (27.2%). But members of some small scattered nationalities also lived in cities at a much higher rate than the country-wide: the proportion of Germans and Poles was the same in cities (43.2%). The settlement structure of the Germans was more urbanized than that of other nationalities for centuries, while in the case of the Polish migration to cities was more characteristic. The nationality living in towns in the lowest proportion were the Russians (7.3%), living in one of the most undeveloped regions of the country, and this is also reflected in their settlement structure. There are also historical reasons for the under-urbanization of the Hungarian population (14.2%).12

We get an even more detailed picture of the degree of urbanization of nationalities, their distribution according to the proportion of people living in cities and villages, if we take a look at the patterns of the distribution of nationalities according to the size groups of settlements. (See Table F4 in the Appendix)

3.3.2. Ethnic structure

In this section, we examine the ethnic structure of each nationality according to settlements. In our analysis, we analyze the ethnic structure of nationalities from two pers pectives: firstly, we examine the distribution of each nationality according to the ethnic nature of the settlements; secondly, according to the number of nationalities living in the settlements.

The Slovak nationalities are divided into 2 groups according to their ethnic structure. The first includes those that have the full spectrum of ethnic structure, i.e. all size groups include settlements where these nationalities live. Only 3 nationalities can be classified in the first category from this point of view: Slovaks, Hungarians and Russians. Group 2 includes those nationalities that have a distorted ethnic spatial structure, ie they live mostly only in sporadic settlements, incidentally living in a mino rity in some other settlements.

Table 4: Distribution of localities inhabited by nationalities of Slovakia according to ethnic composition of settlements 1950, %

From the data in Table 4 we can see that – disregarding Slovaks – the majority of settlements were inhabited by certain nationalities whose proportion is less than 10% and their population is less than 100 people. In the case of Slovaks, the proportion of such settlements in 1950 was 2.0%. The majority of settlements inhabited by Hungarians also belonged to this group. Among other nationalities, the proportion of Russians is still the most favorable: 70.2% of the settlements inhabited by them belonged to this group of scattered settlements. More than 90% of the settlements inhabited by other nationalities fell into this category of settlements.

We can also see that a relatively small proportion of settlements falls into the other category of sporadic settlements, where the proportion of individual nationalities is less than 10%, but their population is higher than 100 people: their proportion is highest among Czechs (3.9%) and Hungarians (1.8%). Members of other nationalities live in an even smaller proportion in these settlements.

Not all registered nationalities disposed of settlements where the individual nationality was in a slight minority. Among the nationalities we examined, the proportion of Poles does not exceed 10% in any of the villages inhabited by them. The proportion of settlements where certain nationalities live in a slight minority (10%–30%) is highest among Russians (7.1%), Hungarians (6.9%) and Slovaks (6.6%).

Their proportion exceeds 1% for Germans (2.0%). Only a very small number of sett lements falls into this category (9 localities) of the localities inhabited by Czechs, as a result of which their proportion is negligible (0.7%). In 1950, 5 nationalities shared sett lements where the proportion of the studied nationalities ranged from 30% to 50%. Apart from Hungarians (9.3%), Slovaks (5.8%) and Russians (5.7%), there were 9 sett lements inhabited by Czechs and 7 inhabited by Germans exceeding 30% (0.1%, respectively 0,6%). Three nationalities belonged to the nationalities that formed a majority in settlements: besides the Slovaks, the Hungarians and the Russians. The proportion of settlements with a slight majority is 19.2% for Hungarians, 7.9% for Russians and 6.6% for settlements inhabited by Slovaks in a similar proportion.

Settlements with a qualified majority included 78.9% of the settlements inhabited by Slovaks, 10.0% of the settlements inhabited by Hungarians, and 8.4% of the settlements inhabited by Russians. Now, we take a look at how the population of each natio nality is distributed according to the ethnic composition of the settlements. (Table 5) The distribution of the settlements -inhabited by nationalities and those belonging to each nationality – differs significantly according to the ethnic composition of the settlements. According to the ethnic composition of the settlements, the distribution of the Slovak population is the highest. 91.4% of them lived in places where their proportion exceeded 80%. Another 4.9% lived in settlements with a slight Slovak majority. The proportion of Slovaks in areas where they are not in the majority is negligibly low: 3.7%.

In 1950, the relative majority of Hungarians in Slovakia lived in settlements with a slight Hungarian majority (47.1%). Nearly a quarter (22.7%) of them lived in localities with a qualified Hungarian majority. At the same time, we can observe that the proportion of Hungarians is gradually decreasing in the direction of scattered settlements. Nearly a quarter of Hungarians (24.5%) lived in settlements with a Hungarian minority, 5.7% in sporadic localities.

In the case of Russians, a greater degree of scattering is observed. The proportion of people living in sporadic settlements is 11.4%, and of those living in minority settlements is 21.5%. In 1950, more than two-thirds (67.1%) of the Russian population lived in settlements where they were also in a statistical majority. Of this, the proportion of people living in qualified majority settlements was 33.9%. None the other nationalities, as already mentioned, lived in majority settlements. 7.3% of Czechs lived in minority settlements, the vast majority (92.7%) lived in diasporas. A non-negligible proportion of Germans lived in 1950 in German-minority localities (30.7%). More than 2/3 of them (69.3%) lived in diaspora. 1.5% of Poles lived in a slightly minority settlement. The vast majority of them were scattered.

Table 5: Distribution of Slovak nationalities according to the ethnic composition of the settlements, 1950, %

The ethnic structure of the nationalities living in Slovakia is further examined according to the size groups of the number of nationalities living in the settlements. (Diagram 9) That is, we focus on how the settlements inhabited by each nationality are distributed according to the number (size groups of the number) of the nationalities living in the villages, as well as on how high the population of each nationality is in these settlements. In the first approach, the size groups of nationalities living in the settlements were considered according to the same system of categories as the one applied in Chapter 1.2.13 In this approach, in the case of Poles and Germans, we found only a very small number of settlements where their number was more than 199. Therefore, we developed a more appropriate category system for the purpose of our study. That is, the first, smallest range of the previous category system, from 0 to 199 people, was further divided into smaller units. (We created the following categories: 1; 2-4; 5-9; 10-19; 20-49; 50-99; 100-199.) The formation of the new categories follows the logic of the previous category system. As a result, the distribution of individual nationalities can be traced by groups of up to a few people in each settlement. (See Diagram 9, and also Table F5 in the Appendix)

Diagram 10: Distribution of settlements inhabitated by nationalities according to the sizegroups of the nationalities living there in 1950, %

The data show that the data of the Slovak population are closest to the normal distribution. The largest proportion (35.3%) lives in communities with 200–499 and (25.8%) in settlements with 500–999 people per settlement. In the case of Hungarians, also the group of 200–499 people is the largest, but this is followed by scrap groups of 1 and 2-4 people (16.2% and 14.9% respectively), only followed by groups of 500–999 people (11.7%). In the case of other nationalities, shreds of low numbers in each sett lement are the most numerous.

Among Russians, shreds of 1 and 2-4 people are the most numerous (36.2% and 16.6% respectively), then the categories with 5–499 people occur in almost identical proportions (their proportions are between 5.7% and 9.4% respectively) In the case of scattered nationalities, it can be observed that shreds of 1 and then 2-4 people are the most common, their number decreases rapidly as moving on towards larger communities. In the case of Poles and Germans, the proportion of 1-person shreds in the settlements inhabited by these nationalities is approximately 55.3% and 40.1%, respectively, and the proportion of 2-4 people is more than ¼.

Next, we examine the distribution of the number of persons belonging to natio nalities according to their size groups in the settlements.

Table 6: Distribution of nationalities in settlements inhabited by nationalities according to the size groups of nationalities living there 1950,%

In the case of Slovaks, we can observe that in those settlements where their number does not reach 200, their proportion is very low. As the distribution of Slovaks follows national trends to a very large extent, these cases are mainly small dwarf villages. The majority of Slovaks lived in communities between 500 and 4999 (58.1%), the vast majority of which are villages, but the proportion of Slovak communities in small, medium and large settlements is also relatively proportional (5000–19999 people: 14.6%, 20,000–99,999 people: 5.8%, over 100,000 people: 5.8%).

Almost 1/4 of the Czechs (23.1%) lived in communities of less than 100 people, more than 1/3 (39.1%) in communities of 100–999 inhabitants, 14.8% in communities of 1,000 and 4,999 residents, and 23.0% (9,296 people) – equal to the population of a small town – lived in Pozsony (Bratislava) alone. 83.0% of Russians lived in settlements with numbers ranging from 100 to 9999. 14.9% lived in localities with less than 100 people, and 2.1% in places with numbers between 1,000 and 1999. In the case of Poles, the very contrary process can be observed: the largest number lived in shreds of 2-4 people (22.0%), after that their number decreases, 4.8% lived in communities of 50–99 people. Most of them lived in Pozsony (Bratislava) (135 people, 7.5%).

In the case of the Hungarian population, we can also observe that with the increase of their number is accompanied by an increase in their proportion in the loca lities. 4.1% of Hungarians live in localities numbering 100–199 Hungarians, and their number is growing rapidly in the following size groups. Most (27.8%) of them lived in communities of 500–999, their share decreased slightly in the next two size groups, and then their proportion in communities between 5000–9999 was 6.1%. The number of Hungarians exceeded 5,000 in three cities: Gúta (Kolárovo) (7748 people), Komárom (Komárno) (7077 people), Pozsony (Bratislava) (6823 people).

The proportion of Germans is also increasing almost continuously in successive size groups. The largest number lived in the groups of 200–499 (26,6%) and 1000–1999 people (20.3%).

Summary and outlook

In 1950, 20 years after the 1930 census, the first post-World War II census took place. The so called ”községsoros” (see Footnote No 4) ethnic data were not known as they were not published. The nationality data sets of the census bear the imprint of the events of the long 40 years in the evolution of the number of individual nationalities. The registered data showed the number of Hungarians and Germans significantly lower than their expected number, while that of Slovaks significantly higher. Even if they reflect the real ethnic conditions in a distorted and questionable way, the data series indicate a very large transformation of the ethnic structure: the composition of settlement patterns of demographically negatively affected nationalities has changed signi ficantly; the number and proportion of Hungarians living in cities, Hungarian-majority administrative units and settlements, Hungarian communities living in the settlements decreased, the ethnic bloc areas with significant dimensions in the 1930s became fragmented, their borders blurred, and signs of scattering appeared. The discussion of these changes, however, is a subject of further research.


Administrativní lexikon obcí republiky Československé 1955. Podle správního rozdělení 1. ledna 1955. Praha, Státní úřad statistický a ministerstvo vnitra.

Gyurgyík, László 1994. Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram.

Gyurgyík, László 2011. A szlovákiai magyar lakosság demográfiai változásai 1949 és 1963 között, különös tekintettel a népmozgalmi folyamatokra In: Hushegyi, Gábor (szerk.): Magyarok a sztálinista Csehszlovákiában 1948–1963. Pozsony/Bratislava, Hagyományok és Értékek Polgári Társulás, 26-41.

Retrospektívny lexikon obcí ČSSR 1850-1970, 1978; počet obyvatelů a domů podle obcí a částí obcí podle správního členění k 1. lednu 1972 a abecední přehled obcí a část obcí v letech 1850-1970. 2. diel: Abecedný prehľad obcí a částí obcí v rokoch 1850-1970. 2. zv., Slovenská socialistická republika. Praha, FŠÚ.

Sčítání lidu v republice Československé ze dne 1. prosince 1930. Díl I. 1934. Praha, Státní úřad statistický.

The Ethnic Composition of Slovakia’s Municipalities… 33

Sčítání lidu a soupis domů a bytů v republice Československé ke dni 1. března 1950. Nejdůležitější výsledky sčítání lidu a soupisu domů a bytů za kraje, okresy a města. Díl I. 1957. Praha, Státní úřad statistický.

Sčítanie ľudu 1950. Plocha, vek, povolanie, pomer k povolaniu, národnosť a náboženské vyznanie obyvateľstva podľa obcí. Bratislava (Nitra, Banská Bystrica, Žilina, Košice, Prešov), manuscript.

Statistický lexikon obcí republiky Československé 1955 Podle správního rozdělení 1. ledna 1955, sčítání a sčítání domů a bytů 1. března 1950. Praha, Státní úřad statistický a ministerstvo vnitra.

Tišliar, Pavol–Šprocha, Branislav 2017. Premeny vybraných charakteristík obyvateľstva Slovenska v 18.–1. pol. 20. storočia. Bratislava, Muzeológia a kultúrne dedičstvo, o. z. v spolupráci s Centrom pre historickú demografiu a populačný vývoj Slovenska Filozofickej fakulty Univerzity Komenského v Bratislave.

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. december 8.

Hungarian–Slovak Reconciliation and the National Peace

For three centuries, Europe has been organized into nation-states. This situation did not even change after the European Union had been established. The European Union,...


For three centuries, Europe has been organized into nation-states. This situation did not even change after the European Union had been established. The European Union, despite having its own central decision-making and executive bodies, is under the influence of its most powerful member states. The governments of these states decide over the main questions of the Union. The smaller member states could have significant influence only if they organize themselves in interest-groups, mainly on a regional basis. Together they could become strong enough to outweigh the power of the larger states, but still only in some issues. To achieve more, they need to build up a broader alliance of different state-groups.

It is a situation when nation-states fight each other, without a war, of course. But the main aim of the interstate relations remains the same. Their form is milder, but substantially unchanged. That is, the relations are based on strength and power regulated by national interest. (Horowitz 1985: 4)

Creating a commonly accepted system of values in political decision-making on a higher level could be realized by supporting the main components of a modern political society. But it needs reconciliation between nations.

The reconciliation between the small nations of Central Europe must be determined by basic national issues. The democratization of these countries and their independence depend on it. More than three decades after the revolutionary wave that triggered the change of regime, several small nations, including Slovaks and the Hungarians, still continue to fight against each other on a national basis. Their diplomatic efforts, many elements of their countries´ internal legal systems, their political parties, and the programs of many of their organizations are aimed at national victory over one another. When acting against each other, neither their accession to the European Union, nor their membership in NATO prevents their governments from orienting themselves toward great powers. As part of their strategy against their neighbour, they offer themselves to the supporting great power as a zone of influence. This, as they believe, strengthens their position in the European Union.

The issue of the Hungarian–Slovak reconciliation is one of the most important ones in regard to the future of the region. Both reconciliation and the absence of it, have had and will have a significant impact on the political community in both countries. It also sets an example, one way or another, for neighbouring countries. At the same time, as a non-negligible element of the experiment called EU, it can further or even hinder the solution of one of the fundamental problems of the Union, the conflict between the nation-state and the effectiveness of continental decision-making.

Reconciliation and the Visegrad Countries

By abandoning to serve a great power, small Central European nations renounce their sovereignty too. Their national advancement could only be expected from the service of one of the great powers. But for serving a great power, they should also adopt its poli tical system and serve its interests, oppressing and sometimes destroying others. (Kučera 2008: 39)

The national liberation of one party is linked to the national subjugation of the other. The extension of national freedom of one nation does not mean its further extension to another. Instead, it means a new dominance. National freedom also means national slavery. Not only did this model reinforce, but even made dominant the belief that the national freedom of one nation does not strengthen but it even endangers the freedom of the other.

It seems that whatever can be done with the support of great powers: even territories can be acquired, and the population of other nationalities can be expelled from those territories. Great powers never require effectively enough that national freedom and equality of nationalities is guaranteed.

The rejection or absence of the universal principle of national freedom and equality gave way to total national relativism. The principal here is that the human rights of other national minorities can be violated and their collective national life can also be obstructed or even prohibited. The national development of one nation is linked here to the national oppression of the other. One party links its own national future (i.e. persistence, survival) to the destruction and oppression of the other party.

This has a significant impact on the political culture of the two countries and, of course, on the behaviour of the majority of their leaders to this day.

Today’s interest alliance of Visegrad for reconciliation is worth little. The interests are temporary. Of course, it is difficult for the parties to expect more. There is the experience of past centuries of attempts to nationally destroy each other. And because of this experience, they have demonstrated to their own public how the other side has tried to do so. Therefore, now they have to listen to their own public which has been socialised in the spirit that the other side had tried to destroy them as a nation. Part of their current experience is that they only communicate their own threats to their own public. From this they conclude that the other side is communicating the same to their own public, in relation to themselves.

Their cooperation today is nothing more than a connection of interests. They are aware of its relativity. They are willing to cooperate with each other only to the extent that it does not change the essence of their national values established by the end of the twentieth century. This cooperation is subject from time to time to the disruptive intentions of external forces, considering the fact that the parties have repeatedly confronted, and even betrayed, each other whenever they expected a national gain. And this national gain came from one of the great powers that wanted to dominate the whole region in general. So, both the one that is currently supported and the one that is shortened.

The small state puts its foreign policy strategy of variable alignment with the great powers ahead of stable, reliable federal ties. From the point of view of small states, national security can only be ensured with the support of a great power, not even with any of them, but with the victorious one at any given time. Therefore, a rapid transition from one power to another is considered one of the fundamental requirements of their national security. They must therefore pursue a foreign policy so that the transition remains possible. This is called a balanced foreign policy. For if the neighbour becomes faster, he will be rewarded by the great power that is just becoming dominant, and following Niccolo Machiavelli’s admonition, he will not do it on his own.

It follows logically from the essentially threatening hostile relationship with a neighbour to serve the power that is becoming dominant at any given time. To them, only the full unification of small nations and the joint rebuilding of their position of great power would offer a real alternative. But there are high cultural barriers to this decision. There is some hope that these barriers, raised by them themselves, can also be torn down by them. But they have made it part of their national identity and are imbued with it so much that today they are even afraid of faltering. Therefore, a new idea must be offered.

The Ethics of Ambiguity

Ambiguity has become a moral category. It is something that needs to be protected. The moral essence of ambiguity is that the claim that certain elements of backwardness are more valuable than the state of development. For this, of course, this development must be seen as a vestibule of decay and fall, and if the fall does not occur, there must be no doubt as to the future realization of the prophecy. And, since all (highly) developed cultures will once undergo a crisis, how can anyone now claim that they could not get into trouble someday? What is really needed, however, is the way you could get to the forefront of development again. This is because criticism of the more advanced is not accompanied by a real development strategy that shows a different path. Rather, it attempts to mobilize only with predictive visions, and detailed programs that are feasible and measurable in their effectiveness are not born.

The ideological protection of backwardness is linked to the protection of those who cause backwardness. If they did not cause backwardness but prevented other people from embarking on the path of decay, then morally noble deeds could be associated with them. Thus, they retain their moral right to retain or regain power. The uncontrollability of the claim requires a vision and a passionate political identity. Strong passions instead of rationality, and attachments to them, that are powerfully held in power. Passions are primarily national passions. They rest in the constant strengthening of the temperaments of the offended national self-consciousness. The goal is not to resolve the offense, but to increase the pain, to strengthen the sense of pride of the offended.

However, the essence of Central European ambiguity also includes relative separation from the East. In contrast to the Eastern empires, they see themselves as Western, and therefore more developed. In spite of many features of their culture, including their Eastern political cultures (Bergyajev 1989: 200-201), they did not consider themselves to be part of the East. Otherwise, they should have accepted the na turalness and correctness of their repeated conquest by the East. Although some of their political elites spread this ideology, they knew their society did not want to become either Turkish or Russian, and they did not want to merge into these empires either. And with few exceptions, they themselves did not want to do so, even if they supported the rule of these empires and spread many elements of their culture with their power from their conquering lords.

However, masters of ambiguous separation still face another challenge. They also need to divide their societies, separate them from each other. Towards their eastern conquerors (Figes 2002: 368-371) they have behaved as more eastern, that is, more communist, more pro-Russian. When they were conquered by a western power (Simms 2013: 219), e.g. the National Socialist Germany, they presented themselves as more German-friendly than their neighbours. And more Western when they joined the democratic West, while at the same time pushing back their neighbours. And when they approach East and West at the same time, they will argue in two ways simultaneously.

Moreover, even in several ways, as the Central European country sometimes wants to adapt to more than one great power. It is not the resolution of the contradiction but its maintenance that becomes a political and cultural goal.

If a Central European country is positioned in more than one direction, it is not duplicating, but pursuing its own interests. It doesn’t necessarily perceive it as a dichotomy, tending here and tending there. If I am better positioned, if I jump to the other side at the right time, then I am at an advantage and he is at a disadvantage.

In other words, the power, the economic, and cultural consequences of duplicity should be accounted for. That is, the main consequence of power is not the independence of the region, but its suspension on the pretext of national fight with each other. (Smith 2004: 154) The formerly unified economic space is being dismantled, creating small units that are operational by depending on the currently dominant power. They did this in the twentieth century, in an age when the national markets that had been considered big have turned out to be small.

In the age of colonized markets, breaking down former big market units into small ones means that the dependence of the small ones on the big ones is growing. But it is also culturally necessary to separate those who were previously closely related. This is based on linguistic separation. They try to achieve it by creating linguistic dominance. The education system forces only the minority to learn the language of the majority, but it does not require the majority to learn the minority language. Not even in settlements or regions where they live together. The other language becomes an instrument of oppression as the two languages are not equal. With the break-down of Austria-Hungary, the dominance of the Hungarian language is not replaced by linguistic equality, but by the dominance of the Slovak one. This eliminates the ability of the members of the majority to form a picture of their neighbour’s culture, public life and the positions of their politicians.

Another important element of cultural separation is enemy construction. (Glover 1997: 11) The other side’s past is set in such a way that, for its own nationalists, only national fight seems like a viable path. And this would be difficult to achieve without linguistic division. If the majority understood the language of the minority, they could learn about the events of their common past that has benefited them all. But the injustices and inhumanities committed by their own people could not be concealed or, they would be much more difficult to misinterpret. They could get acquainted directly with the current views, positions, proposals and initiatives of the other nationalists without domestic interpretation and without misinterpretation. (Clark 2013: 558-561)

This is because their public opinions would converge, partly forming a common public opinion. Thus, arousing and manipulating national public opinion would become much more difficult, and, subsequently, the opportunities for the élite of the national minority to militarize that minority’s public opinion would also be limited.

Another important consequence would be the convergence of public opinions. A much denser web of direct relations between members of nations can be woven, especially in case of their cultural separation based on enemy construction. (Hirschi 2012: 214-215) And it could not merely be interest-based economic relations, but a full range of human relations.

It was not regional multiculturalism but segregation from what was declared a national enemy that became an example to follow. If someone, as a Slovak, publicly states that he/she speaks Hungarian and knows Hungarian culture, he/she becomes nationally suspicious, and therefore less valuable. In the value system of national struggle, someone who loves, and even someone who can only love the enemy, ranks lower in the value scale of fight as they become suspicious. Anyone loyal to their nation does not speak the other language, even if they could, but forces the other one to use their own language. It does not articulate the values of the other culture, but points to how much more valuable one’s own culture is.

If they can assert their own respective interests, mutual assistance will become the expected norm (of behaviour). They do not hold themselves responsible for the fate of the other party, if only in the sense that they do not fight them. In the case of a relationship of interest, alliances are formed within the boundaries of interests. But relationships whose publicly voiced essence would be responsibility for the other are not born. Yet it is quite clear that their decisions have a significant, and sometimes decisive, influence on the present and future of their national neighbours.

Making the shift away from responsibility a social value is becoming the main reason for the lack of solidarity within the European Union. Accession to the Union is also perceived mainly as an advocacy by the country’s political leadership as well as by a large part of society. Many are not even able to see the issue differently. And others were interested in not even being able to. Their argument is: making national advocacy a supreme value makes universal values volatile. The state of the fight and of potential combat makes awareness of the threat one of the main aims of politics. The other party is both a current threat and a potential threat.

Characterization of the other party is not possible otherwise. The desire to fight is all an unchangeable gift. Such is the essence of humans.

The consequences for ourselves: why we have to be all our supposed enemies and how we can become like that. They can be used to justify the violation of universal human values by invoking national goals. And local characteristics can be used to explain the national characteristics of neighbours in such a way that they appear invariably hostile.

With this hostility they give up their real sovereignty. In the age of global cultural competition, they also have weaker cultural chances because of the national cultural separation.

The Essence of Reconciliation

What does the state of peace between people mean? The essence of reconciliation in the age of modern mass politics lies in the desire of the people for peace. (Kant 1998: 315-318) Above all, they have a strong intention to end the war. But that intention alone could be a ceasefire. The foundation of peace is more than that: peace comes not only from the cessation of war (Macmillan 2002: 499-500), but from the intention to coo perate. And from the realization that cooperation is more noble and useful than fight.

Just as tribal, dynastic, religious, or any fight in history, whatever the motives were, could only be ended by tribal, dynastic, or even religious reconciliation, in our time, national reconciliation can only be achieved by people’s desire for national peace. Nothing less than that!

But in order to express national reconciliation, we must first examine the nature of fight between nations. state of national struggle. (Giddens 1985: 103-116) So what is the value basis of the state of national struggle. In our study, we do not immerse ourselves in the pure calculation of power that weaves human struggles in general, although it appears in all human struggles. But it can only become a social organizing idea through a more general set of values. In this age it is largely the national idea. However, the conclusion of national peace is not possible without the birth and spread of national peace and its essence, the consciousness of national togetherness, and the replacement of national relativism and, consequently, the conviction of the potential and realistic nation to fight. Not only in terms of the imagined elements of national identity, but also in their emotions. The challenge of reconciling Hungarians and Slovaks lies in solving this task.

The process of acquiring national identity packs the presentation of right and wrong forms of human behaviour into a fight with the national enemy and enemies. So not only does a person become Slovak, Hungarian, German, Italian in the process of becoming an adult, but as part of the process, he/she learns what heroism, cowardice, loyalty, betrayal is, what is good and what is bad. And in the spirit of national relativism, in a way that is noble in nature, and superior to members of the national enemy. (Spinner 1994: 142) That is because your own culture is real, pure, ancient, that is, more valuable. And the other is inferior, less valuable, and even more radical, dangerous and worthless. Therefore, its destruction, or even its complete destruction, is not a sin but a merit. How to do it is given by the situation. Sometimes by direct violence, other times subtly, by a combination of cultural and administrative and economic means, dressed in peaceful slogans. National separation is also emotional separation. They are experienced by members of different nations, among whom there are many similarities that can be grasped with abstract concepts, but they are unique in their specific emotional experiences. Their poems, songs, anthems are theirs, members of the other nation can only experience their own.

Presenting the other culture as worthless to one’s own national public hinders precisely what would be the main source of its development: the understanding, love, and acceptance by many of the other party’s outstanding cultural achievements. These are studied and known by a narrow layer of experts. But they, for the most part, are also screened so that they can reach their own national public only in a form that does not change national suspicion, does not break down national segregation.

National reconciliation in our age has to mean the parties can draw from each other’s cultures. They can get more from the other than they can gain from hostility. Even nationally. But this can only be imagined and realized if they give up their national aggression towards each other. (Majtényi 2007: 242-244) Without it, they are only able to reconcile interests, not to make real peace and to build national cooperation based on it. But if they give up their national aggression, they can create a relationship based on reciprocity in which helping the other to develop also helps their own development. The strength of the other is my strength. To do this, however, they would have to build a conviction of their belonging, and thus the connectedness of their destiny. In fact, both on their own and in community with others.

This task is undoubtedly enormous. For this reason, it also places restrictions on politicians. In the age of mass politics, a politician cannot break away from the values of the people. If you display and defend something that the public does not understand, and even thinks and feels downright dangerous, you can only create a chance for poli tical success if your offer is both better and more viable than the old one. But in the case of the dominance of a culture of national struggle (Greenfeld 2006: 137-139), one alone cannot do so unless one is highly educated intellectually and extremely ta lented as a politician. It needs social support. However, this requires a cooperation based on the convergence of the intellectual lives of the two nations, and a dialogue and, if necessary, a program of reaching out to the people of the two countries.

The basis of national peace is a sense of togetherness based on close cooperation founded on the interconnection of national cultures. If this brings with it the intertwining of their economies and their political alliance, it could grow into a close federation of states. A country where citizens experience team spirit, togetherness, a sense of belonging, a sense of community, a common fate. Their predecessors in the 19th and 20th century did not understand how valuable is such a development. But that does not mean it can’t now turn in a different direction. The fact that our predecessors did not understand this does not mean that we cannot change it now.

In the meantime, they can get rid of the moral relativism as the basis of the state with respect to national identity and thus its pervasive, crippling effect on the whole society. Instead, they could engage in intensifying global competition through the political and economic weight of their alliance, but above all through the inspiring power of their cultural interconnectedness. (Holton 1998:204)

In the age of the Internet, it is now possible to initiate an exchange of views that differ in essential elements from the ones preferred by the power and those socially dominant. Recognizing the togetherness of nations, especially of the Slovaks and Hungarians, is one of their most important cultural challenges. It depends on them whether they can rise from their minority position in the medium term. And in the long term, along with their neighbours belonging to other nations, their cultural survival makes special sense and takes on a special significance, as they are familiar with both cultures.


Bergyajev, Nyikolaj 1989. Az orosz kommunizmus értelme és eredete. Budapest, Századvég Kiadó.

Clark, Christopher 2013. Sleepwalkers. How Europe Went to War in 1914. London, Penguin Group.

Figes, Orlando 2002. Natasha´s Dance. A Cultural History of Russia. New York, Metropolitan Books, Picador, Henry Holt and Company.

Holton, Robert J. 1998. Globalization and the Nation-State. Houndmills, Basingstoke, Hampshire RG21 and London, Macmillan Press.

Giddens, Anthony 1985. The Nation-State and Violence. Cambridge, Polity Press.

Glover, Jonathan 1997. Nation, Identity and Conflict. In: McKim, Robert–McMahan, Jeff (eds.): The Morality of Nationalism. New York–Oxford, Oxford University Press, 11–30.

Greenfeld, Liah 2006. Nationalism and the Mind. Oxford, Oxford Publications.

Hirschi, Caspar 2012. The Origins of Nationalism. An Alternative History from Ancient Rome to Early Modern Germany. Cambridge, Cambridge University Press.

Horowitz, Donald L. 1985. Ethnic Groups in Conflict. Berkeley and Los Angeles, University of California Press.

Kant, Immanuel 1988. Zum Ewigen Frieden. Ein philosophischer Entwurf. In: Kant Immanuel 1988. Rechtslehre. Schriften zur Rechtsphilosophie. Berlin, Akademie-Verlag, 287–338.

Kučera, Rudolf 2008. Közép-Európa története egy cseh politológus szemével. Budapest, Korma Könyvkereskedelmi és Szolgáltató Bt.

Macmillan, Margaret 2002. Peacemakers. The Paris Conference of 1919 and Its Attempt to End War. London, John Murray (Publishers).

Majtényi Balázs 2007. A nemzetállam új ruhája. Budapest, Gondolat Kiadó.

Simms, Brendan 2013. Kampf um Vorherrschaft. Eine deutsche Geschichte Europas. 1453 bis heute. München, Deutsche Verlags-Anstalt.

Smith, Anthony D. 2004. The Antiquity of Nations. Cambridge, Polity Press.

Spinner, Jeff 1994. The Boundaries of Citizenship. Race, Ethnicity and Nationality in the Liberal State. Baltimore and London, The John Hopkins University Press.

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. december 8.

Imprint 2021/5




Volume XXIII (2021)

Head of the Editorial Board: LÁSZLÓ ÖLLÖS

Members of the Editorial Board

Zoltán Biró A. (Romania), Csilla Fedinec (Hungary), Holger Fischer (Germany),
László Gyurgyík (Slovakia), Péter Hunčík (Slovakia), Petteri Laihonen (Finland), Zsuzsanna Lampl (Slovakia), István Lanstyák (Slovakia), Zsolt Lengyel (Germany), József Liszka (Slovakia), András Mészáros (Slovakia), Attila Simon (Slovakia), László Szarka (Hungary), Andrej Tóth (Czech Republic), László Végh (Slovakia)



ÖLLÖS, LÁSZLÓ: Hungarian–Slovak Reconciliation and the National Peace

GYURGYÍK, LÁSZLÓ: The Ethnic Composition of Slovakia’s Municipalities, Based on the Data of the 1950 census

LAMPL, ZSUZSANNA: The Primary Results of the last Hungarian Identity Survey in Slovakia

LANSTYÁK, ISTVÁN: Language Problems, Language Related Social Problems, Metalinguistic Activities

SIMON, ATTILA: The Banned, the Controlled, the Shifted, and the Compulsory. National Holidays and the Hungarians in Slovakia in 1919

TÓTH, ÁGNES: In the Margins of a Party Resolution. The 1968 Resolution of the Political Committee of the Hungarian Socialist Workers’
Party on the Situation of the Nationalities in Hungary

Central European Forum

EVERETT, JUDAS: Combatting Illiberalism in the Heart of Europe: Lessons from Slovakia


Öllös, László: European Identity
(András A.Gergely)

Lampl, Zsuzsanna: The political identity of ethnic Hungarians in Slovakia, 1989-1990
(Gábor Csanda)

Gecse, Annabella: The Heart of Gemer/Gömör. Studies on the popular religious practice of Gemer/Gömör in Southern Slovakia
(Péter Vataščin)

Liszka, József (ed.): Acta Ethnologica Danubiana 22. – Az Etnológiai Központ Évkönyve – Ročenka Výskumného centra európskej etnológie – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie
(Katalin Pajor)

Guidelines for Authors


Rövid URL
Módosítás dátuma2021. december 13.

Ulrich Jasper Seetzen: Úton a Duna mentén Magyarországon / Unterwegs auf der Donau in Ungarn

1802. Budapest / Hildesheim / Zürich / New York, Balassi Kiadó, Georg Olms Verlag. Közreadja Detlef Haberland–Katona Tünde, 2020. 2020-ban megjelent Ulrich Jasper Seetzen (1767–1811)...


1802. Budapest / Hildesheim / Zürich / New York, Balassi Kiadó, Georg Olms Verlag. Közreadja Detlef Haberland–Katona Tünde, 2020.

2020-ban megjelent Ulrich Jasper Seetzen (1767–1811) tudós, utazó 1802-es, Ernst Jacobsennel tett dunai útjáról (Bécs–Konstantinápoly irányban) készült naplójának magyarországi szakasza (valójában az utazás Bécstől a Vaskapuig történő részét közlik) a Balassi Kiadó (Budapest) és Georg Olms Verlag gondozásában. A szerkesztés Detlef Haberland és Katona Tünde munkáját dicséri, a fordítói munkát utóbbi végezte.

A kötet tartalmaz egy elemző bevezetést Haberlandtól (7–20. p.), a napló magyar fordítását (23–175. p.), térképet és helynévmutatót, de oldalszám-hivatkozás nélkül (176–179 p.), képmellékletet (183–202. p.), német nyelvű bevezetőt (203–217 p.), az eredeti mű német átiratát (221–397 p.), és a műhöz kötődő bibliográfiát (399–400 p.). A gazdag magyarázó jegyzetapparátusban (180 jegyzet) további szakirodalmi hivatkozások is fellelhetőek. Az eredeti mű Oldenburgban (Landesbibliothek) található 8 kötetben, de ez idáig nem jelent meg, ám várható a szöveg teljes kritikai kiadása.

Ulrich Jasper Seetzen 1767-ben született Sophiengrodenben tehetős parasztcsaládban, ez azonban magában nem volt elegendő későbbi utazási terveinek megvalósításához. Bátyját követve 1785-ben iratkozott be a göttingeni Georg-August Egyetem orvosi fakultására, de tanult növénytant és természettörténetet is. Oktatója volt mások mellett Johann Friedrich Blumenbach zoológus, antropológus, aki angol kapcsolataival szintén hozzájárulhatott terveinek megvalósításához. 1789-ben Göttingenben szerzett doktori fokozatot növénybetegségek rendszerezéséről szóló disszertációjával. 1789-ben többek között Alexander von Humboldttal, Heinrich Wilhelm Kels orvossal és a matematikus Friedrich Kriessel együtt alapítótagja volt egy göttingeni diáktársaságnak, ami tovább szélesítette tudományos kapcsolatrendszerét. Tudományos tervének fő célja az Egyenlítői-Afrika átszelése volt. Energikus személyként szélmalmok, fűrészüzem, sőt mészégető üzemeltetésével is foglalkozott, majd nyugat-poroszországi birtokfelügyelő lett. Több üzleti és kutatóutat tett, főként német nyelvterületen, s ezek nagyobb részéről még életében nyomtatásban is beszámolt. Franz Xaver Zach csillagász bevezette a csillagászati és geodéta műszerek használatába, ami a helymeghatározást tette lehetővé számára. Mindezek a tapasztalatok és ismeretek afrikai útjához szolgáltak felkészülésként. Utazása előtt megjelentette útitervét, belépett egy szabadkőműves páholyba és hivatalt vállalt, illetve hercegi támogatást szerzett útjához. Ezért útjáról folyamatosan kéziratokat, nyomtatványokat és tárgyakat küldött Gothába a keleti gyűjtemény gyarapítására. 1802. június 2-ától volt úton, s egyes helyeken többet időzve akklimatizálódott, illetve törökül és arabul tanult. Kairóban áttért az iszlám vallásra is, s elzarándokolt Mekkába és Medinába. Ezek után kitérőt tett a mindaddig szinte ismeretlen Jemenbe, ahol 1811 szeptemberében valószínűleg meggyilkolták. Haláláról csak 1815-ben számolt be egy másik utazó, James Silk Buckingham. Jemeni gyűjtései és úti feljegyzései már nem jutottak el Európába.

Ami miatt a mi figyelmünkre is érdemes, az az, hogy az útinaplóból nem hiányzik Komárom és környéke sem (35–36., illetve 235–236. p., s említi még Gönyűt, Aranyost, Örsújfalut, Szőnyt, Tatát, Dunaalmást, Neszmélyt). A szerző 1802. augusztus 31-én útitársával, Ernst Jacobsennel meg is szállt Komárom városában, igaz, csak egyetlen éjszakára. A baj csak az, hogy az akkori Komárom városáról és erődjéről nem értekezik se sokat, se hízelgőt. Kiemeli a környező aranymosókat, a gólyákat és a szőlősöket, Komáromban pedig a szigetet, egy lengőkompot és a pontonhidat, valamint számos kikötött hajót. A hajómalmokat többször említi, ezek számát Komáromnál 37-ben adja meg, melyek 5 sorban srégen helyezkedtek el a folyón. A híd mellett álló Szarvashoz címzett fogadóban nem kaptak helyet, így a Tiroler vendéglőben szálltak meg. Szétnéztek a piacon, ahol sok volt a gyümölcs, főként berkenye. A nagy dominikánus kolostor melletti egyik kávézóban a helyben elérhető minőségi újságok (a bécsi Magyar Hírmondó, a Hamburger Nachrichten és a Wiener Zeitung) számát dicsérte. Az erődbe egy gát vezetett a náddal benőtt árkon keresztül. Az erőd elhanyagoltságát, lepusztultságát a földrengésekkel magyarázza (a nagy földrengések után, de még a napóleoni háborúk előtt vagyunk), a romok egy részét elbontották. Helyőrség nem volt a várban, s enyhén szólva nem nyűgözte le a látvány. A város utcáit szélesnek, de keszekuszának tartotta, a házak földszintesek voltak, az utak rosszak és piszkosak, s a városképből csak a gólyafészkeket emelte ki pozitívumként. Szállásadói nem ébresztették fel hajnalban, hogy elérjék a hajót, s a szállásról is csak kerülővel jutottak ki, mivel a kapu zárva volt. Vélhetően kellemetlen tapasztalatai is hozzájárulhattak a felvázolt negatív városképhez, hiszen a környező Duna menti településekről legfeljebb semlegesen vagy épp dicsérően vélekedik, pedig fel sem kereste azokat, s eredeti terve szerint útirajzát megjelenésre szánta. Bizony, a vendéglátás mindig is fontos eleme volt a világban rólunk alkotott képnek.

Nem kívánok a műről további alapos elemzést adni, hiszen az Seetzen életrajzával, utazásának leírásával és nehézségeivel, korrajzzal, eredményeinek és megfigyeléseinek (például a határmenti karantén) bemutatásával, illetve utazásának kontextusba helyezésével együtt részletesen megtalálható Detlef Haberland bevezetőjében. Az útinapló mint műfaj magában is érdekes, de a forrás kora miatt is értékes adatokat és ismereteket szolgáltat a Duna menti településekről, főként a nagyvárosokról, valamint az akkori hajózási körülményekről. Ennek ellenére valószínűleg a kötet nem lesz a komáromi lokálpatrióták legtöbbet forgatott és idézett kedvence, mindenesetre egy esetleges korrajzhoz kihagyhatatlan adalék.

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

Ozorai József: Cirkevní alebo predialistickí šľachtici a ich majetky

Fordította Csiba Balázs. Bratislava, Vydavateľstvo Univerzity Komenského v Bratislave, 2020, 123 p. Ozorai József (1855–1930) érsekújvári ügyvéd, regionális politikus és író, az „érsekújvári magyarság ősz vezére”...


Fordította Csiba Balázs. Bratislava, Vydavateľstvo Univerzity Komenského v Bratislave, 2020, 123 p.

Ozorai József (1855–1930) érsekújvári ügyvéd, regionális politikus és író, az „érsekújvári magyarság ősz vezére” volt. Vélhetően szlovák származású (Ozorovszkiak már a 18. században is éltek Érsekújvárban) édesapja, Ozorovszki János neve még a 19. század első felében egyszerűsödött Ozorákra, majd fia, József 1882-ben magyarosított. Ez akkor az erősen magyarosodó városban, ahol a lakosság háromnegyed része hivatalosan is a magyar nemzethez tartozónak vallhatta és érezhette magát (s ez később a csehszlovák hatalomváltásig csak erősödött), vélhetően nem volt kirívó eset. Ozorai esetében, bár jelenleg nem ismertek közölt naplói vagy visszaemlékezései, legkésőbb neveltetése során (az esztergomi bencéseknél érettségizett) magáévá tehette a magyar nemzet eszményét, hiszen nemcsak történelmi munkákat, hanem történelmi regényt is írt magyar nyelven, s az már halála előtt, az első Csehszlovák Köztársaság idején jelent meg. Előbb prímási levéltárosként, majd Érsekújvárott ügyvédként működött. Tehetségével és szorgalmával kivívta magának a politikai elismerést is, városi és vármegyei ellenzéki képviselő-testületi tag, később korelnök volt. A magasabb politikai hivatalokat azonban nem vállalta el. Érsekújvári magyar lapok szerkesztője és munkatársa volt, s nagy része volt a rövid életű 1925-ös érsekújvári egyezmény megkötésében is (az OKP és a későbbi MNP közti választási egyezség).

Ozorai József most szlovák fordításban is megjelent műve (Az egyházi vagy praediális nemesek és birtokuk), melyet előbb két sorozatban a Magyar Sionban, majd különlenyomatként is kiadott, a téma első s máig jelentős összefoglalása volt 1887-ben. Egyedül Hamar Pál talán jogi jellegű kézirata előzhetné meg e tekintetben, de mivel az sajnos mind ez idáig lappang, így tartalmi szempontból sajnos nem is értékelhető. Ozorai e művének fordítása magánkezdeményezésből valósult meg. Az, hogy a mű iránt ma is van igény szlovák nyelven, két dologra világít rá: az egyik, hogy sajnos az egyházi nemesek, s azon belül az esztergomi érsek székei, a látszat ellenére máig viszonylag keveset kutatott téma, valamint arra, hogy a mai szlovák laikus, történelem iránt érdeklődő és fogékony olvasóréteg számára az ilyen alapművek ismeretlenek, illetve a nyelvi akadályok miatt nem érhetőek el. A szakmabeliekre ez természetesen nem igaz, hiszen régiónk adottságaiból adódóan a korábbi korszakokkal foglalkozó történészek számára a magyar nyelv ismerete is elengedhetetlen.

A fordításnak a magyar anyanyelvű olvasó számára az újramegjelenéstől eltekintve egy nagy hozadéka van, az pedig a bevezető. A fordító itt ismerteti a fordítás nehézségeit, röviden értékeli s kontextusba helyezi Ozorai József művét. Az érseki székekkel a mai Szlovákia területén Ozorain kívül még főként Ethey Gyula, Kocsis Aranka (Vajkai szék) és František Oslanský foglalkozott. A könyv végén 6 kép egészíti ki a művet, melyek azonban nem kötődnek az eredeti műhöz.

A teljes fordítás (a latin szövegrészeket kivéve, melyeket a szerző kénytelen volt meghagyni Ozorai átírásában) szóról szóra történt, sőt, az eredeti mű említett hibái és hiányosságai miatt Csiba Balázsnak gyakran nem volt könnyű dolga az értelmezést illetően. Felrója a szerző szubjektivitását is a témában, természetesen a mai kor szakmai szemszögéből, valamint a mű célzatosságát. A fordításban az eredeti mű jegyzetszámait is rendbe rakta, de nem választja őket külön saját bevezetőjének jegyzetapparátusától. A modern követelményeknek megfelelően újraírta a szakmai hivatkozásokat, természetesen a szlovák historiográfia által használt formában, a rövidítéseket a bevezetőben oldja fel. Nagy kár, hogy a fordítás hozadékán felül, szakmabeliként nem jegyzetelte le külön a műben foglaltakat. Ez nem a vétlen Ozorai hibáinak anakronisztikus felrovása, hanem az amatőr érdeklődők eligazítása, de a szakma számára is fontos tájékoztatás lett volna. A néhány bevezetőbeli említésen kívül, a szakmai „hibák” így valójában a tájékozatlanok által újrahagyományozódhatnak. A bevezetőben említett néhány oldalszám pedig az eredeti különlenyomat oldalszámaira hivatkozik, hiszen a fordításban az oldalak nincsenek jelölve, így csak azzal együtt értelmezhető. Hogy Ozorai emlékezetből dolgozott-e, vagy sem (vö. 13. jegyzet), az már sajnos a családnévlista alapján nem dönthető el (eredeti 119–123. oldal, fordításban 76–78. oldal), mivel hogy ugyan léteztek összeírások, de valószínűleg nem (csak) azokból dolgozott, így nem biztos, hogy minden egyes említett családot mindig hozzá tudott rendelni egy adott településhez, nem beszélve arról, hogy előfordult, hogy egy család szétágazva több településen is adományos volt (ezt ugyan néhol Ozorai is említi), vagy idővel áttelepült.

Az említett listán a települések szlovák formáinak közlése érthető, bár azt nehezen tudjuk elképzelni, hogy Csente-puszta ismeretlen lenne a fordító előtt. Néhány további helynév feloldása is ismert: Kérapáti minden bizonnyal Apátikér, azaz Nyitranagykér része (bár a Kerek családnál csak Apáthi áll, míg például a Pinke családnál egész formában), Gyarmath alatt valószínűleg Zsitvagyarmat valamelyik részét kell érteni, „Rócháza” pedig, ha minden igaz, Ekel része. A Boncz és Borsiczky családoknál szlovákul a rejtélyes Posoba helység szerepel, ami azért is furcsa, mert magyarul az előbbinél Udvard, utóbbinál Szőllős áll. Udvard talán nem szorul magyarázatra, Szőllős pedig kortól függően több helység is lehetne, de a valószínűbb, hogy Garamszőlősre kell gondolnunk a magyarországi Gömörszőlős (?) helyett. (Érsek)Vadkert és Bernece(baráti) szintén Magyarországon van, nehezen találnánk őket szlovákiai helységnévszótárakban. Utóbbit Barsberzencével sem szabadna keverni, hiába volt egy időben érseki birtok. Péterfalva (Vajkai szék) és Czudorillés (Érsekléli szék) pontos elhelyezkedése nem ismert. Pócs, Szekeresd, Szira és Kopasz (Kapás?) jelenleg sem azonosítható. Hogy Patak alatt pontosan mit kell érteni, az viszont számunkra rejtély. De igazából nem az azonosítás nehézsége volt Ozorainál a legfőbb a gond, hanem ezen adatok keltezetlensége és forrásolatlansága, hiszen nem mindegy, hogy egy adott család pontosan mikortól is birtokos érseki adomány (?) jogán az adott településen. Ha feltételezzük, hogy Ozorai József egykoron találkozott a székek iratanyagával, hiszen elemzésének témájául is választotta az érseki nemességet, akkor felmerül a kutató számára a legfontosabb kérdés: ma pontosan hol találhatóak ezen iratok a Prímási Levéltár iratanyagában, hiszen legalább a jegyzőkönyvek másolatait felküldték az érsekségre, mégsem lelni nyomát, és sajnos Ozorai sem hivatkozott különálló levéltári egységre művében.

Az sem teljesen világos, hogy ha az esztergomi érsek nemeseinek székei csak a „főpapi szék dísze és ékessége” gyanánt maradtak fenn, akkor miért volt szükség két (összevonva valójában négy) szék restaurálására? Az adományos rendszer újraszervezése ugyanis elméletlen rögtön két bandérium kiállításának költségét „fedezte”, de ha az érseki nemesek vitézsége nem is (lásd a párkányi csatát), a bandériumok katonai szerepe ekkorra már megkérdőjeleződhetett, még ha a kisnemességben ez nem tudatosult is, a „fenntartó” érsekekben bizonyára felmerült. Ez nem kellett volna, hogy automatikusan megtörténjen, hiszen a török kor végeztével teljes újraszervezéssel számolhatunk, egyes kuriális települések újranépesítésével és tömeges adományozásokkal, mint ahogy ezt a rendszert minden érsek újabb adományaival meg is erősítette. A rendszer egy székkel is fenntartható lett volna, sőt fenntarthatóbb, hiszen a két összevont szék egymástól függetlenül működött, s nem minden egykori településen állították vissza az érseki nemesi birtokrendszert a székek joghatóságával együtt. S ha valóban ennyi lett volna csupán, mi szüksége volt a pannonhalmi főapátnak, a győri székeskáptalannak s a győri és a zágrábi püspöknek is ez intézményrendszer további „fenntartására”? E fontos 17. század végi folyamat is feltárásra és magyarázatra szorul még.

Csak remélni tudjuk, hogy Csiba Balázs ezt a nagy munkát (azaz a mű mai szemszögből már ismert tárgyi tévedéseire való figyelemfelhívást és a téma kiegészítését) más formában külön megteszi, merthogy hiába alapmű, Ozorai a saját korában sem volt hivatásos történész (igaz, a levéltárrendezésbe belekóstolt, és művelt jogtudós volt), de főként több állítása mára túlhaladott. Annál is inkább ajánlatos lenne a továbbgondolás, mert talán nem túlzás, ha Csiba Balázst, már az eddigi munkássága (például Genealógia predialistov z Dobrohošťa do začiatku 15. storočia [2015]; Diplomatár šľachtického rodu Kondé [2019 társsz.]; Az Olgyay család levéltárának oklevelei [2015, 2017, 2020]) alapján is, jelenleg a téma és azon belül a Vajkai szék leghivatottabb kutatójának tarthatjuk, s ez legalább e szervezeti egység középkori történetét illetően bizonyosnak vehető.

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

Tőkéczki László: A bohém zseni. Gróf Andrássy Gyula szellemi-politikai arcéle

Szerk. Schmidt Mária. Budapest, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2020, 124 p. Idősebb Andrássy Gyula a magyar történelem jelentős – és viszonylag...


Szerk. Schmidt Mária. Budapest, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2020, 124 p.

Idősebb Andrássy Gyula a magyar történelem jelentős – és viszonylag ismert – szereplői közé tartozik, sokan még azt is tudhatják róla, hogy egykoron ő volt „a szép akasztott”, az 1848-as forradalmárból 1867-es miniszterelnökké vált mágnás (nem is beszélve az Erzsébet császárné-királynéhoz fűződő viszonyát érintő pletykákról). Noha az életútja meglehetősen kalandos volt, s a személyisége is szintúgy érdekes, viszonylag kevés biográfiai munka született Andrássyról. Tőkéczki László szóban forgó kötete sem az életrajz kategóriájába sorolható be, nem pályaképet kapunk benne, sokkal inkább egy ember jellemrajzát. És mivel a szerzője már nem érhette meg e kötetének a megjelenését, így e kiadvány egyúttal a Tőkéczki Lászlóra való emlékezést is szolgálhatja.

A monográfia hét fejezetre oszlik, amelyek egy-egy téma köré épülnek: a gróf életútja és személyisége; a társadalmi és politikai közeg; a nemzet és a magyarság; a kiegyezés és a dualizmus; a parlamentarizmus, az alkotmányosság és a liberalizmus; a gyakorlati politikus; külpolitika. Tőkéczki elbeszélésében Andrássy a művelt, intelligens, intuitív mágnás szerepében jelenik meg, akit a szerző igazi reálpolitikusként ábrázol. Ugyan a grófban erős volt a nemzeti elkötelezettség, de az Ausztriával való együttműködést létfeltételnek tekintette; tudatában volt annak, hogy Magyarország csak akkor maradhat fenn – s akkor teljesítheti az általa is vallott kultúrmissziót –, ha a két birodalomfél együttműködik (külpolitikai téren pedig Németországra támaszkodnak). Andrássy ugyanis osztozott a reformkorból átöröklődött ama félelemérzetben, amely a cári Oroszország, illetve a pánszláv törekvések miatt gyötörte a magyar liberális politikusi gárda tekintélyes részét.

Tőkéczki László „a magyar arisztokrata politizálás modernkori csúcspontjaként” mutatja be Andrássy tevékenységét, a későbbi időszakokat és politikusokat (például ifjabb Andrássy Gyulát is) viszont egy hanyatlástörténeti narratívába helyezi bele, ami révén a saját koncepcióját Szekfű Gyulának a Három nemzedék című művében megfogalmazott elképzelésével rokonítja. Noha a szerző nem hallgatja el sem Andrássy, sem a dualista rendszer hibáit, mégis etalonná, vonatkoztatási ponttá válnak a szemében. A dualizmus Tőkéczki értelmezésében Magyarország „sikerkorszaka” volt (és bizonyos értelemben kétségtelenül igaz is ez a megállapítás), amelynek egyik oszlopos tagját éppen Andrássy gróf adta. S részben ebből is fakad az, hogy a szerző szembeállítja a némileg idealizált dualista időszakot a jelennel, keményen bírálva a neoliberalizmust.

Andrássy Gyula Tőkéczki koncepciójában bohém, de valójában zseniális politikusként, illetve közszereplőként jelenik meg, akit a ma embere számára követendő példaként állít be. És noha a szerző megemlíti, hogy annak idején Benjamin Disraeli nevezte így a magyar grófot, valójában a „bohém” viselkedés kevéssé rajzolódik ki a kötet lapjain, éppen ellenkezőleg: Andrássy nagyon is koncepciózus, intelligens, összefüggésekben gondolkodni tudó személyként lép elénk. Ebben az elbeszélésben a gróf „a szellem arisztokratájaként” is jelen van, aki mind bel-, mind külpolitikai téren tudatosan építette a nemzet jövőjét, s aki bár fontosnak tartotta a múltbeli értékek megbecsülését, mégsem zárkózott el az újítások elől. Tőkéczki szerint Andrássy hitt abban, hogy a változatlanság biztosításához időnként változtatni is kell, azaz bár hosszú távon a Monarchia érdekközösségének fenntartásában látta a magyarság megmaradásának zálogát, ezt a status quót csak a szükséges reformok meghozatala által vélte elérhetőnek. A monográfia tehát kimondva-kimondatlanul ugyan, de a „tökéletes” politikus mintaképeként ábrázolja Andrássyt, akivel a modern kor embereinek azonosulniuk kellene, s akivel maga a szerző is azonosulni látszik.

A kötet egyik jelentős hiányossága azonban éppen ebből az azonosulási szándékból fakad, ugyanis az inkább esszéisztikus jellegű, mintsem valódi tudományos munkának minősülő kiadványból hiányzik a forráskritika. Tőkéczki nem elsődleges forrásokra alapozza az értelmezését, hanem más történészek – főként Wertheimer Ede – (nem feltétlenül elfogulatlan) elbeszéléseire, azaz valójában az értelmezések értelmezését nyújtja. Noha a szöveg végig élvezetesen olvasmányos, az Andrássyról esetleg keveset tudó olvasó úgy vélheti, hogy a szerzőnek nem sikerült elhelyeznie a grófot az adott korszakon belül: az érdeklődő viszonylag keveset tudhat meg akár a történeti háttérről, akár Andrássy valódi történelmi jelentőségéről. Így a kötet összességében véve inkább tekinthető szellemi-ideológiai-politikai útmutatásnak, mint történelmi szakmunkának, ha viszont e didaktikus szempontból tekintünk a monográfiára, akkor azt mondhatjuk, hogy vélhetően sokak számára fog majd „útjelző táblaként” funkcionálni.

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

Jeszenák János báró. Az 1848–1849. évi országgyűlés mártírjai

Szerk. Kedves Gyula–Pelyach István. Budapest, Országház Könyvkiadó, 2019, 201 p. /Konferenciák az Országgyűlési Múzeumban, 4./ 2015 októberében indult el az a konferenciasorozat az Országgyűlési Múzeumban,...


Szerk. Kedves Gyula–Pelyach István. Budapest, Országház Könyvkiadó, 2019, 201 p. /Konferenciák az Országgyűlési Múzeumban, 4./

2015 októberében indult el az a konferenciasorozat az Országgyűlési Múzeumban, amely minden évben az 1849 októberében a megtorlás áldozatául esett politikusok közül mutat be egyet-egyet (s aztán az ott elhangzott előadások könyvként is megjelennek). Az ankétok, illetve a kötetek célja nem csupán a kivégzettekről való megemlékezés, hanem az is, hogy a történelmi jelentőségüknek megfelelő helyre emeljék fel őket a közgondolkodásban. Hiszen például Szacsvay Imre, Jeszenák János vagy Perényi Zsigmond neve sokak számára annak ellenére sem csenghet ismerősen, hogy e politikusok egyaránt kiemelkedő szerepet vállaltak az 1848–49-es polgári átalakulás kivívásában, illetve az önvédelmi harc megszervezésében. A 2018 októberében megtartott konferencia résztvevői Jeszenák János báró munkásságát elemezték, s az előadásokból a korábbi kötetekhez méltó színvonalú kiadványt szerkesztettek.

Melkovics Tamás a báró pályafutásának reformkori szakaszát tekinti át, s megállapítja, hogy Jeszenák a korabeli főrendi ellenzék fontos tagja volt, aki igazi elhivatottsággal foglalkozott a közügyekkel. A szerző részletesen elemzi Jeszenáknak Széchenyi István eszméitől Batthyány Lajos és Kossuth Lajos nézeteinek elfogadásáig vezető útját, és feltérképezi azokat az okokat, amelyek szinte predesztinálták őt a főrendi ellenzéki tevékenységre. A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása azonban az, hogy Jeszenákék pozsonyi palotájában alakult ki a főrendi ellenzék csírája.

Fónagy Zoltán Jeszenák nyitrai főispánságát, valamint országgyűlési felsőtáblai tagságát vizsgálja az írásában. A szerző kissé távolabbról indítja a tanulmányát, először bemutatja az 1848 előtti főispáni rendszert, majd a forradalmat követő átalakulást. Részletesen szól Nyitra vármegye 1848. évi belső viszonyairól s arról, hogy Jeszenák hogyan teljesítette a főispáni kötelességeit a megyében.

Hermann Róbert tanulmánya ugyancsak „mélyfúrásnak” minősíthető, hiszen a közlemény első része rendkívüli alapossággal ismerteti az 1848-ban létrehozott kormánybiztosi rendszert, majd ebben a politikai térben helyezi el a Nyitra vármegyében kormánybiztosi funkciót vállaló Jeszenák János ténykedését. A szerző kimerítően tárgyalja azt, hogy a báró mennyire tevékenyen dolgozott a polgári Magyarország kialakításán, s hogy a hadsereg szervezése terén is elévülhetetlen érdemeket szerzett.

Kedves Gyula szintén az 1848-as események korába kalauzolja el az olvasót az írásában. Az ő tanulmánya Jeszenák kormánybiztosi tevékenységének első időszakát mutatja be, s részletesen megvizsgálja, hogy a báró milyen eszközökkel védte meg Nyitra vármegyét a szlovák légió támadásaitól, noha ő maga csupán ekkor került első ízben kapcsolatba a honvédséggel. Kedves Gyula egyúttal arra is rávilágít, hogy ez a védelmi tevékenység okozta később Jeszenák vesztét, hóhérai e működése miatt sorolták be őt a „főbűnösök” közé.

Süli Attila tárgyilagos hangvételű, mégis megrendítő tanulmánya Jeszenák hadbírósági perét és életének utolsó napjait mutatja be. A közleményből megtudhatjuk, hogy a halálraítéltnek utolsó vigaszt nyújtó Székács József visszaemlékezései alapján Jeszenák nem gondolt a menekülésre, de arra sem, hogy a császáriak kegyetlen bosszút fognak állni a foglyokon. Jóllehet többen is közbenjártak a bárónak nyújtandó kegyelem érdekében, azt nem sikerült elérniük, Jeszenák pedig méltósággal viselte a mártírhalált.

Korpás Árpád kötetzáró írása a dualizmus korának pozsonyi Jeszenák-kultuszát mutatja be. A szerző részletesen elemzi a kultusz kialakulásának okait, illetve folyamatát, a pozsonyi magyarság nemzeti öntudatának formálódását, s arra is rámutat, hogy az egykori koronázóvárosban élő korabeli magyarság az országos közvélemény figyelmét is igyekezett Pozsonyra irányítani.

A vékony tanulmánykötet tehát egy olyan közéleti személyiség portréját rajzolja meg, akinek a neve bár kihullott a köztudatból, mégis érdemes arra, hogy megőrizzük az emlékét. Jeszenák János ugyanis egész életútja során tevékenyen küzdött a rá bízott magyar közösségért, legyen az egy vármegye, vagy éppen egy egész nemzet. A báró azonban a halál árnyékában is rendíthetetlen maradt, és a nemzete későbbi jobb sorsának reményében vállalta a mártíromságot is. A kiadvány példaképként állítja az olvasó elé Jeszenákot, aki pályájának minden egyes szakaszában a hazája és a nemzete egyszerű, de hű szolgája maradt, s aki megalkuvás nélkül küzdött a polgári Magyarország felépítéséért.

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

Papp Árpád (szerk. és a bevezető tanulmányt írta): Délszlávok Párizsban. Egy határszakasz megrajzolásának krónikája és dokumentumai

Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2021, 758 p. A trianoni békeszerződés létrejöttéhez vezető folyamatok vizsgálatának jelentősége nyilvánvaló, azt nem igazán lehet vagy kell túlhangsúlyozni. „Magyar...


Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2021, 758 p.

A trianoni békeszerződés létrejöttéhez vezető folyamatok vizsgálatának jelentősége nyilvánvaló, azt nem igazán lehet vagy kell túlhangsúlyozni. „Magyar szempontból” természetesen számos jól ismert – egyszerre emocionális és racionális – értelmezési nehézség is adódhat az efféle tevékenység során még akkor is, ha professzionális tudományos munkáról beszélünk, legyen szó a témakör bármelyik aspektusáról, különösen ami a korabeli cseh és szlovák, román, valamint délszláv politikum törekvéseit illeti. Az e folyamatokat vizsgáló tudományos munkák minőségének egyik legfontosabb fokmérője talán éppen az, hogy az adott szerző mennyire tud túllépni az említett nehézségek gazdag televényén.

Papp Árpád etnográfus arra vállalkozott, hogy elsődleges, köztük eddig ismeretlen források alapján összefoglalja a bánáti, bácskai és baranyai, vagyis a jugoszláv–román és a jugoszláv–magyar határok kialakulását az azokhoz vezető tárgyalások és megbeszélések elemzésén keresztül. A kutató ezen ambiciózus cél érdekében elsősorban a belgrádi Jugoszláv Levéltár, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Levél- és Kézirattára, valamint az újvidéki Szerb Matica Levél- és Kézirattára vonatkozó anyagait dolgozta fel, s egyáltalán nem elhanyagolható módon a szerb történetírás eredményeit is hasznosította, illetve közvetítette.

A kötet alapvetően két részre bontható. Egyfelől adott az öt szövegegységre tagolódó „bevezető tanulmány” (23–342. p.), valamint a szöveggyűjtemény, amelyet színes térképmelléklet követ (343–728. p.). A két nagy blokk természetesen szorosan kötődik egymáshoz, hiszen a szerző pontos hivatkozásokkal jelölte meg, hogy konkrétan melyik forrással foglalkozik a tárgyalás adott pontján. A könyv jellegét tekintve a szokásosnál is hasznosabb szerepet tölt be a névmutató (729–758. p.).

A főszöveg vezérfonalát tehát a délszláv politikai vezetés és delegáció területi követeléseinek alakulása, annak megannyi leágazása képezi. Megkockáztatható, hogy a gazdag tematika okán mintegy kézikönyvként is forgatható a kötet, ugyanis – egyebek mellett – a jugoszláv eszme fejlődéstörténetétől kezdve a világpolitikai kereten át a délszláv küldöttség összetételének kialakulásáig számos résztémáról is összefoglaló képre tehet szert az érdeklődő olvasó. E téren kiemelendő szövegrész a bánáti, a bácskai, valamint a baranyai területi egységekre vonatkozó kronologikus áttekintés.

A kötet kétségtelenül legizgalmasabb részeihez tartozik Jоvan Cvijić (1865–1927) alakja, amely kapcsán sokszor szembesülhet az olvasó azzal, hogy a neves szakember miként állította a nemzetpolitika szolgálatába néprajzi és földrajzi ismereteit, valamint a nemzetközileg is jelentős súllyal bíró tekintélyét, kapcsolatrendszerét. Az, ahogyan a tudományosság a 19. századtól kezdődően egyes esetekben szimbiózist alakított ki a nemzetépítést végző politikával,* természetesen nemcsak a szerb tudománytörténet páratlanul tanulságos aspektusa, ám például épp az első világháborút lezáró béketárgyalások tükrében mindenképp beszédesen mutat rá a tudomány eszközként való használhatóságára. Papp Árpád maga is kiemeli Cvijić kulcsfontosságú szerepét abban, hogy az 1919 tavaszán megfeneklett délszláv területszerzési programot kimozdította a holtpontból összefoglaló munkája segítségével, megnyerve a délszláv „ügynek” a nagyhatalmak jóváhagyását. A szöveggyűjteményben e mozzanat miatt is izgalmas olvasmánynak számít több Cvijić-levél. A szerb tudománytörténet egyik legfajsúlyosabb alakjának köszönhető az is, hogy a kötetben részletes figyelmet kapott a tárgyalódelegáció néprajzi-történelmi szekciója.

