Vajda Barnabás: Hidegháború és európai integráció

Vajda Barnabás: Hidegháború és európai integráció. Régi és új szempontok a 20. század második felének történeti értelmezéséhez. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kara, 2015, 174 p.

Vajda Barnabás legújabb munkája bizonyos szempontból akár előző kötetének folytatásaként is felfogható, már ha e szempont alatt a (kis)rész és egész viszonyát értjük. Legutóbb a Szabad Európa Rádió történetét mesélte el,1 annak létrejöttétől egészen ’89 utáni kivonulásáig, impozáns mennyiségű, primer angolszász anyagra támaszkodva, és mindezt olyan színesen mély kitérőkkel, amelyek nem csak a hírek minőségéig, de a szerkesztőségbe befutó, legtetszetősebb hallgatói telefonok szövegének bemutatásáig terjedően.
A Hidegháború és európai integráció az előző kötethez képest merőben más szerkezeti stratégiát követ, amit bár kicsit talán sarkítás volna célközönség-váltással indokolni, mégis, nyomokban ez a vonatkozás is vitathatatlanul jelen van. Noha a munka konkrétan nem nevezi magát tankönyvnek, a szöveg szerkesztési módja azonban éppúgy ezt a vonalat erősíti, mint ahogy az Előszóban elejtett megjegyzések is, melyek a kort tanulmányozó egyetemi hallgatók tanulási és értelmezési stratégiáira vonatkoznak. „[T]udom, hogy az 1945 utáni egyetemes történelem forrásokban roppant gazdagon, kronológiailag pedig igen változatosan és hihetetlenül részletesen, több szempontból van dokumentálva. Érdekes módon azonban a korszakot tanulni kezdők úgy képzelik, mintha az eseményeket egy embereken túli, elvont folyamatok és valamiféle láthatatlan erők mozgatták volna. Ez az oka, amiért e könyv fejezetei a »hogyan?«-ra koncentrálnak a »miért?« helyett.” (8. p.) A kötet tehát előrejelzi, hogy kalauza kíván lenni a korszakot tanulmányozóknak, s egyben párbeszédre lép a szerző egy még korábbi, Bevezetés a történelemdidaktikába és a történelemmetodikába2 című munkájával, melyben – ő maga is didaktikusként – ez utóbbi vonal előnyei, s annak megközelítési horizontja, a „hogyan?” mellett érvel.3 Mint láthatjuk, munkásságának leg­újabb darabjával is ezt az irányt erősíti, s ez még akkor is méltánylandó törekvés, ha a hallgatók korszak-megközelítését túlzásnak véljük „valamiféle láthatatlan erők” felől értelmezettnek titulálni.
A szerző rendkívül korrekten járva el, a következő mondattal nyitja kötetét: „A hidegháború történetét magyar nyelven már megírták: Fischer Ferenc 2005-ös átfogó munkája, A kétpólusú világ 1945-1989 […] mára etalonná vált.” (7. p.) Majd egy kicsit alább: „Ez a könyv tiszteletreméltó elődök nyomdokában jár.” (7. p.) És valóban, Vajda a lehető legkörültekintőbben járva el, olvasó- és hallgatóbarát terjedelmű munkájához a korszakot értelmező, összes jelentős magyar nyelvű munka anyagát feldolgozta. Itt bemutatott könyve tehát több vonatkozásban is eltér a legutóbbitól: döntő többségben szekunder, pedig nem primer anyagokkal dolgozik, a magyar szakirodalom felé fordul az angolszász helyett, és a terjedelmi keretekre figyelve a szigorúan vett lényegre koncentrál. Az Egy szabad hang Kelet-Euró­pában-tól hivatkozási rendszere is különbözik: az ott alkalmazott lábjegyzetelést itt a zárójeles, rövidített hivatkozásrendszer váltja fel, azonban tudatosan csak a leglényegesebb anyagokat tartva szem előtt, minek folytán a textus vizuálisan is egységes marad.
