Mindannyian ismerjük az esti futballmérkőzések képét, amikor a játékosok fehér párát fújva, melegítve egy helyben futnak, és a stadionban szól a himnusz, melynek szövegét futballista szájak mormolják. De valójában mit is énekelnek?
Másik látkép az ausztrál parlamentből. Sandy Macdonald szenátor a következőket mondta az ausztrál nemzeti himnuszról: „Elálmosít, idejemúlt és jelentéktelen. Ráadásul a zenéje gyermekdalra vagy karácsonyi énekre hasonlít”.
Egy másik a szlovák parlamentből: az egyik képviselő hangosan azon morfondírozik, hogy a szlovák himnusznak nem kellene-e már új szöveget írni. Erre a médiában, amit egyébként az egész nem érdekel, rögtön a felháborodottság hangjai hallatszanak, mivel a himnusz hirtelen szimbólum és sanctum lett.
Miről árulkodnak a himnuszok, főleg a közép-európaiak szövegei?
A nemzeti himnuszok a modern politikai nemzetek születésének termékei. Többféle társadalmi, kulturális sík érintkezési pontjai: politikailag az új politikai jelképek kialakulásával, kultúrtörténetileg a nemzeti és kulturális identitás kialakulásával és a nemzeti mítoszok létrejöttével, a fenségest kifejező retorikai eszközökkel, poetikailag a régi szenvedésekért jutalmat ígérő himnikus műfajokkal függnek össze.
Mint politikai szimbólumok a zászlóval, címerrel és állammegnevezéssel együtt a lojalitás és szolidaritás kifejezői, a közösségbe hívás2 és a közösségi identitás megtestesítői. Mindemellett részei azon rítusoknak is, mint az állami ünnepek, hivatalos ünnepélyek, vagy éppen az olyan sportesemények, amelyek a nagyközönség számára játékos formájú harci rítusokat testesítenek meg (Justin Stagl ezeket az eseményeket a nemzeti működés részének tekinti).
Hubert Christian Ehalt azt írja, hogy a „rituálék, szokások és szimbolikus tettek elemzése a társadalmak belső szerkezetébe enged betekinteni”.3 Arra is felhívja a figyelmet, hogy a rítusoknak és szimbólumoknak a politikai, szociális és kulturális folytonosság idején nincs nagy jelentősségük, ellenben a politikai törések idején, mint például 1989 után, amely korszakot Andreas Pribersky a politika re-nacionalizálása metaforával illette, igen.
Ilyen korszakokban a szimbolikus folyamatoknak óriási jelentőségük van: nem is annyira a tárgyi, hanem a jelképes tartalmukat illetően. Így lehetett központi politikai kérdés egy állam nevében álló kötőjel is (Csehszlovákia, Cseh-Szlovákia), amelyet néhány történész az 1990-es évek előtti időszakra is re-historizált, s amikor ez az állam nevében valójában nem volt jelen. Ilyen lehet egy állam nevének ingadozása is, mint például a cseh tartományok esetében, ahol a Böhmen megnevezést figyelmen kívül hagyták (melynek a 19. század második feléig pozitív kicsengése volt, amikor is a nacionalizmus áldozatává vált: böhmen – territoriális patriotizmus, csehek – nemzeti hazafiasság).
Ilyen és hasonló példákból akár többet is felsorolhatnánk. Mindegyik a modern politikai nemzetek keletkezésének idejére és a nemzeti mítoszok kialakulásának idejére, azaz a XIX. század kezdetére nyúlik vissza. A történészek e modern politikai nemzeteket nem „anyagként”, hanem szimbólumként értelmezik, amelyeket maguk a közösségek alakítanak ki.4 A nemzeti identitást mint a „kulturális és politikai tér közötti alakulatot” értelmezik.5 A mítoszok ez esetben a közösségi nemzeti identitástudat működéseként értelmezendőek, amelyek nem a nép termékei, hanem a mindenkori „elit” alkotásai, s terjesztői sem a nagyközönség, hanem a magas presztízsű elit. Mindemellett a mítoszok „nem állnak a történelmen kívül, hanem alkotják azt”.6 Elsődleges feladatuk, hogy szimbolikusan „értelmet adjanak valamilyen eseménynek”. Eszerint elmondható, hogy a mítoszokat két, egymástól elválaszthatatlan sík alkotja: materiális, alaki forma és a szociálpolitikai funkció.
