A pozsonyi Comenius Egyetem mellett működő Szenczi Molnár Albert Alapítvány október 7-én és 8-án tudományos konferenciát rendezett Tanulmányok költőportrékhoz címmel Tőzsér Árpád nyolcvanadik születésnapja alkalmából. A plenáris előadást Reményi József Tamás tartotta Tőzsér Árpád exterritóriuma címmel. A címet Végel Lászlótól kölcsönözte annak az értelmiségi magatartásnak a jellemzésére, mely mind lélektanilag, mind irodalomszociológiailag tapintatosan jelöli ki e szerzők helyét a kisebbségi léttörténelemben: „Mindketten korán elhatárolták magukat a kisebbségvédelem szokásos formáitól, ugyanakkor kötődésüket a szülőföldhöz nem a tájkultusz jegyében őrzik. Makacs otthonmaradók, akik az úgynevezett anyaországban idegesítő turisták, távolabbról nézve európai fattyúk. Nincs bennük ádáz profetizmus, ám olyan ügyekben kénytelenek monologizálni, amelyek dialógust kívánnának. Ahová kell, mozdulnak, teszik, amit fontosnak látnak, de magányos harcosok, nem hatja meg például őket a kisebbségek agyonhangoztatott hídszerepének ornamentikája, hiszen a mindenkori hivatalos és a mindenkori ellenzéki Magyarország csak a tulajdon visszfényére kíváncsi, másrészt a többségi kapcsolatok gyümölcsözőek, ám esendőek.” Reményi szerint Tőzsér költészetének egyik legfőbb hozadéka abból a termékeny feszültségből táplálkozik, mely a konzervatív etikának elkötelezett biográf naplószerző és a legmodernebb poétikák igézetében felszabaduló költő kettősségéből fakad. Miután érzékenyen feltárta a Tőzsér-líra háttérmintázatait, jellemezve azokat a területeket, melyeket a „mittelszolipszizmus” esztétikája a maga rendkívüli változatosságában lefed, világossá váltak azok a gócpontok is, melyek mentén a Tőzsér-poétika és a Tőzsér-recepció szerveződik. A kisebbségi lét lehet ugyan gát vagy valamiféle korlátozás, de nem lehet esztétikai kiskapu: Tőzsér költészete a folyamatos megújulásban generálja újra magát és a maga erényeit, változékonysága folyamatos önreflexiójának köszönhetően képes egyszerre több nézőpontból is érvényesnek láttatni magát.
Nagy Csilla előadásában a nyelvfelfogások és az identitáskonstrukciók rendszere bontakozott ki Tőzsér költészetének elemzése közben: a nyelv által elgondolt létezés és a csak a nyelv felől megragadható valóságkonstrukciók modellje Tőzsérnél erőteljesen vegyül a referenciális gesztusrendszer megnyilvánulásaival, s így lírája az ún. késő modernség poétikai horizontján bontakozik ki. A költő minduntalan kiaknázza „az én pozícióváltásaiban, áthelyeződéseiben rejlő lehetőségeket”, s így a „szubjektum megjelenésének módjai a legizgalmasabb megoldások között tarthatók számon”. Költészete aljnövényzetét nem pusztán a textus, a textusban való létezés alkotja, hanem az a változó én-konstrukció és én-stilizáció is, melyre nyitott identitás építhető.
Mészáros András a filozofikum helyét térképezte fel Tőzsér költészetében: széles viszonyrendszerben tárgyalta a filozofáló írók és az író filozófusok tipológiáját Sterne-től Musilig, majd azt vizsgálta, hogy a filozófiai tartalom a versben Tőzsér nyilatkozatának értelmében valóban „jelként fungál”-e. Tőzsér műveit filozófia és irodalom párbeszédének tükrében Mészáros „valahová de Sade márki és Milan Kundera közé, de közelebb de Sade márkihoz” helyezi el. A filozófiai fogalmak költői értelmezése és átértelmezése rendkívül kreatív párbeszédet alakít ki értelmező és mű között. Az előadás számtalan kiváló észlelete mellett különösen izgalmas következtetés, ahogy Mészáros levezeti Mittel úr genezisét a szubjektum és iróniafelfogás kierkegaard-i előfeltevéseiből, s arra a fontos, az értelmezésekben eddig nem igazán kamatoztatott, ám sejtés szintjén jelenlévő felismerésre jut, hogy „Mittel úr tehát az ironikus helyzet nem ironikus szubjektuma”.
