Nem tudom, mások hogyan vannak ezzel, de az életemet néhány, egy kézen megszá- molható, olyan ember kíséri, akikkel annak idején, nagyon régen, megismerkedésünk pillanatában azonnal megtaláltuk azt a közös hangot, ami mintha már azt megelőzően korábban is meglett volna, csak nem tudtunk róla, s barátsággá nemesedve meg is maradt évtizedeken át. Előfordulhat, hogy évekig nem találkozunk, de mihelyt ez meg- valósul, ugyanúgy, ugyanott tudjuk folytatni, akár egy közösen átborozott éjszaka emlékfeszegető másnapján. Végh László, de maradjunk csak a Végh Lacinál, véglaci- nál, számomra ebbe a maroknyi embercsoportba tartozik. Ezért is jelen köszöntő inkább személyes, mint szakmai lesz. Nota bene: honnan is venném a bátorságot, hogy egy szociológust, akár dicsérve is, minősítsek, miközben elsősorban talán nem is, de semmiképpen nem kizárólagosan szociológussal van dolgunk. De akkor kivel?
Annak idején, 2009-ben, amikor megkapta a Márai Alapítvány Nyitott Európáért Díját, laudációmban azt fejtegettem, hogy vannak egykönyves és vannak sokkönyves szerzők. Hozzátehetjük, jelentettem ki akkor: vannak könyvtelen szerzők is – és Végh Laci, ha akarom, ezek közé tartozik. Nem volt (lett) teljesen igazam, hiszen van néhány, általa jegyzett kötet, ám ezek súlya ahhoz az irdatlan tudás- és ismeretanyaghoz képest, ami a fejében van, szinte elhanyagolható. Akkor úgy oldottam föl a dilemmát, hogy ha akarom, akár sokkönyves szerzőnek is titulálhatom. Nézzük dióhéjban pályája alakulását, s abból ezek az állításaim is megmagyarázhatóak.
Sárosfán született, hogy pontosan mikor, azt kissé szereti homályba burkolni, talán a születése idején vastag hótakaróba burkolt Felső-Csallóköz mintájára. Mondjuk így, hogy ténylegesen valamikor 1948 decembere végén látta meg a napvilágot, anyaköny- vezve viszont 1949. január elején lett. Mert tényleg „nagy hó volt akkor”, s a legköze- lebbi anyakönyvezési lehetőség, ahová édesapjának el kellett gyalogolnia, meg Nagyszarván. Különben sárosfai születésére nagyon büszke, s ezt a büszkeségét utólag indokolni is tudja Fényes Elek rövid, ám gyümölcsöző helyi ténykedésére hivatkozva. A somorjai érettségi (1967) után a pozsonyi Comenius Egyetem politológia–szociológia szakán 1972-ben szerzett diplomát, majd nem sokkal utána doktori címet. A pozsonyi Kultúrakutató Intézet tudományos munkatársaként az 1970-es években részt vett a szlovákiai magyarok művelődésszociológiai vizsgálatában, aminek magyarul és szlová- kul megjelent tanulmányai a lenyomatai. 1981–1990 között a Szlovák Köztársaság Kormányhivatalának nemzetiségi ügyekben illetékes főelőadója, majd 1990-től 1992- ig (a szintén sárosfai születésű) A. Nagy Lászlónak, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöké- nek szaktanácsadója. 1993–1995 között a Csemadok Országos Választmányának főtitkára. Életének bármelyik szakaszát nézzük, azt látjuk, hogy a szlovákiai magyarság életének sokoldalú megismerésén és dokumentálásán munkálkodott konok következe- tességgel. Nem véletlen tehát, hogy a rendszerváltás után a Bibliotheca Hungarica Alapítvány alapítója és kuratóriumi tagja (1991). Az alapítvány megszűnte óta (1997) a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársa, 2016-ig az intézet könyvtáraként működő Bibliotheca Hungarica, majd a Szlovákiai Magyar Levéltár igazgatója. 2006-tól az MTA külsős köztestületi tagja.