Mint ahogy arra Kiss Gy. Csaba rámutatott, minden közép-európai nemzet saját sorsát különlegesnek, egyedinek tartja, miközben az egyes mitologikus történetek, közép-európai közös tudásanyagként ismétlődnek.7
Ilyenek például az eredetmondák, honfoglaló történetek, államalapítás, illetve nemzetiségi dinasztiák kialakítása, dicsőségről és elmúlásról szóló történetek, a Nagy-Morva Birodalom (mint az első szlovák állam) dicsőségét hirdető történetek (bár a mai értelemben vett szlovák nemzet kialakulása csak a Nagy-Morva Birodalom felbomlása után kezdődött). Hasonlóak a Dušan cár birodalmáról, a lengyel–litván nemesi állam aranykoráról vagy Mátyás királyról és fekete seregéről szóló történetek.
Ide sorolhatók még a rigómezei, fehérhegyi, maciejowicei csatákat feldolgozó történetek, de ide tartoznak a hazát világ közepeként elképzelő, a hazát mennyországként, kertként vagy erődítményként bemutató történetek, amelyek összekapcsolódnak a nemzet szent folyóit, hegyeit mint szakrális nemzeti helyeket bemutató mondákkal.
A közös európai „közös tudás” részei a nemzeti Pantheont alkotók: uralkodók, szentek (pl. Vencel, Adalbert, István, Stanislaw, Sáva), patrónusok (Patrona Hungarie, Regina Polonie, Szlovákia védőszentje), nemzeti vértanúk (Husz János, Zrínyi Miklós, Józef Poniatowski, Lázár cár, 13 aradi vértanú stb.), nemzeti költők (Hviezdoslav, Petőfi, Vrchlický, Mickiewicz), betyárok (Jánošík, Baba Novac, Rózsa Sándor, Grassl).
Ebbe a korszakba és eszmekörbe esik a közép-európai nemzeti himnuszok keletkezése is (nemzetek himnuszai, hiszen államokká többnyire csak később váltak, mint például a lengyel nemzeti himnusz keletkezése után 100 évvel, hasonlóan a csehekhez és szlovákokhoz, sőt a szlovénekhez, ahol a váltás 150 évvel később történt csak). Mint nemzeti himnuszok, betöltötték a nem létező államok szerepét (jelképét), ígéretként jelezve annak eljövetelét.
A nemzeti himnuszok szövegének változatai (nem változatossága) csupán azt jelzik, hogy minden nemzet esetében több, egymástól eltérő vagy hasonló szöveg versengett ezért a dicsőséges feladat betöltéséért. A szlovák történelemben a himnusz szerepéért nemcsak a szlovák költők versei szálltak versenybe (Samuel Tomášik: Hej, szlávok [Hej Slovania], Karol Kuzmány: Ki az igazságért ég [Kto za pravdu horí] című himnikus verse, Janko Matuška: A Tátra fölött villámlik [Nad Tatrou sa blýska] című verse vagy Peter Kellner: Terjedjen a nyári dicsőség [Nech sa valí sláva letom] című verse), hanem a szlovák szövegek megküzdöttek a cseh himnusz szövegével is (Hol a hazám? [Kde domov mùj?]).
A cseh nemzeti himnusz utalásokat tartalmaz Minon énekére Goethe: Wilhelm mester tanulóévei című művéből a Kennst du das Land, wo die Zitronen blühen? kérdésen keresztül, miközben hasonló kérdés hangzik el Ludmilától Turinský: Angelina című tragédiájában, de hasonló motívum található Ján Kollár: Slávy dcéra című szonettjében is.