A béketárgyalások folyamatainak szövevényes megrajzolásán túl rendkívül hasznos tartalmi egységnek tartható a „Vox populi vox Dei” címmel ellátott fejezet. Ebben a szerző olyan különféle forrásokat mutat be, amelyeket a vitatott hovatartozású területek délszláv és/vagy szerb lakosságának, azok képviselőinek álláspontjait összegzik. Az erőteljes – és elsősorban a magyarokkal szembeni – sztereotípiákkal operáló iratokat a szerző analitikusan, higgadt módon elemzi, elsőségben részesítve természetrajzuk felvázolását, s inkább az olvasóra hagyva az egyes tézisek valóságtartalmának minősítését. A magyar vonatkozású minősítéseken túl képet alkothatunk a németekkel, zsidókkal és románokkal szembeni ítéletalkotásról is, amelyek szintén nem mentesek a béketárgyalásokon magasba csapó túlfűtött politikai motiváltságtól.

A kötet összességében remek kalauzul szolgál a korabeli délszláv politikai aspirációk, illetve a tudomány és politika összetett viszonyának megértésére. Az első bekezdésben jelzett szellemi kihívásnak Papp Árpád sikeresen eleget tett, s ezzel olyan közvetítői gesztust tudott felmutatni, amely nélkül gyakorlatilag nem lehetséges akadálytalan, termékeny munkát végezni sem a magyar–szerb (és/vagy jugoszláv), sem a hasonló más jellegű regionális és történeti kapcsolatrendszerek szerteágazó tematikájában. Egyúttal arra is jó példa az egyébként Szabadkán élő és dolgozó szerző megközelítésmódja, hogy a „kisebbségi” magyar közegbe ágyazódó tudományos munkát voltaképpen milyen szellemi előnyök segítik az elemi fontosságú regionális témák kutatásában.


Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

Földes Györgyi: Akit „nem látni az erdőben”. Avantgárd nőírók nemzetközi és magyar kontextusban

Budapest, Balassi Kiadó, 2021, 172 p. Földes Györgyi Akit „nem látni az erdőben” című könyve a marginális pozíciójába kényszerült „másik”, azaz a női alkotók lehetőségeit...


Budapest, Balassi Kiadó, 2021, 172 p.

Földes Györgyi Akit „nem látni az erdőben” című könyve a marginális pozíciójába kényszerült „másik”, azaz a női alkotók lehetőségeit tárja fel az avantgárd mozgalmak és esztétikák történeti kontextusának és a nőtörténet genderkoncepcióinak kettős perspektívájából. Alkotói szubverzió és teremtő nőiség: két eleve izgalmas fogalom, melyek messze nem zárják ki egymást, sőt az önpozicionálás perspektíváit is megnyitják, s az antagonisztikus ellentétek egymásnak feszülő kisüléseiből valóban izgalmas szövegek születtek. Sőt: a legizgalmasabb talán maga az elbizonytalanítás, a nemi sztereotípiák kikezdhetőségének játéka. A könyv címe René Magritte Nem látom az elbújt nőt az erdőben című képére utal, mely a La Révolution surréaliste utolsó számában jelent meg. A képen a szürrealisták (valamennyien férfiak) állnak körbe egy lenyűgöző női aktot – lehunyt szemmel. Akik „nem látszanak” az avantgárd magyar diszkurzusának erdejében, azok ebben a könyvben egyszeriben láthatóvá válnak, már amennyire ezt a látványt a tudományos rekonstrukció érvényesülni hagyja, hiszen sokszor kénytelen a homályban tapogatózni: többek között Újvári Erzsi, Simon Jolán, Réti (Komját) Irén, Kádár-Karr Erzsébet és Csont (Szántó) Judit pályaképe bontakozik ki előttünk.

A könyv egyik legizgalmasabb fejezete az avantgárd nőképének elemzése: a futurizmus „explicite nőgyűlölő” természetétől kezdve a meglepően befogadó dadáig számos különös aspektus kerül elő. A mizogün századvég erős hatása (Nietzsche, Weininger) a nőt az abjekt pozíciójába kényszeríti, a „megzabolázhatatlanul” burjánzó anyaghoz köti a lételvét, s így kényszeríti a tárgyias alárendelés másodlagos közegébe. És ráadásnak, s ez talán a legdöbbenetesebb, meg is ideologizálja azt. Hasonlóképpen érdemes lenne vizsgálni az avantgárd globális másságkonstrukcióit, pl. a művészi alkotásokat gyakorta felszabadító queer tendenciákat, melyek ugyanakkor az avantgárd „ideológiai” programokban rendszerint agresszív elutasításokkal társulnak. Elég csak André Breton A szürrealista forradalom című, 1928-as, homofób passzust is tartalmazó szövegére gondolni. Az ilyen típusú agresszív fellépés sokak szerint hozzájárult pl. a kiváló meleg szürrealista költő, René Crevel öngyilkosságához, holott pl. a biszexuális Aragon toleranciaérzékét, úgy tűnik, nem sértette. A nőies, az elnőiesedett férfi pozíciójára a könyv többször is kitér, pl. a dandy alakja is az elnőiesedés „ijesztő” konnotációit aktiválta. A testreprezentációknál előkerül az androgün pozíció, és ebben a sémában válik izgalmassá Breton mitikus, a személyiség konkretizálásától elrugaszkodó, ma sok tekintetben megmosolyogtató nőképe is. A nő nála az „erotikus gyötrődés” tárgya marad: a férfienergia lecsapolója.

Mina Loy (apja londoni magyar zsidó bevándorló volt) önéletrajzi hosszúverse külön elemzés tárgya, de még talán ennél is izgalmasabb, hogy Loy 1914-ben feminista kiáltványt adott ki, mely a nőiség betájolásakor leszámolt a férfival mint referenciaponttal, a szexről és a szaporodásról szóló diskurzust pedig megfosztotta a megbélyegzettségtől (férje Arthur Cravan, a jeles dadaista költő és bokszoló volt). Valentine de Saint-Point feminista kiáltványa Marinetti kiáltványára válaszolva vázolt fel egy új nőtípust: a koncepció lényege, hogy a nőiesség és férfiasság mindenkiben ott van, csak a „dózisa” más. A túl nőies nő a „szív polipja”, aki érzelmi eszköztárával leszívja a férfiakat és elernyeszti a gyerekeit, de létezhet velejéig futurista nő is. Külön érdekesség, hogy Erdős Renée Az Ujság 1913. febr. 2-i számában ismertette a manifesztumot. Loy önéletrajzi versében (Anglo-Mongrels and the Rose) a „korcs” lét avantgárd képei mellett egy fiktív Budapest-képzet is kirajzolódik, miközben a transzkulturalizmus koncepciója is releváns értelmezői teret indukál a szöveg köré.

A dandy téma visszatér Az android, a kiborg, a dandy meg a nő c. tanulmányban.

A dandykoncepciókat a szerző meglehetősen széttartóan mutatja be, a jelenség „transzgresszív, amennyiben társadalmi, morális és vallási határok áthágására is irányul”, lebontja a férfiasságsztereotípiákat, s ebben Földes szerint a dadaista alkotó rokona, noha „a verbális provokációt részesíti előnyben” és nem az akciót. Másrészt a női pozícióval szembeállítva „maszkulin, látszólag hideg, steril, márványszerűen oppozicionális párja az ösztönös, testileg bűnös nőnek”. A biszexuális Hannah Höch Da-Dandy c. kollázsán egész más látszik, mint ami a koncepciók keveredéséből kijön: mégpedig alighanem maga a queer. A következő alfejezet készséggel ismeri el, hogy a határok képlékenyek nemi tekintetben is, itt lép be a kiborg mint konstrukció. Bortnyik Sándor Új Ádám / Új Éva c. képpárját is felhozza példának: Ádám valóban dandy, kiborg és bábu is egyszerre. Viszont a nemi kétosztatúság transzgressziója itt Höch munkáihoz képest nem olyan egyértelműen jön létre.

Kádár Erzsébet a Ma hasábjain közölt verseit külön tanulmány elemzi. A legizgalmasabb pályaképet a Csont Judith–Szántó Judit–Pál Judit című írás adja: József Attila majdani szerelme Hidas Antal (aki emigrációban többek között a Kassai Munkás irodalmi szerkesztője lett), a férj támogatásával avantgárd verset közölt a Mában (a Jaj! Emberek / cérnaszálon libeg a szivünk kezdetű kompozíciót). Huzella Ödön a Magyar Lapokban épp ezt a verset cikizte ki mint az „izmus” egyik elrettentő termékét. A „Kassák-utánzók, Nicolas Beaudoin-majmolók és Csont Judit-másolók” „kiizzadt” szövegei Huzella szerint lejáratják az avantgárdot. Szántó Judit „nyomorgó proletárasszony” imidzsét Földes Györgyi elegánsan számolja fel, helyébe egy aktív, szavalókórust szervező, komoly minőségérzékű, intellektuális nő kerül. Ez az írás Simon Jolán előadó-művészetének taglalásához is remek felvezető: kétségtelen, hogy az írás Simon Jolán eddigi legkomplexebb portréját kínálja.

Földes Györgyi nemcsak egy hiányzó alapdiskurzus viszonyítási pontjait jelölte meg az irodalomtudomány koordinátarendszerében, hanem a különféle, rejtőzködő alakzatok sokaságát is láthatóvá tette.

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

Zofia Mycielska-Golik – Az anyám nem beszélt arról, mi volt a börtönben

– Hogyan találták meg az édesanyjuk naplóját? Az én nővéremnek, Klimának a halála után, mikor takarítottunk a lakásában, megtaláltunk egy csomagot, amiről meg kiderült, hogy...


– Hogyan találták meg az édesanyjuk naplóját?

Az én nővéremnek, Klimának a halála után, mikor takarítottunk a lakásában, megtaláltunk egy csomagot, amiről meg kiderült, hogy ez tulajdonképpen napló. Éppen akkor Alice Budapesten járt, valamilyen rendezvényre jött, és akkor azon a rendezvényen odaadtuk Molnár Imrének ezt a csomagot, illetve annak tartalmát, ami egyrészt lengyelül, másrészt magyarul volt írva. Nem tudtunk róla, ez meglepetés volt.

– Hogyan értékelték, milyen érzés volt?

Óriási hatást gyakorolt ránk, mivel ahogy mondtam, a mamám soha nem beszélt erről a témáról. János halála után az anyánk, mikor hazaköltöztünk Lengyelországba, bezárkózott. Soha nem beszélt, vagy csak nagyon ritkán Jánosról. És annak ellenére, hogy tanúi voltunk mindannyian az egész kálváriának, az anyám utazásainak, a bátyja kiszabadulásáért tett erőfeszítéseinek, mégis most először kaptunk egy összképet arról, hogy mi mindent is élt át, éltek át ők ketten akkor.

– Mi mindent élt át? Mi az, amit elmondana ebből?

A bátyámat kirúgták az érettségiről, én pedig egy téeszbe, egy szövetkezetbe lettem irányítva fizikai munkára, vagyis hát kényszermunkára. Az anyám ekkor Virsik doktort kereste föl Pozsonyban, mert amikor hazahozták Esterházy Jánost, egy ideig ez a Virsik doktor fogadta őt a fertőző tüdőosztályon. Ide fektetett be engem is mint tüdőbajost, így megmenekültem a munkatábortól Újlakon. Közben a nővéreket, akik vezették ezt a kórházat, kidobálták az állásukból, és nem volt, aki dolgozzon helyettük a kórházakban. És akkor gyorsan, az első alkalommal belőlünk, a betegekből toboroztak nővéreket. Én akkor nem egészen tizenhét éves voltam, és én is elvégeztem egy egészségügyi kurzust, hogy egészségügyi nővér lehessek.

– Azért, hogy a közelébe kerülhessen, akár a Jánosnak?

Igen, a mamámnak az volt a reménye, hogy kihozzuk őt a börtönből és akkor esetleg Jánost is gyógyítani lehet majd ebben a kórházban, ahol nem volt penicillin, nem volt sztreptomicin, tehát akik oda bekerültek betegek, haldokoltak, és meg is haltak a tüdőbajban, mert még nem lehetett őket meggyógyítani. Tehát én is azért végeztem el a kurzust, hogy gyógyíthassam őket.

– Menjünk egy kicsit vissza az időben, emlékszik arra, amikor még Lengyelországból menekültek?

Mert a németek átvonulása után közeledett az orosz invázió. Az oroszok célja Németország volt, de Lengyelországon keresztülrohantak, és létrehoztak úgynevezett megszállóbrigádokat az ukránokból. Azok pedig elsősorban udvarházakat támadtak meg, gyilkoltak és égettek. A mi kertészünk ukrán volt, és ő figyelmeztetett minket, hogy készülődnek, és bennünket is meg fognak támadni. És egyik napról a másikra össze kellett pakolnunk. Négy család volt ott, akinek menekülnie kellett, a Mycielski, a Tyszkiewicz és a Michalski család, de a negyedikre már nem emlékszem. És akkor fel kellett ülnünk szekerekre, összecsomagolni a legszükségesebb motyót, és el kellett indulnunk, szinte az egyik napról a másikra. Útközben egy pihenőt tartottunk, most nem jut eszembe, hogy milyen településen, mert voltak ismerőseink, akiknek a Kárpátokban volt egy birtokuk s egy erdészházuk, és ott tudtuk meghúzni magunkat. Fogalmunk sem volt, hogy hová menjünk. Varsóban kitört a felkelés, dúltak a harcok, Krakkó felé vonult Zsukov tábornok az orosz hadsereggel, mi pedig ott ültünk az erdészházban, nem tudva, hogy mi lesz a sorsunk. A közeli erdőkben partizánok voltak, akik folyton támadták a németeket, tehát folyt a harc körülöttünk. Tíz-egynéhány napot töltöttünk el ezen a helyen, de kiderült, hogy a németek megtudták, hogy ott vagyunk, mert orosz ejtőernyősök is rejtőztek ott az erdőben, őket keresték. Tehát minden oldalról körül voltunk véve. Egy alkalommal befutott három német teherautó az udvarunkra, vagyis a ház elé. Éppen ebédeltünk az udvaron, ők pedig egy Panzerfausttal szétlőtték a hátunk mögött az erdészházat. Istennek hála egyikünk sem sérült meg, de az erdészház egy pillanatok alatt lángba borult. Csak a szakácsnőnk sérült meg egy gránátszilánktól. Bennünket falhoz állítottak, és le akartak lőni, merthogy mi a partizánokkal kapcsolatot tartunk. És az anyám akkor kihúzta a magyar útlevelét, és mutatta, hogy mi magyarok vagyunk, és mondta, hogy az ő testvére Esterházy János parlamenti képviselő. Ez hatott rájuk, megijedtek, beültettek minket a teherautóba és elvittek Duklára. Ott kidobtak bennünket egy gyűjtőtáborban, ahol csak gyermekek és nők voltak. Ez egy határállomás volt, valószínűleg, hogy a férfiak továbbmentek, a nők és a gyerekek maradtak. De voltak ott szlovákok és magyarok is. Voltak ott katonák is, akik menekültek a frontról, vagy sebesültek voltak. Ez egy német menekülttábor volt. Bennünket kihallgattak, persze mi semmit nem tudtunk a partizánokról. Semmit nem tudtak meg tőlünk. Közben ők kiderítették, hogy igazat mondott-e az anyám, hogy valóban Esterházy János-e a testvére, s hogy valóban parlamenti képviselő-e Szlovákiában. Amikor ez kiderült, akkor bennünket szabadon engedtek. A táborparancsnok, aki német volt, megkérdezte, hova akarnak menni. A mamám azt mondta, hogy Krakkóba, mert ott lakik a családunk. Akkor fölpakoltak megint egy teherautóra, és elvittek Krakkóba. Az anyám azt mondta, hogy életében úgy nem félt, mint akkor. Mert ha bennünket megtalálnak a lengyel vagy az orosz partizánok, akkor szétlőnek minket, merthogy mi a németekkel menekülünk. Óriási harcok voltak mindenhol. Az anyám rettegett, hogy belefutunk valamilyen csata kellős közepébe. Tehát rettentő félelmek közepette érkeztünk meg Krakkóba, és ott a Michalski rokonságnál húztuk meg magunkat. A szüleink, hogy megvédjenek bennünket, Rostworowskiékhoz vittek bennünket. Ennél a családnál, amely Krakkón kívül lakott, körülbelül két hónapot töltöttünk el. És közben az anyám próbált intézkedni, hogy továbbmehessünk. Krakkóban szörnyű helyzet volt, mert nem volt lakásunk, nem volt semmink, s nekünk sem maradt semmink, mert minden elégett ott az erdészházban. Egy ruhánk és egy cipőnk volt. És jött a tél, és semmit nem tudtunk fölvenni. Az anyámnak innét, Krakkóból sikerült fölvenni a kapcsolatot Jánossal, és János akkor azt mondta, hogy menjünk oda hozzá, Újlakra. És akkor az anyám elintézte a papírokat. 1944 novemberében elindultunk Krakkóból, de Bécsbe vittek bennünket, mert az amerikaiak már bombázták akkor a nyugati részeket és bombázták Bécset is, úgyhogy egy pincében ültünk és vártunk. És egyszer csak megjelent János az autójával. Egy nappal azután, hogy áthozott bennünket a hídon Pozsonyba, az amerikaiak lebombázták a hidat. Tehát így végül szerencsésen megérkeztünk Újlakra.

– Kérem, beszéljen a háború előtti családi életükről!

A háború előtti idő az aranykor volt számunkra, hiszen csodálatos családi életünk volt. Mindenkinek volt egy saját szobája fönt, ott abban az udvarházban, ahol laktunk Węgierkában. Volt egy nevelőnőnk, akit úgy hívtak, hogy Zośia. Aztán ahogy növekedtünk, mamánk fogadott egy tanárnőt. Úgyhogy mi odahaza tanultunk, és Jaroslawba jártunk vizsgázni. És oda jártunk ügyeket intézni is. Úgyhogy én először iskolába Újlakon mentem, be a tanterembe ’48-ban, mert odahaza házitanítónk volt.

– Esterházy Jánossal találkoztak lengyelországi családi otthonukban?

Esterházy Jánost már ismertük korábban, hiszen meglátogatott bennünket Węgierkában a háborús idő alatt is. Fantasztikusan szerette a gyerekeket, szerette az állatokat, sokat játszott velünk. Mi háború alatt éheztünk, elég nagy szűkösségben éltünk, ő pedig csokit hozott nekünk. Tehát egy nagyon kedves emberként emlékszem rá, aki tele volt empátiával, szeretettel a gyerekek és az állatok, különösen a lovak iránt. És tudom, hogy segített az anyámnak is. Az anyám ugyanis segíteni próbált azoknak, akiket letartóztattak a németek. A környékünkről elég sok embert letartóztattak, és az anyám próbált közbenjárni az érdekükben, és a János nagybácsim ebben segítette őt. Több embernek az életét is megmentették így. Tehát amikor visszatértünk, Lengyelországba, 1958-ban, akkor kiderült, hogy az anyámra a honi hadsereg halálos ítéletet mondott ki, azért, mert mint Esterházy lány, járt a németekhez, és kiszedte tőlük az általuk letartóztatott embereket. Így segített nekik János támogatásával. Tehát mi így ismertük meg Esterházy Jánost már az otthonunkban, Węgierkában.

– És milyen volt az élet az újlaki kastélyban?

Igen, hát mi úgy éreztük magunkat Újlakon, mint a mennyországban. Hisz Lengyelországban háborúztak, csaták voltak, állandó életveszélyben voltunk, ott pedig a béke szigete volt. Mint nálunk, Lengyelországban a háború előtt. Mindent lehetett kapni. Csodálatos életünk volt, rendes ruhánk, rendesen kaptunk enni, teljesen más volt Szlovákia, mint az az ország, amit hátrahagytunk. Nagyon szép volt a kastély. A mi węgierkai udvarházunk tulajdonképpen csak egy nagy ház volt, amit nem is lehetett összehasonlítani azzal a szép kastéllyal, ami Újlakon volt. Tudom, hogy a nagyanyám nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta a rongyos ruhánkat, és kisebb családi veszekedés is volt belőle, ahogy odaértünk, azért, hogy nézünk ki, hogy viselkedünk. Mert természetesen mint gyerekek a sok viszontagság után rögtön örültünk, ugráltunk a boldogságtól, és a nagymamánk emiatt egy kicsit görbén nézett ránk, hogy nem vagyunk normálisak, vagy legalábbis lelkileg meg vagyunk zakkanva. Esterházy János gyerekeinek voltak nevelői, tanítói, akik fegyelemre tanították őket, mi pedig ehhez képest szinte mintha vademberekként éltünk volna. Aztán persze lassan fölvettük az újlaki életnek a ritmusát.

– Az Esterházy család segítette a szegényeket, hogyan?

Igen, tanúja voltam annak, hogy a kastély nagykapuján mindennap jönnek a szegények. Ott vezetett az út mellettünk, ahol mi laktunk, és a kastély bal oldalán volt egy olyan konyha, ahol csak a szegények számára főztek, illetve az alkalmazottak számára is. Persze nem valami porcelántányérokba tálaltak, hanem jöttek a szegények a faluból, kis lábasokat, edényeket hoztak és vitték haza az ennivalót. Emlékszem, hogy egyszer éppen biciklizni tanultam és majdnem elütöttem egy nénikét, aki az ebédért jött a kastélyba az edényeivel. Tehát folyamatosan jöttek, és ingyen kapták az ennivalót, ennek én szemtanúja voltam, vagyok.

– Mi volt az első jel, hogy Jánost bántják?

Igen, a németek voltak az elsők, akik le akarták őt tartóztatni. És emlékszem, hogy az anyám, aki tudta, hogy nézett ki a szovjet megszállás, mert a mi udvarházunk ott volt a német–orosz határ közelében, elmondta a nyitraújlakiaknak, akik örültek, hogy jönnek az oroszok, mert azt hitték, hogy jobb lesz, és akkor az anyám elmesélte nekik, hogy mit várhatnak majd az oroszoktól. És valóban hordaként rohanták le a falut és a kastélyt az oroszok. Ezt megelőzte egy bombázás, bombázták a falut, és az egyik bomba a kastélyunk egyik falát szétrombolta. Ez épp húsvétkor volt. Melegedett az idő, s mi ki akartunk menni a légópincéből a szabadba, amikor a kutyák menekültek, be a pincébe, mert jöttek a repülők, és bombázták Újlakot is és a kastélyunkat is. Ezt követte az orosz invázió. Sajnos az alkalmazottaink nem engedték ki a pálinkafőzőben a pálinkát a földre, így az oroszok a pálinkafőzőt megtalálva megitták az összes pálinkát, és hát ettől teljesen lerészegedtek. Végigerőszakolták, végigrabolták a falut. Berohantak hozzánk is a pincébe. Mi akkor Moravčik Veronának, egy helybéli szlovák asszonynak köszönhetjük az életünket, aki elvitt minket magához a házába, mert a pincénkben már nem maradhattunk tovább. Ez a szlovák asszony jól ismerte Jánost, szerette is a családunkat, és az alatt a szörnyű éjszaka alatt, amíg mi ott voltunk Moravčik Veronánál, a falusiak az éjjel teljesen kirabolták a kastélyt. Bútorokat, a képeket, mindent, amit találtak. Az anyám mesélte, hogy az emberek a hátukon hordták szét a bútorainkat, olyanokat is vittek, amiket mi mozdíthatatlannak gondoltunk. Nem maradt semmi. Az oroszok ugyanígy pusztítottak mindent, amit találtak. A képeket összekaszabolták. Nem tudták, hogy mi a vécé. Például a vécéből itták a vizet, mert látták, hogy ott folyik, és fogalmuk sem volt, hogy mi az. És az egyik szárnyában az épületnek volt egy ruhatár. Az én nagyapámnak, aki Esterházy János Mihály, az Osztrák–Magyar Monarchiának a kapitánya volt, ott őriztük a régi egyenruháit és a díszruháit is. Ott voltak a nagymamánk fiatalkori báli szoknyái, ott voltak a magyar díszruhák. És ezek a berúgott oroszok fölhúzták magukra a magyar díszruhákat, a báli szoknyákat, és így biciklizték körbe a gyepet. Tüzet gyújtva dajdajozva. Tehát az egész egy világvégi, szörnyű jelenet volt.

– Mi történt ez után a családjukkal és Jánossal?

Minket két ízben, kétfajta módon is támadtak és üldöztek. Hiszen lengyelként is üldözve voltunk Csehszlovákiában, és mint az Esterházy család tagjai is. Lengyelként azért üldöztek, mert a lengyelek ’38-ban elfoglalták a tessényi Olzán túli területeket, tehát emiatt gyűlölték a lengyeleket. Mi nem mondtunk le a lengyel állampolgárságunkról, s később, a magyarüldözés idején ez bizonyos védelmet is adott nekünk, de az üldözést is meg kellett tapasztalnunk, már 1945-ben.

Én tizenkét éves voltam akkor, s hosszú ideig nem tudtuk, mi van a nagybátyánkkal. Aztán az emberek hozták a híreket, akik tanúi voltak a letartóztatásának. Mindenféle hamis híreket is kaptunk, hogy itt látták, ott látták, ide vitték, oda vitték. Például valaki azt mondta nekünk, látták, hogy német koncentrációs táborban van, tehát nem tudtuk, hogy valójában mi történik. Az biztos, hogy az első valódi hír az volt, amikor a szovjet lágerből kaptunk egy hírt róla, de nem tudom, már nem emlékszem, hogy ki volt az, aki ezt a hírt hozta. Talán egy kárpátaljai magyart elengedtek a táborból, s ő volt az, aki hírt hozott róla, de már nem tudom, hogy hívták.

– A letartóztatását Gustáv Husák végezte. Hallottak-e valamit erről?

Igen, hallottunk. Gustáv Husákra úgy emlékszem, hogy eljött Újlakra, azt hiszem, hogy miniszter volt már akkor, talán belügyminiszter. Ő rendelkezett a vagyonunk felett. A teljes könyvtárat elszállította, s ami megmaradt, összeszedette és meggyújtatta. Elégett az egész könyvtárunk, amelyben csodálatos értékek voltak. Ebben is benne van a Husáknak a keze.

Nagybátyánkkal kapcsolatban az volt a legszörnyűbb, hogy nem voltak híreink, nem tudtuk, hová menjünk, hogy kihez forduljunk. De aztán valakitől hírt kaptunk róla. Tudom azt, hogy egy magyar ember, akit vele együtt letartóztattak, de nem vittek el, hanem, ha jól tudom, elengedték, ő hozta az első hírt, a letartóztatásáról és az elhurcolásáról. Aztán anyám mondta egyszer, hogy kapott egy levelet. Soha nem mondta meg annak a lengyel asszonynak a nevét, aki írta, nehogy megtudják. Csak azt mondta, hogy hol van János és azt is, hogyan viselkedett a lágerben, hogy mennyire segített mindenkinek, akivel együtt volt bezárva ott a munkatáborban, de a nevét ennek az asszonynak nem tudhattuk meg mi, gyerekek.

– Aztán az ön édesapja hozta a hírt arról, hogy János itthon van és mivel halálra ítélték, ki fogják végezni.

Az anyám azonnal fölkereste Emil Prisendert, akinek nagyon sok ismerőse volt, és ami a legfontosabb, hogy zsidó volt. Hiszen a nagybátyám sok zsidónak az életét megmentette, tehát ők igyekeztek ezt úgymond meghálálni, azzal, hogy segítettek, ahogy tudtak. Le van írva a naplóban, hogy anyámmal együtt mennyi, milyen sok embert fölkerestek, és próbálták őt megmenteni a haláltól.

– Ön ezt mikor tudta meg, s hogy emlékszik a vele való találkozásra?

Igen, én is Prisenderéktől tudtam meg, hogy hazahozták Jánost. És az anyám, valóban egy alkalommal elvitt engem, amikor átmenetileg egy kórházban volt és úgy tűnt, hogy sikerült számára elintézni a kórházi kezelést hosszabb időre is. De sajnos ez nem sikerült, hanem ehelyett őt elvitték Lipótvárra a börtönbe, majd onnét tovább Mírovba. És tudom, hogy abban az időben óriási probléma volt a gyógyszerellátás, és ő egész idő alatt egy éven keresztül a halálos ítélet árnyékában volt, és ezért anyám ekkor kezdte ezeket a mentőakcióit csinálni. Mindenkihez elment, aki csak számított, és próbálta kieszközölni a kegyelmet a fivére számára. Számomra szörnyű élmény volt őt látni rabként, meggyötörve a szenvedéstől. Nehéz leírni mai szavakkal azt az élményt. Látni kellett volna, látni kell a saját szemével az embernek, hogy milyen sovány volt, egyetlenegy haja nem volt, egyetlenegy foga nem volt. Hiszen korábban ő egy csodálatos, nagyon jó kinézetű, mindig elegáns férfi volt. És láttunk ott helyette egy rabot, aki halálra van gyötörve és éheztetve, súlyos beteg, alig él, alig áll a lábán. Szörnyű élmény volt…

Csak arra emlékszem, hogy rendkívül megrázott engem ez a pillanat. Elsősorban az anyám miatt. Hiszen az anyám odaszentelte az életét, hogy segítsen a nagybácsimnak, és én mindig őrá gondoltam, őérte aggódtam, az anyámért, aki nagyon nehéz helyzetben volt. A legrosszabb az volt, hogy az anyám nem dolgozott, neki nem volt fizetése, tulajdonképpen könyöradományokból éltünk. Az anyámnak nem volt miből csomagot összerakni, amit a börtönbe küldhetett volna. Szerencsére a környékbeli magyarok segítettek. Én akkor már dolgoztam, és Etuska nővérem is, így küldtünk a fizetésünkből részleteket, hogy az anyám tudjon valamit intézni. Tudom, hogy egy zsidó család, a Schlesingerék, akiket Esterházy mentett meg, ők is sokat segítettek. Ők szerezték például a pamutot, kötőtűt, amiből anyám pulóvereket kötött, hogy némi bevételre tegyen szert. Tehát a legrosszabb az volt, hogy nem volt miből segítenünk igazán a Jánosnak. Hiszen rendkívül szűkös és nélkülöző életet éltünk.

– Ez a nagy szűkösség nem okozott feszültséget a családban?

Nem, sohasem. Tudtuk, hogy ennek így kell lennie és nincs más lehetőség. Amikor az én férjem meghalt és egy nyolcéves gyermekkel magamra maradtam, azt hittem, hogy összedől a világ körülöttem. És akkor az anyámra gondoltam, aki öt gyermeket nevelt egyedül, és a férjét sem tudhatta maga mellett, hiszen a férjének el kellett menekülnie. Egyet tudok, hogy az anyám sosem éreztette velünk a nehézségeket, sosem panaszkodott, sosem mutatta, hogy el van keseredve. Sőt, ellenkezőleg. Mindig azt mondta nekünk, hogy köszönjük meg a Jóistennek azt, ami van, azt a keveset is, ami megmaradt. Így nevelt föl bennünket, és így váltunk mi is felnőttekké, hogy ezt láttuk, ezt tanultuk az anyánktól, hogy összeszorított foggal mindig mindent túl lehet élni.

– Volt, hogy a Jánostól kapott szardíniákat tudták csak megenni vacsorára.

Igen, emlékszem erre, hogy valóban a nagybácsi adott nekünk halkonzervet, szardíniát. Életemben kétszer volt olyan pillanat, amikor megéreztem, hogy mi az éhség. Igazából mindig volt valamit ennünk. Tehát olyan végletes éhségben sosem voltunk. Amikor a kollégiumban laktam, tanultam, és akkor szerettünk volna venni egy kis kolbászt, vagy csirkét, de nem volt miből. Ugyanakkor az sosem volt életcél nekünk, hogy jóllakjunk. Egy dolog, amit az anyám nagyszerűen tudott: olyan atmoszférát teremtett otthon, hogy mindegy volt, ha csak krumplit ettünk, vagy csak kenyeret, mert nem volt más. A mama mégis olyan családi melegséget tudott varázsolni körénk, és ott volt velünk, és ez volt a legfontosabb számunkra, és nem az, hogy mi van az asztalon, mi az ennivaló?

– Máriának János miatt gyakran kellett távol lennie. Tudták, hogy a vasútállomáson kell éjszakáznia?

Igen, tudtunk róla, elmondta, hogy ez volt, az volt, de sosem panaszkodva mondta. Emlékszem, a rendszerváltás után történt, amikor első alkalommal eljutottam Mírovba, mert akkor volt egy rokonunk Pozsonyban, aki lengyel diplomataként dolgozott, és diplomatakocsival elvittek minket Mírovba. Akkor beengedtek a templomba is. Hát akkor ott egy hisztérikus sírás tört ki belőlem, akkor láttam, hogy szegény anyámnak micsoda távolságokat kellett megtennie, és sokszor gyalog ment, mert a börtön zárt területen volt, ahová nem volt közlekedés.

– Hogy éltek otthon, amikor nem volt otthon az édesanyjuk?

Volt ott egy lány Újlakon, aki korábban nálunk dolgozott, és a mama egy-két fillérért néha őt bízta meg, hogy nézzen rá a gyerekekre, és hát így nem voltunk teljesen egyedül. Néha talán nehéz volt ezt elviselni, de tudtuk, hogy egyszerűen nem tud mást tenni és nem tudunk mást tenni mi sem, nem volt más megoldás. Tudtuk, hogy amit tesz, azt meg kell tennie, csinálnia, mert ez így van rendjén. Meg sem fordult a fejünkben, hogy más életünk lehetne, hogy másként is tudnánk élni.

– Beszámolt-e az édesanyjuk a Jánossal való találkozóiról?

Az anyám féltett minket, és nem nagyon beszélt arról, hogy mi volt a börtönben, mit intézett a hivatalokban. Nem is volt szabad beszélnie neki ezekről, mert sokszor voltak bizonyos dolgok, amiket nem lehetett a gyerekekkel megosztani. Tehát mi se nagyon faggattuk. Hozzáteszem, hogy én már akkor nem is laktam Újlakon. Hiszen igyekeztünk minél hamarább elmenni otthonról, hogy munkát találjunk, hogy fölszabadítsuk a helyet a kisebb testvéreknek. Tehát én Pozsonyban voltam Etuskával együtt. Péter iskolába járt. Tehát lehet, hogy a kicsiknek beszélt róla, nekünk nem.

– Azt szeretném megkérdezni, hogy János tudott-e arról, hogy milyen rosszul élnek, és milyen nehéz egy csomagot összeállítani?

Az édesanyám nem akarta János szenvedéseit növelni azzal, hogy milyen körülmények között élünk, ezért nem beszélt róla, de azt gondolom, hogy tudott róla. Tudom, hogy nagyon aggódott, amikor a mamát látta, mert fiatalkorában a mamám nagyon csinos volt, nagyon szépen öltözködött. Újlakon viszont sokszor megkérdezte tőle, hogy miért vagy ilyen rosszul öltözködve, és hát ebből következtethetett arra, hogy milyen körülmények között élünk.

– Volt-e olyan esemény ebből az időszakból, ami különösen megmaradt önben?

Igen, az egy szörnyű volt, amikor ez az amnesztia elmaradt. Mindannyian föl voltunk készülve arra, hogy a nagybácsi már jön haza, és az utolsó pillanatban jött a parancs, hogy mégsem. Az anyámnak ez egy óriási csalódás volt. Borzasztóan élte át ezt a pillanatot. És kétszer láttam anyámat ilyen nagyon rossz lelkiállapotban. Egyszer, amikor nem engedték ki a bátyját, pedig már mindenki azt mondta, hogy ki fogják engedni. Másodszorra akkor volt ilyen összetört lelkiállapotban, amikor János halálhírét megkapta. Akkor teljesen összeomlott. Nem tudtuk, mit csináljunk vele. Az én barátnőm anyja egy Emília Rusňáková nevű szlovák asszony volt. Őt kértük meg, hogy jöjjön el Pozsonyból, és legyen ott anyánk mellett, és ő huszonnégy órán keresztül ott volt mellette. És a legrosszabb az volt még, hogy jöttek az asszonyok a faluból a házunkba, a lakásunkba, akik elkezdték ott énekelni a gyászénekeket, imákat. Emlékszem rá, hogy a nővéremmel együtt egyszer csak abba kellett hagyatnunk velük és elküldeni őket, mert az anyám nem tudta ezt elviselni, olyan rossz lelkiállapotban volt.

– Önök hogyan értesültek a halálhírről?

Amikor megkaptuk a hírt, hogy meghalt a nagybácsi, mi is rögtön hazautaztunk a nővéremmel. Hát a legrosszabb az volt, hogy a falusi pap annyira félt, hogy nem merte vállalni a gyászmisét és nem mert harangoztatni sem. A húgom, Klima ment, és ő maga húzta meg a harangokat.

– Értesültek-e arról, hogy volt egy lengyel rabtársa a szovjet Gulagban, akinek a felesége életmentő élelmiszert küldött Jánosnak?

Arra emlékszem, hogy arról beszélt, hogy nagyon sok lengyel volt ezekben a táborokban, akikkel be volt zárva. És valóban beszélt arról a mama, hogy hallotta a Jánostól, hogy ott is kapott csomagokat. De volt egy bizonyos orosz nővér is, egy orvosnő, aki megmentette az életét. Azért, mert mikor már haldoklott, ez az orosz orvosnő vitette őt át a lágerkórházba.

– Ön szerint János gyenge, leromlott, minden ízében beteg szervezete hogy bírta ennyi ideig a rabságot?

A mamám borzasztóan aggódott érte, hiszen minden látogatáson azt vette észre, hogy egyre rosszabb és rosszabb az állapota. Bár nagyon rövid ideig volt ott. Fogalmam sincs, hogy bírta ki ezeket a szörnyű körülményeket. Biztos vagyok benne, hogy a hite éltette őt, hiszen nagyon mélyen hívők voltak, az édesanyám is, a nagybátyám is. Ma már nincsenek ilyen emberek, akiknek ilyen erős hitük lenne, akik ilyen mélyen hívők lennének. Tehát mind a ketten úgy hitték, hogy ennek a szenvedésnek valami küldetése, célja van, és alárendelték magukat ennek a szenvedésnek. Elfogadták Isten akarataként.

– Emlékszik-e arra, amikor meg akarták őt szöktetni?

Igen, nagyon is jól emlékszem arra. Lázas készülődés volt akkor is. Egy diplomatának kellett volna átvinnie őt a határon. És az anyám nagyon félt. És akkor még az is fölmerült, hogy Ausztria nem fogadja be őt mint tüdő-, mint tbc-beteget, de sajnos ezért nem kellett aztán aggódni, mert amikor János megtudta, hogy mi készült, akkor egyszerűen azt mondta, hogy szó sem lehet róla, ő nem fog elmenni sehova, mert nem bűnös. Ezt a mamám leírja részletesen a naplójában.

– Tudjuk, hogy János felesége és leánya, Alice, Budapesten éltek. Ők hogyan kaptak híreket Jánosról?

Volt egy asszonyka, Samarjay Évi, ő Budapesten élt, és az Alice-nak volt a tanítója Újlakon, amikor az Alice még ott volt. Ő vitte tovább tulajdonképpen a híreket Budapest felé, a budapesti család felé, mert Pozsonyban maradtak a rokonai. És emlékszem, hogy a mamám azt sokszor mondta, nézzétek, milyen nehéz Alice-nak, akinek az apjáról van szó, és ő még csak meg sem látogathatja Budapestről, tehát Alice-éknak sokkal nehezebb volt, és csak ez a Samarjay Évi vitte a híreket neki az apjáról.

– Megtudták, hogy Alice-nak sikerült a disszidálás?

Az anyám kétségbe volt esve, mert az Alice-nak sikerült kimennie, és a Szabad Európában rögtön nyilatkozott arról, hogy mi történik az apjával és velünk. Akkor az anyám rettentően aggódott, hogy ezt meg fogják bosszulni. És hogy rosszabb lesz a helyzete Jánosnak a börtönben emiatt.

– Amikor már haldokolt János, a sok kérvényezés ellenére sem engedték kórházba.

Igen, az embernek kedve lett volna a fejét a falba vernie, annyira tehetetlenek voltunk. Amikor nem engedték meg még azt sem, hogy a nyitrai kórházba vigyék, hogy legalább ott, a szülőföldjén halhasson meg. Teljesen tehetetlenek voltunk.

– Ő viszont elnézést kért Mária asszonytól, hogy annyi gondot okozott neki.

Amikor ezek a dolgok eszembe jutnak, valóban arra gondolok, hogy ki volt nagyobb szent, az anyám, vagy János? Volt egy recenzió az anyám naplójáról, az anyánk naplójáról, és akkor az egyik lengyel újságíró, aki recenzeálta a könyvet, édesanyámat egy modern Antigonénak nevezte. Igen, így láttuk ezt mi is annak idején.

– Aztán a börtönparancsnok közölte, hogy a holttestét sem adja ki a családnak.

Ezek szadisták voltak, nem voltak emberek, tehát igazából nem lepődtünk meg ezen a fenyegetésen, hiszen tudtuk, hogy mire képesek, éveken keresztül bebizonyították ezt. A történtek olyan nyomot hagytak bennem, hogy én sem beszéltem soha róla, se a férjemnek, se a tágabb családomnak. Először akkor tértünk vissza ezekre az évekre, amikor az anyám naplói előkerültek, és akkor beszéltem életemben először, de akkor is csak a testvéremmel, Péterrel, arról, hogy mi történt velünk, hogy éltük át azokat az éveket.

– János halála után hogyan éltek tovább magukban ezek az események?

Mi nagyon féltettük a mamánkat, a mamát féltettük, hiszen az életének hosszú éveken keresztül ez volt az egyetlen célja, hogy a nagybácsinkat valami módon menteni, kiszabadítani. És ezenkívül ugye a mama megígérte neki, hogy el fogja temetni a szülőföldjén. És ezt nem tudta beváltani. Talán az életének a legszörnyűbb tapasztalata ez volt, hogy nem teljesítheti az ígéretét a Jánosnak, hogy eltemeti őt a szülőföldjén. Volt egy történész, aki foglalkozott ezekkel az ügyekkel itt, Lengyelországban, hiszen semmit nem tudtak arról, hogy mi történt Csehszlovákiában, és mi történt a magyarokkal. Alig van szakember, aki foglalkozna vele. Én beszéltem egy történésszel, akivel találkozott a mamám itt, Varsóban, s emlékszem, az anyám nagyon-nagyon meg volt hatódva, rendülve, hogy ez a lengyel történész látta az apám papírjait, mert valahogy beengedték őt a lengyel archívumokba, de erről csak ’89 után lehetett beszélni. És hát valóban az az igazság, hogy Lengyelországban senki nem tudja, hogy ki is volt Esterházy János. Először egy Tadeusz Olszański nevű lengyel újságíró írt róla cikket az egyik lapban, de ezt rögtön megtámadták.

– Az édesanyja Lengyelországban mesélt arról, milyen sok szenvedésben volt része sok-sok éven át?

Az anyám nagyon nehezen élte meg ezt a helyzetet, ezeket a csalódásokat. És azért is nem beszélt erről itt, Lengyelországban senkinek, mert az emberek azt hitték volna, hogy mese, hogy ez nem igaz, hogy ilyet nem lehet. Az biztos, hogy amikor eljöttünk ide, Lengyelországba, onnét, Szlovákiából, ez már ’56 után volt, az életünk teljesen megváltozott. Úgy gondoltam, hogy itt a paradicsomban vagyok ahhoz képest, amit ott, Csehszlovákiában átéltünk.

– Most a boldoggá avatás során talán fény derül az ön édesanyjára is.

Igen, én is abban bízom, hogy ez a boldoggá avatási folyamat mindkettőjük személyét megvilágítja, és hogy jobban ismertebbé válik az is, amit édesanyám tett. Mindenesetre azok az én ismerőseim, akik olvasták anyám naplóját, valóban megerősítették azt, hogy semmit nem tudtak, és nagyon megrendültek, olvasva ennek a naplónak a lengyel kiadását.

Ekkor tudatosítottam én is, hogy Lengyelországban nem tudnak semmit arról, hogy mi volt Csehszlovákia vagy Magyarország 2. világháború utáni helyzete. Elmondtam nekik Alice kálváriáját, hogy micsoda szenvedéseken ment keresztül. De hihetetlennek hangzik János nagybácsink története is, szinte mesének tűnik, annyira nem ismerik az emberek. Lengyelországban is voltak politikai ítéletek, de annyi kegyetlenség, és annyi szörnyűség, mint ami Csehszlovákiában vagy Magyarországon történt, Lengyelországban nem volt.

– Hogyan történt a Lengyelországba való visszatérésük?

Egy ismerős lengyeltől, aki a Lengyel Kulturális Intézetben dolgozott, megtudtam, hogy lehet tanulni jönni Lengyelországba. És én jelentkeztem és jöttem Lengyelországba, hogy majd itt fogok tanulni. A mamám nem akart jönni, ő ott akart valahogy maradni, ő úgy érezte, hogy nincs még arra fölkészülve, hogy elhagyjuk Újlakot. De János halála után, egy évvel később, 1958-ban, nekünk újra meg kellett a tartózkodási engedélyünket hosszabbítani Csehszlovákiában, és a csehszlovák hatóságok nem akarták megadni az engedélyt az ott-tartózkodásunkra. Egyszerűen megtagadták a lakhatási engedélyünket, így nem volt más választásunk, mint hogy visszatelepüljünk Lengyelországba.

– Korábban is volt, hogy még azt a szegényes parasztházat is el akarták venni maguktól?

Igen, én akkor már nem voltam Újlakon, úgyhogy nem emlékszem erre. Anyám sem volt otthon, csak Klima volt ott Jadwigával. Tőlük tudom, hogy Klima baltával állt az ajtóban, hogy nem engedi be azokat, akik jöttek egy szekérrel, hogy kidobják a házból az egész családot. És akkor a nővérem azt mondta, hogy aki be mer lépni a házba, abba belevágja a baltát. Erre valahogy visszahőköltek és elmentek, de később mégis ki kellett onnan költöznünk.

– Hogyan emlékszik édesanyjára most?

A mamám elsősorban rendkívül beleérző, közvetlen asszony volt. Nem láttam még olyat, hogy az anyám valakivel ne állna szóba, valakire panaszkodna vagy valakit kizárna. Az anyámnak mindig nagyon-nagyon mély hite volt, azt tartotta, hogy még az ellenséget sem szabad gyűlölni. Senki iránt nem érzett haragot. Ez bizony ma is aktuális volna. Tehát volt benne valami olyan tulajdonság, olyan nagy lelke volt, ami miatt nagyon megszerették őt az emberek. Volt Mielecben, amikor ideköltöztünk Lengyelországba, egy szomszédasszony. Egyszerű asszony volt. Előtte nem ismerték egymást. És egy pillanat alatt szinte a rabja lett az anyám nagy lelkének, szinte csüngött rajta, úgy ragaszkodott hozzá… Ezenkívül az anyámnak volt valami nagy melegség a szívében. Emlékszem egy ilyen történetre, amikor megszületett a gyermekem. Eleinte nem akart aludni ez a gyermek soha. Éjszaka mindig sírt. És akkor a mama eljött hozzánk, Varsóba jött, és fogta őt az ölében, elkezdte dajkálni, és a gyermek abban a pillanatban elaludt.

Azt hiszem, hogy az életüket egyedül ennek a nagyon mély hitnek köszönhetik. Fogalmunk sincs ma arról, hogy nekik milyen erős és mély hitük volt. És ez tartotta őket életben. Ez a hit. Ez a mély hit. Ilyen volt a nagybácsim, János is. Én sosem felejtem el, amikor Bécsbe értünk, jött, és kiszedett a pincénkből. És micsoda melegség áradt belőle. Éreztük, hogy mennyire szeret minket, hogy felelősséggel viseltetik irántunk. Emlékszem, mikor sokszor mint gyerekek rosszak voltunk, akkor az anyám mindig hivatkozott a Jánosra, és bárkivel is találkoztam, aki ismerte a Jánost, tulajdonképpen mindenkitől csak jót hallottam róla, felőle. Senki rosszat az Esterházy Jánosról nem mondott, amint ezt tapasztaltam.

– Ennek ellenére nem rehabilitálták még ma sem.

Azt hiszem, hogy ez egy szörnyű, mély, begyökerezett etnikai ellentétnek az eredménye, amely elsősorban előítéletekre vezethető vissza. Visszavezethető két-három vagy több generációra is, hogy ez a gyűlölet be van oltva, szinte a génekbe. És azt hiszem, hogy az egyesülő Európában szükség lesz még két-három generációra, hogy eltűnjön a kisebbségi és többségi nemzetek közé oltott gyűlölet.

– Mindenki támadta. Hogy lehet, hogy ennyi ember gyűlölte, mi volt ennek az oka?

A csehek azért, mert ő ellenezte a Benešnek a hozzáállását a kisebbségekhez, és ezért azzal vádolták, hogy szétverte Csehszlovákiát. A szlovákok pedig azért, mert magyar volt. Ezzel együtt mindenki mondta, hogy ha nem Esterházynak hívták volna, hanem valami köznapi neve van, például Molnár vagy Kovács, akkor kiengedték volna. És nem kapott volna ilyen ítéletet sem, mint amilyet őrá távollétében kimondtak. De a háború, a 2. világháború utáni kommunizmus idején az a tény, hogyha valaki arisztokrata és hívő volt, akkor ráfogták azt is, hogy ők ugye kizsarolták a népet, hogy vérszopók voltak, és így tovább, és így tovább. Tehát kellett egy ellenség, és őt tették azzá, bűnbakká.

Nem akarok politizálni, de úgy gondolom, hogy Szlovákia az egyetlen fasiszta állam volt itt abban az időben, úgyhogy így is nézett ki, hiszen ki volt az, aki uralkodott? Az egész ország elitje át volt itatva ezzel a gyűlölettel, ami tovább élt a 2. világháború után is. Nem szívesen beszélek erről, de bizony ez szerintem hozzátartozik a valósághoz.

– A boldoggá avatás kapcsán Esterházy János személye jelenthet-e valamiféle esélyt a nemzetek közötti megbékélésre?

Teljes mértékben úgy gondolom, hogy igen. Azt gondolom, hogy ő már előfutára volt az egyesülésnek, egyesült Európának, Közép-Európának, hiszen már a harmincas években erről beszélt, hogy itt, Közép-Európában egyesülnie kell a nemzeteknek és úgy kellene szembeszállni az ellenideológiákkal. Jan Szembek, egy lengyel diplomata, aki rokonunk volt, ő emlegeti Esterházy János szerepét ilyen értelemben, és naplójában leírta, hogy Esterházy János ezekben az ügyekben járt el Lengyelországban.

(Éles Márta fordítása)

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

A szlovákiai magyarok elvárásai a szlovákiai magyar politikusokkal szemben

(Elhangzott a Választások és választók c. konferencián, 2021. október 16-án, Fűrön) Tisztelt hölgyek és urak, remélem, a következő választások után a frissen alakult Szövetség nem...


(Elhangzott a Választások és választók c. konferencián, 2021. október 16-án, Fűrön)

Tisztelt hölgyek és urak, remélem, a következő választások után a frissen alakult Szövetség nem azt fogja mondani a parlamentre vonatkozólag, amit én mondok most a konferencia tegnapi napjával kapcsolatban, hogy szerettem volna itt lenni, de sajnos, nem sikerült.

Annál is inkább reménykedem egy majdani sikeres parlamenti szereplésben, mert a Szövetség létrejötte egybecseng a szlovákiai magyarok többségének arra vonatkozó akaratával, hogy miféle politikai képviseletük legyen. Itt, ugye, két dologról van szó. Előszöris kell-e saját magyar képviselet vagy nem, másodszor pedig milyen formája legyen ennek a képviseletnek. Nos, az, hogy többségük saját/önálló magyar képviseletet akar, nem újdonság. Hiszen ha visszamegyünk a szlovákiai magyar pártrendszer keletkezésének az elejére, vagyis az 1990-es évre, az első szabad választások eredményei is ezt bizonyítják, hiszen az akkori magyar koalíció, az Együttélés/MKDM szerezte meg a magyar választópolgárok többségének szavazatait. S kisebb-nagyobb változásokkal, de ugyanez az igény volt tapasztalható az elmúlt három évtizedben, s az elmúlt két évben is. A Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlegének felmérése szerint 2019 nyarán a magyarok 88%-a tartotta szükségesnek a saját politikai érdekképviseletet, ami pedig a képviselet formáját illeti, más lehetőségekkel szemben 67 százalékuk az egyetlen magyar pártot tartotta a legmegfelelőbb érdekvédelmi képviseleti formának. A 2020 februárjában, tehát közvetlenül a parlamenti választások előtt lefolytatott ugyancsak ezres magyar mintán készült felmérésünk szerint négy lehetőség közül a legtöbben – csaknem 47% – azzal értettek egyet, hogy a „magyar kisebbséget Szlovákiában és a déli régiót a leghatékonyabban egy magyar párt tudja képviselni, amely együttműködik a szlovák pártokkal a parlamentben és ha lehet, a kormányban”. Ez a megfogalmazás kérdezéstechnikailag nem a legszerencsésebb – nem tőlem származott –, de azt mindenképpen újra alátámasztotta, hogy a választópolgárok legnagyobb része saját magyar pártképviseletet akar.

A tegnapi nap folyamán szó volt a szlovákiai magyar választói bázisról, s feltételezem, az volt az optimista végkicsengés, hogy a szlovákiai magyar választópolgárok száma elegendő ahhoz, hogy bejuttassa a magyar pártot/egy magyar pártot a parlamentbe. Ezzel elméletileg én is egyetértek. Tehát magyar választópolgár még talán van elegendő, s a Szövetségben megtestesülve mára az egyesülési feltétel is teljesült. Akkor hát egyértelmű a választási siker?

Sajnos nem, és ennek több oka van. Ezúttal a legalapvetőbbre térek csak ki. Vagyis: akárhogyan osztjuk-szorozzuk a magyarok számát, a gyakorlatban nem számolhatunk az összes magyar választópolgárral. Ennek is több oka van:

  1. Az adatok bizonyítják, hogy az elmúlt évek során csökkent a magyarok választási hajlandósága. 2019-ben 67% volt, vagyis először csökkent 70% alá, ami 2018-hoz képest 10 százalékpontos csökkenés, s egyidejűleg 10 százalékponttal nőtt a választani nem akarók aránya. Ugyanakkor az évek folyamán először csökkent 40% alá a biztosan választók aránya (37%), 2018-hoz képest ez 15 százalékpontos csökkenés. Ezek az adatok tehát azt bizonyítják, hogy az elmúlt évtizedben egyrészt csökkent a magyarok választási hajlandósága, másrészt épp a biztosan választók köre, a leghűségesebbek, a stabil választói bázis az, amely jelentős mértékben visszaesett.

Ugyanakkor az is igaz, s itt újfent 2019-es adatra hivatkozom, hogy a magyar pártok összefogása esetén a válaszadók 75%-a jelezte, hogy elmenne szavazni (összefogás nélkül ez az arány 67% volt), és 70%-uk egyben erre a képviseletre szavazott volna (összefogás híján összesen csupán 57%-uk választotta volna valamelyik magyar pártot). Tehát a magyar összefogásra épülő politikai képviselet egyrészt növelte volna a szlovákiai magyarok választási hajlandóságát, másrészt növelte volna a magyar képviseletre szavazók számát. A jövőre nézve ez reménykeltő összefüggés.

  1. A választási hajlandóság negatív alakulása előrevetíti a választási részvétel csökkenését. S ez nem csupán feltételezés. A választási statisztikák azt mutatják, hogy a magyarlakta járások átlagos választási részvétele mindig alacsonyabb volt az országos átlagnál, s ahogy csökkent az országos választási részvétel – mert ez is csökkent –, úgy esett vissza a magyarlakta járások választási részvétele is. Bár ehhez két megjegyzést kell hozzáfűznöm. Egyrészt az egyes magyarlakta járások választási részvétele mindig különböző volt, és mindig voltak köztük olyan járások, amelyekben az országos átlagnál magasabb volt a választási részvétel. Ez azonban a korábbiakhoz képest az utolsó három választási időszakra egyre kevésbé jellemző. Másrészt a magyarlakta járások választási statisztikáiban az ott élő szlovák választók is bennefoglaltatnak, tehát ezek a statisztikák nemcsak a magyarok választási részvételét tükrözik. Léteznek azonban egyéb elemzések és becslések is, amelyek egyetértenek abban, hogy speciálisan a magyarok választási részvétele is csökkent.
  2. Nem minden magyar választ magyar pártot. Ez mindig így volt. Így is lesz. Ami azonban a lényeg, hogy növekszik a szlovák pártot választó magyarok aránya. A magyar pártok választási sikertelenségének oka tehát nemcsak az, hogy csökken a magukat magyarnak vallók száma, kevesebb magyar akar választani és reálisan is kevesebb szavaz, hanem az is, hogy egyre többen választanak szlovák pártot, főleg a vegyes házasságból származó és/vagy abban élő, szlovák alapiskolát végzettek. De nemcsak ők. A 2019-es adatok szerint miközben a magyar pártok támogatottsága nem nőtt, a szlovák pártoké a háromszorosára emelkedett, ami akkor 12%-ot jelentett. 2020 februárjában az előbb említett 47% mellett, akik magyar pártot akartak, 23% olyan vegyespártra bízta volna a „kisebbség hatékony érdekképviseletét, amelyen belül magyarok és szlovákok együtt politizálnak”, 21,4% ideológiailag megfelelő pártot preferált volna, azzal indokolva, hogy „nem a nemzetiségi hovatartozás a fontos, hanem az, hogy az én ideológiai meggyőződésemnek feleljenek meg a párt nyilatkozatai és politizálása”, 8,5% pedig regionális szlovák pártot tartott szükségesnek, amely „elsősorban a déli régió, s mellette a magyar kisebbség specifikus igényeit is megjelenítené a parlamentben”. A 2019-es és 2020-as adatok egy az egyben nem hasonlíthatók össze, de a végkicsengés mindenképpen az, hogy a magyarok egy része nem magyar párt választásában gondolkodik, s ez az „egy rész” folyamatosan növekszik. A 2020 januárjában, majd februárjában reprezentatív magyar mintán lefolytatott felméréseink szerint januárban 13,8%, februárban már 15,3% választott volna szlovák pártot. Ha csak azokat vesszük alapul, akik már eldöntötték, kit fognak választani, 28,2% szavazott volna közvetlenül a parlamenti választások előtt szlovák pártra, ebből a legtöbben, 5,8%, az Oľanora. Itt említhetem még a 2020 októberében, nyugat-szlovákiai magyar mintán lefolytatott online felmérésünk idevágó eredményét. Összesen 53% támogatta volna az akkor létező magyar pártokat, 18% nem tudott volna választani, és 29% szlovák pártra szavazott volna. Ebből 13% a PS-re, 9% pedig az Oľanora. Ez a felmérés nem reprezentatív mintán készült – ugyanis az online lekérdezési módszerrel ezt a követelményt nem lehetett maradéktalanul biztosítani –, így kérdéses az eredmények megbízhatósága. Ám a tendencia, amit tükröznek, illeszkedik az előzőleg említett, reprezentatív mintán nyert adatokhoz.

Hogy jelenleg mekkora a szlovák pártokat támogató magyarok aránya, azt nem lehet tudni, de az, hogy most nincs saját magyar parlamenti érdekképviselet, s ennek ellenére úgymond „nincs semmi baj, nem verik a magyarokat”, többeket még inkább megerősíthet abban, hogy esetleg nincs is szükség a parlamentben magyar pártra. Ez is annak a helyzetnek a tipikus példája, amikor minél nagyobbat esik valaki, annál nehezebb magát visszatornásznia a kezdő pozícióba.

De mi készteti arra a magyar választópolgárok egy részét, hogy ne akarjanak szavazni, s ne is szavazzanak, illetve ha mégis, akkor ne magyar pártot válasszanak? Vagyis mi áll az előbbiekben felsorolt jelenségek hátterében?

Sok tényező – együtt. A politikai és nemzeti identitás tényezőegyüttesével nincs most idő behatóan foglalkozni, pedig nagyon fontos. Említettem, hogy főleg a vegyes házasságból származó és/vagy abban élő, és/vagy szlovák alapiskolát végzettekre jellemzőbb a szlovák párt választása, tehát azokra, akiknél a nemzeti identitás kulcstényezői között van szlovák elem. Azt is látjuk, hogy ezeket az embereket az átlagosnál kevésbé foglalkoztatják a szlovákiai magyar történések, márpedig ez az érdeklődés szignifikáns összefüggést mutat a magyar pártok preferálásával (ez az átlagos érdeklődés hosszú távon 60–62% között mozog, viszont az évezred elejéhez képest ez is visszaesett 10 százalékponttal).

Ami a választási hajlandósággal kapcsolatos attitűdöket illeti, csaknem 15 évre visszamenőleg a választásoktól való távolmaradás két legnyomósabb indoka mindig is az volt, hogy a politikusok nem tartják be az ígéreteiket és nem a választók érdekeit képviselik. Egyébként nagyon érdekes, hogy az aktuális kormányzási időszakok megítélése is mindig inkább negatív, és ez épp 2011-ben a sokak által etalonnak tartott Radičová-kormány megítélésénél tetőzött, amikor is a magyarok 79%-a látta úgy, hogy Szlovákiában a dolgok határozottan rossz vagy inkább rossz irányba mennek. Továbbá jól érzékelhető egyfajta „a politika úri huncutság” attitűd, a politika és a politikusok iránti zsigerből jövő bizalmatlanság is. De az említett két indokot azért nem lehet csak erre fogni, mert az évek folyamán mindkettő egyre nagyobb hangsúlyt kapott. A véleményt, hogy a politikusok nem tartják be az ígéreteiket, 2008-hoz képest 2019-ben 30%-kal többen osztották, azt pedig, hogy nem a választók érdekeit képviselik, 18%-kal többen, s ez már a reális elégedetlenség növekedéséről is tanúskodik. 2019-ben pedig beékelődött a két említett indok közé a Híd és az MKP közötti összetartás hiánya, amit 84% hozott fel annak magyarázataként, hogy nem akar választani. Ez is jelzi, hogy a két párt viszonya egyre erőteljesebben befolyásolta a választási hajlandóság s minden bizonnyal a választási részvétel és a szavazás alakulását.

De most nézzük, a magyar választók számára mi a mérvadó abban, hogy egy adott pártra szavaznak. Az évek során itt is mindig ugyanazok az indokok szerepelnek, mégpedig legutóbb a következő sorrendben: az, hogy a párt képviseli-e az érdekeimet (2019-ben 42%), a párt eddig tevékenysége (25%), a meggyőző program (20%), a párt vezető személyisége (18%) és az, hogy szimpatikusak-e a jelöltjei (12%). Ezek az adott pártban való bizalom kulcsai. Természetesen mindegyiket alaposan kielemezhetnénk, de erre most nincs idő, így maradok a legfontosabbnál. A „Szent Péter kulcsa” tehát az, hogy képviseli-e a párt a választói érdekeit.

De mik ezek az érdekek? Általánosan fogalmazva ezek a szlovákiai magyarok számára fontos kérdések. De melyek ezek a kérdések?

Az emberek pártokkal és politikusokkal szembeni elvárásait általában véve befolyásolja, hogy milyen problémák foglalkoztatják őket. A pártokkal és politikusokkal szembeni elvárások épp ezeknek a problémáknak a megoldására irányulnak.

A szlovákiai magyarokat ugyanazok a problémák foglalkoztatják, mint az ország többi lakosát. S itt nemcsak az általános makrotársadalmi problémákra gondolok (elsősorban a gazdaság, szociális ügyek, egészségügy), hanem a szlovákiai magyarok kisebbségi helyzetével kapcsolatos problémákra is. Mert ezek sem csak a szlovákiai magyarokat foglalkoztatják, hanem a szlovákokat is, főleg bizonyos szlovák pártok szimpatizánsait. Tehát általánosságban elmondhatjuk, hogy a szlovákiai magyarokat a többi lakoshoz hasonlóan két fő problémakör foglalkoztatja, amelyeket én úgy nevezek, hogy az emberi létet érintő problémacsomag és a nemzeti létet érintő problémacsomag. Ezzel kapcsolatban két kérdést tehetünk fel:

  1. az emberi létet érintő problémacsomag és a nemzeti létet érintő problémacsomag egyformán fontos-e számukra, vagy valamelyik elsőbbséget élvez a másikkal szemben, s ha igen, akkor melyik az.
  2. az eltelt 30 évben változott-e a két problémacsomag fontosságának megítélése.

Nos, ha a tendenciákat tekintjük, akkor elmondható, hogy a kilencvenes évek közepétől végzett saját szociológiai kutatásaink szerint a szlovákiai magyarokat elsősorban a gazdasági, szociális és az egészségügyi szférával kapcsolatos problémák megoldása érdekelte, s csak ezek után következtek a kisebbségpolitikai témák. 2006-ig ez egyértelműen megmutatkozott. A 2008–2010-es időszakban viszont felerősödött a kisebbségpolitikai érdekképviselet iránti igény is, bár továbbra is a makrotársadalmi csomag volt a fontosabb. Aztán fokozatosan kiegyenlítődött a két problémacsomag fontossága, s ez a mai napig így van.

