Mészáros András: A bűn és a bűnhődés motívuma a Don Juan-művekben

Don Juan iro­dal­mi alak­ja ugyan mé­lyen a kö­zép­ko­ri Spa­nyol­or­szág tör­té­nel­mé­ben gyö­ke­re­zik, de Don Juan mint iro­dal­mi ar­che­tí­pus a modernitáshoz kö­tő­dik. Még an­nak el­le­né­re is, hogy a klas­­szi­kus Don Juan csak tár­sa­dal­mi ki­vált­sá­gai ré­vén le­het az, aki: a burlador, a csá­bí­tó. Va­gyis ha nem tar­to­zott vol­na az „érint­he­tet­le­nek” kö­zé, és ha a spa­nyol nőt nem a há­zas­ság szent in­téz­mé­nye iránt ér­zett bor­zon­ga­tó áhí­ta­ta ve­tet­te vol­na Don Juan kar­ja­i­ba, ak­kor ta­lán a mí­tosz sem ala­kult vol­na ki. Ha­bár, ki tud­ja, hi­szen az ab­szo­lú­tum el­ér­he­tő­sé­gé­nek vá­gya még az új­ko­ri fi­lo­zó­fia nagy kí­sér­le­te­i­nek mé­lyén is ott rej­tő­zik. Majd csak a 18. és 19. szá­zad for­du­ló­ján jön el Kant, aki fi­gyel­mez­tet a ta­pasz­ta­la­ti­ság és a szubsztanciális va­ló­ság kö­zöt­ti ha­tár át­jár­ha­tat­lan­sá­gá­ra. Ad­dig azon­ban még na­gyon so­kan hi­szik azt, hogy az em­be­ri élet egyet­len nagy ér­tel­me az, hogy az abszolútumot cé­loz­zuk meg. Ha vé­gig­te­kin­tünk az új­ko­ri iro­da­lom klas­­szi­kus alak­ja­in, ak­kor min­de­nütt eb­be a vágy­álom­ba üt­kö­zünk. Fa­ust az ab­szo­lút tu­dást ke­re­si, Ro­bin­son a tö­ké­le­te­sen szer­ve­zett tár­sa­dal­mat akar­ja meg­for­mál­ni, Don Qui­jo­te (és bi­zo­nyos ér­te­lem­ben Ham­let is) a lét­bi­zony­ta­lan­sá­got sem­mi­be ve­vő transz­cen­den­ci­á­ba ka­pasz­ko­dik, Don Juan pe­dig a ka­land moz­ga­tó ru­gó­ját, az el­ér­he­tet­len Nő-t ke­re­si. A mo­dern Don Juan tra­gé­di­á­ja – ve­lük szem­ben – ta­lán ab­ban rej­lik, hogy ak­kor kez­di ke­res­ni ezt az ab­szo­lút nőt, ami­kor a fi­lo­zó­fia ré­vén ki­de­rül, hogy a vé­ges és a vég­te­len re­mény­te­le­nül el­sza­kadt egy­más­tól. Ami­kor be­bi­zo­nyo­so­dik, hogy az is­mé­tel­he­tő­ség csak a va­ló­ság­tól el­vál­va, egy „vég­te­len re­zig­ná­ció” (Kierkegaard) se­gít­sé­gé­vel esz­kö­zöl­he­tő ki, va­gyis hogy az ab­szur­di­tás hor­doz­za azt. Ami­kor két­ség­te­len­né vá­lik, hogy a ta­pasz­ta­la­ti­ság­ban van min­den­faj­ta és­­sze­rű gya­kor­lat ki­in­du­ló­pont­ja és le­csa­pó­dá­sa, és hogy az ab­szo­lú­tum vis­­sza­szo­rult a hit és a ro­man­ti­kus ál­mo­do­zás vi­lá­gá­ba (Musset). Csak­hogy Don Juan min­dig pro­vo­ká­tor volt. Min­dig azt az erőt pró­bál­ta ki­hív­ni ma­ga el­len, amely a kor szel­le­mét kor­má­nyoz­ta, amely lát­ha­tat­la­nul be­le volt/van ágyaz­va a köz­na­pi gon­dol­ko­dás­ba. Ha a há­zas­ság in­téz­mé­nye és az egy­ház volt az az erő, amely el­len lá­zad­ni le­he­tett úgy, hogy ez a lá­za­dás ma­gá­ban hor­doz­ta a bu­kás ve­szé­lyét is, ak­kor Don Juan ezt az erőt vet­te sem­mi­be. Ami­kor a 18. szá­zad fel­vi­lá­go­so­dá­sa Ca­sa­no­va, majd pe­dig De Sade már­ki ré­vén bi­zony­gat­ja, hogy csak­is a tes­ti­ség­nek van rá­ci­ó­ja, és csak­is a gyö­nyör az, ami el­vi­leg bi­zo­nyít­ha­tó és a gya­kor­lat­ban meg­va­ló­sít­ha­tó, ak­kor Don Juan – szin­te Don Qui­jo­te mód­já­ra – az ab­szo­lút, te­hát a nem lé­te­ző nőt hív­ja ki ma­ga el­len. Ami­kor a ko­ra­be­li csá­bí­tók a ré­gi Don Juan min­tá­já­ra gyűj­te­ni kez­dik a nő­ket, ak­kor ő ki­áb­rán­dul, me­ne­kül­ni kezd, és az abszolútumot már nem a nő­ben, ha­nem a fel­is­me­rés­ben (G. B. Shaw), a geo­met­ri­á­ban (M. Frisch), az esz­mék szép­sé­gé­ben (De­ák Ta­más), az ar­tisz­ti­kum­ban (M. Kundera) ke­re­si. A szo­ká­sok át­há­gá­sát azon­ban min­den tár­sa­da­lom bün­te­ti. A szo­ká­sok el­le­ni lá­za­dás ma­ga a szubsztanciális bűn, amely ma­ga után von­ja a bün­te­tést. De va­jon az el­té­rő jel­le­gű bű­nö­ket más-más bün­te­tés kö­ve­ti? Bűn­hő­dik-e Don Juan a bün­te­tés ré­vén? És van egy­ál­ta­lán bűn­tu­da­ta?