A lengyel nemzeti himnusz szerepét többek között Józef Wybycky: Lengyelország még nem halt meg (Jeszcze Polska nie zgineta) című 1797-ben írt mazurkája, de Alojz Feliñský: Isten, aki… 1816-ban írt verse is betöltötte. Az utóbbit I. Sándor cár lengyel királlyá koronázásának első évfordulójára írta, ami az uralkodó dicsérete miatt nem hivatalosan is a lengyel himnusz szerepét töltötte be az egész XIX. században.
Magyarországon elsőként a Rákóczy-induló töltötte be a himnusz szerepét, majd 1844 után Vörösmarty: Szózat című himnikus költeménye, amely a második világháborúig vetélkedett a mai magyar himnusszal, az 1823-ban Kölcsey Ferenc által írt „Isten áldd meg a magyart” kezdetűvel.
Az osztrák himnusz szövegének sora még szövevényesebb. Elsőként Leopold Haschek szövege (Isten, tartsd meg Ferenc császárt) 1797 és 1835 között volt érvényben. Ezután az Áldást Ausztria nagy fiának, császárunknak Ferdinándnak” című vers következett, amit I. Ferenc trónra lépése után, 1848-ban visszacseréltek az előzőre, azzal hogy 1854-ben kivették belőle a császár nevét. A háború utáni első Osztrák Köztársaságban először a kancellár Karl Renner verse volt érvényben (Német Ausztria, gyönyörű ország), 1929-től Ottokar Kernstock: Osztrák hazafias vers című szerzeménye, illetve 1946-tól Pauly von Preradovic: Hegyek vidéke, folyók vidéke című verse használatos.
Az egyes szövegek és dallamok azonban nem egyszer az egyik nemzettől a másikhoz kerültek. Tomášik szövege, a Hej, szlávok, eredetileg a szlovák nemzeti himnusz lett volna. 1860-ig a szlovének nemzeti himnuszként énekelték, míg végül a hivatalos jugoszláv himnusz része lett. A Lengyelország még nem halt meg című vers szövege módosított formában az ukrán himnusz szövege lett, zenéjét pedig nemcsak az ukrán, hanem a mai jugoszláv himnusz is átvette. Haydn osztrák császári himnuszhoz komponált szimfóniája később a német himnusz dallama lett. A mítikus „németség” vándorlása az osztrákok és a németek között, vagy a „szlávság” vándorlása a szlovákok, lengyelek, illetve jugoszlávok között a kölcsönös cserélhetőség lehetőségéről tanúskodik, illetve azt is mutatja, hogy nemcsak a konkrét szöveg és dallam, hanem a „nemzeti himnusz” jellege is lehet variáns, változó.
A himnuszok a klasszikus dicsőítő énekek műfajára épülnek. A legrégebbi himnuszok a summér–akkád korba tehetők, a héber himnuszok eredete az Ószövetségben van, a görög himnuszok alapjai a hősöket és isteneket dicsőítő énekek voltak, a római carmen néven ismert himnuszok a görögökre építettek, leginkább Pindaroszra és Kallimakhoszra. A keresztény liturgiában a himnuszok szerepét a zsoltárok töltötték be, eleinte egyházellenes szerepben.
Az újkori himnuszok újra a világi költészet részeivé váltak. A humanista és barokk költészet még megtartja a himnuszok verstani szerkezetét, témájukban az istenek, hősök, uralkodók ünneplésére, elvont erények és fogalmak, a természet, szentek, fenséges érzések stb. bemutatására összpontosítanak. A felvilágosodás szellemi világa a himnikus énekeket idegennek tartja, fejlődésük csúcsát a Strum und Drang mozgalomban érik el, így a romantika korában a közösségi nemzeti identitás kifejezőivé váltak.