Véleményem szerint a központi magyar könyv- és levéltár, tehát a somorjai Bib- liotheca Hungarica és az ehhez kapcsolódó Szlovákiai Magyar Levéltár kiépítése, profi módon való felfejlesztése a fő érdeme. Miről is van szó konkrétan? A szlovákiai magyar értelmiség már a két világháború közötti időktől gyakorlatilag folyamatosan arról beszél, hogy az egészséges szellemi (ezen belül tudományos) élet fellendítése érdeké- ben szüksége van egy központi magyar könyvtárra. 1990-ben néhány lelkes somorjai atyafi (Zalabai Zsigmond, Presinszky Lajos és nem utolsósorban Végh László) elhatá- rozta, hogy önerőből létrehozza ezt a könyvtárat. Adományokból kezdték kiépíteni és tartották fenn az első években amolyan műkedvelői szinten (ne értsék félre, ez a jelző nem lebecsülést jelent, hanem csupán a működési/működtetési formára vonatkozik). Valószínűleg a sors is úgy akarta, hogy Végh László ne a Csemadok főtitkárként mor- zsolgassa egész nyugdíjba vonulásáig napjait, ezért két végéről égette már ebben a tisztségében is a gyertyát. Ennek az lett a következménye, hogy egészségügyi okokból meg kellett válnia a Csemadoktól, ám szinte azonnal belevetette magát a szlovákiai magyar nemzeti(ségi) könyvtár, a Bibliotheca Hungarica komoly kiépítésébe. Miközben azt a bizonyos gyertyát továbbra is két végéről égette, gyakorlatilag a Bibliotheca Hun- garicának és a Bibliotheca Hungaricában él(t). Csúcsidőben nem volt szükség számára könyvkatalógusra: a nem kis állomány minden egyes darabját fejben tartotta számon, szerzőt, könyvcímet kellett neki mondani, s azonnal megindult a polcok között, hogy perceken belül előkerüljön a keresett publikációval. Tudatosan, tervezetten, a fejlesz- tést is szem előtt tartva szortírozta a könyveket. Még harminc centi könyvet írhatsz, mondta nekem sok-sok évvel ezelőtt, s kezével is mutatta a méretet, amennyi még üre- sen maradt a polcon az Li betűkombinációnál. Mára alighanem betöltöttem küldetésemet. Az intézmény pedig valóban megkerülhetetlen kutatási helye lett a szlovákiai magyar történések iránt érdeklődő kutatóknak. A (Cseh)Szlovákiában megjelent magyar nyelvű könyvek zöme birtokában van, de ami a kutatás számára ennél jóval fontosabb: egy csomó irattár (a Csemadok, a magyar pártok levéltára, magánszemé- lyek levelezései, kéziratai stb.), hírlap- és folyóirat-, fénykép- és hangszalaggyűjtemény áll a kutatók rendelkezésére. A zökkenőmentes kutatást megfelelő infrastruktúra, szo- lid kézikönyvtár is segíti. Nem túlzok, ha állítom, az, hogy a Bibliotheca Hungarica ma úgy néz ki, ahogy kinéz, egyedül Végh Lászlónak köszönhető. Ami nem azt jelenti, hogy a szó szoros értelmében egyedül végzett volna mindent, hanem azt, ami talán még fon- tosabb az alapításnál, hogy keresett és talált (!) lelkes munkatársakat, a vezetésben utódot, s az általa pályára állított intézmény működik, fejlődik.
És hát mindezekből adódik, hogy bizony ennyi szervezőmunka közepette igazi saját művek megírására ideje bizony csak nagy ritkán akadt. Fontos tanulmányai jelen- tek meg szaklapokban, gyűjteményes kötetekben, összeállított, szerkesztett, de igazi önálló kötete (tudomásom szerint) a mai napig nincs. Ezért lehet igaz, hogy Végh László könyvtelen szerző. Viszont az is igaz, hogy sokkönyves szerző, hiszen már a Bibliotheca Hungarica-éra előtt is számtalan kutatót segített tanácsaival, majd a somorjai központi könyvtár kiépülésével a tanácsok mellett konkrét adatokkal, kutatási lehetőségekkel, ötletekkel is. Ily módon egy csomó, más szerzők által jegyzett könyvön valahol ott van az ő keze nyoma is. És ez bizonyos szempontból jóval fontosabb, mint a névvel jegyzett önálló kötetek. Mindamellett kell az önálló mű is! A szétszórtan megjelent tanulmányai, az általa adott interjúk vaskos kötetet eredményeznének, meg kell ezt csinálni. Ez Neked is, Laci, meg nekünk is feladtunk!
Személyiségének köszönhetően, hiszen az az embertípus, aki nem tud senkivel „rosszban lenni”, mindenkivel megtalálja a hangot, szóval integratív személyiségének köszönhetően a somorjai bibliotéka rengeteg szlovákiai magyar értelmiségi találkozó- helye is lett évtizedeken át. Tudományos, művelődésszervezési ötletek tömkelege szü- letett, valósult meg Laci személyiséginek hatósugarában. Egyáltalán nem túlzok tehát, ha az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb szlovákiai magyar kulturális Integrátorát látom benne. Igen, afféle szürke eminenciásként fontos döntések hátterében volt jelen, azok kidolgozásában oroszlánrészt vállalt, eltérő álláspontokat közelített, békített meg egymással. Kisugárzása olyan, hogy bármit megmondhat, bármilyen kritikai megjegy- zést, azt olyan utánozhatatlan barátsággal, sajátos humorral teszi, hogy egyszerűen nem lehet miatta megsértődni, haragudni rá. Szóba hozhatnék most itt sok mindent, amit csak Laci mondhat ki, hiszen mindenki, de tényleg mindenki tudja, hogy nincs mögötte bántó szándék. Ahogy könyvtárigazgatóként hangoztatott híres bonmot-ja (ami persze vándormotívum*), miszerint két dolgot utál tiszta szívből: a könyveket és a kutatókat (olvasókat). Ez a mondat leírva enyhén szólva is meghökkentőnek, sőt botrányos- nak tűnik, de ahogy Laci ezt kimondja, minden élét elveszíti. Pláne mivel, aki ismeri, tudja, mi mindent tett, tesz, megtenne a Könyvtárért, a könyvekért. Vendégségben, bár- hol, bármikor könyvespolcot látva a jelenlévőkre fittyet hányva azonnal elmerül a gerin- cek vizslatásában, majd nonchalance közvetlenséggel közöli a házigazdával, hogy ezekről majd az özvegyeddel fogok tárgyalni. S hogy az olvasókért, kutatókért (egyete- mistáktól kezdve az akadémikusokig) mi mindent megtett, megtesz, arról éppen ők tud- nának a legtöbbet mesélni…
Meg én is, de terem véges, itt és most legyen elég ennyi. Isten éltessen sokáig, kedves Laci, erőben, egészségben, hogy sokáig legyél még a Fórumban és azon kívül is igazodási pontunk. S most fölállok, kinyitok egy üveg száraz, köbölkúti fehér bort, alighanem rajnai rizlinget, Halász Robi pincészetéből, s megiszok egy pohárral az egészségedre…
Liszka József
* Vö. a színész a színházat és a közönséget, a pedagógus az iskolát és a gyerekeket stb. utálja.