Csakhogy van a dolognak egy további specifikuma. A szlovákiai magyarok esetében a két problémacsomag, tehát az emberi létet érintő és a nemzeti létet érintő nem választható el egymástól, hanem teljes mértékben összefonódik. Ugyanis amikor a makrotársadalmi szféráról van szó, akkor annak javítását a magyarok nemcsak úgy általában, vagyis országos szinten képzelik el, persze úgy is, hanem regionális, azaz dél-szlovákiai szinten is, s akkor ez már egyértelműen összefügg a nemzeti létükkel is. Mert a nemzeti lét, a nemzeti identitás nemcsak kulturális lét és identitás, hanem vannak gazdasági és szociális elemei is. Az említett tendencia változása abban mutatkozik meg, hogy míg korábban egy kicsit fontosabbnak tartották például a gazdaságilag fejletlen szlovákiai magyar régiók felzárkóztatását a magyar kulturális intézmények fejlesztésénél, ma már mindkettőt egyformán fontosnak tartják.

Egyébként van a dologban logika, mert időközben nőtt az életszínvonal, amit annak objektív és szubjektív mutatói egyértelműen jeleznek. Ezzel egyidejűleg a kulturális identitás kérdése egyeseknél afelé halad, hogy értelmét veszíti. Másoknál viszont felértékelődött. Vagyis egy nagyon érdekes helyzet állt elő. Szokás mondani, hogy a nemzetiségi kérdéskörnek ez a kulturális dimenziója akkor válik hangsúlyossá, amikor támadások érnek bennünket, attrocitásoknak vagyunk kitéve. Ez részben biztosan igaz, de van a dolognak egy másik vetülete is. A szlovákiai magyar választópolgárok többségének mindig fontos volt a magyarsága, máskülönben szlovák pártot is választhattak volna. Viszont amikor az életszínvonal növelése, a makrotársadalmi problémák megoldása volt a legfontosabb, akkor a nemzeti lét gazdasági dimenzióját erősítő intézkedéseket vártak el a politikusaiktól. Most, amikor mondhatni minden gazdasági-anyagi mutató tekintetében a legjobban élünk (itt elsősorban persze a covid előtti időszakra gondolok), legalább annyira fontosak a kulturális dimenziót, a nemzeti, nyelvi megmaradást segítő intézkedések. Persze tudatosítani kell, hogy a szlovákiai magyarok sok szempontból tagolt, heterogén népesség, az egyes társadalmi csoportok és rétegek tekintetében bizonyára vannak eltérések. De érdekekről volt szó. S úgy gondolom, a felvázolt tendencia pontosan kifejezi a Szövetség potenciális választóinak érdekeit. Tehát: megtartani a magyarnak maradás feltételeit egy fejlesztett, fejlődő régióban, mégpedig a következő nemzedék számára is.

S még egy dolog: tisztelt politikus hölgyek és urak, a magyar választók olyanok, mint a gyermek, aki nem szereti, ha a szülei ütik-verik egymást. Nem szeretik a látványos, hangos veszekedést. Elveheti a kedvüket a (választási) játéktól.

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

Magyar–szlovák viták 1989 után – Stratégiáink korlátjai

1989 óta két stratégia jellemezte a magyar–szlovák viszonyt alakító szlovákiai magyar politikát. Az egyik politikai együttműködéssel vélte elérhetőnek a magyar kisebbség megmaradásához és fejlődéséhez szükséges...


1989 óta két stratégia jellemezte a magyar–szlovák viszonyt alakító szlovákiai magyar politikát. Az egyik politikai együttműködéssel vélte elérhetőnek a magyar kisebbség megmaradásához és fejlődéséhez szükséges jogok és pozíciók megszerzését. A másik pedig főként nyomásgyakorlással, azaz erővel gondolta kikényszeríthetőnek mindezt. Több mind harminc év távlatából megállapítható, hogy sem az egyik, sem pedig a másik stratégia, sőt a kettő kombinációja sem vezetett sikerre.

A másodikhoz nagyobb erő kellett volna, mint az euroatlanti integráció nyújtotta biztonság. Ám a magyar párt, Magyarország, valamint a nemzeti kisebbségek védelmét célzó, születetőfélben levő nemzetközi jogrendszer együtt sem jelentett akkora kényszerítőerőt, mint amennyire Szlovákia vezetői a magyarok nemzeti szabadságától és egyenlőségétől féltették az országot. Véleményünk szerint elsősorban nem is az ország biztonságát, hanem mindenekelőtt az ország nemzeti identitásának alappilléreit.[1]

Ezt éppen az első stratégia sikertelensége mutatja. Az együttműködés stratégiája a korszak mindegyik fontos kérdésében az ország fejlődését, demokratizálását és ami különösen fontos, a biztonságát támogatta.[2] A magyarok részt vettek a bársonyos forradalomban. Majd a rendszerváltás legfontosabb törvényeinek elfogadásában és az új alkotmányosság alapjainak lefektetésében. Valamint ott voltak az első demokratikusan megválasztott kormányban. Ezt követően fontos szerepük volt Vladimír Mečiar kormányának első bukásában, majd annak visszatérése után a későbbi választási győzelemben és a mečiarizmus visszaszorításában. Nemkülönben támogatták az ország belépését a NATO-ba és a EU-ba, azaz a biztonság szervezeteibe. A két csatlakozás a magyarok erős, nyilvános, tömeges tiltakozása esetén aligha történhetett volna meg simán. Ám a magyar pártok a belépést támogatták, méghozzá több szlovákiai politikai erő ellenében. Továbbá részt vettek azokban a kormányokban, amelyek Mečiar választasi veresége után helyreállították a jogállamot, és növekedési pályára állították a gazdaságot.

Az adott történelmi korban ezek voltak a legfontosabb döntések, amelyek az ország fejlődését és biztonságát érintették. A magyar politika mindegyik esetben a fejlődés és biztonság támogatói közé tartozott. Az adott korban a politikai együttműködés terén e lépéseknél többet tenni aligha lehetett volna. Ám ez sem volt elég.

Következésképpen a változatlanság gyökerei mélyebbek. Feltételezhetően a nemzeti kultúra mélyére érnek. Az ellentét ebben az értelmezésben egyben az érvek vitája is. A magyarok sajátos jogaival szembeni fő ellenérv úgy hangzik, hogy a nagyszámú nemzeti kisebbség veszélyes,[3] a magyarok sajátos jogainak megadása határváltozással járna.[4]

Ezek az argumentumok nyilvánvalóan elégtelenek voltak. A magyarok nemzeti egyenlőtlensége továbbra is az ország egyik fontos elve maradt.[5] A magyar kisebbség alárendelt szerepének fennmaradása azonban egyben a szlovák nemzeti identitás agresszivitásának fenntartását is jelenti. Azért, mert sikeres. Röviden összefoglalva, a magyarok alárendeltségének és fokozatos felmorzsolásának argumentumával megtarthatók mindazokat a torzulásuk, amelyeket a tizenkilencedik és huszadik század nemzeti agresszivitáshulláma okozott. A nemzeti küzdelem továbbra is a társadalomszervezés, a politika, s benne a külpolitika legfontosabb vezérelvei közt marad. Az államot tehát meg kell szabadítani a más nemzetiségűek nagy csoportjaitól, hiszen azok a nemzetei harc törvénye szerint veszélyt jelentenek.

Ez a látásmód átitatja a többségi nemzetet, a torzulás átjárja minden szegletét. A nemzeti harc ideológiáját akár keményebb, akár lágyabb formában hangoztatók előnybe kerülnek azokkal (az egyébként kevesekkel) szemben, akik bírálni próbálják ellentmondásait. Az egyik összetársadalmi – tehát nemcsak a magyarokkal kapcsolatos – következménye pedig annak a viselkedésmintának az erősítése, mely szerint a szövetségek legfeljebb csak érdekszövetségek, ezért perspektivikusan bizonytalanok. Ugyanis a felek érdekei változhatnak. Bizonytalanságuk okán pedig fenn kell tartani a gyanakvást. A másikkal alapvetően érdekek mentén kell kapcsolatba lépni, és minden eszköz használata megengedhető, amit az adott kor egyéb erői nem képesek megakadályozni.

Magyar vonatkozásban persze az évszázados nemzeti ellenség jelenbeli tagjaival szemben különösképpen érvényes ez a szemléletmód. Következésképpen továbbra is át kell itatnia a kultúrát, (Kaposi–Korpics–Vajda 2011) az államszervezetet, a kül- és a belpolitikát.[6]

Hát emiatt nem lehetett lényegi változást elérni a magyar kisebbség ügyében. Sem így, sem úgy. Következésképpen arra a kérdésre kell választ adni, hogy a magyar reprezentáció a politika eddigi eszköztárán túl képes-e alapvetően változtatni az uralkodó szlovák nemzetfelfogáson. Pontosabban fogalmazva: tud-e a helyébe olyat kínálni, ami megtartja az eddigi erényeit, ám megszabadítja torzulásaitól? Magyar vonatkozásban fel tudja-e vázolni a magyar–szlovák összefogás és összetartozás olyan felfogását, amely a nagy többség számára világosabb, jobb, szebb és méltóságteljesebb perspektívát kínál az eddiginél? Sőt, ha kontinensünk válságjelenségeire pillantunk, sajnos akár az a megfogalmazás is elegendő lehet, hogy hosszabb távon egyáltalán perspektívát kínál-e.

Maga a kritika nem elég. A torzulások kimondása, leírása fontos ugyan, ám önmagában nem váltja fel őket semmivel. Jobb, szebb, perspektivikusabb programot kell kínálnia annak, aki lényegi változást szeretne!

A jelenleg uralkodó együttműködési alapelv az, hogy a felek ott működjenek együtt, ahol érdekeiket közösnek látják! Ez a pragmatikus forma megkerülni igyekszik a vitás kérdéseket. Így számos területet nyit meg, és másodlagosan persze közelíti egymáshoz a feleket.[7] Ám pusztán ekképpen nem jut és nem is juthat el az összetartozás általánosan elterjedt meggyőződéséhez. Az érdekkapcsolatok fontosak ugyan, de csak a közös érdek fennállásáig tartanak. Tehát az érdekelvű kapcsolat elvét ez a kapcsolati forma nem vonja kétségbe. Bajban már általában nem elegek. A kisállamiság opportunizmusát nem oldják fel. S a felek ezt pontosan tudják. A sorsközösség önazonossága, a jóban és rosszban való összetartozás mély tudata nem születik meg általa. Ahhoz minden jelentősége ellenére is kevés. Nem feleleges, nem rossz, csak kevés.

A nemzeti identitás továbbfejlesztése szerintünk a több nemzet közös identitása. Nem pusztán az általánossal való absztrakt azonosulás. Közép-Európa kis nemzetei, különösen a magyarok és a szlovákok ilyen lépése európai viszonylatban is jelentős kulturális és politikai tett volna. De bizonyára gazdasági is. A térségnek olyan formát és tartalmat adna, amely még a most fejlettebbeknek sem sajátja. De a történelemben éppen ez volt a fejletlenebb régiók felemelkedésének a receptje. Az a kérdés, vállalják-e az ismeretlent, azt, hogy mások követése helyett maguk hozzanak létre valamit, ami eddig nem volt? Mindenekelőtt e szándék a megléte az élre jutás legfontosabb előfeltétele. Hiánya pedig a másodrendűség folytatódásának.

Amennyiben pedig a másokat követő, nagyokhoz igazodó túlélés jövőképe marad az uralkodó elv, akkor a szomszéddal szembeni ellenségkép továbbéltetésére épülő társadalom- és államfelfogás is megőrzi a dominanciáját.

A szlovákság nemzeti értékrendjének lényegi változása nélkül továbbra megmarad az a választóréteg, amely a magyarokat veszélyesnek tartja, és a korábbi szabályok és intézkedések fenntartását helyesnek tekinti. Akkor pedig a pártok is megtartják és képviselik ezt. Hangsúlybéli különbségek lehetnek ugyan köztük, ám azok lényegi változást nem jelentenek.

Alkotmányos alapkérdésekben változások akkor lehetségesek, ha értékrendi alapjuk változik meg. Nemzeti kérdésben még összetettebb a helyzet. A nemzeti identitás komplex, tehát az emberi öntudat értelmi és érzelmi részét egyaránt áthatja. Emiatt fontos, de nem elegendő az összetartozás argumentumainak felsorolása. Az együvé tartozás érzésének is ki kell fejlődnie. Egymás szeretete, tisztelete nem kevésbé fontos része az összetartozás önazonosságának, mint az átgondolt indokok. A törésvonal átalakításához emiatt éppen jellege miatt minezek továbbfejlesztésére van szükség. Változásuknak nem megszűnésükből kell erednie, hanem abból, ami minden haladás előfeltétele: fejlődésükből.

Az eddig elváló feleknek[8] jobb jövőt kell ígérniük az eddiginél. Ezt pedig éppen a jelen egyik legnagyobb válságjelenségének megoldásával teheti: a nemzeti elválasztás fejlődéskorlátozó hatásának a megszüntetésével, és a nemzeti kultúrák összekapcsolásának új lehetőségeivel.

A kultúrák összekapcsolásának egyik fontos eleme a két közvélemény összekapcsolása.[9] Egy ma már közismert találmány, az internet ezt immár akkor is lehetővé tenné, ha a hagyományos tömegtájékoztatási eszközök zöme ellene volna. De segítheti a vámhatárok megszűnése is a két ország EU-tagsága nyomán. Emberek utazhatnak és találkozhatnak, valamint szállítható szinte bármi, ami a másik nyilvánossághoz szól. A két ország megváltozott geopolitikai helyzete is hozzájárulhat. Világossá vált ugyanis, hogy az Európai Unióban a kisebb tagállamok együttműködő csoportokat alkotva érvényesíthetik sajátos érdekeiket. Továbbá a közép-európaiakat gazdaságaik összefonódottsága is közelíti egymáshoz őket. Nemkülönben az a részben geográfiai körülmény, hogy útjaik, vasútjaik, folyóik természetes módok összekapcsolódnak.

Agresszív nemzeti örökségük az, ami elválasztja őket.[10] Ez az örökség akadályozta és akadályozza ma is, hogy összekapcsolják mindazt, amit fejlődésük nemzeti szakaszában megalkottak. Az új fejlődési szakasz dinamikáját éppen ez adhatná. Ha le tudnak mondani mindarról az erőszakról és kisnemzeti gerinctelenségről, amit nem elég, hogy megcselekedtek, hanem esetenként egyenesen politikai értékké emeltek. A másik alávetését, a térség feletti dominanciára törő nagyhatalmak kiszolgálását eredményes politikai manővernek, megvalósítóikat pedig nemzeteik nagy vezetőinek tekintették.

Ha kritikusan szembe akarnak nézni a kor ellentmondásaival, és képesek is rá, akkor eddig nem volt új teremtőerőt adhatnak kultúráiknak, és persze összekapcsolt közös kultúrájuknak. Ha nem, akkor azok kezében maradnak, akik nagyobbak, erősebbek és gyorsabban is fejlődnek. Legfeljebb váltakozni fognak, ám dominanciájuk, és a kicsik alárendeltsége marad. Ők is addig maradnak meg, ameddig az aktuális nagyhatalom úgy látja jónak. Persze a jó, az a maga javát jelenti.

Annyi világos, hogy ha a maguk kezébe akarják venni sorsukat, akkor azt egyedül nem tehetik. Ám, hogy közösen tegyék, le kell mondaniuk az egymással szembeni ellenségeskedésükről. Mindenekelőtt saját közvéleményük előtt kell szembenézniük azzal, hogy a szomszéd kis nemzetekkel folytatott ellenségeskedésük a fő oka, hogy a térség kis nemzetei elveszítették függetlenségüket. Ebben pedig mindegyiküknek nagy szerepe volt. (Ormos 2007, 193. p.)

A saját felelősségükkel való kritikus szembenézés bizonyára nagy hatással volna a hagyományos kollektív identitásukra. Hőseik, nemzeti eredményeik egy jelentős része kettős értelmet nyerne, hiszen nemritkán sajátjaik nemzeti sikere mások nemzeti nyomorúságát okozta. Általa pedig sajátjuk alávetését.[11] Ma az ellenmondás okán sajátjaik előtt általában megpróbálják eltitkolni, eltussolni a másoknak okozott nemzeti kárt. Nemkülönben azt is, hogy általa magukat is kiszolgáltatták az aktuális hódító hatalomnak.

Az ellentmondásos múlttal történő szembenézés bizonyára megrázná a társadalom és hatalmi rendszer nem egy területét. Ám ha közben jobb és perspektivikusabb alternatíva jelenne meg, akkor a megrázkódtatás csak a mélyebb átalakulás szükséges értékrendi velejárója volna. Nem kellene erőszakkal járnia. S nem szakítaná szét meg az összetartozás szövétnekét. Valamint a társadalom és az állam demokratikus működési szabályainak keretein belül zajlana a folyamat.

Összefoglalva, a szlovák többség értékrendjének megváltozása nélkül a magyarkérdésben lényegi változás nem érhető el. Az érdemi változáshoz, azt a kérdést kell feltenni, hogy el lehet-e érni ezt a célt? A válasz persze nem egyszerű. Összetettsége azonban felemelő. Egyszerre jelenti a megmaradásért folytatott küzdelem kihívását, és egy új korszak lehetőségét.

A béke

Akarják-e hát a felek a tényleges nemzeti békét? Ez az első kérdés. A második, hogy a tényleges megbékélés csak az erőszak hiányát jelenti-e?[12] Vagy nemcsak azt. (Galtung1967, 14. p.) Hanem a felek együttműködését.

Amennyiben ezt az álláspontot a nemzeti béke kérdésére vonatkoztatjuk, akkor a tényleges nemzeti megbékélés sem csak a hadakozás befejezését jelenti. Hanem egymás nemzeti segítését, elsősorban egymás nemzeti kultúrájának fejlesztését. Továbbgondolva, a felek a nemzeti kultúráik összekapcsolódásukkal tehetik ezt a leghatékonyabban. Kultúráik összekapcsolása nemcsak a nemzeti agresszivitást távolítja el a két nemzet viszonyából, hanem új kombinációk, inspirációk és felismerések sorát teremti meg, ami a fejlődés egyik legfontosabb forrása. Napjaink éleződő globális versenyében ez a folyamat több mint fontos. A kulturális dinamika új lendülete versenyelőnyt, versenyképességet jelent. A versenyképesség pedig globális perspektívát kínál az elmaradással szemben.

Kis nemzetek akarnak-e maradni a szlovákok és a magyarok? Ez a második kérdés. Ha igen, akkor ismét a nagyok kiszolgálása lesz a sorsuk. Ha nem, akkor csak együtt kerülhetnek ki ebből az állapotból. Ma már látható, hogy közösen olyan erőt jelenthetnek, mint az EU erős nagy tagállamai. Olyat, mint történelmükben nemegyszer. Kultúráik összekapcsolásával és a belőle eredő dinamikával pedig idővel akár náluknál is többet.

Ezzel kapcsolatban a következő kérdés úgy hangzik, hogy szeretnének-e gyorsabban fejlődni versenytársaiknál, méghozzá javarészt saját kulturális forrásból? Ha nem, akkor megmarad a kis nemzeti kultúráikat jellemző függőség, és persze a mások által felefedezett, kigondolt találmány, koncepció, eszme árából, átvételének késedelméből eredő hátrány. Globalizált világunkban nyilvánvalóan nem létezhet kulturális autarkia, ami egyébként sem létezett. Növekvő dinamika, a saját újítások növekvő hányada viszont igen. Ám ehhez erőforrások, sok kreatív személyiség és sokféle kulturális inspiráció kell. A kicsik erővé változtathatják többféleségüket, ha összekapcsolják egymással. Megteremthetők ennek szabályai – társadalmiak és államiak egyaránt –, valamint az intézményes keretei.

Összekapcsolva: az hát a kérdés, hogy Közép-Európa ki nemzetei, különösképpen a magyarok és a szlovákok, tovább akarnak-e haladni a nemzeti elkülönülés és elválasztás kétszáz éves útján, vagy új utat keresnek. Ma megtehetik. Az Európai Unió jelenlegi rendje és fejlettségi szintje a kezükbe adja az ilyen döntés lehetőségét. Ha azonban az EU globális térvesztése tovább folyik, akkor a külső befolyás is tovább erősödik, ami a kis tagállamai szuverén döntéshozatali lehetőségeit is szűkíteni fogja.

A kontinens lakosai több évezredes erejének gyökere abban állt, hogy korábban nem volt értékeket, szabályokat és rendet tudott kiötleni, kidolgozni elterjeszteni, majd bevezetni. Jobbakat és jobban, mint az emberiség más csoportjai. Ma a globalizációs térvesztés láttán itt az ideje az újabb próbálkozásnak. Ezt térségünk is megteheti. A világ és Európa újabb térségei emelkedtek fel és maradtak el a történelem során. Közép-Európa soha nem emelte magát a legfejlettebbek közé. Az a kérdés: valóban szeretne-e? Nemzeti kultúráik összekapcsolása még szerényen vélekedve is nagy erejű lökést adhatna a térségnek. Ezt mások még nem tették. Ám aki első akar lenni, annak éppen azzal kell próbálkoznia, amivel más még nem. Újjal és eredetivel. Egyébként mások felfedezéseit követheti csak, annak az összes alárendelő következményével.

Naggyá csak együtt válhatnak. Hogy megmaradhatnak-e kicsik külön-külön, az is a jövőbeni nagyoktól, azok szándékaitól, érdekeitől függ majd. Ma megvan a történelmi lehetőségük a váltásra. A globalizáció versenye azonban felőrölheti a mostani állapotot. Európa helyzete távolról sem mondható stabilnak, tulajdonképpen inspirációra, megújító koncepcióra vár. Ilyen helyzetében azt bárki kínálhatja, a múltban is más-más régiói tették. Először a dél, majd az észak-nyugat. Miért ne tehetné most a közép? Persze ehhez le kellene vetkőzni a kicsinységhez való vonzódásukat. Különösen Szlovákiának.

El kellene hát határozniuk, hogy naggyá, azaz erőssé, befolyásossá és persze fejletté akarnak válni. Egyik sem megy a többiek nélkül. Ám a többiekhez az összetartozás meggyőződésén keresztül vezet az út. A felek oly sokszor árulták el egymást és sok mindenki mást, hogy a bizalom újjáépüléséhez gyökeres váltás szükséges.[13] Az összekapcsolt sors általános meggyőződése kell. Ez az identitás felépíthető, még ha ilyen nemzeteket összekapcsoló identitást mások még nem teremtettek is. Az alapja ugyanis igaz: ezeknek a kis nemzetek a sorsa valóban összefügg! Az a kérdés, hogy a maguk akaratából összekapcsolják-e? Avagy inkább megmaradnak az erősebbek kiszolgálóinak. És persze eszközének.

A magyar kisebbségnek pedig azt kell eldöntenie, belefog-e ebbe az összetett és nehéz feladatba. Nélküle ugyanis a magyar–szlovák megbékélés nem vihető végig.

A pártegyesülés korlátjai és lehetőségei

Amint az várható volt, tavaly a három magyar kötődésű párt egyesülésének híre sokakat töltött el reménységgel. A hír okkal tartott számot a szlovákiai magyar közvélemény nagy részének érdeklődésére, így joggal fogalmazódhatott meg az állítás, hogy az egyesült párt gyors megalakítása lendületet, méghozzá nagy lendületet adhat neki. Friss célok, elképzelések születhetnek abból az energiából, amit addig az egymás elleni küzdelemre fecséreltek a felek, általuk visszaszerezhetők a másokhoz választók, és megmozdíthatók az elkedvetlenedettek, a választásoktól távolmaradók. Első lépésben gyors egyesülés kellett volna ehhez. Az a vontatott, elhúzódó folyamat azonban, amelynek tanúi voltunk, még a minimális célok elérésére is alkalmatlannak bizonyult.

Az egyesülés, pontosabban a pártok összefogása ugyanis az egyik előfeltétele annak, hogy megoldás szülessen a szlovákiai magyar politika eddigi problémáira, s nem maga a megoldás. Célnak tehát minimális, ám nélküle a többi sem érhető el.

Nyilvánvalóan az egymással kötött szövetség kínálja ehhez a legjobb esélyt. Az most a kérdés, ki mit is ért szövetség alatt. Az egyik lehetséges értelmezése, hogy érdekkapcsolatról van szó, a célból, hogy visszajussanak a parlamentbe. A felek fő motívuma tehát nem az értékrendi közelség, hanem a parlamentbe való visszajutás. A „szövetség” szó ebben az esetben azonban nem jelentheti pusztán a pártok formális egyesülését konfliktusaik jelentős részét megtartva, hanem azt a szándékot, hogy összekapcsolják a szlovákiai magyarok mindegyik csoportját. Ehhez meg kell tartaniuk sajátosságaik értékes részét, és kölcsönösen hozzá kell igazítaniuk a többiekéhez, hogy az ő választóik is tolerálják. Még ha nem választják is, létezését, sőt hasznosságát elfogadják. Ha képesek erre, akkor akár az instabil és fragmentálódó szlovák pártrendszerrel elégedetlen szlovák választópolgároknak is olyan példát mutathatnak, amely vonzó lehet egy részük számára.

Ám ha ennél többet akarnak, akkor olyan nemzetiségi és térségi programmal kell előállniuk, amely egyszerre tűzi ki céljául a magyarok megmaradását és a szlovákság többségének lényegi nézetváltozását a magyarok ügyében. Sem nyomásgyakorlással, sem pedig a kulcsfontosságú magyar ügyekről való hallgatással nem sikerült elérni ezt az állapotot.

A mai helyzet két ellentmondás közé zárta a magyarokat. Az egyik megfogalmazta a megmaradás legfontosabb feltételeit, ám nem volt képes elérni azokat. A másik hallgatott a kényesekről, és nem is volt képes megoldást kínálni reájuk. A szlovákiai magyar politika manőverezése a két stratégia lehetőségei között áttörő eredményt harminc év alatt sem hozott. Éppen lényegi eredménytelensége az egyik oka, hogy az egyik vagy a másik támogatói egymásban kezdték látni sikertelenségük okát.[14] Vitáik hatalmi harccá terebélyesedtek, személyes konfliktusokká nőttek, és a magyar politikai reprezentáció szétszakadásához vezettek. Ám az alapproblémát meg nem oldották. Több mind három évtizeddel a rendszerváltás megkezdése után ugyanolyan kihívás előtt áll a magyar politika: jobb válaszokat kellene adnia a világ mostani problémáira, mint a szlovák pártok zöme. Sőt, mi több, el is kellene tudnia fogadtatni azokat az ország társadalmának zömével. Azaz a szlovákság többségével.

Most persze ehhez mindenekelőtt a pártegyesülést kell végigvinni. Az egyesülés folyamata ugyan mind ez ideig nem elsősorban a korproblémákra adott megoldások mentén folyt – legfeljebb meg-meg jelenek benne –, ám az egyesült politikai szervezet úgyis kénytelen lesz foglalkozni velük. Ha pedig nem kíván mellékes szerepet játszani az ország politikai életében, akkor meg kell próbálnia s a többiekénél jobb megoldásokat kínálnia rájuk. Siker esetén az új magyar párt országos tekintélye és általa a közvéleményt formáló képessége jelentősen megnőne.

A párt éppen a kisebbségi helyzetéből eredően több szellemi forrást használhat ezen a téren. Azaz hátránya egy csapásra előnnyé változtatható.

Ennek a pártnak olyan lehetőségei volnának, amelyek messze meghaladják azokat a hátrányokat, amelyeket megkötött kompromisszumok okán szenvednének el az egyes felek. Ehhez azonban kölcsönösen támogatniuk kellene egymást azoknak a választói csoportoknak a megszólításában, amelyeket az adott szárny képes elérni. A pártoknak a többféleség előnyeit kellene meglovagolniuk a hátrányai erősítése helyett. Túlzás nélkül állítható, hogy ez szolgálná a magyarok javát, az országét, sőt a térségét, de a saját maguk érdekét is.

Persze mindenekelőtt képesnek kellene lenniük rá. Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedek nem az ilyen képességet erősítették. Az egymást kényszerhelyzetbe manipuláló taktikák uralkodtak a szlovákiai magyarok politikai életében, és mindaddig sikeresnek tűntek az aktuális győztes szemében, ameddig fokozatosan el nem fogyasztották potenciális választóik nagy részének szimpátiáját. A morzsolódás hosszasan folyt. Emiatt, aki már az elején elpártolt, az ismétlődő összecsapások okán egyre inkább meggyőzhette magát döntése helyességéről.

Ma ezért nem elég szervezeti választ adni az eddigi válságra. Az újszerűség frissességéhez már nyilvánvalóan több kell! A korproblémákra adott kiváló színvonalú, majd vonzó módon közzétett, sokakkal megértetett megoldások a népet ma is lelkesítenék. Mint mindenkor. Bizonyára azok egy részét is visszahozva, akik magyar kötődésükkel fordultak inkább szlovák párthoz. (Lampl 2019, 3–18. p.) Ha pedig az előbbiek fényében világossá válik, hogy a közérdek a pártok és vezetőik tényleges vezérelve, akkor olyanok is megmozdulnak, akik az elmúlt években kiábrándultak a politikából.

Amennyiben nem teszik meg mindezt, akkor a párt követő szervezetté válik. Vezetői javarészt azokra az ügyekre reagálnak majd, amelyeket mások fogalmaznak meg és vetnek fel. Persze megint megpróbálkozhatnak azzal a stratégiával, ami az utolsó évtizedben jellemezte a magyar politikát. Nevezetesen, hogy a magyar ügyeken túl a párt megvárja, amig mindenki más nyilatkozik, majd behelyezkedik a többi közé. Erről persze idővel kiderül, hogy a valóságban tartalmatlan, nem több puszta taktikánál. Ha pedig még a magyar ügyek kényesebbjeiről való hallgatás is társul hozzá, akkor még a magyar választókat is hasonló érzés fogja el. De hallgathat is mindarról, amihez nem tud hozzátenni semmi fontosat, ám idővel az is kiderül.

Ám korunk új esélyt kínál, olyan esélyt, amelyben a szlovákiai magyar politika messze maga fölé emelkedhet. A térség ugyanis olyan helyzetbe került, amelyben a szlovák–magyar megbékéléssel nagy lépést tehet előre. A térség államainak összefogása az Európai Unión belüli versenyhelyzetben több mint szükséges. Ahhoz azonban, hogy viszonyuk érdekviszonyból bizalmivá fejlődjön, a magyar–szlovák megbékélés elengedhetetlen. Magyarok és szlovákok összetartozásának újjászületése lendületet adna mind a két nemzetnek és bizonyára az egész térségnek. A 19. és a 20. század agresszív nacionalizmusának feloldása jelentős energiákat szabadítana fel ezekben a kultúrákban. Mind a két ország, mind Közép-Európa, mind az EU egésze szempontjából nagy jelentőséggel bírna ez a változás. Nemcsak közvetlen hatása, hanem közvetve, példája révén is.

A magyar–szlovák megbélésnek azonban az egyik fontos előfeltétele egy ütőképes szlovákiai magyar párt. A párt meg- és kialakulásának sikere, avagy sikertelensége nemcsak a szlovákiai magyarok sorsára lesz hatással. Mindennek a felelőssége nyomja most az alakulás folyamatának egyes kérdéseiben döntők vállát. Több mint fontos, hogy tudatosítsák! Olyan ideje ez a szlovákiai magyarok történelmének, amikor nagyobb dolgokra lehetnek hatással önmaguknál. És lesznek is. Akár jóval, akár rosszal. Olyan időszakba sodródtunk, amelyben sokkal több függ tőlünk önmagunknál. Amennyiben jelentősen hozzájárulunk a térség nemzeti megbékéléséhez, akkor egy új történelmi korszak alapjait rakjuk le. Kisebbségi sorsunk hátrányát olyan előnnyé változtatjuk, amely sokáig, nagyon sokáig fennmarad az emberi történelemben. És persze a magunk identitásának is szilárd pillérévé válik.

A programnak persze ki kell munkálni minden fontos részletét. Nélküle a szlovákiai magyar politika az eddigi ellentmondások foglya marad. Ilyen-olyan eredményeket elérhet ugyan, ám lényegi változást, azaz a magyarok nemzeti szabadságát és egyenlőségét nem. A sikertelenség pedig tovább morzsolja majd az új párt támogatottságát. Ismét megjelennek azok a hangok, amelyek a belső hatalmi viszonyok átalakítását deklarálják a siker eszközének, noha többre nekik sem futja. Persze támogatókra lelnek mindazokban a külső erőkben, akik a mostani helyzetet kívánják fenntartani, és így a magyarok megosztottságában érdekeltek.

A szlovákiai magyar politika manőverezése a két stratégia lehetőségei között áttörő eredményt harminc év alatt sem hozott. Éppen lényegi eredménytelensége az egyik oka, hogy az egyik vagy a másik stratégia támogatói egymásban kezdték látni sikertelenségük okát. Vitáik hatalmi harccá terebélyesedtek, személyes konfliktusokká nőttek, és a magyar politikai reprezentáció szétszakadásához vezettek. Ám az alapproblémát meg nem oldották. A sikertelenség egyik kinövése az elért eredmények túlkommunikálása lett. A közelmúlt legismertebb példája, hogy ismételten kulturális autonómiának neveztek (kommunikáltak) egy olyan intézményt, amelyik a kisebbségek kulturális életének csak egy szeletéről dönt, nem az egészről. De azt sem teheti a kormányzat erőteljes beavatkozási lehetősége nélkül.

A túlkommunikálás azonban legfeljebb zavart okoz. Eredménnyel nem jár. Az érintettek ugyanis rövidesen rájönnek a valóságra, s vele arra is, hogy becsapták őket. Az új pártnak ezért a helyén kellene kezelnie mindegyik eredményét, mint ahogy kudarcait is. A politikában ez nagyon nehéz, hiszen az érintett politikusok érdekei ellene hatnak. Ám a pártnak a politikától elfordult tetemes számú kiábrándult magyar bizalmát kellene visszaszereznie, ami újabb manipulációkkal aligha sikerülhet.

A nemzeti béke nem épülhet a nemzeti elnyomás elhallgatására.[15] Az egyenlőtlenség fenntartásának csendje ugyanis nem bontja le, hanem éppen fordítva, megerősíti a nacionális agresszivitást. Azért, mert eredményes. Nem késztet az örökölt értékrend kritikájára, hiszen csak hallgatni kell. És persze nemzeti agresszivitással megvádolni mindazokat, akik megtörik a csendet. Ők a feszültségkeltők, akik megbontják a békét és a nyugalmat, megosztják s konfliktusokba sodorják a társadalmat. Tehát nem az az agresszív és konfliktuskeltő, aki hatalmi eszközökkel fenntartja a nemzeti egyenlőtlenséget, hanem az, aki szóváteszi. Az ellentmondás azt sejteti, hogy a hallgatást követelők maguk is az egyenlőtlenség védelmezői. A pillanatnyi nyugalom nevében lemondanak a probléma megoldásának legfontosabb eszközéről, a nyilvános vitáról.

A probléma azonban bonyolultabb ennél. A nyilvános társadalmi vita akkor eredményes, ha a felek valamelyike meg tudja győzni a másikat, avagy közösen mind a két fél számára megfelelő, eddig nem volt új megoldást találnak. Ha a párt erre nem képes, akkor csak elveszíteni tudja a nyilvános vitát. Amennyiben sem képességei, sem kommunikációs csatornái, sem pedig a jelenlegihez képest lényegileg új koncepciói nincsenek, akkor a csend és a hallgatás védelmezése mindez elfedését is szolgálhatja. A nyilvános viták elmaradása egy ideig eltakarja, hogy az adott párt erejéből és képességeiből csak az elveszítésükre futja.

Ha pedig vezetői vezetők akarnak maradni, azaz választóikat is meg szeretnék tartani, valamint a párt tagságának lojalitását is megőriznék, akkor az ilyetén korlátjaikról hallgatni kell. Csakhogy e módon választói bázisukat nem tudták túlterjeszteni azokon, akik magyar ügyekben csak csendet akartak, nehogy magánéletükben, munkahelyükön vitatniuk kelljen a kérdést szlovák környezetükkel, illetve a maguk és a családjuk identitásdöntései során.

Ám ellenfeleik sem álltak sokkal jobban. Ők ugyan világosan megfogalmazták, mi kellene a magyaroknak ebben az országban, ám eszközeik céljaik elérésére nem voltak. Erényként a legfontosabb célok kimondását emlegethették, ám azok elérésének módja ködbe burkolózott. Velük szemben így ki lehetett jelenteni, hogy politikai létük eredménytelen, lényegi változást nem képesek előidézni. Foglalkozzunk inkább a megvalósíthatóval. Az alapcélokat pedig övezze hallgatás, hogy ne kapjanak muníciót a többségi nemzet radikálisai, és ne nyugtalanítsuk a mérsékelteket.

Ezzel szemben csak annak hangoztatása maradt, hogy politikai egységbe kell tömörülniük a magyaroknak. Megosztottan nincsen esélyük, csak egységben. Az érv gyengéje, hogy egységben sem volt. Nyilvánvalóan nagyobb befolyással rendelkeztek, mint megosztottságukban, ám az alapcélok eléréséhez akkor is kevéssel. És ez immár tapasztalat. Nemcsak átgondolt feltételezés, nemcsak érveken alapuló elmélet, hanem tapasztalat is.[16] Méghozzá nemcsak a politikai vezetésé, hanem a társadalomé. Az egyszerű magyar polgárok zöme tapasztalta és tapasztalja meg, hogy nem egyenlő magyarságában. És akkor sem változott ez meg, amikor egy pártba tömörültek a magyar politikai szervezetek. Az újabb összefogás emiatt nem mozdít meg mindenkit. Nemcsak a túl hosszúra nyúlt egyesülési folyamat bizonytalanított el sokakat, hanem ez a korábbi tapasztalat is.

Új stratégia kell hát. Nem feladva persze a korábbiakat, hiszen mind az együttműködés, mind pedig az erőn nyugvó nyomásgyakorlás természetes részei a politikának. Egymást sem lecserélniük kellene, hanem kiegészíteniük. Az újnak sem az eddigiek leváltását kell célozza, hanem még egy teret kell nyitnia.

A régi felfogások elmélete és gyakorlata az uralkodó politika hagyomány jelenleg. A mostani készülődés is ezt mutatja. Néhány szakmai megbeszélésre is sor került – nagyon helyesen –, amelyeken a magyarok életének problémáit boncolták. Eddig mások kezdeményezésére zajlottak ezek, de remélhetően maga a párt veszi kezébe a további megbeszélések szervezését.[17] Ezekből kialakítható egy a mostaninál nagyobb társadalmi támogatással bíró programegyüttes. Jó taktikákkal, esetenként nyomásgyakorlással bizonyára több célkitűzés is elérhető belőle, ami nagyon fontos. Ám hogy a szlovák politika és közvélekedés a magyar kisebbség legfontosabb nemzeti igényeit méltányosnak, értékesnek és éppen ezért mihamarabb elfogadandónak és bevezetendőnek tartsa, csak ezekkel az eszközökkel el nem érhető. Akkor pedig minden részeredmény ellenére is folytatódni fog a magyar népcsoport zsugorodása az országban. A társadalmon és a párton belül pedig emiatt ismét viták robbannak majd ki. Javarészt a régi érvekkel.

Ám egy új stratégia esetleges sikere nemcsak egy félmilliós népcsoport életére, sokkal többre volna jelentős hatással: az egész térség jövőjére.[18] A visegrádi négyek közti kapcsolat, a közép-európai összetartozás jelentős mértékben függvénye a magyar–szlovák nemzeti megbékélésnek. Olyan példát szolgáltathat, amelyet mások is követhetnek. Annyi ma is állítható, hogy magyar–szlovák megbékélés alapvető változáshoz vezetne a két nemzet egymásról és önmagáról alkotott felfogásában. De bizonyára tovább terjedne közép-európai partnereire is.


Galtung, Johan 1967. Theories of Peace. A Synthetic Approach to Peace Thinking. Oslo, International Peace Research Institute.

Galtung, John 1969. Violence peace and peace research. Journal of Peace Research, Vol. 6, No. 3, pp. 167–191.

Gyárfášová, Oľga 2011. DO WE KNOW EACH OTHER? Public opinion surveys about the historical memory in V4.

Jászi Oszkár 1988. A monarchia jövője. A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok. Budapest, Új Magyarország Részvénytársaság, 1918. AKV-MAECENAS Reprint-sorozat.

Kaposi József–Korpics Zsolt–Vajda Barnabás 2011. Az én hősöm – a te ellenséged. Beszámoló a Visegrádi Négyek országainak prágai nemzetközi történész és történelemtanítási konferenciájáról. Történelemtanítás Online történelemdidaktikai folyóirat, (XLVI.) Új folyam II. 4. sz.

Kollai István 2021. Szlovákia királyt választ. Budapest, Akadémia Kiadó.

Kymlicka, Will 2001. Politics in Vernacular. Oxford, University Press.

Lampl Zsuzsanna 2020. A szlovákiai magyarok politikai identitása 1989-90-ben. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Lampl Zsuzsanna 2019. A szlovákiai magyarok választási magatartásának tendenciái. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 3. sz.

McMahan, Jeff 1997. The Limits of National Partiality. In McKim, Robert–McMahan, Jeff (eds.): The Morality of Nationalism. New York–Oxford, Oxford University Press.

Mesežnikov, Grigorij 2019. A szlovák–magyar kapcsolatok politikai tényezői a demokratikus átalakulás időszakában: helyzet, tendenciák, kihívások. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 4. sz.

Mill, John Stuart 1980. A szabadságról. Budapest.

Simon Attila 2011. Közös múlt, egymással feleselő történelem. Történelemtanítás, 46. évf. 3. sz.

Tokár Géza 2020. A kör négyszögesítése – a magyar pártegyesítés buktatóiról. Új Szó, szeptember 27.

Tokár Géza 2019. Gondolatok a magyar érdekképviselet állapotáról. Új Szó, december 1.

Ormos Mária 2007. Közép-Európa. Volt? Van? Lesz? Budapest, Napvilág Kiadó.

Tóth Barnabás Felicián 2020. Gondolatok a szlovákiai magyar útkereséshez. Új Szó, október 11.

Webel, Charles 2007. Introduction: toward a philosophy and metapsychology of peace. In Webel, Charles–Galtung, John (eds.): Handbook of Peace and Conflict Studies. London and New York, Routledge, 3–13.p.

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

A magyar–szlovák kapcsolatok változásai a 20. században. A kapcsolatok alakulásának dinamikája és a konfliktusforrások

Az itt közreadott tanulmány két szinten elemzi a többség és a kisebbség kapcsolatát geopolitikai terünkben. A tanulmány első részében a 20. és 21. századi Európa...


Az itt közreadott tanulmány két szinten elemzi a többség és a kisebbség kapcsolatát geopolitikai terünkben. A tanulmány első részében a 20. és 21. századi Európa kisebbségi kérdéseinek tipológiájára és periodizálására összpontosítottam. Elsődleges érdeklődésem azonban a szlovák–magyar kapcsolatok kérdésének és fejlődésének integrálása volt az európai kisebbségi kérdések egyéni fejlődési szakaszaiba a Csehszlovák Köztársaságon belül, majd később a független Szlovák Köztársaságon belül.

A kisebbségi problematika és a vele kapcsolatos kérdések állandóan foglalkoztatják a társadalomtudományi tudományágakat. Fontos tényezőt jelentenek, amely ugyancsak befolyásolja a világ biztonságát. Általánosságban elmondható, hogy a sajátos helyzettől függetlenül nézeteltérések vannak az állam és a kisebbségek között, amelyek jogaik személyes, kulturális és területi autonómia alapján történő kiterjesztését követelik, és végső soron elszakadáshoz vezethetnek. Bár az európai kisebbségi diskurzusban egyetértés van abban, hogy az etnopolitikai problémák és azok deeszkalációja prioritást élvez az európai integráció további elmélyítése szempontjából, konkrét megoldásuk forgatókönyvét gyakran eltérően értelmezik politikai, társadalmi és nemzetközi szinten.[1] Ez annak köszönhető, hogy a kisebbségi kérdések tág fogalomkört képeznek, azaz több szempontból is vizsgálhatjuk őket: történelmi, politikai és jogi dimenziójuk van, de társadalmi és kulturális vetületük is. Az egységes értelmezés ellentéte, kontrasztja a kisebbségi kérdések konkrét szintű értelmezésével abból ered, hogy az elméleti értelmezések különbözőek, csakúgy, mint a nemzeti történelem eltérő fejlődése Európa egyes államaiban, és konfliktusjellegük eltérő alakulásából.[2]

A szlovák–magyar viszonyt 1989 vagy 1992 után (a független szlovák állam megalakulásával) befolyásoló neuralgikus pontok és kapcsolódó folyamatok történelmi gyökerűek a 20. századi európai társadalmi-politikai fejlődésben.

A 20. századot a társadalmi és etnikai megbékélés fenntartására irányuló erőfeszítések jellemezték. Ezeknek az erőfeszítéseknek a kudarca gyakran véres globális konfliktusokat, holokausztot és népirtást eredményezett. A második világháború előtt Európa sajátos helyzetben volt a világban. Először is, a gyarmati terjeszkedés jelensége, az egész világra gyakorolt hatása miatt, de mindenekelőtt magára Európára és identitására a 20. században. Az Európa-központúság a holokauszt borzalmai ellenére is megőrizte erős pozícióit a második világháború után, bár az 1990-es években a balkáni véres népirtás súlyosan megrázta. Az európai kontinens – a világ többi részével szembeni – kiválóságának fogalma is elvesztette érvényességét ezek miatt a tragikus események miatt. Az 1989 utáni közép- és kelet-európai fejlemények – az állami szolgáltatások szétesésének folyamata etnikai konfliktusokkal együtt – egyértelműen megmutatták, hogy a szocialista szövetségi államok nem oldották meg az etnikai és nemzeti ellentéteket. A nacionalizmus 1989 utáni újjáéledése és felemelkedése Közép-Európában nemcsak a demokratizálódás folyamatát érintette, hanem a kétoldalú kapcsolatokat, az európai integrációt s a nemzetközi politikai színtér fejleményeit, és a globális biztonságra is rányomta bélyegét. A folyamat okainak és dinamikájának jobb megértése érdekében vissza kell térni 1918-ba.

1918-ban Közép-Európában az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után létrejött új határok alapvető módon meghatározták a térség 20. századi későbbi fejlődését is. A polgári és kisebbségi jogok, a nacionalizmus és a multikulturalizmus, a társadalom összetétele és a modernizáció olyan problémás területeket alkotnak, amelyek szorosan kapcsolódnak és jellemzik a határváltozásokat ebben a geopolitikai térben a következő száz évben. Azok a jelenségek és intézmények, amelyek ma azonnali hatást gyakorolnak a felzárkózási folyamat európai integrációjára és intézményesítésére, valamint a kollektív biztonságra, már az első világháború után is jelen voltak a társadalmi-politikai valóságban.[3] Közép- és Kelet-Európa 1918 utáni új geopolitikai rendje, az új államok megjelenése fontos és megkérdőjelezhetetlen mérföldkő a 20. századi Európa történetében. Az európai történelem eseményeiről és mérföldköveiről szóló ismeretek elmélyítése és tárgyiasítása, amelyhez kétségtelenül az új határok 1918 utáni megjelenése is tartozik, fontos előfeltétele a közös európai történelem fogalma kialakításának.[4] Európa történelmén belül három alapvető fejlődési különbséget vázolhatunk fel Nyugat- és Kelet-Európa között. A huszadik század mérföldköve 1918, amely világosan meghatározta az új utódállamok és a győztes hatalmak közötti különbségeket. A két világháború közötti időszakban az új államoknak az új határokkal kapcsolatos problémákkal kellett foglalkozniuk: kisebbségi problémákkal, népességcserével, valamint instabil politikai rendszerrel. A nemzetközi politikában az új államalakulatok, utódállamok alá voltak rendelve a nyugati hatalmak döntéseinek. A második világháború eredményei és a bipoláris világ kialakulása csak megerősítette ezeket a különbségeket.

Másodszor, ebben az összefüggésben Nyugat-Európában és az úgynevezett Kelet-Európában a nacionalizmus típusára is gondolni kell, amelyet a szakirodalom polgári nacionalizmusként és etnikai nacionalizmusként jellemez. A nacionalizmus és a nemzeti mozgalmak, vagyis a kisebbségek létezése nemcsak a demokratikus fejlődés akadálya volt, hanem megakadályozta a centralista irányítású államok létrehozását Közép- és Kelet-Európában, amelynek egyértelmű példája az első Csehszlovák Köztársaság 1918 utáni fejlődése. Még 1945 és a bipoláris világ kialakulása után is, az úgynevezett hidegháborús időkben a nacionalizmus a Szovjetunió impériumának egysége ellen irányult, amikor a szocializmushoz vezető sajátos út követelményei hatottak ellene, amint azt Jugoszláviában, Magyarországon és végül, de nem utolsósorban a Csehszlovák Köztársaságban láthattuk, de ellene hatottak a kommunista párt 1968-as igényei is. (Kolář–Pullmann 2016, 146–156. p.)

A területi megosztottság és az utódállamok első világháború utáni megjelenése szorosan kapcsolódik a kisebbségek kérdéséhez. Az első világháború utáni geopolitikai változások által érintett közel 100 millió ember közül 30 millió különböző etnikai kisebbség tagja volt, akiknek státuszát alig lehetett megoldani a rövid, két világháború közötti időszakban, ami erős széthúzó tényezőt és veszélyt jelentett a békés fejlődésre Európában. A nagyhatalmak kisebbségpolitikájának egyik fő célja a világháború utáni területi megosztottság megőrzése volt. Ennek eredményeként a kisebbségek védelme 1919-ben a történelem során először intézményesült. A nemzeti kisebbségek nemzetközi garanciákat kaptak, és a nemzeti alkotmányokban is garanciákat rögzítettek, amelyek kisebbségi jogainak szavatolására vonatkozó cikkeinek meg kellett felelniük a nemzetközi szerződéseknek. A nagyhatalmak a kisebbségi szerződéseket szükséges kompromisszumnak tekintették, amelynek végső soron erőszakmentes asszimilációhoz kellett volna vezetnie. A kisebbségeknek asszimilálódniuk kellett volna az állami többség érdekeivel való azonosulásuk által. Kérdéses, vajon az első világháború után a Nyugat-Európából beáramló nemzetállam elve vagy modellje a közép- és keleti részek számára is előnyös volt-e. Vegyük csak például dr. Ignaz Seipelnek, a két világháború közötti osztrák kancellárnak ismert kijelentését a Nemzetek Szövetségének nyolcadik ülésén, mely 1919 óta a kisebbségi jogok fő garanciáját jelentette: “Europe, is divided by a line which separates two entirely different conceptions of the idea of the nation: are the peoples for whom the state is everything, on the other side of that line of demarcation, the sentiment of civilization of a common tongue and a common origin, preponderates, nor does this sentiment affect in the slightest the loyalty felt towards the state.” [„Európát egy olyan vonal osztja meg, amely a nemzet fogalmának két különböző felfogását különbözteti meg: vannak emberek, akik számára az állam minden, másfelől, a demarkációs vonal túlsó oldalán a közös nyelv és a közös eredetű civilizáció érzése van túlsúlyban, és ez az érzés a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja az állam iránti lojalitást.”] (Poláčková 2010, 50–56. p.)

A közép-európai helyzet az első világháború befejezése után, a fegyverszünet 1918. november 3-i megkötését követően kezdetben nagyon átláthatatlan volt. A kormányok, a nemzeti bizottságok és az utódállamok nemzetgyűléseinek nyilatkozatai a háború eredményein és az európai hatalmi erők újraelosztásán alapuló létrehozásukról és megalakulásukról nem jelentik automatikusan határaik pontos körvonalazását vagy végleges alakját. Az új államok határainak létrehozását és kialakulását időrendben, az akkori problematikától függően három időszakra oszthatjuk. Az első szakasz olyan időszakként jellemezhető, amikor precedenseket állítottak fel. Ez az úgynevezett „fait accompli” szakasza, amikor az új államok a háború eredményei alapján, a hatalmi erők újraelosztása ezen a geopolitikai térben, és végül, de nem utolsósorban, az első világháború előtt és alatt megfogalmazott államjogi elképzeléseiktől függően meglehetősen önkényesen haladtak saját jövőbeli államalakulataik a demarkációs vonalainak felvázolásában.[5] A második szakaszt a békekonferencia kezdete jelenti, a nagyhatalmak, az új (úgynevezett utódállamok) és legyőzött államok közötti háromoldalú tárgyalásokat, miközben a legyőzött államoknak diktálták a békét. A harmadik szakasz véglegesen lezárta a határalakítás időszakát, amely a fent említett fait accomplival kezdődött, és új nemzetközi politikai és nemzetközi jogrendszert és rendet eredményezett, amelyet a Nemzetek Szövetsége nemzetek feletti intézményként vetett fel. Az 1930-as évek második feléig azonban, amíg a versailles-i békeszerződések stabilitása fennmaradt, a végső döntés útvonalai mindig a nagyhatalmakhoz vezettek. Az új államalakulatok új határainak megjelenésével összefüggésben új, összetett jellegű problémák merültek fel, amelyek meghaladták az állami jogi és külpolitikai területet, és jelentősen befolyásolták az újonnan létrehozott államalakulatokban az emberek gazdasági és társadalmi életkörülményeit. A békekonferencia azonban nem tudta megoldani e kérdések egész komplexumát.

A kisebbségi kérdés a huszadik században érdekes fejlődésen ment keresztül, amely úgy tűnt, mintha egy képzeletbeli spirál mentén haladna. A kisebbségi jogok nemzetközi védelmének megfogalmazásától és leszögezésétől és az 1. világháború utáni intézményesítésüktől kezdve a kisebbségek lejáratásával és későbbi eltávolításával kapcsolatos második világháború utáni emberi jogi megfogalmazások elutasításán és felváltásán át a kisebbségi jogok nemzetközi védelmének 1989 utáni újjáélesztéséig.[6]

Konkrét példa erre a demokratikus Csehszlovákia megalakulása, amely kedvező feltételeket teremtett a szlovák nemzeti identitás fejlődéséhez, de a kisebbségi jogok garanciájához is. A cseh és a szlovák nép egysége állampolitikai doktrínájának alkalmazása, valamint a szlovák nemzet önállóságának s a kisebbségi jogok garantálásának előmozdítására irányuló erőfeszítések azonban az első Csehszlovák Köztársaság rövid időtartama alatt ellentmondásosak voltak, s 1938-ig nem lehetett őket megoldani.[7] A tény azonban továbbra is az, hogy a két világháború közötti Csehszlovákia – demokratikus létrehozása, a parlamenti demokrácia és a politikai pluralizmus – a polgárai számára továbbra is pozitív hagyomány. Ellentétben például a nosztalgia érzésével fémjelzett magyar és osztrák történetírással: a korábbi utódállamok történetírása a monarchia bukását új államiságuk kezdeteként tekinti pozitív mérföldkőnek a történetében. Valahol e két értékelés közepén olyan történészek értelmezései vannak, akik az európai történelem szintézisére törekszenek. Ezek a szerzők Magyarországtól eltérően többnyire Csehszlovákiát illetően hangsúlyozzák a demokratikus fejlődést, de nem feledkeznek meg a területi megosztottságról és arról sem, hogy a trianoni békeszerződés értelmében a történelmi Magyarországtól nagy magyar lakosságú területeket vettek el.

A petíciók fontos támpontot jelentenek a történész számára a többség és a kisebbség közötti neuralgikus pontok vizsgálata szempontjából. Értékes forrást jelentenek az elsődleges történeti kutatás szempontjából, amely mind tartalmilag – új tények és kontextusok – tekintetében egyaránt felhasználható (különösen a német és a magyar kisebbségek panaszait nagy szisztematikusság és gazdag statisztikai mellékletek jellemzik), mind a kisebbség valós helyzetének – az adott állam többségi lakosságával való kapcsolatának módszertani – rekonstrukciója tekintetében a jogi, a kisebbségpolitikai, társadalmi-gazdasági és kulturális helyzetét illetően, valamint az utódállamokban élő kisebbségek helyzetének összehasonlítását illetően. A közvetlenül a háború utáni időszakban a petíciók többnyire két forrásból származtak: vagy a háború után közvetlenül a kisebbségek helyzetének védelmére létrehozott egyesületek vagy csoportok, vagy az Osztrák–Magyar Monarchiából származó egyházi intézmények küldték őket. A másik forrás egyéni petíciókból állt. E tiltakozások tárgya közé különösen a kisebbségek kulturális, gazdasági, polgári és politikai jogainak megsértése tartozott. Azt tükrözik, hogy az államépítést kísérő gazdasági és közigazgatási reformok (korszerűsítés) végrehajtása paradox módon negatív következményekkel járt a kisebbségek helyzetére nézve, s ezt tükrözik az egyes kormányoknak a petíciókra adott válaszai is.

A közvetlenül a háború után írt petíciók a gazdasági és jogalkotási nehézségek által jellemzett közvetlen helyzetet tükrözik. A határok megváltoztatása büntetőintézkedéseket igényelt. A petíciók vagyonvesztéssel, kisebbséghez tartozó személyek bebörtönzésével kapcsolatos panaszokat tartalmaznak, mint például Molnár lelkész 1921. augusztus 2-ai bebörtönzése, akit a románok a kolozsvári erődbe zártak. Ezek a petíciók elítélik a rendőrségi intézkedéseket, melyek során ítélet nélkül bebörtönözték a kisebbségek tagjait. Az ilyen petíciókat a Nemzetek Szövetsége elfogadhatatlannak nyilvánította, mivel tartalmukat pontatlannak minősítette. A másik, többnyire egyéni petíciók a nyugdíj, az özvegyi, árvasági vagy egyéni nyugdíj megszerzésével kapcsolatos petíciók voltak. Ugyanakkor ezek az egyéni panaszok szorosan kapcsolódtak az állampolgárság megszerzésének követelményéhez. Az első világháború utáni időszakban az állampolgárság intézménye volt a kisebbségi jogok végrehajtásának alfája és ómegája. Az új államok megjelenésével az egykori monarchia területén a korábban érvényes állampolgárság megszerzésének joga is megszűnt. Helyébe az egyes új államok egyedi jogrendszerében rögzített törvények és rendeletek léptek. Az állampolgársági jogszabályokat az egyes államok külön fogadták el egyrészt a monarchiából vett törvényekkel és rendeletekkel való folytonosság, másrészt a békeszerződések vonatkozó cikkei és kisebbségi módosításai alapján. Ennek eredményeként jogi káosz alakult ki ebben a geopolitikai térben, amelyet az egyes államok az egymásnak ellentmondó törvények és rendeletek egységesítésére irányuló jogszabályokkal próbáltak kezelni. Bár ezek a törvények formálisan egységesítették az állampolgárság megszerzésére vonatkozó jogszabályokat a békeszerződések egyes cikkeinek s a kisebbségek és a szociálisan kiszolgáltatott polgárok választójogáról szóló záradékok szándékos lebontásával, paradox módon visszalépést jelentettek. Ugyanakkor ezek a rendelkezések a nemzetközi szerződések vonatkozó cikkeiben rögzített következetlen szótárakat és fogalommeghatározásokat is alkalmazták: a Csehszlovák Köztársaság esetében például különbségek voltak a saint-germain-i és a trianoni szerződés szó- és fogalomhasználata közt. Ezt több petíció is tanúsítja. A saint-germain-i szerződéssel ellentétben a trianoni békeszerződés nem kötelezte a Csehszlovák Köztársaságot arra, hogy csehszlovák állampolgárként ismerje el azokat a magyar állampolgárokat, akiknek 1920. január 1-jét megelőzően a Csehszlovák Köztársaság jelenlegi területén található településen volt lakhatási joga. Az állampolgárság megadása teljes mértékben a kormány döntésétől függött. (Poláčková–Van Duin 2000, 335–360. p.)

Az első világháború után a nagyhatalmak politikája arra összpontosult, hogy új határokat teremtsenek, amelyeket olyan nemzetközi szerződések és intézmények garantálnak, mint a Nemzetek Szövetsége. A kisebbségi jogok garanciái és a kisebbségi kérdés mint olyan az európai biztonságpolitika és a nagyhatalmak erőfeszítéseinek részévé váltak a háború utáni status quo megőrzése érdekében. Ezt az igyekezetet jelentősen aláásta Hitler 1933-as hatalomra kerülése, a totalitárius és tekintélyelvű rezsimek megjelenése, a Rajna remilitarizációja, a Saar-vidéki népszavazás, s végül az osztrák Anschluss és a müncheni egyezmény véglegesen eltemette.

A második világháború vége a világ bipoláris felosztásának kialakulását és a kisebbségi jogoknak az emberi jogok szélesebb, általánosan értelmezett kategóriájába való átsorolását jelentette. A második világháború okozta humanitárius katasztrófa rávilágított az emberi és kisebbségi jogok szisztematikus kodifikációjának és intézményesítésének szükségességére. Bár az emberiség elleni legnagyobb háborús bűncselekmények egyetemes büntetőbíróságának végrehajtására tett első kísérlet már a nürnbergi bíróság volt, az univerzalizmus szempontjából csak bizonyos fenntartásokkal jellemezhetjük, mert a második világháborút megnyerő nagyhatalmakat bírónak jelölték. Az egyetemes emberi jogokat az ENSZ megalakulása és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (United for Human Rights – UHR) Emberi Jogi Bizottsága általi megszövegezése után rögzítették és következetesen megfogalmazták. (L. bővebben: Jackson Preece 1998, 95–123. p.) Megbeszéléseik eredményeként az UHR egy olyan dokumentum, amely világszerte összefoglalja az emberi jogok területén a világi és vallási fogalmakat. Ez egyfajta történelmi áttekintés az emberi jogok fejlődéséről.[8] Az 1945–1989-es kisebbségvédelmi rendszer csak egy része volt a második világháború után létrehozott nemzetközi rendszernek és szerkezetnek. A második világháború után a győztes hatalmakat számos fontos kérdés izgatta, mint például Németország, Ausztria, Berlin felosztása, a bipoláris világ kialakulása. A kisebbségi kérdésekre fordított kevés figyelem részben azzal magyarázható, hogy a háború utáni határokat az 1919 utáni formájukban rekonstruálták. A történelmi tudatban szilárdan beépült a kisebbségek és a nacionalizmushoz való joguk összekapcsolásának gondolata.

Különösen a csehszlovákiai német és magyar kisebbséget vádolták meg azzal, hogy 1933 után az ötödik hadoszlop voltak, amely terveket szövögetett a München előtti Csehszlovák Köztársaság területe egy részének annektálására, amelyben a náci Németország és Horthy Magyarországa minden etnikai kisebbség által lakott területet elfoglalt. Másrészt a holokauszt során a zsidó és roma kisebbséget áldozták fel. A győztes hatalmak képviselői számára világos volt, hogy időre van szükség egy olyan rend létrehozásához, amely védelmet biztosít a hasonló atrocitások ellen. Abban az időben az a nézet érvényesült, hogy a zsidókérdést a háború után Izrael állam 1948-as megalakulása oldotta meg, és a kisebbségi záradékok kifejezett rögzítése a nemzetközi jogrendszerben nem szükséges.[9] A kisebbségi jogok védelmére szolgáló nemzetközi rendszer ezért nem került be a második világháború utáni emberi jogi szabályozásokba, nem újították meg a kisebbségi jogok védelmére vonatkozó, az első világháború záradékaiban rögzített jogszabályok egyikét sem. (Wight 1979, 15–20. p.)

Az emberi jogok védelmének elfogadását e fogalom alkalmazhatósága szempontjából is figyelembe vették, s összehasonlítva a kisebbségi jogok védelmével a Nemzetek Szövetségén belül, az emberi jogok általános szinten védték az egyén jogait, azaz a világ minden országában egyetemes érvényességgel kellett volna rendelkezniük. Az 1945-ös San Franciscó-i konferencia emberi jogi rendelkezéseit csak az ENSZ Alapokmányába illesztették be, hasonlóképpen az 1946-os párizsi békekonferencia olyan záradékokat tartalmazott, amelyek megerősítették az emberi jogok védelmének elveit, és arra kötelezik az államokat, hogy tiltsák be a diszkriminációt és mozdítsák elő a polgári és politikai egyenlőséget, de nem mondtak semmit bizonyos csoportok kulturális és nyelvi jogairól.

A Romániával, Bulgáriával, Magyarországgal, Finnországgal és Olaszországgal kötött békeszerződések biztosítékokat tartalmaztak a diszkriminációval szemben, de az 1. világháború utáni szerződésekkel ellentétben egyik sem tartalmazott kisebbségi záradékot. A határok magyar képviselők által is szorgalmazott felülvizsgálatát nem hajtották végre. Az egyetlen terület, ahol a részleges határmódosítást végrehajtották, Jugoszlávia volt, a jugoszláv–olasz határ területén.

A második fontos kérdés, amely közvetlenül érintette a kisebbségek életét a második világháború után, a lakosságcsere és jogosultságának kérdése volt. Például, a görög–török lakosság 1923-as cseréje.[10] Ugyanakkor a kisebbségnek az anyaország népességéhez való kötődését, azaz a kisebbségi népesség eltávolítását a nemzet önrendelkezési küzdelmének tekintették. A lakosságcseréről szóló szerződéseket Lengyelország és Ukrajna, Lengyelország és Fehéroroszország, Litvánia és a Szovjetunió írta alá, és 1946-ban Jugoszlávia és Lengyelország, valamint Csehszlovákia és Magyarország hasonló szerződéseket írtak alá. (Sáposová–Šutaj [eds.] 2010)

Újjáéledt az asszimiláció elve is, amely bár nem szerepelt kifejezetten a második világháború utáni békeszerződésekben, de főként az Egyesült Államokban és számos országban, például Magyarországon a kisebbségek eltűnését eredményezte. Ezekkel a kérdésekkel egy kortárs társadalomtudományi diskurzus is foglalkozott. 1977-ben egy kisebbségkutató és ügyvéd, Francesco Capotorti megállapította, hogy a második világháború után hosszasan cikkeztek róla, és még tudományos szinten is megvitatták: a kisebbségi jogok nemzetközi védelmének kérdése már nem aktuális. (Jackson Preece 1998, 95. p.) Ezenkívül az emberi jogok védelmének biztosítása érdekében a nemzetközi jogra helyezett hangsúly azt a benyomást keltette, hogy nincs szükség a kisebbségi jogok különleges védelmére. Így az egyén az állam akaratától függött, közvetítő segítségére nem számíthatott.