Kant szerint a himnuszok a fenséges részei. Wilhelm Weisschedel szerint Kant a fenséges elemzésében8 nem a vallási vagy az állampolitikai szférába, hanem az esztétikába helyezi azt: „Sem a trónon ülő Isten, sem a hatalommal rendelkező uralkodó nem képviselheti a fenségest, hanem az akarat-nem akarat befolyásolását alkotó összetevők egyes elemei”. A fenséges lényege Kant szerint a „határtalanságban” rejlik, ami éles ellentétben van a szép fogalmával. A határtalanság továbbá a végtelenségtől, illetve a lenyűgöző érzésétől függ. A lenyűgöző két alaptulajdonságból áll: a vonzó és ellenszenves elegye.
Kant a fenségességet a természeti jelenségek észlelésével társítja: sziklák és felhők, vulkánok, orkánok és óceánok, az égbe szökő hegységek, mély szakadékok, zúgó folyók, égig érő havas csúcsú hegyek vagy a tomboló viharok leírásához hasonlítja. Szerinte a fenséges nem a dolgokban, hanem az emberi érzések kettősségében, a fenséges és elégtelen érzésében rejlik. Kant értelmezésében a fenséges azért fontos az emberiségnek, mert az ember rajta keresztül szembesül a saját lényegével.
Weisschedel szerint Schiller a történelmi események bevonásával tovább bővítette a fenséges értelmét, miközben leginkább azokra a szörnyű eseményekre összpontosított, amelyek leginkább magukon hordozzák a fenséges jeleit: „a törvény nélküli káoszra”, arra hogy a Földön inkább a vad véletlenek, mint az okos tervek uralkodnak. Schellingnél már a káosz a „fenséges lényegeként”, Nietzschenél pedig már mint a „semmi arca” jelenik meg.
A himnuszok a fenséges esztétikájának részei. A himnuszt „az Istenek, az Isten, hősök, uralkodók, elvont erények és fogalmak, a természet, szentek és fenséges érzés” dicsőítését értelmező barokk felfogásból eredeztetjük. A romantika korában azonban a „hős” megszűnik „egyén” lenni, a nemzet mint közösség válik hőssé. A lét válik lényegivé, amely során az ember megismeri „saját lényegének döntő eszszenciáját”, és megismeri a történelmet is, amely addig „törvény nélküli káosz” volt, amelyben „inkább a vad véletlen, mint az okos tervek” uralkodtak. Ennek ellenére a nemzeti himnuszok nem a káosz és a semmi felé irányulnak, hanem rajtuk keresztül az utolsó ítélet felé, a történelmi szenvedésért elnyert közös megváltás felé.
A fenséges megjelenése a himnuszokban nem véletlen, mint ahogy az sem, hogy ebben a fenséges érzésben „megfagytak”, és az esztétikumból az „állampolitikai” térbe kerültek, miközben a közös identitás kifejezéseként megőrizték a vonzó és ellenszenves kettősségét, amely az egyén elégtelenségétből ered.
A közép-európai himnuszok sajátossága, hogy a fenséges eredeti, Kant és Schiller szerinti értelmezését vallják magukénak. Ez az értelmezés azokra a nemzetekre jellemző, amelyeknél a nemzeti himnuszok a nehezen elérhető államiság megvalósulásának mérföldkövei.
Amíg az amerikai és francia himnuszok a nemzeti önállóságot és a szabadságot jelképező politikai öntudat jelképei, addig a közép-európai himnuszok szövegei a közösségi identitás vágyának megtestesítői. Nem véletlen, hogy a szlovák nemzeti himnusz szövegére pályázó három vers éppen 1848 körül, „a nemzetek tavaszán” keletkezett.
Ha összehasonlítjuk a lengyel, cseh, szlovák és magyar himnusz szövegét, megállapíthatjuk, hogy mind a négy himnuszban a megszületendő ország, illetve természeti képek jelennek meg. A különbség köztük csupán annyi, hogy amíg a cseh szöveg mezőkkel, legelőkkel, patakokkal övezett paradicsomi környezetet, addig a szlovák, szlovén, illetve magyar himnusz hegyeket, dombokat, hegycsúcsokat, esetenként tengert (a szlovén himnusz esetében) ábrázol, miközben a „valódi hazát”, a valódi közösséget, az összetartozást – humboldti értelemben – a himnusz nyelve jelenti.