Bűn­tu­da­ta va­ló­szí­nű­leg nem volt, mert sa­ját meg­győ­ző­dé­se sze­rint bűnt sem kö­ve­tett el.1 ő a min­den­na­pi er­kölcs fö­lött állt, akár­csak Raszkolnyikov. Ezért mon­da­nám azt, hogy Dosz­to­jevsz­kij hő­sé­hez ha­son­ló­an Don Juan is csu­pán át­há­gást – presztuplenyije – kö­vet el ak­kor, ami­kor el­dön­ti, hogy el­csá­bít­ja az ép­pen ese­dé­kes nőt. Josef Toman 1944-ben írt regényében2 Miguel ak­kor, ami­kor ta­nú­ja lesz volt ne­ve­lő­je, a hu­ma­nis­ta fe­ren­ces Gregorio atya ki­vég­zé­sé­nek, ar­ra a fel­is­me­rés­re jut, hogy a jó nem lé­te­zik, csak a rossz van je­len a vi­lág­ban. En­nek fo­lyo­má­nya az­tán az ego­is­ta vi­sel­ke­dés, amely­ben az „én” az el­ső, sőt az Is­ten is én va­gyok. Ak­kor pe­dig csu­pán én és az én gyö­nyö­röm az, ami kö­ve­ten­dő. Hát bűn ak­kor a csá­bí­tás? Nem. In­kább egy ra­ci­o­ná­lis dön­tés kö­vet­kez­mé­nye. Ami per­sze eset­leg szá­mol a vis­­sza­ha­tás­sal is, de azt az idő­ben an­­nyi­ra ki­tol­ja, hogy szin­te az egyé­ni éle­ten túl­ra he­lye­zi. Tirso de Molina klas­­szi­kus drámájában3 Don Juan az­zal üti el ap­ja fi­gyel­mez­te­té­sét az is­te­ni igaz­ság­szol­gál­ta­tás­ról, hogy mes­­sze van az még, és hos­­szú út ve­zet odá­ig. Ami nem­csak Juan há­nya­ve­ti­sé­gét je­len­ti, ha­nem azt – és fő­ként azt – is, hogy Don Juan a ma­ga fel­sőbb­ren­dű­ség-ér­ze­té­ben gon­dol­hat­ja azt, amit is­ten: tett és kö­vet­kez­mény an­­nyi­ra mes­­sze van­nak egy­más­tól az idő­ben, hogy nincs is ér­tel­me fog­lal­koz­ni a vi­szo­nyuk­kal. Nem más ez, mint a ré­gen is­mert té­tel: Is­ten nem mo­rá­lis lény, mert az örök­ké­va­ló­ság­ban a vá­lasz­tás­nak nincs sú­lya – a vá­lasz­tás nem di­lem­ma. A „vagy – vagy”-nak csu­pán az idő­be zárt­ság­ban van je­len­tő­sé­ge. Ugyan­ezt az idő­ben va­ló ki­to­ló­dást Molie`re4 már kis­sé szám­sze­rű­sí­ti, és az ő Don Juanja már Sganarelle-nek vá­la­szol­va húsz-har­minc évet ad ma­gá­nak ah­hoz, hogy ma­gá­ba száll­jon és meg­ja­vul­jon. De hát tud­hat­juk: húsz-har­minc év a fel­vi­lá­go­sult Don Juan szá­má­ra azt je­len­tet­te, hogy ak­kor­ra már úgy­sem fog­ják ér­de­kel­ni a nők, és ő kön­­nyen vál­hat eré­nyes­sé. Ad­dig pe­dig, ha más­ként nem megy, leg­fel­jebb kép­mu­ta­tó lesz. Meg­fo­gal­maz­za a 18. szá­zad egyik fel­is­me­ré­sét: „A kép­mu­ta­tás di­va­tos bűn, és a bűn, ha di­va­tos, erény­nek szá­mít. […] Aki­nek van esze, al­kal­maz­ko­dik a szá­zad bűneihez.”5 Don Juan itt azt az élet­stra­té­gi­át iro­ni­zál­ja, me­lyet La Rochefoucauld is meg­fo­gal­ma­zott: „A kép­mu­ta­tás a bűn hó­do­la­ta az erény előtt.”6 Bűn­bá­nat gya­kor­lá­sá­ról szó nem esik itt sem. Bűn­ről min­dig csak azok be­szél­nek, akik Don Juant úgy­mond „jobb út­ra akar­ják té­rí­te­ni”. Don Juan nem sze­ret di­va­tos len­ni, vagy más szó­val: ő kü­lön­böz­ni akar. Mert nem sze­re­ti a tö­meg­em­bert. Ezért hág­ja át a meg­szo­ká­so­kat, ame­lye­ket a tö­meg­em­ber erény­nek, Juan azon­ban csak csor­da­ösz­tön­nek tart.
Bűn­tu­da­ta le­het­ne Don Juannak ak­kor, ha lé­te egy­ide­jű len­ne az ak­tu­á­lis nő ide­jé­vel, va­gyis ha mind­azt, amit a nő el­vár tő­le, a ben­ső­sé­ges­ség tar­tal­má­vá ten­né. Ad­dig, amíg Juan pil­la­nat­em­ber, az adott pil­la­nat­ban va­ló­ban sze­re­ti a nőt. Egy el­kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban azon­ban már más­hoz von­zó­dik. Va­gyis a pil­la­na­tok so­rá­ból nem ala­kul ki sem­mi­fé­le kon­ti­nu­i­tás. Kon­ti­nu­i­tás nél­kül pe­dig sem va­ló­di lé­te­zés, sem a mo­ra­li­tás alap­ja nem jö­het lét­re. Ak­kor, ami­kor Juan már az ab­szo­lút nőt ke­re­si, min­den ener­gi­á­ja az ab­szo­lú­tum­nak fe­szül, és az, ami az idő­ben van – az ép­pen ak­tu­á­lis nő –, ezen kí­vül ta­lál­ta­tik. A bűn­tu­dat az­zal jön lét­re, hogy va­la­ki­vel szem­be­ni cse­lek­vé­sünk­ben hi­ányt fe­de­zünk fel ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy a má­si­kért nem tet­tünk meg min­dent. Va­gyis az a má­sik a cse­lek­vé­sünk cél­ja kell, hogy le­gyen. Juan cse­lek­vé­sé­nek a cél­ja azon­ban nem a má­sik, ha­nem az ab­szo­lút nő, te­hát csak­is az ab­szo­lú­tum­mal szem­ben le­het­ne bűn­tu­da­ta. A konk­rét nő csu­pán esz­köz szá­má­ra az ab­szo­lú­tum fe­lé ve­ze­tő úton. Az esz­kö­zök­kel szem­ben pe­dig mi­ért len­ne bűn­tu­da­tunk? En­nek a Juannak a bűn­tu­da­ta in­kább va­la­mi­fé­le elé­ge­det­len­ség ön­ma­gá­val. Ami­kor pe­dig Juan a nőn túl va­la­mi el­vont­ság­ba he­lye­zi a ke­re­sett abszolútumot, ak­kor már ér­tel­met­len­ség a bűn­tu­da­tot fir­tat­ni, hi­szen az esz­mék ste­ril vi­lá­gá­ban va­gyunk, ahol a gon­dol­ko­dás ko­he­ren­ci­á­ja, nem pe­dig a cse­lek­vés er­köl­csi kö­vet­kez­mé­nye a per­dön­tő. Don Juan és a nő min­dig két kü­lön­bö­ző idő­ben le­le­dzik, ame­lyek kö­zött ugyan érint­ke­zés ki­ala­kul, de át­fe­dés és egy­más­ba va­ló be­ha­to­lás nem jö­het lét­re. A bűn­tu­dat ezért csak lo­gi­kai kö­vet­kez­te­té­sek vég­ered­mé­nye­ként, de so­ha­sem meg­élés­ként je­len­het meg. Ha pe­dig a bűn­tu­dat csu­pán el­mé­le­ti konst­ruk­ció, és nem a meg­élés és át­élés gyöt­rel­me, ak­kor a bün­te­tés is csak ön­ma­gunk fe­le­lős­ség­re vo­ná­sa le­het. Mi­vel­hogy hi­báz­tunk. Nem cso­da, hogy csak­nem az ös­­szes Don Juan fel­há­bo­ro­dik azon, hogy a cse­lek­mény vé­gén még­is meg­je­le­nik va­la­mi­fé­le bün­te­tés. És két­sze­re­sen fel­há­bo­ro­dik azon, hogy nem az hoz­za el a bün­te­tést, aki­nek a nagy­sá­gá­hoz mér­te pro­vo­ká­ci­ó­ját, ha­nem min­dig egy szol­ga. A Comtur szob­ra csak a „vég­re­haj­tó kéz”, mond­hat­nánk, hogy hó­hér. Ahogy Ge­re­lyes End­ré­nél is: „…férfi halt meg, s egy szol­ga öl­te meg.”7 Vagy aho­gyan De­ák Tamás8 fo­gal­maz­ta meg: „…a meg­tor­lás mun­ká­ját ha­lan­dók vég­zik – nem kö­zön­sé­ges ha­lan­dók, de so­ha­sem Is­ten.” John Berger pe­dig egy cső­cse­lék ano­nim tag­ja­i­val öle­ti meg őt.9 (Ha­bár eb­ben az utol­só eset­ben fi­gye­lem­be kell ven­nünk J. Berger mar­xis­ta gon­dol­ko­dá­sát, amely sze­rint a tö­meg a tör­té­ne­lem szub­jek­tu­má­nak az al­ko­tó­ré­sze.)