Az 1945 utáni közép-európai kaotikus helyzet, a lakosság radikalizálódása, a politikai rendszerek stabilizálásának nehézségei, valamint a határok 1945–1948-as felülvizsgálata felgyorsította az etnikai kisebbségek kérdéseinek kezelésére vonatkozó ellentmondásos javaslatok elfogadását. Ebben az időszakban a legvitatottabb kérdés a német lakosság kitelepítésének és a magyar lakosság cseréjének fent említett kérdése volt.[11] Az 1945 utáni ilyen fejlődési dinamikának érdekes eredménye az volt, hogy a közép-európai államok egyenlőbb helyzetbe kerültek a nagyhatalmakkal, mivel az emberi jogok védelme egyetemessé vált.[12]

A második világháború után az ENSZ sokkal kevesebbet foglalkozott kisebbségi kérdésekkel, mint elődje, a Nemzetek Szövetsége. Ez valószínűleg elsősorban azért lehetett, mert nem volt szükség a határok problémáinak kezelésére. Az 1946-os párizsi békekonferencia olyan záradékokat tartalmazott, amelyek megerősítették az emberi jogok védelmének elveit, és az államok elkötelezték magukat a megkülönböztetés tilalma, valamint a polgári és politikai egyenlőség előmozdítása mellett, de nem mondtak semmit a kulturális és nyelvi jogokról. Az ENSZ-en kívül más nemzetközi szervezetek, például az Európa Tanács, a KBSE/EBESZ 1945–1989-ben nem fogadott el külön szövegeket a kisebbségi jogokról. Az Európa Tanácsban, akárcsak az ENSZ keretében, úgy vélték, hogy nem jó a kisebbségek védelmére koncentrálni.

Kivételt képez az Európa Tanács 1971. évi 502. számú határozata, amelyet az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének Gazdasági és Szociális Tanácsa hagyott jóvá, és amely azt javasolta, hogy az államok a határok megváltoztatásakor vegyék figyelembe az újonnan létrehozott kisebbségeket. Számos fontos megállapodást kötöttek az Európa Tanács felügyelete alatt. Ilyen volt elsősorban az Olaszország és Ausztria közötti 1946-os De Gasperi–Gruber-megállapodás a dél-tiroli, bolzanói és Trentino-Alto adige-i német kisebbség jogairól. A megállapodás az 1946-os párizsi béketárgyalásokon alapult. Olaszország vállalta, hogy alap- és középfokú oktatást biztosít a német kisebbség számára, valamint a közigazgatásban való egyenlőségét. Továbbá megemlíthetjük a Németország és Dánia közötti hasonló kisebbségi megállapodásokat, 1955-ben az Osztrák Államszerződés elismerte a szlovénok és horvátok létezését, valamint nyelvüket a német mellett Karintiában, Burgenlandban és Stájerországban. A második világháború után trieszti szlovén és horvát kisebbségek számára különleges státuszt hoztak létre. Minden megállapodás homlokterében főként az oktatás, részben pedig az igazgatás egyenlőségére vonatkozó rendelkezések álltak. (Poláčková 2017, 34–48. p.) Az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia nemzetközi szervezetén belül a legfontosabb lépés az 1975-ös Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia záróokmánya, amely a nemzeti kisebbségek különleges jogait tartalmazza biztonsági kérdésekben. A zárónyilatkozat 10 alapelvet és kisebbségi jogot fogadott el, amelyek a következőkre vonatkoznak: az európai határok változhatatlanságát fenn fogják tartani; az emberi és polgári jogokat minden aláíró országban tiszteletben tartják; és támogatni fogják a mozgalmakat, amelyek figyelmeztetnék őket ezeknek a jogoknak a tiszteletben tartására.[13] A kisebbségi jogok védelmének fokozatos kodifikációjára irányuló tendenciát 1975 után az emberi jogok védelmének előnyben részesítésére nehezedő hatalmas nyomás megrekesztette. A dolgok ilyetén alakulásának logikája az akkori társadalmi-politikai valóságon alapult, s a közép- és kelet-európai, valamint a szovjet irányvonalhoz igazodott, különösen a kommunista rezsimek 1975 utáni fejlődéséhez és a normalizációs folyamatok felerősödéséhez igazodva. Érdekes, hogy 1945 és 1989 között a legfontosabb események, amelyek a kisebbségek témájának a nemzetközi vita szintjén való megvitatásához vezettek, azok voltak, amelyek a keleti blokk területén kívül zajlottak. Európában ilyen esemény volt az 1972-es észak-írországi véres mészárlás Londonderryben, amelyet véres vasárnapnak is neveznek, ilyenek voltak az iraki események is, mármint az iraki kormányzat viszonyulása a kurdokhoz és végül, de nem utolsósorban ilyen volt a ciprusi török invázió is.

A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása, valamint az egyesült Németország létrejötte a második világháború után létrehozott bipoláris világ végét jelentette. Az 1989 utáni fejlemények a kisebbségi jogok új felfogását is eredményezték. A hidegháború végét a demokrácia győzelmének tekintették, amely a totalitárius rendszerek bukásával is összefüggött. Mindazonáltal az 1990-es évek eleje a nemzeti emancipáció növekedését és a nacionalizmus újjáélesztését jelentette. Ezek a fejlemények hatással voltak az egyes államok nemzeti belpolitikai színterére, a kétoldalú kapcsolatokra, és hatással voltak a globális biztonságpolitikára is.

A társadalomtudományi tudományos diskurzus keretén belül a hidegháború vége után az emberi jogok és a kisebbségi kérdések erkölcsi és etikai dimenziója is láthatóvá vált, amely nemcsak Közép- és Kelet-Európára összpontosított, hanem globális dimenziót is öltött. A diskurzus két fő irányban haladt. Az egyik sor az egykori gyarmati hatalmak megvitatása és bocsánatkérése volt a gyarmati korszakban elkövetett atrocitásokért és etnikai tisztogatásokért. A második irány szorosan kapcsolódott az egyesült Németországban és a posztszocialista államokban az átalakulás folyamatához, és a kisebbségek – köztük a vagyonelkobzásból, arizációból és a holokausztból a zsidó kisebbség, más kisebbségeknek a határok változásából és a lakosság második világháború előtti és utáni kitelepítéséből eredő – sérelmeiért való bocsánatkéréshez kapcsolódott. Ennek a jelenségnek az okai különösen a határok és a politikai rendszerek megváltoztatásában, az új államok két világháború utáni létrehozásával kapcsolatos gazdasági és társadalmi nehézségekben, a parlamenti rendszerek stabilizálódásában, a demokrácia és a civil társadalom Nyugat-Európához viszonyított késlekedésével, a totalitárius rendszerek kialakulásával, a kommunista állampárt által irányított úgynevezett szocialista kormányok létrehozásával, valamint a szocialista blokk összeomlásával és az ezzel összefüggő egységes szocialista blokk szétesésével, Németország egyesülésével és a Szovjetunió felbomlásával függtek össze.

Edvard Beneš cseh köztársasági elnök 1940 és 1945 között hozott rendeletei fontos részét képezik a második világháború utáni közép- és kelet-európai kisebbségi kérdések erkölcsi és etikai vonatkozásairól szóló diskurzusnak. Az 1940–1945-ös Beneš-dekrétumok témája nemcsak 1989 után volt szakmai, történelmi probléma, hanem folyamatosan rezonál a kisebbségek, azaz a közvetlenül érintett közösségek tudatában.[14] Politikai eszközei mind a bel-, mind a külpolitikai kapcsolatokban a kapcsolatok jelentős összekuszálásához, sőt Szlovákia integrációs törekvéseinek leállításához vezettek. Különösen a politikai szférában tükröződik ez a szlovák–magyar vagy cseh–német kapcsolatokban, még ezen államoknak az EU-hoz és NATO-csatlakozása után is. Eddig kevés olyan megállapodás született, amely az érintett államokat toleranciára kötelezné.[15] Hajlok a nézet felé, hogy a cseh elnök rendeleteit történelmi tényeknek kell tekinteni, amelyeket ma nem lehet megváltoztatni. A konszenzus fő célja nem a teljes konszenzus elérése, hanem a történelmi valóság kölcsönösen kielégítő magyarázata.[16] Természetesen mai szempontból a beneši dekrétumoknak a politikai és nemzetközi politikai dimenzió mellett etikai és erkölcsi vonatkozásuk is van, amely elsősorban a nem szlovák kisebbség jogállásáról és korábbi szerepéről szóló rendeleteket érinti a helyreállított Csehszlovák Köztársaságban. E tekintetben az úgynevezett kollektív bűnösség elvét alkalmazták a vonatkozó rendeletekben, amelyek polgári és vagyoni szempontból több millió magyar és német nemzetiségű csehszlovák állampolgárt érintettek. A Beneš-dekrétumoknak ez az erkölcsi aspektusa volt az, amely politikai nézeteltérések, viták és egymással homlokegyenest ellentétes értelmezések tárgyát képezte az EU-csatlakozás előtt (de azt követően is). A barikád mindkét oldalán olyan típusú érveket használtak, hogy ki kit bántott jobban. Természetesen káros cselekedetnek kell tekinteni a kollektív bűnösség elvének elfogadását és gyakorlati alkalmazását en bloc a teljes magyar és német populációra, anélkül, hogy különbséget tennének a két kisebbség eltérő hozzáállásában. A kollektív bűnösség azonban a legtöbb államfordulat, forradalom és alapvető társadalmi változás egyfajta kísérő jellemzője. A gyakorlatban Csehszlovákiában a kollektív bűnösség a német lakosság kitelepítésében öltött testet, mérsékeltebb formában az úgynevezett szociális mérnökség diszkriminatív intézkedéseinek elfogadásával – nevezetesen a magyarországi és a csehszlovákiai lakosság kikényszerített lakosságcseréjével, a magyar állampolgárok áttelepítésével az állam németek által elhagyott határterületeibe, a magyar nemzetiségű lakosok állampolgári jogainak ideiglenes megfosztásával. Ezek miatt a két állam és nemzet közötti bizalmatlanság elmélyült. Az ellenségeskedés azonban nem a Beneš-dekrétumokkal kezdődött, hanem csak a müncheni és a bécsi döntőbírósági eljárást követő, a cseh és a szlovák lakosság ellen elkövetett ellenségeskedések folytatása volt. Ezek azonban visszamenőleg a saint-germain-i megállapodásra és Trianonra hivatkoztak. Tehát a sérelmek ilyen kölcsönös előszámlálásában évszázadokig hátrálhatunk visszafelé. Ugyanakkor a hallgatás sem szolgált megoldással, ahogy azt a kommunista totalitarizmus korszaka is mutatja, amikor Magyarország és Csehszlovákia a szovjet Ostblockhoz tartozott, ahol a múltbeli és jelenlegi kapcsolatok értelmezésében nem engedték meg a nézeteltérésekről, vitákról szóló nyílt politikai vagy szakmai vitákat. A kommunizmus bukása után ennek lehetősége felmerült, de nem mindig éltek vele egyik oldalon sem. Ezt a gyúanyagot olyan politikusok kaparintották meg, akik pragmatikus politikai céljaikra használták.

A szlovák–magyar kapcsolatok s azok formája és tartalma 1989 után a csehszlovák állam átalakulásának és későbbi bukásának folyamatától függött 1992-ben. A csehszlovák parlament 1989 utáni politikai eseményeit intézményi változások határozták meg, különösen a politikai rendszer területén. Ennek a folyamatnak a fő szereplői a politikai pártok voltak. A gazdasági helyzet romlása, az életszínvonal csökkenése, a gyorsan növekvő munkanélküliség a szlovák politikai elit által felkapott legfontosabb tényezők közé tartoztak a szövetségen belüli megoldatlan állami kapcsolatok megváltoztatása követelményének növelésében. Az a tény, hogy a gazdaság átalakulása sokkal nehezebben érintette a Szlovák Köztársaság lakosságát, mint a Cseh Köztársaságét, azt az érvet támogatta, hogy Szlovákiának saját modernizációs koncepcióra van szüksége. Ez a feltevés logikusan nagyobb hatásköri autonómia, valamint egyes politikai erők és saját államiságuk igényét eredményezte. Az önálló állam létrehozása a szlovák közvélemény jelentős része számára a szlovákiai problémák egyetemes megoldásának tűnt. A társadalom átalakításának és modernizálásának szükségessége átadta helyét a saját államiság építésének és az ellenséggel szembeni védelemnek.[17] Az 1989 utáni átmeneti folyamat megmutatta, hogy az együttélés fennállásának 70 éve alatt nemcsak egy integrált gazdaság nem épült ki, hanem egy valódi szövetség sem, egy olyan állam, amely egyformán képviselné mindkét nép érdekeit. A föderáció felosztásának folyamata, valamint a nemzetközi jog két új entitásának a közép-európai térségben történő alkalmazásának folyamata megmutatta, hogy a történelmi helyzet minőségi újdonságának megítélése és alapos előkészítésének szükségessége a sikerhez a politikai elit részéről egyik országban sem volt zökkenőmentes.

Mindkét új ország nagyon gyorsan szembesült azzal a felismeréssel, hogy a Cseh Köztársaság és Szlovákia „geopolitikai súlya” egyenként, de szomszédos és együttműködő független államokként is kisebb, mint a szövetségi Csehszlovákia „geopolitikai súlya”, ami tükröződött a nemzetközi biztonsági környezetben és a közép-európai régió új stabilitási helyzetében is. Mindazonáltal az első és a második világháború tapasztalatai által megőrzött történelmi emlékezetre tekintettel a cseh közvélemény egy része úgy reagált az új helyzetre, hogy aggódott, vajon a fiatal Cseh Köztársaság ellenálló lesz-e az egyesült Németország megnövekedett politikai és gazdasági befolyásával szemben. A Szlovák Köztársaság helyzete Magyarország függvényében sokkal bonyolultabb volt. A föderatív Csehszlovákia felosztása után a szlovák–magyar kapcsolatok váltak a legkiszolgáltatottabbá a Szlovák Köztársaság összes szomszédsági kapcsolata közül. A Magyar Köztársaság ugyanazon kormányának a csehszlovák kormánnyal szembeni magatartása teljesen más volt, mint a független Szlovák Köztársasággal. A magyar diplomácia lépéseket tett annak érdekében, hogy Szlovákia már 1993 júniusában ne kerüljön be az Európa Tanácsba. Éles konfliktus alakult ki a bős–nagymarosi vízlépcső körül, Antall József magyar miniszterelnök jól ismert kijelentése, miszerint úgy érzi, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke, nagyon negatív szerepet játszott a kapcsolatok fejlesztésében. Hiszen Magyarországgal a határ nemcsak a Szlovák Köztársaság leghosszabb határa, hanem az a határ is, amelyet a szlovák határok között a legtöbbször tologattak, miközben annak mentén 10%-ban magyar nemzeti kisebbség lakik. Valójában 10 évbe telt, mire a szlovák politikai képviselet olyan helyzetet teremtett, melyben belpolitikailag 1998 óta kormányszinten kooperálni tudott a magyar nemzeti kisebbség politikai képviselőivel, mely együttműködés megteremtette Szlovákiának az EU-ba és a NATO-ba való integrálását, olyan helyzetet tehát, amelyben a kisebb „súlykategóriától” függetlenül nyíltan megengedheti magának, hogy egyértelműen és szuverén módon elutasítsa a külhoni magyarokra vonatkozó magyarországi törvény alkalmazását a területén, amit taktikai megfontolásból sem Románia, sem Szerbia nem engedett meg magának. Az 1990-es években a Szlovák Köztársaságban a magyar politikai pártok erőfeszítéseinek alappillére elsősorban a nyelvi kérdés és a nyelvi kisebbségekről szóló törvény elfogadása volt. A nemzeti kisebbségek nyelvhasználatának kérdése a hivatalos kapcsolatokban, a kisebbségi oktatás kérdései, mint például az általános iskolák igazgatóinak elbocsátása a kétnyelvű bizonyítványok eltörlésével kapcsolatban, negatív választ váltott ki mind az Európa Tanácsban, mind az EBESZ főbiztosának hivatalában.[18] Az 1998-as választások előtti fejlemények az 1995 óta kialakult kisebbségi és polgári jogok negatív tendenciáját folytatták. A szomszédos országokkal ellentétben Szlovákia nem épített ki intézményhálózatot az emberi és kisebbségi jogok védelmére, mint amilyen például az ombudsmani hivatal. Vladimir Mečiar második kormányának időszaka (1994. december – 1998. október) annak ellenére, hogy 1995. december 31-én Párizsban aláírták a szlovák–magyar alapszerződést, az etnikai kapcsolatok kiélezését eredményezte Szlovákiában. A kormány a konfrontatív nemzeti politikával szembeni intolerancia révén kompenzálta a ratifikációs folyamat során kialakult államközi szerződés (Sándor 1996, 45–50. p.) következményeivel kapcsolatos bizonytalanságát. A kisebbségi nyelvek használatáról szóló hatályos jogszabályok nélkül hajtotta végre az államnyelvtörvényt, a magyar anyanyelv helyett megkísérelte a kétnyelvű „alternatív oktatást”, eltörölte a hagyományos kétnyelvű bizonyítványok kiadását, és büntette a kisebbségi iskolák engedetlen igazgatóit. Megváltoztatta a kisebbségi kultúrák finanszírozási rendszerét, a kisebbségi képviselők befolyását a kisebbségi tevékenységek állami támogatásának elosztására. 1995 novemberében az Európai Parlament állásfoglalást fogadott el, amelyben figyelmeztette a szlovák kormányt, hogy ha „továbbra is olyan politikát folytat, amely nem tartja tiszteletben a demokráciát, az emberi és kisebbségi jogokat, valamint a jogállamiságot, akkor az EU-nak fontolóra kell vennie az európai csatlakozási megállapodás szerinti támogatási és együttműködési programját, s ezt fel kell függesztenie”. (Mesežnikov 1996, 17. p.) Az uniós tisztviselők elégedetlensége a polgári, politikai és kisebbségi jogok megsértésével 1997-ben csúcsosodott ki, amikor Szlovákiát kihagyták az aktuális NATO- és EU-tagjelöltek listájáról. Az 1998-as szeptemberi parlamenti választások után Szlovákiának sikerült leküzdenie ezeket a kudarcokat. Az előző parlamenti ciklus antidemokratikus gyakorlatával szembeni ellenzéki politika közelebb hozta egymáshoz a demokratikus koalíció pártját és a magyar politikai pártokat; a következő napokban megkönnyítette a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) kormányra lépését és közvetlen részvételét a politikai döntéshozatalban.[19] Az Európai Unió is pozitív politikai változásokat észlelt Szlovákiában. 1999 decemberében Helsinkiben az Európai Tanács úgy határozott, hogy nem lesz több különbség a tagjelöltek első és második csoportja között, és a csatlakozási tárgyalások az összes jelölttel megkezdődnek. Ritmusuknak mindegyik egyéni felkészültségéhez kellett volna alkalmazkodnia. A koppenhágai politikai kritériumok teljesítése alapvető feltétele volt annak, hogy Szlovákia bekerüljön az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló tárgyalásokba; ezt gazdasági kritériumok, egyes fejezetek általi sikeres csatlakozási tárgyalások, valamint a Szlovák Köztársaság azon célkitűzésének teljesítése követte, hogy 2004-ig alkalmazza a közösségi vívmányokat. Az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló sikeres népszavazás nem vet véget Szlovákia azon kötelezettségének, hogy tiszteletben tartsa és megvédje a nemzeti kisebbségek tagjainak jogait. Az Európai Unió tudatosan az EBESZ-hez és különösen az Európa Tanácshoz sorolta őket.

A Szlovák Köztársaság és a Magyar Köztársaság EU-hoz és NATO-hoz való 2004-es csatlakozását követően a szlovák–magyar belpolitikai konfliktus európai dimenzióba lépett, és közvetlenül az európai struktúrákba került. A 2006-os előrehozott parlamenti választások mérföldkővé váltak. A magyar politikai vezetők a választásokon elért sikerük ellenére nem kerültek be a parlamentbe, és féltek a SMER, az ĽS-HZDS és az SNS közös kormányától. Ezt követte a szlovák kormány elleni fellépés az Európai Parlamentben. Példaként szeretném idézni az egykori Csehszlovák Köztársaság elnöke rendeleteivel való politikai visszaélést az Európai Szocialisták Pártja (ESZP) 2007 szeptemberében és októberében volt tanácskozásán a SMER tagsága felfüggesztésének (nem) megszüntetéséről. A fő sajtótémák Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök rendeletei voltak, a magyar és szlovák fél megbékélésére vagy bocsánatkérésére irányuló javaslatok, és fordítva, a magyar Malina Hedvig állítólagos agresszív megtámadása szlovák nemzetiségűek által. A médiát a szlovákiai politikai élet két képviselője, az SNS-ből Ján Slota, az MKP-ból Csáky Pál uralta, akik sértegették egymást, s még durva vulgáris kifejezésektől sem tartózkodtak. Bár Csáky Pál, az MKP képviselője külsőleg finomabban lépett fel, de pártja érdekeit következetesen képviselte. Nemcsak Magyarországnak továbbította és közvetítette a szlovák politikai színtér problémáit, ami kihatott a szlovák–magyar kétoldalú kapcsolatokra és a V4-eken belüliekre is, hanem a Revue de Presse szerint Pavol Paška házelnök azzal vádolta Csáky Pált, hogy az uniós szervekben megpróbálja lejáratni a Szlovák Köztársaságot.[20] „A Beneš-dekrétumok sérthetetlenségének kinyilvánítása manapság a tisztán etnikai és tömeges alapon történő jogalkotási javaslat felszentelését jelenthetné, és annak bevezetését az európai uniós normákba, amelyektől az ilyen típusú jogalkotási javaslatok idegenek” – ezt állítja az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság elnökének, Jean-Marie Cavadának, a bizottság elnökének az Európai Néppárt öt európai parlamenti képviselője által küldött hivatalos levél. A levelet aláírók között volt két magyarországi európai parlamenti képviselő, Gál Kinga és Kósáné Kovács Magda, Ewa Klamt és Manfred Weber a Német Szövetségi Köztársaságból és Bauer Edit szlovákiai EP-képviselő. A levelet az előtt fogalmazták meg, hogy a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 2007. szeptember 20-án határozatot fogadott volna el a háború utáni elnöki rendeletek sérthetetlenségéről. A levél azt is felemlíti, hogy a Beneš-dekrétumok szlovák parlament által választott módon történő felszentelése etnikai alapot adna a szlovák állampolgárság elveihez, elkerülhetetlenül kizárná vagy degradálná a Szlovákiában élő mintegy félmillió magyart, és aláásná a polgári jogaik gyakorlásában rejlő lehetőségeit. „Világos, hogy egy ilyen tervezet elfogadása összeegyeztethetetlen volna azokkal a kötelezettségekkel, melyeket Szlovákia magára vállalt, amikor 2004-ben az Európai Unió tagjává vált” – áll a Cavadának írt levélben. „Arra szeretnénk kérni Önt mint a LIBE Bizottság elnökét, hogy hívja fel az Európai Parlament elnökének, Hans-Gert Pötteringnek a figyelmét erre a szégyentelen projektre, hogy megállítsa ezt a kezdeményezést, amely az Európai Unióról szóló szerződés hatodik cikkének súlyos megsértéséhez vezetne. Ha a projektet jóváhagyják, örülnénk, ha az ügyet a LIBE Bizottság tárgyalási napirendjére helyeznék” – áll az öt európai parlamenti képviselőből álló csoport levelében. Egy másik levelet ugyanahhoz a LIBE-elnökhöz az MKP elnöke, Csáky Pál küldött, amelyben az SNS-t szélsőséges és rasszista pártnak nevezte. E levél alapján az európai parlamenti képviselők egy csoportja (az idézett forrás szerint főként németek), élénk vitát váltott ki az Európai Parlamentben a célból, hogy egyetértsen abban: a szlovák legfelsőbb törvényhozó testület eljárása ellentétes volt az EU alapját képező elvekkel. Monika Flašíková-Beňová, a Smer európai parlamenti képviselője azonban 2007. október 3-án megerősítette a SITA szlovák hírügynökségnek, hogy az Európai Szocialisták Pártjának elnöksége valószínűleg egyáltalán nem fogja megvitatni a Smer tagságának kérdését. „Talán jobb is” – mondta a képviselő az ESZP magyar delegációjának tagjaival és néhány befolyásos EP-képviselővel folytatott munkaértekezése után. Ebben az összefüggésben érdekes megemlíteni egy független brüsszeli elemző véleményét is, aki a szlovák–magyar ellentéteket fenntartásokkal értékeli.[21] Megjegyezte, hogy bár a szlovák és a szlovákiai magyar nacionalisták hangjai is hallhatók voltak a médiában, objektíven szemlélve más nézetek is voltak a szlovák–magyar kapcsolatokról.

A 21. század elején valóban eltérő volt a magyar kisebbség és a szlovák politikai spektrum más pártjai politikai képviselőinek hangja is, ők eltérő véleményeket hangoztattak a magyar–szlovák viszonyról, és összeférhetőbb megközelítést kerestek. Bugár Béla, az MKP elnöke akkor azt írta: „Számomra nyilvánvaló, hogy nemcsak a magyar–szlovák, hanem a közép-európai, európai, sőt a globális összefüggések egyik legnagyobb feladata, hogy megtanuljunk együtt élni a sokoldalú múlttal. A fiatalabb generációknak harag és elfogultság nélkül kell megismerniük e múltat. Ez nem kis feladat. Különösen akkor, ha felismerjük, hogy kulturális emlékezetünk negatív hagyományokat is tartalmaz – emlékként, hogy megőrizzük a megbékélést és megszelídítsük pártérdekeinket.”[22] Ezzel összefüggésben szeretném idézni Dušan Čaplovičot, a Szlovák Köztársaság tudásalapú társadalomért, európai ügyekért, emberi jogokért és kisebbségekért felelős korábbi miniszterelnök-helyettesét is, aki a szlovák és a magyar politikusok közötti európai fórumának véleménycseréje kapcsán kijelentette, hogy a modern európai politika, sőt, a modern EU nem foglalja magába a nemzeti egoizmust, a sovinizmust és a revizionizmust. (L. Čaplovič 2007, 5–10. p.)

Ebben az értelemben Szigeti László 2007. szeptember 22-i, a Sme napilapban megjelent, Egy vértanú befejezetlen ügye című cikke, amelyben a szerző két magyar értékvilág összecsapásának témáját tárgyalja: a Bugár Béla és Duray Miklós, valamint ez utóbbi jelenlegi utódja, Csáky Pál közötti különbséget. A cikk a szlovák és a magyar közvélemény, valamint a szakmai közösség számára azért érdekes, mert a magyar kisebbség művelt tagja írta azzal a szándékkal, hogy értékelje a kisebbségi politikai spektrumon belüli különböző politikai áramlatokat 2006 után, amikor a Smer választási győzelme után a magyar pártot nyolc év után kizárták a kormányban való részvételből. Ebben a publicista megjegyezte, hogy Duray egyoldalú magyar hozzáállása megterhelte a szlovák–magyar viszonyokat, és a magyar ideológia elsősorban Antall-lal és Orbán Fideszével a magyar kormányhoz kötötte. Szigeti szerint az MKP már 1998-ban felhagyott ezekkel az anakronisztikus attitűdökkel, amelyek egyebek között abból álltak, hogy a teljes szlovák politikai spektrumot Magyarország a priori ellenségének tekintették. Bugár koncepciója pragmatikusan azon alapult, hogy a magyaroknak Szlovákiában kell élniük, és a párbeszéd alapján elengedhetetlen egy közös megállapodás a fontos kérdésekben. Ebben az értelemben a gazdasági, emberi jogi, oktatási és kulturális értékek erőteljes támogatása ellentétes volt Duraynak attól az identitásstruktúrájától, mely Trianontól uralkodott, s amelyben a magyarok polgári öntudata nem tudatos és empatikus viszonyt tükrözött, hanem csak annak formális és kötelező formáját, bár Szigeti hozzátette, hogy egy ilyen konstrukcióért nemcsak a magyarok felelősek. Bugár koncepciója a magyar nemzeti és szlovák polgári identitás szimbiózisát kereste: „A megbékélés lehetősége Szlovákiában nem a határok felülvizsgálatában rejlik, hanem a Szlovákiában élő magyarok hármas identitásának legitimálásában. Ehhez azonban a Szlovák Köztársaság politikai elitjének meg kell értenie az idő hangját, a paradigma megváltoztatásának szükségességét. Annak megértéséhez, hogy az európai államok számára az egyetlen járható út a politikai nemzet utópisztikus fogalmának cseréje egy olyan politikai közösség fogalmával, amely reálisabban tükrözi a valós helyzetet, a nemzetállam eszméjét szolgáló programok lecserélése egy olyan programmal, amely garantálja a többnemzetiségű állam jólétét és békéjét. A szlovák politikai közösségben és a 21. század többnemzetiségű államában a partikularizmus és a szubszidiaritás elvének fenntartása nem merülne ki azáltal, hogy mások kárára alkalmaznánk a szempontokat, hanem államilag támogatott lehetőséget biztosítana az általunk meghatározott kötelezettségek teljesítésére. Ez a konszenzusos megbékélésen és kölcsönös szolidaritáson alapuló megoldás a többnemzetiségű polgári állam kormányzásának megnyugtató filozófiáját is biztosítaná Európának.” E tekintetben érdekes a szomszédos országok kisebbségeinek helyzetét figyelemmel kísérő Állandó Magyar Konferencia létrehozása, mely a szomszéd államokban élő kisebbségek helyzetét figyelte, finanszírozta kulturális és oktatási intézményeiket, és Szigeti szerint ezzel egyidejűleg betöltötte a magyar nemzet politikai integrációjának funkcióját. Másrészt 2004 után, Szlovákia és Magyarország EU-hoz és NATO-csatlakozását követően a magyar kormányok extraterritorialitásra irányuló erőfeszítései megerősödtek. A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának intézménye (KMKF), amely 2008 óta ennek a politikának közvetlen eszköze, szintén aktívan részt vett ebben a folyamatban. A Fórum tagjai a Magyarországgal szomszédos országok magyar kisebbségi pártjai voltak, és ez az intézmény az Országgyűlés tanácsadó testülete volt Magyarországon.[23]

Ezzel összefüggésben szeretném felhívni a figyelmet a Maďari na Slovensku 1989–2004 című kiadványra, amely lehetővé teszi a szlovák olvasó számára, hogy a magyar kisebbséghez tartozó értelmiségiek szemével tekintse át a szlovákiai átalakulás folyamatát. A magyar értelmiségi elit ilyen önreflexiójának közel húsz év után történő közzététele bizonyítja, hogy a múlt kezelése még a kisebbségi sorokban sem volt könnyű és rövid folyamat. Húsz év kellett ahhoz, hogy konszenzusra jussunk és legyőzzük a partikuláris érdekeket. A magyar kisebbség érdemeinek kiemelése a független szlovák építésében és fejlődésében fontos része a magyar kisebbség önreflexiójának. Ugyanakkor a szlovák állam iránti magasabb fokú lojalitás és a vele való magasabb fokú azonosulás megnyilvánulása is. A magyar kisebbségnek a szlovák állammal való önazonosítását a Szlovák Köztársaságnak az európai és transzatlanti struktúrákba való sikeres integrációja is megerősítette. (L. pl. Öllös 2008, 59–89. p.; Petőcz 2008, 13–19. p.)

A szlovákok és a szlovákiai magyar kisebbség saját identitása 1989 utáni megszilárdításának és meghatározásának összetett folyamata volt az egyik meghatározó tényező, amely az 1989 utáni fejlődést jellemezte. A kisebbségi és a befejezetlen többségi lakosság identifikációs folyamatának kölcsönhatása volt az a lényegi tényező, amely meghatározta ezeket a fejleményeket. Ez időszak során a politikai és gazdasági szférában az átalakulási folyamathoz kapcsolódó önazonosítási folyamat különböző aspektusai nyilvánultak meg, ugyanakkor olyan külső tényezők is befolyásolták ezt a folyamatot és dinamikáját, mint az EU-hoz és a NATO-csatlakozási folyamat, a kétoldalú kapcsolatok és a nemzetközi politika. Ezt a folyamatot és dinamikáját kifejezetten az 1990-es és 2006-os években végzett közvélemény-kutatások illusztrálják. A szlovák–magyar kapcsolatoknak ugyanis homlokegyenest objektívebb elemzését nyújtják. E komoly kutatások alapján egyértelmű, hogy ezek a kapcsolatok sokkal kevésbé ellentmondásosak, és a dél-szlovákiai vegyes területen élő szlovák és magyar nemzetiségek lakossága többé-kevésbé pozitívan értékeli. Ebben az összefüggésben két érdekes közvélemény-kutatást említek: a Hunčík Péter vezetésével 1995-ben végzett közvélemény-kutatást és a Štefan Šutaj vezetésével 2006-ban végzett kutatást. (L. bővebben: Bordás–Hunčík 1995; Šutaj–Homišinová–Šápošová–Šutajová 2006) Mindkettő, egymástól tíz év távolságban, a dél-szlovákiai vegyes területeken élő szlovákok és magyarok együttélésének pozitív eredményeit tárta fel.

Lampl Zsuzsannának A szlovákiai magyarok szociológiája című könyve (Lampl 2013) összefoglalva, a dél-szlovákiai magyar és a szlovák lakosság körében végzett közvélemény-kutatás alapján arra a következtetésre jut, hogy a magyar kisebbség tagjainak kapcsolata a szlovák állammal erősödik. A magyar kisebbség tagjainak mintegy 35%-a büszke nemzetiségére, nem foglalkozik magyar nemzetiségével, számukra természetes. A magyar kisebbség 15%-a nem tartja a nemzetiségi hovatartozását identitása releváns részének, a magyar lakosság többi része pedig bonyolultabban értelmezi identitását. A magyar kisebbség tagjai a nyelv és a kultúra mellett Dél-Szlovákia gazdasági fejlődését és ezzel összefüggésben a mezőgazdaság fejlődését tartják a kisebbség megőrzése legfontosabb tényezőjének. Ugyanakkor a közvélemény-kutatás 2010-es elemzése alapján a szerző cáfolja a dél-szlovákiai magyar többség által a szlovák kisebbséggel szembeni megkülönböztetés tartós sztereotípiáját. (Lampl 2013, 96–99. p.)

Az 1989 utáni átmeneti folyamat újfent rávilágított a nacionalizmus, az etnikai antagonizmus és a nemzeti kisebbségek státuszának kérdéseire. Ezeknek a jelenségeknek a történelmi meghatározói ismét a szakmai vita élvonalába kerültek. Ideológiával, különböző értelmezésekkel, mítoszokkal és klisékkel terhelt értelmezésük viszont befolyásolta és befolyásolja a politikai életet. (Brahy 2000, 171–184. p.) A nacionalizmus és az etnikai problémák így a régió átalakuló államai politikai életének részévé és a hatalmi érdekek előmozdításának eszközévé váltak. A fejletlen civil társadalom, ebben az összefüggésben az állam iránti lojalitás hiánya, a demokratikus intézmények gyengesége gyakran lehetővé teszi, hogy a pártérdeket az általános fölé helyezzük ebben a térben, ami növeli az etnikai feszültségeket egy történelmileg és ideológiailag terhelt politikai környezetben. Ez visszamenőleg hatással van az állam és a régió társadalmi és politikai életének számos kérdésére, és beszivárog a közvélekedésbe is.[24] Feltételezhetjük, hogy az EU és a kompetens nemzetközi szervezetek továbbra is fontos szerepet fognak játszani a kisebbség és a többség együttélését érintő megfelelő intézményi keret, politikai és kulturális mechanizmusok kiteljesítésében az uniós országokban.

A 2015 óta nagyszámú bevándorló érkezése Európába aláásta a potenciális etnikai konfliktusok politikai eszközként való kihasználásának lehetőségeit a belpolitikai európai struktúrákban. A politikai színtéren a jobbra tolódás számos európai országban a multikulturalizmus határának, a bevándorlás mennyiségének, a befogadó társadalomba való integrálásának és a szóban forgó társadalom identitása korlátozásának egyre világosabb megfogalmazásához vezetett, ahhoz, hogy az európai államok mit képesek és hajlandóak tolerálni otthon vagy a nemzetközi kapcsolatokban. A menekültek Európába irányuló jelenlegi beáramlása olyan problémát szemléltet, amellyel az európai társadalom a jövőben egyre inkább szembesülni fog, szorosan kapcsolódva a belső európai biztonsághoz és a terrorizmus elleni küzdelemhez. (Poláčková–Van Duin 2002, 59–79. p.) Ha az etnikai és vallási kisebbségek képviselői mindenáron meg akarják őrizni a maguk eltérő identitását, azaz nem hajlandók elfogadni bizonyos fokú integrációt a befogadó társadalomba, akkor ebben az összefüggésben felmerül a kérdés, miként tudja vagy miként képes Európa elkerülni a demokratikus struktúrák szétesését, miközben az asszimilálhatatlan kisebbségek jelenlétével foglalkozik, akiknek politikai követelései, kulturális értékei és társadalmi magatartása veszélyeztetheti stabilitását, de úgyszintén fenyegetve érzi magát a nagyszámú kivándorló beáramlása és a társadalmi kohézió miatt. Az európai polgároknak elsőrendű érdekük, hogy megőrizzék stabil demokratikus intézményeiket és demokratikus politikai kultúrájukat, ugyanakkor ehhez a folyamathoz igazítsák az EU bővítési, intézményi konszolidációs és homogenizációs szándékait. Európában a különböző nemzeteknek és kisebbségeknek, valamint a világ más részeiről érkező nagyszámú bevándorlónak közös modus vivendit kell létrehozniuk. Végezetül feltehetjük magunknak a kérdést, vajon ennek az összetett problémának a megoldása milyen hatással lesz a demokrácia és a demokratikus intézmények további fejlődésére. Ez a dilemma egyrészt abban rejlik, hogy fenntartjuk és tiszteletben tartjuk a nyugati demokrácia klasszikus liberális típusára jellemző bizonyos fokú toleranciát, másrészt viszont a jövőben a demokrácia egészének stabilitását védő mechanizmus hiányával kell szembenéznünk. A liberális demokráciát jelenleg a vallási szélsőségesség és a nemzetközi terrorizmus ellenőrizhetetlen jelenségei fenyegetik, amelyek a 21. században nemcsak az egyes államok belső társadalmi, gazdasági és politikai biztonságát fenyegetik, hanem globális szinten is veszélyeztetik a biztonságot.

Bár a kisebbségi kérdés és kutatása a társadalomtudományok „klasszikus” szakmai érdeklődésének „notórius” részévé vált, azon a véleményen vagyok, hogy ez a kérdés nem veszíti el időszerűségét, és számos okból továbbra is szisztematikus figyelmet kell fordítani rá. Abból a tényből indulok ki, hogy a kutatási probléma jellege a huszadik század folyamán fokozatosan megváltozott, attól függően, hogy a különböző szakmai és politikai körökben folyó tudományos diskurzus a kutatási perspektívától és mindenekelőtt a tudás mélységétől és a kérdés tartalmának feldolgozásától függ. Továbbá a probléma természetét az új etnikai konfliktusok és feldolgozásuk mértéke is befolyásolta, kölcsönös összehasonlításuk és a történelmi ismeretekkel való konfrontációjuk függvényében. A társadalomtudományok továbbra is új koncepciókat, következtetéseket és modelleket kínálnak a kisebbségi kérdések kezelésére, figyelmet fordítva az etnikai konfliktusok elnyomásának módszereire a társadalom fejlődésének dinamikájától, demokratizálódásának és átalakulásának szakaszaitól, vagy ennek a problémának és (nem)megoldásainak a posztmodern társadalomban történő kialakulásától függően. Ezek közül az érvek közül talán a legfontosabb, különösen Közép- és Kelet-Európában, az a tény, hogy ez olyan terület, ahol sok kisebbség él, néhány kisebb, néhány nagyobb, de kivétel nélkül a többséggel való együttélésre törekszik. A kisebbség és a többség együttélése, amint azt a történelemből tudjuk, nemcsak pragmatikus, politikai és jogalkotási-technikai megoldásokat igényel, hanem érzelmi elkötelezettséget és szellemi erőt is a kölcsönös együttélés és tolerancia működő modelljeinek megvalósításában az akadályok leküzdéséhez. A tudományos ismeretek szempontjából azzal a kihívással nézünk szembe, hogy miként lehet elmélyíteni a kisebbségi kérdések és a kölcsönös együttélés (mind a bevándorló, mind az őslakos kisebbségek) megértését Európa különböző részein. A megoldásoknak egyedi jellemzőik vannak, különösen ha Közép- és Kelet-Európa területét vizsgáljuk, ahol az együttélés történelmi modellje az úgynevezett nemzetállamokban fennálló etnikai konfliktus szerkezetén alapul. A jelenlegi társadalmi helyzet azzal az igazsággal is szolgál, hogy a közép- és kelet-európai kisebbségi kérdés még mindig nyitott kutatási tárgy. Új kérdéseket kell feltenni, és a régieket újra kell fogalmazni. Közép- és Kelet-Európában nincs konzervált és ortodox rendszer vagy modell a politikai és társadalmi színtérkutatás területén, beleértve a kisebbségi kérdéseket is. Az integrációs folyamat ellenére Európa továbbra is multikulturális és többnemzetiségű világ, de az európai intézmények és a progresszív integráció növekvő jelentősége most az interetnikus kapcsolatok elemzését és összehasonlítását igényli.

(Csanda Gábor fordítása)


Bordás, Sándor–Hunčík, Péter 1995. CounterProof. Dunajská Streda, Sándor Márai Foundation–Nap.

Brahy, N. 2000. L’élargissement: simple confrontation administrative? In Duchenne, Genevieve–Dumoulin, Michel (eds.): Actes de la Chaire Glaverbel d´études européennes 1999 – 2000. Vers une Europe élargie. Towards an Enlarged Europe. Louvain-la-Neuve, Institut d’études européennes, 171–184. p.

Bystrický, Valerián–Kováč, Dušan–Pešek, Jan–Hallon, Ľudovít–Holec, Roman–Kamenec, Ivan–Londák, Miroslav–Pichler, Tibor–Podrimavský, Milan–Schvarc, Michal–Sikora, Stanislav–Škvarna, Dušan–Zemko, Milan–Žatkuliak, Jozef 2012. Kľúčové problémy moderných slovenských dejín 1848-1992. Bratislava, Veda, vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied–Historický ústav SAV, 395 p.Kolář, Pavel–Pullmann, Michal 2016. Co byla normalizace. Studie o pozdním socialismu. Praha, Ústav pro studium totalitních režimů, 146–156. p.

Čaplovič, Dušan 2007. Patriotizmus a šovinizmus. In Patriotizmus a šovinizmus. Zborník z medzinárodnej konferencie pod záštitou podpredsedu vlády SR pre vedomostnú spoločnosť, európske záležitosti, ľudské práva a menšiny Dušana Čaploviča. Bratislava, 5–10. p.

Ferenčuchová, Bohumila–Krajčovičová, Natália 2012. Vznik Československa a začlenenie Slovenska do nového štátu. In Ferenčuchová, Bohumila et al.: Slovensko v 20. storočí. 3. zväzok. V medzivojnovom Československu 1918-1939. Bratislava, Veda, vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied–Historický ústav SAV, 17–58. p.

Jackson Preece, Jennifer 1998. National Minorities and the European Nation-States System. Oxford, 95–123. p.

Lampl, Zuzana 2013. Sociológia Maďarov na Slovensku. I. zväzok Slovenský a Maďar. Šamorín, Fórum Inštitút pre výskum menšín.

Mesežnikov, Grigorij 1996. Vnútropolitický vývoj a politická scéna SR v roku 1995. In Bútora, Martin–Hunčík, Peter (eds.): Slovensko 1995. Súhrnná správa o stave spoločnosti. Bratislava, Nadácia Sándora Máraiho.

Öllös, László 2008. Programy maďarských strán. In Fazekas, József–Hunčík, Péter (eds.): Maďari na Slovensku (1989-2004). Súhrnná správa od zmeny režimu po vstup do Európskej únie. Šamorín, 59–89. p.

Petőcz, Kálmán 2008. Úvod k slovenskému vydaniu Maďari na Slovensku (1989-2004). In Fazekas, József–Hunčík, Péter (eds.): Maďari na Slovensku (1989-2004), 13–19. p.

Perman, Dagmar 1962. The Shaping of The Czechoslovak State. Diplomatic History of the boundaries of Czechoslovakia,1914-1920. Leiden, E. J. Brill.

Poláčková, Zuzana 2005. A nemzetközi nem állami intézmények és zsidó szervezetek szerepe az első világháború utáni kisebbségvédelem kialakulásában. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 7/3, 3–14. p.

Poláčková, Zuzana 2010. Postavenie menšín v Rakúsku a Spoločnosť národov. Historické štúdie, 46, Bratislava, VEDA, vydavateľstvo SAV, 50–56. p.

Poláčková, Zuzana 2017. The Concept of the Austrian Nation and its Relation to Ethnic Minorities after 1918 and 1955: A Comparison In Poláčková, Zuzana et al.: Minority Policies in Central and Eastern Europe in Comparative Perspective. Bratislava, VEDA, Vydavateľstvo SAV, 34–48. p.

Poláčková, Zuzana–Van Duin, P. C. 2000. Democratic Renewal and Hungarian Minority Question in Slovakia. From Populism to ethnic democracy? European Societies, 2(3), 335–360. p.

Poláčková, Zuzana–Van Duin, P. C. 2002. The limits of multiculturalism: Problems of ethnic relations and democracy in Slovakia and Netherlands. In Slovak Foreign Policy Affairs, Vol. III, Autumn, No. II. 59–79. p.

Robertson, Arthur Henry 1977. Human Rights in Europe. Manchester.

Sándor, Eleonóra 1996. Slovensko-maďarská základná zmluva. In Bútora, Martin–Hunčík, Peter (eds.): Slovensko 1995. Súhrnná správa o stave spoločnosti. Bratislava, Nadácia Sándora Máraiho, 45–50. p.

Sáposová, Zlatica–Šutaj, Štefan (eds.) 2010. Povojnové migrácie a výmena obyvateľstva medzi Československom a Maďarskom. Košice.

Šutaj, Štefan–Homišinová, Mária–Šápošová, Zlatica–Šutajová, Jana 2006. Maďarská menšina v procesoch transformácie po roku 1989 (Identita a politika). Prešov, Universum.

Wight, Martin 1979. Power Politics. London, 15–20. p.

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

A vegyes házasságban született vajdasági fiatalok emlékezete az 1990-es évek jugoszláv háborúiról

Bár az 1990-es évek délszláv háborúi során a fegyveres konfliktusok elkerülték Vajdaságot, Szerbia soknemzetiségű északi tartományát, a háború mégis mély sebeket ejtett a lakosságán. Egyesek...


Bár az 1990-es évek délszláv háborúi során a fegyveres konfliktusok elkerülték Vajdaságot, Szerbia soknemzetiségű északi tartományát, a háború mégis mély sebeket ejtett a lakosságán. Egyesek szerint a tartományt részben azért kerülték el az összecsapások, mert viszonylag magas volt az etnikai alapú vegyes házasságok aránya Jugoszláviában, amely a szerbek és az etnikai kisebbségek közötti kötelékként szolgált. Az 1990-es évek államilag finanszírozott nacionalista propagandája károsan hatott a vajdasági etnikai kisebbségekre, amelyek tagjai közül ebben az időszakban sokan elhagyták az országot. Az 1990-es években a kisebbséghez tartozó fiatal generáció lehetett a leginkább hátrányosan érintett csoport, mivel nyílt nacionalizmussal, elidegenedéssel és azzal a kilátással szembesült, hogy mellékvágányra került, és ellopták a gyermekkorát. A vegyes házasságokból születettek számára életük egyik mérföldköve, hogy az általános iskolába és a középiskolába való beiratkozáskor szüleik megválaszthatták az oktatás nyelvét (többségi vagy kisebbségi). A kutatás célja annak vizsgálata, hogy az 1990-es évek viharos időszakában a családi háttér milyen szerepet játszott ennek a generációnak az önreprezentációjában és értelemalkotásában. A dolgozat a szerb–magyar vegyes házasságban született Y generációsokkal készített interjúk mélyreható elemzésén alapul. Az eredmények azt mutatják, hogy az iskola tannyelvének megválasztása hatással van gyermekek identitására és a csoporthoz való tartozásra is. Az is megállapítható továbbá, hogy azok, akik kisebbségi nyelvű oktatásban részesültek, több etnikai alapú, nacionalizmusból fakadó incidenst éltek át tanulmányaik során, mint azok, akiknek szülei a többségi nyelvű iskolai oktatást választották. A kutatás két irányból közelíette meg a témát. Először is, a szakirodalomban leginkább tárgyalt szerb–horvát–bosnyák viszonyhoz képest a kilencvenes évek politikai és társadalmi eseményeinek történeti áttekintésén keresztül röviden betekintést nyújt a szerb–magyar viszonyba. Feltárja továbbá a szubszidiárius magyar kisebbségi és a szerb többségi házasságban született gyermekek helyzetét is, amelyet a szakirodalomban minőségi szemszögből ritkán tárgyalnak.

1. Bevezetés

Az 1990-es évek délszláv háborúi során a valamikori Jugoszlávia, a mai Szerbia északi részén, Vajdaság Autonóm Tartományban (a továbbiakban: Vajdaságban) nem voltak fegyveres konfliktusok, a háború mégis közvetett következményekkel járt (Nađ 2006). A tartományban a területi autonómia nem etnikai alapú, a multietnikus régióban (Székely és Horváth 2014), huszonöt különböző etnikum él, amelyek között számarányát tekintve a magyar kisebbség a legszámottevőbb: a Szerb Köztársaság Statisztikai Hivatalának 2012-es felmérése alapján a vajdasági lakosság 13%-át teszi ki. Kymlicka (2007) a nyugati demokráciákban a kisebbségek három általános típusát (őshonos, szub-állami és bevándorló) osztályozta, a fent említett magyar kisebbség e felosztás alapján egy szub-állami „nemzeti csoport”-nak minősül. Az 1990-es évek háborúi során a vajdasági magyarok életkörülményei jelentősen megváltoztak (Göncz 2004). Létszámuk a kivándorlás miatt csökkent (Gábrity-Molnár 1997; Vékás 2008), és kénytelenek voltak megbirkózni a nehéz gazdasági és folyamatosan változó társadalmi-politikai körülményekkel, amelyeket kisebbségi sorsuk és kiszolgáltatottságuk súlyosbított (Göncz 2004). A vegyes házasságban született, így vegyes nemzeti identitású egyének számára kihívást jelentett eldönteni, hogy az etnikai kisebbséghez vagy a többségi csoporthoz tartozzanak-e, mivel megterhelővé vált számukra egy etnikai kisebbségi közösség tagjának lenni (Göncz 2004). Bár Botev (1994) azzal érvel, hogy a vegyes házasságok magas szintje megmentette a tartományt a fegyveres konfliktusok eszkalálódásától, a vegyes házasság mint a társadalmi harmónia és kohézió csodaszereként való értelmezése túlságosan leegyszerűsítő magyarázat lehet a jelenségre (Rodríguez-García et al. 2016, 2. p.), különösen, ha az éles etnikai határokat veszélyezetető, erodáló erőknek tekintjük őket (Burić 2020).

A vajdasági, etnikai alapú vegyes házasságokról szóló korábbi tanulmányok nyilvánosan hozzáférhető statisztikai adatok elemzésén alapultak (lásd Botev 1994; Smits 2010; Sokolovska 2008), míg vegyes házasságban született egyénekre minőségi szempontból kevés figyelmet fordítottak (Özateşler-Ülkücan 2019). A vegyes származású Y generációsok[1] helyzetének pontosabb megértéséhez el kell fogadnunk Hobsbawm (2012, 10. p.) megközelítését,[2] amely a nemzeteket és konstrukcióikat kívülről, azaz a politikai, technikai, közigazgatási, gazdasági és egyéb feltételek szempontjából, valamint belsőleg, az egyének feltételezéseinek és érdekeinek vizsgálata segítségével elemzi. Jelen tanulmány középpontjában a szerb–magyar vegyes házasságban született Y generáció tagjai állnak, akiknek tapasztalatait a kisebbségi/többségi iskolai instrukciók megválasztásáról és az iskolában tapasztalt etnikai alapú diszkriminációról szóló elbeszéléseiken keresztül mutatjuk be. A posztszocialista európai országokban élő Y generációs fiatalok különösen kiszolgáltatott, sőt, bizonytalan helyzetben vannak, mivel a szocializmusból a neoliberalizmusba való átmenet újjáélesztette az osztály-, nemi és etnikai-társadalmi különbségeket (Ule 2012, 40. p.). A kutatás két szempontból is egyedülálló. Egyrészt a politikai és társadalmi események történelmi áttekintésén keresztül betekintést ad az 1990-es évek háborúja idején megváltozott vajdasági szerb–magyar viszonyokba, ezzel a szerb–horvát–bosnyák etnikai kapcsolatokat vizsgáló szakirodalomról való elmozdulást szolgálja, de új dimenzióval is kiegészíti azt, így arra a kérdésre a válaszol, hogy vajon a 90-es években Vajdaságban az oktatás nyelve kiváltott-e etnikai alapú atrocitásokat.

1.1. A magyarok helyzete és az etnonacionalizmus felemelkedése Jugoszlávia összeomlása idején

A délszláv háborúval jelentősen megváltoztak a kisebbségi magyarok életkörülményei Vajdaságban (Göncz 2004). A katonai mozgósítás a 90-es évek kezdetén egyre erőszakosabb formákat öltött (Vékás 2008). 1991 októberében az akkor még jugoszláv fegyveres erők jelentős számú tartalékost hívtak be a vajdasági magyarok lakta településekről, és amikor híre ment, hogy azonnal a frontra viszik őket, tömeges béketüntetések sorozata szerveződött a tartományban. Ezek a megmozdulások többnyire a magyarok lakta településeken történtek, ahol az emberek azt vallották, hogy ez nem az ő háborújuk, és nem nekik kellene megvívniuk (Rácz 2018). Ehhez az általánosan elterjedt állásponthoz hozzájárultak azok a tények, hogy a háború elején elesett néhány magyar nemzetiségű katona (Szerbhorváth 2018). Az 1990-ben alakult Vajdasági Magyar Demokrata Közösség (VMDK) nevű politikai párt elnöksége 1991. április 21-én, a VMDK II. kongresszusán felszólította a jugoszláv elnökséget és a vezérkart, hogy a felbomlott Jugoszlávia hadserege alkotmányos szerepének tisztázásáig fegyverezzék le a magyar sorkatonákat (Vékás 2008. 356.). A katonai besorozások miatt a vajdasági magyar lakosság száma rohamosan csökkent (Göncz 2004; Vékás 2008). 1992 májusára huszonötezer magyar menekült Magyarországra, akiket később törvényesen megfosztottak örökösödési jogaiktól. Sokakat, akik maradtak és megtagadták a szolgálatot, elbocsátottak a munkahelyükről (Vékás 2008, 356. p.).

A vegyes nemzeti identitásúak számára problémát jelentett az etnikai kisebbségi csoporthoz való tartozást választani, valamint tudatosítani az etnikai hovatartozást, mivel a háborús helyzetben megterhelővé vált egy kisebbségi közösség tagjának lenni (Göncz 2004). A vajdasági magyar közösségnek nehéz gazdasági és folyamatosan változó társadalmi-politikai körülményekkel kellett megküzdenie, amelyeket a kisebbségi sorsuk és kiszolgáltatottságuk súlyosbított (Göncz 2004). Ilić és Cvejić (1997) a vajdasági etnikai kisebbségek politikai agglomerációját és általános elégedettségét kutatva megállapították, hogy a vajdasági magyarok elégedetlenségének középpontjában nem a szerb többséggel való konfrontáció állt, nemtetszésük inkább a romló gazdasági és társadalmi körülményekre irányult, amelyek a jugoszláv háborúk következményeiként jelentkeztek (Ilić és Cvejić 1997). Ebben az értelemben az 1990-es évek vizsgálata során az etnikai és kulturális kisebbségek változatos tapasztalatainak magyarázatakor az akkulturáció válik fontos fogalommá (Trimble 2003. 5.), amely magában foglalhatja az etnikai kisebbségi identitás teljes elvesztését vagy egyes összetevőinek hiányát (pl. nyelvvesztés, változó társadalmi hálózatok vagy változó kulturális értékek) (Phinney 2003). Napjainkban az elkülönített nemzeti identifikációt részesítik előnyben, következésképpen azoktól, akik „hezitálnak” vagy „a többségi nemzet tagjává válás előszobájában vannak”, megtagadhatják az etnikai kisebbségi elismerést (Öllös 2012). Ez az irracionálisnak tűnő magatartás a közösségek zsugorodását eredményezi, ahelyett, hogy azok az etnikailag vegyes helyzetben lévők befogadása által fejlődnének (Kiss 2018, 491. p.).

1.2. A házasság mint a társadalmi kohézió csodaszere: Jugoszlávia esettanulmánya

A vegyes házasságokra nincs egyértelmű meghatározás. A vegyes házasság különböző típusai például a faji, az etnikai vagy a vallási, de ezek egybe is eshetnek, így a köztük húzódó határok gyakran elmosódnak. Az egyes országok között eltérnek egymástól a kritériumok, amelyek alapján egy egyesülést vegyes házasságnak minősítenek. Ráadásul egy kisebbségi csoport státusza gyakran nem átlátható, ezért a vegyes házasságban való részvételük sem egyértelmű. Az ilyen egyesülés definíciójának meghatározása módszertani és elméleti kihívás (Song 2009). Nagyon fontos egy olyan fogalmi keret megalkotása, amely magában foglalja a kérdés különböző földrajzi, tematikus és módszertani aspektusait, és ezáltal több szempontból is mélyebb megértést nyújt a vegyességről (Törngren et al. 2021). A „ki kivel házasodik” témakörrel foglalkozó szakirodalmat két téma uralja: a házasság mint a házastársak közötti társadalmi, gazdasági és személyes kapcsolatok cseréje, valamint a házasság mint az asszimiláció vagy a társadalmi távolság mutatója (Schoen, Wooldredge és Thomas 1989, 617. p.). A házasságkötést régóta a csoportok között fennálló kapcsolatok és a csoporthatárok erősségének lenyomataként tartják számon (Groden 1964), az akkulturáció vagy akár az asszimiláció fő mutatójaként is szolgál (Merton 1972; Blau et al. 1984; Labov és Jacobs 1986), és mivel megkérdőjelezi az emberek megosztottságról alkotott elképzeléseit, még mindig vitatott (Osanami Törngren 2016). Nem egyértelmű, hogy a vegyes házasság az integráció eredménye-e, vagy épp fordítva (Song 2009). Az integrációt meg kell különböztetni az asszimilációtól. Az asszimiláció az etnikai jellegzetességek csökkentését jelenti, míg az integráció a társadalmi aspektusra utal, és „a főáramba való általános befogadást” jelzi (Song 2009). Az asszimilációs folyamatról írva Gordon (1964) három lépést határoz meg: a kulturális asszimilációt vagy akkulturációt, a strukturális, illetve a házassági asszimilációt, kiemelve, hogy ez a folyamat az etnikai csoport mint önálló entitás eltűnését eredményezheti.

Peach (2005) szerint a vegyes házasságok aránya a szegregáció mértékétől függ – a magasabb fokú szegregáció alacsonyabb fokú integrációval, és így kevesebb vegyes házassággal jár. Az európai migráns közösségek partnerválasztását vizsgálva Beck-Gernsheim (2007) megállapítja, hogy a migránsok hajlamosak a származási országukból való partnerrel házasságot kötni, de nem a kulturális megőrzés, hanem inkább az ilyen házasságok által biztosított stratégiai előnyök miatt. Jacobson és Heaton (2000) kutatásukban azonban kimutatták, hogy az USA-ban az ázsiai és spanyol ajkú amerikaiak esetében az azonos etnikai csoporton belüli házasságkötések valamelyest csökkenő tendenciát mutatnak. A szerzők különböző változókat említenek, amelyek befolyásolják a csoportok közötti házasságkötést, mint például a katonai szolgálat, a főiskolai tanulmányok és a földrajzi koncentráció. A kisebbségi és a többségi csoport közötti házasságkötések magas aránya egyszerre jelzi a kisebbség elfogadhatóságát a többség számára, és a kisebb csoport különállóságának elmosódását (Schoen, Wooldredge és Thomas 1989, 618. p.).

Ami szintén befolyásolja a vegyes házasságok arányát, az az ilyen egyesülések létrehozásának konkrét földjazi tere. A „vegyes” kapcsolat jellege is jelentős szerepet játszik. Merton (1941, 361. p.) szerint „a vegyes házasságok aránya és mintái szorosan összefüggnek a kulturális orientációkkal, a jövedelmek és a státusszimbólumok szabványosított eloszlásával”. Egyes jellemzők, mint például a vallás, gátló hatással bírhatnak (pl. hinduk és muszlimok esetében) (Song 2007). Ott, ahol a kisebbségi háttér kiemelkedő, nem látható egyértelműen, hogy a kormányzati integrációs politikákat kapcsolatba lehet-e hozni a bevándorló népesség demográfiai reakciójával (Coleman 1994). A kisebbség tagjai megpróbálhatnak „közelebb kerülni” a szülőföldjükön élő többségi lakossághoz (Kemp 2006), mégpedig a vegyes házasság, azaz a többségi nemzetből származó házastárs választása révén (Hoóz 2002). A kisebbségi házastárs a vegyes házasság révén mélyebben integrálódhat a többségi társadalom struktúráiba, intézményeibe vagy társadalmi hálózataiba. A kisebbségek integrációja érdekében tett erőfeszítések az állampolgársági vizsgákban, a többségi nyelv elsajátításában vagy a szimbolikus másságuk csökkentésében mutatkoznak meg (Song 2009).

Mivel a házasságot az etnikailag sajátos kulturális értékek és gyakorlatok következő generációra való átörökítése mechanizmusának tekintik, a vegyes házasság alapvetően befolyásolhatja az etnikai kisebbségi csoportok határait és megkülönböztethetőségét (Barth 1969). A vegyes házasságok azt jelzik, hogy a társadalmi, kulturális és egyéb korlátok leomlanak (Coleman 1994). A csoportok közötti társadalmi kategóriák és határok túlléphetők a hibrid és transzformatív identitások létrehozásával (Özateşler-Ülkücan 2019, 2. p.). Ha elfogadjuk, hogy a vegyes házasságok a „mások” egyenrangúként való valódi társadalmi elfogadását jelzik, akkor arra is következtethetünk, hogy a társadalomban a kisebbségi csoportokkal szembeni etnikai és faji előítéletek valódi csökkenéséről árulkodnak (Song 2009, 333. p.). Ezen okok miatt a vegyes házasságot általában egy kisebbségi csoport sikerének és társadalmi elfogadottsága mutatójának tekintik (Song 2009).

A különböző társadalmi csoportok tagjai közötti házasság megkérdőjelezi ennek az egyesülésnek egy másik aspektusát – a társadalom összekötő elemeként betöltött funkcióját. A vegyes házasság ugyanis nemcsak két egyént köt össze, hanem azokat a nagyobb csoportokat is, amelyekhez ezek az egyének tartoznak (Smits 2010, 421. p.). Ennek megfelelően nemcsak a házaspárokat érinti, hanem egész családokat azokkal a tagjaikkal egyetemben, akik a legszemélyesebb kapcsolatokat alakíthatják ki egymással (Hoóz 2002, 1090. p.). A nemek aránya ezekben a házasságokban igen szembetűnően alakul: a nők sokkal gyakrabban kötnek más etnikumú partnerrel házasságot, mint a férfiak, miközben a kulturális különbségek is fontos szerepet játszanak.

A társadalomban a családok fontos kontextusát képezik az etnikai csoportok közötti társadalmi interakciónak és a kölcsönös elfogadásnak. Elősegíthetik az etnikai csoporthatárok fenntartását (Huijnk 2011, 15. p.). Preece (2008, 57. p.) szerint az örökség nyelvének használata és fenntartása nemi dimenzióval bír, ami az etnikai kisebbségekhez tartozó nőkre hárul a nemzetük kollektív szimbolizálásának feladatával együtt (Yuval-Davis 1997, 196. p.). A nők viselik a „nemzet anyáinak” (Bracewell 1996) terhét, valamint ők azok, akik reprodukálják az etnikai/nemzeti csoportok határait, közvetítik a kultúrát, továbbá ők a nemzeti különbség privilegizált jelzői (Kandiyoti 1994, 377. p.). A patriarchális, férfi családfővel rendelkező családegységekben a nők szerepe a nőiesség hagyományos elképzeléseinek megjelenítése, ami az etnikai kisebbségi nők esetében a többségi nemzetbe való beolvadást is eredményezheti (Thomson 2020). A háború utáni Szarajevót vizsgálva Golubović arra a következtetésre jutott, hogy bár a szerb nők Szarajevó utcáin igyekeztek elrejteni etnikai hovatartozásukat, a privát térben és saját közösségükön belül mégis büszkén viselték eredeti etnikai identitásukat (Globuović 2020).

Botev (1994) azt állítja, hogy a volt Jugoszláviában a különböző nemzetiségű felek közötti házasságkötést a házastárs-választási preferenciák kulturális hagyománya befolyásolta, és hogy Vajdaságban a magyarok körében voltak a legalacsonyabbak az etnikai házasságkötési korlátok, azaz a magyar volt a legnyitottabb csoport a jugoszláv társadalom más etnikumú tagjaival való házasságkötésre. Az a tény azonban, hogy a boszniai politikusok elítélték és nevetségessé tették a vegyes házasságokat az 1990-es évek délszláv háborúi alatt, arra szolgál példaként, hogy a különböző kultúrák férj és feleség által képviselt békés és szabad akaratú egyesülése akár potenciális veszélyként, illetve eleve nemzetellenes cselekedetként is felfogható (Burić 2020).

