Karolina Lendák-Kabók: National Minorities in Serbian Academia. The Role of Gender and Language Barriers

Cham, Palgrave Macmillan, 2022, 183 p.

Gyakran kérdéses, hogy a kelet/közép-európai valóság s a régióból származó kutatók munkája mennyire képes bekerülni a tudományos fősodorba – s hogy egyúttal milyen mértékű szakmai figyelmet képesek kiváltani. Lendák-Kabók Karolina, az Újvidéki Egyetem oktatójának és kutatójának munkája ezen a téren jelentős mérföldkőnek minősül. Nemcsak azért, mert egy regionális félperifériát, Vajdaságot állítja a középpontba, hanem mert olyan etnikai kisebbségi metszéspontokra világít rá, amelyek sokszor és jó eséllyel nem, vagy csak töredékesen keltik fel a nyugat-európai és a tengerentúli tudományosság érdeklődését. Van azonban még egy aspektusa a párhuzamos kisebbségi vizsgálatoknak – még akkor is, ha e társadalmi csoportok számos jellemzője végül nagyon hasonlónak bizonyul. Arra próbálunk most célozni, hogy ami a helyi kutatókat illeti, a közép-európai etnikai kisebbségek határkonstrukciói gyakran „befelé való fordulásra” késztetik még őket is. Még az olyan valóban multietnikusnak tartható régiókra is igaz ez, mint Vajdaság, ahol mindössze egy maroknyi specialista képes egyben látni és láttatni a különféle etnikai csoportok múltját és jelenét. Tegyük hozzá: ráadásul egy olyan közegben, amelynek kisebbségi társadalmai rohamos fogyásnak indultak, s jelentős részben falusi vagy kisvárosi miliőben élnek.

Hogy az eddig leírtaknak további súlyt adjunk, ahhoz már vázolnunk kell a kötetben kirajzolódó problémaszemléletet, amely nem más, mint az interszekcionalitás (intersectionality). A szerző elsősorban Ange-Marie Hancock nyomán határozza meg a fogalmat, amely valamilyen politikai, társadalmi vagy jogi elnyomástól szenvedő emberek életére fókuszál, akik a rassz-, osztály-, társadalmi nembeli helyzetük vagy más tényezők miatt kerültek ilyen helyzetbe. Noha ez a társadalmilag privilegizált emberek számára nem egészen nyilvánvaló, de ezek az identitáskategóriák jelentős materiális hatással is járnak, amelyek ráadásul kölcsönhatásba is léphetnek egymással, s összetett hátrányokat (complex disadvantages) okoznak.

A hat fejezetre és a külön közölt következtetésekre tagolt könyv első három fejezete (Bevezetés: az interszekcionalitás mint megélt tapasztalat; Az oktatás a kelet-európai nemzeti kisebbségi nők életében; Korlátozott lehetőségek: nemzeti kisebbségi oktatásügy Szerbiában) tekinthető a téma megalapozásának. Külön érdemes kiemelni a „kontextuális” jellegű fejezetek közül a harmadikat, amely egyfajta kézikönyv jelleget is kölcsönöz a szövegnek, ugyanis részletes helyzetképet kapunk a három etnikai kisebbség szerbiai felsőoktatási lehetőségeiről.

Az elméleti megközelítésmód meghatározása mellett megjelenik Vajdaság történetének vázlata, a szerbiai oktatás- és kisebbségügy helyzete, beleértve a nemzeti tanácsok, vagyis a törvény által szavatolt perszonális autonómia kerete is. Habár a hasonló kontextualizációk veszélye, hogy egy-egy lényeges mozzanatot figyelmen kívül hagynak, ezen a téren nem lehet okunk sok panaszra. A szerző megfelelően vázolja fel a közegeket, amelyek meghatározzák a magyar, a szlovák és a román kisebbségek – ezeken belül pedig mindenekelőtt a nők – helyzetét. Lendák-Kabók hipotézise szerint az etnikai kisebbségek tagjainak kivételesen – az ezekbe a csoportokba tartozó nőknek pedig különösen – nehéz karriert építeniük a szerbiai felsőoktatásban, vagy döntéshozói pozíciókat elérniük. A nemzetépítés logikája szerint működő országban az egyik legsúlyosabb gátló tényező pedig nem más, mint maga a nemzeti nyelv, amely nyelvi akadályként (language barrier) működik. Ami a társadalmi nemet illeti, a szerző gyakran visszanyúl Nira Yuval-Davis meglátásáig, mely szerint a nők egyrészt jelképesen, másrészt ténylegesen is újratermelik az etnikai és nemzeti közösségüket, beleértve a munkaerőt és egyáltalán az állampolgárok népességét – vagyis azzal, amit tesznek, a nemzeti identitást őrzik. Ez a tézis „patetikusnak” tűnhet, s a kötetben nem feltétlenül lehet minden ponton világosan hozzákapcsolni az empirikus anyaghoz, ugyanakkor az abból kirajzolódó tendenciák mégis igazolni látszanak Yuval-Davis állításainak tartalmi lényegét.

