Liszka József: Két part között… A népi kultúra helye és szerepe Európa egyik ütközési zónájában. Népi kultúra, nemzeti jelleg, interetnikus kapcsolatok

„Kompország, Kom­pország, Kom­pország:
leg­ké­pes­sé­ge­sebb ál­ma­i­ban is csak mász­kált két part kö­zött:
Ke­let­től Nyu­ga­tig, de szí­ve­seb­ben vis­sza­…”

Ady End­re 1905-ben ír­ta az Is­me­ret­len Kor­vin-kó­dex mar­gó­já­ra cí­mű pub­li­cisz­ti­kai írá­sát. Szá­mos, má­ig ha­tó (és meg­szív­le­len­dő!) meg­ál­la­pí­tá­sa mel­lett a szép me­ta­fo­ra mi­att vá­lasz­tot­tam írá­som mot­tó­já­ul fen­ti so­ra­it. Kom­pország: a ma­gyar­ság, a ma­gyar kul­tú­ra, a ma­gyar né­pi kul­tú­ra eu­ró­pai hely­ze­té­nek, a né­pi kul­tú­ra am­bi­va­lens mi­nő­sí­té­sé­nek jobb ki­fe­je­zé­sé­re – azt hi­szem – nem ta­lál­hat­tam vol­na Ad­yé­nál szem­lé­le­te­sebb meg­fo­gal­ma­zást. Er­ről lesz szó vol­ta­kép­pen a kö­vet­ke­zők­ben is: egy­részt, hogy mi­lyen a ma­gyar köz­tu­dat­ban va­ló meg­ítélt­sé­ge a ma­gyar né­pi kul­tú­rá­nak; más­részt, hogy mi­ként, mi­lyen kül­ső és bel­ső ha­tá­sok, fo­lya­ma­tok nyo­mán ala­kult ez a kul­tú­ra olyan­ná, ami­lyen­nek a 20. szá­zad­ra meg­is­mer­tük, il­let­ve meg­is­mer­ni vél­tük; har­mad­részt pe­dig, hogy mi­lyen he­lye és sze­re­pe le­het a ma­gyar né­pi kul­tú­rá­nak eu­ró­pai kon­tex­tus­ban.

1.

Mi­lyen kép is él te­hát a mai ma­gyar tár­sa­da­lom­ban a nép­rajz­ról, a né­pi kul­tú­rá­ról? Már aki­ben per­sze bár­mi­lyen is él – te­het­jük gyor­san hoz­zá. Egy mas­­szív, mond­hat­ni ki­bé­kít­he­tet­len, tűz-víz, ám azo­nos gyö­ke­rű ket­tő­sség jel­lem­zi ezt a meg­íté­lést.
Egy­részt (és ez az ál­ta­lá­nos) a né­pi kul­tú­rát a nem­ze­ti lét egyik leg­fon­to­sabb le­té­te­mé­nye­sé­nek, ősi, nem­ze­ti je­gyek, sa­já­tos­sá­gok leg­mar­kán­sabb hor­do­zó­já­nak tart­ják. A „ma­gya­ros mo­tí­vu­mok”, a „ma­gyar vi­se­let”, a nem­ze­ti tán­cok és a „tisz­ta for­rás” mind-­mind a nem­ze­ti jel­leg ki­fe­je­zé­sé­nek az esz­kö­zei (vö. Györffy 1939; Kapitány–Kapitány 1999; Lim­bach­er 2002). Köz­ben a tu­do­mány na­gyon jól tud­ja, hogy a nyel­ven kí­vül nin­csen a ma­gyar né­pi kul­tú­rá­ban egyet­len egy olyan je­len­ség, amely az egész ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten és csak­is a ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten len­ne is­me­re­tes. Mind­amel­lett idő­ről idő­re ki­eme­lőd­nek bi­zo­nyos je­len­sé­gek, ame­lyek nem­ze­ti jel­kép, nem­ze­ti sa­já­tos­ság rang­já­ra emel­ked­nek. Ilye­nek a cif­ra­szűr, a mes­ter­sé­ge­sen lét­re­ho­zott, de a köz­tu­dat­ban ősi­nek tar­tott csár­dás (vö. Straková 2006) vagy ép­pen­ség­gel a nem­ze­ti ele­del­nek tar­tott gu­lyás. És a sort per­sze foly­tathat­nám… A kul­tu­rá­lis je­len­sé­gek pe­dig – ahogy ar­ról az aláb­bi­ak­ban majd még rész­le­te­seb­ben is szó lesz – alap­ve­tő­en nem a nyel­vi ha­tá­rok men­tén, nem azo­kat kö­vet­ve ren­de­ződ­nek. Bi­zo­nyos je­len­sé­gek fej­lő­dés­be­li fá­zis­el­to­ló­dás­ból fa­ka­dó­an van­nak meg a szom­szé­dos né­pek­nél, mi­köz­ben a ma­gya­rok­nál már hi­ány­za­nak (pl. a ro­má­nok bocs­ko­ra, a szlo­vá­kok szé­les öve, a tü­sző stb.), má­sok meg (pl. egyes folk­lór­je­len­sé­gek) a nyel­vi kü­lönb­sé­gek­re mond­hat­ni fit­­tyet hány­va foly­ta­tód­nak a nyelv­ha­tá­ron túl is, csak ép­pen más nyel­ven. Mi­ért van ak­kor még­is, hogy a köz­vé­le­mény­ben a né­pi kul­tú­ra fo­ko­zot­tab­ban nem­ze­ti jel­le­gű? Egy ma­gyar anya­nyel­vű fa­lu­si pa­rasz­tot a köz­vé­le­mény ál­ta­lá­ban ma­gya­rabb­nak tart, mint egy szin­tén ma­gyar anya­nyel­vű és kul­tú­rá­jú vá­ro­si pol­gárt. Pe­dig a fen­tebb el­mon­dot­tak ko­ránt­sem új­don­sá­gok, nem én mon­dom ki őket elő­ször, hi­szen Ortu­tay Gyu­lá­tól kezd­ve Kósa Lász­ló­val be­zá­ró­lag töb­ben meg­fo­gal­maz­ták már eze­ket (pl. Kósa 1998, fő­leg: 7–19; Ortu­tay 1937). Mi­vel ma­gya­ráz­ha­tó, hogy a köz­vé­le­mény még­is azt fo­gad­ja el, amit el­fo­gad­ni akar? Er­re a vá­lasz ter­mé­sze­te­sen ké­zen­fek­vő: az eu­ró­pai nép­rajz tu­do­mány­tör­té­net­ét is­me­rő szá­má­ra vi­lá­gos, hogy a fel­vi­lá­go­so­dás és a nem­ze­ti ro­man­ti­ka idő­sza­ká­ban ki­bon­ta­ko­zó nem­ze­ti nép­rajz­tu­do­má­nyok az adott nem­zet (lett lé­gyen az né­met, cseh, szerb vagy ma­gyar) leg­főbb le­té­te­mé­nye­sé­nek ép­pen a (sze­rin­tük) pa­raszt­ság ál­tal fenn­tar­tott né­pi kul­tú­rá­t lát­ták. Ma­nap­ság a kér­dés in­kább úgy len­ne meg­fo­gal­maz­ha­tó, hogy mi­ért nem tesz a nép­rajz gya­kor­la­ti­lag szin­te sem­mit ezen mí­tosz föl­szá­mo­lá­sa ér­de­ké­ben? Mi­ért ma­rad meg in­kább eb­ben a ké­nyel­mes­nek már nem is te­kint­he­tő hely­zet­ben?
Itt vi­szont egy újabb kér­dés ve­tő­dik fel: nem­ze­ti (hor­ri­bile dic­tu: nem­ze­ti­sé­gi!) tu­do­mány-e a nép­rajz vagy ép­pen­ség­gel nem­zet­kö­zi? Más­ként, vi­szo­nya­ink­ra le­for­dít­va fo­gal­maz­va: szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­rajz és/­vagy eu­ró­pai et­no­ló­gia? Szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­rajz alatt ez ide­ig jó eset­ben szo­lid le­író tu­do­mányt lehet(et­t) ér­te­ni. A meg­bíz­ha­tó deskrip­cióra, do­ku­men­tá­lás­ra ter­mé­sze­te­sen a jö­vő­ben is szük­ség lesz, hi­szen ez szol­gál­tat­ja a nyers­anya­got bár­mi­lyen szem­pon­tú elem­ző vizs­gá­lat­hoz. Ha ezt ért­jük „szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­rajz” alat­t, ak­kor er­re a tu­do­mány­ága­zat­ra a jö­vő­ben is szük­ség lesz. Az már vol­ta­kép­pen lé­nyeg­te­len, hogy ez a le­író nép­rajz ép­pen mely nép­cso­port kul­tu­rá­lis vagy tár­sa­dal­mi je­len­sé­ge­it rög­zí­ti. Ese­tünk­ben ter­mé­sze­tes, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gya­ro­két, ezért le­het in­do­kolt akár a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­rajz” ki­fe­je­zés.