„Joggal vetődik fel a kérdés: Miben tud újat hozni ez a könyv?” (7. p.) – írja Vajda Bar­nabás, s három pontjával bizonyosan eloszlatja az elődöket méltató és hosszan soroló első oldal, illetve a kötet első mondata nyomán fogant esetleges kételyeket. Egyrészt a Hideg­háború és európai integráció egymás mellett futtatja és értelmezi azt az egyébként össze is tartozó, egymásból következő és egymás által generált „két történelmet”, a hidegháborúét és az európai integrációét, melyeket előszeretettel értelmeznek egymástól függetlenül, igencsak helytelenül. Ezt az „összetartozást” erősítik a németkérdés vonatkozásai is, melyek mindkét, a hidegháborús és az integrációs értelmezési horizont felől is meghatározó jelentőségűek. Másodsorban a könyv sikeresen teszi magát fokozottan aktuálissá azáltal, hogy a közelmúlt eseményeit a megfelelő helyeken sorra párhuzamba hozza a főcímben megfogalmazott témák bizonyos szegmenseivel, s nem fél olyan súlyos, s egyszersmind rémítő kérdéseket sem boncasztalra helyezni, mint amilyen az, hogy a 2014-es ukrajnai válsággal ténylegesen felújult-e a hidegháború?; hogy még mindig a részesei vagyunk-e egy olyan vészes történelmi eseménysorozatnak, amelyről egy-két évtizedig úgy hittük, hogy már lezárult? A harmadsorban megjegyezhető újítás a fentebb már említett didaktikus „ho­gyan?”-szemlélet, minek apropóján Vajda – a szimpla eseménytörténetet a háttérben felejtve – a hidegháborút s egyszersmind az amellett negyven-ötven évig párhuzamosan vonuló európai integrációt azok dinamikája, mikéntje, mechanizmusai és általában véve működésük „hogyan?”-ja felől értelmezi. Noha terjedelmi kereteink nem adnak teret a megfelelő részletességre, egy-két fejezetbe, egy-két nagy mikéntbe azért mégis megpróbálunk belekukkantani.
Azon túl, hogy az első, Hogyan definiálható a hidegháború? című fejezetben Vajda sorra veszi és mutatja be az értelmezői koncepciókat – hagyományos, revizionista, poszt-revizionista, korporatista, világrendszerbeli és poszt-strukturalista –, különböző megközelítési lehetőséget vázol: A hidegháború világrendje bipoláris, kétközpontú alapon nyugodott, ami a világtörténelemben korábban soha nem ta­pasztalt szituáció volt. Diplomáciai szempontból maradtak már bejáratott eszközök: tárgyalás, nyomásgyakorlás, alkudozás, szándékos megtévesztés, de a nukleáris fenyegetés éppúgy része lett a diplomáciának. Katonai szempontból a két fél folyamatos és intenzív „fegyverkezési hajszája” jellemezte a kort, a konvencionális és a nukleáris fegyvernemekre nézvést egyaránt. A hidegháború szóösszetételben is ott rejtőző paradoxon a „tartós feszültségből eredő tartós stabilitást” jelöli, azt az állapotot, amikor a két fél nukleáris ereje már meghaladta azt a határt, hogy egy esetleges háborúban az új fegyvernem révén nem pusztán egymást, de a teljes emberiséget kiirthatták, kiirtották volna (Vö. 10. p.).
A hatodik, Mit jelentett a hidegháborús fegyverkezési verseny? című fejezet részletesen taglalja a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos alapfogalmakat is, kitérve azok hatóerejére, célbajuttatására, a ballisztikus rakéták hatótávolság szerinti kategorizálására, és az ezek elleni védelmi rakétarendszerekre. A kibékíthetetlen, ideológiai szembenállás – antagonizmus – noha végig rendületlenül fennállt, a feleknek meg kellett tanulniuk egymás mellett élni, hiszen a korban mindenki számára nyilvánvalóvá vált: „aki ezt a fegyvert – az atombombát – elsőnek beveti, az másodikként hal meg.” A nukleáris fegyverarzenál eszeveszett bővítését követően azonban talán még nagyobb prioritás lett annak korlátozása. Az idevágó szerződéseket, amelyek közül talán a SALT I. és II., illetve a START szerződés(ek) a legismertebbek, Vajda ugyancsak sorra veszi, egészen napjainkig. A fejezet ekként zárul: „[A] 2014 végi állapot szerint a két szuperhatalom eltérő helyzetben van a nukleáris fegyverek számát tekintve. Amíg ugyanis az USA kb. 200 nukleáris bombával rendelkezik […], addig Oroszországnak becslések szerint mintegy 5000 darab különböző kategóriájú nukleáris eszköze van.” (62. p.) A putyini Oroszország, mely napjainkra a nacionalista szólamokat éppolyan tökéletesen beleírta már világszemléletébe, mint ahogy a vörös csillagokat is előszeretettel húzza még mindig elő különböző felvonulások alkalmával, s mely hatalom 2010-ben és 2014-ben egyaránt „olyan külpolitikai doktrínát hirdetett meg, amelyben szó szerint a NATO-t nevezi meg »a legfőbb külső veszélyforrásnak Oroszország számára«” (141. p.), úgy tűnik, okot ad rá, hogy a hidegháború lezártságára vonatkozó, korábban stabil vélekedések tarthatóságán eltöprengjünk.