A könyv negyedik, ötödik és hatodik fejezete (Elveszve a fordításban: a nyelvi akadály nemzeti kisebbségi végzős gimnazistákra gyakorolt hatása; A nyelvi akadály mint az etnikai „üvegplafon”: etnikus mikroverzumok a szerbiai egyetemeken; Az akadémiai karrier ára a nemzeti kisebbségi nők számára) képviseli az empirikus részt, amelynek egyik jelentőségét az adja, hogy részben kvantitatív, részben kvalitatív módszerekkel készült kutatásokról van szó. Lendák-Kabók egyrészt elvégzett egy 2192 fős kérdőíves felmérést a három kisebbség gimnáziumi végzősei között, majd 45 félig strukturált interjút készített olyan, a kisebbségekhez tartozó nőkkel és férfiakkal, akik a szerbiai felsőoktatásban tanultak és dolgoztak valamilyen módon. Akár kifogást is lehetne emelni az eltérő módszerek ilyetén alkalmazásával szemben, ám a gondolatvezetés és az argumentáció terén végül nem találhatunk a szövegben jelentős következetlenségeket, s teljesen világos, hogy a nemzetiségi gimnazista évek miképp határozhatják meg a felsőoktatási időszak kilátásait. Például látható, hogy az anyanyelvi oktatás meglétének köszönhetően nem ütközik nyelvi akadályba a gimnázium elvégzése, ezek a nyelvi lehetőségek aztán jócskán beszűkülnek a felsőoktatási szférában. Egészen magas, 40% azon gimnáziumi érettségizők aránya mindhárom közösség esetében, akik a végzést követően elhagyják Szerbiát, és az anyaországaikban tanulnak tovább. Ezek a hallgatók leggyakrabban azzal érvelnek, hogy így EU-s oklevelet kaphatnak – vagyis többé már nem a nyelvi korlát szerepel az első helyen, ami az „agyelszívás” jelenségének kiváltó okait illeti.

E ponton érdemes felvetni a félperiféria fogalmát, amelyet Lendák-Kabók is használ, elsősorban Marina Blagojević művére támaszkodva. Számos téren látszik, hogy mit jelent ez a gyakorlat három etnikai kisebbség és az ezekbe tartozó nők esetében. A félperiféria fogalmának magyarázó ereje – megfelelő esetekben alkalmazva – igencsak jelentős. Talán indokolt lett volna hangsúlyosabb használata az argumentáció során, ugyanakkor így is megfelelő.

A társadalmi nem és nemzetiség metszéspontjának egyik legszemléletesebb következménye, hogy a szerbiai felsőoktatási tanulmányaikat elkezdő magyar női hallgatók az általuk tapasztalt egyenlőtlenséget és diszkriminációt az elégtelen szerb nyelvtudásuk (a szerző metaforikus szóhasználatában ez egyfajta „üvegplafon”) számlájára írják. Egyúttal vonzóbbnak tartják a nyelvileg igényesebb társadalom- és bölcsészettudományi szakokat a társadalmi nemekre vonatkozó sztereotípiák, valamint amiatt, hogy ezek a szakmák fontos szerepet játszanak a nemzeti kisebbségi közösségek fenntartásában (itt köszön vissza legerősebben Yuval-Davis hatása). Lendák-Kabók ezzel kapcsolatosan azt állítja, a nők tudat alatt felelnek meg ezeknek az elvárásoknak. További érdekes megállapítás, hogy a nők kevésbé tartják vonzónak a politikai szerepvállalást és/vagy a mintaadást vezetői pozíciókban az oktatói és kutatói munkához képest. Ehhez képest a férfiakat sokkal jobban érdekli az intézmények vezetése és menedzselése.

Felmerül a kérdés, hogy voltaképp milyen eltérések tapinthatóak ki a három etnikai kisebbség tagjai – s burkoltan a valamilyen értelemben vett etnikai intellektuális elitük tagjai – között? A könyv alapján összességében úgy tűnik, nagyon hasonló kihívásokkal küzdenek, így például anyaországaik EU-tagsága, az ezekkel járó előnyök, alkalmasint jobb gazdasági helyzetük ugyanolyan hatással vannak a kibocsátó közösségek fennmaradási kilátásaira. Eltérés mutatkozhat a magyar, a szlovák és a román közösségek tagjai közt már abban is, hogy mekkora kisebbségi intézményrendszer áll a rendelkezésükre. Ezek a lehetőségek egyenesen arányosak a számarányaikkal, részben akár a nemzeti tanácsaik aktivitásával is (l. pl. az ösztöndíjak biztosítását). Vannak persze kulturálisan/nyelvileg is nyilvánvaló eltérések, így például a szlovák interjúalanyok rendszeresen beszéltek arról, hogy – a többségüknél azért meglevő, észrevehető akcentusuk ellenére – a szerb és a szlovák nyelv közös szláv alapjának köszönhetően kevesebb gondjuk van az előrehaladással mind a tanulmányok, mind a karrier esetében.

Említsük még meg azt a jelenséget, amelyre a kötet mind szövegileg, mind szerzői gesztusában felhívja az olvasó figyelmét. Ez nem más, mint az etnikai és regionális beágyazottság közös metszéspontja, vagyis hogy az etnikai kisebbségekhez tartozó kutatók egyszerre három felsőoktatási közegben mozognak: a szerbiaiban, az anyaországiban és a vajdaságiban. Hogy mindegyikben elismertek legyenek, mind a férfiaknak, mind a nőknek keményen meg kell dolgozniuk – ami egyszerre jelenthet előnyöket és hátrányokat is. Talán ez az egyik legérdekfeszítőbb további kutatási irány: fényt vetni az akadémiai multilokalitás mibenlétére. Ugyanakkor ami a szerzőt illeti, könyve és kutatásainak hasznossága már önmagában azt bizonyítja, hogy lehetséges a helyi/regionális témákat úgy megragadni, hogy azok mind „itt”, mind „ott” – vagyis nyugatabbra – jelentős érdeklődésre tartsanak számot.

Vataščin Péter