Mit ért­sünk azon­ban eu­ró­pai et­no­ló­gi­án? A fo­gal­mat a ne­ves svéd nép­rajz­ku­ta­tó, Sig­urd Erixon ve­zet­te be az 1930-as évek­ben (Erixon 1937; Erixon 1944), ám iga­zi, si­ke­res pá­lya­fu­tá­sát csak az utób­bi év­ti­ze­dek­ben kez­di be­fut­ni. Az­óta töb­ben meg­fo­gal­maz­ták már cél­ki­tű­zé­se­it, kö­ve­ten­dő mun­ka­mód­sze­re­it (el­ső­sor­ban a skan­di­náv or­szá­gok szak­em­be­rei, de né­met és ma­gyar pél­dá­kat is hoz­hat­nék), s per­sze – a do­log ter­mé­sze­té­ből adó­dó­an – ahá­nyan, szin­te an­­nyi­fé­le­kép­pen (vö. Hofer 1984; Kaschu­ba 2004). Ezért most csak ar­ról be­szél­he­tek, hogy én mit ér­tek eu­ró­pai et­no­ló­gi­án. Vol­ta­kép­pen az Eu­ró­pá­ban ko­ráb­ban ha­gyo­má­nyos, a sa­ját nép kul­tú­rá­ja vizs­gá­la­tá­ra irá­nyu­ló, vi­szony­lag ön­ma­gá­ba zá­ru­ló nép­raj­zi mód­szert he­lyet­te­sí­ti, il­let­ve egé­szí­ti ki az­zal, hogy más eu­ró­pai né­pek kul­tu­rá­lis meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it (is) vizs­gál­ja. Ez­zel lé­nye­gé­ben a nép­rajz­tu­do­mány ös­­sze­ha­son­lí­tó irány­za­ta­it eme­li ma­ga­sabb rang­ra. Emel­lett a ko­ráb­bi eu­ró­pai nép­rajz­tu­do­má­nyok­ban (és fő­leg a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai né­pek nép­raj­zá­ban) ugyan­csak ha­gyo­má­nyos­nak mi­nő­sít­he­tő ar­cha­iz­mus­ku­ta­tás­sal szem­ben bi­zo­nyos fo­kú „je­len­ku­ta­tá­si” ele­me­ket is beemel az et­no­ló­gi­ai gya­kor­lat­ba. Még to­vább men­ve, fő­leg a kul­tu­rá­lis és szo­ci­á­lis ant­ro­po­ló­gi­á­nak tu­laj­do­ní­tott mun­ka­mód­sze­rek­nek szen­tel na­gyobb je­len­tő­sé­get, mint azt a ha­gyo­má­nyos nép­rajz ko­ráb­ban tet­te, il­let­ve a „más­ság” ku­ta­tá­sá­nak el­vét hang­sú­lyoz­za. Egy adott tár­sa­da­lom­ban per­sze min­den­ki „más”, hi­szen az em­be­rek kü­lön­bö­ző szem­pont­ok (nyelv, val­lás, ne­mek, élet­kor­ok, fog­lal­ko­zá­sok, sza­bad­idő-fog­lal­ko­zá­sok, tár­sa­dal­mi hely­zet stb.) sze­rint kü­lön­bö­ző cso­por­tok­ba tö­mö­rül­nek, il­let­ve so­rol­ha­tók. Ily mó­don az egyén egy idő­ben több cso­port­nak is a tag­ja le­het, mi­köz­ben ezek­ben a cso­por­tok­ban akár más­hogy is vi­sel­ke­dik (a leg­szem­be­öt­lőbb pél­da er­re a ka­to­na­élet: min­den ka­to­na­vi­selt fér­fiú meg tud­ja erő­sí­te­ni, hogy a ka­to­nai szol­gá­la­tu­kat töl­tő le­gé­nyek gyö­ke­re­sen más­ként vi­sel­ked­tek a se­reg­ben, mint akár sza­bad­sá­gu­kat tölt­ve oda­ha­za, il­let­ve ka­to­na­éve­ik le­töl­té­se után [eh­hez újab­ban lásd Bará­tová 2006]). Az ef­fé­le prob­lé­mák­kal a ha­gyo­má­nyos nép­rajz nem (vagy csak rend­kí­vül rit­kán és in­kább csak érin­tő­le­ge­sen) fog­lal­ko­zott, mind­amel­lett a fen­ti szem­pont­ok ko­ránt­sem ide­ge­nek a (ma­gyar) nép­raj­zi gya­kor­lat­tól, leg­fel­jebb nem egy idő­ben és ki­sebb in­ten­zi­tás­sal vol­tak je­len.
Ép­pen ezért (is) hang­sú­lyoz­ni sze­ret­ném, hogy az eu­ró­pai et­no­ló­gi­á­nak, ha nem is ilyen név alat­t, szép ma­gyar ha­gyo­má­nyai van­nak. Ke­vés­bé köz­tu­dott, hogy a ko­má­ro­mi Min­de­nes Gyűj­te­mény cikk­író­ja A’ Szom­széd Né­pek­nek Históriájokról cí­mű írá­sá­ban már 1791-ben köz­vet­len szom­szé­da­ink (né­pi) kul­tú­rá­já­nak meg­is­me­ré­sé­re buz­dí­tot­ta a ma­gyar tu­dós­tár­sa­dal­mat: „Sem­mi sem szol­gál­hat né­künk na­gyobb gya­lá­za­tunk­ra, mint az, hogy a’ ré­gi és tá­vol-lé­vő Né­pek­nek Históriájokon ka­punk; azon­ban a’ szom­széd Né­pek­nek erkölt­seiket, szo­ká­sa­i­kat, ’s ter­mé­sze­ti bél­ye­geiket nem es­mér­jük. Rend szerént igen tö­ké­let­le­nek ezek fe­lől a’ mi kép­ze­lő­dé­se­ink, mint­ha má­sok­nak se­gít­sé­gek nél­kül ma­gunk­nak elég­sé­ge­sek vól­nánk; vagy mint­ha ma­gun­kon kívűl sem­mi bet­süle­tre mél­tó dol­got egye­bek­ben nem ta­lál­hat­nánk” (Min­de­nes Gyűj­te­mény 1791, V. Ne­gyed, 334). Jó­val köz­is­mer­tebb a ma­gyar (és szlo­vák!) nép­rajz egyik elő­fu­tá­ra­ként is szá­mon tar­tott Ján Èaploviè (Csaplovics Já­nos) hí­res mon­da­ta: „Ma­gyar­or­szág Eu­ró­pa kitsiny­ben.” A szer­ző ar­ra utal itt, hogy a Kár­pát-me­den­ce ter­mészetföl­dra­jzi­lag is oly sok­szí­nű, et­ni­ka­i­lag is oly sok­ré­tű, hogy az eu­ró­pai kul­tu­rá­lis fo­lya­ma­tok e tér­sé­gen be­lül is nyo­mon kö­vet­he­tő­k (Csaplovics 1822, III: 13; vö. Kósa 2003; Paládi-Kovács 1990). Az ös­­sze­ha­son­lí­tó nép­raj­zi-folk­lo­risz­ti­kai vizs­gá­la­tok­nak to­váb­bi igen ko­rai ma­gyar do­ku­men­tu­mai is van­nak: gon­dol­junk csak a Bras­sai Sá­mu­el ne­vé­vel is fém­jel­zett, a sze­pes­sé­gi szü­le­té­sű Melt­zl Hu­gó ál­tal 1877–1888 kö­zött Ko­lozs­vá­rott meg­je­len­tett sok­nyel­vű Össze­ha­son­l­itó Iro­da­lom­tör­té­nel­mi La­pok­ra, amely a ma­gyar nyel­ven kí­vül né­me­tül, an­go­lul, fran­ci­á­ul, ola­szul, spa­nyo­lul is kö­zölt ta­nul­má­nyo­kat, ere­de­ti nyel­ven ho­zott ci­gány nép­da­lo­kat, Pe­tő­fi ver­se­ket ci­gány, ör­mény és egyéb eg­zo­ti­kus nyel­ve­ken mu­ta­tott be. Fog­lal­ko­zott olasz és új­gö­rög nép­dal­ok­kal; ma­gya­ro­kat né­me­tül, an­go­lul stb. je­len­te­tett meg, és a sort foly­tat­hat­nám. Az, hogy vi­szony­lag hos­­szú ide­ig élet­ké­pes volt, mu­tat­ja, még ol­va­sói is lehet­tek… Ha­son­ló­an szép és szem­lé­le­tes pél­da a Her­rmann An­tal ál­tal 1887–1907 kö­zött ki­adott, a be­kö­szön­tő alap­ján el­ső­sor­ban – ter­mé­sze­te­sen – a kül­föl­di tu­dós­tár­sa­dal­mak­nak cím­zett Eth­nol­o­gis­che Mit­teilun­gen aus Ungarn cí­mű pe­ri­o­di­ka. Az alap­ve­tő­en né­met nyel­ven meg­je­le­nő lap (mel­lék­lap­ja, az Eth­nolo­giai Köz­le­mé­nyek, az el­ső ma­gyar nyel­vű nép­raj­zi lap­nak szá­mít) al­cí­me alap­ján (Zeitschrift für die Volk­skunde der Bewohn­er Ungar­ns und sein­er Neben­län­der) „Ma­gyar­or­szág la­kó­i­nak és a szom­szé­dos or­szá­gok­nak” a nép­raj­zi vizs­gá­la­tát, be­mu­ta­tá­sát vál­lal­ta föl. Fő­leg a ma­gyar­or­szá­gi nem­ze­ti­sé­gek, köz­tük ki­emel­ten a ci­gá­nyok nép­raj­zá­val fog­lal­ko­zott, folk­lór­szö­ve­ge­ket ere­de­ti nyel­ve­ken pub­li­kált, to­váb­bá jó és meg­bíz­ha­tó anyag­is­me­ret­re val­ló ös­­sze­ha­son­lí­tó ta­nul­má­nyo­kat kö­zölt. Az Eth­nol­o­gis­che Mit­teilun­gen aus Ungarn és fő­szer­kesz­tő­je Her­r­mann An­tal nem kis sze­re­pet vál­lalt ab­ban, hogy 1889-ben lét­re­jöj­jön a Ma­gyar­or­szá­gi Nép­raj­zi Tár­sa­ság (1887-ben még Ma­gyar­or­szá­gi Nép­vizs­gá­ló Tár­sa­ság­nak ter­vez­ték), amely ne­vé­vel is de­monst­rál­ni óhaj­tot­ta, hogy a sok­nem­ze­ti­sé­gű Ma­gyar­or­szág ös­­szes et­ni­ku­ma nép­raj­zi ku­ta­tá­sa­i­nak ös­­sze­fo­gó or­gá­nu­ma kí­ván len­ni, s lét­re is hoz­tak vagy két tu­cat­nyi nem­ze­ti­sé­gi szak­osz­tályt (Kósa 1989, 18–25). Né­hány év múl­va azon­ban (tör­té­ne­ti­et­len, de még­is azt kell, hogy mond­jam: saj­nos!) a tár­sa­ság ne­vét Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság­ra vál­toz­tat­tá­k1 (csak zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, hogy a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után, 1958-ban lét­re­ho­zott Szlo­vák Nép­raj­zi Tár­sa­ság ne­vét 2002-ben Szlo­vá­ki­ai Nép­raj­zi Tár­sa­ság­ra vál­toz­tat­ta). Van te­hát sa­ját ha­gyo­mány az eu­ró­pai et­no­ló­gia mű­ve­lé­se te­rén is mind ma­gyar, mind szlo­vák vo­nat­ko­zás­ban.