1.3. Az iskolai oktatás nyelve és hatása az etnikai identitásra

A hovatartozás érzése az identitás fontos része, ez pedig alapvető fontosságú a polgárok számára, mivel kötődést alakítanak ki egy adott területhez vagy nemzethez (Örkény 2005, 46. p.). Song (2009) szerint az integráció vagy szegregáció mértéke a házasságok közötti arányokat is befolyásolja: a társadalmi enklávék létezése (jó társadalmi érték) önmagában nem jelenti a szegregációt (rossz társadalmi érték).

A volt Jugoszláviában egy „nemzetek feletti” jugoszláv identitás épült ki, egy olyan identitásmintázat, amely „megtestesítette” a „testvériség és egység” elvét (Godina 1998, 416. p.), és amely mentes volt az etnikai és osztálykülönbségektől (Tóth 2019). Érdekes megjegyezni, hogy a magyar kisebbség tagjai nagyobb mértékben kötődtek a volt Jugoszláviához, mint a szerbek (Perunović 2016).

Ami a vajdasági lakosokat illeti, többféle identitást alakítottak ki, amelyek nem feltétlenül hierarchiában léteztek, inkább a kontextustól függően kaptak prioritást (Šaračević 2012. 3.) – ennek az lehet az oka, hogy a vajdasági etnikai közösségek különböző csoportjellemzőkkel rendelkeznek (Ilić és Cvejić 1997). A vajdasági magyar identitás a szocializmus idején alakult és épült ki (Losoncz 2018), párhuzamosan a „nemzetek feletti” jugoszláv identitás megkonstruálásával. Teljes mértékben azonban csak Jugoszlávia megszűnése után nyerte el végleges formáját, és egyértelműen elkülöníthető a tágabb (talán eredeti?) magyar nemzeti identitásától (Bálint 2012, 454. p.).

Az etnikai kisebbségi identitás megőrzése érdekében egy nemzetállamban kulcsfontosságú az anyanyelvi oktatás (Papp 2017). Az oktatás fenntartja a nemzetállam kulturális és nyelvi formáját (May 2012, 132. p.), ezért az etnikai kisebbségek hajlamosak az anyanyelvi oktatás formális intézményesítésére törekedni, és az iskolai anyanyelvhasználat a nyelvi asszimiláció megelőzésének vagy csökkentésének eszközeként szolgál (Papp 2014). Az erdélyi magyar kontextusban az iskolák kulcsszerepet játszanak a kolozsvári magyar világ generációs reprodukciójában (Brubaker et al 2018). A vegyes családok esetében az iskolai oktatás nyelvének megválasztása valós, hosszú távú és messzemenő következményekkel járhat – például a gyermek etnikai identitásának megválasztása szempontjából (Brubaker et al 2018). Erdélyben a kisebbségi magyarok számára nem is kérdés, hogy gyermekeik milyen tannyelvű iskolába fognak járni: alapesetben magyarba íratják őket, de a vegyes házasságok esetében ez nem teljesen egyértelmű (Brubaker et al 2018). Előfordulnak olyan vegyes házasságok, ahol a gyermekek magyar tannyelvű általános iskolában kezdhetik tanulmányaikat, majd a középiskolában átkerülnek a román rendszerbe (Brubaker et al 2018). Szlovákiában vagy Ukrajnában a magyar gyermekek szülei úgy érezhetik, hogy a kisebbségi magyar nyelvű oktatás nem nyújtana megfelelő lehetőséget gyermekeiknek, ezért a többségi tannyelvű iskolát választhatják, szerintük ez ugyanis fontos eszköz gyermekeik későbbi „hazai” karrierépítésében (Papp 2017, 97. p.). A gyermekek identitását ugyanakkor egyaránt erősítheti vagy gyengítheti, ha szüleik a kisebbségi vagy többségi nyelvű oktatás mellett döntenek az iskoláskor kezdetén. Ha a szülők a többségi nyelvet választják, akkor ezt azért teszik, hogy jobban integrálják gyermekeiket a többségi nemzetbe, mivel ez szerintük fontos ahhoz, hogy a gyermekeik azon a nyelvterületen boldoguljanak és építsenek karriert, ahol születtek (Papp 2017, 97. p.). Ma a különálló nemzeti identifikációt részesítik előnyben; következésképpen azoktól, akik „hezitálnak” vagy „a többségi nemzet tagjaivá válás előszobájában vannak”, megtagadhatják az etnikai kisebbségi elismerést (Öllös 2012). Ez az irracionálisnak tűnő magatartás a közösségek zsugorodását eredményezi, ahelyett, hogy azok fejlődnének az etnikailag vegyes helyzetben lévők befogadása által (Kiss 2018, 491. p.). Ez a gyanú némileg megalapozott, hiszen Szerbiában az, hogy a magyarrok körében az általános és középiskolai oktatásban az anyanyelv dominál(t), és csak heti néhány órában hallgatnak szerbet mint nem anyanyelvet, kiegyensúlyozatlan kétnyelvűek generációit hozza-hozta létre, ezért sokaknál a szerb nyelvtudás nagyon alacsony szintje jellemző (Filipović et al. 2007). A többségi nyelvtudás hiánya Vajdaságban nagymértékű oktatási migrációt eredményez(ett), amit az is erősít(ett), hogy a magyar tannyelvű középiskolát végzett diákok a rokonállamukban, vagyis Magyarországon uniós egyetemi diplomát szerezhetnek (Lendák-Kabók et al. 2020). Ha ezek a fiatalok úgy döntenek, hogy a szülőföldjükön maradnak, a felsőfokú tanulmányaik megkezdésekor először a nyelvi akadályokat kell leküzdeniük (azaz szerb nyelvtudást kell szerezniük), ami időt, erőfeszítést és áldozatot igényel (Lendák-Kabók 2021). Az etnikai és kulturális kisebbségek változatos tapasztalatai magyarázata szempontjából ebben az értelemben fontos fogalomnak tekinthető az akkulturáció (Trimble 2003, 5. p.), ugyanis ez a jelenség magában foglalhatja az etnikai kisebbségi identitás vagy egyes összetevőinek elvesztését, azaz a nyelvvesztést, a társadalmi hálózatok változását vagy a kulturális értékek alakulását (Phinney 2003).

A szülők iskolaválasztása ellenére az etnikai vegyes házasságokból született egyéneknek különböző, etnikailag motivált alternatívák közül kell választaniuk (Kiss 2018, 483. p.), és így mesterségesen megerősítik egyik identitásukat a másik rovására.

A fent bemutatott kontextuális keret alapján a tanulmány célja, hogy az 1990-es évek délszláv háborúját a vegyes házasságban született (szerb–magyar) Y generációsok szemszögéből közelítse meg, az ő tapasztalataikat ugyanis eddig elhanyagolták, mivel a konfliktusokkal foglalkozó szakirodalom a szerb–horvát–bosnyák kapcsolatokra összpontosított.

2. Módszertan

A vizsgálat huszonöt, etnikai kisebbséghez tartozó Y generációssal készített interjú korpuszának átfogó elemzésén alapul. Tizenhét válaszadó származik homogén, etnikai kisebbségi magyar házasságból, nyolcan pedig szerb–magyar vegyesházasságban születtek. A jelen tanulmány a vegyes házasságban született Y generációsok narratíváira összpontosít.

A válaszadók kiválasztásakor a hólabda-módszert (Esterberg 2011) alkalmaztam. Az interjúk 2019 szeptembere és decembere között készültek magyar és szerb nyelven, az elemzésben a megkérdezettek keresztnevét használom. A megkérdezettek 1981 és 1989 között születtek, és Vajdaság különböző részein nőttek fel. Az etnikai hovatartozással és nyelvvel kapcsolatos attitűdök pontosabb megértése szempontjából különbséget jelent, hogy a kisebbségi közösségekhez tartozó interjúalanyok mely településeken születtek és nőttek fel. Ezek a települések etnikai összetételüket tekintve különböznek: Újvidéken és Čenejen a lakosság többsége szerb, így a megkérdezettek számára nagyobb kihívást jelent a kisebbségi nyelv és identitás megőrzése, míg Adán, Kishegyesen és Moholon a magyarok vannak többségben, így könnyebb a többségi nyelv és identitás megőrzése.

Az interjú húsz kérdésből állt, amelyek egymásra épültek, és öt fő témakörre oszlott: (1) gyermekkor; (2) iskoláztatás; (3) az 1990-es évek a Vajdaságban; (4) etnikai identifikáció és (5) kulturális különbségek a párkapcsolatban és a családban. Ebben a tanulmányban a megkérdezetettek válaszai alapján az iskoláztatás nyelvét, a kisebbségi vagy többségi nyelvű iskolaválasztás családi okait és hatásait, az 1990-es évek viharos időszakának feltárását, valamint az etnikai identifikáció témájának egy részét tárgyalom, amelyet néhány válaszadó vagy az iskoláztatáshoz, vagy az 1990-es évekről szóló elbeszéléséhez kapcsolt.

A kvalitatív adatok elemzésekor a Saldana (2013) és McQueen (2009) által kidolgozott kódolási módszereket követtem. Először attribútumkódolást (Saldana MacQueen et al. által 2013, 70. p.) alkalmaztunk a kapcsolati státusz és a gyermekek számának kódolására, hogy jobban megértsük a válaszadók családi hátterét (az eredményeket a Függelék 1. táblázata tartalmazza). Az interjúk vizsgálata során narratív elemzést (Law 2004) alkalmaztunk, mivel a narratív kutatás azt tárgyalja, hogy az egyének és csoportok hogyan értelmezik a társadalmi világot és az abban elfoglalt helyüket (Law 2004).

3. Empirikus megállapítások

A megállapításokkal foglalkozó rész az Y generációsok elbeszéléseit mutatja be. Szüleik vagy a többségi, vagy a kisebbségi tannyelvű iskoláztatást választották. E mögött a döntés mögött meghúzódó okokat tárgyaljuk. Ez a fejezet azokat az etnikai vagy nyelvi vonatkozású eseményeket is bemutatja, amelyek az Y generációs gyermekekkel történtek a viharos 1990-es években, leginkább az iskolai környezetükben.

Mivel az elemzés egy kevéssé kutatott európai területen élő, nagyon különleges embercsoportra összpontosít, a megkérdezettek rövid bemutatásával kezdődik. Hobsbawm (2012) megközelítését követjük, aki szerint a nemzeteket belülről kell elemezni, az egyének feltételezéseinek és az események személyes perspektíváinak hangoztatásával.

3.1. Kisebbségi nyelvű oktatás és nacionalizmus okozta konfliktusok

Jelen alfejezteben azoknak a válaszadóknak az elbeszéléseit mutatom be, akiknek szülei az 1990-es években a kisebbségi oktatást választották számukra, valamint az ebben az időszakban esetlegesen előforduló etnikai konfliktusokról is szó lesz. Négy interjúalany magyar tannyelvű általános iskolába járt, közülük pedig csak ketten iratkoztak magyar tannyelvű középiskolai tagozatra. A kisebbségi nyelvű oktatás választása változatos motivációt jelentett a válaszadók szülei számára. Néhányan közülük (Ljiljana, Tamara_Ž és Tina) – habár mindhármuknak szerb neve van – azért jártak magyar osztályba, mert az édesanyjuk magyar volt, míg egyikük (Emília) apja magyar volt, aki nem engedett abból, hogy lánya magyar nyelven tanuljon általános iskolás korában, de később már nem ragaszkodott ehhez, így ő szerbül folytatta középiskolai tanumányait. Válaszadóim elbeszéléseikben nem emlékeztek arra, hogy a háború befolyásolta volna szüleik döntését az oktatás nyelvének megválasztása kapcsán. A megkérdezettek különböző háttérrel rendelkeztek, amelyre röviden kitérek majd, amikor elemzem elbeszéléseiket, hogy megértsük társadalmi helyzetüket és azt a környezetet, amelyben iskolai tanulmányaik folytak, valamint azt, ahogyan az 1990-es évek alatt éltek.

Ljiljana, akinek apja szerb, anyja pedig magyar, mindig is édesanyjával élt Kishegyesen, egy magyar többségű településen, a vajdasági Bácska régió középső részén. Szülei külön éltek, édesapja egy dél-szerbiai kis faluban lakott. Tanulmányait iskoláztatása alatt végig magyar tannyelven folytatta, mivel a döntés édesanyjára volt bízva. Elbeszéléseiben a vajdasági kisebbségi magyar nemzettel azonosult, de szerb identitása is fontos volt számára. Felidézett egy olyan időszakot az 1990-es évekből, amikor a szerb utóneve vagy segített neki, vagy hátrányára volt. Élénken élt emlékezetében az az eset, amikor iskolai barátait etnikai hovatartozásuk miatt zaklatták. Mivel azonban neki teljes egészében szerb neve van, a bántalmazók őt békén hagyták.

A szerb nevem egyszer a segítségemre volt, mert amikor egyik alkalommal busszal a gimnáziumból hazafelé mentünk, Lovćenac és Mali Iđoš lakói láncokkal felszerelkezve „nagy verekedésbe” keveredtek. Nem tartott sokáig, de sok gyereket megvertek… Néhány hónapon keresztül ez rendszeresen megismétlődött. Akkoriban nem mertünk átmenni Szeghegyen (Lovćenac), vagy csak nagyon félve. Szeghegyen a montenegróiak nem engedték le a lányokat a kishegyesi buszról, megragadták őket és bökdösték. Engem nem bántottak, mert mindenkinek a nevét nézték, és azt hitték, hogy „az övék” vagyok. A szerb nevemnek voltak árnyoldalai is. Egyszer nem kaptam magyar ösztöndíjat a Kosztolányi iskolában, mert a nevem szerb, pedig én minden iskolát magyarul végeztem.[3] (Ljiljana)

Tina története kissé másként alakult, mint Ljiljanáé. Csenejen, egy Újvidék melletti szerb faluban nőtt fel. Édesanyja magyar származású, Magyarországon született, és Szerbiába költözött, amikor megismerkedett Tina édesapjával. Tina szerb családi és utónevet visel, akárcsak Ljiljana, és az interjú során is szerbül beszélgetett velem. Magyar tannyelvű általános iskolába járt, majd szerb középiskolára váltott, ahol – úgy emlékszik – nyelvi nehézségei voltak. A háború során traumát okozott neki az 1999-es NATO-bombázás,[4] ami miatt édesanyjával és nővérével egy időre Magyarországra költöztek, ahol szintén magyar iskolába járt. Elmondása szerint Magyarországon a gyerekek gonoszak voltak vele – például cetliket ragasztottak egy padra, hogy menjen haza Szerbiába.

Tamara_Ž szintén szerb nevet visel, de az interjú során magyarul beszélt. Állítása szerint sem a magyar, sem pedig a szerb nyelvvel nincsennek nehézségei. Néhai édesapja szerb volt, édesanyja pedig magyar. Az összes tanulmányát magyar nyelven végezte, így az újvidéki Bölcsészettudományi Karon is a kissebbség nyelvén tanult. Bár nyelvi szakos középiskolába szeretett volna iratkozni, nem járt sikerrel, ezért az újvidéki gimnázium egyetlen magyar osztályába került. A magyar tannyelvű gimnáziumi oktatás nem cél, hanem alternatíva volt számára, mivel ott a felvételért folyó verseny nem olyan kiélezett, mint egyes szerb tannyelvű gimnáziumokban. Édesapja szerette volna, ha már az általános iskolában magyar tannyelven tanul, mivel tisztában volt a kétnyelvűség előnyeivel. Tamara_Ž számára élete során a kétnyelvűség volt az egyik fő aduász, hiszen minden munkahelyére azért vették fel, mert anyanyelvi szinten beszéli mindkét nyelvet.

Újvidéken jártam általános és középiskolába, majd az Újvidéki Egyetem filozófiai karán újságírást tanultam magyar nyelven. A magyar nyelvű oktatás édesapám kívánsága volt, ezért mi a nővéremmel magyar iskolába jártunk. Apánk úgy gondolta, hogy ha a szerb nyelvű iskolát választjuk, elfelejtjük az anyanyelvünket. (Tamara_Ž)

Amikor az 1990-es évekről esik szó, amely etnikai alapon osztotta meg az embereket, Tamara elmesél egy történetet a szomszédasszonyukról, aki bár magyar volt, származását titkolva egyáltalán nem használta anyanyelvét. A szomszédasszony valószínűleg azzal racionalizálta a helyzetét, hogy kiemelte, neki sikerül a többségi lakosság által társadalmilag elfogadottnak lennie (Song 2009), így a többségi környezetben elfogadta a férje kulturális jelvényét (Kalmijn 1998), majd egy feszültséggel teli pillanatban még az etnikumát is megtagadva sértő üzenetet tett ki:

Általában az iskolában történt. Úgy éreztem, hogy amikor anyukámmal mentünk valahová busszal, valahogy éreztem a levegőben a negatív energiát. Egy pillanatra ránk néztek, de nem szólaltak meg. Volt egy alkalom, amire emlékszem, az iskolában… egy szerb kislány odajött hozzám, és azt mondta, hogy beszéljek szerbül, mert szerb vezetéknevem és nevem van. Volt egy magyar szomszédunk, a fia szerb volt, nem beszélt magyarul, akárcsak a férje. Egy alkalommal egy papírlapot ragasztottak az egyik fára azzal a nyomtatott felirattal, hogy „Magyarok a jég alatt!”[5]Apukám erről akkoriban cikket írt,[6] ami az újságban is megjelent. Nagyon fel voltak háborodva emiatt. (Tamara_Ž)

Emília az interjú során magyarul, bár kissé visszafogottan, rövid mondatokban beszélt. Édesapja magyar, édesanyja szerb származású volt, leánykori családi és utóneve is magyar. Az óvodát és az általános iskolát magyar osztályban végezte, de egy rangos újvidéki gimnáziumban már szerb tagozaton tanult. Elbeszélésében kevésbé pozitívan nyilatkozott az etnikai kisebbségek nyelvoktatásáról – arról számolt be, hogy az általános iskolában az osztálya mindössze tízfős volt. Ennek oka a jugoszláv háború volt, hiszen mire Emília 1995-ben elkezdte az általános iskolát, a magyarok közül sokan elhagyták az országot. Mivel vegyes házasságban született, származása miatt a magyar osztályban kellemetlenül érezte magát, később pedig az elit gimnáziumban azért bántották, amiért nem teljesen szerb. Emília párhuzamosan egy másik gimnáziumba is járt, ahol volt magyar osztály is. Ez volt az édesapja kívánsága, aki ragaszkodott hozzá, hogy lánya négy évig magyar nyelvet és irodalmat is tanuljon, és magyar nyelvből is érettségizzen. Megjegyzendő, hogy édesapja egyetemi tanár volt, aki nagyon szerette volna megőrizni családja kisebbségi identitását.

Magyarul jártam óvodába és általános iskolába, de a gimnáziumot szerbül végeztem, miközben párhuzamosan magyar órákra is jártam egy másik iskolába. Minden év végén vizsgáztam magyar nyelv és irodalomból. Így ebből is van érettségim. Az általános iskolában éreztem néhány tanár sovinizmusát, akik viselkedésükkel különbséget tettek a „tiszta” magyar és a vegyes származású diákok között. A középiskolában pedig szerb sovinizmust éreztem egy tanár részéről, mert nem voltam „tiszta” szerb. A gimnáziumban, ahol körülbelül harmincan voltunk, sokkal egészségesebb volt a környezet. (Emília)

A kisebbségi közösséghez tartozó szülők általában úgy döntöttek, hogy gyermekük a kisebbség nyelvén folytassa az általános iskolai oktatást. Ezek a szülők nagyon is tisztában voltak azzal a kockázattal, hogy a többségi nyelvű iskoláztatás miatt a kisebbségi nyelv elveszhet. Bár a megkérdezettek közül gyermekként néhányan magyar tannyelvű általános iskolát végeztek, később, a szerb nyelvű középiskolai oktatás és a környezet miatt, amelyben nevelkedtek és éltek, a kisebbségi nyelvtudásuk elvesztése olyan mértékű lett, hogy nyilvánosság előtt inkább kerülték a magyar beszédet, és csak szerbül szólaltak meg.

3.2. Többségi nyelvű iskoláztatás és nacionalizmus okozta konfliktusok

Négy válaszadó általános és középiskolában szerb tannyelvű osztályban tanult (Boris, Evelin, Tijana és Tamara_K), Boris kivételével a többiek szerbül beszéltek velem az interjú során, és a beszélgetés elején hangsúlyozták, hogy jobban érzik magukat, ha szerbül társaloghatnak. Válaszadóim nem emlékeztek arra, hogy a családjukban különösebb vita lett volna a tanítási nyelv megválasztása miatt; a döntés számukra természetes volt. Mivel szerbül beszéltek velem, arra a következtetésre jutottam, hogy magas szintű akkulturációjuk a nyelvvesztésben nyilvánult meg (Phinney 2003). Ez függött annak a településnek az etnikai összetételétől is, ahol nevelkedtek, és ahol az interjúk idején éltek. Azok a válaszadók, akik olyan településeken nőttek fel és élnek, ahol a lakosság többsége még mindig magyar, mint Boris, és gyakrabban használják a magyar nyelvet, azoknak nem vagy csak minimális nehézségük volt a magyarul való megszólalás alkalmával.

Boris, akinek szerb családi és utóneve van, magyarul beszélt az interjú alatt. Édesapja szerb, édesanyja magyar, és az apai nagyanyja is magyar volt. Ő és a nővére szerb tannyelvű iskolába jártak, magyar környezetben (Mohol és Zenta városokban). Nem emlékezett arra, hogy szülei megbeszélték-e vele, hogy olyan iskolába járjon, ahol a tantárgyakat szerbül tanítják – mindenesetre nem kérdőjelezte meg a döntésüket. Lehetne úgy érvelni, hogy apjának a többségi nemzethez való (részleges) tartozása olyan kulturális jelvény volt, amelyet érdemes volt viselni és követni (Kalmijn 1998). Voltak magyar és szerb barátai is, függetlenül attól, hogy szerb iskolába járt, hiszen többségi magyar környezetben élt. Munkája megkövetelte, hogy a magyar és a szerb nyelvet egyaránt használja. Kisebbségi nyelvtudása előnyt jelentett a munkakeresés során. Iskolai nyelvválasztásáról a következőket mesélte:

Az általános és a középiskolát szerb nyelven végeztem. Ez édesapámnak köszönhető, bár ő nem vallja magát szerbnek – az édesanyja is magyar. Valahogy így volt ez jó. Nem emlékszem már, hogy a szüleim velem megbeszélték-e ezt, de a számukra ez természetes volt. Én magyar óvodába jártam, és már akkor kialakult bennem ez a kétnyelvűség. Azóta is kétnyelvű vagyok, igaz, a szerb nyelvem egy kicsit erősebb, de a magyar nyelvem is elég jó. Az a nyelv, amit üzleti célokra is használok, a magyar nyelv. (Boris)

Boris arról mesélt, hogy mindig valahol „a kettő között” van: az általános iskolában etnikai alapú „bandaharcok” zajlottak, neki el kellett kerülnie, hogy oldalt válasszon, és szerb iskolai tanulmányai miatt úgy tekintettek rá, mint aki „a többségi nemzetek tagjává válás előszobájában” (Öllös 2012) áll. Felidézte, hogy az etnikai alapú harcok nem voltak jelentős összecsapások. Amikor Újvidéken tanult, a 2000-es évek elején, egy nyilvános helyen egy ismeretlen megjegyzéseket tett rá és a barátaira, mert magyarul beszéltek, de ő odament az illetőhöz, és „rendezte a dolgot” azzal, hogy elmagyarázta, mi a helyzet.

Az 1990-es években voltak etnikai konfliktusok, amelyek verekedésekbe torkolltak, de szervezett vagy túlzó gyűlöletre nem volt példa. Hallottam, hogy Újvidéken is voltak ilyen helyzetek a 90-es években, de amikor 2003-tól 2009-ig ott tanultam, semmi ilyesmi nem történt… Egyszer, amikor egy nagyobb csoportban voltunk, és bementünk egy pékségbe vagy vendéglőbe, valaki a háttérben mormogta, hogy magyarul beszélünk. Akkor odamentem hozzá és elmondtam neki, hogy mi a helyzet, szóval ez volt az egyetlen eset, amit személyes tapasztalatból tudok említeni. (Boris)

Bár elbeszélésében Boris nem részletezte, hogy pontosan mit tett a kisebbségi nyelvhasználati incidens rendezése érdekében, de az a tény, hogy Vajdaság többnyelvű és multikulturális régió volt akkor és ma is az, azt jelenti, hogy az emberek erre a tényre hivatkozhatnak az ilyen incidensek elsimitása érdekében.

Evelin szerbül beszélgetett velem. Édesanyja szerb, édesapja magyar volt;[7] a családban mindkét nyelvet használták (édesapjával a magyart, édesanyjával és nővérével pedig főként a szerbet, így a családban a szerb volt a gyakrabban használt nyelv). Szerb tannyelvű osztályba járt Újvidéken. Az iskolájában volt magyar tagozat is,[8] de a szülei úgy döntöttek, hogy őt és a nővérét szerb osztályba íratják. Számára ez is természetes volt, soha nem kérdezett, nem kérdőjelezte meg a szülei döntését, amely inkább a nővérével volt összefüggésben, hiszen amikor a család a városon belül lakhelyet változtatott, a hozzájuk legközelebbi iskolában nem volt magyar nyelvű oktatás. Evelin nővére esetében a földrajzi távolság játszott szerepet az oktatási nyelv kiválasztásában. Amikor a vegyes házaspárok egy etnikai kisebbség által lakott régió perifériáján élnek, mint például Újvidéken, gyakran távolabb laknak a korlátozott számú, kisebbségi nyelvű oktatást biztosító iskolától. Ezért – akárcsak Evelin esetében – a vegyes házasságban élő szülők iskolaválasztásában gyakran a komfortérzetük dominál, és gyermekeiket a közelben lévő többségi tannyelvű iskolákba íratják be. Evelin és nővére később átiratkozott ugyan egy olyan iskolába, ahol már volt magyar osztály, de szüleik nem változtattak az oktatás nyelvén. Bár hangsúlyozta, hogy nővérének voltak barátai a magyar osztályból, akikkel a mai napig tartja a kapcsolatot, Evelin arról nem mesélt, hogy neki is hasonló tapasztalatai lettek volna.

Igen, én és a nővérem is szerbül végeztük az iskolát. Voltak neki magyar barátai, és ma is vannak a Petőfi[9] iskolából. A szüleim úgy döntöttek, hogy szerb osztályba íratnak minket, főleg azért, hogy később könnyebb legyen… hiszen ötéves koromban kezdtem el balettozni, és már azóta tudom, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Néhányszor költöztünk, mert a szüleim az elején albérlők voltak… Szóval, azt hiszem, könnyebb volt nekik, hogy a nővérem két iskolát váltogat … amíg el nem indultam abba az iskolába, ahol ő végzett. (Evelin)

Evelin számára a szerb volt a domináns nyelv – tíz évig nem is beszélt magyarul. Ez akkor változott meg, amikor megszületett az első gyermeke, és úgy döntött, hogy a kisebbségi nyelvvel úgy ismerteti meg, hogy magyarul beszél vele. Amikor férjével együtt magyar óvodába íratták gyermekeiket, ő is magyar nyelvű környezetben kezdett dolgozni, ami szintén kiváltó ok volt a vegyes identitási jellemzőinek felébresztéséhez.

Mind az akcentus miatt, mind az elégtelen nyelvtudás miatt, hogy is mondjam, nyelvtanilag helytelenül, és mert mindig az a benyomásod, hogy úgy tesznek, mintha nem tudnák elsajátítani a nyelvet. Tudod, a szerb barátaim megkérdezték tőlem, hogy „hogyan lehetséges ez”? Azt hiszem, ha Svédországba költöznénk, és a gyerekeink ott svédül járnának iskolába, akkor meg kellene tanulniuk a svéd nyelvet. Hogyan lehetséges, hogy valaki, aki Szerbiában él, nem tud elég jól szerbül?! Egyszerűen nagy hiba, hogy nem tanítják meg a gyerekeiknek a szerb nyelvet. Szerintem könnyebb lenne nekik ebben az országban élni, amíg úgy döntenek, hogy máshová akarnak menni, tudod, amikor már elég idősek lesznek, mert ez [a nyelvtudás hiánya] valahogy visszatartja az embert, mert… ha érted… Mármint ez persze nem az én véleményem, általában azt mondom, amit azoktól hallottam, akik ezt mondták nekem… (Evelin).

Evelin elbeszélésében kritikával illette azokat a szülőket, akik homogén etnikai kisebbségi házasságban élnek, és nem törekszenek a szerb nyelv tökéletes elsajátítására, ami azt eredményezheti, hogy gyermekeik elhagyják azt az országot, ahol születtek (Lendák-Kabók et al. 2020). Elbeszélésében hangsúlyos volt a magyar etnikai kisebbségi csoportok szerb nyelvtanulással kapcsolatos problémáival szembeni intolerancia: Evelin a magyar etnikai kisebbséget egy svéd bevándorlócsoporthoz hasonlította, amely azonban más státusszal rendelkezik, mint egy alárendelt nemzeti csoport (Kymlicka 2007) Szerbiában.

Tamara_K édesapja magyar, édesanyja szerb. Tanulmányait túlnyomórészt magyar környezetben, Adán, ám szerb nyelven folytatta. Leánykori neve szerb és magyar elemeket is tartalmazott, mivel a családi neve magyar, az utóneve pedig szerb volt. Szülei a szerb nyelvű iskoláztatással kapcsolatos döntést édesanyja munkájával hozták összefüggésbe: ő több időt töltött otthon, hogy segítsen a gyerekeknek az iskolai feladatokban. Kandiyoti (1994, 377. p.) szerint a nők azok, akik közvetítik a kultúrát, és ők a nemzeti különbség privilegizált jelzői, ezért a vegyes házasságokban ezt a szerepet úgy értelmezik, hogy az iskoláztatáson keresztül kulturálisan reprodukálják saját identitásukat. Tamara_K az interjú során szerbül beszélt, és Evelinhez hasonlóan a szerb nyelv tökéletes elsajátításának jelentőségéről mesélt. Ez fontos számára, mivel Szerbiában él, és elmondása szerint nem fűzi semmiféle érzelmi viszony Magyarországhoz és az ottani magyarsághoz; nem tanult meg magyarul írni és olvasni, amit ma már bán.

Igen, mert ez volt az egyik ötletük… mivel anyám többet volt otthon, tudott segíteni a tanulásban, és mivel Szerbiában élünk, úgy gondolták, hogy nagyon fontos, hogy helyesen beszéljünk szerbül, ezáltal pedig később ne legyenek problémáink. Mindig megkérdeztem tőlük, hogy miért küldtek szerb osztályba, mert én azt gondoltam, hogy ha magyar osztályba megyek, akkor megtanulok írni és olvasni. A válaszuk az volt, hogy [szerb anyanyelvű] anyukám többet van otthon, és ő tud velem tanulni. Hidd el, ezután már nem kérdeztem őket erről, és nem tudom, hogy volt-e más oka… (Tamara_K)

Adán, ahol a lakosok többsége magyar, Tamara_K nem tapasztalt hátrányos megkülönböztetést vegyes házasságból való származása miatt, mivel itt az emberek megszokták, hogy különböző etnikai hátterű szomszédokkal élnek együtt. A más etnikai csoportokkal való békés együttélés volt az oka annak, hogy Ilić és Cvejić (1997) szerint a vajdasági magyarok elégedetlenségének középpontjában nem a szerb többséggel való konfrontáció áll, hanem inkább a romló gazdasági és szociális körülményekkel kapcsolatos ellenérzéseik, amelyek a jugoszláv háborúk következményei (Ilić és Cvejić 1997). Tamara_K nem döntött az etnikai hovatartozás egyik vagy másik formája mellett, hanem arról mesélt, hogy ő úgy mutatja be magát az embereknek, hogy kettős identitása van, bár ezt csak olyan embereknek mondta, akikhez közel került, és akik képesek megérteni a regionális etnikai sokszínűséget. Mindig is büszke volt félig szerb, félig magyar származására. Tamara_K interjújából egy részlet következik:

Soha nem voltak odahaza problémáim, mert félig szerb, félig magyar vagyok, ugyanis az ott élő emberek hozzászoktak az ilyenhez. Soha nem volt semmi probléma, soha nem éreztem semmiféle diszkriminációt az életem során, mert félig magyar vagyok. Általában nagyon büszke vagyok, mind a szerb, mind a magyar származásomra, ezért amikor bemutatkozom valakinek, mindig azt mondom, hogy mindkettő vagyok. (Tamara_K)

Beszélt arról, hogy jelenlegi állását azért kapta meg, mert mindkét nyelvet beszéli, és hogy bár soha nem gondolta volna, hogy a magyar nyelvre szüksége lesz a szakmai életében, mégis erre támaszkodott az első állása megszerzésekor.

Tijana szerb családi és utónevet visel. Édesanyja magyar családból származik, édesapja pedig szerb. Egyedülálló anyja nevelte fel, akivel a nagyszüleinél laktak Újvidék Telep nevű városrészében, ami akkoriban főként magyarok lakta terület volt. A családjában egymás között magyarul beszéltek, de Tijanával inkább szerbül kommunikáltak, így amikor édesanyja beiratta egy magyar tannyelvű óvodai csoportba, Tijana nagyon kényelmetlenül érezte magát, és nem volt hajlandó megtanulni a kisebbségi nyelvet. Általános iskolai tanulmányait viszont már szerb nyelven folytatta, de egy olyan[10] iskolába járt, ahol magyar osztály is volt. Voltak tanórán kívüli magyar órái, de végül nem tanulta meg a nyelvet. Később, amikor a 90-es években a város egy másik, Liman nevű városrészébe költöztek, ahol lakótömbben éltek, idegennek érezte magát a többi gyerek között, mivel vegyes származásúként nem volt „egy közülük”. Ráadásul katolikus vallása miatt is különbözött az ortodox szerbektől. Meglehetősen traumatikus élmény volt számára, mivel az új iskolában nem fogadták el a gyerekek. Ezt az abszolút káosz időszakához kötötte, amikor a gyerekeket megfertőzte a médiából, de a szüleiktől is hallott nacionalista propaganda.

Azt hiszem, hogy a Liman városrészben ez [az elidegenedés] sokkal inkább jelen volt, mert az etnikumok eléggé elkülönülnek, míg a gyerekek között – különösen közöttük – jelentős mértékű zaklatást lehetett érezni (Tijana).

Tijana ma nem tartja magát a magyar etnikai kisebbség tagjának. Az egyetlen szál, ami a kisebbséghez köti, az a vallása.4

4. Következtetés

A tanulmány arra az összetett döntéshozatali folyamatra összpontosított, amellyel a vegyes házasságban élő szülők szembesülnek az oktatás nyelvének (kisebbségi vagy többségi) megválasztásakor. A délszláv háborúk idején az Y generációsok szemszögéből elbeszélt családtörténetek az iskolai nyelvoktatás megválasztása nyomán kialakult töréspontokat tárnak fel. Ezeken felül azt is vizsgáltam, hogy válaszadóim milyen etnikai alapú diszkriminációt és incidenseket éltek át gyermekkorukban, valamint az iskolai tanulmányaik során a 90-es években, és ezek hogyan kapcsolódtak a szülők által választott oktatás nyelvéhez.

Elemzésemet félig strukturált interjúkra alapoztam, amelyeket Vajdaság különböző részeiről származó személyekkel készítettem – olyan településekről, ahol nagyobb arányban élnek etnikai kisebbségek, illetve olyanokról, ahol az etnikai kisebbségi csoportok száma az összlakosságon belül meglehetősen alacsony.

Azért választottam ezt a témát, mert a többségi nemzet felé való hajlás és a gyermekek egységes nyelvi közösségbe integrálása (May 2012) a későbbi nyelvi nehézségek elkerülése érdekében (Papp 2017) erős motivációt jelent a vegyes házasságban élő szülők számára. Ha gyermekeik számára a többségi nyelvoktatást választják (jelen esetben a szerb nyelvet), jobb kiindulási helyzetet biztosíthatnak számukra (Papp 2017), és növelhetik gyermekeik jövőbeli kulturális tőkéjét (Kalmijn 1998). Ha azonban a kisebbségi nyelvű oktatást választják (esetünkben a magyar nyelvet), nemcsak a gyermek és az etnikai kisebbséghez tartozó szülő között épülnek kötődések, hanem az etnikai kisebbségi csoport és a rokonállam (Magyarország) között is (Lendák-Kabók et al. 2020).

Az eredmények azt mutatják, hogy a szerb tannyelvű általános iskolát végzett válaszadók jobban eltávolodtak az etnikai kisebbségi csoporttól, és ha ápolták is az etnikai kisebbségi nyelvet, az a munkahely megszerzésének vagy a további karrierépítésnek az eszköze lett, nem pedig a kisebbségi csoporthoz való kötődés szándékának. Azok, akik az általános iskolát és a középiskolát is kisebbségi nyelven végezték, erősebb kötődést őriztek meg az etnikai kisebbségi csoporthoz. Mindazonáltal, ami az etnikai kisebbségi nyelvvesztést illeti, a legtöbbjük számára a szerb nyelv vált domináns nyelvvé, a kisebbségi nyelv egyértelmű elhalványulásával vagy akár elvesztésével járt (Phinney 2003).

Egyes etnikai kisebbségekből származó apák ragaszkodtak gyermekeik kisebbségi nyelvoktatásához, míg néhány többségi apa az etnikai kisebbségi nyelv ismeretét határozta meg hasznos eszközként, ezért választották a kisebbségi nyelvoktatást gyermekeik számára. A kétszülős családokban anyák befolyása kevésbé volt látható az iskolai oktatás nyelvét illetően. Az 1990-es években csak az egyedülálló anyák tudták befolyásolni és/vagy meghozni ezt a döntést. Ez ellentmond a hagyományos, patriarchális társadalomról szóló állításoknak, amelyben a gyermekek oktatásával kapcsolatos munkákat nagyrészt a nők végzik. Azt állíthatjuk, hogy ez az elrendezés a kisebbségi apák számára – akiknek többségi (szerb) házastársa nem beszéli a kisebbségi nyelvet – megnehezítette, hogy gyermekeik számára a kisebbségi nyelvű oktatást válasszák.

A vegyes házasságokból született Y generációsok a 90-es évektől kezdve további etnikai feszültségekkel szembesültek: a nemzetek feletti jugoszláv identitás (Godina 1998) a délszláv háborúk alatt és után eltűnt, ami megnehezítette a vegyes házasságból születettek helyzetét, mivel meg kellett választaniuk etnikai hovatartozásukat, vagy az a szülők által számukra választott iskolai oktatás nyelvéhez kapcsolódott. A tanulmány végkövetekeztetése az, hogy azoknak, akik általános és középiskolai tanulmányaikat a kisebbség nyelvén végezték, több etnikai alapú atrocitást kellett elviselniük az 1990-es években, ami elkerülhetetlenül nyomot hagyott az életükben.

Közzétételi nyilatkozat

A szerző(k) nem jelentettek potenciális összeférhetetlenséget.


A kutatást a Délvidékért Kiss Alapítvány magyarországi ösztöndíja és a Szerb Köztársaság Vajdaság Autonóm Tartomány Felsőoktatási és Tudományos Kutatási Tartományi Titkársága finanszírozta.


Bálint István 2012. Van-e vajdasági-délvidéki magyar identitás? In Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja Délvidéken. Újvidék, VMTT, 450–48. p.

Barth, Fredrik 1969. Introduction. In Barth, Fredrik (ed.): Ethnic Groups and Boundaries. Boston, Little, Brown, 1–12. p.

Beck‐Gernsheim, Elisabeth 2007. Transnational lives, transnational marriages: a review of the evidence from migrant communities in Europe. Global Networks, Vol. 7. 271–288. p. DOI:10.1111/j.1471-0374.2007.00169.x

Botev, Nikolai 1994. Where East meets West: Ethnic Intermarriage in the Former Yugoslavia, 1962 to 1989. American Sociological Review, 59(3), 461–480. p.

Blau, Peter M.–Blum, Terry C.–Schwartz, Joseph E. 1982. Heterogeneity and Intermarriage. American Sociological Review, 47(1), 45–61.

Bourdieu, Pierre 1991. Language and Symbolic Power. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press.

Bracewell, Wendy 1996. Women, motherhood, and contemporary Serbian nationalism. Women’s Studies International Forum, 19(1–2): 25–33. p.

Brubaker, Rogers–Feischmidt, Margit–Fox, Jon–Grancea, Liana 2018. Nationalist Politics and Everyday Ethnicity in a Transylvanian Town. Princeton, Princeton University Press.

Burić, Fedja: Sporadically Mixed 2020. Lowering Socialist Expectations and Politicizing Mixed Marriage in 1960s Yugoslavia. In Edgar, Adrienne–Frommer, Benjamin (eds.): Intermarriage from Central Europe to Central Asia: Mixed Families in the Age of Extremes. Lincoln, University of Nebraska Press, 83–109. p.

Coleman, David 1994. Trends in fertility and intermarriage among immigrant populations in Western Europe as measures of integration. Journal of Biosocial Science, 26(1), 107–136. p. doi:10.1017/S0021932000021106

Gábrity-Molnár Irén 1997. The Sociology of Migration from the Former Yugoslavia. Journal of Ethnic and Migration Studies, 23(1), 109–122. p. doi: 10.1080/1369183X.1997.9976578

Godina, Vesna V. 2004. The Outbreak of Nationalism on Former Yugoslav Territory: a Historical Perspective on the Problem of Supranational Identity. Nations and Nationalism, 4(3), 409–422. p.

Golubović, Jelena 2019. „To me, you are not a Serb”: Ethnicity, ambiguity, and anxiety in post-war Sarajevo. Ethnicities, 20(4), 544–563. p.

Gordon, Milton M. 1964. Assimilation in American life: The Role of Race, Religion and National Origins. New York, Oxford University Press.

Gönz Lajos 2004. A vajdasági magyarság kétnyelvűsége. Szabadka, Magyarságkutató Tudományos Társaság.

Heaton, Tim B.–Jacobson, Cardell K. 2000. Intergroup Marriage: An Examination of Opportunity Structures. Sociological Inquiry, 70(1), 30–41. p. doi: 10.1111/j.1475-682X.2000.tb00894.x.

Hobsbawm, E. J. 2012. Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, Reality. Cambridge, Cambridge University Press.

Hoóz István 2002. A nyelvi asszimiláció és a házasságkötés. Statisztikai Szemle, 12. sz. 1082–1096. p.

Huijnk, Willem. J. J. 2011. Family life and ethnic attitudes: the role of the family for attitudes towards intermarriage and acculturation among minority and majority groups. Utrecht University.

Ilić, Vladimir–Cvejić, Slobodan 1997. Nacionalizam u Vojvodini. Zrenjanin, Gradska narodna biblioteka ”Žarko Zrenjanin”.

Jenne, Erin K. 2004. A Bargaining Theory of Minority Demands: Explaining the Dog That Did Not Bite in 1990s Yugoslavia. International Studies Quarterly, 48(4), 729–754. p.

Kalmijn, Matthijs 1998. Intermarriage and Homogamy: Causes, Patterns, Trends. Annual Review of Sociology, 24(24), 395–421. p.

Kandiyoti, Denise 1994. Identity and its Discontents: Women and the Nation. Millennium. Journal of International Studies, 20(3): 429–443. p. doi:10.1177/03058298910200031501

Kiss Tamás 2018. Assimilation and Boundary Reinforcement: Ethnic Exogamy and Socialization in Ethnically Mixed Families. In Kiss Tamás–Székely István Gerg–Toró Tibor–Bárdi Nándor–Horváth István (eds.): Unequal Accommodation of Minority Rights. Cham, Palgrave Macmillan, 459–500. p.

Kymlicka, Will 2007. Multicultural Odysseys. Navigating the New International Politics of Diversity. Oxford, Clarendon Press.

Labov, Teresa–Jacobs, Jerry A. 1986. Intermarriage in Hawaii, 1950-1983. Journal of Marriage and the Family, 48(1), 79–88. p.

Law, John 2004. After method. London, Routledge.

Lendák-Kabók Karolnia–Lendák Imre 2017. Language Barrier Faced by Hungarian Women Students and Teaching Staff in the Higher Education System in Serbia. In Filipović, Jelena–Vučo, Julijana (eds.): Minority Languages in Education and Language Learning: Challenges and New Perspectives. Belgrade, University of Belgrade. 281–294. p.

Lendák-Kabók Karolina–Popov, Stanislava–Lendák Imre 2020. The Educational Migration of Sub-state Ethnic Minorities on the Outskirts of the EU A Case Study of Serbia. Intersections, 6(2), 130–153. p. doi:10.17356/ieejsp.v6i2.592

Lendák-Kabók Karolina 2021. A Gender Perspective on Language, Ethnicity and Otherness in the Serbian Higher Education System. Journal of Language, Identity and Education. (paper accepted for publication)

Losoncz Márk 2018. Vajdaságiság és etnikai politizálás. A vajdasági magyarság regionális önazonosságánk kérdéséhez. In Losoncz Márk–Rácz Krisztina (szerk.): A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Budapest, L’Harmattan, 39–62. p.

May, Stephen 2012. Language and Minority Rights: Ethnicity, Nationalism and the Politics of Language. Routledge.

Merton, Robert K 1941. Intermarriage and the Social Structure. Psychiatry, 4(3), 361–374. p. DOI: 10.1080/00332747.1941.11022354

Merton, Robert K. 1972. Intermarriage and the Social Structure: Fact and Theory. In Barron, Milton Leon (ed.): The Blending American: Patterns of Intermarriage. Chicago, Quadrangle Books.

MacQueen, Kathleen M.–McLellan, Eleanor–Kay, Kelly–Milstein, Bobby 1998. Codebook development for team-based qualitative analysis. CAM Journal, 10(2), 31–36. p.

Öllös László 2012. Ki a magyar? Új Szó, Szalon, 6(23) június 9., 10. p.

Örkény Antal 2006. Hungarian National Identity: Old and New Challenges. International Journal of Sociology, 35(4), 28–48. p.

Osanami Törngren, Sayaka–Irastorza, Nahikari–Song, Miri 2016. Toward building a conceptual framework on intermarriage. Ethnicities, 16(4), 497–520. p.

Osanami Törngren, Sayaka–Irastorza, Nahikari–Rodríguez-García, Dan 2021. Understanding multiethnic and multiracial experiences globally: towards a conceptual framework of mixedness. Journal of Ethnic and Migration Studies, 47(4), 763–781. p. DOI:10.1080/1369183X.2019.1654150

Özateşler-Ülkücan, Gül 2019. Creating a ‘we’ between categories: social categories and Alevi-Sunni intermarriages. Identities, 27(22), 1–19. p.

Papp Z. Attila 2014. Hidden Ethnic Inequalities. A Possible Global Educational Exploration Using PISA, Ethnicity, 10. 4–40. p.

Papp Z. Attila 2017. Az ifjúságkutatás aktuális kérdései nemzetközi színetereken. In Papp Z. Attila (szerk.): Változó kisebbség: Kárpát-medencei magyar fiatalok A GeneZYs 2015 kutatás eredményei. Budapest, Mathias Corvinus Collegium–Tihanyi Alapítvány–MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet, 13–28. p.

Peach, Ceri 2005. Social integration and social mobility: Spatial segregation and intermarriage of the Caribbean population in Britain. In Loury, G. C.–Modood, Tariq–Teles, S. M. (eds.): Ethnicity, Social Mobility, and Public Policy: Comparing the USA and UK. Cambridge University Press, Cambridge, 178–203. p. doi:10.1017/CBO9780511489228.008

Perunović, Sreća 2015. Animosities in Yugoslavia before its demise: Revelations of an opinion poll survey. Ethnicities, 16(6), 819–841. p.

Phinney, J. S. 2003. Ethnic Identity and Acculturation. In Chun, Kevin M.–Organista, P. B.–Marin, Gerardo (eds.): Acculturation: Advances in Theory, Measurement and Applied Research. Washington, DC, American Psychological Association, 63–82. p.

Preece, Siân 2008. Multilingual Gendered Identities: Female Undergraduate Students in London Talk About Heritage Languages. Journal of Language, Identity and Education, 7(1), 41–60. p.

Rodríguez-García, Dan–Solana, Miguel–Lubbers, Miranda Jessica 2016. Preference and Prejudice: Does Intermarriage Erode Negative Ethno-racial Attitudes Between Groups in Spain? Ethnicities, 16(4), 521–546. p.

Rácz Krisztina 2018. Žene u kriznom štabu: slučaj Duhovne republike Zicer. Genero, (22), 21–42. p.

Russo, Marcello–Islam, Gazi–Koyuncu, Burak 2016. Non-native accents and stigma: how self-fulfilling prophesies can affect career outcomes. Human Resource Management Review, 27(3), 507–520. p. doi: 10.1016/j.hrmr.2016.12.001

Šaračević, Jovana 2012. Vojvodinian Regional Identity: A Social Fact or a Modern Construct? Master’s Thesis. Budapest, Department of Nationalism Studies, CEU eTD Collection.

Saldana, Johnny 2013. The Coding Manual for Qualitative Researchers. Los Angeles, Sage Publications.

Savić, Svenka 2006. Žene iz manjinskih grupa u Vojvodini – Pogled iz vizure žena iz većinskog naroda. In Savić, Svenka–Mitro, Veronika (eds.): Vajdasági magyar nők élettörténetei. Újvidék, Futura publikációk és Női Stúdiumok és Kutatások.

Schoen, Robert–Wooldredge, John–Thomas, B. 1989. Ethnic and educational effects on marriage choice. Social Science Quarterly, 70(3), 617–630. p.

Smits, Jeroen 2010. Ethnic Intermarriage and Social Cohesion. What Can We Learn from Yugoslavia? Social Indicators Research, 96(3), 417–432. p.

Sokolovska, Valentina 2008. Istraživanje akulturacionih procesa u Vojvodini na osnovu mešovitih brakova. Sociološki pregled, 42(3), 325–341. p.

Song, Miri 2009. Is intermarriage a good indicator of integration? Journal of Ethnic and Migration Studies, 35(2), 331–348. p.

Statistical Office of the Republic of Serbia 2012. 2011 Census of Population, Households and Dwellings in the Republic of Serbia. Belgrade, Statistical Office of the Republic of Serbia.

Szerbhorváth György 2018. A délszláv háborúk emlékezete a vajdasági magyaroknál. In Losoncz Márk–Rácz Krisztina (szerk.): A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999. Budapest, L’Harmattan, 119–142. p.

Székely István–Horváth István 2014. Diversity recognition and minority representation in Central and Southeast Europe: a comparative analysis. Nationalities Papers, 42(3), 426–448. p.

Thomson, Jennifer 2019. Gender and Nationalism. Nationalities Papers, 48(1), 1–9. p.

Tóth Szilárd János 2019. Önigazgatás és föderalizmus: Rehák László és a jugoszláviai nemzetiségi kérdés. In Losoncz Márk–Rácz Kisztina szerk.: A vajdasági magyarok eszme- és politikatörténete 1945–1989. Budapest, L’Harmattan, 165–180. p.

Trimble, Joseph E. 2003. Introduction: Social change and acculturation. In Chun, K. M.–Organista P. B.–Marín, G. (eds.): Acculturation: Advances in theory, measurement, and applied research 10. American Psychological Association, 3–13. p.

Ule, Mirjana 2012. Reconstruction of youth in post-socialism: expectations and dilemmas. In Leccardi, Carmen–Feixa, Carles–Kovacheva, Siyka–Reiter, Herwig–Sekulić, Tatjana (eds.): 1989: Young people and social change after the fall of the Berlin Wall. Strasbourg, Council of Europe.

Vékás János 2008. Kelet és Nyugat között: magyarok Szerbiában 1991 után. In Bárdi Nándor–Fedinec Csilla–Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet, 354–359. p.

Yuval-Davis, Nira 1997. Ethnicity, gender relations and multiculturalism. In Werbner, Pnina–Modood, Tariq (eds.): Debating cultural hybridity: Multi-Cultural Identities and the Politics of Anti-Racism (Postcolonial Encounters). London, Zed Books, 193–208. p.


1. táblázat. A válaszadókat jellemző kódok

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

A jogfosztottságtól a parlamenti képviseletig – Az első magyar képviselők a prágai és a pozsonyi parlamentben

Árvay József, Bitter László, Dénes Ferenc, Dobos Imre, Lőrincz Gyula, Nagy István, Prokos József, Szigl Mária, Trencsik János, Vida Irma, Vrábel Vendel… Nevek, amelyek jobbára...


Árvay József, Bitter László, Dénes Ferenc, Dobos Imre, Lőrincz Gyula, Nagy István, Prokos József, Szigl Mária, Trencsik János, Vida Irma, Vrábel Vendel… Nevek, amelyek jobbára nemcsak a szélesebb olvasóközönség, hanem nagy valószínűséggel a történelemben jártas szakemberek számára is ismeretlenül csengenek. Többségük a politikában járatlan kétkezi munkás, traktoros, kombájnos, egységes földműves-szövetkezeti elnök vagy szövetkezeti dolgozó volt. Ami közös bennük, és amiért nevüket a történelem lapjain is érdemes megörökíteni, az az, hogy több társukkal együtt a második világháború utáni Csehszlovákia első magyar nemzetiségű parlamenti képviselői voltak, akik a jogfosztottság éveinek elmúltával kaptak helyet a prágai vagy a pozsonyi törvényhozásban. Az alábbi tanulmány részben az ő történetüket tárgyalja, részben pedig azt az utat igyekszik felvázolni, amely a magyar kisebbség teljes jogfosztásától parlamenti képviseletének – igaz, immár a kommunista párt felügyelete és égisze alatti – felújításáig vezetett.

1. A jogfosztottság időszaka (1945–1948)

A szlovákiai Magyar Párt vezető tisztségviselői, néhány pozsonyi értelmiségivel karöltve, 1945. április 13-án a párt pozsonyi Nyerges utcai székházában megalakították a Magyar Végrehajtó Bizottságot. A többek között Stelczer Lajos pártigazgató, Neumann Tibor, a pozsonyi helyi szervezet elnöke, Garzuly Ferenc, a gazdasági osztály vezetője, valamint Szalatnai Rezső és Peéry Rezső publicisták által létrehozott bizottság, abban a reményben, hogy a felújított Csehszlovákia vezetői tárgyalási partnerként ismerik el, 1945 tavaszán és nyarán több beadványt intézett a csehszlovák kormányhoz és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz (SZNT).

A bizottság rögtön megalakulása napján – feltehetően a kassai kormányprogramra reagálva – tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy a magyarokat egy szinten említsék a németekkel, valamint a Hlinka Gárda és a Hlinka Ifjúsága tagjaival, akik ellen hat éven keresztül maguk is küzdöttek. Következő, április 19-i emlékiratában, több példán illusztrálva, arra mutatott rá, hogy a magyar kisebbség a szlovák állam legüldözöttebb társadalmi csoportjai közé tartozott, s hogy Esterházy János pártelnök volt a szlovák parlament egyetlen ellenzéki tagja, ráadásul az egyedüli képviselője, aki nem szavazta meg a szlovákiai zsidóság deportálását lehetővé tévő alkotmánytörvényt. A fentiekre való tekintettel igazságos bánásmódot és az alkotmányban biztosított jogai tiszteletben tartását kérte a szlovákiai magyarság számára. 1945 augusztusában végül a magyar lakosság érdekképviseletét ellátni hivatott Magyar Tanács felállítására tett javaslatot, amely a magyarságot érintő kérdésekben tanácsadó joggal rendelkezne minden hatóságnál. (Tóth 1995, 19–20., 30–36. p.)

A címzettek azonban a beadványokat sorra válasz nélkül hagyták. A Magyar Pártot az SZNT már a szlovák nemzeti felkelés első napjaiban, 1944. szeptember 1-én feloszlatta, vagyonát pedig elkobozta az állam javára. Nem került sor a Magyar Tanács létrehozására, valamint a Magyar Végrehajtó Bizottság legalizálására és tárgyalási partnerként való elismerésére sem. Az SZNT belügyi megbízottja, Gustáv Husák a nála meghallgatásra jelentkező és együttműködését felajánló pártelnököt, Esterházy Jánost 1945. április 20-án ráadásul le is tartóztatta, majd átadta a szovjet katonai szerveknek. A háború végén újjáalakuló csehszlovák állam vezetői, pártállásra való tekintet nélkül, nem a magyar és a német kisebbséggel való együttműködésben gondolkoztak. Az ismét megszerzett német- és magyarlakta területek megtartását a két kisebbség felszámolásával és a nem szláv kisebbségek nélküli cseh–szlovák nemzetállam megteremtésével igyekeztek biztosítani.

Az új csehszlovák kormány 1945. április 5-én Kassán kihirdetett programja a német és a magyar kisebbség kollektív bűnösségére hivatkozva kilátásba helyezte a két kisebbség megfosztását csehszlovák állampolgárságától, felelősségre vonását és megbüntetését, vagyona elkobzását és iskolái bezárását. A következő hónapokban elnöki dekrétumok és egyéb jogszabályok sokasága látott napvilágot, amelyek a német és a magyar kisebbséget gyakorlatilag törvényen kívül helyezték. Kimondták többek között állampolgárságuk megvonását, vagyonuk elkobzását, iskoláik, társadalmi és kulturális intézményeik bezárását, elbocsátásukat az állásukból, valamint kizárásukat a nemzeti bizottságokból.[1]

A németek és a magyarok nem csak saját politikai párttal vagy bármiféle érdekképviseleti szervezettel nem rendelkezhettek, hanem a szlovák politikai pártokból is kizárták őket. Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) Központi Bizottsága és az SZNT kommunista tagjainak értekezletén már 1945. április 13-án kimondták, hogy be kell szüntetni a magyarok és a németek párttagságát és a pártba történő felvételét.[2] Ezt követően május 18-án az SZNT Elnöksége is határozatban tiltotta meg magyarok felvételét a politikai pártokba, azzal, hogy kivételt csupán az aktív antifasiszták és a szlovák nemzeti felkelés résztvevői kaphattak, de minden egyes kérelemről az érintett párt vezetőségének kellett döntenie. (Jablonický 1965, 407. p.) Az SZNT Elnökségének határozatára hivatkozva június 6-án a másik szlovák párt, a jobboldali Demokrata Párt Központi Titkársága szintén a magyarok felvételének beszüntetésére és a pártból való kizárására utasította a párt járási titkárságait. (Šutaj 2002, 104–105. p.)

Miután a nyugati nagyhatalmak a közel 600 ezres felvidéki magyarság egyoldalú kitelepítéséhez – a németekével ellentétben – nem járultak hozzá, a kormányzat a magyar lakosságtól tömeges internálása és kitoloncolása, a Magyarországra rákényszerített lakosságcsere, Csehszlovákián belüli széttelepítése, vagyis csehországi deportálása, végül pedig a nemzetiségének megtagadását erőszakkal kikényszerítő reszlovakizáció útján igyekezett megszabadulni. Az 1947 áprilisától 1948 decemberéig tartó lakosságcsere keretén belül közel 90 ezer magyart, a szlovákiai magyarság mintegy 15%-át telepítették át Magyarországra. A lakosságcsere nemcsak az érintett régiók és települések etnikai arculatát változtatta meg, hanem átalakította a magyar kisebbség társadalom- és művelődésszerkezetét is, mivel elsősorban értelmiségét, városi polgárságát, valamint falusi nagy- és középbirtokosságát érintette.

A két hullámban, 1945 őszén, majd 1946–1947 telén végrehajtott csehországi deportálás során előbb 10 ezer, majd több mint 40 ezer magyart hurcoltak el közmunka ürügyén a cseh országrészekbe, az 1946 júniusában útjára indított reszlovakizáció keretén belül pedig több mint 400 ezer magyart kényszerítettek nemzetisége megtagadására. A cseh–szlovák nemzetállam megteremtésének szolgálatába állították végül a népbíráskodást is. A magyarokkal szembeni nagyszámú népbírósági per és ítélet (a magyarok közül került ki a szlovák népbíróságok által elítéltek 60%-a), különösen pedig Esterházy János 1947. évi halálos ítélete a magyar kisebbség kollektív bűnösségét, jog- és vagyonfosztásának, valamint kitelepítésének jogosságát volt hivatva igazolni.[3]

A kassai kormányprogram és a Beneš-dekrétumok Csehszlovákiájában nem lehetett helyük a felvidéki magyar politikusoknak sem, legyen szó jobb- vagy baloldali, ellenzéki vagy aktivista politikusokról. Az egykori magyar parlamenti képviselők közül Magyarországon maradt vagy az üldöztetés elől oda távozott többek között Szüllő Géza, Körmendy-Ékes Lajos, Porubszky Géza, Turchányi Imre, Surányi Lajos, Borovszky Géza, de voltak olyanok is – Holota János, Szilassy Béla, Schulz Ignác –, akik idővel a tengerentúli emigrációt választották. (vö. Simon 2018, 126–128. p.) A Csehszlovákiában maradó Esterházy Jánost, amint azt már említettük, halálra ítélték, az ítéletet pedig csupán azért nem hajtották végre, mivel a Magyar Párt vezetőjét a szovjet katonai szervek már 1945 nyarán a Szovjetunióba hurcolták, ahol tíz év kényszermunkatáborra ítélték.

Néhány baloldali, aktivista vagy a politikától már visszavonult egykori képviselőnek (például Drab Sándornak, Csomor Istvánnak, Lelley Jenőnek) sikerült ugyan az üldöztetést elkerülnie, de a politikai életbe már ők sem térhettek vissza. Az egyetlen kivételt az egykori kommunista nemzetgyűlési képviselő és központi bizottsági tag, Major István jelentette. További politikai pályafutásának előfeltétele reszlovakizálása volt, magyar származása miatt azonban parlamenti képviselő már nem lehetett, s éveken keresztül a párt Központi Bizottságában sem kapott helyet.[4]

Legális politikai párt, illetve érdekképviseleti lehetőség hiányában a magyar kisebbség érdekvédelmét néhány titkos, illetve féllegális szervezet próbálta meg felvállalni és ellátni. A már említett, s több-kevesebb rendszerességgel 1947-ig működő Magyar Végrehajtó Bizottság mellett ilyen volt többek között a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség, a Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége, valamint a Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Bizottsága. A legszervezettebbnek és leghosszabb életűnek az 1945–1946 fordulóján életre hívott Népi Szövetség bizonyult, amely memorandumok sokaságában tájékoztatta a magyarországi politikai és egyházi vezetőket a szlovákiai magyarság helyzetéről és sérelmeiről.

Miután magyar sajtótermék a háború utáni Csehszlovákiában nem jelenhetett meg, a pozsonyi Szlovák Egyetem helyettes tanársegéde, Arany A. László által irányított Népi Szövetség a magyar lakosság tájékoztatása céljából 1946 folyamán Észak Szava és Gyepű Hangja címmel két röplapszerű illegális lapot is kiadott, amelyekben elsősorban a lakosságcsere, a reszlovakizáció és a békekonferencia kérdéseivel foglalkozott. Legnagyobb volumenű akciója a Gyöngyösi János magyar külügyminiszterhez intézett 1946. augusztus 3-i békememoranduma volt. Ebben a felvidéki magyarság érdekeinek védelmét kérte a magyar békeküldöttségtől, egyben azon kérésének tolmácsolását, hogy a magyarlakta területek hovatartozásáról nemzetközi felügyelet alatti népszavazáson dönthessenek. A szövetség aktivistáit, immár a kommunista Csehszlovákia hatóságai 1949-ben – a magyar AVH hathatós közreműködésével – letartóztatták és többjüket hosszú börtönbüntetésre ítélték.[5]

A különböző névváltozatok alatt fellépő Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége a kommunista pártból kizárt szlovákiai magyar kommunisták érdekvédelmi szervezeteként kívánt fellépni. A kommunista párt egykori magyar nemzetiségű tagjai 1945 nyarától kezdődően több emlékirattal fordultak a prágai és a pozsonyi kommunista pártvezetéshez, amelyekben a pártból történt kirekesztésük mellett elsősorban az ellen emelték fel a szavukat, hogy az antifasisztának nevezett intézkedések válogatás nélkül mindenkire, így a magyar dolgozókra is vonatkoznak. A többek között Fábry József, Balogh-Dénes Árpád, Kugler János és Pálenyik Ferenc által vezetett magyar kommunisták Klement Gottwaldhoz, Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) elnökéhez és Viliam Širokýhoz, az SZLKP elnökéhez címzett 1946. július 8-i emlékiratukban azt a kérést is megfogalmazták, hogy tegyék lehetővé a magyar földművesek és munkások kommunista mozgalmon belüli szervezkedését, emlékiratukra azonban még csak válasz sem érkezett.[6]

A Szlovákiából Menekült Demokrata Magyarok Bizottsága a magyar kormány hivatalos engedélye nélkül, de csendes jóváhagyásával 1945. szeptember elején alakult meg Budapesten. A Holota János volt prágai nemzetgyűlési képviselő, Érsekújvár egykori polgármestere vezetésével létrejött bizottság nemcsak az elmenekült és kiutasított, hanem a Csehszlovákiában maradó magyarok érdekében is igyekezett fellépni. A többi szerveződéshez hasonlóan elutasította a kikényszerített lakosságcserét, s a magyarlakta területek Magyarországhoz csatolása, a Csehszlovákiában maradó magyarok számára pedig a teljes polgári jogok biztosítása mellett szállt síkra. A párizsi békekonferencia idején, a békekonferencia elnökségéhez intézett 1946. augusztus 19-i táviratában, majd augusztus 23-i memorandumában egy nemzetközi vizsgálóbizottság Szlovákiába küldését, s vagy a kisebbségi jogok biztosítását, vagy pedig a magyarlakta területek Magyarországhoz csatolását kérte a békekonferenciától.[7]

2. Választójog és parlamenti képviselet nélkül (1945–1954)

A háború utáni csehszlovák választási törvények az ország német és magyar lakosságát aktív és passzív választójogától is megfosztották, függetlenül attól, hogy rendelkezett-e csehszlovák állampolgársággal vagy sem. A németek és a magyarok így a háború utáni első parlamentek megválasztásában nem vehettek részt, s képviselővé sem voltak megválaszthatóak. Az 1945. október 28-án összeülő Ideiglenes Nemzetgyűlést még nem közvetlenül, hanem közvetve, a helyi nemzeti bizottságok által választott delegátusok útján választották, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1946. májusi, majd a kommunista hatalomátvétel utáni első Nemzetgyűlés 1948. májusi megválasztása azonban már közvetlenül történt. Az ezek megválasztását szabályozó jogszabályok[8] sorra kimondták, hogy választójoggal csupán a cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok rendelkeznek, s parlamenti képviselővé is csupán a cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok választhatóak.