Ta­lán ma­ga Is­ten is szé­gyel­li, hogy ne­ki is meg kell fe­lel­nie a köz­nap­ok el­vá­rá­sa­i­nak, és meg kell bün­tet­nie Don Juant? Ezért mos­sa ke­ze­it, és vé­gez­te­ti el a pisz­kos mun­kát más­sal? Le­het ben­ne va­la­mi, hi­szen Is­ten is túl van a mo­ra­li­tá­son. De ha lo­va­gi­as len­ne, ak­kor meg­be­csül­né a mél­tó el­len­fe­let. G. B. Shaw nyit egy kis­ka­put eb­ben az irányban,10 ami­kor át­já­rást en­ge­dé­lyez Don Juannak a Po­kol és a Menny­or­szág kö­zött.
A bűn és bűn­hő­dés mo­tí­vu­ma a Don Juan-mű­vek­ben alig­ha­nem ab­ban ke­res­he­tő, hogy már Tirso de Molinánál is két tör­té­nel­mi alak­ból áll ös­­sze Don Juan alak­ja. Az egyik a 14. szá­zad­ban élő Don Juan de Tenorio, aki I. Don Pedro (1350–1370), az El Cruelnek (Kö­nyör­te­len­nek) ne­ve­zett ki­rály ud­va­rá­ban élt Se­vil­lá­ban. Don Juan egy­idős volt Don Pedróval, és uno­ka­öc­­cse volt a ki­rály imá­dott fe­le­sé­gé­nek, Maria de Pad­il­lá­nak, ezért az­tán jó cim­bo­rák vol­tak min­den­ben. Ma­ga Don Pedro is nagy nő­fa­ló volt, és aki el­len­állt ne­ki, azt ki­vé­gez­tet­te. őt vé­gül egy ro­ko­na szúr­ta le. Don Juan tra­gé­di­á­ját pe­dig a kró­ni­kák ál­tal is­mert utol­só nő, Don­na An­na el­csá­bí­tá­sa okoz­ta. A le­szúrt Don Gonzalo (a Comendador) sír­em­lé­ke a San Fran­cis­co-temp­lom­ban volt, aho­vá Don­na An­na ro­ko­nai sze­rel­mi légy­ott ürü­gyén oda­csal­ták Don Juant, akit azu­tán már sen­ki sem lá­tott. A fran­cis­ká­nu­sok az­tán azt ter­jesz­tet­ték a nép­nek, hogy a Comendador kő­szob­ra a po­kol­ba rán­tot­ta az őt kár­om­ló Don Juant. Már­most hogy a fe­ren­ce­sek csak ma­gu­kat véd­ték-e ez­zel a ke­gyes ha­zug­ság­gal Don Juan ro­ko­na­i­val szem­ben, vagy sem, mind­egy: a le­gen­da a kő­szo­bor­ról ki­ala­kult. Lát­hat­juk vi­szont, hogy itt szó sincs bűn­hő­dés­ről, csu­pán bün­te­tés­ről. A leg­va­ló­szí­nűbb, hogy egy­sze­rű gyil­kos­ság­gal ál­lunk szem­ben, olyan­nal, amely­nek ko­ráb­ban Don Juan nem a szen­ve­dő, ha­nem az el­kö­ve­tő sze­rep­lő­je volt.
Az­tán itt van Don Miguel de Manara, aki 1626-ban szü­le­tett Se­vil­lá­ban egy ne­gyed­ízig­len tisz­ta vé­rű calatravai rend­hez tar­to­zó csa­lád­ban. ő is nagy nő­csá­bász és az egy­ház meg­csú­fo­ló­ja, ezért a kör­nye­ze­te a va­la­hai Don Juannal kez­di azo­no­sí­ta­ni. Akár­csak Don Juant, Don Miguelt is több fi­gyel­mez­te­tés éri, hogy hagy­jon fel élet­vi­te­lé­vel. Az egyik ilyen, ami­kor éj­sza­kai csa­var­gá­sa köz­ben hí­vó szót hall egy szo­bá­ból, és az er­kély­ről kö­tél­hág­csó eresz­ke­dik le, ő fel­kú­szik azon, de a szo­bá­ban egy fel­ra­va­ta­lo­zott nő van. Va­gyis meg­je­le­nik a kö­zép­ko­ri iro­da­lom­ból oly­an­­nyi­ra is­mert mo­tí­vum: a ha­lál­ra va­ló fi­gyel­mez­te­tés. Ez azon­ban nem tán­to­rít­ja el őt ki­csa­pon­gá­sa­i­tól. De mint min­den nagy csá­bí­tót, Don Miguelt is el­éri a vég­ze­te, még­pe­dig az 1004. nő, Geronima de Mendoza sze­mé­lyé­ben, aki­be be­le­sze­ret, és akit fe­le­sé­gül vesz. A hőn sze­re­tett fe­le­ség azon­ban meg­be­teg­szik és meg­hal. Ez­után már a lá­to­má­sok kez­dik egy irány­ba te­rel­ni a cse­lek­ményt. Don Miguel ál­lan­dó­an a vá­ros­ban kó­bo­rol, és ke­re­si az el­ve­szett sze­rel­met. Egy nőt lát meg az ut­cán, aki kí­sér­te­ti­e­sen ha­son­lít Geronimára, utá­na ro­han, de ami­kor a nő meg­for­dul, ha­lál­fej van a nya­kán. Egy má­sik al­ka­lom­mal egy ha­lot­ti me­net­tel ta­lál­ko­zik, és ami­kor meg­kér­de­zi a kí­sé­rő­ket, hogy kit te­met­nek, azok el­árul­ják ne­ki, hogy őt ma­gát. Ép­pen a Santa Caridad-kolostornál jár ek­kor, el­ájul, más­nap a szer­ze­te­sek rá­ta­lál­nak, be­vi­szik őt a ko­los­tor­ba, ahon­nan so­ha töb­bé nem jön ki. Meg­tér, és szent éle­te nyo­mán 1662-ben rend­fő­nök­nek vá­laszt­ják meg. Új rend­sza­bá­lyo­kat al­kot, el­adott va­gyo­ná­ból kór­há­zat épít­tet, és úgy hal meg 1679-ben, hogy a nagy jár­vány ide­jén egye­dül ő fog­lal­ko­zik a be­te­gek­kel. Vég­ren­de­let­ében be­vall­ja ko­ráb­bi bű­ne­it, ame­lye­kért éle­te vé­gé­ig ve­ze­kelt, és azt ké­ri a szer­ze­te­sek­től, hogy a ko­los­tor lép­csői alá te­mes­sék el őt. A szer­ze­te­sek per­sze ké­sőbb ki­han­tol­ják, és dí­szes sír­ba te­me­tik, ahol cso­dák tör­tén­nek, és szent­té ava­tá­sá­ra is kí­sér­le­tek tör­tén­nek.