Tér­jünk vis­­sza a ma­gyar né­pi kul­tú­ra meg­íté­lé­sé­re! A má­sik vég­le­tet azok az ál­lás­pont­ok kép­vi­se­lik, ame­lyek a né­pi kul­tú­rát olyan szub­kul­tú­rá­nak fog­ják fel, amely a „ma­gas kul­tú­rá”-ból le­hul­laj­tott kultúrele­mek­ből épít­ke­zik, s eb­ből a „hul­la­dék”-ból leg­fel­jebb he­lyi je­len­tő­sé­gű, ám min­den­kép­pen csak par­ti­ku­lá­ris ér­té­ke­ket („bő­gatya és fü­tyü­lős ba­rack”) tud fel­mu­tat­ni, s a nép­rajz­tu­do­mányt amo­lyan „ope­rett-tu­do­mány”-ként ke­ze­lik.
Lé­nye­gé­ben mind­két ál­lás­pont (a lel­kes igen­lő és a me­re­ven el­uta­sí­tó is) a né­pi kul­tú­ra lé­nye­gé­nek a nem is­me­ré­sé­ből (vagy fe­lü­le­tes is­me­re­té­ből), a nép­rajz­tu­do­mány ered­mé­nye­i­nek a fi­gyel­men kí­vül ha­gyá­sá­ból ere­dez­tet­he­tő (vö. Hofer 1994). A né­pi kul­tú­ra tör­té­ne­ti je­len­ség, ami azt je­len­ti egy­részt, hogy ál­lan­dó­an ala­kul, vál­to­zik, új ele­mek­kel gaz­da­go­dik (eze­ket a ma­ga ké­pé­re for­mál­ja), míg má­so­kat egy­sze­rű­en ki­ejt. Sze­re­pé­nek mind túl­ér­té­ke­lé­se, mind sem­mi­be vé­te­le igaz­ta­lan.

2.

Mi is te­hát a sze­re­pe a nép­rajz­nak a 21. szá­zad­ban és Eu­ró­pá­ban? 1890-ben Her­man Ot­tó egy nagy­ha­tá­sú par­la­men­ti be­szé­dé­ben azt dö­rög­te, hogy a né­pi kul­tú­ra ér­té­ke­i­nek meg­men­té­se te­rén a ti­zen­ket­te­dik órá­ban va­gyunk. Ha nem cse­lek­szünk gyor­san, ak­kor kin­csek tűn­het­nek el vég­ér­vé­nye­sen. Iga­za volt per­sze (de ugyan­ilyen iga­za lett vol­na száz esz­ten­dő­vel ko­ráb­ban, il­let­ve ugyan­en­­nyi­vel ké­sőbb is), jaj­ki­ál­tá­sá­val még­is zsák­ut­cá­ba ve­zet­te a ma­gyar nép­raj­zot (csak zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, nem volt ez per­sze ma­gyar je­len­ség, az ak­ko­ri Eu­ró­pa ös­­szes né­pe szor­go­san ver­te fél­re a ha­ran­got). Mi­ért mon­dom mind­ezt? Azért, mi­vel Her­man (majd to­váb­bi tár­sai egé­szen nap­ja­in­kig!) fi­gyel­mez­te­té­sé­vel azt érez­tet­te, mint­ha a nép­rajz­tu­do­mány ku­ta­tá­si tár­gya va­la­mi ve­szen­dő do­log len­ne, ami ter­mé­sze­té­ből adó­dó­an egy­szer el is fog vesz­ni, s ak­kor mi­hez kezd majd a tu­do­mány. Új­ság­írók, pub­li­cis­ták jól meg is ta­nul­ták a lec­két, s meg is kap­juk lép­ten-nyo­mon a kér­dést: mi­hez kezd a nép­rajz ak­kor, ami­kor már vol­ta­kép­pen nincs is pa­raszt­ság? A kér­dés­re két tí­pu­sú, egy­aránt igaz vá­lasz ad­ha­tó. Ho­mé­ro­szi epo­szok már rég nem szü­let­nek, s klas­­szi­ka fi­lo­ló­gia azért van; Le­o­nar­do da Vin­ci már ré­ges-rég nem al­kot, de a re­ne­száns­­szal fog­lal­ko­zó mű­vé­szet­tör­té­net él és vi­rul. A nép­rajz is fel­hal­mo­zott ed­di­gi mű­kö­dé­se so­rán an­­nyi nyers­anya­got, hogy ezek elem­zé­sé­ből, ér­tel­me­zé­sé­ből még jó ide­ig meg­él­het. Más­részt, s ez a fon­to­sabb, a nép­rajz – a Her­man Ot­tók ál­tal for­mált köz­hi­e­de­lem­mel el­len­tét­ben – nem (de leg­alább nem csak­) ar­cha­iz­mu­so­kat, ré­gi­sé­ge­ket ke­re­ső tu­do­mány, ha­nem mű­ve­lő­dé­si, tár­sa­dal­mi fo­lya­ma­to­kat, je­len­sé­ge­ket, je­len­ség­cso­por­to­kat vizs­gál, ele­mez, ér­tel­mez. S te­szi ezt a múlt­ba visz­­sza­te­kint­ve s a je­len­ben tá­jé­ko­zód­va egy­aránt, mi­köz­ben ku­ta­tá­si te­rü­le­te tár­sa­dal­mi ré­te­gek­től füg­get­len. Em­lí­tet­tem már, hogy a nép­rajz ki­ala­ku­lá­sa so­rán (te­hát nagy­já­ból a 18. szá­zad leg­vé­gén, de még in­kább a 19. szá­zad el­ső fe­lé­ben) a pa­rasz­ti kul­tú­rát von­ta be ér­dek­lő­dé­si kö­ré­be, azt te­kint­ve né­pi kul­tú­rá­nak. Idő­köz­ben ki­de­rült, hogy azok a je­len­sé­gek (száj­ha­gyo­má­nyo­zó­dás, a je­len­sé­gek va­ri­á­ló­dá­sa stb.), ame­lye­ket a pa­rasz­ti kul­tú­ra sa­ját­já­nak gon­dol­tunk, vol­ta­kép­pen mind­egyik tár­sa­dal­mi ré­teg­ben, osz­tály­ban (per­sze más-más arány­ban) meg­ta­lál­ha­tók. Ezért az­tán fö­lös­le­ge­sek az ag­go­dal­mak: min­dig lesz­nek olyan je­len­sé­gek, olyan fo­lya­ma­tok, me­lyek vizs­gá­la­tá­val, a ma­ga spe­ci­á­lis ku­ta­tá­si mód­sze­re­i­vel a nép­rajz fog­lal­ko­zik majd.
