Pintér Tibor: Hangok és szavak erdeje

Budapest, Prae, 2022, 300 p.

Pintér Tibor Hangok és szavak erdeje című könyve két nagy egységre bomlik: a könyv első fele a szerző zeneesztétikai tanulmányait, a másik fele zenei tárgyú könyvkritikáit közli. A mű központi tárgya ugyan a zene, de a gyűjtemény gondolati horizontja sokkal tágasabb és inspiratívabb annál, hogy „csupán” szakmabelieknek szóló zenetudományi szakkönyvként tekintsünk rá.

A Civakodó muzsikusok című nyitó tanulmány szinte azonnal interdiszciplináris jellegű munka: George de La Tour és François Couperin művészetét kapcsolja össze kifejezetten bravúrosan. A jeles festő festményének középpontjában két ellenséges férfialak áll: az egyik egy oboát tart a kezében, a másik pedig citromlevet fröccsent ellenfele szemébe. Ebből a „hétköznapi” helyzetből jutunk el a vándormuzsikusok szociokulturális beágyazódásának feltérképeződésén át a szoros Couperin-műelemzésig.

Külön fejezetet kap Charles Burney, a zenetörténetírás atyja, illetve annak itáliai utazásain keresztül formálódó történetírói koncepciója. A klasszika-filológusok számára is igazi csemegének hat Monteverdi Poppea megkoronázása című művének elemzése, mely Seneca alakjára fókuszál. Az Octavia című antik drámában szereplő, az öngyilkosságot bevállalni kénytelen, szókratészira stilizált filozófus alakja korántsem hagyományos módon jelenik meg a barokk operakultúrában. Eleve Monteverdi műve is kilóg a sorból: „Hogyan lehetséges ebben az operában az immoralitás feneketlen pokla?” – teszi fel a hagyományos kérdést a szerző, majd alapjaiban bontja le az értelmezési stratégiák hagyományos szólamait. Egyebek közt azt az elgondolást, mely szerint (Susan McClary szerint) „Seneca állandóan a szokásos buta madrigalizmusokhoz tér vissza”. Monteverdinél Seneca nem elviselhetetlen, komikus alak, hanem erőteljesen összetett jellem.

A „Mi vagy nekem, Don Juan?” című tanulmány az egyik legizgalmasabb friss hozzászólás Kierkegaard Don Giovanni-értelmezéséhez. Az érzékiséget mint a szellem által meghatározott negatív princípiumot a kereszténységhez rendelő kiindulópont nagy kérdése elsősorban topográfiai: hol a helye ebben a világban az érzékiségnek? A lélekértelmezések antik és keresztény variánsain át jutunk el addig a gondolatig, hogy „az érzéki zsenialitás kívül áll a történelmen, ismétlése nem lehetséges, de az azt közvetítő mű előadása része a történelemnek”. A filozófiai konstrukciót a végtelen számú előadások rendre kikezdhetik. A „Szonáta, mit akarsz tőlem?” című dolgozat már a címével is jelzi értelmezői rokonságát az előző írással. A romantika zeneértelmezéseinek finom analízise zajlik le benne. Hoffmann tisztán akusztikus-auditív hangfelfogása Marivaux racionalizálóbb felfogásával kerül párhuzamba, mint a hangfenomént irracionális tulajdonságokkal felruházó aktusok két változata. A hanghordozás, a deklamáció a tárgya a Megadni a hangot című tanulmánynak, mely Racine és Lully művein keresztül mutatja be a színpadi drámai deklináció és a deklamatorikus előadás zenei következményeit és párhuzamait. Lully a színpadi deklamáció gyakorlatát vitte át az operaszínpadra, állítólag kottapapírra jegyezte fel a Racine-előadásokon elhangzott színpadi deklamálás dikcióját. Pintér külön tanulmányt szentel A varázsfuvolának is, melyben Assmann felvilágosodás-koncepciója felől vizsgál egyes antropológiai belátásokat, a preparált test, az idegenség, a köztesség, a másság (Papageno és Monostratos alakját helyezve fókuszba) által kirobbanó pánik tárgykörén keresztül. Richard Strauss Saloméjának értelmezése zárja a tanulmányok sorát: noha a darabot a szerző meghagyja enigmának, érvelése világossá teszi az opera jelentőségét a korszakban megképződő krízisben. Ez a jelentőség a krízis okának elvetésében, „a megváltást hirdető, mélyen vallásos Parsifal elutasításában” mutatkozik meg.

A gyűjtemény másik felét Pintér Tibor könyvkritikái teszik ki: ezek egy jelentős csoportja az Élet és Irodalom Ex libris rovatában jelent meg először. A zeneesztétikai gondolkodás rendkívül lendületes és izgalmas szellemi térképe rajzolódik ki ezekből a szövegekből. Tömörségük és eleve adott terjedelmi korlátaik ellenére Pintér remek érzékkel képes alig pár markáns vonással bemutatni a szóban forgó munkát, izgalmas kapcsolódási pontokat keres az egyes könyvek között. Ami a gyűjtemény egyik nagy erénye a szisztematikus körképszerűség mellett, az a nyitottság. A populáris regiszterbe sorolt vagy népszerűsítő munkák szellemes bemutatása is mindig koncentráltan haszonelvű, a szerző az olvasói sokféleséggel és a kiadáspolitikai aspektusokkal egyaránt számol. Nyilvánvalóan kivehető egy-egy kiemelt téma nyomkövetésének szándéka, ilyen például a Wagner-recepció, a Wagner-értelmezés és a Wagner-kultusz nyomvonala, mely kritikák egész sorát jelenti, és egy közléseken átívelő, gazdag rétegezettségű narratívát teremt. Ugyanez a magyar nyelvű Mozart-univerzum alakulásának nyomon követésére is igaz. A zeneesztétikai kérdésfelvetések láncolatát elsősorban Carl Dalhaus, Zoltai Dénes és Szabolcsi Bence képviselik.

Kroó György Zenei panoráma című könyvének recenzeálása már csak azért is izgalmas, mert a kötet Kroó legendás, az Élet és Irodalom hasábjain közölt írásainak monumentális gyűjteménye, s így Pintér könyvének előzménye is. Ez az előzmény jelleg azonban nem formális egybeesés, hanem mélyebb, metodológiai és esztétikai összefüggéseket is sejtet a két zenetudós viszonylatában. A másik nagymester a magyar zeneesztétikai gondolkodás és operakultúra meghatározó egyénisége, Fodor Géza, akinek a könyv utolsó, megindítóan szép szövege állít emléket.

Polgár Anikó