Hasonlóan rendelkeztek a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanács újjáalakítását szabályozó jogszabályok is. Az SZNT-be nem csak 1945-ben, de 1946-ban és 1948-ban sem tartottak közvetlen választásokat. A szlovák parlamentet 1945-ben – a Nemzetgyűléshez hasonlóan –delegátusok útján választották, 1946-ban és 1948-ban pedig a nemzetgyűlési választások eredményei alapján alakították újjá. Az SZNT újjáalakítását elrendelő jogszabályok[9] szintén kivétel nélkül leszögezték, hogy képviselőjelöltek csupán cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok lehetnek. A két törvényhozó szervnek így a csehek és szlovákok mellett ukrán, a prágai parlamentnek pedig lengyel képviselői is voltak, magyar és német képviselők ezzel szemben egyik testületben sem kaphattak helyet.

A nemzetiségi cenzust belefoglalták az állandó választói névjegyzékről rendelkező törvénybe is. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1946. február 21-én kelt 28/1946. számú törvénye kimondta, hogy a választójog gyakorlásának előfeltétele az állandó választói névjegyzékbe való felvétel, ebbe azonban csupán cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok vehetők fel.[10] Noha a jogszabály az ország lakosságának mintegy egynegyedét megfosztotta a választójogától, a törvényjavaslat parlamenti előadóját, Zděnek Peškát mindez nem akadályozta annak leszögezésében, hogy Csehszlovákia a törvénnyel „az egész világ legdemokratikusabb államainak egyikévé” válik.[11]

Amint arra már utaltunk, magyar származása miatt nem lehetett parlamenti képviselő Major István, aki pedig korábban a kommunista párt legbefolyásosabb szlovákiai tagjai közé tartozott, s 1925–1931 között a párt prágai nemzetgyűlési képviselője, 1929–1938 között pedig a CSKP KB tagja is volt. Majort az SZLKP 1945. augusztus 11–12-i zsolnai országos konferenciáján eredetileg az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe és a párt új Központi Bizottságába is jelölni akarták, a pártvezetés döntése értelmében azonban végül egyik testületben sem kaphatott helyet. (Vartíková 1971, 173., 215. p.)

Az 1946. és az 1948. évi parlamenti választásnak a magyarlakta járásokban egyaránt volt néhány sajátossága. A magyarok választójogának megvonása 1946-ban azt eredményezte, hogy a csaknem színtiszta magyar lakosságú járásokban a választásokon részt vevők száma és aránya rendkívül alacsony volt. Amíg a szlovák jellegű járásokban a választáson részt vevők aránya gyakran az összlakosság 60%-át is meghaladta, a magyar túlsúlyú járásokban ez az arány mindössze pár százalékot tett ki. A Dunaszerdahelyi járásban például csupán az összlakosság 3,9%-a, a Királyhelmeciben 4,8%-a, Komáromiban 6,9%-a, a Párkányiban pedig 6,8%-a, nyilván a helyi, illetve oda betelepült szlovák lakosság adhatta le a szavazatát.[12]

Miután 1948-ban az immár szlovákként elkönyvelt reszlovakizáltak választási részvételének már nem volt akadálya, a magyarlakta járásokban a választásokon részt vevők száma gyakran a többszörösére emelkedett. Az 1948. évi választás másik sajátos jelensége az volt, hogy a Nemzeti Front kommunisták által vezetett egységes jelölőlistája éppen a magyarlakta járásokban kapta a legtöbb szavazatot. A Komáromi járásban például 98,1%-os, a Dunaszerdahelyiben 99,2%-os, a Tornaljaiban 99,5%-os, a Párkányiban pedig egyenesen 100%-os sikert könyvelhetett el. (Barnovský 1998, 179–180. p.) A hatalom számára rendkívül kedvező eredményeket – azok elismerten manipulált volta mellett – az magyarázhatja, hogy a háború után egyszer már meghurcolt, megfélemlített reszlovakizált magyar lakosság óvakodott a lista ellen szavazni, ráadásul a kommunisták hatalomra jutásától saját sorsának a jobbra fordulását is remélte.

Az 1948. februári kommunista hatalomátvétel ugyanakkor a magyar kisebbség helyzetében és jogállásában jó ideig nem hozott, nem is hozhatott semmiféle pozitív változást, már csak azért sem, mivel a kisebbségellenes politika első számú szorgalmazója és végrehajtója éppen a kommunista párt volt. A hatalomátvételt követő hónapokban változatlanul folytatódott a lakosságcsere és a reszlovakizáció, nem jött számításba a Csehországba deportált magyarok hazatérésének lehetősége sem, érvényben maradt valamennyi korábbi magyarellenes jogszabály, a központi és a szlovák állami szervek pedig sorra fogadták el és foganatosították az újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket. Nem képezett ez alól kivételt az Alkotmányozó Nemzetgyűlés által 1948. május 9-én elfogadott szovjet típusú új alkotmány sem, amely a Csehszlovák Köztársaságot a csehek és a szlovákok államaként határozta meg. Az alkotmány nemzetiségi jogokat nem tartalmazott, a kisebbségek létezéséről még csak említést sem tett, ezzel szemben már a preambuluma leszögezte, hogy „államunk nemzeti állam lesz, mely minden ellenséges elemet leráz magáról”.[13]

A csehszlovák kommunista párt- és állami vezetés 1948 nyarától kezdődően mégis rákényszerült arra, hogy a magyar kisebbséggel szembeni politikáját átértékelje. Elhatározását több tényező befolyásolta. Egyrészt világossá vált, hogy a lakosságcsere nem hajtható végre a remélt terjedelemben, s mindenképpen számolni kell a magyar lakosság egy részének Csehszlovákiában maradásával, akik helyzetét előbb-utóbb rendezni kell. Másrészt a korábban a csehszlovák nemzetállami törekvéseket támogató Szovjetunió ekkor már szintén az érdekszférájába tartozó Csehszlovákia és Magyarország közötti kapcsolatok normalizálásában volt érdekelt. A harmadik tényező a magyar kommunista párt- és állami vezetés volt, amely 1948 folyamán erőteljes nyomást gyakorolt Prágára a magyar kisebbség helyzetének pozitív értelmű rendezése érdekében.

A magyar lakosság többsége 1948–1949 fordulóján visszakapta csehszlovák állampolgárságát és elkobzott vagyonának egy részét, 1948 végén leállították a lakosságcserét és a reszlovakizációt, 1949 első hónapjaiban pedig visszatérhettek otthonaikba a Csehországba deportált magyarok is. Engedélyezték egy magyar nyelvű pártlap, az Új Szó megjelentetését, egy magyar kulturális egyesület létrehozását, és 1948 őszén újraindulhatott a három éve szünetelő magyar nyelvű oktatás is. A pártvezetés ugyanakkor az addigi magyarellenes politika eredményeit is igyekezett megőrizni, s elejét venni egyebek között bármilyen magyar politikai párt vagy érdekvédelmi szervezet létrehozásának.

A pártvezetésnek a magyar érdekképviseleti szerv létrehozására irányuló törekvések miatti aggodalmai nem voltak teljesen alaptalanok. A kisebbségi magyar kommunista értelmiség egyes képviselői részéről 1948 nyarán valóban felmerült egy magyar érdekképviseleti szerv életre hívásának az igénye. A csehszlovákiai magyar kommunisták nevében Balogh-Dénes Árpád és Fábry Zoltán előbb 1948. július 15-én, majd augusztus 1-jén két emlékiratot is intézett Rákosi Mátyáshoz, illetve a magyarországi kommunista vezetéshez. Ezekben a küszöbönálló csehszlovák–magyar pártközi tárgyalások és csehszlovák–magyar megegyezés apropóján, valamint a csehszlovákiai lengyelek és ukránok[14] hasonló érdekvédelmi szervezeteinek meglétére hivatkozva megfogalmazták azt az igényüket, hogy a csehszlovák–magyar szerződés biztosítsa egy olyan magyar tömörülés létrehozását, amely a magyar kisebbség politikai, kulturális és gazdasági érdekeit lenne hivatott képviselni. Amint azt a július 15-i emlékiratban megfogalmazták, „ha a szlovákiai magyarságnak nem lesz olyan fóruma, mely feljogosítva és hivatva lesz a népi demokrácia szellemében képviselni és védeni a magyarság jogait, abban az esetben, tekintettel a szlovák kormányzati tényezők és közegeinek magyarellenes nacionalista beállítottságára, a magyarságnak megadandó jogegyenlőség a gyakorlatban semmivé vagy legalábbis teljesen csekély értékűvé válik”. (Tóth 1995, 241–251. p.)

A csehszlovák kommunista vezetés egy efféle magyar érdekvédelmi szervezet létrehozásáról természetesen hallani sem akart. Klement Gottwald pártelnök már a CSKP KB 1948. június 9-i ülésén, amelyen bejelentette a magyar kisebbséggel szembeni politika megváltoztatásának szükségességét, leszögezte azt is, hogy a magyarok semmilyen önálló párttal vagy különleges statútummal nem rendelkezhetnek. (Popély 2008, 39. p.) Ugyanezt mondta ki az SZLKP KB Elnöksége melletti különbizottság, amelyet május 31-én azzal a feladattal hoztak létre, hogy dolgozza ki és terjessze a pártvezetés elé a magyarkérdés rendezésére vonatkozó javaslatokat. A bizottság június 16-án kidolgozott javaslattervezete, amellett, hogy kilátásba helyezte némi kisebbségi jogok biztosítását, óvott egy önálló magyar politikai párt létrehozásának az engedélyezésétől. (Popély 2008, 44–47. p.)

A CSKP KB Elnöksége 1948. július 8-án már határozatban is rögzítette, hogy megengedhetetlen bármilyen magyar politikai szervezet vagy párt létrehozása, elrendelve egyúttal azt is, hogy a magyar kommunistákat a kommunista pártba kell felvenni. Ugyanebben a szellemben nyilatkozott a CSKP KB Elnökségének július 19-i ülésén Klement Gottwald, aki a létrehozandó magyar kulturális egyesülettel kapcsolatban határozottan elutasította, hogy abból esetleg valamiféle politikai párt jöjjön létre. (Popély 2008, 51–54. p.) Mindezt Viliam Široký, az SZLKP elnöke 1948 őszén személyesen is közölte Lőrincz Gyulával, a majdani magyar kulturális egyesület elnökével, amikor tájékoztatta őt a magyar kulturális szervezet létrehozásának szándékáról. Široký szerint a magyar szervezet létrehozása során a lengyel kulturális szervezet alapszabályából kellene kiindulni, figyelembe kell azonban venni, hogy a lengyelek Csehszlovákiával együtt a világháború győztesei, a magyarok viszont annak vesztesei közé tartoznak. Amíg tehát a lengyel szervezet Lengyelországgal is tarthat fenn kapcsolatot és bizonyos politikai tevékenységet is kifejthet, addig a magyar szervezetnek semmilyen politikai funkciója nem lehet. (Szabó 2004, 204. p.)

A végül 1949. március 5-én Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok) néven megalakuló magyar kulturális szervezetet a magyar lakosság ennek ellenére hajlamos volt nem csupán kulturális, hanem érdekvédelmi szervezetének is tekinteni. A Csemadok részéről megnyilvánuló érdekképviseleti szándékot az állampárt általában igyekezett elfojtani, időnként azonban, különösen a hatvanas évek szabadabb politikai légkörében, mégis teret engedett az ilyen irányú törekvéseknek.

A magyarsággal kapcsolatos pártdöntések előkészítésébe és végrehajtásába bevonták a szlovák pártvezetés melletti Magyar Bizottságot is. Az 1948. november 12-én létrehozott bizottság elnöke Daniel Okáli belügyi megbízott volt, de helyet kaptak benne a két világháború közötti csehszlovákiai kommunista mozgalom magyar pártmunkásai: Major István, Lőrincz Gyula, Kugler János és Rabay Ferenc, titkári minőségben pedig Fábry István is.[15] A bizottság magyar tagjainak, miközben aktívan kivették a részüket egyebek között az Új Szó elindításából, a Csemadok létrehozásából és a magyar nyelvű oktatás újraindításából, elkerülhetetlenül szembesülniük kellett a kisebbségi magyar sérelmekkel, amelyek orvoslását gyakran a szlovák pártvezetés ellenében is megpróbálták előmozdítani.

Mindez a szlovák pártvezetésben azt a gyanút keltette, mintha a bizottság a KB-t megkerülve a párt önálló szekciójaként, valamiféle „csehszlovákiai magyar kommunista pártként” igyekezne fellépni. Ezért amikor a bizottság magyar tagjai 1949 őszén felszólaltak az osztályszempontúnak beállított újabb kitelepítési akció, az ún. Dél-akció egyoldalú magyarellenessége ellen, az SZLKP KB Elnöksége nem egészen egyéves fennállása után, 1949. október 21-én kimondta a Magyar Bizottság feloszlatását. Titkára, Fábry István egy ideig még az SZLKP KB titkárságának magyar ügyekben illetékes referense maradt.[16]

Miután a CSKP KB Elnöksége 1948. július 8-án kimondta a magyar kommunisták kommunista pártba történő felvételének szükségességét, az SZLKP KB Titkársága 1948 őszén kidolgozta, majd december 9-én körlevél formájában a párt területi titkárságainak is megküldte az ezt szabályozó irányelveket. Ezek szerint a magyarok – tagjelöltként – akkor vehetők fel a pártba, ha legalább két régi párttag ajánlja őket, s a helyi és a járási pártszervezet azt jóváhagyja. Az Elnökség kivételes esetekben eltekinthetett a tagjelölti határidőtől azoknál az 1938 előtti párttagoknál, akik antifasiszta tevékenységet folytattak, sőt egészen kivételesen párttagságuk folyamatosságát is elismerhette.[17]

A magyar párttagok száma ugyanakkor meglehetősen lassan emelkedett. Egyrészt a korábban kizárólag szlovákokból álló pártalapszervezetek sem szívesen vettek fel magyarokat a tagjaik közé, másrészt maguk a magyarok sem törekedtek tömegesen a párttagságra. Az SZLKP-nak 1951. szeptember 30-án, vagyis három évvel a magyarok párttagságának lehetővé tétele után így még mindig igencsak kevés, mindössze 3550 magyar nemzetiségű tagja és tagjelöltje volt, ami az összes párttag és tagjelölt 1,9%-ának felelt meg. Ez különösen annak fényében minősült rendkívül alacsonynak, hogy a magyaroknál jóval kisebb létszámú ukránoknál ez az arány 2,5%-ot tett ki.[18] Az SZLKP KB Elnöksége ezért 1952. március 1-jén a kerületi pártbizottságokhoz intézett levelében a magyar párttagok számának növelésére és a járási pártbizottságokba való beválasztására utasította a címzetteket.[19]

A magyar nemzetiségű párttagok számának és arányának növekedése a későbbiekben felgyorsult, ennek ellenére a magyarok a kommunista pártban továbbra is mélyen alulreprezentáltak maradtak. Egy tíz évvel későbbi, 1961. december 31-i állapotot rögzítő kimutatás szerint az SZLKP 281 918 tagja és tagjelöltje közül 22 490-en voltak magyar nemzetiségűek, ami az összlétszám 8,0%-ának felelt meg. (Pešek 2012, 280–281. p.) Ez még mindig jócskán alulmúlta a magyar lakosság Szlovákia összlakosságán belüli 1961. évi 12,4%-os arányát.

Hasonló lassúsággal haladt a magyarok beszervezése a nemzeti bizottságokba. Az SZLKP KB Elnöksége 1949. március 18-án arra utasította a párt alsóbb szintű szerveit, hogy a nemzeti bizottságok tervezett átszervezése során biztosítsanak bennük helyet a „magyar antifasisztáknak” is. Az ülésen megtárgyalt javaslat szerint a magyaroknak a kerületi és a járási nemzeti bizottságokban is a számarányuknak megfelelő helyet kell kapniuk, arányuk azonban egyetlen járási nemzeti bizottságban se haladja meg az 50%-ot.[20] A szlovákiai helyi nemzeti bizottságok átszervezéséről az SZLKP KB 1949. november 10–11-i ülése határozott, s kimondta, hogy azokban egyenjogú és megfelelő képviseletet kell biztosítani a magyaroknak is.[21]

A nemzeti bizottságok átalakítása azonban a magyarlakta településeken gyakran nehézségekkel járt. A helyi magyar és a betelepült szlovák lakosság számos településen nem fogadta el a másik jelöltjeit, így a jelöléseket és a választásokat több esetben meg kellett ismételni. Az 1950. április 10-én záruló átszervezéseket követően a 61 339 szlovákiai helyi nemzeti bizottsági tag közül mindössze 3942, vagyis 6,4%-uk volt magyar, ami – a párttagokhoz hasonlóan – messze alulmúlta a magyar lakosság Szlovákia összlakosságán belüli részarányát. Mindez 1950. június 24-én arra késztette az SZLKP KB Elnökségét, hogy határozatban mondja ki az átszervezések során bekövetkezett hiányosságok kiküszöbölésének szükségességét, egyebek között azokban az esetekben is, amikor a magyarok nem kaptak elégséges képviseletet.[22]

A kérdés azonban továbbra sem rendeződött, olyannyira, hogy a következő években a prágai pártvezetés szintjén és kormányszinten is kénytelenek voltak foglalkozni vele. A kormány 1952. június 17-én elrendelte a nemzeti bizottságok magyarokkal történő kiegészítését és magyaroknak felelős tisztségekbe való kinevezését, a Megbízottak Testületének a kormányhatározatot konkretizáló 1952. július 1-jei határozatcsomagja pedig kimondta egyebek között, hogy a Nyitrai és a Kassai kerületben a kerületi nemzeti bizottság alelnökévé magyar személyt kell kinevezni. A határozatcsomag teljesítéséről készült 1952. október 31-i jelentés viszont még mindig csupán felemás eredményekről számolhatott be. A két kerületi nemzeti bizottságnak már magyar alelnöke volt Mandák József, illetve Dénes Ferenc személyében, a különböző szintű szlovákiai nemzeti bizottságok 67 131 tagja közül több mint 8 ezer, azaz 12%-uk volt magyar, amint azonban azt a jelentés is kénytelen volt elismerni, járási és kerületi szinten ennél jóval kedvezőtlenebb volt a helyzet.[23]

3. Az első magyar képviselők behívása a Szlovák Nemzeti Tanácsba (1954)

Az SZNT első magyar nemzetiségű képviselőinek parlamentbe juttatására nem választások keretében, hanem behívás útján került sor. Behívásuk a pozsonyi parlament 1953 nyarán tervbe vett kiegészítése kapcsán merült fel. Az SZNT kiegészítését célzó, a kerületi pártbizottságok javaslatai alapján kidolgozott eredeti javaslat, amelyet az SZLKP KB Titkársága 1953. május 25-én, a KB Elnöksége pedig június 20-án vitatott meg, magyar képviselők parlamentbe juttatásával még nem számolt, a pótképviselőnek javasolt 30 személy közé azonban már 6 magyar nemzetiségűt is besorolt. A javaslat szerint a Pozsonyi kerületből pótképviselő lett volna Árvay József, a nagymegyeri járási nemzeti bizottság referense, a Nyitrai kerületből Haladík József, a fűri egységes földműves-szövetkezet (efsz) elnöke, a Besztercebányai kerületből pedig Gesko Mihály, a nagybalogi efsz dolgozója, Dolenszky Mária, az ipolyviski efsz állatgondozója, Nagy István, a füleki zománcedénygyár munkása és Nagy István, a sajógömöri helyi nemzeti bizottság (hnb) titkára.[24]

Miután az Elnökség június 20-i ülésén nem született végleges döntés a kérdésben, az új képviselők kinevezésének kérdésére az SZLKP KB Elnökségének és a Megbízottak Testülete Elnökségének 1953. augusztus 11-i rendkívüli együttes ülésén tértek vissza. Ezen azonban már nem csupán az SZNT kiegészítése, hanem szélesebb körű átalakítása került terítékre. Az előterjesztett s a képviselők közel felének a lecserélésével számoló javaslat szerint az átalakított SZNT 77 kommunista képviselője között 5, az ugyancsak 77 kommunista pótképviselő között pedig 4 magyar nemzetiségű kapott volna helyet.

Az augusztus 11-én előterjesztett tervezet a Pozsonyi kerületből képviselőnek javasolta a már említett Árvay Józsefet, a Nyitrai kerületből a már szintén említett Haladík József mellett Bitter Lászlót, a csallóközaranyosi efsz elnökét, a Besztercebányai kerületből a füleki zománcedénygyárban dolgozó Nagy Istvánt, az Eperjesi kerületből pedig Veres Miklóst, a nagyszelmenci efsz elnökét. Pótképviselőként ezúttal a Pozsonyi kerületből Szigl Mária éberhárdi traktoros, a Besztercebányai kerületből pedig Dolenszky Mária, Gesko Mihály és Nagy István, a sajógömöri hnb titkára jött volna számításba.[25] A nevezettek mind párttagok, s a hatalom követelményeinek megfelelően kivétel nélkül munkás- vagy parasztszármazásúak voltak. A róluk készült kádervélemények mindegyiküknél kiemelték a népi demokratikus rendszer iránti elkötelezettségüket.

Az SZLKP KB Elnökségének és a Megbízottak Testülete Elnökségének együttes ülésén elfogadott határozat az 5 magyar képviselő mindegyikének jelölésével egyetértett, Szigl és Gesko pótképviselőnek jelölését azonban elutasította. Hasonló döntés született az SZLKP KB Elnökségének augusztus 17-i ülésén is, azzal a különbséggel, hogy a már korábban jóváhagyott 5 magyar képviselő és 2 pótképviselő mellett Mihalik Istvánt, a légi efsz elnökét is pótképviselőnek javasolták. Az Elnökség döntése értelmében így az átalakított SZNT 77 kommunista képviselője közül 66 lett volna szlovák, 5-5 magyar és ukrán, 1 pedig német,[26] a 77 pótképviselő közül 70 szlovák, 4 ukrán és 3 magyar nemzetiségű.[27]

A szlovák pártvezetés által jóváhagyott javaslatokat a prágai pártközpontnak kellett szentesítenie. Az azonban az SZNT tervezett nagyméretű átalakítását elvetette, helyette a testület kiegészítésére, illetve a megüresedett képviselői helyek betöltésére utasította a pozsonyi vezetést. Az SZLKP KB Elnöksége így 1953. október 22-én – korábbi határozatait érvénytelenítve – az SZNT kiegészítéséről, a tíz üresedésben lévő képviselői hely betöltéséről határozott. A magyar képviselő- és pótképviselő-jelölteket ez annyiban érintette, hogy a korábban jóváhagyott öt magyar képviselő helyett végül csupán három, Árvay József, Bitter László és Nagy István képviselővé jelölését foglalták határozatba, a pótképviselők kinevezése pedig teljes egészében lekerült a napirendről.[28]

Az új képviselők behívására hivatalosan a belügyi megbízott volt jogosult. Miután Jozef Lietavec belügyi megbízott a pártvezetés által kijelölt személyeket 1954. február 25-én és 26-án kelt határozataival behívta a parlamentbe, 1954 tavaszán sor kerülhetett a parlamenti eskütételükre is. A magyar képviselők közül Árvay József és Bitter László az SZNT 1954. március 25-i, a hosszú ideje betegeskedő Nagy István az április 27-i ülésén tette le a képviselői esküt. Mindhárman helyet kaptak a parlamenti bizottságokban is: Árvay és Bitter a Földművelésügyi Bizottság, Nagy a Gazdasági Bizottság tagja lett.[29] Nagy István 1954. május 23-án elhunyt, így ő csupán nem egész négy hétig volt a testület képviselője, Árvay és Bitter azonban az SZNT megbízatási idejének lejártáig megtartotta a képviselői mandátumát, sőt, Árvay helyet kapott az 1954 novemberében megválasztott új SZNT-ben is.

Az első magyar nemzetiségű parlamenti képviselők eskütétele a szlovákiai magyar sajtóban gyakorlatilag teljes egészében visszhangtalan maradt. Az Új Szó az SZNT március 25-i üléséről közölt tudósításában, noha beszámolt arról, hogy a testület új képviselői letették az alkotmányban előírt esküt, nevüket nem hozta nyilvánosságra, s azt sem tartotta fontosnak megemlíteni, hogy magyar nemzetiségűek is voltak közöttük.[30] Nagy István április 27-i eskütétele után az ő neve már megjelent a lapban, nemzetisége azonban nem, arra legfeljebb a neve alapján következtethettek a lap olvasói.[31]

A három magyar nemzetiségű képviselő egyaránt gazdag munkásmozgalmi múlttal rendelkezett. Árvay és Bitter tagja volt már a szociáldemokrata pártnak, majd 1921-ben mindketten a kommunista párt alapító tagjai közé tartoztak. Bitter a Komáromi járás küldötteként 1921 januárjában részt vett a szlovákiai kommunista mozgalom fenyőházi egyesítő kongresszusán is. Nagy István, miután 1915-ben orosz hadifogságba esett, 1918-ban az orosz, majd 1919-ben a magyar Vörös Hadsereg katonája lett. 1923-ban belépett a kommunista pártba, a húszas évek első felében a losonci járási pártbizottság elnöke, a harmincas években a Szovjetunió Barátainak Szövetsége losonci járási bizottságának elnöke volt. Árvay 1949 után tevékenyen kivette a részét a szövetkezetek megszervezéséből. Nagy István 1951 novemberében a zománcedénygyár dolgozói nevében köszönthette a csehszlovák–magyar kulturális egyezmény prágai aláírása után Fülekre látogató Révai József magyar népjóléti minisztert. Nagy életútjához tartozik végül az is, hogy 1953 júniusában, az SZLKP X. kongresszusán beválasztották a párt Központi Bizottságába.

Érdemi képviselői munkát a szlovák törvényhozásban, akárcsak a többi képviselő, nyilván egyikük sem fejthetett ki. A kommunista diktatúra csupán imitálta a parlamentáris demokráciát, a lényegi döntések nem a pozsonyi és még csak nem is a prágai parlamentben, hanem a két pártközpontban, közülük is elsősorban a prágaiban születtek. A parlamentek tevékenysége formális volt, érdemi munka az üléseiken nem zajlott, az ülések előre megrendezettek, a hozzászólások előre jóváhagyottak voltak. A képviselők tehát, még ha netán szándékukban volt is, saját, önálló kezdeményezéssel nem állhattak elő, parlamenti munkájuk és felszólalásaik csakis a népi demokratikus rendszer és a kommunista párt sikereinek és kisebbségpolitikájának dicsőítésére szorítkozhattak.

A parlamenti üléseken hármuk közül egyedül Árvay József szólalt fel. Első alkalommal, rögtön eskütételének másnapján, az első ötéves terv eredményeiről elhangzott beszámoló után, majd 1954. június 4-én a szlovák nemzeti tanácsi választásokról előterjesztett törvényjavaslat vitájában, végül 1954. november 4-én az SZNT Elnökségének hatéves tevékenységéről elhangzott beszámolót követően szólt hozzá. Legelső felszólalását egyúttal felhasználta arra, hogy köszönetet mondjon az őt ért „nagy megtiszteltetésért”, azaz képviselővé történt kinevezéséért, ami elmondása szerint „a sztálini nemzetiségi politika maradéktalan gyakorlati megvalósításának” a bizonyítéka.[32] Felszólalásaival kapcsolatban ki kell emelni, hogy azok nem szlovákul, hanem kivétel nélkül magyarul hangzottak el. Ez részben hiányos szlovák nyelvtudására vezethető vissza, de a hatalomnak arra a szándékára is, hogy ezzel is a párt nemzetiségi politikájának a helyességét demonstrálja.

4. Az 1954. évi parlamenti választások és a magyar képviselőjelöltek

Az 1948-ban megválasztott prágai Nemzetgyűlés és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanács mandátuma hat évre szólt, 1954-ben érkezett tehát el az ideje az új törvényhozó szervek megválasztásának. A választások egyik újdonságát az jelentette, hogy ezúttal már a pozsonyi parlamentet sem közvetve, hanem a Nemzetgyűléshez hasonlóan – ráadásul azzal egy időben – közvetlenül választották. A magyar lakosság számára a választások különös jelentőségét az adta, hogy parlamenti választásokon az 1935. évi nemzetgyűlési választások, vagyis közel húsz év óta első alkalommal járulhatott az urnákhoz, s magyar nemzetiségű képviselőket is első alkalommal választottak be a két parlamentbe.

A magyar lakosság túlnyomó többségének a választójogát már az állandó választói névjegyzékről szóló törvény 1948. december 1-jei módosítása visszaadta. A 266/1948. számú törvény az állandó választói névjegyzékbe való felvételt egyedül a csehszlovák állampolgársághoz kötötte, amivel a csehszlovák állampolgárságukat visszaszerző magyarok újra választójoghoz jutottak.[33] A magyarok így részt vehettek már az 1954. május 16-i nemzeti bizottsági választásokon is, amely során az ország lakossága első ízben választhatott közvetlenül képviselőket a különböző szintű nemzeti bizottságokba.

A parlamenti választások előkészítése a nemzeti bizottságok megválasztása után kezdődött. A Nemzetgyűlés 1954. május 26-án fogadta el a nemzetgyűlési és a szlovák nemzeti tanácsi választásokról rendelkező 26/1954. számú alkotmánytörvényt, amely a korábbi arányos helyett a többségi választási rendszert vezette be, egymandátumos választókerületeket hozott létre azzal, hogy minden 35 ezer lakosra jusson egy választókerület, s első ízben rögzítette azt is, hogy a képviselőjelölteket a Nemzeti Front jelöli.[34] A Nemzetgyűlés ugyanezen a napon elfogadott 27/1954. számú, valamint az SZNT 1954. június 4-i 7/1954. számú választási törvénye egyaránt kimondta végül azt is, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül választójoggal rendelkezik valamennyi 18. életévét betöltött csehszlovák állampolgár, képviselőnek pedig valamennyi választójoggal rendelkező 21. életévét betöltött csehszlovák állampolgár megválasztható.[35]

A 26/1954. számú alkotmánytörvény rendelkezései szerint a választások napját legkésőbb 60 nappal a választások megtartása előtt ki kellett tűzni. A prágai kormány ennek megfelelően 1954. szeptember 21-én a választások napját 1954. november 28-ára, vasárnapi napra tűzte ki, egyúttal kinevezte a nemzetgyűlési választások központi választási bizottságát.[36] Másnap a Megbízottak Testülete kinevezte a szlovák nemzeti tanácsi választások központi választási bizottságát, amely egyben a nemzetgyűlési választások szlovákiai választási bizottságának a tisztségét is ellátta. A 22 fős bizottságban helyet kapott többek között Pathó Károly, a Csemadok KB titkára.[37]

Az alkotmánytörvény szerint a képviselőjelölteket ugyan a Nemzeti Front jelölte, a képviselőjelöltek kiválasztása, mint ahogy az egész választás előkészítése, valójában a prágai és a pozsonyi pártközpontban történt. A kommunista pártvezetés döntött nemcsak a kommunista, hanem a többi párt képviselőinek és a pártonkívüliként megválasztandó képviselők számáról és személyéről is. A Nemzetgyűlés csehországi képviselőiről a CSKP KB Politikai Irodája, a Nemzetgyűlés szlovákiai képviselőiről és az SZNT képviselőiről az SZLKP KB Irodája határozott, de a végső szót természetesen ez utóbbi esetekben is a prágai pártvezetés mondta ki.[38]

A képviselőjelöltek kiválasztásának első körében mind a prágai, mind pedig a pozsonyi pártvezetés megfogalmazta a Nemzetgyűlés, illetve az SZNT választókerületeire, politikai, szociális és nemzetiségi összetételére vonatkozó irányelveket, s összeállította azoknak a vezető funkcionáriusoknak a névsorát, akik számára feltétlenül helyet kívánt biztosítani az egyik vagy másik parlamentben. Az irányelveket és a névsort megküldték a kommunista párt kerületi bizottságai, valamint a „szatelitpártok” vezetése számára, amelyek ezek alapján felterjesztették a pártközpontba az egyes választókerületekben indítani szándékozott képviselőjelöltek jegyzékét és részletes életrajzát. Ezt követően a pártvezetés, a kerületi pártszervek és a „szatelitpártok” addig egyeztettek a jelöltekről, amíg azok mindegyike meg nem szerezte a pártvezetés jóváhagyását.

Az SZNT választókerületeire, politikai, szociális és nemzetiségi összetételére előterjesztett javaslatokat az SZLKP KB Titkárságának 1954. augusztus 11-i és a KB Irodájának augusztus 20-i ülésén vitatták meg. A Titkárság elé terjesztett javaslat még csupán nyolc, az Iroda elé terjesztett azonban már tíz magyar nemzetiségű képviselő jelölésével, illetve megválasztásával számolt.[39] Ez utóbbi a nemzetiségi összetétellel kapcsolatban azt ajánlotta, hogy az új SZNT 104 képviselője közül 91 legyen szlovák, 10 magyar, 3 pedig ukrán nemzetiségű, ami többé-kevésbé megfelelt Szlovákia 1950. évi népszámlálás során kimutatott nemzetiségi összetételének, sőt, az ukránok esetében kedvezőbb is volt annál. A 10 magyar képviselő közül a Nyitrai kerületben 3, a Pozsonyi, a Besztercebányai és a Kassai kerületben 2-2, Pozsony városában pedig 1 képviselő megválasztását javasolta. Az Iroda, a javaslatokkal nagyrészt egyetértve, határozatban mondta ki, hogy a választókerületek kijelölésénél figyelembe kell venni a nemzetiségi összetételt, az SZNT nemzetiségi összetételével kapcsolatban pedig a pozsonyi, a nyitrai, a kassai és az eperjesi kerületi pártbizottság számára lehetővé tette a magyar és az ukrán jelöltek számának további növelését, „ha politikailag fejlettek és bírják a szlovák nyelvet”. Az Iroda egyúttal tudomásul vette a prágai pártvezetés határozatát néhány vezető funkcionárius, köztük Lőrincz Gyula nemzetgyűlési képviselővé jelöléséről.[40]

A kerületi pártbizottságok és a „szatelitpártok” által a Nemzetgyűlés és az SZNT képviselőjelöltjeire felterjesztett konkrét javaslatokkal előbb a CSKP KB Titkárságának és az SZLKP KB Titkárságának szeptember 3-i együttes ülésén, majd az SZLKP KB Irodájának ugyanaznapi ülésén foglalkoztak. A Nemzetgyűlésbe összesen 9 magyar nemzetiségű képviselő megválasztására érkezett javaslat. A Pozsonyi kerület somorjai választókerületében Szigl Mária éberhárdi traktoros, a dunaszerdahelyi választókerületben pedig Pollák Lajos, a felsőpatonyi efsz elnöke képviselővé jelölését javasolták. A Nyitrai kerület ógyallai választókerületében Vrábel Vendel, az imelyi efsz elnöke, a párkányi választókerületben Petrás Gabriella párkányi tanítónő, a zselizi választókerületben Félix Lajos, az árokmajori állami gazdaság vezetője jött volna számításba. A Besztercebányai kerület kékkői választókerületében Lőrincz Gyula, az Új Szó főszerkesztője és a Csemadok elnöke, a rimaszombati választókerületben Csank Jenő, a gesztetei hnb és efsz elnöke, a Kassai kerület szepsi választókerületében Stromp József, a jánoki efsz elnöke, a királyhelmeci választókerületben pedig Dobos Imre, a leleszi efsz elnöke szerepelt a javasolt képviselőjelöltek között.

Az SZNT-be 10 magyar nemzetiségű képviselő megválasztásával számoltak. Az egyes kerületi pártbizottságok tartották magukat az SZLKP KB Irodájának augusztus 20-i határozatához, egyedül a nyitrai kerületi pártbizottság mutatott ki eggyel kevesebb magyar nemzetiségű jelöltet, az eperjesi ugyanakkor, ahol a pártközpont eredetileg nem számolt magyar nemzetiségű jelölttel, magyar jelölt megválasztására is tett javaslatot. A IV. számú pozsonyi választókerületben Török Pál vereknyei származású pozsonyi kőműves, a Pozsonyi kerület dunaszerdahelyi választókerületében Világi Ferenc, a nagybodaki efsz elnöke, nagymegyeri választókerületében Árvay József, a nagymegyeri állami gazdaság káderesének jelölését javasolták. A Nyitrai kerület lévai választókerületében Janó Károly, a kiskoszmályi efsz elnöke, zselizi választókerületében Vida Irma, az érsekkétyi efsz dolgozója szerepelt a jelöltek között. A Besztercebányai kerület ipolysági választókerületében Prokos József egegi traktoros, tornaljai választókerületében Nagy István, a sajógömöri hnb titkára, a Kassai kerület királyhelmeci választókerületében Kondás József, a perbenyiki efsz elnöke, egyik kassai választókerületében Dénes Ferenc, a kassai kerületi nemzeti bizottság (knb) alelnöke, az Eperjesi kerület nagykaposi választókerületében pedig Brandics András, a mokcsakerészi efsz elnökének képviselővé jelölését javasolták.

A felsoroltak közül Árvay József már 1954 márciusa óta az SZNT képviselője volt, Nagy István és Szigl Mária neve pedig már 1953 nyarán felmerült az SZNT potenciális képviselőjeként, illetve pótképviselőjeként. A CSKP KB Titkárságának és az SZLKP KB Titkárságának együttes ülése, valamint az SZLKP KB Irodája az előterjesztett javaslatok nagy részével egyetértett, bizonyos esetekben azonban különböző okok miatt módosításokat hajtott végre. Ami a magyar képviselőjelölteket illeti, a Nemzetgyűlésbe Félix Lajos helyett Porubszky Béla, a lekéri állami birtok gépésze, az SZNT-be Kondás József helyett Berta János leleszi traktoros képviselővé jelölését foglalták határozatba. Dénes Ferencet az SZNT kassai választókerületéből átsorolták a Nemzetgyűlés tőketerebesi választókerületébe, az SZNT komáromi és vágsellyei választókerületében pedig szlovák helyett magyar nemzetiségű jelölt indítását javasolták.[41]

Az SZLKP KB Irodája a kerületi pártbizottságok által átdolgozott javaslatokat 1954. szeptember 17-én vitatta meg újra. Dénes Ferencet ekkor a Nemzetgyűlés tőketerebesi választókerületéből visszasorolták az SZNT kassai választókerületébe. Az SZNT komáromi választókerületében a korábbi szlovák jelölt helyett Trencsik János, a komáromi közszolgáltatási üzem igazgatója lett a képviselőjelölt, a vágsellyei választókerületben azonban, amelyben a pártvezetés szintén magyar jelölt indítását javasolta, noha a korábbi szlovák jelöltet lecserélték, továbbra is szlovák maradt a képviselőjelölt.[42] A javaslatokat, miután azokat szeptember 22-én az SZLKP KB Titkársága is megtárgyalta, az Iroda szeptember 24-i ülésén véglegesítették. Ezek szerint a Nemzetgyűlésbe javasolt magyar képviselőjelöltek száma 9, az SZNT-be jelölteké pedig 11 volt. Magyar vonatkozásban mindössze annyi változás történt, hogy az Iroda Török Pált az SZNT IV. számú pozsonyi választókerületéből átsorolta a II. számú pozsonyi választókerületbe, Lőrincz Gyulát pedig a Nemzetgyűlés kékkői választókerületéből a prágai pártközpont utasítására áthelyezték a füleki választókerületbe.[43] Ez utóbbi módosítással már szeptember 17-én is foglalkoztak, akkor azonban még nem született döntés a kérdésben.

A képviselőjelöltek szeptember 24-én határozatba foglalt listáját véglegesnek szánták, utólag azonban néhány módosítást mégis végrehajtottak benne. Az egyik, október 29-i módosítás az SZNT dunaszerdahelyi választókerületét érintette, amelyben a megbízatást nem vállaló Világi Ferenc helyett Pongrácz Frigyesnek, a szentmihályfai efsz agronómusának a képviselőjelöltként való indításáról határoztak.[44]

Jóllehet a kerületi pártbizottságok javaslatai 11 magyar nemzetiségű képviselőjelöltet mutattak ki, a pozsonyi parlament Mandátumvizsgáló Bizottságának jelentése végül 13 magyar nemzetiségű képviselő megválasztását rögzítette.[45] A különbség abból adódik, hogy az ógyallai választókerület jelöltjét, Szeifert Ferenc bajcsi kombájnost, valamint az egyik Kassa-környéki választókerületben megválasztott Tóth Imrét, a kenyheci efsz könyvelőjét a kerületi pártbizottságok anyagai szlovák, a parlamenti dokumentumok ugyanakkor már magyar nemzetiségűként könyvelték el.[46] A jelenség magyarázata feltehetően a nagyszámú magyar reszlovakizáltban és a reszlovakizált magyarok gyakran problémás és ellentmondásos nemzetiségi besorolásában keresendő, akik a korabeli iratokban hol szlovák, hol magyar nemzetiségűként jelentek meg.

Miután a pártvezetés a képviselőjelöltek végleges, illetve véglegesnek szánt névsorát szeptember végén jóváhagyta, október elején országszerte kezdetüket vették a jelölőgyűlések, amelyeken különböző üzemek dolgozói összüzemi gyűléseken ünnepélyes keretek között elfogadták a választókerületük képviselőjelöltjeire vonatkozó javaslatokat. Az egyes üzemek ezzel együtt felajánlásokat is tettek. A füleki Béke bútorgyár dolgozói például, azzal párhuzamosan, hogy jóváhagyták Lőrincz Gyula ajánlását választókerületük nemzetgyűlési képviselőjelöltjévé, vállalták, hogy kiszélesítik a szocialista munkaversenyt, biztosítják a termelési terv egyenletes, maradéktalan teljesítését, a beépített bútor gyártásánál pedig betartják a határidőt, hogy így meggyorsítsák a lakásépítést.[47] A jelölőgyűlésekről hírt adó sajtó mindeközben természetesen igyekezett azt sugallni, mintha az egyes képviselőjelöltek a dolgozók spontán jelöltjei, nem pedig előre kijelölt és a pártvezetés által jóváhagyott személyek lennének.

A közelgő választások alkalmából 1954. október közepén a CSKP KB, az SZLKP KB és a Nemzeti Front is felhívással fordult az ország lakosságához. Ezekben gyakorlatilag a választópolgárok erkölcsi kötelességévé tették a választásokon való részvételt és a Nemzeti Front jelöltjeinek a megválasztását, mivel ezzel a kormány békepolitikájára, a világbéke megszilárdítására, a nemzetközi feszültség enyhítésére, családjuk boldog életére, a nép jólétének emelésére, a népi demokratikus rendszer megszilárdítására és az ország további felvirágzására fognak szavazni. Amint azt a CSKP KB felhívása megfogalmazta, a választások napjának „a párt, a kormány és a nép megbonthatatlan egységének hatalmas hazafias manifesztációjává” kell válnia, leszögezve egyúttal azt is, hogy „a köztársaság minden egyes becsületes és hű polgára a Nemzeti Arcvonal jelöltjeit választja a nemzetgyűlésbe”.[48]

Az ország csaknem valamennyi településén agitációs központok létesültek, amelyek feladata a választási törvény, a jelöltek és a választások jelentőségének a megismertetése volt a választópolgárokkal. A pártvezetés arra is nagy gondot fordított, hogy az agitációs anyagok a nemzetiségek nyelvén is hozzáférhetőek legyenek. Az SZLKP KB Titkársága a szlovák mellett magyar és ukrán nyelven is kiadásra kerülő különböző agitációs kézikönyvek, brosúrák, plakátok és egyéb propagandakiadványok számát már 1954. augusztus 11-én úgy állapította meg, hogy azok mintegy 15–17%-a magyar nyelvű legyen.[49]

Az agitációs kampányba és a választók mozgósításába az egyes társadalmi és tömegszervezeteknek is aktívan be kellett kapcsolódniuk. A sajtó szinte naponta hozta a hírt például a Csehszlovák Békevédők Bizottsága, a Csehszlovák–Szovjet Baráti Szövetség, a Politikai és Tudományos Ismeretterjesztő Társaság, a hadsereg, a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség vagy akár a Csemadok és annak népi együttese, a Népes által szervezett, kultúrműsorral egybekötött előadásokról, amelyeken egyebek között a választások jelentőségét, a jelölteket és a népi demokratikus rendszernek a kapitalista rendszerrel szembeni előnyeit ismertették a hallgatósággal.

A választópolgárok mozgósításába természetesen a szlovákiai magyar sajtó is aktívan bekapcsolódott. Elsősorban az Új Szó, de a Szabad Földműves című mezőgazdasági és az Új Ifjúság című ifjúsági hetilap is rendszeresen beszámolt a választási bizottságok üléseiről, a jelölőgyűlésekről és az agitációs központok tevékenységéről, s közölte a kommunista párt és a Nemzeti Front említett felhívásait is. Az Új Szó A választási törvényt magyarázzuk, a Szabad Földműves pedig Megmagyarázzuk a választási törvényt címmel külön rovatot is indított, amelyben rendszeresen tájékoztatták az olvasókat egyebek között a választójog gyakorlásának a feltételeiről, az egyenlő és az általános választójog, a választási névjegyzékek, a választói igazolvány, a választókerületek, a választókörzetek és a szavazócédulák mibenlétéről.[50] Az Új Szó mindeközben többször is felhívta rá az olvasók figyelmét, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül választójoggal rendelkezik az összes 18. életévét betöltött csehszlovák állampolgár.

Az agitáció egyik fontos elemét képezték azok a sajtócikkek, amelyek a népi demokratikus választásokat állították szembe a dualizmus kori Magyarország, vagy a két világháború közötti Csehszlovákia „áldemokratikus” választásaival. Ez utóbbiak a sajtó szerint a korrupt burzsoá pártokat szolgálták, csakúgy, mint a kapitalista országok választásai, amelyekben a választások továbbra is a kizsákmányolás és az elnyomás eszközei. A népi demokráciákban ezzel szemben a népuralom a biztosítéka annak, hogy a képviselőjelöltek a dolgozó nép jelöltjei legyenek, hiszen maga a nép jelöli és választja meg a képviselőit, s így az arra legérdemesebbeket juttatja a parlamentbe.[51] Az Új Ifjúság a régi magyar országgyűlés korruptságát és a korabeli választási panamákat Mikszáth Kálmán két karcolatának közlésével igyekezett illusztrálni, a Szabad Földműves pedig Jaross Andor alakját felidézve hasonlította össze Komáromcsehi lakosainak régi és új életét.[52]

A választási agitációban a nemzetiségi kérdés csupán minimális teret kapott, ha mégis szó esett róla, akkor általában annak megnyugtató megoldását konstatálták. Lőrincz Gyula, az Új Szó főszerkesztője, aki maga is képviselőjelölt volt, a választások napján a lap hasábjain megjelent vezércikkében például azt emelte ki, hogy a nemzetiségek, köztük a magyarok is, megfelelő képviseletet kapnak mind a Nemzetgyűlésben, mind az SZNT-ben. Azzal, hogy sok helyütt szlovákok választják meg a magyar jelölteket, másutt pedig magyarok a szlovákokat, Lőrincz szerint „elérkezett a megbékélés ideje”, amiből egyenesen következik, hogy a választóknak erre a békére kell adniuk a szavazatukat.[53]

A választási törvények nem zárták ki, hogy az egyes választókerületekben akár több képviselőjelöltet is bejegyezzenek, erre azonban természetesen egyetlen választókerületben sem került sor. A jelölőgyűlések lezárulta és a jelölteknek a kerületi választási bizottságok általi bejegyzése után 1954. november 2-án a nemzetgyűlési választások, másnap pedig a szlovák nemzeti tanácsi választások központi választási bizottsága is azt állapíthatta meg, hogy az összes választókerületben csak egyetlen jelöltet jegyeztek be, egyúttal elrendelte a bejegyzett jelöltek nevének közzétételét.[54] Az egyes lapok, köztük az Új Szó, a következő napokban meg is kezdték a bejegyzett képviselőjelöltek névsorának a közlését,[55] a magyar pártlap azonban ezt néhány nap után – bármiféle magyarázat nélkül – abbahagyta, s majd csak a választásokat követően közölte a megválasztott képviselők teljes jegyzékét.[56]

A képviselőjelöltek bejegyzését követően egy, a pártvezetés számára felettébb kellemetlen közjáték zavarta meg a választási előkészületeket, ami kis híján egy további magyar nemzetiségű képviselő parlamentbe juttatását eredményezte. Az SZNT III. számú pozsonyi választókerületének már bejegyzett képviselőjelöltjéről, Zlatica Valčekováról ugyanis kiderült, hogy személye „politikai okokból” elfogadhatatlan. Az SZLKP KB Titkársága ezért november 12-i rendkívüli ülésén Valčeková helyett Rabay Ferencnek, az Új Szó munkatársának az indítását javasolta, amit ugyanezen a napon „per rollam” a KB Irodája is jóváhagyott. Utóbb azonban újabb fordulat történt az ügyben, s a KB Titkársága november 16-án úgy döntött, hogy mégsem Rabay, hanem Jozef Hojč munkaerőügyi megbízott legyen a választókerület jelöltje.[57] Miután azonban a választási törvény értelmében a képviselőjelölteket legkésőbb 30 nappal a választások napja előtt be kellett jelenteni a kerületi választási bizottságoknál, a III. számú pozsonyi választókerületben a választást a rendes időben már nem tudták megtartani, s Hojčot az 1954. december 19-re kiírt pótválasztáson juttatták be az SZNT-be.

A magyar képviselőjelöltek számával és kilétével a magyar sajtó nem foglalkozott. Rendszeresen beszámolt ugyan a választási gyűlésekről, s igyekezett a jelölteket – köztük a magyarokat is – népszerűsíteni, a nélkül azonban, hogy nemzetiségükre bármiféle utalást tett volna. Ráadásul a jelek szerint még a magyar nyelvű pártlap, az Új Szó szerkesztőségében sem voltak feltétlenül tisztában a jelöltek nemzetiségi hovatartozásával. Ezért fordulhatott elő akár a választási agitáció során, akár a megválasztott képviselők névsorának a közzétételekor, hogy a lap a szlovák nemzetiségű képviselőjelöltek, illetve megválasztott képviselők nevét magyarul,[58] a magyarokét ugyanakkor esetenként szlovákul szerepeltette.[59] Ebben nyilván közrejátszhatott a reszlovakizált magyarok nagy száma és gyakran problémás nemzetiségi besorolásukban is, aminek következtében nehéz volt eligazodni abban a kérdésben, hogy ki is számít közülük magyar, s ki szlovák nemzetiségűnek.

A jelöltek bemutatásának visszatérő eleme volt munkáscsaládból való származásuk, nélkülözésben telt gyermekkoruk, a „kulákok” általi kizsákmányolásuk, munkásmozgalmi múltjuk, a szövetkezetesítésben való részvételük hangsúlyozása, valamint munkasikereik és kitüntetéseik felsorolása, amikkel sikerült elnyerniük a nép bizalmát. Két világháború közötti munkásmozgalmi múlttal – Lőrincz Gyula és Dénes Ferenc mellett – Árvay József és Trencsik János rendelkezett. Az eredeti hivatására nézve festőművész Lőrincz már a harmincas években aktív résztvevője mind a csehszlovákiai, mind a nemzetközi kommunista politikai és művészeti életnek, s 1936 után Franciaországból támogatta a spanyol polgárháború megsegítésére érkező nemzetközi brigádokat. 1939-től Budapesten élt, 1946-ban azonban visszatért Csehszlovákiába, ahol 1948–1949-ben helyet kapott a szlovák pártvezetés melletti Magyar Bizottságban, majd az Új Szó főszerkesztője és a Csemadok elnöke lett, 1953-ban pedig az SZLKP KB-ba is beválasztották. A géplakatosnak kitanult Dénes a két világháború között szakszervezeti funkcionárius, különböző járási pártszervezetek titkára, a CSKP Kassai Munkás című hivatalos lapjának a vezetője volt. 1939-ben a Szovjetunióba emigrált, ahonnan 1949-ben tért vissza. Hazatérése után előbb a kassai városi nemzeti bizottság, majd 1952-ben a kassai kerületi nemzeti bizottság (knb) alelnöke lett.

Lőrincz és Dénes személye közéleti munkásságukból adódóan meglehetősen ismert volt, így az ő bemutatásukkal a sajtó különösebben nem foglalkozott. Árvay, Trencsik és a többi képviselőjelölt népszerűsítésére ezzel szemben már nagyobb figyelmet fordítottak. Árvayról, akiről korábban már szóltunk, a sajtó megírta: „nemcsak a felszabadulás után, de a múltban is a munkásosztály és a parasztság érdekeit védte, amikor a csendőrszuronyok között kellett küzdeniök. Sok megpróbáltatáson ment keresztül, de mindig hűségesen kiállt a kizsákmányoltak érdekében.”[60] Trencsik Jánosról, aki a harmincas években a komáromi pártszervezet elnöke és komáromi városi képviselő volt, megtudhatta az olvasó, hogy 1918-ban „edződött a vörös igazság kemény harcosává s a dolgozó nép érdekeinek védelmezőjévé a kizsákmányolókkal szemben”.[61]

Szeifert Ferenc, a bajcsi állami gazdaság kombájnosa egyebek között azzal érdemelte ki a képviselő-jelöltséget, hogy 1954-ben több mint 430 hektárt aratott le és csaknem 90 vagon gabonát csépelt ki, amivel az ország legjobb kombájnosa lett.[62] Az ország első női kombájnosaként számon tartott, s Az építésben szerzett érdemekért kitüntetéssel és Csehszlovák Békedíjjal jutalmazott Szigl Máriáról, aki részt vett Ifjúságfalva építésében, s ott is végezte el a traktorostanfolyamot, megírták, hogy 228 hektárt aratott le, amivel az éberhárdi traktorosbrigád kombájnosainak élére került.[63] A Munkaérdemrenddel kitüntetett kőművesről, Török Pálról kiderült, hogy „az új munkamódszerek bevezetésének úttörője”. Az általa vezetett munkacsoport vállalta, hogy december 19-ig – Antonín Zápotocký köztársasági elnök születésnapjáig – 440 lakásnak végzi el a durva kivakolását. Az első tíz hónap alatt „már 342 lakást adtak át készen a lakóknak, így megvan az előfeltétel arra, hogy kötelezettségvállalásukat tudják teljesíteni a pontos határidőre”.[64]

A magyar lakosság foglalkozási struktúrájából adódóan a legtöbb magyar képviselőjelölt a szövetkezeti dolgozók és szövetkezeti elnökök közül került ki, így természetes, hogy a legnagyobb teret a sajtó is az ő bemutatásuknak és az általuk vezetett szövetkezetek eredményeinek szentelte. Pollák Lajos, Vrábel Vendel, Brandics András és Dobos Imre szövetkezeti elnökökről egyaránt közölte, hogy elsőkként léptek be a szövetkezetbe. A Pollák által vezetett felsőpatonyi szövetkezet „megalakítása óta 600 sertés számára hizlaldát, szarvasmarha részére istállót, gabonaraktárakat, szövetkezeti műhelyt és további fontos gazdasági épületeket” állított fel.[65] Vrábel imelyi szövetkezetében „az új, korszerű sertés- és marhaistálló, dohányszárító mellett most nagy magtár épül”, Brandics András mokcsakerészi szövetkezete pedig a Nagykaposi járás legjobb szövetkezetei közé tartozik.[66] A Dobos által vezetett leleszi szövetkezet „korszerű, hosszú sertéshizlaldát, lóistállót, anyakoca-nevelőt, juhistállót, 5 marhaistállót, tyúkfarmot, 3 dohányszárítót, kultúrházat” épített.[67] A leleszi szövetkezet másik képviselőjelöltjének, a Kassai kerület legfiatalabb jelöltjének, Berta János traktoros brigádvezetőnek köszönhető, hogy a szövetkezet a Királyhelmeci járásban az első helyen áll az őszi munkálatokkal. „A fiatal brigádvezető ezeket a jó eredményeket a szovjet tapasztalatok felhasználásával éri el” – hangsúlyozta az Új Szó.[68]

Tóth Imre, a kenyheci szövetkezet könyvelője a Szabad Földműves szerint „szorgalmasságával és lelkiismeretességével elnyerte a kerület legjobb könyvelőjének hírét”, a szövetkezet pedig a Kassai járás legjobb szövetkezeteinek egyike. A szövetkezet tagjai „gabonabeszolgáltatásukat 178 métermázsával teljesítették túl s az állati termékek beadását október végéig 160 százalékra teljesítették”.[69] Csank Jenőről, a gesztetei hnb és a szövetkezet elnökéről az Új Szó és a Szabad Földműves egyaránt megírta, hogy nagy érdemei vannak szülőfaluja felvirágoztatásában, s felidézték a falubeliek emlékeit, akik szerint a község másik szülötte, gróf Putnoky Móric, a magyar országgyűlés egykori képviselője csupán azért járt el a faluba, hogy birtokai jövedelmét összeszedje.[70]

5. A magyar képviselők a prágai és a pozsonyi parlamentben (1954–1960)

Az 1954. november 28-i parlamenti választások – a pártvezetés elvárásainak megfelelően – a Nemzeti Front nagyarányú sikerével végződtek. A semmiféle ellenzék létét és választási indulását, sem pedig a kiválasztott jelöltekkel szembeni ellenpropagandát nem tűrő pártállami keretek és az ország lakosságának megfélemlítettsége mellett más eredményre természetesen nem is lehetett számítani. A hatalom a választóktól ráadásul azt is elvárta, hogy a szavazás során a választóhelyiségben felállított spanyolfalat se vegyék igénybe, hanem a szavazólapot a választási bizottság szeme láttára tegyék a borítékba és dobják a választási urnába. A spanyolfal igénybevétele a jelölt nevének áthúzására, azaz ellenszavazat leadására adott volna lehetőséget, ezért a spanyolfal mögé félrevonulóknak a hatalom esetleges retorziójával kellett számolniuk. (Krejčí 2006, 246. p.)

A propaganda a kedvező választási eredményt mindemellett természetesen igyekezett kiaknázni és a társadalomnak a kormány és a kommunista párt mögötti egységes felsorakozásával magyarázni. Amint azt a Rudé právonak az Új Szó által is átvett vezércikke megfogalmazta: „A Nemzetgyűlésbe és a Szlovák Nemzeti Tanácsba való választások vasárnap újból világosan megmutatták népünk hatalmas egységét, a kommunista párt köré való felzárkózását, a Nemzeti Front gondolatához való hűségét, amely az összes becsületes gondolkodású polgárokat egybekapcsolja; újból bebizonyították a munkások és a dolgozó parasztok szövetségének erejét és szilárdságát, amely rendszerünk megrendíthetetlen alapját képezi.”[71]

A nemzetgyűlési választások központi választási bizottsága által kihirdetett hivatalos végeredmény szerint a nemzetgyűlési választásokon 8 711 718 választópolgár, vagyis a bejegyzett választók 99,2%-a vett részt. Érvényes szavazatot 8 677 030 fő, azaz 99,6%-uk adott le. Az érvényes szavazatot leadók közül pedig 8 494 102 fő, vagyis 97,9%-uk megszavazta a Nemzeti Front jelöltjeit, s csupán 182 928-an (2,1%) szavaztak ellenük.[72] Ezzel csaknem azonos eredmények születtek a szlovák nemzeti tanácsi választásokon is. A választások központi választási bizottsága szerint a választásokon 2 324 279 választópolgár, vagyis a szavazásra jogosultak 99,1%-a vett részt. Érvényes szavazatot 2 312 658 fő, azaz 99,5%-uk adott le. Az érvényes szavazatot leadók közül 2 249 547 fő, vagyis 97,3%-uk megszavazta a Nemzeti Front jelöltjeit, ellenük pedig csupán 63 111 fő, azaz 2,7%-uk szavazott.[73] Mindez egyúttal természetesen azt is jelentette, hogy a Nemzeti Front jelöltjei a Nemzetgyűlés 368 és az SZNT 103 választókerületében[74] kivétel nélkül megszerezték a parlamenti mandátumot.

A Nemzetgyűlés alakuló ülésére 1954. december 13-án, a Szlovák Nemzeti Tanács alakuló ülésére pedig december 18-án került sor. A két testület Mandátumvizsgáló Bizottságainak jelentései – 1945 óta első ízben – ismertették a két parlament képviselőinek nemzetiségi összetételét is. Ezek szerint a Nemzetgyűlésben 9, az SZNT-ben 13 magyar nemzetiségű képviselő kapott helyet. A Nemzetgyűlés Mandátumvizsgáló Bizottságának előadója, Jan Vodička szerint a testület nemzetiségi összetétele „nemzeteink testvéri szövetségének” a megnyilvánulása, az SZNT bizottsági előadója, Jozef Tokár pedig azt hangsúlyozta, hogy ez az összetétel „teljesen megfelel a nemzetiségi politika lenini-sztálini alapelveinek”.[75]

1. táblázat. Az 1954-ben megválasztott Nemzetgyűlés és a Szlovák Nemzeti Tanács képviselőinek nemzetiségi összetétele

A képviselői helyek túlnyomó többsége, közel háromnegyede, természetesen mindkét parlamentben a kommunistáknak jutott. A 368 fős Nemzetgyűlésben a CSKP és az SZLKP együttesen 262, a Csehszlovák Szocialista Párt és a Csehszlovák Néppárt 20-20, a Szlovák Megújhodás Pártja 6, a Szabadságpárt 4 képviselői helyet kapott, 56 képviselő pedig pártonkívüli volt. A 104 tagú SZNT-ben az SZLKP-nak 77, a Szlovák Megújhodás Pártjának 10, a Szabadságpártnak 5 képviselője lett, további 12 képviselő pártonkívüliként kapott mandátumot. A két törvényhozó testület összesen 22 magyar nemzetiségű képviselője közül mindössze 4-en voltak pártonkívüliek, a többiek mindnyájan a kommunista párt képviselőjeként kerültek a parlamentekbe. A két további szlovák párt, a Szlovák Megújhodás Pártja és a Szabadságpárt sem 1954-ben, sem a későbbiekben nem juttathatott be magyar képviselőket a parlamentekbe.[76] Magyar nemzetiségűek csakis a kommunista párt színeiben vagy pedig pártonkívüliként kaphattak parlamenti mandátumot.

A Nemzetgyűlés 1954. december 14-én és az SZNT december 18-án elfogadott ügyrendi törvénye – 1945 óta ismét csak első ízben – egyaránt kimondta, hogy minden képviselőnek joga van saját anyanyelvén beszélnie.[77] Az 1945 utáni parlamentek ügyrendi törvényei ezt a kérdést jobb esetben nem szabályozták, de előfordult, hogy egyenesen kimondták, miszerint a tárgyalási nyelv a cseh és a szlovák. Az új szabályozás tehát mindenképpen előrelépést jelentett a korábbiakhoz képest. Az SZNT ügyrendi törvényének pozsonyi előadója, Pavol Dubovský mindezt a „nemzetiségi politika sztálini érvényesítésének” tulajdonította,[78] elmulasztva természetesen hozzátenni, hogy ezt a jogot biztosították már az első Csehszlovák Köztársaság törvényhozásában, sőt, a háború alatti szlovák állam országgyűlésében is.

Az SZNT alakuló ülésén Dénes Ferencet beválasztották a testület 11 fős Elnökségébe, s megválasztották az SZNT egyik alelnökévé is. Ezt követően a szlovák parlamentnek az 1989-es rendszerváltásig csaknem mindig volt legalább egy magyar elnökségi tagja, s az 1960–1968 közötti évek kivételével magyar nemzetiségű alelnöke is. Az Elnökség összetételének előzményeihez tartozik, hogy a szlovák pártvezetés kezdetben nagyobb létszámú, 15 fős Elnökségben gondolkodott, amelyben Janó Károly személyében egy további magyar képviselő is helyet kapott volna. Az erre vonatkozó javaslatot azonban 1954. november 20-án az SZLKP KB Irodája elvetette, a november 28-án jóváhagyott, majd december 16-án módosított 11 fős Elnökségben pedig már egyaránt csupán egyetlen magyarral, Dénes Ferenccel számoltak.[79]

2. táblázat. A pozsonyi SZNT 1954-ben megválasztott magyar nemzetiségű képviselői

Az SZNT magyar nemzetiségű képviselőit – Dénes Ferenc kivételével – beválasztották valamelyik parlamenti bizottságba is. A Földművelésügyi Bizottságban Berta János, Janó Károly, Pongrácz Frigyes és Szeifert Ferenc, a Gazdasági és Költségvetési Bizottságban Brandics András, Prokos József és Török Pál, a Kulturális és Népművelési Bizottságban Árvay József és Vida Irma, a Jogi Bizottságban Nagy István és Tóth Imre, a Mandátumvizsgáló Bizottságban pedig Trencsik János kapott helyet.[80] Dénes a parlament alelnökeként – az SZNT többi alelnökéhez hasonlóan – egyik bizottságnak sem lett a tagja.