A ro­man­ti­ka so­rán ki­bon­ta­ko­zott nem­ze­ti nép­rajz­tu­do­má­nyok sa­já­to­san nem­ze­ti­nek gon­dol­ták sa­ját né­pük né­pi kul­tú­rá­ját, s nem­ze­ti kul­tú­rá­juk meg­újí­tá­si le­he­tő­sé­ge­it lát­ták a né­pi kul­tú­ra (el­ső­sor­ban a folk­lór) egyes je­len­sé­ge­i­nek az ún. „ma­gas kul­tú­rá”-ba va­ló beeme­lé­sé­vel (zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, hogy mégha az alap­ál­lás ha­mis is volt, s az egyes folk­lór­je­len­sé­gek ko­ránt­sem csak egy nép­re jel­lem­zők, a „ma­gas kul­tú­rá”-ba va­ló új­ra­fel­hasz­ná­lá­suk va­ló­ban fris­sí­tet­te az adott nem­ze­ti kul­tú­rát). Idő­köz­ben azon­ban az is nyil­ván­va­ló­vá vált (em­lé­kez­zünk: er­re már a fen­ti­ek­ben is utal­tam!), hogy az egyes nép­raj­zi je­len­sé­gek nem a nyel­vi ha­tá­rok sze­rint ren­de­ződ­nek. Más­ként szól­va: a leg­több kul­tu­rá­lis je­len­ség, nyel­vi és et­ni­kai ha­tá­ro­kon át­ível­ve, is­mert más-más nyel­vű né­pek kö­ré­ben is. Meg­szám­lál­ha­tat­lan meny­­nyi­sé­gű pél­dát so­ra­koz­tat­hat­nék föl ál­lí­tá­som iga­zo­lá­sá­ra. Most le­gyen itt mind­ösz­­sze né­hány pre­ce­dens be­mu­ta­tá­sa: az egyik ta­lán még köz­is­mert­nek is mond­ha­tó, s az Arany Já­nos ál­tal Vad­ró­zsa-pör­nek el­ke­resz­telt po­lé­mi­á­ra gon­do­lok. Mi­u­tán Kri­za Já­nos 1863-ban köz­re­ad­ta a Vad­ró­zsák cí­mű szé­kely nép­köl­té­si gyűj­te­mé­nyét, egy ro­mán iro­dal­már, Julian Grozes­cu plá­gi­um­mal vá­dol­ta őt meg. Azt ve­tet­te tud­ni­il­lik Kri­za sze­mé­re, hogy né­hány, szé­kely­ként kö­zölt nép­bal­la­dát (köz­tük a Fal­baépített fe­le­ség, il­let­ve nép­sze­rű ma­gyar cí­mén a Kő­mű­ves Ke­le­men bal­la­dá­ját is) ro­mán ere­de­ti­ből for­dí­tot­ta vol­na ma­gyar­ra. Egy­szó­val: lop­ta. Az élénk vi­ta ar­ra ösz­tö­nöz­te mind­két nem­zet folk­lo­ris­tá­it (sőt, ké­sőbb má­sok is be­kap­cso­lód­tak), hogy szor­gos gyűj­tő­mun­ká­ba kezd­je­nek. Eb­ből az­tán ki­de­rült, hogy Kri­za nem pla­gi­zált, s a Fal­baépített fe­le­ség bal­la­dá­já­nak alap­tör­té­ne­te is­mert gya­kor­la­ti­lag min­den bal­ká­ni nép­nél. Var­gyas La­jos 1976-ban a bal­la­da pár­hu­za­ma­it, va­ri­án­sa­it a ma­gya­rok és ro­má­nok mel­lett a gö­rö­gök­nél, a bol­gá­rok­nál, a szer­bek­nél, a hor­vá­tok­nál, az al­bá­nok­nál, sőt a grú­zok­nál is ki­mu­tat­ta (Vargyas 1976, 2, 27–28).
A má­sik pél­dám mag­yar–s­zlovák–c­seh kap­cso­la­tok­ra vo­nat­ko­zik: Ru­dolf Poko­r­ný cseh író, új­ság­író, a szlo­vák nép oda­adó ba­rát­ja, ahogy ké­sőb­bi ki­adói ne­ve­zik, az „arany­szí­vű em­ber”, két hos­­szabb fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi (vagy ahogy ő már ak­kor ne­vez­te: szlo­vá­ki­ai) uta­zá­sá­ról, ame­lye­ket fő­ként Jozef Miloslav Hur­ban meg­hí­vá­sá­ra, a „ma­gya­rok szlo­vá­kok­kal szem­be­ni el­nyo­mó po­li­ti­ká­ját” szem­re­vé­te­le­zen­dő elő­ször 1879-ben re­a­li­zált (s ezt még két „szlo­vá­ki­ai” út­ja kö­vet­te), Ván­dor­lá­sok Szlo­vá­ki­á­ban cí­mű, két kö­tet­be ren­de­zett úti­raj­zá­ban szá­molt be. Ezek so­rán a ko­ra­be­li Ma­gyar­or­szág lé­nye­gé­ben va­ló­ban csak a szlo­vá­kok lak­ta me­gyé­it, il­let­ve a ve­gyes la­kos­sá­gú me­gyék fő­leg szlo­vá­kok lak­ta te­le­pü­lé­se­it lá­to­gat­ta vé­gig. Ma­gyar szem­nek, szív­nek nem ked­ves ol­vas­mány Poko­rný mun­ká­ja, hi­szen egy­részt óri­á­si (ne­ga­tív) elő­í­té­let­tel vi­sel­te­tik a ma­gya­rok­kal szem­ben, más­részt hely­zet­je­len­té­sei sok eset­ben úgy tű­nik, hogy (saj­nos) helyt­ál­ló­ak. Mind­ezek el­le­né­re, il­let­ve mind­ezek mel­lett (a szlo­vák nem­zet­té vá­lás fo­lya­ma­tá­ban vég­zett te­vé­keny­sé­gét, mű­ve­i­nek ilyen szem­pon­tú hi­te­les­sé­gét, ha­tá­sát ele­mez­zék és dönt­sék el a po­li­ti­ka­tör­té­né­szek), szó­val mind­emel­lett mun­ká­ja kin­cses­bá­nyá­ja a ma­gyar (és kö­zép-eu­ró­pai) nép­raj­zi ku­ta­tás­nak. Úti­raj­za­i­ban töb­bek kö­zött pél­dá­ul vi­szony­lag ter­je­del­mes, ma­gyar vo­nat­ko­zá­sok­ban is gaz­dag ci­gányanek­do­ta-­gyűj­te­ményt ad köz­re. Poko­rný sa­ját be­val­lá­sa sze­rint az anek­do­tá­kat szlo­vá­ki­ai uta­zá­sai so­rán sa­ját ma­ga gyűj­töt­te, il­let­ve né­mely szlo­vák ba­rát­ja is kül­dött ne­ki ilye­ne­ket, to­váb­bá né­hány anek­do­tát egy 1880-ban meg­je­lent szlo­vák anek­do­ta­gyűj­te­mény­ből vett át. A Poko­rný ál­tal kö­zölt tré­fák­nak, anek­do­ták­nak leg­alább két­har­ma­da azo­nos a He­ge­dűs La­jos ál­tal ös­­sze­ál­lí­tott és há­rom ki­adást (1857, 1867, 1870) meg­ért Ere­de­ti tré­fák, ado­mák s mon­dák a czigány élet­ből cí­mű gyűj­te­mény da­rab­ja­i­val.
Ta­nul­ság, hogy az ép­pen nem ma­gyar­ba­rát­sá­gá­ról is­mert Poko­rný va­ló­szí­nű­leg a szin­tén ma­gyar­el­le­nes Hur­ban­tól és tár­sa­i­tól hall­ha­tott a He­ge­dűs La­jos ál­tal ki­adott, ak­ko­ri­ban har­ma­dik ki­adá­sát meg­ért ci­gány­anek­do­ta-gyűj­te­mény­ből tör­té­ne­te­ket. Az is el­kép­zel­he­tő, hogy szlo­vák ba­rá­tai nem is em­lí­tet­ték ne­ki a for­rást (sőt, ta­lán ők is el­fe­lej­tet­ték ak­kor­ra). Poko­rný eze­ket a tör­té­ne­te­ket – té­te­lez­zük fel: jó­hi­sze­mű­en – kö­zöl­te, még­pe­dig (mi­vel sem­mi más uta­lás nin­csen rá) mint a szlo­vák szó­be­li­ség­ből le­jegy­zett anya­got. Hogy ré­sze volt-e már ak­kor is, il­let­ve ré­sze let­t-e a szlo­vák né­pi szó­be­li­ség­nek is ez az ­anek­do­taanyag, nem tu­dom, min­den­eset­re (He­ge­dűs gyűj­te­mé­nyé­nek nem is­me­re­té­ben) egy szlo­vák folk­lo­ris­ta ma jog­gal fel­té­te­lez­het­né, hogy a Poko­rný ál­tal 1885-ben kö­zölt gyűj­te­mény a szlo­vák anek­do­ta­kincs egy fon­tos és ko­rai for­rá­sa (vö. Lisz­ka 2004c).
Bar­tók Bé­la sa­ját gyűj­té­sei, il­let­ve az ak­kor ren­del­ke­zé­sé­re ál­ló gyűj­te­mé­nyek elem­zé­se alap­ján egy 1937-ben meg­je­lent cik­ké­ben (Nép­dal­ku­ta­tás és na­ci­o­na­liz­mus) ki­mu­tat­ta, hogy a szlo­vák nép­ze­nei anyag­nak mint­egy 20%-a ma­gyar ere­de­tű, mi­köz­ben a ma­gyar­nak nagy­já­ból 40%-a szlo­vák, il­let­ve szlo­vák–mor­va köz­ve­tí­té­sű né­met ere­de­tű dal­lam (vö. Bar­tók 1952, 8).
Mind­ezek­ből (is) kö­vet­ke­zik, hogy egy adott nép né­pi kul­tú­rá­ját, nép­raj­zi je­len­sé­ge­it egy­sze­rű­en nem ért­het­jük meg leg­alább a szom­szé­dos né­pek kul­tú­rá­já­nak be­ha­tó is­me­re­te, ös­­sze­ha­son­lí­tó vizs­gá­la­tok nél­kül. Töb­bek kö­zött ezt a célt is hi­va­tott be­töl­te­ni az eu­ró­pai et­no­ló­gia.

3.