Bedecs László egy Rorty-fogalom felől világította meg egy korszak alkotói és befogadói gondolkodásmódját: az „aszketikus pap” olyan ember, „akiből hirtelen előtörnek a filozófiai ambíciók”. A Tőzsér-versek beszélőinek jelentős részében ott lappang az aszketikus pap karaktere: ez a versből kiszóló entitás azonban az öniróniában képes feloldódni. A „Tőzsér-verseket még a magukat tájékozottaknak gondolók is csak lexikonok segítségével tudják értelmezni” – indított el egy újabb provokatív gondolatmenetet, mely a vers rejtett jelentésének kihámozhatóságát, illetve egzisztenciáját firtatta. A filozofikum kettőssége a Tőzsér-verseket különféle szélsőséges létmódokra kényszerítik: ami az egyik értelmező számára filozofikus mélyszántás, a másik szemében tömény irónia vagy tudatosan aláaknázott „szalonfilozófia”. Bedecs a posztmodern szöveggenerálási technikák precíz látleletét is megrajzolja: Tőzsér, aki „nem tudott olyan lazán és játékosan posztmodern lenni, ahogy például Kovács” András Ferenc, nem tudta (akarta?) érzékelni az intertextusok végtelen sokaságának látványpoétikáját, mely nem feltétlenül a totális dekódolás jegyében fogant.
Mizser Attila a közöttiség, vagy tőzséri szóhasználattal élve, a mittelszolipszizmus tereit vizsgálta multikulturális kontextusban, s egy olyan hagyománycsomópontokból álló térszerkezetet modellált, melyben kényelmesen elhelyezhető a Tőzsér-líra egésze, s ez afféle közép-európai „kommunikációs metatér”.
Orcsik Roland konkrétan a „szerb” Tőzsérhez köthető metatér poétikai erővonalait rajzolta ki a Szomak című költemény részletes elemzésével. A rendkívül szellemes előadás egy Tőzsér-esszévers konkrét állításainak mögöttesét tárta fel: a szomak szó jelentésének nyomozása a vers „jelentésének” nyomozásává válva metapoétikus gesztusként utal a szöveg tulajdonképpeni materializálódására.
L. Varga Péter hasonlóan a „köztesség materializálódásáról” beszélt Tőzsér geneziseit véve számba: kiemelten figyel arra a változás- és változtatáspoétikára is, melynek lényegi része Tőzsér folytonos ön(de)(kon)strukciója és az, hogy ez a poétika állandóan több nézőpontból is felmutatja önmagát, azaz nem egy, hanem több mentális, textuális és befogadói genezise van. L. Varga a tőzséri „papír partján” állva analizálja a folyószöveg folyásirányait (magát az írásaktust), annak dinamikáját és „hordalékanyagát”, miközben folyamatosan reflektál a befogadói tekintetre, illve magára a verssé képződő anyag „tekintetére is: „Az idegenné váló szó így tekintve annak a mozgásnak az eredményeként lesz olvasható, amely a közlés origóját szükségszerűen elválasztja annak irányától és elkerülhetetlen mássá alakulásától. Köztesként egyúttal megalkotva azt az archívumot, amelybe bezárva a közlés betű (és papír) szerint is materializálódik. Ennek ugyan megvannak a lírai alany szemszögéből azonosítható implikációi, tehát egyfajta eredeteffektusa, a hangsúly a keletkező költői beszéd »írásjelenetére«, azaz egy lejegyző-archiváló folyamatra helyeződik, melynek a kimenetele nem kiszámítható.”
H. Nagy Péter a katalógusversek, a materiális törések és/vagy architextusok szempontjából tárja fel a Sebastianus (miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták), illetve az Utómodern fanyalgás a szlovákiai magyar irodalom tárgyában című Tőzsér-szövegekben a mediális kódok stabilizálhatóságának lehetőségeit és változatait, illetve azt, hogy a modális kódok miként befolyásolják azokat. A lezáratlan értelemirányokkal, ugyanakkor határozott térszerkezettel rendelkező Sebastianus-verssel szemben a Cselényi László könyvére reakcióként írt esszévers a diskurzuskibillentés, az ideológialeleplezés szempontjából is fontos, de elsősorban „a retorika kisajátíthatatlanságát viszi színre, a tematikát pedig ennek rendeli alá”.
Németh Zoltán általánosabb tárgyú előadása a közép-európai irodalom múltfeldolgozási stratégiáit vette szemügyre, különös tekintettel a történelmi traumák és az ideológia fertőzöttséggel szemben művészi gesztusok irányából. Németh Zoltán, Tőzsér egyik monográfusa, a konferencia legtöbbet idézett szerzője volt. Tőzsér költészetének recepciós problémáit, „féloldalúságát” a Tiszatáj októberi számában a határtontúliságról mint nem létező hátránypozícióról szólva meglehetősen élesen így fogalmazta meg: „szerintem ez nem Tőzsér határon túliságából következik (én egyébként sem hiszek ebben a határon túli nyavalygásban), hanem poétikájából, amely egyszerre akar konzervatív irodalomeszményeknek, metafizikai igényeknek, illetve posztmodern szövegformálási elveknek is megfelelni. Ez a poétikai tágasság vagy bizonytalanság lehet az oka annak, hogy a posztmodern teoretikusok felől nézve van a Tőzsérénél inspiratívabb életmű is a magyar irodalomban, másrészt Tőzsér újnépies-konzervatív értelmezői pedig egész egyszerűen nem értik Tőzsér posztmodernizmusát”. E felvetés lényegében a konferencia számos előadójában megfogalmazódott, noha a tágasságban indukált feszültség költői hasznosításának erényei is megfogalmazódtak.