A Nemzetgyűlés 9 magyar képviselője a 368 fős testületben csupán marginális szerepet tudott betölteni. A prágai parlamentben nemcsak magyar alelnököt, hanem magyar elnökségi tagot sem választottak. Igaz, a következő választási időszakban némi pozitív változás történt ezen a téren, s 1960-tól kezdődően, ha magyar alelnöke nem is, de magyar elnökségi tagja már rendszeresen lett a testületnek. A képviselők nagy számából adódóan bizottsági tagság sem jutott az összes magyar képviselőnek. Lőrincz Gyula és Petrás Gabriella a Kulturális Bizottság, Pollák Lajos az Egészségügyi Bizottság, Porubszky Béla a Földművelésügyi Bizottság, Stromp József pedig egyszerre két bizottságnak, a Költségvetési és Gazdasági Bizottságnak, valamint a Földművelésügyi Bizottságnak is a tagja lett, Csank Jenőt, Dobos Imrét, Szigl Máriát és Vrábel Vendelt ugyanakkor egyetlen bizottságba sem választották be.[81]

Annak természetesen a legcsekélyebb esélye sem volt, hogy a két parlament magyar nemzetiségű képviselői valamiféle kisebbségi érdekképviseleti tevékenységet folytassanak. A pártvezetés nem is ezzel a feladattal juttatta őket a törvényhozásba, hanem azzal, hogy ottlétükkel demonstrálják, felszólalásaikkal pedig alátámasszák a kommunista párt helyes nemzetiségi politikáját, amely a számarányának megfelelő képviseletet biztosít az ország összes nemzetisége számára. A parlamentek tevékenysége – amint arra már utaltunk – egyébként is formális volt, az üléseken valódi, érdemi vita nem zajlott, a képviselők szerepe gyakorlatilag a jelentések és törvénytervezetek kötelező jóváhagyására korlátozódott.

Érvényes volt mindez a parlamentek többségi képviselőire, de talán még hatványozottabban a magyar nemzetiségűekre. Az SZNT 13 magyar képviselője a választási időszak hat éve alatt összesen mindössze tizennégy alkalommal szólalt fel, s egy alkalommal volt valamely törvénytervezet bizottsági előadója. A legaktívabbnak Dénes Ferenc bizonyult, aki öt felszólalása közül kétszer a Megbízottak Testülete programnyilatkozatai utáni vitában, egyszer-egyszer pedig a Szlovákia költségvetéséről szóló törvénytervezet, a költségvetés zárszámadásáról előterjesztett jelentés, valamint a Szlovákia 2. ötéves gazdaságfejlesztési tervéről szóló törvényjavaslat vitájában szólt hozzá. Trencsik János két felszólalásának egyike a felszabadulás 10. évfordulója alkalmából indított város- és faluszépítési akcióról szóló jelentés, a másik a tanítók és az iskolai dolgozók továbbképzésének egységes rendszeréről előterjesztett törvény tervezete kapcsán hangzott el.

Pongrácz Frigyes a népgazdaság fejlesztésének 1955. évi tervéről, Török Pál és Berta János a szlovákiai építészet helyzetéről, Janó Károly a tudománynak és a kutatásnak a gyakorlati életben nyújtott segítségéről elhangzott beszámolóhoz szólt hozzá, Tóth Imre a Szlovákia 1958. évi, Árvay József az 1960. évi költségvetéséről előterjesztett törvénytervezet vitájában, Nagy István pedig az SZNT-nek a szlovák nemzeti felkelés 14. évfordulója alkalmából megtartott ünnepi ülésén szólalt fel. Tóth Imre egy alkalommal bizottsági előadó is volt, ő terjesztette elő a Földművelésügyi Bizottság és a Jogi Bizottság közös jelentését a szlovákiai tokaji szőlőtermő vidék fejlesztéséről és a tokaji szőlők nyilvántartásáról szóló törvény javaslatáról. A többi négy magyar képviselő, Brandics András, Prokos József, Szeifert Ferenc és Vida Irma anélkül ülte végig a hatéves megbízatási időszakot, hogy a parlament ülésein akár csak egyetlen alkalommal is felszólalt volna.

A nemzetiségi tematika e felszólalásokban ritkán került terítékre, ha mégis, akkor általában a csehszlovák kormány és a kommunista párt nemzetiségi politikáját, valamint a Szovjetuniót felmagasztaló kötelező dicshimnusz kíséretében. Ennek egyik tipikus példáját Trencsik János szolgáltatta, aki 1955. október 18-án a tanítók és az iskolai dolgozók továbbképzésének egységes rendszeréről előterjesztett törvénytervezet vitájában egyebek között a következőket jelentette ki: „Pártunk és kormányunk a nemzeti kérdés lenini-sztálini értelmezéséből kiindulva valamennyi nemzetiségnek, amely együtt él köztársaságunkban és együtt építi a szocializmust, teljes egyenjogúságot, hiánytalan gazdasági és kulturális fejlődést biztosít. Megoldottuk az országunkban élő nemzetek – csehek és szlovákok – és nemzetiségek – magyarok, ukránok, lengyelek – kölcsönös viszonyának kérdését, mégpedig a proletár nemzetköziség szellemében, a Szovjetunió példája és tapasztalatai szerint. De más megoldás nem is volna lehetséges olyan országban, amely új szocialista társadalmi rendet épít.” Trencsik, miután beszámolt a magyar iskolahálózat fejlődéséről, kijelentette azt is, hogy a magyar tannyelvű iskolák egyik fő feladata az lesz, hogy „tanítói szeretettel és forró lelkesedéssel neveljék tanítványaikat csehszlovák szocialista hazánk és felszabadítónk, a Szovjetunió szeretetére”.[82]

Hasonlóan fogalmazott Dénes Ferenc is 1956. augusztus 2-án a Megbízottak Testülete új programnyilatkozatának vitájában. Dénes – a többi felszólalóhoz hasonlóan – elsősorban a Nemzetgyűlés két nappal korábban elfogadott 33/1956. számú alkotmánytörvényével foglalkozott, amely a szlovák nemzeti szervek jogköreit szabályozta. Az alkotmánytörvény első alkalommal emlékezett meg a magyar kisebbségről, amikor kimondta, hogy az SZNT „az egyenjogúság szellemében kedvező feltételeket biztosít a magyar és ukrán nemzetiségű polgárok gazdasági és kulturális élete számára”.[83] Dénes szerint ezzel a köztársaság magyar és ukrán dolgozói a történelem során először kaptak egyenjogúságot. „Pártunk és kormányunk – szögezte le Dénes – a nemzeti kérdésről szóló marxista-leninista tanításából kiindulva, a köztársaságunkban élő és a szocializmust együttesen építő valamennyi nemzetiségnek teljes gazdasági és kulturális fejlődést, teljes egyenjogúságot biztosít. Nemzeteink és nemzetiségeink kölcsönös viszonyának kérdését a proletár nemzetköziség szellemében oldotta meg a Szovjetunió példájára, amely következetesen valóra váltva Leninnek a nemzetiségi kérdésről szóló tanítását, biztosította a szovjet ország nemzeteinek megbonthatatlan egységét és összetartását.”[84]

Árvay József 1960. március 3-án az 1960. évi költségvetésről előterjesztett törvény tervezetének vitájában a dél-szlovákiai beruházások – a komáromi hajógyár, a párkányi cellulóz- és papírüzem, a kassai gépgyár és az ágcsernyői átrakodó állomás – felsorolásával, a magyar nyelvű könyvkiadás, a Csemadok és a komáromi Magyar Területi Színház sikereivel, végül pedig a Nagymegyeri járás gazdasági eredményeinek ismertetésével illusztrálta, hogyan gondoskodik a költségvetés a magyar lakosság gazdasági és kulturális fejlődéséről.[85] A hatalom iránti szervilizmus jellemezte Nagy Istvánnak az SZNT 1958. augusztus 29-i ünnepi ülésén elmondott beszédét is. Nagy a szlovák nemzeti felkelés 14. évfordulóján a „feudális fasiszta Horthy-rendszer” ostorozása mellett a szlovák felkelésnek a magyar dolgozók általi lelkes fogadtatására, valamint a szlovák, a cseh és a magyar dolgozók közötti kötelékek még szorosabbra fűzésében játszott szerepére mutatott rá. Szerinte a felkelés a szlovák nemzet történelmének legdicsőbb fejezete, amelyre az itt élő magyar dolgozók is büszkék, mert – amint kifejtette – „közös hazának, a Csehszlovák Köztársaságnak vagyunk a fiai és ezért a hazáért lüktet a mi szívünk is”.[86]

A magyar képviselők tizennégy felszólalásukból hatot, tehát felszólalásaik közel felét magyar nyelven tartották meg. A magyarul felszólaló képviselők Trencsik János, Árvay József, Pongrácz Frigyes, Berta János és Nagy István voltak. A következő választási ciklusban, az 1960-as évek elején még elhangzott néhány magyar nyelvű felszólalás, a későbbiekben azonban már nem találunk rá példát. A magyar nyelvű felszólalások azonban nem is annyira a magyar képviselők tudatos jogérvényesítési törekvéseire, mint inkább szlovák nyelvtudásuk hiányára vezethetőek vissza, valamint a hatalomnak arra a szándékára, hogy ezzel is a párt nemzetiségi politikájának a helyességét demonstrálja.

A Nemzetgyűlés magyar képviselői még az SZNT magyar képviselőinél is inkább statisztaszerepre voltak kárhoztatva. A parlament plenáris ülésein a 9 magyar képviselő közül egyedül Lőrincz Gyula szólalt fel, előbb 1956 februárjában az 1956. évi állami költségvetésről szóló törvény, majd 1957 októberében a színháztörvény tervezetének vitájában, 1958 júliusában pedig előadóként ő terjesztette elő a Kulturális Bizottság jelentését a folyóiratok kiadását módosító törvény tervezetéről. Nem tartotta szükségesnek a hatalom még azt sem, hogy a magyar képviselőket bevonja annak a törvénynek az elfogadásába, amellyel véglegesen rendezték a második világháború után csehszlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarok állampolgárságát. A törvény tervezetének bizottsági előadója, Augustín Mĺkvy képviselő szerint 1958-ban még mindig 15–20 ezer volt azoknak a magyaroknak a száma, akik a 33/1945. számú elnöki dekrétum alapján elveszítették az állampolgárságukat, s azóta sem kapták azt vissza.[87] Az 1958. október 17-én elfogadott 72/1958. számú törvény szerint az érintettek a törvényből adódóan automatikusan visszakapták a csehszlovák állampolgárságukat, amennyiben lakóhelyük a Csehszlovák Köztársaság területén volt, és nem voltak más állam állampolgárai.[88]

3. táblázat. A prágai Nemzetgyűlés 1954-ben megválasztott magyar nemzetiségű képviselői

Meglepő módon annak sem érezte szükségét a hatalom, hogy az 1956-os magyar forradalmat a magyar képviselőkkel is elítéltesse. A Nemzetgyűlés 1956. december 1-jei ülésén a nemzetközi helyzetről tartott beszámolójában előbb Viliam Široký miniszterelnök, majd ezt követően több képviselő is éles szavakkal ítélte el a magyarországi „ellenforradalmat”, magyar nemzetiségű képviselő azonban nem akadt közöttük.[89] A kérdéssel kapcsolatos teljes képhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy két magyar parlamenti képviselő, ha nem is képviselői, hanem párt-, illetve közéleti tisztségéből adódóan, valamint az általuk irányított intézmények, aktív szerepet vállaltak a magyar forradalommal szembeni ellenkampányban. A pozsonyi pártközpontban 1956. október 28-án Lőrincz Gyulát állították annak az SZLKP KB keretén belül létrehozott propagandaközpontnak az élére, amelynek a Magyarország felé irányuló „legális és illegális” propagandát kellett megszerveznie.[90] Az ugyancsak Lőrincz által irányított Csemadok vezetősége másnap, október 29-én nyilatkozatban ítélte el az „ellenforradalmat”, mint „a nemzetközi reakcióval szövetkezett ellenforradalmi bandák népellenes kísérletét”, céljaként pedig azt nevezte meg, hogy újra gyárosokat, földbirtokosokat, bankárokat, grófokat és bárókat ültessenek a magyar nép nyakára.[91]

A forradalommal szembeni propagandába tevékenyen bekapcsolódó másik parlamenti képviselő Dénes Ferenc, az SZNT alelnöke volt, aki 1955 márciusában váltotta fel Lőrincz Gyulát az Új Szó főszerkesztői tisztségében. A Dénes által vezetett Új Szó 1956 őszén nem csak a Szlovákia magyar lakossága, hanem a Magyarország felé irányuló propagandából, az ottani szovjetbarát erők támogatásából is kivette a részét. A lapnak 1956. október 28-tól kezdődően december 2-ig összességében huszonöt magyarországi terjesztésre szánt különszáma jelent meg, átlagosan ötvenezres példányban, amelyek egyenesen Dénes főszerkesztő irányításával készültek, s tartalmukat a pártközpont ideológiai osztályával is rendszeresen megvitatták. (Popély 2018, 117–138. p.) Dénes, aki 1955 áprilisa óta tagja volt az SZLKP KB-nak is, a KB 1956. december 12–13-i ülésén az Új Szó és a szlovákiai magyar értelmiség „ellenforradalom” alatti tevékenységéről is beszámolt. Ennek során elítélően nyilatkozott a lap azon szerkesztőiről és azokról az értelmiségiekről, akik az „ellenforradalom” hivatalos értékelésével ellenkező álláspontot fogalmaztak meg és próbáltak a lap hasábjain megjelentetni.[92]

A két törvényhozó testület 1954-ben megválasztott magyar nemzetiségű képviselőinek történetéhez tartozik, hogy amíg az SZNT képviselői megbízatásuk végéig, azaz 1960-ig mindnyájan megtartották a mandátumukat, a Nemzetgyűlés egyik képviselője, Szigl Mária 1957 márciusában lemondott a parlamenti mandátumáról. A magyar képviselők száma azonban ezzel nem változott, mivel az 1957. május 19-én megtartott pótválasztások során a 289. számú választókerületben – amelyben 1954-ben Sziglt is megválasztották – Fehér Zdenkát, a somorjai efsz dolgozóját indították és választották képviselővé, aki a Nemzetgyűlés legközelebbi, 1957. július 4-i ülésén le is tette a képviselői esküt.[93]

Az 1960-ban kezdődő új választási ciklusban az SZNT magyar képviselői közül Dénes Ferenc, Szeifert Ferenc, Tóth Imre és Vida Irma ismét helyet kapott a szlovák parlamentben. Képviselő maradt Árvay József és Berta János is, számukra azonban a továbbiakban már nem a pozsonyi, hanem a prágai törvényhozásban biztosítottak mandátumot. A Nemzetgyűlés magyar képviselőit ugyanakkor – Lőrincz Gyula kivételével – teljes egészében lecserélték. A pótválasztáson megválasztott Fehér Zdenka egy jó évtized elteltével, 1971-ben, ezúttal már az SZNT képviselőjeként tért vissza a parlamentbe.

A politikai életnek hosszú távon mindössze ketten, Dénes Ferenc és Lőrincz Gyula maradtak a részesei. A magyar kisebbség egyik legszervilisebb politikai reprezentánsaként számon tartott Dénes az SZNT Elnökségében 1964-ig, magában a parlamentben 1971-ig őrizte meg a helyét. A prágai tavasz idején egyike volt a reformokkal szembehelyezkedő, legdogmatikusabb pártfunkcionáriusoknak, ezért miután az Új Szó szerkesztősége is megtagadta vele az együttműködést, 1968 májusában leváltották a lap éléről, s nem kapott helyet az SZLKP 1968 augusztusában megválasztott új Központi Bizottságában sem. A husáki normalizáció első éveiben az SZNT fő normalizátorai közé tartozott, majd az 1970-es években a Csehszlovák–Szovjet Baráti Szövetség Szovjetbarát című havilapját szerkesztette.[94]

Lőrincz Gyula számos párt- és közéleti tisztségéből adódóan a szlovákiai magyarság legbefolyásosabb vezetőjévé és első számú képviselőjévé vált a hatalomban. 1968-ig tagja volt az SZLKP, 1958–1968 között és 1971-től pedig a CSKP Központi Bizottságának. Egyike volt annak a két magyarnak, aki a pártállami években az SZLKP KB Elnökségében is helyet kapott.[95] 1980-ban bekövetkezett haláláig prágai parlamenti képviselő, s az 1968–1972 közötti évek kivételével a Csemadok elnöke is volt, e mellett pedig 1968–1975 között – immár másodszor – az Új Szó főszerkesztői tisztségét is betöltötte. 1977-ben a Szlovák Képzőművészek Szövetségének elnökévé, majd 1978-ban a Csehszlovák Képzőművészek Szövetségének alelnökévé is megválasztották.[96]

Források és irodalom

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Budapest

fond: XIX-J-1-j, Külügyminisztérium TÜK-iratai

Slovenský národný archív, Bratislava (Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony)

fond: Úrad predsedníctva Zboru povereníkov – zasadnutia Zboru povereníkov

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – pléna

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – Predsedníctvo

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – Sekretariát

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska – tajomník Moško


Sbírka zákonů a nařízení republiky Československé 1946

Sbírka zákonů republiky Československé 1948, 1954, 1958

Zbierka zákonov Slovenskej národnej rady 1954


Stenografická zpráva o priebehu schôdzky Slovenskej národnej rady 1954–1956, 1958, 1960

Stenografický zápis o priebehu zasadnutia Slovenskej národnej rady 1954

Internetes forrás

Digitální knihovna., Těsnopisecká zpráva o schůzi Národního shromáždění republiky Československé 1954, 1956, 1958

Digitální knihovna., Těsnopisecká zpráva o schůzi Prozatímního Národního shromáždění republiky Československé 1946

Korabeli sajtó

Pravda (Pozsony) 1954

Rudé právo (Prága) 1954

Szabad Földműves (Pozsony) 1954

Új Ifjúság (Pozsony) 1954

Új Szó (Pozsony) 1954, 1956, 1958


A Csehszlovák Köztársaság alkotmánya 1949. Bratislava, Tatran.

Barnovský, Michal 1998. Prvé voľby v totalitnom režime 30. mája 1948. In Barnovský, Michal–Ivaničková, Edita (ed.): Prvé povojnové voľby v strednej a juhovýchodnej Európe. Bratislava, Veda, 170–182. p.

Bukovszky László 2016. A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség és a Mindszenty-per szlovákiai recepciója. Budapest–Somorja, Nemzeti Emlékezet Bizottsága–Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Jablonický, Jozef 1965. Slovensko na prelome. Bratislava, Vydavateľstvo politickej literatúry.

Kaplan, Karel 1993. Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, Kalligram.

Kiss József 1980. Major István. Bratislava, Pravda Könyvkiadó.

Krejčí, Oskar 2006. Nová kniha o volbách. Praha, Professional Publishing.

Krivý, Vladimír–Zemko, Milan 2008. Voľby do zákonodarných orgánov na území Slovenska 1920 – 2006. Bratislava. Štatistický úrad Slovenskej republiky.

Pešek, Jan a kol. 2003. Aktéri jednej éry na Slovensku 1948 – 1989. Personifikácia politického vývoja. Prešov. Vydavateľstvo Michala Vaška.

Pešek, Jan 2012. Komunistická strana Slovenska. Dejiny politického subjektu I. Bratislava, Veda.

Popély Árpád szerk. 2008. Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948–1956 közötti történetéhez I. Válogatás a csehszlovák állami és pártszervek magyar kisebbséggel kapcsolatos dokumentumaiból. Spisy k dejinám Maďarov v Československu v rokoch 1948 – 1956 I. Výber z dokumentov československých štátnych a straníckych orgánov o maďarskej menšine. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Popély Árpád szerk. 2014a. Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948–1956 közötti történetéhez II. Válogatás a prágai magyar követség és a pozsonyi magyar főkonzulátus magyar kisebbséggel kapcsolatos jelentéseiből. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Popély Árpád 2014b. Fél évszázad kisebbségben. Fejezetek a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéből. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Popély Árpád 2018. A magyar forradalommal szembeni propaganda a pozsonyi Új Szóban. In Simon Attila (szerk.): Az 1956-os forradalom visszhangja Csehszlovákiában. Budapest–Somorja, Nemzeti Emlékezet Bizottsága–Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Simon Attila 2018. Maďarská (politická) elita v medzivojnovom Československu – náčrt témy. Forum Historiae, r. 12., č. 1., 114–128. p.

Štatistická príručka Slovenska 1947 1947. Bratislava, Štátny plánovací a štatistický úrad.

Šutaj, Štefan 2002. Slovenské občianske politické strany v dokumentoch (1944 – 1948). Košice, Slovenská akadémia vied–Spoločenskovedný ústav SAV.

Szabó Rezső 2004. A Csemadok és a Prágai Tavasz. Beszélgetések, cikkek, előadások, dokumentumok. Pozsony, Kalligram.

Tóth László összeáll. 1995. „Hívebb emlékezésül…” Csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveiből 1945–1948. Pozsony, Kalligram.

Vartíková, Marta zost. 1971. Komunistická strana Slovenska. Dokumenty z konferencií a plén 1944 – 1948. Bratislava, Pravda.

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

Adalékok a „Dunai határ” létrehozásának történetéhez II.

Párhuzamok és eltérések két közép-európai geográfus életútjának bizonyos állomásain 4. Egy január eleji hétfő történései 1919-ben, Prágában és Pozsonyban Hogy a hosszúra nyúlt, 1919. január...


Párhuzamok és eltérések két közép-európai geográfus életútjának bizonyos állomásain

4. Egy január eleji hétfő történései 1919-ben, Prágában és Pozsonyban

Hogy a hosszúra nyúlt, 1919. január másodikai, csütörtöki kormányülés végzéseivel kapcsolatban, az elfogadott változat ellenében – és a szigorú titoktartási kötelezettség ellenére – tett-e bármit is Viktor Dvorský a következő három napon, január első hétvégéjén, ma már nehezen tisztázható és nem is szükséges tárgya ennek a tanulmánynak.

A cseh és szlovák szempontból nagy reményekre jogosító Újévre következő hétfőn, 1919. január 6-án a Wilson elnök tiszteletére – frissiben – átnevezett prágai Főpályaudvarról 9 óra 30 perckor, a megjelent ünneplő közönség lelkes búcsúztatása közepette kigördültek a csehszlovák kormánynak a párizsi béketárgyalásokra delegált küldöttségét szállító különvonat szerelvényei. A II. számú vagon első kupéjában, dr. Karol Chotek – egykori iskolatársa – társaságában, a tárgyalódelegáció fő geográfus szakértőjeként az ablakból integethetett az otthonmaradók felé az addig is sikeresnek mondható életpályája nagy reményekre jogosító új fejezetének kapujában Viktor Dvorský is.[1] (Chodějovský 2017, 84. és 91. p.)

Az Ausztria felé zakatoló vonat hírére a közbeeső pályaudvarokra és állomásokra kicsődülő tömegek lelkes üdvözlései mellett a delegáció számára biztosított körülmények is fokozhatták a bizakodó és ünnepi hangulatot.

Amikor a különvonat étkezőkocsijában, talán a régi huszita erősséghez, Tábor városához közelítve, a személyzet teríteni kezdhetett az aznap feltálalt ebédhez,[2] mintegy 300 kilométerrel keletebbre, a benyomuló csehszlovák légió egységei által már egy hete megszállt, a megelőző mozgalmas hónapok és hetek hányattatásaiba és nélkülözéseibe belefásult, nyomasztó jövőt sejtő aggodalmakkal terhes Pozsony szénszünet miatt bezárt egyetemén Prinz Gyula intézetigazgatóra a kihalt intézményben egy katonai egyenruhában fellépő „bizottság” nyitja rá az ajtót. Vélhetően ez az ő első személyes, közvetlen érintkezése az új hatalom képviselőivel.

Miközben egy új világ táruló kapui felé robog e tanulmány egyik főszereplője, a másik számára a rányíló ajtóban betoppanó egyenruhások fellépése egyre világosabbá teszi, hogy a jövő távlatai, azon a helyen, éppen zárulófélben vannak előtte…

5. Egyetemszerzők és -vesztők „társalgásai”…

E tanulmány első felében eddig Viktor Dvorský felbukkanását követtük nyomon egy Csehszlovákia megalakulásának történelmi folyamatát szegélyező fontos korabeli dokumentumban. Egészen pontosan egy 1919 eleji csehszlovák kormányülés eseményeit és az oda szakértőként meghívott geográfusnak azokban betöltött szerepét igyekeztük az ülés fennmaradt jegyzőkönyve alapján körüljárni: tisztázni és értelmezni. A következőkben Prinz Gyulának a kor hivatalos irataiban – egy, a pozsonyi egyetem 1919-es „átvételét” előkészítő állapotfelméréssel kapcsolatban született jegyzőkönyvben – való, kissé furcsa és meghökkentő felbukkanásával tesszük ugyanezt.

5.1. „Előszavak” – A felhasznált forrásgyűjtemény bemutatása

A tanulmányban felhasznált legfontosabb források mindkét esetben, ahogyan azt már a dolgozat elején felvillantottuk [vö. 1.2.1.], egy-egy dokumentumgyűjtemény részeiként jelentek meg a nyilvánosság előtt. Az első részben felhasznált dokumentumgyűjtemény különösebben alapos bemutatást nem igényelt, a másik esetében azonban a felhasznált forrás megjelentetésének ismertetése nem nélkülözheti a történelmi „kontextus” felvázolását. Ennek magyarázata a forrásgyűjtemény keletkezési körülményeiből adódó sajátságos célkitűzések következményeiben, valamint az egész munka „ideológiai körítésében” és megalapozásában rejlik. A Dvorský politikai szereplésének apró fennmaradt nyomait is felvillantó, 2001-ben napvilágot látott cseh dokumentumgyűjtemény a forrásközlés szakszerű tárgyilagosságán túl egyéb célkitűzéseket, mint a történelmi eseménysorok értelmezéséhez tényszerű alapokat nyújtó források nyilvánosság számára való hozzáférhetővé tétele, nyilvánvalóan nem követ. Ezzel szemben a ’70-es évek „normalizálódó”, „husáki” Csehszlovákiájában megjelentetett másik munkát nagyon is erősen befolyásolták bizonyos világértelmezési alapok, történelmi narratívák és pártideológiák feltétlen érvényre juttatásának elvárásai és kényszerei; mind felhasznált fogalmainak és értelmezési kereteinek, mind pedig célkitűzéseinek tekintetében.

5.1.1. A felvezetés és „keretezés”

A Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosának titulusát akkor már nyolc éve „viselő” Pozsonyban, az Obzor Kiadó gondozásában 1977-ben megjelent szöveggyűjtemény[3] a Városi Levéltár „Bratislava-Fontes” sorozatának első kiadványa; a „Pozsony történetének forrásait” bemutató okmánytár első kötete. Az 1973 júniusára datált szerzői bevezető alapján hosszas és alapos kutató- és szerkesztői munka előzhette meg az összesen 194 dokumentumot felvonultató kötet kiadását.

A kötet „ünnepi”, méltató előszavát Ing. Félix Janíček jegyzi, aki az idő tájt a „Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosa, Pozsony Nemzeti Bizottságának” titkári tisztét töltötte be. Az előszó, mintegy felütésként, a Csehszlovákia történetében viharos eseményeket hozó 1968-as esztendő „szlovák” szempontból egyik legfontosabb momentumával: a föderalizációval indít. A nevezetes év őszére, már a Varsói Szerződés csapatainak augusztusi megszállása („baráti segítsége”) után elfogadott új alkotmány több évtizedes jogos szlovák „sérelmeket” orvosolva föderatív alapon szervezte át az államot: létrehozva a Cseh és a Szlovák Szocialista Köztársaságokat, kormányzati szerveiket és törvényhozásaikat, valamint – prágai központtal – a szövetségi intézményeket; így Pozsony végre „igazi” fővárossá léphetett elő.[4] A dokumentumkötet jelentőségének méltatásaként Janíček megjegyzi, hogy Pozsony történetének feltárása kapcsán, szemben a jóval korábbi, „még” magyarországi fejleményekkel – név szerint említve Ortvay Tivadar híres többkötetes szintézisét –, „…a mi új, marxista történetírásunk csak lassan rója le adósságát”, ezért is számít a megjelent munka fontos mérföldkőnek. A mű születésének hátterét a jelek szerint jól ismerő tisztviselő kifejti, hogy a kötet kiadásához vezető kutatások még 1963-ban kezdődtek egy munkacsoport felállításával, melynek feladata a várostörténet „akkori állapotának” megfelelő szintézis megteremtése volt, amely azonban a feladat teljesítését[5] követően sem oszlott fel, hanem fokozatosan átalakult a Történeti Társaság Nyugat-Szlovákiai szakosztálya mellett működő Pozsony történetét kutató Bizottsággá,[6] fő céljaként a várostörténet forrásainak rendszerezett közzétételét tűzve ki maga elé. Még e tudománytörténeti háttér felvillantása előtt Janíček kifejti azt is: a különleges történeti adottságokkal – kivételesen gazdag forrásanyaggal – rendelkező pozsonyi várostörténet nagy hiányossága, hogy „…egyre komolyabban mutatkozik egy széles forrásanyagon alapuló mű kidolgozásának szükségessége, amely bemutatná a termelőerők fejlődését a városban, a társadalmi fejlődés mozgatójának számító munkástömegek szerepét … és nem utolsósorban a cseh nemzet segítségét a Pozsonynak a Csehszlovák köztársaságba való tagolódásával összefüggő nehéz feladatokban.” (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 8. p. [k. t.]) Így aztán nem meglepő, hogy a bizottság tervezett forrásgyűjteményeinek felsorolásában – bizonyos középkori részterületek előtt – az első helyen a pozsonyi „első köztársaságbeli évek társadalmi küzdelmeinek”, valamint a város „munkásmozgalmi történetének” 1918-ig terjedő forrásait tartalmazó kötet szerepelt.

5.1.2. A „szakma szava”

Valamiért azonban mégiscsak ez a konkrét 1918–19-es eseményláncolatot, történelmi fordulópontot áttekintő kötet lett végül az első a hosszabbra tervezett sorban. Lehetséges magyarázatként – a kötet szerkesztői által jegyzett tudományos előszó (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 9–15.) elméleti felvezetésének lezárásaképpen – újra csak felsejlik 1968. A szerkesztők[7] összegzése szerint ugyanis a kötetben felvonultatott korabeli dokumentumok, amellett, hogy a csehek és szlovákok közös államra való törekvését tükrözik, „…összességükben megjelenítik azokat a törekvéseket is, amelyek majd csak a föderációban csúcsosodtak ki: létrehozni Pozsonyból Szlovákia fővárosát, politikai, gazdasági és kulturális központját”. (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 12. p. [k. t.])

A kötet tematikus lehatárolása persze azért ennél némileg szélesebb körű.

Ennek alapján a szerkesztők olyan írásbeli források válogatott közzétételére vállalkoztak, amelyek Pozsony Csehszlovák Köztárságba való betagolódásának folyamatában „…megvilágítják [a város] háború utáni hovatartozására vonatkozó nézetek kikristályosodását, a katonai helyzet alakulását a város felszabadítása során és azt követően, [a város] a Csehszlovák Köztársasághoz való csatolásának politikai visszhangját éppúgy, mint mindazon tényezők komplexumát, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy Pozsonyból szerves módon [!] a felszabadított Szlovákia politikai, gazdasági és kulturális életének központja, fővárosa váljék”.[8] (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 9. p. [k. t.]) Kiemelik, hogy mivel a munkásmozgalomnak a tervezett forrásgyűjtemény-sorozatban külön kötetet szánnak, ebben a kötetben elsősorban a politikai, katonai és kulturális eseményekre fókuszálnak. Ezért is az általuk felvonultatott dokumentumok a szociális mozgalmakat legfeljebb közvetve érintve, főként olyan, „…a széteső Osztrák–Magyar Monarchiát megrázó nemzetiségi problémákkal” foglalkoznak, amelyek révén „…az egyes utódállamok burzsoáziái a nemzetek különféle osztályokhoz és rétegekhez tartozó nemzetiségileg exponált tagjainak támogatásával megerősítették a saját pozícióikat”. (Uo. 10. p. [k. t.]) Hangsúlyozzák azt is, hogy az egyes dokumentumok értékelésénél és értelmezésénél „soha nem téveszthető szem elől” a forrás eredetének, „keletkeztetőjének” osztályhelyzete. A szerkesztők szerint tehát tudatosítani szükséges, hogy ezek a kordokumentumok „…a felkorbácsolt nacionalizmus” idején születtek, amikor „…a nemzeti felszabadításért vívott küzdelem győzelemittas diadala gyakran a háttérbe szorította a dolgozó tömegek osztályöntudatát és internacionalizmusát”.[9] (Uo. 11. p.)

Bár az eddigiek alapján esetleg úgy tűnhet, hogy a kötet szerzőinek hozzáállását inkább az ideológiai elvárásokhoz való igazodás szabta volna meg, mintsem a szűkebb szakmai szempontok, azonban ez korántsem igaz.[10] A szerzői bevezető nagyobbik részét kitevő áttekintés arról tanúskodik, hogy tudományos szempontból teljesen korrekt szakmai közelítés jellemzi a gondosan szerkesztett és mellékletekkel (regeszta, névjegyzék [életrajzi ismertető], forrásjegyzék, korabeli ábrák, fényképek, térképvázlatok) gazdagon ellátott kötet szerzőinek munkáját.[11]

Ami a dokumentumgyűjtemény szerkesztésének alapkoncepcióját illeti, a szerzők bevezetőjük elején természetesen kifejtik azt is, hogy mely időhatárokon belül dolgoztak. Az első közzétett, magyar nyelvű forrásuk 1918. október 7-ére datálódik és Szmrecsányi György Pozsony megyei ispánnak a városi képviselő-testületben elhangzott beszédét rögzíti, amelyben első ízben történik hivatalos említés Pozsonynak Magyarországtól való lehetséges elcsatolásáról: Ausztria ilyen irányú – feltételezett – törekvései miatt. Az utolsó, német nyelvű közleményben – 1919. augusztus 14-én – Vavro Šrobár a Csehszlovák Sajtóiroda számára bejelenti Ligetfalu és a pozsonyi hídfő Csehszlovákiához való csatolását. Ez a koncepció tehát – saját értelmezésük szerint is – szorosan összefügg a dunai határ kérdéskörével. „A jövendőbeli közös állam határairól szőtt fontolgatások során a csehek és a szlovákok képviselői idehaza és a külföldi ellenállásban is túlnyomórészt abból az álláspontból indultak ki, hogy Szlovákia természetes határának délen a Dunának kell lennie. Még ha a déli határok további szakaszaira vonatkozó elképzelések eltérőek voltak is és végtére a békekonferencia is kompromisszumos megoldást választott, a Dunát mint [állam]határt gyakorlatilag mindennemű vita nélkül [!] fogadta el. Avval, hogy ezt a határt az antanthatalmak elfogadták és garantálták, Pozsonynak Csehszlovákiába való bekebelezése tulajdonképpen még a Köztársaság tényszerű létrejötte előtt bebiztosíttatott, még ha – különböző okoknál fogva [!] – a városra Ausztria és Magyarország is igényt tartott, és a város akkori vezetése ilyesfajta megoldást nem támogatott. Pozsony azonban Csehszlovákia számára összeköttetést jelentett a tengerhajózáshoz, fontos vasúti csomópontnak, jelentős ipari központnak számított és a tervezett csehszlovák–jugoszláv korridor kiindulópontja is volt.” (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 10–11. [k. t.])

Épp az utóbbi mozzanatok miatt is a dokumentumgyűjtemény szerzői kiemelt figyelmet fordítottak a Duna-jobbparti fejleményekre; Ligetfalu (valamint – nem mellékesen – a balpartról Csallóköz) hovatartozásának alakulására és ennek okán a pozsonyi és egyéb dunai hídfők kérdéskörére is.

A bevezetőben felvállalt kritikai attitűd a kötet első nagyobb egységében, a kiválogatott és kronológiai sorrendbe illesztett dokumentumok bemutatása előtti áttekintő segédletben, a dokumentumok kivonatos ismertetésénél (regeszta) (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 32–74.) újra megjelenik. Ahogyan a szakmai bevezető végén kifejtik, az egyes iratok keletkezési körülményeinek, különösen a létrehozóik „osztályálláspontjának” tisztázása érdekében „…úgy döntöttünk, hogy az áttekintett dokumentumok többsége mellé kommentárt is fűzünk, amelyeknek a különösen jelentős dokumentumok esetén értékelő jellege is van”. (Uo. 16. p. [k. t.])

Ezek a kommentárok – közel negyven évvel a kötet megjelenése után – sok esetben rendkívül tanulságosak, mondhatni „árulkodóak”: sajátos – gyakran az egykor szándékolttal talán éppen ellentétes – megvilágításba helyezik azokat az akkor hazugnak, tévesnek és félrevezetőnek ítélt törekvéseket, szereplőket és értelmezéseket, amelyeket a szerkesztők annakidején minősíteni; leleplezni és megbélyegezni törekedtek. Jellemző például a prágai kormány Szlovákia ügyeinek vitelére teljhatalommal felruházott minisztereként a városba 1919. február 4-én bevonuló Vavro Šrobárt illető értékelés, amely szerint a miniszter az összesen kilenc halálos áldozatot követelő 1919. február 12-ei „események”[12] két héttel későbbi hivatalos megítélésénél egy, a kormány számára készült jelentésben, „a forradalmi mozgalmakkal szembeni korlátolt burzsoá álláspontot” képviselt.[13] Ugyanígy álságosnak tűnik az a kommentár is, amelyet a prágai kormány jóváhagyásával – ideiglenesen – Pozsony vármegyei ispánná kinevezett Samuel Zoch, helyi kötődésű szlovák politikus 1919. január 4-ei keltezésű, a csehszlovák hatalomátvételt és a szlovák nyelv hivatalossá tételét ünnepélyesen bejelentő kiáltványához[14] fűznek, miszerint abban „túlcsordul a nacionalista mámor”. Utóbbiban talán az 1970-es évekre jellemző „proletár internacionalizmus” elveinek való kényszerű megfelelés esetét láthatjuk.

5.1.3. Az ideológiai „alapvetés” – és következményei

Mindenesetre a valódi „ideológiai nehéztüzérséget” a kötetben nem a szerzők-szerkesztők vonultatják fel, hanem a kötet bevezető részét lezáró történelmi tanulmány[15] szerzője, Doc. PhDr. Miroslav Kropilák, DrSc.,[16] a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézetének 1970–1980 közötti igazgatója. A könyv megjelenése idején már csak betöltött funkciója okán is meghatározó közéleti szerepet játszó, árvai születésű történész 12 oldalas bevezető tanulmányában legalább négy szempontból határozta meg a bemutatott múlt értelmezésének követendő irányvonalát, beillesztve azt a kor uralkodó történeti materialista, „marxista–leninista” narratívájának kereteibe.

Egyrészt mérlegre tette a bemutatott eseménysorban részt vevő, beazonosítani vélt szereplők célkitűzéseinek tétjeit, megfogalmazva az ezek megítélése kapcsán megválaszolásra szoruló fő kérdéseket.[17] Felmutatta a „helyes irány” felé akár csak ösztönszerűen is elmozduló elemeket, szembeállítva velük a forradalmi mozgalmak élét kicsorbító „reakciós” tényezőket.[18] Magyarázatot keresett a „helyes út” követésétől való eltántorodásra, s ezen a ponton vélt ideológiai „képzettségük” és érettségük okán mintegy mellékesen „dicséretben részesíti” a „magyar proletariátust” – legalábbis annak egy részét.[19] Végül szigorú, személyre szabott kritikát fogalmazott meg a forradalmi eseménysor „eltérítésében” fő felelősnek ítélt szereplővel, Vavro Šrobárral – a „csehszlovák burzsoázia” törekvéseinek megtestesítőjével – szemben.[20]

Több mint negyven év távlatából, a Kropilák-féle „irányadás” papírra vetése idején uralkodó megfelelési kényszerek szorításától mentesen viszonylag könnyű feladatnak tűnik, hogy ideológiai sallangok nélkül megfogalmazzuk azt a kérdést, ami a kötet szerkesztőinek munkáját mintegy „szentesítő” akkori történész(ek) lelkét nyomhatta. Azért persze nem olyan egyszerű ez: legalább három közelítésben pontosíthatjuk a korszak történészeinek és ideológusainak fantáziáját lekötő dilemmákat. Vajon miért nem „nőtte át magát” – az imperializmus korabeli forradalmi mozgalmak „lenini törvényszerűségeinek” megfelelően – a kétségtelenül „szociális” mozgatórugókkal is bíró csehszlovákiai „burzsoá nemzeti forradalom” az igazi, felszabadító „szocialista” forradalomba, ahogyan az Magyarországon is – az „őszirózsás forradalom” után, a Tanácsköztársaság létrejöttével – megtörtént? Miért nem következett be ez a „történelmileg szükségszerű” fordulat a Csehszlovákia részévé „vált” felvidéki térség kétségtelenül legfejlettebb régiójában, Pozsony városában, ahol a szervezett munkásság és „proletariátus” oly nagy számban és arányban volt jelen a város akkori társadalmában, mint a Felvidéken sehol másutt? Miért nem ragadta magához a hatalmat a szervezett munkásság élcsapata, kikiáltva a Pozsonyi(?) (Szlovák[?]) Tanácsköztársaságot?

Erre a kétségtelenül összetett kérdéshalmazra a korszak ideológiai keretein belül adható – és adandó – válasz a „nacionalizmus” kárhoztatása volt. A korabeli diskurzus „szabályainak” megfelelően természetesen nemcsak az eszmerendszert általában ítélték el: hanem különösen éles, személyre szabott kritikával illett „illetni” mindazokat, akik szerepléseinek megítélésében a „nacionalista elhajlás” vádja felmerülhetett. Sajátságos módon ez az egyszerű sémák mentén felépíthető és már csak emiatt is esetenként túlfeszített „nacionalista”-hajhászás oda vezethetett, hogy a szigorú vádat alátámasztandó, olyan forrásokat is felvonultattak, amelyek ezt a korabeli narratívát részben alátámaszthatták, ugyanakkor azonban nagyon fontos pontokon akár veszélyeztethették is az addigra már kellően mélyen meggyökerezett legfontosabb történeti alapmítoszokat, például a történelmi „ártatlanságának” tudatában a nemzetek színpadára lépő „galamblelkű nép” eszményét.[21] (Mináč 1968)

Vélhetően ez lehet a magyarázata annak, hogy a forrásgyűjtemény bizonyos értelemben „hatástalan” maradt: aligha lehet vita tárgya, hogy a benne feltárt ismerethalmaz nem épült be a megjelenése utáni évek, évtizedek közoktatásán keresztül a „történelmi önkép” alakítását leginkább meghatározó és a diskurzusok bevált és megszokott tématömbjeiben, fordulataiban, közhelyeiben minduntalan visszatükröződő közbeszédbe. Ilyen például a „pozsonyi sortűz” esete, amelynek a feldolgozott forrásokban való többszöri felvillantásával, a dokumentumgyűjtemény óhatatlanul a napvilágra emelt egy olyan eseményt, amelyet egyébként tudatosan – és egészen az 1989-es „bársonyos” forradalomig – teljes sikerrel süllyesztett el a feledés homályába a 2. világháború utáni korszak hivatalos cseh és szlovák emlékezetpolitikája.[22]

5.2. „Talán végre lehetséges lesz tudományos munkát végezni…”

Ez a tanulmány azonban valójában egyetlen dokumentumra fókuszál ebből a tekintélyes méretű forrásgyűjteményből: egy olyan hivatalos jelentésre, amely kétségkívül a kötetbe sorolt iratok kevésbé jelentős – bár terjedelmesebb – darabjai közül való, azonban egyedül ebben merül föl, nevesítve, a feldolgozott források adatainak hömpölygéséből kibontakozó történetfolyamban párhuzamvonásunk másik főszereplője, Prinz Gyula.

Elsősorban röviden bemutatjuk magát a nevezetes dokumentumot: keletkezésének körülményeit, néhány benne felbukkanó főbb szereplőt; majd általánosságban áttekintjük tartalmát és jelentőségét; végül alaposabban azt a részét, amely Prinz személye és a tőle „idézett” mondat miatt ezúttal különösen fontos.

5.2.1. A dokumentum és „keletkezésének előtörténete”

A forrásgyűjtemény-kötetbe 68. szám alatt besorolt dokumentum (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 180–194.) egy 1919. január 8-ai keltezésű, cseh nyelvű, többoldalas jegyzőkönyv, amely a megelőző három nap során végrehajtott egyetemi állapotfelmérést és vagyonleltárt dolgozza fel.

A kötet szerkesztői a kommentárokkal kiegészített regesztában a következőképpen mutatják be a dokumentumot:

„Bizottsági jelentés a pozsonyi egyetem vagyonának ellenőrzéséről és felméréséről. Az egyetem átvétele a csehszlovák állam igazgatásába.[23]

A pozsonyi jogakadémia hagyományaira épülő, 1914-ben alapított magyar Szent Erzsébet Egyetem kétségkívül Pozsony legjelentősebb kulturális intézményei közé tartozott. A Pozsony elfoglalása után hamarosan sorra kerülő átvétele [az egyetem] vagyonának (és főleg gyűjteményeinek) biztosítását kellett szolgálnia az esetleges nem kívánatos akciókkal szemben. Egyúttal azonban szimbolikus jelentősége is volt: a főiskolai képzést az új államban az új politikai hatalom veszi kézbe. Az átvétel különösebb problémák nélkül zajlott, még ha a professzori testület és az egyetem rektora ez ellen formálisan tiltakoztak is.[24] (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 48. p.)

A jegyzőkönyv eredeti szövege mellett még annak két másolata is elkészült. A három példány közül az eredeti, teljes változatot Prágába, a másolatok közül ez egyiket Zsolnára, az akkor ott székelő Szlovákiai Ügyek minisztériumához küldték, míg a másikat helyben a megyei archívum főispáni iratai közé iktatták. Bevezetője szerint több melléklet is – térkép, épületvázlatok, egyetemi tanrend – tartozott hozzá, amelyek azonban csak a prágai Oktatási Minisztériumba szánt példányhoz kerülhettek; a pozsonyi állami levéltárban megőrzött másolatba a kötet szerzői szerint utólag kézzel bejegyezték, hogy „időhiány miatt ezek[nek a mellékleteknek a] kópiái nem készültek el”. (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 180. p.; 1. lábjegyzet) Ez az apróság azért fontos, mert jelzi, hogy a vagyonleltárt végrehajtókat és a jegyzőkönyvet készítőt erősen szoríthatta az idő.

A jegyzőkönyv szövege alapján „Pozsony elfoglalásának hírére” dr. Vladimír Úlehla főhadnagy és Antonín Kolouch hadnagy 1919. január 5-én, tehát vasárnap, a 7. hadosztálynak ez idő tájt a közeli Malackán diszlokált, Schöbl ezredes vezette, két századból álló „szlovák brigádjából” (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 139–142.; 27. sz. dok.) sietve a városba utaztak, hogy parancs szerint „…megvizsgálják az egyetemi helyzetet és megakadályozzák, hogy az egyetemi vagyont elkótyavetyéljék”.[25]

Pozsonyba megérkezve a 7. hadosztály parancsnokánál, Boriani [Giuseppe, olasz] tábornoknál[26] jelentkeztek, aki kapott parancsuk végrehajtására utasította és az „éppen megérkező” főispán, Samuel Zoch figyelmébe ajánlotta őket. Mindez vélhetően még vasárnap folyamán történt. A „csehszlovák kormányszervek” városba érkezése előtti átmeneti helyzet „rendezése” céljából ideiglenesen kinevezett főispán úgy rendelkezett, hogy a két küldöttet az egy héttel korábban, a megszálló csapatokkal érkezett Varsik századossal kiegészítve, akit a zsolnai minisztérium minden pozsonyi állami vagyon felügyeletével bízott meg, álljon össze egy bizottság a kiadott feladat teljesítésére.

5.2.2. A „szereplők” – közelebbről

A dokumentum keletkezésében kulcsfontosságú szerepet játszó személyeknek, vagyis a bizottság tagjainak kiléte a gyűjteménykötet mellékletei közé sorolt névjegyzék, „személyi regiszter” (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 327–376.) alapján viszonylag könnyen, bár nem teljeskörűen tisztázható.

A dokumentumban jegyzőkönyvvezetőként szereplő Kolouch hadnagy marad a „legrejtélyesebb”, róla a jegyzékben gyakorlatilag semmi egyéb információ nincs, mint hogy mely dokumentumokban kerül említésre. (Uo. 366. p.) Semmi sem utal azonban arra, hogy az egész folyamatban jelentősebb szerepet játszott volna.

Pavel Varsik százados esete már merőben más. A személyi regiszter vele kapcsolatban viszont szintén eléggé szűkszavú: csak a legfontosabb életrajzi adatokat közli (született 1891-ben), valamint egy rövid utalást arról, hogy az 1939-ben Pozsonyban elhunyt egykori katonai tanácsadó később bankigazgatói tisztet töltött be. A százados – az itt részletesebben elemzettel együtt – a gyűjteménykötetnek összesen öt dokumentumában szerepel, közte három esetben ő maga a megnevezett szerző/aláíró, illetve egy esetben a szöveg megfogalmazójaként feltételezhető a szerepe.[27] Mindenesetre a vitathatatlanul fontos tisztséget betöltő százados ilyenforma háttérbe szorítása kissé furcsa. Azonban más, rá vonatkozó újabb életrajzi adalékok[28] révén a mellőzése némileg érthetővé válik. A miavai születésű, evangélikus vallású és egyebek mellett Nagykőrösön, Linzben is iskolázott, majd a világháborúban a keleti fronton 1915-ben orosz fogságba esett s az ott megszervezett Csehszlovák Légió több fronton zajló harcaiban súlyosan megsebesült, végül 1918-ban Franciaországból komoly kitüntetésekkel hazatérő Varsik ugyanis igazi „burzsoá” szereplő. A helyi zsákvarró cégbeli családba született ifjút már a háború előtt a rózsahegyi hitelbankban alkalmazták, majd a háború után, 1921-től a „velejéig csehszlovák” – egyebek mellett légiós veteránok járulékait biztosító – Legiobanka gyorsan emelkedő pozíciójú tisztviselője lett. A harmincas évek végén a világháborús sebesülés szövődményeként hirtelen bekövetkezett halála előtt a Szlovák Hitelbank főigazgatói székéig jutott. Ezekkel a későbbi életútjára vonatkozó kiegészítésekkel is már jobban érthető talán, hogy miért éppen ő lett Pozsony katonai megszállása után a csehszlovák vezetés részéről az állami vagyon főellenőrévé kinevezve.

A tanulmány sajátos szempontjai alapján legfontosabbnak tekinthető szereplő a bizottság tagjai közül kétségkívül Dr. Vladimír Úlehla főhadnagy, akinek személyisége, szinte szó szerinti értelemben is, „lenyomatként” őrződött meg a jegyzőkönyv fennmaradt soraiban. A kötet személyi regiszterében hozzá kötődő bejegyzés (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 375. p.) is meglehetősen részletes, de más, újabb források felhasználása révén[29] még árnyaltabbá tehető a bemutatása. Az 1888-ban, Bécsben született természettudós már a háború előtt is komolynak tekinthető tudományos pályát futott be; 1908–1911 között asszisztens a strasbourgi egyetemen, ahol doktori címet szerzett, majd 1912–1913-ban Lipcsében folytatott kutatásokat. Érdeklődése alapján elsősorban talán biológus-botanikusnak számít, a növény-élettan mellett azonban a néprajz is élénken érdekli. Egy mai életrajzi adatbank ökológusnak (és filozófusnak, valamint etnográfusnak is) nevezi, holott pályája kezdetén ez a diszciplína még csak kialakulófélben volt. Kísérletező szellemét és széles körű érdeklődését szépirodalmi munkássága mellett az is jellemzi, hogy a cseh tudományos filmgyártás egyik úttörőjének is tartják. A világháborúban 1914–15 között egy hátországi egészségügyi alakulatnál szolgált, több helyen, közte Pozsonyban is. 1915-ben kétévi várfogságra ítélték pánszlávizmus és az orosz hadifoglyokkal fenntartott kapcsolatai miatt. Egyévi büntetés után, 1916–1917 között újra a hátországban, Zágrábban szolgál, végül 1918-ban előbb az olasz, majd a francia frontra vezénylik. A csehszlovák államfordulat Hodonínban éri, ahol a helyőrség parancsnokává nevezik ki. Innen kerülhetett az északnyugat-felvidéki térség megszállására mozgósított 7. csehszlovák hadosztály vezérkarába, majd a prágai Oktatási Minisztérium közvetlen utasítására 1919 januárjának első napjaiban Pozsonyba, az egyetem állapotának felmérésére, s lett a terítéken forgó dokumentum, jelentéstétel fő szerzője, ihletője. Néhány héttel később, „1919. január 18-án, főhadnagyként a Nemzetvédelmi Minisztériumhoz osztják be mint a vezérkar szervezési részlegének referensét” (névjegyzék). Ami a háborús évek utáni karrierjét illeti, 1919-től asszisztens a Károly Egyetem Növényélettani Intézetében, majd 1921–1947 között a brünni Masaryk Egyetem hasonnevű intézetének munkatársa, 1946-ban már a dékáni tisztet betöltve. 1947-ben hunyt el.

Szerepe a jegyzőkönyv szövegének megszületésében meghatározó: bizonyos részeit nagy biztonsággal feltételezhetően ő maga írta, vagy mondta tollba; a „hivatalos” jegyzőkönyvvezető valószínűsíthetően a helyszíni feljegyzések összegyűjtését, szerkesztését és a másolatok elkészítését végezhette.

Erre a munkamegosztásra utal egyrészt a jegyzőkönyv szövegének stílusa, nyelvezete. Röviden talán „csapongó”-ként is lehetne jellemezni; általánosságban nagyon távol áll a bejáratott hivatali nyelvezet távolságtartó, tárgyilagos egysíkúságától: akár egy bekezdésen belül is több stiláris váltással; érzékletes, „színes” jelzőkkel, elejtett szubjektív megjegyzésekkel, a tárgyhoz csak távolról kötődő okfejtések közbeiktatásával, helyenként mintegy a személyes benyomások és meglátások megragadására törekedve. Jó megfigyelőként, a részletekre ügyelve; tehetjük hozzá.

Másrészt bizonyos pontokon szinte „kilóg a lóláb”: az egyetemi könyvtár jellemzésénél – ahol a könyvtári bútorzat gyenge minőségét is megemlíti, és az egész állomány rendezetlenségére is kitér – külön, hangsúlyosan, a bekezdés végén nyomatékosítva kiemeli, hogy a mintegy 70 000 darabos, 12 teremben elhelyezett könyvállományban a természettudományok képviselete a „legnyomorúságosabb”, mindössze csak mintegy 500 kötetből állhat.

Jelzésszerű – és ugyanakkor nagyon sokat elárul a bizottság tagjainak, de talán elsősorban Úlehlának a hozzáállásról, attitűdjeiről – a könyvtár s a jogi- és bölcsészkar helyzetének feltárását megcélzó rész lezárásként megfogalmazott megjegyzése. „Ráadásként legyen még itt … rámutatva [a következőkre]: ezen ifjú egyetemnek szinte amerikai [léptékű] támogatásokat kellett volna kapnia a növekedéséhez, hogy rövid időn belül azzá válhassék, aminek a magyarok szándékai szerint lennie kellett volna: a magyar ügy irányadó határkövének a csehek és a szlovákok ellen [!], s mégis egyenesen nyomorúságosan fizették.”[30] (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 185. p. [k. t.])

5.2.3. Az állapotfeltárás végrehajtása és az elkészült jegyzőkönyv

A jegyzőkönyv létrejöttéhez kötődő események bemutatására visszatérve, 1919. január 6-án, hétfőn reggel a főispán magához hívatta az egyetem rektorát, Polner Ödönt és elrendelte, hogy az ott már jelen levő bizottság az egyetem képviselőinek jelenlétében tekintse át az egész „…egyetemi komplexumot, mérje fel jelen állapotát, a legégetőbb szükségleteket, a teljes vagyonleltárt, valamint a megszállással keletkezett esetleges veszteségeket”. (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 183. p.) Megjegyzendő, hogy jó okkal vélhetően ennek a „megszállásnak” az értelmezése talán úgyszintén okozhatott eleinte komolyabb félreértéseket is az egyetemi vezetők és a katonai bizottság tagjai között. A szövegből itt nem derül ki egyértelműen, hogy a városba mintegy egy héttel korábban bevonuló csehszlovák hadosztály ténykedése tekintendő-e megszállásnak, amint azt az egyetemi vezetők eleve feltételezhették, vagy pedig a bizottság tagjai a várost feladó magyar haderő korábbi jelenlétét tekintették-e „okkupációnak”, amint az egyébként a későbbi, hivatalossá váló cseh és szlovák értelmezésnek teljes mértékben megfelel.

A bizottság – feladata végrehajtásának tüstént nekilátva – 1919. január 6-án, hétfőn és 7-én, kedden folyamatosan dolgozott, majd szerdára, január 8-ára el is készült a jelentésével.

A helyzet jellegénél fogva nagy valószínűséggel rövid hétfő reggeli tájékoztatást követően a bizottság, talán a vármegyeházára rendelt rektor társaságában, átsétált a néhány percnyi távolságra, a Dóm mellett, a Káptalan utcában fekvő rektorátus főépületébe, a korábbi Jogakadémiára. Biztosító járőr kirendelésére ugyan a jegyzőkönyvben nincs semmiféle utalás, de egy katonai megszállás első napjaiban jó okkal feltételezhető, hogy feladat-végrehajtásra utasított tisztek efféle kíséret nélkül aligha léphettek fel hathatósan, vagy mozoghattak a nyílt utcákon. Az első nap minden valószínűség szerint az egyetem óvárosi részeinek, a rektorátusnak, valamint a jogi- és a bölcsészkarnak, továbbá az egyetemi könyvtárnak a felmérésével telhetett. A város más területein szétszórva elhelyezett orvostudományi kar felmérésére minden bizonnyal a teljes következő, keddi napot rá kellett szánni, tekintve, hogy aznap – a felmérés végeztével, valószínűleg az esti órákban – a főispán és a bizottság tagjai, valamint az egyetem vezetősége még egyszer találkoztak, hogy lezárják a vizsgálatot.

A dokumentumnak az események utólagos elgondolása alapján minden valószínűség szerint a bizottság működésének második, keddi napjára eső, az orvosi kart érintő részeivel részletesebben nem foglalkozunk. Annyit azonban feltétlenül meg kell jegyezni, hogy feltűnő különbségek is vannak a két rész között. Ez utóbbi nemcsak terjedelmesebb, részletezőbb, de stílusában, közelítéseiben is elüt az előzőtől. Visszafogottabb, tárgyilagosabb hangnem, tárgyszerűbb közbeiktatott megjegyzések és az orvosi kar egyes részlegeinek felszereltségét, de személyzetét, vezetőit illetően is több elismerés és dicséret jellemzi.

A dokumentumgyűjteményben közzétett jegyzőkönyv szövege 4 fő részből, fejezetből áll, melyekhez külön elemként még hozzászámítható 3 német nyelvű, külön aláírásokkal ellátott nyilatkozat a jegyzőkönyv végén. A bevezető rész után egy rövidebb, ismertető jellegű fejezet következik (II.), amely az egyetem történetének és időszerű állapotának korrekt összefoglalása. Áttekinti az egyetem alapításának hátterét, röviden jellemzi az egyes karok fejlődésének elért állapotát, helyzetét. Témánkat illetően a „filozófiai-történeti” kar kapcsán megjegyzi, hogy csak 1918-ben létesült, és minden részében „szegényesnek és berendezetlennek” minősíti. Az orvosi karnak az előbbieknél bővebb jellemzésére nem térek ki, annyit azonban érdemes jelezni, hogy azt „ellentmondásos” helyzetűnek tekinti: néhány nagyon jól felszereltnek minősített részével szemben jó néhány részlege még szegényes, vagy éppen a háború miatt fejlesztés alatti állapotában megrekedt; a szöveg kitér itt a Pesten veszteglő, hat vagonnyi felszerelés kérdésére is. Végezetül jelzi, hogy a beállt zavarok, szénhiány és év végi ünnepi szünet miatt leállt egyetemi életnek – „magyar szokás szerint” – az éppen január 7-ével induló beiratkozásokkal kellene folytatódnia, de kérdéses, hogy a „forradalmi tevékenységgel” erősen érintett egyetem diákságából hányan maradnak. Az ezután következő III. és a IV. fő fejezet tehát a Bölcsészettudományi és Jogi, illetve az Orvostudományi Kar részlegenkénti aprólékos bemutatása.

Maga a bevezető rész a keltezést, a mellékletek felsorolását és bizottság tagjainak megnevezését (és aláírásait) követően 13 – jobbára rövid, néhány mondatos – bekezdésben összefoglalja a jegyzőkönyv keletkezésének körülményeit, a bizottság munkájának menetét, annak néhány részletét, és a tapasztalt általános jellegű észrevételeit.  A 7. bekezdés szerint, mielőtt még a jegyzőkönyvet lezárták volna, a csatolt nyilatkozatok keltezése alapján január 7-én, kedden, a bizottság az egyetemi szenátus jelenlétében szóbeli jelentést tett a főispánnak, aki a jelentést elfogadta, annak köszönhetően, hogy az egyetem vezetői becsületszóra és írásban (csatolt nyilatkozatok) is kötelezték magukat az egyetem egész vagyonáért való kezességre. Itt megjegyzik azt is, hogy az egyetemi testület elismerést érdemel azért, hogy – ezúttal világos a fogalmazás – „a saját hadseregünk” megszállása ellenére is kitartott a helyén: a gyűjteményeket és „anyagokat” nem engedte „fejetlenül széthordani”. A 8. bekezdés röviden megismétli, hogy az egyetemről „nem vittek el semmit”. A legérdekesebb a soron következő, 9. bekezdés. Ebben a bizottság szükségesnek tartja megjegyezni, hogy az egyetem átvizsgálása során a jogi és a bölcsészeti kar professzorai – „néhány kivételt leszámítva”! – „hűvösen” viselkedtek, kifejezve meggyőződésüket, hogy Pozsony („Prešporok”) megszállása csak ideiglenes. A távolságtartó hozzáállás érzékeltetésére zárójelben idézik Polner Ödön rektor egy német nyelvű kijelentését is a kényszerű alkalmazkodásról. Velük szemben a bizottság véleménye szerint az orvosi kar összes vezetője azt bizonygatta, hogy továbbra is kitart a helyén az új államban is, és „remélik, hogy türelmi időt kapnak addig, amíg megtanulnak csehül”.

Végül a 11. bekezdésben, egyetlen, kissé zavarosan fogalmazott mondatban, a jegyzőkönyv kitér annak rögzítésére is, hogy az egyetem tulajdonjogának átvétele megtörtént. „Amikor az alulírott bizottság kijelentette, hogy a mai nappal az egész egyetem és minden berendezése átkerül a csszl. állam tulajdonába, az összes jelen levő professzor a rektorral az élen becsületszóval kezeskedtek azért – annak el nem ismerése ellenére, hogy ez az átvétel a nemzetközi jog szerint jogszerűen történik –, hogy még a legkisebb berendezést sem engedik elvinni.”[31] (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 185. p.) Amellett, hogy a jegyzőkönyvben és fennmaradt csatolmányaiban előforduló eltérő keltezések miatt nem teljesen világos, hogy az „amikor” kifejezés pontosan melyik időpontra vonatkozik, ha a dokumentum közlése teljesen pontos, szöveghű, akár még az is feltételezhető, hogy ebbe a jogászi pontossággal megfogalmazni törekedett mondatba utólag szúrhattak bele egy magyarázó mondatrészt.

A jegyzőkönyv végi német nyelvű nyilatkozatok (Erklärung) ehhez a ponthoz és a 7. bekezdésben említettekhez kapcsolódnak. Az első nyilatkozatban maga a bizottság kezeskedik a jegyzőkönyvben foglaltak helytállóságáért, valamint – az orvosi kar kapcsán – a professzorok saját tulajdonú berendezéseinek, műszereinek tulajdonjogáért. A másik kettő egyrészt a négy kar vezetőjének közösen aláírt, másrészt az egyetemi könyvtár igazgatójának külön megfogalmazott, a könyvtári állomány részleteire vonatkozó nyilatkozata. Az egyetemi vezetők álláspontja szerint, amíg a fegyverszüneti megállapodások vannak érvényben, addig a hágai egyezmény bizonyos hivatkozott pontjai szerinti eljárások kötelezik a feleket, valamint kijelentik azt is, hogy ebből következően „…a békemegállapodás lehetséges ellentétes eredményéig” a megszállók által átvett vagyont „a magyar állam tulajdonának tekintik”.

A dokumentum jelentőségének megítélését tovább árnyalja, növelheti, hogy Samuel Zoch főispán 1919. február 14-én, két nappal a sortűz után keltezett, magyarázkodó jellegű jelentésében (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, pp. 281–282., 138. sz. dokumentum) maga is újra hivatkozik a bizottság munkájára, név szerint felsorolva tagjait. Igaz, itt a január 8-i jegyzőkönyv szövegével szemben, ahol – újra hangsúlyozandó – a két érkező tiszt megbízása kapcsán még csak állapotfelmérésről és az egyetemi vagyon esetleges szétrablásának megakadályozásáról volt szó, azt állítja, hogy Úlehlát és Kolouchot egyenesen az egyetem „átvételére” küldték. Persze az lehetséges, hogy még január 5-én, vasárnap este valahonnan érkezett ilyen jelzés/felszólítás, a jegyzőkönyv szövegéből azonban ez nem rekonstruálható. Abból inkább arra lehet következtetni, hogy főispán rendelkezésére összeálló bizottságnak esetleg ő maga szabhatta feladatként az egyetem átvételét is. Összességében az ő oldalukról fellépő szereplők ténykedése azt tükrözi, hogy egyszerűen magát az állapotfelmérést magától értetődően az átvétel részének tekinthették, miközben néhány körülmény arra utal, hogy ennek a kommunikációja az egyetem felé nem volt teljességgel egyértelmű. A főispán úgy hivatkozik a hat héttel korábbi eseményekre, miszerint amikor január 6-án, hétfőn maga és a bizottság elé kérette a rektort, értesítette őt arról is, hogy „…a városnak államunkba való bekebelezése következtében az egyetem a Csehszlovák Köztársaság tulajdonába kerül”. Szerinte, bár e bejelentés ellen a rektor tiltakozott, a következőkben semmiféle nehézséget nem támasztott a leltár során. Viszont a dokumentumok tanúsága szerint a rektor többször megfogalmazott protestálásnak központi eleme volt annak ismételt kinyilvánítása, hogy az egyetem vezetősége a maga részéről a tiltakozása ellenére beállott változásokat egészen a békekonferencia végzéseinek megszületéséig ideiglenesnek tekinti, tehát magát a „bekebelezést” sem tartotta bevégzett ténynek.