Tér­jünk azon­ban vis­­sza a nyel­vi és kul­tu­rá­lis ha­tá­rok kér­dé­sé­hez! Vég­ső so­ron tu­do­mány­tör­té­ne­ti­leg ma­gya­ráz­ha­tó, ám még­sem in­do­kol­ha­tó, hogy nép­raj­zi gya­kor­la­tunk (s tu­laj­don­kép­pen nem csak a mi­énk) kimond­va-ki­mon­dat­lanul azo­no­sít­ja „né­pi kul­tú­ránk” el­ter­je­dé­si te­rü­le­tét a ma­gyar nyelv­te­rü­let­tel (és ál­ta­lá­ban a „nem­ze­ti” né­pi kul­tú­rá­kat az adott et­ni­kum-nem­zet nyel­vi ki­ter­je­dé­sé­vel). Az azon be­lü­li bel­ső ta­go­ló­dás, az egyes táj­egy­sé­gek, nép­raj­zi, et­ni­kai, etnokul­turális cso­por­tok meg­ha­tá­ro­zá­sá­ra ered­mé­nyes erő­fe­szí­té­se­ket tett ugyan a ma­gyar nép­rajz­tu­do­mány, ám a kül­ső, nyel­vi és kul­tu­rá­lis ha­tá­rok egy­be­esé­sét gya­kor­la­ti­lag evi­dens­nek vé­ve, a kér­dés­sel ér­dem­ben nem is fog­lal­ko­zott. Gunda Bé­la, aki pe­dig va­ló­ban eu­ró­pai táv­la­tok­ban és ös­­sze­füg­gé­sek­ben vizs­gál­ta a ma­gyar „né­pi mű­velt­ség”-et, szin­tén a „nyel­vi ha­tá­ro­kon be­lül” szem­lé­zi csak „né­pi kul­tú­ránk” ta­go­ló­dá­sát: „A ma­gyar né­pi mű­velt­ség – amely­ben ben­ne rej­lik a ha­gyo­má­nyos és a fo­lya­ma­to­san új – az őr­ség­től a mold­vai csán­gó­kig, a Zobor vi­dé­ké­től a szerém­sé­gi ma­gya­ro­kig sa­já­to­san in­teg­rá­ló­dott, egy­más­sal lánc­sze­rű­en ös­­sze­füg­gő, vo­nal­ha­tá­rok­kal el nem vá­laszt­ha­tó, az et­ni­ku­mot is ki­fe­je­ző szub­kul­tú­rák sok­szí­nű fres­kó­ja” – ír­ja aka­dé­mi­ai szék­fog­la­ló­já­ban (Gunda 1994, 52). En­nek el­le­né­re, s ez a szék­fog­la­ló egész mon­da­ni­va­ló­já­ból, érv­rend­sze­ré­ből egy­ér­tel­mű­en ki­tű­nik, a nyel­vi ha­tár – leg­alább itt, Kö­zép-Eu­ró­pá­ban – nem je­lent egy­szer­smind kul­tu­rá­lis ha­tárt is. Ugyan­ez ér­vé­nyes a Skan­di­náv-fél­szi­get­re, amint azt Nils-Arvid Bringéus vagy Kus­taa Vilku­na mun­ká­i­ból meg­tud­juk, s Richard Weiss ku­ta­tá­sai Svájc vi­szony­la­tá­ban is iga­zol­ják ezt a té­telt (Bringéus 1990; Vilku­na 1975; Weiss 1946). Milo­van Gavazzi pe­dig ha­son­ló kö­vet­kez­te­té­sek­re ju­tott Dél­ke­let-Eu­ró­pa kultúr­föl­dra­jzi ta­go­ló­dá­sát vizs­gál­va (Gavazzi 1956; Gavazzi 1958). Paládi-Kovács At­ti­la is hang­sú­lyoz­za, hogy „le­he­tet­len a szom­széd né­pe­ké­től el­sza­kít­va vizs­gál­ni a ma­gyar né­pi kul­tú­ra ta­go­zó­dá­sát” (Paládi-Kovács 1984, 58), ám ha va­ló­ban esze­rint já­runk el, ak­kor an­nak is ki kell de­rül­nie, hogy az egyes né­pek „né­pi kul­tú­rái” kö­zött nincs éles ha­tár, sőt (to­vább men­ve) a „né­pi kul­tú­rák” va­ló­szí­nű­leg nem is a né­pek, nem­ze­tek, et­ni­ku­mok nyel­vi ki­ter­je­dé­se sze­rint kör­vo­na­la­zód­nak. Mind­ez a Ma­gyar nép­raj­zi at­lasz tér­kép­lap­jai alap­ján nem iga­zán de­rül­het ki, mi­vel an­nak ku­ta­tó­pont­jai csak­is ma­gyar nyel­vű te­le­pü­lé­sek­re ter­jed­tek ki, még ha azok egy ré­sze a mai Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­in kí­vül is fek­szik. An­nál in­kább al­kal­mas lehet(ne) e cél­ra Szlo­vá­kia nép­raj­zi at­la­sza, amely­nek ará­nyo­san vol­tak ku­ta­tó­pont­jai a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén élő más et­ni­ku­mok (te­hát ma­gya­rok, uk­rá­nok, né­me­tek stb.) kö­ré­ben is (ez utób­bi at­lasz kri­ti­ká­já­hoz lásd Lisz­ka 1993).
Mind­eb­ből ta­lán nyil­ván­va­ló egy­fe­lől, hogy egy-­e­gy et­ni­kum né­pi kul­tú­rá­ja ál­ta­lá­ban nem egy­sé­ges, több ki­sebb-na­gyobb, egy­más­tól – idő­be­li fá­zis­el­to­ló­dá­sok­ból is adó­dó­an – töb­bé-ke­vés­bé el­té­rő, ugyan­ak­kor egy­más­hoz mo­za­ik­sze­rű­en kap­cso­ló­dó alap­egy­ség­ből te­vő­dik ös­­sze. Más­fe­lől azon­ban bi­zo­nyos kul­tu­rá­lis je­len­sé­gek (elő­re kell bo­csá­ta­ni: a leg­több!) át­nyúl­nak a nyel­vi ha­tá­ro­kon, s az et­ni­ku­mok­tól füg­get­len, azo­kat egy­más­hoz kap­cso­ló kul­tú­rá­kat, kul­túr­kö­rö­ket al­kot­nak. Ily mó­don ta­lán sze­ren­csé­sebb len­ne ese­tünk­ben mond­juk Kár­pát-me­den­cei né­pi kul­tú­rá­ról be­szél­ni, amely­nek van­nak bi­zo­nyos re­gi­o­ná­lis, kis­tá­ji, ám et­ni­kai (nyel­vi!) nem, il­let­ve nem ok­vet­len meg­ha­tá­ro­zott al­cso­port­jai (pl. Pan­non-tér­ség, Fel­föld, Al­föld stb.). De mi­ként jött lét­re ez a töb­bé-ke­vés­bé ni­vel­lá­ló­dott, ho­mo­ge­ni­zá­ló­dott kár­pát-me­den­cei né­pi kul­tú­ra, ami­kor a hon­fog­la­ló ma­gya­rok egy­ér­tel­mű­en más, a he­lyi kör­nye­zet­től min­den­kép­pen el­té­rő kul­tú­rát hoz­tak be az új ha­zá­ba ezer­száz esz­ten­de­je?
Ez a bi­zo­nyos fo­kú ho­mo­ge­ni­zá­ló­dás év­szá­zad­okon ke­resz­tül több csa­tor­nán át ér­ke­ző ha­tá­sok ös­­szes­sé­gé­nek tud­ha­tó be. Eze­ket a csa­tor­ná­kat meg­íté­lé­sem sze­rint nagy­já­ból öt na­gyobb cso­port­ba so­rol­hat­juk:
1. a ke­res­ke­del­mi uta­kon, ke­res­ke­dők ál­tal;
2. kü­lön­fé­le nép­moz­gá­sok, mig­rá­ció (be­le­ért­ve a mun­ka­mig­rá­ci­ót is) nyo­mán;
3. a val­lás, az egy­ház(ak) in­téz­mé­nyei, pap­jai se­ge­del­mé­vel;
4. a kül­föld­ön ta­nu­ló ma­gyar di­á­kok, il­let­ve a ho­ni is­ko­lai ok­ta­tás ré­vén;
5. a ka­to­nai szol­gá­lat, va­la­mint a saj­tó (új­sá­gok, rá­dió, te­le­ví­zió) nyo­mán ér­ke­ző ha­tá­sok.
E kér­dé­sek­kel már több ta­nul­má­nyom­ban, köny­vem­ben fog­lal­koz­tam, most csak a leg­fon­to­sabb ta­nul­sá­go­kat te­kin­tem át, il­let­ve né­hány ki­emelt pél­da se­ge­del­mé­vel kí­sér­lem meg il­luszt­rál­ni mon­dan­dó­mat.