Don Miguel tör­té­ne­te va­ló­ban a bűn­tu­dat és a bűn­hő­dés meg a ve­zek­lés tör­té­ne­te. Eh­hez per­sze az kel­lett, hogy éle­té­ben egy schizmával küzd­jön. Josef Toman re­gé­nye tö­ké­le­te­sen mu­tat­ja be ezt a ket­tős­sé­get. Miguelt az édes­any­ja pap­nak szán­ja, és úgy is ne­vel­te­ti. Az édes­anya tit­kos sze­rel­me, a se­vil­lai ér­sek Trifónt, a je­zsu­i­tát je­lö­li ki há­zi­ta­ní­tó­nak, aki­nek az a tisz­te, hogy Miguelt el­tá­vo­lít­sa az élet­től. Trifón az, aki – Miguel sza­va­i­val – „el­ül­tet­te ben­nem a nő gyű­lö­le­tét”, és a má­sik em­ber he­lyett az abszolútumot tet­te meg a cse­lek­vés cél­já­nak. (Ide kí­ván­ko­zik, hogy majd a ro­man­ti­ka egyik né­met szer­ző­jé­nek, Christian Dietrich Grabbénak a drámájában11 vá­lik ez a di­lem­ma – konk­rét nő versus ab­szo­lút nő – Fa­ust és Don Juan el­len­tét­jé­nek alap­já­vá. Juan még azt ké­ri szá­mon Fa­us­ton, hogy mi­ért ker­ge­ti az em­ber­fe­let­tit, ha köz­ben csak em­ber ma­rad, mi­re Fa­ust ri­poszt­ja: „Mi­ért em­ber az, ki nem tör em­ber­fe­let­ti­re?” És Don Juan az­zal zár­ja a vi­tát, hogy az em­ber­fe­let­ti a nő­től ide­gen. Mel­les­leg: hi­á­ba Don Juant sze­re­ti An­na, Me­fisz­tó se­gít­sé­gé­vel Fa­ust szer­zi meg őt, vé­ge­ze­tül azon­ban egyi­kü­ké sem, ha­nem a Ha­lá­lé lesz. Ez Grabbe mű­vé­ben még egy rö­vid idő­re meg­ren­dí­ti Don Juant, de gyor­san ma­gá­hoz tér, és „új sze­lek­re fe­szí­ti vi­tor­lá­it”. A po­én eb­ben az eset­ben az, hogy G. B. Shaw-nál már Don Juan az, aki Lu­ci­fer­rel szem­ben az em­ber­fe­let­ti esz­mé­nyét hir­de­ti, és er­re a szen­ti­men­tá­lis­nak ki­ne­ve­zett ör­dög a ro­man­ti­ka Don Juanjának sza­va­i­val vá­la­szol a 20. szá­zad ele­je Don Juanjának: „A vi­lá­gért se haj­szol­ja so­ha az Em­ber­fö­löt­tit, mert oda­visz, hogy vá­lo­ga­tás nél­kül meg­ves­se az Em­be­rit.”) Vis­­sza­tér­ve, és ahogy lát­juk, szin­te Shaw-t foly­tat­va Toman re­gé­nyé­re: a je­zsu­i­ta ne­ve­lés ered­mé­nye Miguel jel­sza­va, a „min­dent vagy sem­mit!”. Ki­áb­rán­dul az egy­ház kép­mu­ta­tá­sá­ból, és dü­höd­ten az ab­szo­lút nőt ke­res­ve ki­csa­pon­gó, gyil­kos éle­tet kezd él­ni. Köz­ben ugyan az édes­apa fel­fo­gad­ja a fe­ren­ces Gregorio atyát is há­zi­ta­ní­tó­nak, aki Miguelbe az élő em­ber­sze­re­te­tet, te­hát azt az el­vet pró­bál­ja el­plán­tál­ni, hogy Is­ten leg­jobb szol­gá­la­ta az em­ber szol­gá­la­ta. Ami­kor azon­ban Gregoriót az ink­vi­zí­ció mág­lyá­ra ál­lít­ja, Miguel va­ló­ban Don Juanná vá­lik. Sze­re­lem nél­kü­li sze­rel­mi éle­tet él, amely­ben, ahogy ke­se­rű­en be­vall­ja, „örök­ké egy­for­ma min­den”. Et­től az élet­től vált­ja meg őt Geronima, aki azon­ban a meg­vál­tás­sal ment­he­tet­le­nül ket­té­sza­kí­tot­ta Miguel múlt­ját és je­le­nét. Meg­vi­lá­go­so­dik szá­má­ra, hogy egész múlt­ja nem más, mint alá­va­ló­ság­ok so­ro­za­ta. Ez a fel­is­me­rés azon­ban le­he­tet­len­né te­szi a tel­jes bol­dog­sá­got a je­len­ben. Az ab­szo­lút ki­csa­pon­gást az ab­szo­lút ra­gasz­ko­dás vált­ja fel. Ezért tör­té­nik meg, pa­ra­dox mó­don az, hogy a va­ló­di bol­dog­sá­got – vagy a meg­vál­tást? – a Caridad nyújt­ja az­zal, hogy ott Miguel meg­va­ló­sít­hat­ja Gregorio élet­esz­mé­nyét, a hu­ma­niz­must. De hát tud­juk, a hu­ma­niz­mus sem a konk­rét em­ber, ha­nem az em­be­ri­ség sze­re­te­te, va­gyis azon a szin­ten van, mint a caritas. (Nem vé­let­len a ke­resz­tény sze­re­tet­esz­mény és a ko­los­tor ne­vé­nek azo­nos­sá­ga.) Miguel nem volt ké­pes a sze­re­lem­re, ezért a sze­re­tet­be me­ne­kült. Mi­cso­da kü­lönb­ség Miguel és Juan kö­zött! Bűn és bűn­hő­dés fel­té­te­le­zi az idő­be­li ruptúrát, sőt anél­kül nem is lé­tez­het. A ve­zek­lés a ko­ráb­bi élet fel­adá­sa, az­az a sze­mé­lyi­ség egy­sé­gé­nek a meg­ta­ga­dá­sa. Don Juan nem aláz­ko­dik meg a Kő­szo­bor előtt. Szá­má­ra az ön­azo­nos­ság a leg­na­gyobb ér­ték. El­pusz­tul emi­att? No és?
