Tőkéczki László: A bohém zseni. Gróf Andrássy Gyula szellemi-politikai arcéle

Szerk. Schmidt Mária. Budapest, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2020, 124 p.

Idősebb Andrássy Gyula a magyar történelem jelentős – és viszonylag ismert – szereplői közé tartozik, sokan még azt is tudhatják róla, hogy egykoron ő volt „a szép akasztott”, az 1848-as forradalmárból 1867-es miniszterelnökké vált mágnás (nem is beszélve az Erzsébet császárné-királynéhoz fűződő viszonyát érintő pletykákról). Noha az életútja meglehetősen kalandos volt, s a személyisége is szintúgy érdekes, viszonylag kevés biográfiai munka született Andrássyról. Tőkéczki László szóban forgó kötete sem az életrajz kategóriájába sorolható be, nem pályaképet kapunk benne, sokkal inkább egy ember jellemrajzát. És mivel a szerzője már nem érhette meg e kötetének a megjelenését, így e kiadvány egyúttal a Tőkéczki Lászlóra való emlékezést is szolgálhatja.

A monográfia hét fejezetre oszlik, amelyek egy-egy téma köré épülnek: a gróf életútja és személyisége; a társadalmi és politikai közeg; a nemzet és a magyarság; a kiegyezés és a dualizmus; a parlamentarizmus, az alkotmányosság és a liberalizmus; a gyakorlati politikus; külpolitika. Tőkéczki elbeszélésében Andrássy a művelt, intelligens, intuitív mágnás szerepében jelenik meg, akit a szerző igazi reálpolitikusként ábrázol. Ugyan a grófban erős volt a nemzeti elkötelezettség, de az Ausztriával való együttműködést létfeltételnek tekintette; tudatában volt annak, hogy Magyarország csak akkor maradhat fenn – s akkor teljesítheti az általa is vallott kultúrmissziót –, ha a két birodalomfél együttműködik (külpolitikai téren pedig Németországra támaszkodnak). Andrássy ugyanis osztozott a reformkorból átöröklődött ama félelemérzetben, amely a cári Oroszország, illetve a pánszláv törekvések miatt gyötörte a magyar liberális politikusi gárda tekintélyes részét.

Tőkéczki László „a magyar arisztokrata politizálás modernkori csúcspontjaként” mutatja be Andrássy tevékenységét, a későbbi időszakokat és politikusokat (például ifjabb Andrássy Gyulát is) viszont egy hanyatlástörténeti narratívába helyezi bele, ami révén a saját koncepcióját Szekfű Gyulának a Három nemzedék című művében megfogalmazott elképzelésével rokonítja. Noha a szerző nem hallgatja el sem Andrássy, sem a dualista rendszer hibáit, mégis etalonná, vonatkoztatási ponttá válnak a szemében. A dualizmus Tőkéczki értelmezésében Magyarország „sikerkorszaka” volt (és bizonyos értelemben kétségtelenül igaz is ez a megállapítás), amelynek egyik oszlopos tagját éppen Andrássy gróf adta. S részben ebből is fakad az, hogy a szerző szembeállítja a némileg idealizált dualista időszakot a jelennel, keményen bírálva a neoliberalizmust.

Andrássy Gyula Tőkéczki koncepciójában bohém, de valójában zseniális politikusként, illetve közszereplőként jelenik meg, akit a ma embere számára követendő példaként állít be. És noha a szerző megemlíti, hogy annak idején Benjamin Disraeli nevezte így a magyar grófot, valójában a „bohém” viselkedés kevéssé rajzolódik ki a kötet lapjain, éppen ellenkezőleg: Andrássy nagyon is koncepciózus, intelligens, összefüggésekben gondolkodni tudó személyként lép elénk. Ebben az elbeszélésben a gróf „a szellem arisztokratájaként” is jelen van, aki mind bel-, mind külpolitikai téren tudatosan építette a nemzet jövőjét, s aki bár fontosnak tartotta a múltbeli értékek megbecsülését, mégsem zárkózott el az újítások elől. Tőkéczki szerint Andrássy hitt abban, hogy a változatlanság biztosításához időnként változtatni is kell, azaz bár hosszú távon a Monarchia érdekközösségének fenntartásában látta a magyarság megmaradásának zálogát, ezt a status quót csak a szükséges reformok meghozatala által vélte elérhetőnek. A monográfia tehát kimondva-kimondatlanul ugyan, de a „tökéletes” politikus mintaképeként ábrázolja Andrássyt, akivel a modern kor embereinek azonosulniuk kellene, s akivel maga a szerző is azonosulni látszik.

A kötet egyik jelentős hiányossága azonban éppen ebből az azonosulási szándékból fakad, ugyanis az inkább esszéisztikus jellegű, mintsem valódi tudományos munkának minősülő kiadványból hiányzik a forráskritika. Tőkéczki nem elsődleges forrásokra alapozza az értelmezését, hanem más történészek – főként Wertheimer Ede – (nem feltétlenül elfogulatlan) elbeszéléseire, azaz valójában az értelmezések értelmezését nyújtja. Noha a szöveg végig élvezetesen olvasmányos, az Andrássyról esetleg keveset tudó olvasó úgy vélheti, hogy a szerzőnek nem sikerült elhelyeznie a grófot az adott korszakon belül: az érdeklődő viszonylag keveset tudhat meg akár a történeti háttérről, akár Andrássy valódi történelmi jelentőségéről. Így a kötet összességében véve inkább tekinthető szellemi-ideológiai-politikai útmutatásnak, mint történelmi szakmunkának, ha viszont e didaktikus szempontból tekintünk a monográfiára, akkor azt mondhatjuk, hogy vélhetően sokak számára fog majd „útjelző táblaként” funkcionálni.