A Kár­pát-me­den­cét szám­ta­lan, az ős­kor­tól hasz­ná­la­tos, ám a kö­zép­kor­ban, sőt az új­kor­ban is for­ga­lom­ban lé­vő ke­res­ke­del­mi út szel­te (itt csak a hí­res bo­ros­tyán­út­ra vagy az ún. cseh út­ra sze­ret­nék em­lé­kez­tet­ni). Ezek az utak ál­ta­lá­ban Dél-, Dél­ke­let-Eu­ró­pát kö­töt­ték ös­­sze Nyu­gat- és Észak-Eu­ró­pá­val. Mel­let­tük a fon­to­sabb fo­lyó­ink (el­ső­sor­ban a Du­na, a Vág és a Ti­sza) is je­len­tős ke­res­ke­del­mi sze­rep­pel bír­tak (vö. Lisz­ka 1988). A tö­rök ki­űzé­se, Bu­da 1686-os fel­sza­ba­dí­tá­sa után az új­já­é­pü­lő or­szág­ré­szek­nek ren­ge­teg épü­let­fá­ra volt szük­sé­gük. A szlo­vák tu­ta­jo­sok áru­ju­kat (fő­leg épü­let­fát) a Vágon és Ga­ra­mon szál­lí­tot­ták, és vég­ál­lo­má­suk a leg­több eset­ben Ko­má­rom (il­let­ve a Ga­ram–Du­na-tor­ko­lat­nál fek­vő Garamköves­d) volt. Elég gyak­ran le­úsz­tat­ták azon­ban a Du­nán dé­lebb­re is (amint Luk­ács Lász­ló ki­mu­tat­ta: Adonyig, Dunaföld­várig, Tol­ná­ig), sőt az is elő­for­dult, hogy a ko­má­ro­mi szek­e­resgazdák se­ge­del­mé­vel a tu­ta­jo­kat fel­von­tat­ták Győ­rig. A Vágon tör­té­nő élénk fa­ke­res­ke­de­lem ré­vén ter­mé­sze­te­sen sok más ter­mék is gaz­dát cse­rélt. A már em­lí­tett fa­árun kí­vül a szál­fák­kal együtt kö­szö­rű­kö­vet, juh­saj­tot, zsírt, va­jat, va­la­mint fél­kész va­sat és re­zet is hoz­tak a dé­li vi­dé­kek­re. Ugyan­így a víz há­tán ju­tot­tak el a hí­res ko­má­ro­mi lá­dák egész a Bal­kán­ra, s a cse­rép­edé­nye­ket is de­reg­lyé­ken szál­lí­tot­ták mes­­sze föld­re. Az áru­kész­let mel­lett ter­mé­sze­te­sen az em­be­ri kap­cso­la­tok ré­vén egyéb más folk­lór­je­len­sé­gek, hí­rek is ván­do­rol­tak, cse­ré­lőd­tek. A Ko­má­rom­ba ér­ke­ző fa­anyag fel­len­dí­tet­te a vá­ros fa­ipa­rát (ko­má­ro­mi lá­dák, ha­jó­ipar), az átmenő­for­ga­lom a vá­ros ke­res­ke­del­mét. Mi­u­tán az el­ső vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en a Du­na vo­na­la egy­szer­smind or­szág­ha­tár is lett, be­szű­kült a pi­ac, gya­kor­la­ti­lag nul­lá­ra csök­kent a fa­ke­res­ke­de­lem, a szlo­vák tu­ta­jo­sok­nak egy­re ke­ve­sebb okuk volt, hogy fa­ter­mé­ke­i­ket a Vágon Ko­má­ro­mig le­úsz­tas­sák. An­nak el­le­né­re te­hát, hogy a fa­anyag for­rás­vi­dé­ke és Ko­má­rom vá­ro­sa kö­zé nem ke­rült ha­tár, még­is Ko­má­rom ke­res­ke­del­mi-ipa­ri éle­te ha­nyat­lott vis­­sza (vö. Lisz­ka 2005, 67–75) .
E ha­jós víz­iélet jel­leg­ze­tes spe­ci­á­lis ki­szol­gá­ló ré­te­ge is ki­ala­kult Ko­má­rom­ban, még­pe­dig a szek­eresgazdák cso­port­ja. Ár­ral szem­ben ők bo­nyo­lí­tot­ták le a ha­jó­von­ta­tást. Az ál­ta­lá­ban ga­bo­ná­val, só­val, bor­ral meg­ra­kott ha­jó­kat Győ­rig vagy Bé­csig, nem­rit­kán Regens­burgig, sőt Ulmig is fel­von­tat­ták. Hogy pon­to­san mi­lyen kap­cso­la­ta­ik le­het­tek a ko­má­ro­mi szek­eresgazdák­nak a Linz és Pas­sau kör­nyé­ki oszt­rák és ba­jor hajóvon­tatókkal, ah­hoz még nem ren­del­ke­zünk megfe­felő ada­tok­kal (vö. Lisz­ka 2005, 239–270).
A ke­res­ke­de­lem elő­re­tö­ré­sé­vel töb­bek kö­zött a cse­re­gye­rek­rend­szer is fel­vi­rág­zott, hi­szen szük­ség volt a több­nyel­vű em­be­rek­re. Lé­nye­ge, hogy a más-más nem­ze­ti­sé­gű szü­lők gye­re­ke­i­ket nyelv­ta­nu­lás cél­já­ból né­hány hó­nap­ra, fél esz­ten­dő­re vagy akár több év­re is a szó szo­ros ér­tel­mé­ben ki­cse­rél­ték, mi­ál­tal a gyer­mek nem­csak az adott kör­nye­zet nyel­vét ta­nul­ta meg, ha­nem an­nak kul­tú­rá­ját, szo­ká­sa­it is meg­is­mer­te. Köz­is­mert Jó­kai Mór ese­te, akit szü­lei gye­rek­ko­rá­ban Po­zsony­ba küld­tek né­met szó­ra, mi­köz­ben Ko­má­rom­ban, Jókaiéknál a po­zso­nyi Zsig­mondy csa­lád egy gye­re­ke ta­nult ma­gya­rul. A ko­má­ro­mi szek­eresgazdák­nak is élénk cse­re­gye­rek-kap­cso­la­ta­ik vol­tak a dé­vé­nyi né­me­tek­kel (Liszka 2005, 108–124).
Az ed­dig vá­zolt fo­lya­ma­tok, ha las­san is, de nyil­ván elő­se­gí­tet­ték a tér­ség né­pi kul­tú­rá­i­nak a ni­vel­lá­ló­dá­sát. Ön­ma­gá­ban azon­ban ez nem lett vol­na elég­sé­ges. En­nél jó­val na­gyobb súl­­lyal es­nek lat­ba a kü­lön­fé­le (há­bo­rúk nyo­mán, gaz­da­sá­gi meg­fon­to­lás­ból stb.) re­a­li­zá­ló­dott mig­rá­ci­ós fo­lya­ma­tok (idény­mun­kák és át­te­le­pe­dé­sek, át­te­le­pí­té­sek, deportá­ciók stb.). Köz­tu­do­má­sú, hogy a 12–13. szá­zad­ban a Kár­pát-me­den­ce kö­zép­ső ré­szén jász és kun cso­por­tok te­le­ped­tek le. Szin­te eb­ben az idő­ben kez­dő­dött meg az ak­ko­ri Fel­föld és Er­dély né­met be­te­le­pü­lé­se. A tö­rök meg­je­le­né­sé­vel a Bal­ká­non hor­vát nép­cso­port­ok me­ne­kül­tek már a 14–15. szá­zad­tól Bur­gen­lan­don ke­resz­tül egész Po­zsony kör­nyé­ké­ig, il­let­ve Dél­ke­let-Mor­va­or­szág­ba (Po­zsony tér­sé­gé­ben a mai na­pig él egy tu­cat­nyi fa­lu­ban hor­vát ki­sebb­ség). Ugyan­ek­kor in­dult meg a szer­bek észak fe­lé hú­zó­dá­sa a Du­na men­tén (Szent­end­re, Ko­má­rom). A em­lí­tett dél­szláv cso­por­tok­kal együtt min­den bi­zon­­nyal ma­gyar me­ne­kül­tek is ér­kez­tek a Kis­al­föld észa­ki ré­szé­re (Réte). A 14–17. szá­zad­ban az ún. vlach ko­lo­ni­zá­ció ke­re­té­ben Ro­má­nia er­dé­lyi ré­sze­i­ből ér­kez­tek ván­dor­ló pász­to­rok, akik fő­leg a Kár­pá­tok Mor­va­or­szág és Szlo­vá­kia köz­ti észa­ki ha­tár­te­rü­le­te­in te­le­ped­tek meg, de ko­lo­ni­zá­ci­ó­juk a mai Szlo­vá­kia más vi­dé­ke­it, még Gömört is el­ér­te. A tö­rök után vi­szont egy el­len­ke­ző elő­je­lű te­le­pü­lé­si hul­lám fi­gyel­he­tő meg. Észak­ról fő­leg szlo­vák (rész­ben ma­gyar) cso­por­tok kel­tek út­ra a 18. szá­zad ele­jén, hogy az Al­föld­ön ke­res­se­nek meg­él­he­té­si le­he­tő­sé­get. Ek­kor jön a né­me­tek má­sik nagy hul­lá­ma a Kár­pát-me­den­cé­be. Né­hány ki­sebb je­len­tő­sé­gű nép­moz­gást le­szá­mít­va a 20. szá­zad mig­rá­ci­ó­it kell itt még meg­em­lí­te­ni. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után szlo­vá­ki­ai ma­gyar csa­lá­dok szá­za­it te­le­pí­tet­ték át Ma­gyar­or­szág­ra, ahon­nan szlo­vá­kok ér­kez­tek a he­lyük­be. Ugyan­ek­kor mind Cseh­szlo­vá­ki­á­ból, mind Ma­gyar­or­szág­ról szin­te az ös­­szes né­me­tet ki­te­le­pí­tet­ték Auszt­ri­á­ba és Né­met­or­szág­ba. E váz­la­to­san elő­a­dott mig­rá­ci­ós hul­lá­mok részt­ve­vő­i­nek egy ré­sze az új kör­nye­zet­ben nyel­vet vál­tott, kul­tú­rát vi­szont nem vagy csak rész­ben. Hogy en­nek mi­lyen kö­vet­kez­mé­nyei le­het­tek, hadd hoz­zak ar­ra né­hány pél­dát.
