Szeghy-Gayer Veronika: Tost László, Kassa polgármestere
Kassa, Kassai Magyarok Fóruma, 2022, 220 p.
Váczy Péter – akit a két világháború közötti kisebbségi magyar közvélemény talán a „legszlovenszkóibb történészként”[1] tartott számon, mivel Ruttkához és Kassához is kötődött – megkerülhetetlen igazodási pont. 1931-ben megjelent tanulmánya a helytörténetírásról, majd száz év távlatából fontos elrugaszkodási alapot nyújthat Szeghy-Gayer Veronika új szemléletű Tost-monográfiájához, annak szélesebb körű értelmezéséhez.
Váczy sajnos ma már alig olvasott tanulmánya a helytörténeti módszer és a lehetőségek azonosítására és körültekintő elemzésére fókuszál, miközben a történész személyiségét mértéktartóan háttérbe helyezi. Szerinte az általános történetfelfogás és a szintézisekre épülő historiográfia nem számol a helytörténeti relativitással, magyarán: a nagy ívű társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális tendenciák összefoglalói sebezhetők, sőt megállapításaik puszta sémák szintjére süllyedhetnek, mert esetleg nem számolnak a viszonylagosság jelenlétével. A régió (Váczynál vidék) esetében az általánosító történetírást szerényebb megnyilvánulásokra inti, hiszen aprólékos részletrajzot nem képes festeni és emellett, mivel az empíria felett áll, kevésbé szól a „a Ma emberéhez.” Ugyanakkor a részletkutatást sem idealizálja. Váczy mégsem lát versengést a kétféle históriai megközelítésben, sőt az általánosító jellegű megközelítéseknek a kutatás helyi jellegű eredményeire kell(ene) támaszkodniuk. Az alapvető kérdés az, hogy a helyi mintákat vizsgáló történész milyen módon dolgozza fel az egyes „ténycsoportokat.” Köztudomású mindenki számára, hogy „a rendelkezésre álló források döntik el a követendő utat.”[2]
Gondolatmenete inspiráló, de egy ponton mégis módosítom, illetve más az alapállásom: vizsgálódásomból nem küszöbölöm ki a „az író változó értékű személyiségét”, mert Szeghy-Gayer hely- és személyiségtörténeti kutatásainak indítóokait is keresem (Váczy frappánsan fogalmaz erről: „A történész ő, aki a történetírás jelenlegi állását testesíti meg reálisan nem létező személyében”[3]). Ugyanúgy azonban „a helytörténeti módszer előnyeire és hátrányaira” is fel akarom hívni a figyelmet.
Szeghy-Gayer Veronika a fiatal szlovákiai magyar történésznemzedék egyik legsokoldalúbb tagja, hiszen amellett, hogy (magyar, zsidó) kisebbségtörténettel, a politikai elitekkel, a közép-európai emlékezetkultúra változataival és változásaival foglalkozik, érdeklődése kiterjed egy társadalomtörténeti alapozottságú város- és régiótörténetre is.
Szeghy-Gayer a fentiekben vázolt Váczy-féle tudományelméleti és helytörténeti keretre (Buda, Kassa, Árva vagy éppen Sáros és Zemplén földrajzi tere) helyezi fel az „életrajzi vásznat”, melyre aprólékos pontossággal, minden releváns és használható forrást felhasználva festi fel Tost László nem éppen töretlen, akadályokkal és buktatókkal teli, egyben tragikus élettörténetét és az egykori kertészdinasztia történetét a 18–19. század fordulójától a 20. századig.[4]
A szerző motivációja példaértékű (az egykori Tost-ház inspirálja): a múlt faggatásával a jelen jobb megértése, egyúttal a történelem élettel való megjelenítése a célja. Valahol ez a habitus a regényíróé: a képzelet hatalmára talál rá, ahogy fogalmaz: „a különleges épület egyszerre hús-vér emberekkel népesült be a szemem előtt.”[5] Ezt a hangulatot ugyanakkor az élet tragikuma hatja át. Szeghy-Gayer Tost László életének bonyolult összefüggéseire fókuszál és életének nem önkényesen kihasított szeletét vizsgálja. Kis arányokkal dolgozik, melyben a szereplők – különösen az özvegyek, akik sorsa külön történeteket mutat – elfoglalják valós helyüket.
Hangsúlyozni kell, és a szerző ezt nem is titkolja, hogy nem ideális forrásanyaggal és ténycsoportokkal dolgozott, hiszen a Tost-hagyaték mint zárt levéltári egység nem létezik, így nemcsak Tost László, hanem a Tost család történetének rekonstruálása is a források szűkössége miatt megszakítottságokkal terhelt. Ellenben éppen ez a hiány lendíti őt új megközelítések felé, miközben az általános vagy országos történeti eseményeket pontosan mérlegelve helyezi el. Ezt a helyzetet, egyben kutatói kihívást – számomra szimpatikus módon – a kötet végén kellően meg is indokolja.
Az olvasmányosan és érdekfeszítően megírt és kellő arányokkal (szöveg és kép harmonikus egysége) megszerkesztett könyv tizenöt fejezetből szerveződik. Alapos, a szöveget nem terhelő jegyzetekkel van ellátva. A kötet végén a források, a felhasznált irodalom és egy rövid szerzői portré kap helyet.
Szeghy-Gayer Veronika könyve jól jelzi, hogy szűkebb tájainkon a társadalomtörténet-írás immár mind erősebb pozíciókra tesz szert, és az Erős Vilmos által egy évtizede rögzített nem éppen kedvező állapot, mármint a diszciplína-torlódás[6] (tehát a politikatörténet egyeduralma és a társadalomtörténészek marginális szerepe) feloldódófélben van, s a társadalomtörténeti szempont a (szlovákiai magyar) történeti gondolkodásban alapvető és pozitív változásokon megy keresztül.
Gaučík István