A későbbi fejlemények[32] tükrében is megállapítható, hogy a rektor és az egyetem vezetőinek többsége következetesen ragaszkodott ehhez az álláspontjához. Persze ez nem meglepő, hiszen a jegyzőkönyvvégi német nyelvű nyilatkozatot aláírók közül ketten is – Polner és Hodinka Antal, a bölcsészkar dékánja – Prinzcel együtt részt vettek 1918 őszén a Pozsony Magyarországhoz tartozását szorgalmazó „Pro Hungaria…” kiáltvány szövegezésében. Korábbi közös álláspontjuk nyilván a bekövetkező zűrzavar, év végi káosz, majd a megszállás ellenére sem változhatott.

Százévnyi távlatból is el kell ismerni, hogy a főispán és a megszálló hatalom képviselői kétségtelenül számos méltánylandó gesztust tettek az egyetem vezetése felé; nyilván már csak a lehetőleg zavartalan együttműködés biztosítása érdekében is. Ilyen például az egyetemi vezetők nyilatkozatainak rögzítése a jegyzőkönyvben. De ezeket is figyelembe véve, maga az egész eljárás vitathatatlanul rájuk lett kényszerítve: az egyetem vezetői nyilván nem szabad akaratukból indíttatva fogadták el a bizottság működését. Feltehetően mindkét részről előfordulhattak jóhiszeműen, vagy szándékosan „félreolvasott” jelzések és – mindent mérlegre téve – végső soron ezek a jegyzőkönyv soraiból is érzékelhető „zavarok” forrásai.

Megjegyzendő, hogy Zoch és a csehszlovák oldal részéről feltételezhető az is, hogy a leltárral mintegy elébe akarhattak menni az ellenséges propagandának („barbár megszállók” vs. civilizált egyetem), kivédve az esetlegesen bekövetkezett károknak a megszállókkal való összekapcsolásából következő lehetséges presztízsveszteséget. Viszont ebben az esetben még „zavarba ejtőbb” az állapot- és kárfelmérés magától értetődő azonosítása a tulajdonjog átvételével.

Nincs kétség afelől, hogy az egyetemen történtek elmérgesítették a helyzetet, fokozták a feszültséget; a megszállók (vagy, önképük szerint: „felszabadítók”), a nevükben fellépők, valamint a város őslakosságának túlnyomó többsége közti ellenséges szembenállást; s így részben okai lettek a kibontakozó általános sztrájknak is, végső soron pedig nagyban hozzájárultak az események elszabadulásához, ami a február 12-ei, Vásárcsarnok melletti sortűzben tetőzött.[33]

5.3. Félreértések forgataga egy szegényes, fűtetlen egyetemi szobában

Végezetül kanyarodjunk vissza 1919. január 6-a reggeléhez. Miközben Prágában Viktor Dvorský a csehszlovák kormány békedelegációját szállító kényelmesen felszerelt vonatán elindul hosszú útjára, Párizs felé, Pozsonyban Vladimír Úlehla a bizottság tagjainak és talán a rektornak a társaságában a Vármegyeházáról az utcára kilépve, lépteit a Káptalan utcai rektorátus és bölcsészkar felé irányítja.

A város nem ismeretlen számára. Alig három éve, hogy a közös hadsereg katonájaként is több időt tölthetett itt egy egészségügyi alakulatban szolgálva. Okkal feltételezhető, hogy az éppen végrehajtandó feladata – a pozsonyi egyetem állapotának és helyzetének felmérése – kapcsán hamarosan felkeresendő orvoskari intézetekben akár jó néhány személyes ismerőse is akadhat. Korábbi tartózkodása során talán még az egyetemen belüli szokásos belső feszültségekbe, játszmákba is beleláthatott. Most azonban előbb a rektorátussal kell „végeznie”. A rektor maga, a főispán vezette megbeszélésen elhangzottak alapján, meglehetősen zaklatott állapotban lehetett.

Nem tudni, milyenek lehettek Úlehla korábbi benyomásai a város főútvonalaihoz képest félreeső, az egykori várfalak mentén a Dóm felé lejtő Káptalan utca épületeiről, s a bennük működő intézményekről. Az újabb benyomásai azonban egyre fontosabbak lesznek. Jól képzett természettudósként, ahogy a vizsgálandó terephez közelít, növekvő összpontosítással kémleli a haladtában körülötte kibontakozó jelenségeket, hogy a legapróbb részletek se kerüljék el figyelmét, s hogy később minden fontosnak ítélt észleletét pontosan, szabatosan visszaadhassa. Rögzítse benyomásait.

„Rektorátus, jogi-bölcsészkar, könyvtár


Barokk stílusú ez épület a 17. századból, szép portállal és udvarral, amely boltíveivel, keskeny folyosóival és lépcsőházaival a mi Karolinumunkra emlékeztet, de jelentősen kisebb annál. A földszinten, mindjárt a bejárat mellett a rektorátus a rektor hivalkodóan berendezett hivatalával és a tanácsteremmel, tovább a titkárság és a questura.”

Majd a jogi és bölcsészkari dekanátus leírása következik.

„A jogi [dekanátus] 4 szobából áll, melyekből a dékán szobája luxus bőrbútorokkal felszerelt, majd a nagy tanácsterem és a könyvtár. A tanácsteremhez viszonylag szegényes aula tartozik. Az aulával szemben, a folyosó túloldalán vizsgáztatószoba szintén szegényesen felszerelve. E két quasi a közönségnek szolgáló helyiséggel szemben az I. emelet második szárnyában elhelyezett 2 professzori szoba a legmagasabb komforttal berendezve, plüss- és bőrborítású bútorzattal.

Ugyanazon a szinten van a bölcsészkar dekanátusa is. Összesen 4 szépen berendezett szoba, a dékán hivatala barna plüssel, az oktatók tanácsterme szokatlanul ízléses. És megint meglep szegényeske berendezésével a nagy terem, amelybe fűtés hiányában ideiglenesen a kar összes szemináriumát költöztették.” (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 183. p.)

Azért idézem mindezt ilyen hosszasan, hogy érzékelhetővé váljék a jegyzőkönyv sorai mögött ma is ott rejtező egykori szerző hozzáállása, lelkivilága. A szövegbe került leírás ugyanis messze távol áll egy hivatalos jegyzőkönyvtől elvárt hűvös, szabatos, távolságtartó tárgyilagosságtól. Ennek okai közt ismételten Úlehla „természettudós” alkatát sejthetjük, ugyanakkor nagy valószínűséggel komolyan meghatározták ezeket a megfigyeléseket és ítéleteket az adott helyzethez igazodni igyekvő lélek „állapotai” is. Ez az újra és újra – fölényes – értékítéletbe bonyolódó attitűd talán magyarázható a lassan tudatosuló szereppel, amellyel Úlehla is vagy már gyakorlottan azonosult akkorra, vagy éppen „beletörődni” kényszerült. A később a városban a „csehszlovák kultúra” hídfőállásait kiépíteni hivatott cseh értelmiségiek „kívülről” jellegzetesen felsőbbségesnek ható „civilizatorikus” küldetéstudata[34] jelenik meg itt, talán az úttörők között, Úlehla személyében és megalkotott szövegében. Ugyanakkor 1919 januárjában még képlékeny, bizonytalan a helyzet. Nyilván a katonai egyenruhába bújtatott természettudós is érzékelte a rektorban feszülő indulatokat, mint ahogyan a bizottság által megtekintett „szobákban” előforduló különféle egyetemi alkalmazottak részéről megnyilvánuló félelemteli ellenszenvet, elutasító magatartást is. Ezek a begyűjtött benyomások és óhatatlan önreflexiók lehetnek a legfőbb magyarázatai ennek a csapongósra sikeredett „jegyzőkönyvnek”.

És ekkor – déltájban talán? – Úlehla és a bizottság fellépdelnek a (kihalt?) második emeletre.

„A II. emeleten 8 tanterem és a Földrajzi Intézet van.

A tantermeket közönséges, kellemetlenül szűk szobákból alakították ki, többnyire táblákkal és katedrával, zöld vizsgaasztallal vannak felszerelve, a falakon fogasok; a villanyvilágítás elég gyenge. A padok amerikai rendszerűek, 2 hallgató számára lehajtható ülőkékkel. Egy bejárat a tanulók és a professzorok számára is.”

Következik a témánkat illető legfontosabb bekezdés, ami – rövidsége ellenére – még az előzőeknél is részletesebben, szinte mondatról mondatra haladva elemezhető.

„A Földrajzi Intézet szegényes.” Ismét az erős benyomások kerülnek elő.

„Néhány, még kibontatlan láda az előtérben legalábbis valami berendezés illúzióját kelti, amely egyébként egy asztalból és pár könyvből áll, többnyire a professzorok tulajdona.” A maga nemében remek mondat. Akár egy impresszionista festmény: lazának tűnő ecsetvonásokkal a befogadóban kiváltott benyomásokban a lényeget kiemelő kép. Átmeneti viszonyok, rendezetlen, sivár környezet: mit is keresnek ezek itt?

Figyelemre méltóan érzékletes tehát a leírás; a szöveg szerzője itt tényleg nagyon aprólékosan és pontosan megfigyelt mindent. Fontos felhívni a figyelmet egy apró mozzanatra: a szövegnek ez a mondata még általában hivatkozik a nem nevesített professzorokra. Majd váratlanul, ugyanabban a bekezdésben, rögtön a következő mondatban egy meglepő fordulat: abban már a professzori dolgozószoba, de ugyanazon berendezés kapcsán egy konkrét személyre történik utalás; ami ott van, az az ő tulajdona.

„A professzori dolgozószoba félig berendezve, ugyanúgy az ő saját magántulajdona.”

Újabb, most már feltűnőn szubjektív értékelés: „A szemináriumi és egyúttal asszisztensi szoba egy gyalult fehér asztallal, több mint primitív.”

S végül színre lép, megnevezve, az, aki miatt a leírásnak ez a része nagy valószínűséggel ennyire megkavarodott, méghozzá szinte műfajt váltva: állapotfelmérő hivatalos jegyzőkönyvből egyszerre átcsap riportba.

„Az intézet igazgatója, prof. Dr. Prinz, alig várja Csehországot: »Talán végre lehetséges lesz tudományos munkát végezni« – mondta.”[35] (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 183. p. [k. t.])

Érdemes mélyebben belegondolni ebbe a – szó szerint: megdöbbentő – mondatba!

Prinz Gyula, a Pozsony város Magyarországhoz tartozása mellett kiálló, akkor pár hónapja megjelentetett egyetemi kiadvány talán legfontosabb, földrajzi érveinek kidolgozója: „alig várja a cseheket”.[36]

Legalábbis a bizottság, illetve szinte bizonyosan Úlehla „meglátása” szerint. Mert annak megítélése, hogy valóban hallhatta-e 1919. január 6-án kora délután ezeket a szavakat a nála mindössze hat évvel idősebb, akkor 37 éves Prinz szájából a fiatal cseh tudós: több mint elgondolkodtató feladvány. Vajon miféle gesztusok „érthetődtek” ott félre és vajon miért? Talán a rá rótt feladat végrehajtásában lehangolódott természettudós feltörő öröme vitte félre, hogy végre „rokon lélekre” lelt egy ellenséges környezetben, aki nem élből elutasító?

Rövidre fogva: így sejtem.[37] Ennek (valahogy…) így kellett lennie.

6. „Végtelenben találkozó” életutak… – Összegzés

Viktor Dvorský és Prinz Gyula jelenlegi ismereteim szerint sohasem találkoztak személyesen. Pedig összemérhető tudásuk alapján, életútjuk bizonyos pontjain utólag úgy tűnik, szinte karnyújtásnyira volt a lehetőség, hogy nézetkülönbségeik megvitatása során egymás szemébe nézve vezethessék elő érveiket. Például egy békekonferencián. De tudjuk: minden másképp alakult.

Csaknem húsz évvel később Prinz – már „befutott” tudósként – meghatározó szerephez jutott a korabeli magyar földrajztudomány nagy szintézisének megfogalmazásában, szabadon kifejtve minden addigra fölhalmozott ismeretét és tudását Föld és ember viszonyáról. (Cholnoky–Bartucz–Prinz–Teleki [1936–1938] III. köt., pp. 321–358.) A pályája csúcsát jelentő hatalmas szövegfolyamban így ír a folyóhatárokról általában, s külön, magáról Csehszlovákia akkori dunai határszakaszáról: „Egészen más természetű a folyók politikai szerepének az a fajtája, ami a térkép iskolahatásának nevezhető. Köztudomású, hogy a politikai tárgyalások zöldasztalain mekkora szóhoz jutnak általában a folyók élesen kirajzolt vonalai, … egyszerűen azért, mert általuk a határmegállapítások minden különös tanulmány nélkül, tehát sokszor teljesen könnyelműen, de mindig félreérthetetlen szabatossággal végrehajthatók. … Amelyik országban jó hajósvizek politikai határok, ott nem békés az élet, hanem csak hosszabb-rövidebb fegyverszünetben farkas-szemmel nézik egymást a két partról. … A folyóhatár, minél nagyobb a folyója, a polgárosultság szempontjából annál inkább kezdetleges, alacsony állapotot és ellenséges hangulatot árul el. A nagyon előretolt folyóhatár a hatalmas állam hódítmányát és politikai ellenőrző uralmát mutatja. … Ilyen a cseh Duna-határ is a római császári Duna-vonal jelenkori, fordított alakban való megújítása. … Érthető, hogy minden állam kedvező állapotnak tartja, ha határait a szomszédos idegen államterület főfolyójára tolhatja ki, s ebből az egyoldalú szemléletből fakadt az a közfelfogás is, hogy az valami természetes állapot, ha az államhatárnak nincs szüksége jelzőoszlopokra. A folyóhatár a barbárság állapotán túl rögtön kártokozó lesz.” (Uo. 324. p. skk.)

Bár ezekben a mondatokban természetesen már a húsz évvel későbbi időkig begyűjtött tapasztalatokra alapozó következtetések tükröződnek elsősorban vissza, aligha kétséges, hogy ezen állítások „csírái” már 1920-ban is, többé-kevésbé kiforrottan, jelen lehettek Prinz gondolkodásában, s ha módja és lehetősége lett volna a nemzetközi nyilvánosság előtt érvelni a végrehajtani szándékozott akkori határváltozások ellenében, azt alighanem ilyesféle gondolatmenetekre alapozta volna. Keserű „igazságtétel” lehetett számára is, hogy húsz – majd később újabb negyven – év fejleményei igazolták ezeket a megállapításokat.

Különösen figyelemreméltó e tanulmány szempontjából az az állítása, miszerint folyóhatárok követelésére „minden különös tanulmány nélkül, tehát sokszor teljesen könnyelműen” kerülhet sor, ahogyan megítéli: a „térkép iskolahatásaként”; hiszen Prinz – bár aligha kétséges, hogy itt éppen erre a történelmi „fejleményre” utal – nyilvánvalóan nem ismerhette a csehszlovák békedelegáció belső munkaanyagait és azok érvrendszerét.

Úgy tűnik viszont, hogy nem tévedett nagyot.

„Előnyös lenne, ha a határ nem a sodorvonalon futna, hanem az ártér [!] déli szegélyén, kivéve persze, ha az egész folyam nemzetközi útvonallá lenne minősítve. Azonban ebben az esetben is kívánatos lenne, hogy mindkét part ellenőrzésével a csehszlovák állam legyen megbízva.

Komáromnál védelmi okokból szükséges, hogy a csehszlovák államhoz csatoltassék egy déli hídfőállás. A sáv, amit itt követelünk, sehol sem lép túl a puszta védelmi szükségleten. Ha a védelmi öv követelését nem lehetne érvényesíteni, legalább egy 3 km széles sávot a Duna jobb partján, melyen Komárom városrészei is fekszenek, szükséges megtartani.

A komáromi védelmi öv keleti végétől a Táth melletti szigetekig a határ a Duna. Védelmi okokból szükséges követelni továbbá, hogy legalább Esztergom a legközelebbi magaslatokkal a cseh [sic!] területekhez tartozzon. A magyar területek támadása ellen [!] teljes biztonságot a Budapesttől északnyugatra fekvő nagy szlovák községeket is magába foglaló határ tudna nyújtani.” (Horváth–Rákoš–Watzka 1977, 185. pp. 134–135., 22. sz. dokumentum [k. t.])

A fenti – szakértői anyag egy részéből fordított – szöveg alapján kijelenthető, hogy ebben Prinz biztosan tévedett: „tanulmányok” – minden valószínűség szerint nagy részben Dvorský szövegeit (is) tartalmazva[38] – igenis voltak. De hogyan ítéljük meg Prinz értékeléseit? Hogyan válaszolhatnánk a kérdésre, hogy miként minősítsük – ha ugyan „minősíthetőek” egyáltalán – ezeket a konkrét területi követeléseket: tényleg „könnyelműek”, vagy éppen ellenkezőleg: súlyosak, megdöbbentően arcátlanok; netán: „felejtősek”? „Különösek”?

Ami e két szálon követett háttértörténet együttes értékelését illeti, ebben azokra az elemekre összpontosítok, amelyek az adott események és nyilatkozatok részleteitől távolodva, a szűkebb értelemben vett tényekre alapozott tárgyilagos megállapítások helyett általánosabb – s talán: időtállóbb – tanulságok levonására adnak alkalmat. Keskeny mezsgye és kényes kérdések. Mégsem tartom lehetetlennek, hogy a fennmaradt dokumentumok – felszínesebb közelítésben – látszatra „szárazabb”, érzelemmentesnek tűnő adatai mögött kutakodva, sikerrel kecsegtető kísérletet tehessünk a rögzített megszólalások furcsaságaiban, a gondolatmenetek szerkezetében föllelhető „csavarok” mögül felsejlő, az egykori személyiségek ki nem mondottan is megélt, esetleg tudatosan „rejtegetett” dilemmáinak, feszengető bizonytalanságainak föltárására. A szereplők „bőrébe bújni” lehetetlen, tetteik és megszólalásaik utólagos átértékeléseit mélyen sértőnek és méltánytalannak tartom; azt azonban nem tekintem megoldhatatlan feladványnak, hogy megérteni törekedjünk mozgatórugóikat. Valóban meghozott döntéseiken, végrehajtott cselekedeteiken és hitelesen fönnmaradt megnyilatkozásaikon túl, ez a törekvés azokat a mozzanatokat is kell, hogy érintse, amelyek az imént említett, okkal sejthető, tényekkel nehezen bizonyítható, azonban a mindenkori „emberi léthelyzet” közös nyomorúságai, nehézségei alapján megítélhető; rejtett, vagy rejtegetni remélt félelmeket és indítékokat, ösztönzőket jelentik.

Értelemszerűen két ilyen mozzanatot emelnék ebből a talán mesterkéltnek hatóan összeszőtt történetből, amely azonban a „történelmi véletlenek” játékaként mégiscsak ténylegesen párhuzamos és egyidőben zajló események sorozatából állítható össze, kissé önkényesen két mellékszereplőt állítva az „elbeszélés” középpontjába.

Nyilván nagyon nehéz dolog újra és újra szembenézni azokkal, akiktől éppen elvenni készülünk valamit, amiről ők úgy tudják, hogy az övék.

Ilyen helyzetbe kerülve fölöttébb megnyugtató lehet, ha tudomásunkra hozzák: úgy kérhetünk majd – bármit –, hogy azok, „akiktől elvenni készülünk” azt, vagy abból bármennyit, „amiről ők úgy tudják, hogy az övék”; nem lesznek ott, amikor elősorolhatjuk a követeléseinket.

Ez történt 1919. január 2-án a csehszlovák kormány ülésén Prágában, és ennek tudatában indulhatott útnak Párizsba – a békedelegáció többi tagjával együtt – három nappal később Viktor Dvorský.

És felkavaró lehet belenézni annak az arcába, akiről felismerjük, hogy – talán csak a lelke mélyen, de – tudja, hogy mi az, amit éppen csinál: elveszi, amiről eddig úgy tudtuk, hogy az a „miénk”.

Ez történhetett Prinz Gyulával 1919. január 6-án, amikor találkozott az egyetem állapotfelmérésére kirendelt csehszlovák katonai bizottság tagjaival Pozsonyban.

A győzelem tudatosításának alighanem egyik legfontosabb lépcsőfoka annak „diadalittas” felismerése, hogy a „helyzet uraként” a győzelem következményeinek meghatározásában és a győzelemhez vezető út értelmezésében többé nem köt a méltányos konszenzuskeresés béklyója: a győztes döntésén múlik végső soron annak megítélése is, hogy ki, mit és legfőképpen: miért tett bármit is az éppen lezáruló összeütközésben. Jogában áll eldönteni, hogy miért is robbant ki a konfliktus; s azt is, hogy kit milyen célok vezéreltek abban. Aki hinni tud ebben a „jogban”, az lép fel valóban győztesként.

A legyőzöttség egyik legbénítóbb következménye az, ha a vereséget szenvedett alávetett ráébred arra, hogy az előállt helyzetben végzetesen elvesztette saját gesztusai, megnyilatkozásai értelmezésének „előjogát”…


Chodějovský, Jan (ed.) 2017. Paříž 1919 – Mírová konference očima poradců československé a polské delagace. Praha, Lidové noviny.

Cholnoky Jenő–Bartucz Lajos–Prinz Gyula–Teleki Pál 1936–1938. Magyar föld, magyar faj. I–IV. kötet. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.

Ducháček, Milan 2012a. Václav Chaloupecký a budování historického semináře univerzity Komenského. Praha, Acta Universitatis Carolinæ – Historia Universitatis Carolinæ Pragensis. Tomus LII., fasc. 2., pp. 101–134.

Ducháček, Milan 2012b. Bratislavská vila Václava Chaloupeckého. Obraz z proměny Prešpurku v československý prostor. Bratislava, Zborník múzea mesta Bratislavy, XXIV., pp. 117–132.

Ducháček, Milan 2018. Karel Chotek a Cerovo: Od iniciace k specializaci. Causerie k půlstoleté proměně terénního výzkumu. Slovenský Národopis, 66 (1). pp. 116–139.

Filep Tamás Gusztáv, 2010. Főhatalomváltás Pozsonyban, 1918–1920. Események, történések egy hírlap közleményeinek tükrében. Pozsony város történetei sorozat. Pozsony, Kalligram

Horváth, Vladimír–Rákoš, Elemír–Watzka, Jozef (eds.) 1977. Bratislava, hlavné mesto Slovenska. Pripojenie Bratislavy k Československej republike roku 1918-1919. Bratislava, Obzor.

Hrivňák, Štefan 2019. Jozef Watzka: srdcom archivár. Bratislava, Spoločnosť slovenských archivárov.

Kubassek János, 2020. Irredenta vizsla. Magyar Nemzet, 2020. május 30., Lugas – kulturális melléklet

Matlovič, René–Matlovičová, Kvetoslava 2018. Etablovanie Geografia na Univerzite Komenského a úsilie o posilnenie jej vplyvu v kontexte militarizácie pred druhou svetovou vojnou. Nitra, Geografické Informácie, 22 (1), pp. 274–287.

Mináč, Vladimír, 1968. Itt nemzet él. (ford. Tőzsér Árpád) In Chmel, Rudolf (szerk.): A szlovákkérdés a XX. században. Pozsony, Kalligram, 1996, pp. 363–392.

Petranská Rolková, Natália (ed.) 2014. Zápisnice Klubu slovenských poslancov I. (1918 – 1919) Bratislava, Národná rada Slovenskej republiky.

Internetes források

Rövid URL
Módosítás dátuma2021. november 30.

Sas Andor fiatalkori írásai

Csanda Gábor „terhes hagyatéknak” nevezte Sas Andor munkásságát.[1] És a szerzőnek több szempontból is igaza van. Sas élete és értékválasztásai lemásolták a huszadik század kataklizmáit...


Csanda Gábor „terhes hagyatéknak” nevezte Sas Andor munkásságát.[1] És a szerzőnek több szempontból is igaza van. Sas élete és értékválasztásai lemásolták a huszadik század kataklizmáit és azoknak az egyéni sorsokra kifejtett hatását. A század elején a pozitivizmus hatása alatt álló, főként a német irodalom és filozófia történéseit nyomon követő és azokat kommentáló tehetséges irodalmárként, a proletárdiktatúra alatt nagyon rövid időre egyetemi tanárként, utána ausztriai emigránsként, majd pedig csehszlovákiai középiskolai tanárként és képzett történészként, a szlovák állam ideje alatt bujdosóként, a második világháború után az új rend igenlőjeként és félig-meddig ideológusaként, de ugyanakkor a csehszlovákiai magyar nyelvű felsőoktatás egyik létrehozójaként és az önálló pozsonyi magyar tanszék első vezetőjeként jelenik meg. Persze, nem Sas az egyedüli európai és főként kelet-közép-európai értelmiségi, akinek szembesülnie kellett azokkal a politikai, hatalmi és ideológiai ruptúrákkal, amelyek schizoid helyzeteket teremtettek a gondolkodó emberek számára. És amelyeket aztán az utókor egyértelműsíteni szeretne, nemritkán az éppen domináló szemléletnek megfelelően. Sőt, etikai értékítéleteket is hozna. Azok viszont beleütköznek azokba a kortársi visszaemlékezésekbe, amelyek Sas személyes tulajdonságait emelik ki. Szalatnai Rezső például azt írja róla, hogy „igazi intellektuális, egyéni és partikuláris érdekektől mentes magatartású” volt, aki „sok mindent nem írt meg, amit meg kellett volna írnia”, de főként aki „kényszerből élt saját korában”.[2] Az első megjegyzés az értelmiségi tulajdonságait, a második az öncenzúra negatív következményeit, a harmadik pedig a léthelyzetét mutatja fel. És azt is, hogy az értelmiségi magatartás milyen összeütközésbe kerül a nem szabad elhatározásból fakadó önkorlátozással, valamint azzal a történelmi idő és saját személyes időátélése közötti időelcsúszással, amelyik őt valamilyen temporális hiátusba helyezte. Tényleg „terhes hagyaték” ennek az állapotnak a megértése és leírása.

Itt és most nem erre, hanem csupán arra vállalkozom, hogy bemutassam azokat a Sas-írásokat, amelyek azokban a „boldog békeidőkben” születtek, amikor még nem „kényszerkorban” élt, és amikor azt írhatta és írta meg, ami intellektuálisan érdekelte, és amire műveltsége, szakmai felkészültsége predesztinálta. Ennek a korszaknak a termékeit eddig nem vetette vizsgálat alá senki, kivéve talán Párkány Antal nyolc oldalt kitevő rövid fejezetét Sas Andor életét feldolgozó monográfiájában.[3] Ez az anyag azonban csak fenntartásokkal kezelhető. Egyrészt hiányos, mert csak a tanulmányokat veszi figyelembe, a recenziókat viszont nem, vagy ha igen, akkor bizonyos szelekcióval, aminek az okait a szerző nem adja meg. Pedig éppen a recenziókból láthatjuk, milyen irányban tájékozódott Sas, és mik voltak azok a témák, amelyekből kifejthetők a nézetei a kor szellemi irányzatairól. Párkány ugyanakkor feltüntet olyan, a Huszadik Században állítólag Erdélyi Jánosról megjelent esszét, amelynek a bibliográfiai adatait nem adja meg, és alapos kutatás után sem találtam rá erre az írásra. Alighanem szekunder utalás alapján került oda ez a tétel. Feltételezhető, hogy Párkánynak nem voltak a kezében a Huszadik Század, az Athenaeum és az Egyetemes Philologiai Közlöny egyes számai, egyébként nem történhetett volna meg, hogy Sasnak a Magda Sándor egyezményes filozófiát tárgyaló könyvére írt recenziója a monográfia eredeti címét – „A magyar egyezményes philosophia” – nemcsak a főszövegben, hanem a bibliográfiai jegyzékben is így adja meg: „A nagy eszményes filozófia”. Ha szigorúan járnánk el, akkor megengedhetnénk magunknak az állítást, hogy Párkány nem is tudta, mi az egyezményes filozófia, és hogy annak milyen szerepe volt a reformkori magyar kulturális életben. Erre utal az is, hogy nem értette meg és nem reprodukálta Sas nagyon mély meglátásait ezzel az irányzattal szemben, mert utólagos aktuálpolitikai értelmezésbe futtatja ki az ismertetést. Végezetül megállapítható az is, hogy Párkány csupán iskolás módon próbálja felmondani Sas tanulmányainak a tartalmát, de közöttük semmilyen logikai vagy szemléleti kapcsolatot nem rekonstruál, azaz nem kapunk képet a fiatal Sasról.

A következőkben nem a megjelenések időbeli sorrendjében fogok foglalkozni Sas századeleji írásaival, hanem tematikus csoportokba rendezem őket. Vagyis egymás mellé kerülnek tanulmányok, rövidebb cikkek és recenziók is, ha azok ugyanarra a szerzőre vagy témára vonatkoznak. Ezért itt nem foglalkozom a Riedl Szende prágai tevékenységét bemutató későbbi terjedelmes tanulmányával,[4] amelyik a két háború között és Csehszlovákiában íródott, és Sasnak Hegel filozófiája és a magyarországi hegelianizmus iránti érdeklődését mutatja be.[5] Ezért is lenne érdekes az Erdélyiről szóló állítólagos esszé, mert az ezt a képet árnyalná. Ha most a tematikus egységeket nézzük, akkor egy sajátságos kép rajzolódik ki előttünk. Eltekintve ez esetben az elszórtan jelentkező más tematikájú írásoktól, a következő fejezetekre oszthatóak Sas recenziói és kisebb tanulmányai: 1. Hegel filozófiája és annak magyar vonatkozásai (pl. Madách Tragédiájára kifejtett hatás); 2. a magyar filozófia egyezményes bölcseletet és Schelling hatását érintő részei; 3. a német romantika; 4. Goethe szellemisége, alkotásai és a Faust-téma; 5. az első világháború kultúrharcai, valamint az ún. kultúrpesszimizmus problémaköre.

Nézzük tehát, hogyan értelmezte Sas Hegelt! Általánosságban az állapítható meg, hogy Sast egyrészt rendkívül érdekelte a hegeli filozófia kibontakozásának módja, másrészt odafigyelt Hegel magyarországi hatására. Mindjárt az első recenzióban, amelyben Hegel fiatalkori és a saját rendszerét kidolgozni kezdő dolgozatait[6] veszi szemügyre, nem felejti el megjegyezni, hogy a nagy rendszert megelőző dolgozatokra először Wilhelm Dilthey[7] hívta fel a figyelmet, és ő oszlatott el néhány tévhitet Hegel gondolkodásával kapcsolatban. De amit a legfontosabbnak vél Sas megfogalmazni, az a német romantikus filozófia nagyjainak – Fichtének, Schellingnek és Hegelnek – a kölcsönviszonya és egymásra való hatása. Eközben megállapítja, miben is volt sajátságos Hegel filozófiája: „Hegel egy ideig Schelling mellé áll, átveszi tőle a szellem és a természet párhuzamosítását, de egy módosításával, mely a természetet az elsőnek alárendeli, valamennyire mégis Fichtehez közelít. Mindkettőtől eltér abban, hogy nem éri be ellentétek szembehelyezésével (én–nem-én, természet-tudat), hanem rendszerével át akarja fogni az egész kozmoszt, nemcsak a tiszta ész világát s a természetét, hanem az emberi kultúráét is.”[8] Nem véletlenül említi Sas ebben az összefüggésben azt az ismert tényt, hogy Hegel a teológiától jutott el a filozófiáig, és hogy ennek a váltásnak a megvalósítása nem kis erőfeszítést követelt. Nem érdektelen ebben az összefüggésben kiemelni azt, hogy Hegel magyarországi hatása a 19. században nem volt egyértelmű, tehát hogy míg a magyar filozófusok a dialektika és a hegeli fogalomrendszer problémáival küszködtek, a bontakozó szlovák bölcselet megmaradt Hegel vallásfilozófiai értelmezésénél. Tudjuk azt is, hogy a Štúr-generáció több képviselője is gyakran hivatkozott Herder híres-hírhedt jóslatára. Ezért figyelemre méltó, hogy Sas egy publikálatlan Hegel-levél[9] alapján próbál utánajárni annak, hogyan vélekedhetett egy német gondolkodó Magyarországról a 19. század elején.[10] Az apropó ebben az esetben az „Encyklopädie der philosophischen Wissenschaften” megjelenésének századik évfordulója, de Sas gyorsan eltér ettől a témától, és nyilvánosságra hozza Hegelnek – akkor mint tanszékét vesztett tanárnak és ideiglenes lapszerkesztőnek – Schedius Lajoshoz,[11] a pesti egyetem esztétikatanárához írt, 1807-re datált levelét. A levélből kitűnik, hogy Hegel személyesen ismerte Schediust valamint Schedius lapját, az 1802 és 1804 között megjelentetett Zeitschrift von und für Ungernt, ezért tőle időközönkénti tudósításokat kért lapja, a Bamberger Zeitung számára a magyarországi politikai helyzetről. Schedius, aki kapcsolatban állt a német egyetemi élettel, és egy időben Schelling hatása alá is került, ekkor már megbecsült és neves professzor, de a korábbi Martinovics-per utóhatásai miatt nem tanúsított nagy érdeklődést az iránt, hogy egy vidéki német lapnak írt cikkei nyomán ráterelődjön a figyelem. Nincs is nyoma annak, hogy válaszolt volna Hegelnek. Amiről itt Sas nem ír, az az a ritkán tárgyalt összefüggés, hogy a hagyományos filozófiatörténet-írás számontartja ugyan azt, hogy Magyarországon melyik nyugat-európai gondolkodó eszméi hatottak, de nem tér ki arra, hogy a 19. század folyamán főként a latinul és németül is publikáló magyarországi szerzők termékeny kölcsönhatásban voltak azokkal a filozófusokkal, akikkel őket németországi tanulmányaik és az azokból fakadó orientációk összekötötték. Hiszen nem egy közülük németországi egyetemek díszdoktorává is vált.

Hegel nemcsak a magyarországi filozófiára kifejtett hatásával vált filozófia- és irodalomtörténészek témájává, hanem Madách fő művének, a Tragédiának a kapcsán is gyakran felemlítődött a neve. Erdélyi János Milton és Goethe nevét hozta fel, mint akik hatással voltak a Tragédia születésére és gondolatiságára. Később aztán a filozófusok közül Hegel, Schelling, Feuerbach, Comte, Büchner, Mill, Fourier, Owen, Saint-Simon, Rousseau, az utóbbi időkben pedig Kant és Kierkegaard személye is felmerült, mint akiknek az eszméi áttételesen megjelennek a Tragédia szereplőinek cselekedeteiben és gondolataiban.[12] Rendkívül izgalmas, de ugyanakkor szövevényes eszmetörténeti hálózat mutatkozik meg előttünk a Tragédia szövege révén, amelynek még tudásszociológiai összefüggései is felszínre bukkantak.[13] Persze, ezek még nem voltak ismeretesek Sas előtt, amikor Voinovich művére[14] reagált recenzió,[15] majd pedig egy elemzés[16] formájában.

Sas recenziója a műfaj klasszikus példája: bemutatja Voinovich dolgozatát, annak hátterét, és rámutat mindazokra az összefüggésekre, amelyek az ezt megelőző Tragédia-értelmezésekben már fellelhetők. És persze nemcsak értékeli a monográfiát, hanem a szöveg végén felvillantja azt a kapcsolódást is, amelyik Madách pesszimizmust sugalló, de ugyanakkor a zsákutcából való kivezető út lehetőségét is felvillantó utolsó mondatát összeköti az éppen zajló világháború kultúraromboló hatásaival. Számunkra azonban azzal válik érdekessé Sas recenziója, hogy kimondatlanul reagál Sebestyén Károlynak az Athenaeumban egy évvel korábban megjelent bírálatára, és az arra adható választ itt, a recenzióban, utána pedig az említett tanulmányban ki is fejti. Sebestyén azt írta, hogy Voinovich felszínesen utal Spinoza, Descartes, Leibniz és Herbart gondolatainak jelenlétére Madáchnál, hogy aztán egyértelműen megállapítsa Hegel szerepét abban, hogy a történeti színekhez Hegel történetfilozófiai eszméit használta fel. Ehhez aztán hozzáfűzi, hogy „a kitűnő forráskutatónak jó lett volna tüzetesen földerítenie, minő volt Madách közvetlen kapcsolata Hegellel; vajjon nem közvetve jutott-e a hegelianus történetbölcselethez, amely akkor úgyszólván a levegőben volt és egész sor, eléggé jelentékeny magyar hegelianust is termelt.”[17] Sas itt lép be az intertextuális játékba, és megjegyzi a következőt: „Nem alárendelt értékű kölcsönzésről van szó, hanem egy fontos eszmetörténeti kapcsolatról, mely azt bizonyítja, hogy Madách velejükben értette Hegel gondolatait s költői formában önállóbban és szemléletesebben tolmácsolta őket, mint a korabeli, fájdalom, még dadogó nyelvű filozófiai próza. Hegel és Madách kapcsolata kétségtelen: az álomjelenetek világtörténeti dialektikája, az egyes korszakokból sugárzó eszmék, a kiváló egyén és a szociális környezet viszonya, mindez a Vorlesungen über die Philosophie der Geschichte klasszikus mélységű bevezetésére utal. Tudjuk, hogy ezt a művet Madách alaposan ismerte. Kármán Mór theodiceának nézi az Ember tragédiáját. E megjelölést elfogadhatjuk, de csak a szó hegeli értelmében.”[18] Sas ebben az állításában – amelyet még itt szövegszinten nem dokumentál – mint irodalom- és mint filozófiatörténész szólal meg. Hiszen a magyar hegeliánusokról azt írja le, ami a filozófiatörténet-írásban ma már elfogadott álláspont, hogy reformkori bukásukhoz Szontaghék támadásai mellett az is hozzájárult, hogy képtelenek voltak megtalálni az elvont hegeli kategóriák magyar terminológiai megfelelőit. Ezzel pedig partvonalra szorultak a reformkor gyakorlati megoldásokat követelő elvárásaival szemben. A teodicea kérdése viszont bonyolultabb annál, mintsem hogy annak hegeli értelmezését fogadjuk el egyedüli támpontnak. Hiszen tudjuk, hogy Madách Tragédiájának értelmezését Greguss Ágost beleszőtte abba az 1862-es titkári jelentésébe, amelyben Emil Edmund Saisset francia filozófus vallásbölcseleti dolgozatát ismertette.[19] Saisset gondolatait pedig Borsody Miklós, a Tragédia írásakor Madáchéknál házitanítóskodó, a forradalom után pedig lőcsei főgimnáziumi tanár közvetíthette Madách felé, hiszen erről a filozófiáról aztán tanulmányt is közölt.[20] Ezek után nem meglepő, ha Greguss a Saisset-féle isten- és világértelmezés ismeretében teodiceának nevezte a Tragédiát.

Hegel történetfilozófiájának jelenlétét a Tragédiában Sas aztán szövegegyeztetések nyomán mutatja ki. Az Athenaeumban megjelent tanulmányt azzal a vallomással kezdi, hogy Voinovich könyvét, amelyben több utalás történik a Hegel-hatásra, éppen akkor kapta kézhez, amikor Hegel történetfilozófiai előadásait olvasgatta, ezért a dolgozatában nem egyébre vállalkozik, mit arra, hogy Voinovich tételei nyomán kimutassa, illetve kiegészítse azokat az egyezéseket, amelyek Hegel és Madách között fellehetőek. Közben utalást tesz a már tárgyalt teodicea kérdésére is. Úgy interpretálja Hegel felfogását, hogy az nem a hit hatásán keresztül és nem a történelmi részletekben keresi a gondviselés megnyilatkozásait, hanem azt próbálja demonstrálni, ahogyan a történelem esetlegességein belül összekapcsolódik az egyes és részleges az egyetemessel, és így valósul meg a végső elv szervező ereje. Ez valóban más, mint a fentebb említett Saisset-féle értelmezés, és Sas ehhez keres érveket Hegel és Madách szövegeinek összehasonlításával. Itt most nincs hely arra, hogy végigvegyük az összes párhuzamos szövegrészt, hiszen vitán felül áll az, hogy a történelmi színek az emberi szabadság növekedését, de ugyanakkor ellentmondásosságát mutatják be. Azét a szabadságét, amely a hegeli történetfilozófia télosza. És ugyancsak egyértelmű az, ahogyan a természeti létezésből kinővő eszme átveszi az irányítást. Az az eszme, amelyik konkrétságában időszakonként változik és avul el, de mégis irányítja az egyének cselekvését. És nem lepődünk meg azon sem, hogy mind Hegel, mind Madách miként értelmezi a személyiség szerepét a történelemben. „Kik képviselik az eszmét új törekvések formájában? Kik hozzák az új organizációt, melyben tökéletesebb testet ölthet, ha a régi mez elavult? A históriai személyiségek – feleli Hegel. A történeti hérosz hegeli vonásai illenek Ádámra (…) Ádám lelki struktúrája egészen olyan, mint a történelmi jelentőségű individuumé Hegel felfogásában.”[21] Sas ezt és más hasonló állítását is a megfelelő hegeli és madáchi szövegrészekkel illusztrálja – persze, Hegelt eredeti, német formájában adja meg, ezzel is választ adva utólag Sebestyén Károlynak. Sas, kissé Anatole France történeti szemléletét is felidézve írja, mennyire képtelenek vagyunk a jelenben felismerni a jövőre utaló jegyeket, és hogy mennyire alulértékeljük kortársainkat, hiszen a köznapokból hiányzik a történelmi perspektíva. „A jelen átlagembere túlközel van a szemtől-szembe látott kiválósághoz, semhogy felismerné hivatását s ha felismeri ezt, több benne a kajánság, semhogy irigységből ne torzítaná. Ez a therzitizmus álláspontja, Hegel szava szerint. – Madáchnál Lucifer képviseli és hirdeti:

Soha sem tiszteletes a jelen,

Mint embernagyság a hálószobában

magyarázza a londoni szín folyamán Ádámnak. Ez a nyilatkozat megtalálható a Vorlesungenben: «Für einen Kammerdiener gibt es keinen Helden – ist ein bekanntes Sprichwort» (69. 1.)” – írja Sas, aki közben odacsíp egyet a pszichologizáló elméleteknek, mert Hegel maga is elvetette a korabeli pszichologizmust, amelyet egyik leginkább lenézett ellenfele, J. F. Fries képviselt a német romantikus filozófiában. Az a Fries, akinek a közvetlen hatása kimutatható a 19. századi magyar filozófiában, és akinek az elmélete alapvetően meghatározta az iskolai filozófia mibenlétét a század végéig. Sas két tételben foglalja össze a Hegel–Madách-párhuzamok lényegét. Elsősorban azt állítja, hogy Madách esetében „nem nyers kölcsönzésről van szó, hanem nagy művének szervezetébe mélyen belefoglalt elemekről. Ha csak analógiának tekintjük a kapcsolatot, akkor is érdemes az átgondolásra”.[22] Másodsorban pedig azt, hogy „Madách nem Hegelt dramatizálta: Az Ember Tragédiájában sok minden van, ami Hegelnél hiányzik és viszont. De mindkettő a történet átfogására, céljainak, rendjének és tisztulásainak megérzékítésére törekszik. Hegel elsősorban az elméletet szolgálja, még pedig tudományos kizárólagossággal, Madách az életbölcselet szemléletes tájait keresi.”[23] És azzal a pátosszal zárja írását, amely inkább a szellemtörténeti iskolához illene, mintsem egy pozitivistához, hiszen azt mondja, hogy ha csak platóni értelemben vett rokon lelkek esete forog fenn, akkor is „fokozottabb büszkeséggel látjuk a bölcselkedő magyar szellem költő-képviselőjót Hegel méltó közelségében”.[24]

Sas Hegelen kívül kitüntetett érdeklődéssel fordult a romantika másik nagy hatású filozófusához, Schellinghez is, akinek a magyarországi recepciója jelentős volt, és akit 1834-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává is választott. Gurka Dezső, a magyarországi Schelling-hatás legjobb ismerője szerint a schellingi recepcióban megtapasztalható némi fáziskésés, éppen ezért ez a hatástörténet négy szakaszra osztható, és 1798-tól az 1840-es évekig tart. Az első fázisra volt jellemző a német kora romantika és a német idealizmus közvetlen hatása.[25] Ez kapcsolható a jénai Ásványtani Társaság természetfilozófiai tevékenységéhez, amelyben több magyarországi is részt vett. Így báró Podmaniczky Károly is, akivel Sas foglalkozik egyik rövid jegyzetében.[26] Podmaniczky1802 novemberétől 1803 márciusáig tartózkodott Jénában. Korábban őt a Martinovics-pörrel kapcsolatban internálták, de a kegyelem elnyerése után orvostudománnyal és geológiával kezdett foglalkozni, és ebben az összefüggésben kereste fel Jénában Schellinget, és hallgatta annak előadásait. Nem egyszerű diákként lépett be a jénai természettudósok körébe, ami abból derül ki, hogy mind maga Schelling, mind pedig Schelling akkori felesége, Caroline Schelling is többször megemlíti őt a leveleiben. Sas is Caroline levelezését olvasgatva bukkant erre a nyomra. Cikkében felemlíti Podmaniczkynek Goethénél tett látogatását és azt is, hogy Schillerrel is kapcsolatba lépett, és vitázott a kor másik jelentős gondolkodójával, Jacobival is. Podmaniczky Károly neve alig ismert, hiszen elhomályosította fiának, Podmaniczky Frigyesnek a forradalom utáni tevékenysége és akadémiai levelező tagsága. Csupán az utóbbi időben terelődött a figyelem a személyiségére és a német–magyar kulturális kapcsolatokban játszott szerepére.[27] Ezért is figyelemre méltó Sas minden apró összefüggésre kiterjedő és minuciózus szemlélete.

Sasnak a magyar filozófiatörténet-írásban játszott szerepe mutatkozik meg abban a rövid tanulmányában is, amelyik a magyarországi schellingiánusok jénai korszakának egy másik reprezentánsát, Bodó Sámuelt mutatja be.[28] Sas egy olyan természettudóst állít elénk, aki a természetkutatás filozófiai alapjainak szenteli figyelme nagy részét, és akit mindaddig, míg Sas fel nem fedezte, nem ismert a történetírás. Mielőtt azonban prezentálnánk Bodó nézeteit, idézzük ide Sasnak a romantikát, nevezetesen a jénai romantikát jellemző leírását: „A német romantikusok jénai körének jelentőségét nem annyira költői alkotások biztosítják, mint inkább az úgynevezett romantikus programm, melynek szocziális és erkölcsi, hitbeli és tudományos vonatkozásai vannak. A nők emanczipálódása, a vallás és az erkölcs individuális felfogása, a természettudományoknak és a világnézetnek költői metaforákkal való átszövése (…) Nemcsak esztétikai kultúrát akarnak teremteni, hanem a költészetet eszköznek tekintik az emberiség átalakítására. A filozófia és a költői munkásság között hidat ver a természetfilozófia s az utóbbinak beható tárgyalását a romantika irodalomtörténete nem mellőzheti. Schelling bölcselete átszellemíti a szervetlen természetet s az egész mindenséget egyetlen művészi organizmusnak tekinti. E világfelfogás teljesen megnyerte Goethe rokonszenvét. (…) Poétikus keretbe foglalva szerepelnek a természettudományok Novalisnál. Ez a ködös, a művészet és a tudomány határmezsgyéinek elburkolására törekvő egyetemesség – ez ép a romantika.”[29] Sas felsorolja, mennyi jeles magyar személyiség volt a tagja az Ásványtani Társaságnak, és hogy a társaság első évkönyvében négy magyarországi előadó szövege is szerepel. Ezek között található Bodó Sámuelé is. Bodóról annyit lehet tudni, hogy pesti nevelői posztja után Eperjesen volt tanár, és hogy Jénában doktorált, de jénai korszaka után már nem foglalkozott filozófiai témákkal. Vagy legalábbis nem tudunk erről. Bodót, akárcsak mesterét, Schellinget, ugyanazok a témák foglalkoztatták: hogy a világ egymásra épülő rendszert alkot, és hogy a szervetlen és szerves világ ugyanazon organikus fejlődés része. Mindezek a gondolatok irodalmi formában megjelennek Goethe költészetében is, ahol a Weltseele lelkesíti meg a világot. Nem mellékesen ugyanezek az eszmék mozgatták vagy harminc évvel később Petőcz Mihály filozófiáját is, aki szerint – mint Leibniznél – csupán a lelkek élő vagy élettelen mivolta nyomán különbözik egymástól a szervetlen és a szerves világ. A társaság évkönyve, az Annalen der Herzoglichen Societät für die Gesammte Mineralogie zu Jena, Bodó Sámueltől két írást közölt. Az első[30] valójában tudományelméleti dolgozat, amelyben Bodó filozófiai alapvetést kíván adni a természettudományoknak. Ez a dolgozata Gurka szerint még Fichte hatását mutatja, de már itt is megjelenik a természet produktivitásának schellingi eszméje. Sas bő német idézeteket közöl Bodónak ebből a tanulmányából, és kommentárként hozzáfűzi, hogy Kant hatása is felismerhető az empirikus tudás és a tiszta természettudomány különválasztásával és az apriori bizonyosságú alapelvek keresésének hangsúlyozásával. És még hozzáteszi, hogy a tanulmány vége foglalkozik a természet eleven produktivitásának megvilágításával. Ezt a gondolatot aztán az 1800. májusi jénai felolvasásán fejtette ki Bodó. Ez meg is jelent nyomtatásban.[31] Ide kívánkozik Sas összefoglaló értékelése Bodó filozófiájáról, amely ma is megállná a helyét bármelyik filozófiatörténeti feldolgozásban: „Nem szorul bővebb kifejtésre, hogy az organizmus fogalmának egyetemesítése, a természetben ható erők dualizmusa, a természetbe való elmerülés pantheisztikus készsége Schelling és Goethe világnézetének sarkkövei. Hogy e gondolatoknak szinte megszületésükkel egyidőben már nálunk is van megértője, tolmácsa és fejtegetője, ez abban az esetben is figyelemreméltó történeti tény, ha egyébként Bodó teljesen elszigetelten foglalkozott bölcseleti tanulmányaival s itthon szélesebb körben nem tudta terjeszteni eszméit.”[32]

Az, amit itt Sas Bodóra vonatkoztat, számtalan magyarországi bölcselőre ráillik, akik Magyarországon is terjeszteni kívánták a legmodernebb eszméket, de az iskolai rendszer, amelyen belül ezt tehették volna, meggátolta. Schelling filozófiája nem is vált az iskolai filozófia szerves részévé, sem pedig a hazai filozófiai diskurzus témájává. A 19. század negyvenes éveinek legzajosabb bölcseleti vitája Hegel rendszere körül alakult ki, és termelte ki a magyar romantika legjelentősebb teljesítményét, az ún. egyezményes filozófiát.[33] Ennek a – eredeti magyar filozófiaként beharangozott – kezdeményezésnek megvolt a társadalmi determinánsa: a reformokhoz elkerülhetetlen eszmei kompromisszumokat (=egyezményeket) megfogalmazni akaró közakarat. Ezért nem volt véletlen, hogy a skót common sense filozófiájára kívánt támaszkodni az elvont és „ködös” német elméletekkel szemben. Vagyis eleve Hegel (és Schelling) ellen irányult. Ez nemcsak Szontaghnak a filozófiai rendszereket elutasító alapállásában, hanem a gyakori – és néha nem is filozófiai témákat tárgyaló – vitacikkekben fogalmazódott meg sarkítottan. Az egyezményes filozófia reformkori diadalmenete a forradalommal megszakadt, aminek az oka nemcsak a megváltozott társadalmi körülményekben, hanem a hegeliánus Erdélyinek a „nemzeti” filozófiát elutasító kritikájában is keresendő. Ezekután az egyezményes bölcselet filozófiatörténeti megítélése is megváltozott, és az utóbbi húsz-harminc évben véghez vitt rekonstrukciós kísérletekig negatív konnotációkkal volt telített. Ennek a hosszú történetnek az egyik állomása volt Magda Sándor monográfiája,[34] amelyre Sas egy recenzióval reagált.[35] Alapos elemzésnek veti alá Magda művének bevezető részét, amelyben a filozófia egyetemes történetéből megemlíti azokat a rendszereket, amelyek a magyar harmonisztikáva1 rokon elemeket tartalmaznak. A felhozott példák azonban szerinte oly csekély lényegbeli egyezést mutatnak a magyar igyekvésekkel, hogy szívesebben látta volna a magyarországi filozófusok művelődéstörténeti keretekbe helyezését. Vagyis Sas azt a megszokott megoldást bírálja, amelyik valamilyen nyugat-európai mintához köti az adott magyar filozófiai teljesítményt, és közben elhanyagolja a belső összefüggéseket. Azt is felrója Magdának, hogy az ismertetés egyenletes gondossága elszürkíti Szontagh alakját, aki, mint egyéniség, gazdag esztétikai képességgel s árnyalatokra törekvő nyelvével, a valóságban jobban kiemelkedik társai közül, mint Magda előadásában. Sas ezzel a megjegyzésével, azaz Szontagh teljesítményének kiemelésével, száz évvel megelőzte a filozófiatörténeti feldolgozások újabb megállapításait.[36] Abban a korban egyedül Serédi Alajos volt hasonló állásponton: „…Szontagh-nál (…) a magyar philosophálás a műnyelv tökéletlen voltának ellenére is tudott valami újszerűt alkotni s – ami alaki hibáit ellensúlyozza és nagy érdeme – az elvont rendszerezést, a nyakra-főre új rendszer-alkotást gyakorlati alkalmazással kívánta felváltani.”[37] És azt, ami eredetileg Erdélyi legnyomósabb kifogása volt Szontaghgal szemben, vagyis a nemzeti elem előtérbe helyezése, Sas véleménye szerint más horizonton belül kell megítélni. Ezt írja: „A nemzeti elem igenis jelentkezik az egyezményeseknél, még pedig korszerű formában. Ennek bizonysága – Széchenyi koráról van szó – a «társasági» filozófia előtérbe helyezése és a fejlődés gondolatának hangoztatása.”[38] Sas valójában azt állítja, amit alapos elemzései nyomán Mester Béla is megfogalmazott, hogy Szontagh esetében a „társasági filozófia” (amit protoszociológiának is tekinthetünk) a valódi újdonság és ugyanakkor „nemzeti” vonás is. Még e rövid recenzió megfogalmazásai is arra késztetnek bennünket, hogy kimondjuk: Azzal, hogy Sas a későbbiekben elhagyta a filozófiatörténeti témákat, egy invenciózus filozófiatörténészt veszítettünk.

És ha már Schelling és Hegel, akkor teljesen érthető, hogy a klasszicizmus és romantika határán alkotó költő, Friedrich Hölderlin lesz a tárgya Sas legterjedelmesebb korabeli tanulmányának.[39] Az a Hölderlin, aki a tübingeni egyetemen barátságot köt ezzel a két, akkor még pályája legelején álló filozófussal, és közösen tanulmányozzák Kantot, valamint a Sturm und Drang szerzőit. Miért nyúlt Sas Hölderlinhez? Megmagyarázza ezt mindjárt írása elején, ahol, természetesen, hivatkozik Wilhelm Schererre, a pozitivista irodalomtörténet-írás klasszikusára is. És leírja, hogy „egy német költő egyéniségének rajzát kísérti meg, a kit mostanság a legjelesebb lírikusok közé emelt az irodalmi kritika. Teljes bibliográfiára és a legújabb kutatásokra támaszkodik. Ismert adatokat foglal ugyan egységbe, de helyenkint színez rajtuk. A vizsgálódás lélektani és esztétikai érdekénél nem kisebb az irodalomtörténeti. Hölderlin egyéniségének viszonya korához nem egy bonyolult kérdéssel serkenti az elmét. Nem középponti alakja ugyan ő az egykorú irodalomnak, de magános élete a XIX. század fordulójának egy csodazúga, honnan finom szálak vezetnek az irodalmi ízlés és irányok forrásaihoz. Magában a költőben sajátságos módon találkoznak és forrnak össze az irodalmi főáramlatok.”[40] Vagyis Sas tartja magát a pozitivista irodalomtörténet-írás egyik fő elvéhez, ahhoz, hogy a szerző élettörténete, egyénisége, a Scherer-féle „öröklött – tanult – megélt” hármassága kulcsot adhat a művekben foglaltak megértéséhez. De benne van ebben a Taine-féle miliőelmélet is, valamint a hatástörténet, tehát az, ahogyan Hölderlin eszméi és stílusa megjelennek Nietzsche új etikát célzó elméletében, főként az Imígyen szóla Zarathustrában.

A tanulmány első része Hölderlin életét foglalja össze, de a költő hányatott sorsából nem tud – ahogyan az idézett és felhasznált irodalom sem – olyan következtetést levonni, amely egyértelműen megmagyarázná Hölderlin agya elborulásának okait. Ez után következik a fő mű, a Hüperion első változatainak elemzése. A verses változat bevezetéséből vonja le Sas azt a következtetést, hogy igazolható Fichte tanításainak közvetetlen és erős hatása Hölderlin gondolatvilágára. „Az ember az Én és a Nem-Én egymásra hatása útján jő létre: amaz a végtelenséget keresi, emez korlátoz. Hölderlin beleéli magát ebbe a gondolat-constructióba, de összefűzi vele Platon mélyértelmű tanítását Erósról, kit szintén két véglet kapcsolódása, a szegénység és a pazar bőség násza teremtett. A szerelem megszűnteti az emberi lét dualizmusát, mert «szüntelenül a legnagyobb és legjobb dolog után törekszik, hiszen atyja a bőség, de nem feledkezik meg anyjáról, a nélkülözésről sem: támogatást vár». Fichte elmélete megragadja a költőt, de változtat is rajta, a mint érzelmi szükségletei kívánják. Hölderlin elismeri, hogy az ember főfeladata: a cselekvés, hogy ezt a világot mi teremtjük, de hozzá teszi, hogy az alkotó, szépségteremtő tényező: a szerelem. Megjegyzendő, hogy a verses kidolgozás bevezetésében «a költő» rideg észember, míg a «bölcs» Hyperion Herder és Jacobi érzelemvédő ellenmozgalmát képviseli a kriticzizmussal szemben.”[41] Fichte ilyetén kiemelése nem véletlen, hiszen az ő kivetítéselmélete uralja a romantika irodalmának szerelem-értelmezését nemcsak a német, hanem francia nyelvterületen is. Vagyis nemcsak azt jelenti, hogy Sas előszeretettel kapcsolja össze az irodalmárokat a filozófusokkal, hanem azt is, hogy a romantika irodalma át- meg át van szőve filozofikummal. Ugyanakkor a Hüperion a fejlődésregények (Entwicklungsroman) sorába is tartozik, és ezért Sas felsorolja azokat a szerzőket, akiknek a művei mintaként szolgálhattak Hölderlinnek: Bouterweck, Wieland, Rousseau, Goethe, Novalis, Jean Paul, Tieck nevével találkozunk a tanulmányban. A velük való összehasonlításból azonban kiderül, hogy Hölderlin művéből hiányzik az egyéniesítés, és inkább típusokat mutat be. „Az egyéni és a társadalmi élet kérdései a legelvontabb fogalmazásban merülnek fel. Teljes joggal nevezhetni a Hyperiont filozofiai regénynek. Tükröződnek benne Hölderlin korának politikai viszonyai, az író egyéni tapasztalatai, de csak ködös, leszűrt formában. (…) Hölderlin regényének világtörvénye: a ritmus. A szerkezeti egységek egymásutánjában, a retardálás eszközeinek alkalmazásában, a személyek hullámzó lelki életének rajzában mindenütt érezzük hatalmát. Zenei hatásúak a mondatok s még az elnevezések is ritmikusak”[42] – írja Sas.

Hölderlin Empedoklész című drámája szintén nem készült el. Talán azért sem, mert benne is sajátos formát ölt a görögség iránti rajongása, az antikvitás és a kereszténység eszméinek összeolvasztása és a „principium individuationis” megvalósíthatatlansága az emberi életben. Sas ezért tanulmánya második részében Hölderlin költészetét teszi meg tárgyának. Sorra veszi az irodalomtörténetből ismert tényeket, mint Klopstock és Schiller hatását, de olyan összefüggésre is rámutat, amely a német forrásmunkákban nem található: Hölderlin és Vörösmarty azonos megoldásait, amikor az ütemek nagyságát a tartalomhoz kötik. A részletektől eltekintve egy hosszabb idézettel illusztráljuk Sas elemző módszerét és stílusát, amelyben felefedezhetők a pozitivizmus kliséi, de a szellemtörténeti iskola felé mutató megoldások is: „Hölderlin leghatásosabb lírai alkotása, melyet Brahms zenéje és Max Klinger illusztráló metszetei révén leginkább ismernek: a már Homburgban készült Schicksalslied. Ε szabad versekben írt költeményről Volkelt azt ítéli, hogy a tragikus lírának igazi remeke. Iphigenia Parzenliedje s e sorsdal az emberi nyomorúsággal szembeállítják a felsőbb lényeknek görög felfogás szerint napfényes és tökéletes világát. Goethe képzelete az istenek életével hatalmuk korlátlan gyakorlásának jogát, Hölderlin a harmonikus tiszta szépséget s az örökké virágzó fiatalságot kapcsolja össze. A Schicksalsliedben nyoma van a romantikus bölcselet azon törekvésének, hogy az ember helyzetét a mindenséggel szemben megmagyarázza. A fejlődés hegeli gondolatára czéloz az a feslő bimbó, mely az égiek szellemét példázza, s az örökösen zúgó vízomlás, mely az embert hurczolja. A kettő oly ellentétes, mint az absolut szellem önmagukat korlátozó változásai. Az egész vers a lét körforgását symbolisálja, gyűrűszerű, s a végéről újra az elejéhez tér az olvasó. Nemcsak általános bölcseleti gondolatok, hanem a legegyszerűbb élmények éreztették Hölderlinnel az élet semmiségét, a külső viszonyok magukkal kényszerítő, sorsszerű erejét. A Schicksalslied rövid és igazi lírai művészettel komponált megnyugtató érzésektől kétségbeejtő nyugtalanságig emelkedik, ritmusában megráz ez embergörgető zuhatag pusztító hömpölygése és vad monotóniája.”[43]

A tanulmány végén Sas komparatív elemzést végez, hogy elhelyezhesse Hölderlint a korabeli irodalmi élet összefüggéseiben. Újból végigtekint a Hölderlinnél megjelenő filozófiai mozzanatokon, de nem hagyja ki a Hölderlin csendes őrületével kapcsolatos történéseket sem, amelyek a korai német romantika képviselőinek érdeklődési körébe estek. Ezzel összefüggésben említi meg, hogy a kor patológiai érdeklődése szinte lehetetlenné tette Hölderlin pontos irodalomtörténeti helyének a meghatározását. Amihez hozzájárult Schiller és Goethe hatása, a Sturm und Drang eszméinek és Rousseau filozófiájának elfogadása az egyik oldalon, a jénai romantika képviselőinek érdeklődése a másik oldalon, azaz Hölderlin köztes helyzete az irodalmi életben. Sas azonban oda futtatja ki tanulmányát, hogy rámutasson Hölderlin századfordulós újrainterpretálására is az olvasói oldalon, de főként Nietzsche értelmezésére, amely már kiemeli Hölderlint a tisztán irodalomtörténeti kontextusból, és etikai dimenziót nyit meg vele kapcsolatban. Hadd fejezzük be ezt az ismertetést ezzel a Sas-idézettel: „Nietzsche még diákkorában olvasta Hölderlint, sőt első nagyobb dolgozatát róla írta. Midőn 1873-ban vitairattal támad D. Fr. Strauss ellen s ebben a «Bildungsphilister» szót és fogalmat megalkotja, a kultúra gyáva élősdijének képzeleti képével Hölderlint állítja szembe, mint a nem philister megtestesülését, ki barbár környezetével nem lépett semmi egyezségre.”[44]

Vagyis ott vagyunk a romantikában, amelynek önmagában is szentelt néhány rövid recenziót Sas. Az első Oskar Franz Walzel – Deutsche Romantik (Aus Natur und Geisteswelt) – 1908-ban megjelent könyvét ismerteti.[45] Ebben megjegyzi, hogy jogos a romanticizmusról, nem pedig a romantika irodalmáról beszélni, mert ez az az irodalmi mozgalom jelentkezett a legegyértelműbb elméleti-filozófiai alapvetéssel. Más szavakkal: az írókat főleg a kell, azaz a program foglalkoztatta. Sas megállapítja, hogy Walzel a kurrens irodalomtörténet-írást bírva és elégséges bibliográfiai adattal alátámasztva mutatja be tárgyát. Az első két fejezet a romantikának a Sturm und Dranghoz fűződő viszonyát, valamint „a romantikus elméletet” tárgyalja. A harmadik fejezet a romantikusok erkölcs- és vallásfilozófiájáról szól. Sas véleménye szerint Walzel a tudományos korrektség mellett nem érte el Dilthey hasonló témájú dolgozatának színvonalát, mert nem hatolt le a személyiségek szintjéig. Éppen ezért így zárja recenzióját: „Szerzőnk több ízben hivatkozik Richarda Huch kétkötetes művére a romantikáról, mely egyes személyiségeket mesterien jellemez. Nála a művészi szempont a legfontosabb, míg Walzel az irodalmi mozgalom egységét s elágazását tudományosan határozza meg.”[46] Sas érdeklődött a romantikus zene iránt is. Ebben a vonatkozásban egy recenziója[47] és egy cikke[48] jelent meg. Istel könyvének ismertetőjében először Jean Paul gondolatát idézi fel, miszerint a klasszikus költői eszmény mint plasztikus, szembehelyeződik a romantika festői