Az Al­só-Ipoly men­tén ta­lál­ha­tó né­hány te­le­pü­lés (Leléd, Baj­ta, Helem­ba), ame­lyek a tö­rök há­bo­rúk után, a 18. szá­zad­ban, észa­ki szlo­vák me­gyék­ből te­le­pül­tek új­ra. Ezen, má­ra tel­je­sen el­ma­gya­ro­so­dott fal­vak­nak (a leg­idő­sebb ge­ne­rá­ció az 1980-as évek kö­ze­pe tá­ján nem is tu­dott szlo­vá­kul, mi­köz­ben pél­dá­ul a lelé­di öre­gek ál­lí­tot­ták, hogy az ő nagy­szü­le­ik – te­hát a 20. szá­zad ele­jén – egy­más közt még tó­tul be­szél­tek) egy­ko­ri szlo­vák vol­tá­ra leg­fel­jebb a csa­lád- és dű­lő­ne­vek, il­let­ve egyéb ter­mi­no­ló­gi­ák alap­ján kö­vet­kez­tet­het a ku­ta­tó. Fel­ve­tő­dik a kér­dés: az eze­ken a te­le­pü­lé­se­ken rög­zít­he­tő né­pi kul­tú­ra va­jon ma­gyar vagy szlo­vák?
Az egy­ko­ri Ko­má­rom me­gye Du­ná­tól észak­ra el­te­rü­lő ré­szén ta­lál­ha­tó egy fa­lu­cso­port, amely­re az azo­nos vi­se­let a jel­lem­ző. A Mar­tost, Íme­lyt, Nasz­vadot, Komárom­szent­pétert, Het­ényt, Madart és Újgyal­lát ma­gá­ba zá­ró cso­por­tot a ma­gyar ku­ta­tás ma­gyar vi­se­le­ti cso­port­ként tart­ja szá­mon (Fél 1942; Fél 1980, 527), ho­lott Újgyal­la egy, a tö­rök há­bo­rúk után, a 18. szá­zad­ban az észa­ki szlo­vák me­gyék­ből be­te­le­pült köz­ség, s la­kos­sá­ga szlo­vák ön­tu­da­tát és nyel­vét a mai na­pig meg­őriz­te. A la­kos­ság több mint 95%-a a hu­sza­dik szá­zad­ban is szlo­vák, s a te­le­pü­lé­sen ma­gyar csa­lád nem is él. Ma­gya­rok csak veg­yes házassá­gok út­ján ke­rül­tek a fa­lu­ba (Podolák 1992, 45). Mind­ezek el­le­né­re az em­lí­tett vi­se­le­ten kí­vül az egész fa­lu­kép (épít­ke­zés, te­le­pü­lés­szer­ke­zet) azo­nos a kör­nye­ző fal­va­ké­val. A la­kos­sá­ga tisz­tán ró­mai ka­to­li­kus val­lá­sú, míg a töb­bi em­lí­tett te­le­pü­lés ese­té­ben túl­nyo­mó­részt re­for­má­tus ró­mai ka­to­li­kus ki­sebb­ség­gel (Komáromszentpéter, Madar, He­tény, Mar­tos), il­let­ve ró­mai ka­to­li­kus re­for­má­tus ki­sebb­ség­gel (Naszvad, Íme­ly). Újgyal­la ese­té­ben is föl­vet­he­tő te­hát a kér­dés: a köz­ség né­pi kul­tú­rá­ja va­jon szlo­vák vagy ne­tán ma­gyar? Egy­ál­ta­lán: van-e ér­tel­me az ef­fé­le kér­dés­föl­ve­tés­nek?
Ha­son­ló prob­lé­ma fi­gyel­he­tő még két Abaúj-Torna me­gyei fa­lu ese­té­ben is. Bod­nár Mó­ni­ka ku­ta­tá­sa­i­ból tud­juk, hogy Hor­vá­ti la­kos­sá­ga ere­den­dő­en (egy 18. szá­za­di be­te­le­pü­lés kö­vet­kez­té­ben) ru­szin volt, s a 19. szá­zad kö­ze­pé­re, nem kis mér­ték­ben nyil­ván a ma­gyar kör­nye­zet­nek kö­szön­he­tő­en két­nyel­vű­vé, majd a 20. szá­zad­ra tel­je­sen ma­gyar­rá vált. Mind­ös­­sze a kul­tú­ra egyes ré­te­ge­i­ben (táp­lál­ko­zás, szo­ká­sok) lel­he­tő­ek fel „ide­gen”, te­hát a kör­nye­zet­től el­té­rő, nem ma­gyar­nak ha­tó ele­mek (Bod­nár 1991; Bod­nár 1994). A tő­le nem mes­­sze, az Áj-völgy­ben, a völgy leg­észa­kibb szeg­le­té­ben (ám út­tal, kap­cso­lat­rend­szer­rel csak dél fe­lé, a ma­gyar Ájon ke­resz­tül ren­del­ke­ző) Fa­lucs­ka la­kos­sá­ga ko­ráb­ban szin­tén ru­szin volt, míg má­ra el­szlo­vá­ko­so­dott. Va­jon az ot­ta­ni né­pi kul­tú­ra ru­szin vagy szlo­vák? Mi­vel ma­gya­ráz­ha­tó to­váb­bá, hogy Hor­vá­ti ru­szin né­pe ma­gyar­rá, a lát­szó­lag ki­zá­ró­lag ma­gyar kap­cso­la­tok­kal ren­del­ke­ző Fa­lucs­ka ru­szin né­pe pe­dig szlo­vák­ká vált? Az utób­bi ese­té­ben pe­dig a ma­gyar kap­cso­la­tok, il­let­ve a gaz­da­ság­föld­raj­zi kény­szer oly erő­sek vol­tak, hogy a he­lyi ha­gyo­mány sze­rint, ami­kor 1938-ban a két fa­lu (Áj és Fa­lucs­ka) kö­zött – a nyelv­hasz­ná­lat szem­pont­já­ból tel­je­sen in­do­kol­tan – meg­húz­ták a ma­gyar–szlo­vák ha­tárt, a fa­lucs­kai (rusz­in-)s­zlovák bí­ró kül­dött­sé­get me­nesz­tett egy ma­gyar zász­ló­val, hogy csa­tol­ják a te­le­pü­lést Ma­gyar­or­szág­hoz. Nem cso­da ez, hi­szen észak fe­lé még csak ko­csi­út­tal sem volt ös­­sze­köt­ve a te­le­pü­lés, s az új or­szág­ha­tár a szó szo­ros ér­tel­mé­ben a vi­lág­tól zár­ta vol­na el a fa­lut. A te­le­pü­lés la­kos­sá­ga vi­szont még­sem ma­gya­ro­so­dott el. A pél­dák és a be­lő­lük le­szűr­he­tő újabb és újab­b, egy­re iz­ga­tóbb kér­dé­sek so­rát még hos­­sza­san foly­tat­hat­nám. Mert hi­szen mit kezd­jünk egy olyan te­le­pü­lés né­pi kul­tú­rá­já­val, mint Sző­gyén vagy Kö­böl­kút, ame­lyek­ről pon­to­san tud­juk, hogy a 18. szá­zad so­rán igen je­len­tős né­met la­kos­ság­gal töl­tőd­tek fel. Ezek a né­me­tek má­ra már csak a csa­lád­ne­vek­ben van­nak meg, de ho­vá lett ma­guk­kal ho­zott kul­tú­rá­juk? Nyil­ván ben­ne van a te­le­pü­lé­sek mai (teg­na­pi) né­pi kutúrá­jában. S ak­kor mi­lyen né­pi kul­tú­rá­ról is be­szé­lünk? Né­met­ről? Ma­gyar­ról?
Rész­ben el­len­ke­ző elő­je­lű fo­lya­ma­tok­ról szá­mol be Vájlok Sán­dor a Kas­sa kör­nyé­kén élő ma­gyar szór­vá­nyok ese­té­ben. Az 1930-as évek vé­gén írott dol­go­za­tá­ban meg­ál­la­pít­ja, hogy a Kas­sa kö­ze­lé­ben el­te­rü­lő fal­vak (Hernádszéplak, Beszter, Bár­ca, Bog­dán, Rá­kos, Szlanc­sík, Zsadány stb.) zö­mé­ben alig ta­lál­ni már ma­gyar aj­kú la­kost, mi­köz­ben ma­gyar csa­lád­ne­vek (Buj­do­só, Ve­réb, Szil­ágyi, Ha­lász, Gyu­lai, Ber­ki, Orosz, Sza­bó stb.), va­la­mint ma­gyar dű­lő­ne­vek (Hegy­be­rek, Agya­gos, Ré­pa­föld, Kis- és Nagy­kö­tél, Ré­tek, Ná­da­sok, Cson­tos, Pusz­ta­sző­lő, Hos­­szacs­kák stb.) bő­ven ta­lál­ha­tók itt. Mag­yarbődön, Györ­kén és Sza­lán­con – ír­ja Vájlok – „most fo­lyik a harc a ma­gyar­ság és a szlo­vák­ság kö­zött” (Vájlok 1939, 235–237). Má­ra ez a „har­c” vég­ső so­ron el­dőlt. Mag­yarbődön gya­kor­la­ti­lag csak az idős ge­ne­rá­ció be­szél ma­gya­rul, ám ők – mi­köz­ben az ut­cán egy­más kö­zött ma­gya­rul te­re­fe­rél­nek – az ide­gent már szlo­vá­kul kö­szön­tik, bár az ma­gya­rul szólt hoz­zá­juk. Ezek­ben a má­ra szlo­vák­ká vált fal­vak­ban ak­kor mi­lyen né­pi kul­tú­rát is ta­lál a ku­ta­tó? Szlo­vá­kot? Ma­gyart?