Ér­de­mes meg­áll­ni egy má­sik tör­té­nel­mi re­gény­nél is, ame­lyik nem Miguel, ha­nem Don Juan éle­tét dol­goz­za fel. Meg­je­gyez­ve köz­ben, hogy bár­men­­nyi­re is a tör­té­nel­mi té­nye­ket fi­gye­lem­be ve­vő mű­vek­ről van szó, mind­egyik­ben je­len van va­la­mi­kép­pen a Don Juan-mítosz, ame­lyik – ugye­bár – idő­ben ké­sőb­bi, de a re­gé­nyek sze­rep­lő­i­nek je­len­tés­be­li a pri­o­ri­ja. Siegfried Obermeier művéről12 van szó, amely­ben a női kulcs­fi­gu­rák ré­vén tud­ha­tunk meg va­la­mit Don Juan lel­ki­sé­gé­ről. Há­rom nő­ről van szó. Az el­ső, Catalina a leg­ősibb női fog­lal­ko­zást űzi, és ta­lán ép­pen ezért ő az, aki lel­ki­leg – nem a sze­re­lem szem­pont­já­ból! – a leg­kö­ze­lebb ke­rül Don Juanhoz, és meg tud­ja fo­gal­maz­ni alap­ve­tő tu­laj­don­sá­gát. Catalinával szem­ben Juannak nem kell bi­zo­nyí­ta­nia fér­fi­as­sá­gát – tud­juk: ez a vi­szony nem az ér­zel­me­ken, ha­nem a tisz­ta pénz­ügyi kap­cso­la­ton ala­pul –, ezért em­ber­ként be­csü­li, sőt sze­re­ti Catalinát. Ma­gya­rán szól­va: ő az egyet­len nő, akit Juan ma­gá­val egyen­ran­gú­nak el­is­mer. Catalina pe­dig a ve­le szü­le­tett ősi női böl­cses­ség ré­vén ki­mond­ja: te vagy az örök ke­re­ső és so­ha meg nem nyug­vó, a sze­re­lem vi­lá­gá­nak Ahasvérusa. És va­ló­ban: Don Juan mo­dern mí­to­sza az ál­lan­dó­ság­gal szem­be­szál­ló vál­to­zást je­le­ní­ti meg. Per­sze ez az a vál­to­zás, amely azért va­la­mit rög­zít: a sze­mé­lyi­sé­get. Itt már nem va­la­mi­lyen transz­cen­den­cia, ha­nem az in­di­vi­du­a­li­tás im­ma­nens és au­to­nóm ön­azo­nos­sá­ga az, amely a kon­ti­nu­i­tást biz­to­sít­ja. Ezért le­het, hogy a fér­fi–nő vi­szony­ban Don Juan nem az egy­ház ál­tal szen­te­sí­tett há­zas­ság­ban (mint a fo­lya­ma­tos­ság kül­ső ga­ran­ci­á­já­ban), ha­nem az ál­lan­dó me­ne­kü­lés­ben rög­zí­ti a ma­ga fér­fi-stá­tu­sát. A me­ne­kü­lés eb­ben az eset­ben nem a fe­le­lős­ség fel­adá­sa, ha­nem ön­ma­ga meg­men­té­se. És le­het, hogy a sze­re­lem men­té­se is a „rossz vég­te­len­től”, az ön­is­mét­lés­től. Az au­ten­ti­kus ér­zé­sen ala­pu­ló ön­de­fi­ní­ció pél­dá­ja is le­het­ne. Gon­dol­junk be­le: Descartes ek­kor fo­gal­maz­za meg a sa­ját tu­da­tá­ra hi­vat­ko­zó szub­jek­tum alap­té­tel­ét: cogito er­go sum. És a gon­dol­ko­dás­hoz min­dig hoz­zá kell gon­dol­nunk a ké­tel­ke­dést, a mód­sze­res szkep­szist. A szkep­szis pe­dig ir­tó­zik a rög­zült is­me­re­tek­től. Don Juan meg nyu­godt lé­lek­kel mond­hat­ná: amo er­go sum. Ahol is a sze­re­lem ál­lan­dó kel­lé­ke a meg­úju­lás. És itt is­mé­tel­jem meg a ko­ráb­ban már el­mon­dot­tat: ez a faj­ta élet­vi­tel az ál­lan­dó­sá­got elő­tér­be he­lye­ző és vé­dő tár­sa­da­lom­mal szem­ben egy­ér­tel­mű pro­vo­ká­ció. De hát ugyan­ilyen pro­vo­ká­ló jel­le­ge van a min­dig ké­tel­ke­dő fi­lo­zó­fu­si alap­ál­lás­nak is. Ha most szen­ten­ci­át sze­ret­nék le­ír­ni, ak­kor az a kö­vet­ke­ző for­mát kap­ná: Don Miguel – aki fel­is­mer­te bű­nét, és ezért ve­zek­lés­re ad­ta a fe­jét – le­het­ne a min­den­ko­ri ke­resz­tény egy­ház szent­je, de Don Juan, aki nem haj­lan­dó meg­ta­gad­ni sa­ját múlt­ját, „csu­pán” a nagy egyé­ni­sé­gek pan­te­on­já­ban kap­hat he­lyet. Az előb­bit – bű­nei el­le­né­re – vé­de­ni fog­ja az egy­ház ha­tal­ma és au­to­ri­tá­sa, az utób­bit – bű­nei mi­att – ugyan­ez az egy­ház ki­ta­gad­ja és ki­át­koz­za. A meg­di­cső­ü­lés­nek és az el­kár­ho­zás­nak va­ló­ban az len­ne az egyet­len út­ja, hogy fel­ad­juk, il­let­ve el­len­ke­ző­leg meg­őriz­zük sa­ját múl­tun­kat? Itt lát­ni, hogy két, egy­más­tól hom­lo­ke­gye­nest el­té­rő kor­szak eti­ká­já­ról van szó. Az el­ső azt hi­szi és vall­ja, hogy lé­te­zik örök­ké­va­ló­ság az egyé­nen túl, és csak­is eb­be az örök­ké­va­ló­ság­ba va­ló ka­pasz­ko­dás biz­to­sít­hat­ja az egyén meg­me­ne­kü­lé­sét, a má­sik pe­dig ar­ra es­kü­szik, hogy csak­is evi­lá­gi lé­tünk­ben lé­tez­het vi­szony­la­gos ál­lan­dó­ság, és egyé­ni élet­időnk kon­ti­nu­i­tá­sá­nak a meg­men­té­se az er­köl­csi­ség alap­za­ta. Don Juan egy­ér­tel­mű­en az utób­bit hi­szi, és amíg ez a stra­té­gi­á­ja el­len­ke­zik a köz­nap­ok fel­fo­gá­sá­val, a köz­nap­ok sze­mé­ben bű­nös, és ezért tra­gi­kus hős. Nem vé­let­le­nül uta­sít­ja el ma­gá­tól Havel dok­tor, Kundera egyik alteregója13 azt a ki­tün­te­tő­nek szánt jel­lem­zést, hogy ő a mo­dern Don Juan, hi­szen ami­kor a „hűt­len­ség” már nem pro­vo­ká­ció, ha­nem szin­te di­vat, ak­kor már Don Juan sem tra­gi­kus hős, ha­nem csak olyas­va­la­ki, aki „in”.