Az eltérés nemcsak a táj (ország) szerkezeti különbségében van (horizontális – cseh himnusz, vertikális – szlovák, szlovén, magyar, lengyel himnusz), hanem a himnuszban megjelenő „személy-ben” is: a paradicsomi helyet kereső ember az elszenvedett múltért imádkozó ember, aki a jövőért kér segítséget az Istentől.
A táj vertikális tagolódása mindig a nagyszerű és borzasztó érzésével társul, ami az egyén elégedetlenségét váltja ki. Még a 21. század elején Martin M. Šimeèka visszatér a fenséges eredeti kanti értelmezéshez, mint a természet kiváltotta gyönyör és félelem érzéséhez: „Most, mikor a szlovákiai hegyeket nézem, ahová a pozsonyi információtömeg elől menekültem, a Kriváò kőkorból származó ökölre emlékeztet. Gyönyörű, vad és valami nem emberi, mint maga a szlovákiai természet”.9
Még ott is – mint például a cseh himnuszban –, ahol barátságos természeti képek vannak, a szöveg bizonyos részeiben megfogalmazódnak a fenséges és ijesztő pillanatai: a szöveget egy vak öregember, Mareš énekli, aki messze hazájától annak sorsa miatt kesereg.
A közép-európai himnuszok szövegei reményt és óhajokat, nem pedig megváltoztathatatlan tényállást fejeznek ki. Mindegyikük a következő kérdéseket teszi fel: Vagyunk? Leszünk?
A közép-európai himnuszok nem véletlenül elmélkedőek, nem véletlenül ábrázolnak adott tényeket, hanem vágyódást a régmúlt, a kezdetek után. A lengyel himnusz egy képzeletbeli, stilizált tájat ábrázol, a cseh himnuszbeli paradicsom sincs helyileg pontosan behatárolva, a szlovák Tátra is csak helyettesítőleg van a helyileg pontosabban be nem határolt „Tátra” helyett10 – Szlovákia mint államalakulat abban az időben nem is létezett, Matuška szövege szerint „aludt” –, csupán a magyar himnusz ábrázolja a valós történelmi Magyarország területeit, és metonimikusan a valós történelmét is.
Amikor a himnuszok valós földrajzi területet ábrázolnak, általában a történelmi vágyódás miatt megnövelik azok területét: mint, ahogy az a magyar himnuszban van, ahol Magyarország a Kárpátoktól a Duna és Tisza által övezett területig terjed, vagy a német himnuszban, ahol Németország a „Maastól Memelig” és „Etschtől a Balti-tengerig” terül el – ellenben a stájer nemzeti himnusszal, ami Stájerországot „Dachstein felföldjétől, ahol még az Aar is ott van, egészen a vendek földjéig, illetve a Mürzön keresztül húzódó Alpok völgyeitől egészen a Dráváig” terjedő vidékre teszi.
A tényszerű és a fikció közötti mozgás minden himnusz szövegében kimutatható. Minden himnusz szövege a múlton elmélkedik, csupán a lengyel himnuszé szólít fel küzdelemre. Ha most csupán a cseh és szlovák himnuszról beszélek, nem jelenti azt, hogy nem érvényes a magyar, a szlovén vagy a horvát himnuszra. A cseh himnusz alaphangulata a bizonytalanság. Vladimír Macura szerint a himnusz kezdete („Kde domov mùj?”) „könnyel áztatott szomorúságot fejez ki, nem pedig a himnuszt mesélő személy és szülőföldje közötti kapcsolatot ábrázolja”.11 Ez a szülőföld a himnusz megszületésének idejében leginkább „egy szent látomás, egy megvalósulandó cél”, „egy elképzelt, és nem valós vidék”.