Polgár Anikó Tőzsér Árpád nőképének alakulástörténetét és viszonyrendszerét vizsgálta a naplók tükrében: a női létezést vizslató férfiszem kiválasztottságának tudatával áthatott szemléletmód fényében elsősorban a nő mint akoltó (Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Polcz Alain) , a nőiesség mint potenciális „lírai”, „nyelvi” minőség került előtérbe. Az „irodalmi” nők és „nyelveik” férfiasságimitációja mellett a tárgyiasított női test, illetve időnként a test kristevai „abject” jellege dominált, mely nagyrészt Tőzsér félreértett gender- és feminizmusfelfogásából fakad. Az előadás végén egy Tőzsér játékos nővé válásáról szóló passzus került elemzésre, mely kellőképpen oldotta a szerzői megközelítésmód korábban sarkalatosabb megfogalmazásait.
Petres Csizmadia Gabriella bravúros rendszerességgel foglalta össze a Tőzsér-naplók legáltalánosabb jegyeit, s Tőzsér énkonstrukcióinak dokumentumait beillesztette a magyar naplóhagyományba is. Az a sokféleség, mely szinte szétfeszíti egy ilyen műfaj kereteit, mozaikszerűen bukkant fel az előadásban is.
N. Tóth Anikó az olvasó Tőzsér intellektuális portréját rajzolta fel. Tőzsérnél folyamatosan jelen van a termékeny kíváncsiság mellett a vitakészség is, mely azonnali hasznosítási igénnyel lép fel. A mesterek megidézése, az olvasmányok feldolgozása, a kritikai alapállás megszólaltatása mind-mind egy erős központi énen keresztül érvényesül.
Korpa Tamás az érzéki és az érzékeny dimenziókat tárta fel számos mikrofilológiai bravúrt is tartalmazó szövegelemzésében. Az intermedialitás nézőpontja mellett a vers vizualitása, a térképzetek poétikus ereje és az akusztikus együtthatók is jelentékeny szerepet játszanak egy-egy Tőzsér-vers szerkezetében.
Dusík Anikó a drámaíró, drámaköltő Tőzsér Faust-képét tárta elénk Goethe klasszikus emberiségkölteményének egy jelentős motívumából kiindulva, majd a Szenczi Molnár – Faustus – Mittel – Tőzsér nyomvonal mentén feltárta a dráma poétikus nyelvi regisztereit és intertextuális háttérmintázatait, illetve azokat a modalitásokat, melyek az egyes előbb említett karaktereket egymás alternatíváivá vagy pótlékaivá teszik vagy tehetik.
Szabó Klaudia Tőzsér-fordításokat elemzett: olyan cseh és szlovák költeményeket választott, melyekből világosan rajzolódtak ki a poétikai tapasztalatot az önmaga fennhatósága alá rendelő én társszerzői ambíciói. Szabó felidézte a Holmiban lezajlott Holan-vita genezisét és továbbgyűrűzését, majd mikrofilológiai megfigyeléseit rendszerezve értékelte a Tőzsér-féle fordításeszmény erényeit és a saját költészetre gyakorolt hatását.
Száz Pál Borbély Szilárd költészetének kabbalisztikus háttérmintázatait tárta fel, illetve figyelmeztetett egyes motívumok sajátos változékonyságára, hagyománytalanságára, mintegy jelezve a hagyomány metasztázisának folyamatos teremtődését Ádám és a Gólem alakjainak megjelenítésekor. A poétai konstrukcióként felfogott hagyománytörés kiszabadítása a történeti jelentésből és belekényszerítése a hagyományközi térbe olyan izgalmas, olykor öngerjesztő, máskor allegorikus, autobiográf vagy interkulturális kódokban tobzódó folyamatokat indít el, melyek feltérképezése még várat magára.
A nem tudományos értelmezések is nyomon követték a konferencia előadásait: Récsei Noémi versszavalatai a Tőzsér-lírát varázsolták elevenné, illetve Mészáros Richárddal közösen Tőzsér naplóinak születésnap-motívumait felelevenítve megrajzolták azt a szubjektív kontextust is, mely e pálya mentális tereit is játékba hozta. Jánosházi Péter csellójátéka, a barokk Bach (a Gyöngykapu című Tőzsér-ciklus ihletője) és a (szinte) kortárs Henze zenéjének dinamikáján keresztül érzékeltette e költészet folyamatos igényét a múlttal folytatott párbeszédre és a jelen kísérletező kedvére való ráhangolódásra.
csütörtök, december 19, 2024