Obermeier má­sik női sze­rep­lő­je Manuela, a ko­los­tor­ból meg­szö­kött lány, aki­ben Don Juan ma­gá­ra is­mer, és mint androgün vol­tá­nak új­ra meg­ta­lált fe­lé­be be­le­sze­ret, ma­gá­é­vá te­szi, fe­le­sé­gül akar­ja ven­ni, csak­hogy ki­de­rül: Manuela a lá­nya. Don Juan el­ve­szí­ti az élet­ösz­tön­ét. Meg­ha­son­lik ön­ma­gá­val. Szin­te egy mo­dern Oidipuszként je­le­nik meg előt­tünk. Itt még min­dig tra­gi­kus hős (mert hát ta­but sér­tett), de már van ben­ne gyil­kos ko­mi­kum is (a jó öreg Shakes­peare ál­tal is oly­an­­nyi­ra ked­velt fél­re­ér­tés). ő per­sze nem va­kít­ja meg ma­gát. Mást és vá­rat­la­nab­bat, de meg­elő­ző fél­re­sik­lá­sa után már nem an­­nyi­ra meg­le­pőt cse­lek­szik: fe­le­sé­gül ve­szi a har­ma­dik nőt, a fér­fi­gyű­lö­lő Di­a­na de Ulloát (a név itt sem vé­let­len). Néz­zük csak az utat: Juan el­jut a fér­fi­ak­ból élő Catalinától az ő fér­fi­as­sá­gá­nak gyü­möl­csét je­len­tő Manuelán át a fér­fi­a­kat el­uta­sí­tó Di­a­ná­ig. Ez már csak a vég le­het. És va­ló­ban: mi­u­tán meg­öl­te Di­a­na fér­jét, és Di­a­na el­utaz­na Don Juannal, még bú­csú­lá­to­ga­tást tesz az új­don­sült pár De Ulloa sír­já­nál, ahol a meg­gyil­kolt férj sír­em­lé­ke rá­zu­han Juanra, aki így hal meg. Ez nem bűn­hő­dés, ez tra­gi­ko­mi­kus vég­ki­fej­let.
Bár­men­­nyi­re ki­mó­dolt­nak is tűn­het Obermeier élet­raj­zi re­gé­nye, egy va­la­mi­ben pon­tos lát­le­le­tet nyújt Don Juanról. A bűn és a bűn­hő­dés mo­tí­vu­ma két eset­ben le­het meg­ala­po­zott a Don Juanról szó­ló mű­vek­ben: vagy ak­kor, ami­kor Juant a don migueli min­tá­ra fog­juk fel, te­hát mint olyan em­bert, aki ké­pes meg­ta­gad­ni sa­ját múlt­ját; vagy pe­dig ak­kor, ha túl­pszi­cho­lo­gi­zál­ja sa­ját tet­te­it. Az el­ső ese­tet azért ve­tem el, mert Don Juan még­is­csak in­di­vi­du­a­lis­ta – még ak­kor is, ami­kor már túl­lé­pett macho mi­vol­tán. A má­sik ese­tet pe­dig azért, mert burlador kor­sza­ká­ban a lé­lek rez­ze­né­sei még nem, „fi­lo­zó­fu­si” kor­sza­ká­ban pe­dig már nem ér­dek­lik. Mint fi­lo­zó­fus Don Juan az em­be­ri élet on­to­ló­gi­á­ját pró­bál­ja meg­fo­gal­maz­ni. Ma­rad az egye­dü­li le­he­tő­ség, amely­ről Ramiro de Maeztu is be­szélt: „Egy­fe­lől az ab­szo­lút kö­te­les­ség, más­fe­lől az ab­szo­lút sze­szély. A dön­tés: kaland.”14 Don Juan a mo­dern ka­lan­dor, a picaro. Még ak­kor is, ha ere­de­ti spa­nyol for­má­já­ban en­nek tel­je­sen el­lent­mond, még­pe­dig a szár­ma­zá­sa mi­att. Obermeiernél je­le­nik meg a gon­do­lat, mi­sze­rint Don Juan so­ha nem ter­vez­te meg a cse­le­ke­de­te­it – mint ahogy tet­ték a klas­­szi­kus kor ka­lan­do­rai, a lo­va­gok, akik egy, mind­an­­nyi­uk szá­má­ra kö­te­le­ző esz­ményt kö­vet­tek ka­lan­do­zá­sa­ik so­rán –, ne­ki alig­ha­nem ki­hí­vá­sok­ra volt szük­sé­ge ah­hoz, hogy el­ha­tá­ro­zá­sai el­le­né­ben cse­le­ked­jen, és ez nagy örö­met szerzett ne­ki. Bűn­tu­da­ta ak­kor ala­kult vol­na ki, ha az el­té­rés az ere­de­ti­leg el­ter­ve­zett cse­lek­vés és a hir­te­len ho­zott dön­tés kö­zött lel­ki­is­me­ret-fur­da­lást oko­zott vol­na ne­ki. Ilyen­ről vi­szont szó sincs. Nyu­god­junk már be­le egy­szer s min­den­kor­ra: Don Juan so­ha sem am­bi­ci­o­nál­ta azt, hogy szent le­gyen, ne­ki elég volt, hogy ka­lan­dor le­he­tett. Va­gyis já­té­kos.

A va­ló­di já­té­kos stá­tu­sa pe­dig nem mo­rá­lis, ha­nem on­to­ló­gi­ai – sőt: me­ta­fi­zi­kai – és esz­té­ti­kai. A mo­rá­lis meg­íté­lés hall­ga­tó­la­go­san ab­ból az elő­fel­té­tel­ből in­dul ki, hogy van biz­tos is­me­re­tünk a vi­lág­ról, és cse­le­ke­de­te­in­ket eh­hez a vi­lág­kép­hez iga­zít­juk. A já­té­kos vi­szont csak azt tud­ja biz­to­san, hogy nincs bi­zo­nyos­ság, és ne­ki eb­ben a bi­zony­ta­lan­ság­gal el­telt vi­lág­ban kell bol­do­gul­nia. Eb­ben az eset­ben csak sa­ját ma­gá­ban lel­het tám­pont­ra, és ha va­la­mi ba­lul üt ki, ak­kor nem a vi­lá­got, ha­nem ön­ma­gát te­szi fe­le­lős­sé ezért. Don Juan so­ha nem so­pán­ko­dik. Még ak­kor sem, ami­kor nem­csak ma­ga az ob­jek­ti­vi­tá­sá­ban vett vi­lág, ha­nem az ad­di­gi cse­le­ke­de­tei és azok fo­ga­dá­sa ré­vén ró­la ki­ala­kult vé­le­ke­dés is kez­di szo­ron­gat­ni. Sőt: Don Juan tud­ja, hogy ez a vé­le­ke­dés két­élű is le­het. El­ta­kar­hat­ja és erő­sít­he­ti a konk­rét sze­mélyt, mert a hír­név le­het le­nyű­gö­ző má­sok­kal szem­ben. Ugyan­ak­kor kor­lá­toz­hat­ja a sza­bad­sá­got, mert most már a vé­le­ke­dés alap­ján kell vi­sel­ked­ni. Ha Don Juan nem fe­lel meg a hír­ne­ve tá­masz­tot­ta el­vá­rá­sok­nak, ak­kor az nem­csak két­sé­ge­ket szül el­le­né­ben, ha­nem fel­há­bo­ro­dást is ger­jeszt. Max Frisch Don Juanja15 va­ló­di já­té­kos­ként old­ja meg ezt a di­lem­mát. Elé­be megy az el­vá­rá­sok­nak, sőt a le­gen­dá­nak is, és meg­ren­de­zi sa­ját el­kár­ho­zá­sát. Tud­ja, hogy a várt ha­tás erő­sebb a vá­rat­lan­nál, a le­gen­da a va­ló­ság­nál. Ha egy is­me­ret­len is­ten­ség koc­ká­kat vet­het, és a ki­ala­kult kom­bi­ná­ció alap­ján te­szi meg kö­vet­ke­ző lé­pé­sét az egész koz­mos­­szal szem­ben, ak­kor az erős egyé­ni­ség is meg­te­he­ti azt, hogy el­ját­sza­do­zik em­ber­tár­sa­i­val. Szá­mol ugyan a koc­ká­zat­tal, de a tö­ké­le­te­sen vég­re­haj­tott csel be­jön. A cse­lek­nek ép­pen az a bá­juk, hogy kí­vül­ről néz­ve lát­juk a csa­la­fin­ta­sá­got, de a játsz­ma ré­sze­se­ként min­dig be­dő­lünk ne­kik. Já­ték köz­ben egy más vi­lág­ban va­gyunk, ahol fel­füg­gesz­tő­dik a köz­nap­ok­ra jel­lem­ző és ra­ci­o­ná­lis prag­ma­tiz­mus.