Ezt a Josef Kajetán Tyl által elképzelt paradicsomi természetet másolják a szlovák versek, amelyekben már szlovákiai természeti képekkel tarkítot „elszlovákosodott” és „elmagyarosodott”, „szlovák föld”, illetve „magyar föld” jelenik meg.12
A szlovák himnusz szövegét illetően a mai napig több kérdés is megválaszolatlan maradt. 1935-ig a szerzőjét fedte homály. A Matica slovenská kézirattárában ekkor találta meg Jan Vilikovský Janko Matuška szövegét az eredeti hat versszakkal. A szerző kiderítése után is még több verssor eredete kétséges, mivel más-más változatai is ismertek: nem egyértelmű, hogy az első versszakban „megállni” (zastavme sa) vagy „megállítani” (zastavme ich) szó van, illetve az sem világos, hogy a „megállítani” ige tárgya az ellenség, esetleg a névmási tárgy egy anaforikus utalás az első sorban szereplő villámokra.
A mai, alkotmányban rögzített szövegben a mondat tárgyaként a villámok szerepelnek (tehát zastavme ich), és az ellenséggel vívott harcot is felváltja a természeti erőkkel vívott küzdelem, mintegy visszatérve a fenséges eredeti, természeti jelenségekkel összekötött jelentéséhez. Az eredeti szövegben egyértelműen az ellenség alkotja a mondat tárgyát, ám ez a jelentés lassan kiveszett a szövegből. Ez a változás Pavla Vongrej irodalomtörténész szerint az 1989 novemberében a pozsonyi Szlovák nemzeti felkelés terén történt események spontán velejárójaként ment végbe, ezzel is alátámasztva az akkori forradalom „bársonyos”, erőszakmentes jellegét – ez az értelmezés található Rudolf Brtáònál és Milan Varsíknál is.13
A Csehszlovák Köztársaság idején a cseh és szlovák nemzeti himnuszok egymás utáni sorrendben alkották a csehszlovák himnuszt. A morva himnusz egyik bájos formája Ján Skácel tollából született 1968-ban.14 A „himnuszi rang-ra” emelt versek olyan szomorúnak tűntek Skácel számára, hogy „már sajnálta a nemzeteket”. Az ő himnusza leginkább a „szeretett morva táj-ról” szól, arról, hogy a világ legjobb zenekara sem tudja eljátszani, mert ez a cseh (Kde domov mùj) és szlovák (Nad Tatrou sa blýska) himnusz közti csend, szünet – szünet, amely soha sem szomorú.
A közép-európai himnuszok között egyedüli ilyen „szünet” a szlovén himnusz, amely eredetileg „bordal” volt, amelyet France Prešeren költő írt a romantika korában. Nemzeti himnusszá csak erős politikai viharok árán vált, 1990-ben.
Érdekes, hogy a közép-európai mítoszalkotó tradíció az új osztrák himnuszt is elérte 1945-ben. Tipikus himnikus közép-európai motívumot tartalmaz: „Európa közepeként” ábrázolja önmagát. Az új osztrák himnusz szerint Ausztria „a világrész közepén mint annak szíve” fekszik, ugyanúgy, mint ahogy „Európa közepe”, „Európa szíve” az egyik szlovák falu Krahule, a cseh fürdőváros Mariánske Láznì, vagy egy litván falu, Bernotai15, illetve legújabban egy kárpátaljai város, ahol 1887 óta tábla jelzi, hogy: „Mindig pontos és örök hely, amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia legpontosabb műszerei a délkörök és szélességi körök alapján Európa közepeként jelöltek meg”.16
Mit is énekelnek a futballisták a kora esti futballmérkőzésen, hova is száll a fehér pára? A kollektív identitástudat egyre ritkább és a külső közönség felé irányuló megnyilvánulásai, a fenséges szavak, szimbólumok, mítoszok. Senki sem veszi őket komolyan, de próbáljuk csak meg elvenni őket valakitől. Így csak olyan – mitikus – vitába kerülnénk, ahol a régi mítoszokat nem tudnánk elvenni, csak a rájuk épülő újakat.
(Fordította Pintér Tibor)
péntek, december 20, 2024