Rendkívül érdekes fejezetként van jelen a Hogyan függött össze a dekolonizáció a hidegháborúval? című, mely a gyarmat fogalmának feloldásától, a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak viszonyának, és e kapcsolat gyümölcseinek – ez utóbbi szó talán igényelné az idézőjelet – boncolgatásából kiindulva a felszabaduló gyarmatok kvázi helyezkedését teszi górcső alá a két szuperhatalom között, s egyszersmind azt a kérdést, hogy a gyarmati létet merőben elutasító ideológiák mégis milyen markáns – voltaképpen lényegi – meghatározói lettek az új államoknak, és azok alakulástörténetének.
A Milyen külpolitikai doktrínák fogalmazódtak meg a hidegháború alatt?, a Milyen szerződések alakították Németország és az EK sorsát a hidegháború alatt? és a Hogyan zajlott az európai integráció a hidegháború alatt és utána? című fejezetek remekbe szabott összefoglalókként említhetők, hiszen rendben előre haladva, a legfontosabb jellemzőket és változásokat tartva szem előtt, egymásból kiindulva vázolják fel témájuk állomásait. Az elsőként említett az időszak politikai gerincét adja, a második a „két történelem” összefonódása révén a könyv két meghatározó témája közt átívelő híd szerepét is betölti, a harmadik pedig lehetővé teszi, hogy eligazodjunk abban a szövevényes szerződésrengetegben, amelynek a végén, tulajdonképpeni eredményként napjaink Európai Uniója áll.
Az utóbbi működésére nézvést a Hogyan működtek az Európai Közösségek a hidegháború alatt és utána? című fejezet ad kardinális jelentőségű válaszokat. A rész az EU rendkívül szövevényes intézményrendszerében jelöli ki a főbb csapásokat, és kalauzol bennünket végig rajtuk. A hat fő szerv, az Európai Tanács, az Európai Bizottság, a Miniszterek Tanácsa, az Európai Parlament, az Európai Bíróság, valamint az EU Számvevőszéke egyaránt bemutatásra kerülnek; a fejezetért az Unióval ismerkedők bizonyosan hálásak lesznek. A rövid bemutatók egy része igen dicséretesen aktualizál: az Európai Bizottság esetében nem csak a jelenlegi, de az előző elnök neve és működésének ideje is említésre kerül, mint ahogy az EU-biztosok közt a jelenleg Szlovákiát képviselő Maroš Šefčovič neve is felrémlik. Az Európai Parlament bemutatásakor azonban hiányoltuk a parlamentelnök Martin Schulz nevének említését, aki már csak a sajtóban való, igen gyakori szereplése révén is az egyik kulcsfigurája, mondhatnánk, „arca” az EU-nak. Az Európai Tanács esetében pedig bár Donald Tusk neve felrémlik, mivel vele együtt mindössze két választott elnökről beszélhetünk, talán érdemes lett volna az elsőt, Herman Van Rompuy-t is megemlíteni. Ez a tendencia véleményünk szerint a többi fő szerv esetében éppúgy folytatható lett volna, másutt ugyanis nem szerepelnek nevek.
A kötet EU-ra vonatkozó fejezetei mellett szívesen olvastunk volna egy, az imént elemzetthez hasonló, összefoglaló jelleggel megírt részt Szlovákia és Magyarország EU-csatlakozásának folyamatáról, annak legfőbb állomásairól, alakítóiról, és a legjelesebb magyar– szlovák – esetleg szlovákiai magyar? – EU-s politikusokról is. A két ország csatlakozásának egymás mellett futtatása véleményünk szerint a szerző által rendre alkalmazott, aktualizáló szövegstratégiának is remek alapanyaga lett volna, hiszen a két ország és az EU viszonya napjainkban merőben eltérő, ami bár sajnálatos – és itt az érdemérem egyértelműen Szlovákiát illeti –, de elemzésre kétségkívül alkalmas.
Vajda Barnabás legújabb munkája, a Hidegháború és európai integráció egy rendkívül fontos összefoglalója és egyszersmind újragondolása annak az összefonódó történelemnek, ami – s ez a kötet számos kitétele által alátámasztható – a mában ér véget; ami a legmarkánsabban befolyásolja mindennapjainknak. Olyan tételeket fogalmaz meg, amelyek révén sokkal könnyebben férhetünk hozzá egy holnap vagy egy évtized múlva elhangzó politikai beszéd lényegéhez; egy épp induló, vagy már javában zajló politikai folyamat előzményeihez. Segíti az éleslátást. Egy könyv esetében pedig, úgy hisszük, ez az egyik legnagyobb érdem és eredmény.
Baka L. Patrik