Don Juan min­dig si­ke­res tak­ti­ká­ja a misz­ti­fi­ká­ció. Ere­de­ti­leg ez pri­mi­tív el­hi­te­tés: a nők el­hi­szik, hogy Juan fe­le­sé­gül fog­ja ven­ni őket. Ké­sőbb azon­ban a misz­ti­fi­ká­ció mó­do­za­tai vál­toz­nak: mű­velt­ség nél­kül már nem meg­va­ló­sít­ha­tó. Ek­kor ala­kul ki Don Juan má­so­dik tí­pu­sa, a fi­lo­zó­fus Don Juan16, aki­nek már ma­ga a csá­bí­tás, va­gy­is a já­ték, a játsz­ma vá­lik fon­tos­sá. Egy­va­la­mi azon­ban mind­két Don Juan szá­má­ra kö­zös ma­rad: a misz­ti­fi­ká­ció ré­vén fel­füg­gesz­tő­dik a dol­gok egy­ér­tel­mű­sé­ge, és a több­ér­tel­mű­ség, a bi­zony­ta­lan­ság ha­tá­roz­za meg a dön­té­se­ket. Don Juan ki­hasz­nál­ja azt a hely­ze­tet, amely Don Qui­jo­te szá­má­ra még meg­le­pő volt, tud­ni­il­lik azt, hogy a vi­lág­ban már nincs bi­zo­nyos­ság. Don Qui­jo­te még fáj­dal­ma­san él­te meg azt, hogy az ál­ta­lá­no­san ér­vé­nyes mo­rá­lis nor­mák már nem ér­vé­nye­sek, Don Juan vi­szont ezt te­szi meg cse­lek­vé­se alap­za­tá­ul. Hol ma­rad ak­kor a mo­rá­lis meg­ítél­he­tő­ség? Ez­zel ana­lóg volt a klas­­szi­kus me­ta­fi­zi­kák prob­lé­má­ja is. Per­sze, igaz, hogy me­ta­fi­zi­ka nem lé­tez­het misz­ti­fi­ká­ció nél­kül, aho­gyan a va­ló­di mű­vé­szet sem. A me­ta­fi­zi­ka (mint aho­gyan a mű­vé­szet is) vég­ered­mény­ben egy kon­zek­ven­sen vé­gig­gon­dolt me­se ar­ról, mi­lyen is le­het a vi­lág. Ad­dig azon­ban, amíg a „kor­szel­lem” el­fo­gad­ta és meg­kö­ve­tel­te a bi­zo­nyos­sá­got – az ál­ta­lá­nos ér­tel­me­zé­si ala­pot, a „sensus communis”-t –, ad­dig a me­ta­fi­zi­kán be­lül nem je­len­tett prob­lé­mát a szubsz­tan­cia el­mé­le­té­nek ös­­sze­kap­cso­lá­sa az eti­ká­val: egy bi­zo­nyos on­to­ló­gi­ai vi­lág­kép­ből egy bi­zo­nyos mo­rál kö­vet­ke­zett. Ab­ban a pil­la­nat­ban azon­ban, ami­kor ki­de­rült, hogy egy­részt ez az ér­tel­me­zé­si alap meg­szűnt mű­köd­ni, más­részt pe­dig a szubsz­tan­cia hoz­zá­fér­he­tet­len­né lett, meg­vál­to­zott a hely­zet. Gon­dol­junk csak ar­ra, hogy míg min­den ko­ráb­bi me­ta­fi­zi­ka-ké­zi­könyv­ben a „theologia naturalis” zár­ta le a me­ta­fi­zi­ka tár­gya­lá­sát, Kant már nem a ter­mé­sze­ti vi­lág­rend­ből ve­ze­ti le az er­köl­csö­ket, ha­nem az er­köl­csi vi­lág­rend­ből kö­vet­kez­tet Is­ten meg­lé­té­re. Eb­ben a rend­szer­ben – amely már nem­csak a me­ta­fi­zi­ká­kat, ha­nem a mű­vé­szet va­ló­ság­ér­tel­me­zé­sét is jel­lem­zi – már nincs he­lye a bűn­hő­dés klas­­szi­kus fo­gal­má­nak.
Don Juan vég­ze­tét nem a bűn­hő­dés, ha­nem a jól fel­épí­tett misz­ti­fi­ká­ció ös­­sze­om­lá­sa je­len­ti.
Ra­gad­junk ki há­rom pél­dát! Az el­ső le­het Shaw ér­tel­me­zé­se. Shaw hő­se, John Tanner egy mo­der­nül gon­dol­ko­dó dan­dy, aki ka­cér­ko­dik a szo­ci­a­lis­ta esz­mék­kel (va­gy­is a fér­fi és a nő egyen­jo­gú­sá­gá­nak a kép­ze­te sem ide­gen tő­le), de fő­ként is­me­ri Scho­pen­ha­u­er né­ze­te­it ar­ról, aho­gyan a vak vi­lág­ösz­tön a biologikumot és an­nak föl­di meg­va­ló­sí­tó­ját, a nőt hasz­nál­ja fel a faj rep­ro­duk­ci­ó­já­hoz. Scho­pen­ha­u­er sze­rint ezt a va­ló­sá­got a Ma­ya-fá­tyol el­ta­kar­ja a sze­münk elől, de a fi­lo­zó­fus fel­leb­ben­ti a fáty­lat, és fi­gyel­mez­tet ben­nün­ket ar­ra, hogy csak esz­kö­zök va­gyunk egy olyan játsz­má­ban, amely­ben ren­de­zők­nek és fő­sze­rep­lők­nek kép­zel­tük ma­gun­kat. John Tanner nem akar esz­köz len­ni, értsd: nem kí­ván­ja fe­le­sé­gül ven­ni An­nát. Azt te­szi, amit az ös­­szes klas­­szi­kus Don Juan tett: el­me­ne­kül. Shaw még meg­en­ge­di ne­ki, hogy álom­ban egy rö­vid idő­re vis­­sza­tér­hes­sen „a klas­­szi­kus me­ta­fi­zi­ka kor­sza­ká­ba” – ahol még volt Po­kol és Menny­or­szág –, és a Po­kol­ban ele­gáns pár­be­szé­det foly­tat­has­son a Sá­tán­nal az ab­szo­lú­tum­ról és az ab­szo­lút nő­ről. Igaz, hogy az ab­szo­lút nő sem a mo­ra­li­tás bi­ro­dal­má­ban, ha­nem a fi­lo­zó­fi­ai el­vo­nat­koz­ta­tás ber­ke­i­ben la­ko­zik (aho­gyan ar­ra Don­na An­na egy, a „hús-vér fér­fit” cél­zó szel­le­mes meg­jegy­zé­se is utal), de Juan még büsz­ke le­het ar­ra, hogy felül tud emel­ked­ni a biologikumon. Leg­alább­is ide­ig-órá­ig. Mert az álom­ból fel­éb­red­ve ül­dö­ző­jé­vel, a va­ló­sá­gos An­ná­val kell szem­be­néz­nie. És a va­ló­ság le­győ­zi John Tanner ön­misz­ti­fi­ká­ci­ó­ját. El­tű­nik a fi­lo­zó­fus Don Juan, és ma­rad a férj­jé ved­lett John Tanner. Hol van itt a bűn­hő­dés­ben rej­lő tra­gé­dia? Ez a Don Juan már csak egy szel­le­me­sen szó­ra­koz­ta­tó szín­mű tár­gya le­het.
Az­tán itt van a már em­lí­tett M. Frisch-féle meg­ol­dás: Don Juan meg­ren­de­zi a ma­ga po­kol­ra szál­lá­sát a kő­szo­bor­ral, kén­füst­tel, ze­ne­bo­ná­val, szem­ta­núk­kal. Va­gyis a mí­toszt a szín­pad­tech­ni­ka esz­kö­ze­i­nek al­kal­ma­zá­sá­val kel­ti élet­re. A misz­ti­fi­ká­ció tö­ké­le­te­sen si­ke­rül. Hi­á­ba til­ta­ko­zik a je­len­le­vő püs­pök (egy ko­ráb­ban Don Juan ál­tal fel­szar­va­zott férj), hogy az egész csak ámí­tás, a nők ré­vü­let­be es­ve hisz­nek az ese­mény lát­sza­tá­nak. Hát per­sze, hogy hisz­nek: ez az ő sa­ját ön­misz­ti­fi­ká­ci­ó­juk ré­sze. Ha Don Juant meg­bün­tet­te Ég és Po­kol, ak­kor az ő ko­ráb­bi bűn­beesés­ük is ki­eme­lő­dik a köz­nap­ok egy­sze­rű hűt­len­sé­gei kö­zül, és sors­sze­rű­vé vá­lik. A le­gen­da ré­sze­sé­vé vál­nak ők is. Pe­dig Don Juan csak me­ne­kül. Is­mét csak me­ne­kül. Most nem egy nő elől, ha­nem a nők el­vá­rá­sai, a ki­ala­kult hír­név elől. Meg­un­ta az egé­szet, mert már nem ő, ha­nem a mí­tosz irá­nyít­ja az éle­tét. Don Juan ma­ga akar ma­rad­ni. És ez két dol­got is je­lent: ön­ma­ga meg­men­té­sét és a ma­gányt. Ön­ma­ga meg­men­té­se a leg­na­gyobb misz­ti­fi­ká­ció, hi­szen ez­zel le kel­le­ne mon­da­nia ar­ról az én­jé­ről, ame­lyik el­tép­he­tet­le­nül a le­gen­dá­hoz kap­cso­ló­dott. ő azon­ban ép­pen a le­gen­da szín­re­vi­te­lé­vel pró­bál ki­csi­kar­ni ma­gá­nak időt és te­ret ön­ma­ga szá­má­ra. A ma­gány az egy más je­len­ség, hi­szen az nem kö­vet­ke­zik szük­ség­sze­rű­en az egye­dül­lét­ből. A ma­gány az egyén ere­jé­ből fa­ka­dó in­tim lét­for­ma. Is­mét ki­de­rül azon­ban, hogy Don Juan le­gen­dá­ja erő­sebb Don Juan ak­tu­á­lis – még­an­­nyi­ra is hi­he­tő és meg­győ­ző – misz­ti­fi­ká­ci­ó­já­nál, mert a hát­tér­ben van egy nő – is­mét egy nő! –, aki­nek volt ere­je, ki­tar­tá­sa és fan­tá­zi­á­ja ah­hoz, hogy most már vég­ér­vé­nye­sen ő bir­to­kol­ja Don Juant. Don Juan pe­dig be­le­tö­rő­dik a hely­zet­be – sőt, ta­lán még sze­rel­mes is egy ki­csit –, és né­mán, kom­men­tár nél­kül ve­szi tu­do­má­sul, hogy alig­ha­nem apa lesz. Kép­zel­jük el azt a blasz­fé­mi­át, aho­gyan Don Juan meg­je­len­ne a ko­ráb­bi 1003 nő előtt, ké­zen ve­zet­ve kis­fi­át, és gü­gyög­ne ve­le.
A misz­ti­fi­ká­ció ös­­sze­om­lá­sá­nak vég­ze­tes­sé­ge csu­pán egyet­len iro­dal­mi pél­dá­ban je­lent Don Juan szá­má­ra meg­nyug­vást. Ez az a va­ri­á­ció, amely sze­rint az egész Don Juan-mítosz mö­gött nincs egy fi­karc­nyi sze­xu­a­li­tás sem. Karel Èapek Don Juan gyó­ná­sa cí­mű kis el­be­szé­lé­sé­ről van szó.17 Eb­ben az el­be­szé­lés­ben Don Juan egy si­ker­te­len pár­baj után hal­dok­lik egy spa­nyol fa­lu­ban, de nem akar meg­gyón­ni a hely­be­li plé­bá­nos­nak, aki ezért nem ad­hat ne­ki fel­ol­do­zást. Ami mind­két sze­rep­lő ré­szé­ről ért­he­tő: Juan nem ér­zi ma­gát bű­nös­nek, a plé­bá­nos pe­dig leg­alább szó­be­li ve­zek­lést vár el a min­den­ki ál­tal bű­nös­nek tar­tott Don Juantól. A meg­ol­dást a fa­lu­ba ér­ke­ző je­zsu­i­ta Ildefonso atya hoz­za el. ő nem vár­ja el Juantól, hogy gyón­jon, csak azt ké­ri tő­le, hogy bó­lint­son ar­ra, ha ő, Ildefonso iga­zat mon­da­na ve­le kap­cso­lat­ban. És Juan fe­jé­re ol­vas­sa a leg­na­gyobb tit­kot: Don Juan nem azért me­ne­kült min­dig el a nők­től, mert áll­ha­tat­lan és ka­lan­dor volt, ha­nem azért, mert félt a be­tel­je­se­dés­től. Don Juan min­dig ha­zu­dott: le­ta­gad­ta sa­ját va­ló­ját – azt, hogy va­ló­já­ban nem fér­fi. És Don Juan el­kezd zo­kog­ni. Ildefonso atya pe­dig el­kül­di hoz­zá a plé­bá­nost, hogy ol­doz­za fel bű­nei alól. A misz­ti­fi­ká­ció ös­­sze­om­lá­sa itt – min­den más iro­dal­mi mű­vel el­len­tét­ben – nem a konk­rét Don Juan vég­ze­tét, ha­nem a Don Juan-legenda vé­gét je­len­ti. Vi­szont itt sincs szó bűn­ről és bűn­hő­dés­ről. Nem be­szél­ve ar­ról, hogy ez a ki­vé­te­les misz­ti­fi­ká­ció ma­ga is egy olyan iro­dal­mi mű­ben je­lent meg, ame­lyik ma­gát apok­rif­nek ne­ve­zi.