Ér­sek­új­vár­tól észak­ra a tö­rök há­bo­rúk pusz­tí­tá­sa­it kö­ve­tő­en a he­lyi föld­bir­to­ko­sok Mor­va­or­szág­ból hoz­ott te­le­pe­sek, s má­ra így ala­kult ki a Nagy­surány kör­nyé­kén ta­lál­ha­tó szlo­vák nyelv­szi­get. A 20. szá­zad­ra el­szlo­vá­ko­so­dott mor­va–cse­hek kul­tú­rá­ja szin­te sem­mi­ben nem kü­lön­bö­zik az őket kö­rül­ve­vő kis­al­föl­di ma­gyar fal­vak ha­gyo­má­nyos mű­velt­sé­gé­től, leg­fel­jebb né­hány eset­ben va­la­mi­vel ar­cha­i­ku­sabb ké­pet mu­tat. A kér­dés itt is föl­te­he­tő: ezek a mor­va te­le­pe­sek a tör­té­ne­ti Ma­gyar­or­szág ke­re­tei kö­zött, ma­gyar fal­vak­kal kö­rül­vé­ve, a 19–20. szá­zad for­du­ló­já­nak erős ma­g­yarizá­ciós ha­tá­sa­i­nak is ki­té­ve va­jon mi­ért szlo­vá­ko­sod­tak el, mi­ért nem vál­tak szin­tén ma­gyar­rá? Né­pi kul­tú­rá­juk köt­he­tő-e bár­me­lyik et­ni­kum­hoz?
S hogy még job­ban bo­nyo­lód­jék a kép, idéz­zük Jozef ¼udovít Hol­ubyt, aki a Nyi­tra-völ­gyi szlo­vák­ság kö­ré­ben is is­mert böj­ti ele­del, a köl­tés („keltýš”) be­mu­ta­tá­sa kap­csán 1896-ban így írt: „Galgóc és Nyi­tra kö­zött sok a ma­gyar ne­vű, de szlo­vák la­kos­sá­gú köz­ség és dű­lő, s e köz­sé­gek szám­ta­lan egy­sze­rű csa­lád­ja ma­gyar ne­vű, bár ma­gya­rul már rég­óta nem is tud­nak, s min­den kény­szer és nyo­más nél­kül el­szlo­vá­ko­sod­tak. A keltýš ké­szí­té­sé­nek szo­ká­sa és ne­ve is ab­ból az idő­ből szár­ma­zik, ami­kor itt nagy szám­ban él­tek még ma­gya­rok, akik a 18. szá­zad ele­jén Gal­góc és Nyi­tra kö­zött már ki­sebb­ség­ben vol­tak, s idő­vel tel­je­sen el­szlo­vá­ko­sod­tak” (Holuby 1958, 162).
Mind­ezek tu­da­tá­ban szak­em­ber le­gyen a tal­pán, aki a tér­ség bi­zo­nyos kultúr­je­len­ségeit et­ni­kai ala­pon bár­ho­vá is be tud­ja (egy­ál­ta­lán: be me­ré­sze­li) so­rol­ni!
A pél­dá­kat ter­mé­sze­te­sen szin­te tet­szés sze­rint sza­po­rít­hat­nám, hi­szen nem szól­tam még a val­lás, az egy­ház(ak) in­téz­mé­nyei, a kül­föld­ön ta­nu­ló ma­gyar di­á­kok, il­let­ve a ho­ni is­ko­lai ok­ta­tás, to­váb­bá a ka­to­nai szol­gá­lat, va­la­mint a saj­tó nyo­mán ér­ke­ző ni­vel­lá­ló hatá­sokról.2
Vé­ge­ze­tül még­is egy má­sik je­len­ség­re sze­ret­ném fel­hív­ni a fi­gyel­met, még­pe­dig a nép­rajz­tu­do­mány, a nép­raj­zi írás­be­li­ség sze­re­pé­re. A 19. szá­zad el­ső fe­lé­től ki­bon­ta­ko­zó ma­gyar nép­raj­zi tu­do­má­nyos­ság ered­mé­nyei fo­lya­ma­to­san le­csa­pód­tak a na­pi és kul­tu­rá­lis saj­tó­ban, a nép­sze­rű ka­len­dá­ri­u­mok­ban, az is­ko­lai ok­ta­tás­ban (!), ké­sőbb a kü­lön­fé­le folk­lór­cso­por­tok pro­duk­ci­ói ré­vén a szín­pad­okon. Ez­ál­tal amo­lyan min­tát szol­gál­tat­va a né­pi kul­tú­ra hor­do­zói szá­má­ra is, hogy mi­lyen­nek kell len­nie a hi­te­les né­pi kul­tú­rá­nak. S mi­vel ez a min­ta­szol­gál­ta­tás már meg­le­he­tő­sen nagy múlt­ra te­kint vis­­sza, fenn­áll an­nak is a ve­szé­lye, hogy a te­re­pen dol­go­zó nép­raj­zi gyűj­tő azt kap­ja vis­­sza az adat­köz­lő­től, amit a nép­raj­zi is­me­ret­ter­jesz­tés ab­ba be­lé­suly­kolt (egy ér­tel­me­sebb nó­ta­fa pél­dá­ul pil­la­na­tok alatt át­lát­ja, hogy a vá­ros­ból ér­ke­ző ta­nár úr mi­lyen tí­pu­sú nép­dal­ok­nak örül iga­zán, s ezt kö­ve­tő­en már csak ré­gi stí­lu­sú nép­da­lo­kat éne­kel ne­ki, s a né­ki job­ban tet­sző operettmelódiák­tól meg­kí­mé­li őt).

4.

Tér­jünk át azon­ban a be­ve­ze­tő­ben ígért má­so­dik kér­dés­cso­port­ra: Mi­lyen he­lye és sze­re­pe le­het a ma­gyar né­pi kul­tú­rá­nak eu­ró­pai kon­tex­tus­ban?
Újab­ban is­mét di­va­tos egy­re töb­bet idéz­ni Györffy Ist­vánt, aki hí­res, több ki­adást is meg­ért 1939-es röp­ira­tá­ban, A nép­ha­gyo­mány és a nem­ze­ti mű­ve­lő­dés cí­mű­ben ír­ta le az omi­nó­zus mon­da­tot: „Eu­ró­pa nem ar­ra kí­ván­csi, hogy át­vet­tünk-e min­dent, amit az eu­ró­pai mű­ve­lő­dés nyújt­hat, ha­nem ar­ra, hogy a ma­gun­ké­ból mi­vel gya­ra­pí­tot­tuk az eu­ró­pai mű­ve­lő­dést” (Györffy 1939, 8). Ez így nyil­ván igaz (és jó­nak tű­nik a Györffy ál­tal föl­ho­zott finn és ja­pán pél­da is), még ha csak rész­ben is. Mert ha mi, ma­gya­rok kí­ván­csi­ak va­gyunk ar­ra (és mi­ért is ne ér­de­kel­ne ben­nün­ket?!), hogy kul­tú­ránk bi­zo­nyos je­len­sé­gei (gu­lyás, csár­dás, il­let­ve az imént pél­da­ként fel­ho­zott ci­gány anek­do­ták) mi­ként épül­tek be más eu­ró­pai né­pek min­den­na­pi kul­tú­rá­já­ba, ak­kor bi­zony jog­gal fel­té­te­lez­het­jük, hogy pél­dá­ul a né­me­te­ket vagy fran­ci­á­kat is ér­dek­li, mi­ként for­mál­ták sa­ját ké­pük­re más eu­ró­pai né­pek (köz­tük a ma­gya­rok is) né­mely ho­za­dé­ku­kat (pl. a bá­nyá­szat­tal ide ke­rült je­len­sé­ge­ket, bi­zo­nyos bal­la­dai mo­tí­vu­mo­kat stb.). S az, hogy „mi ér­dek­li Eu­ró­pát”, le­gyen Eu­ró­pa ba­ja. Mi­ért is kel­le­ne ki­szol­gál­nunk őket, és szál­lí­ta­ni szá­muk­ra a ro­vás­írást, a szé­kely ­ka­put, a gu­lyást, a csi­kóst, a csár­dást? Azt sem hin­ném, hogy a meg­ol­dás bi­zo­nyos (ősi­nek, ga­ran­tál­tan ma­gyar­nak tű­nő) nép­raj­zi je­len­sé­gek kon­zer­vá­lá­sá­ban, pél­dá­ul, ahogy Györffy is ja­va­sol­ja, a szé­kely–ma­gyar ro­vás­írás is­mé­telt be­ve­ze­té­sé­ben len­ne (ak­kor – né­mi­leg éle­seb­ben fo­gal­maz­va – in­kább, né­hai An­tall Jó­zse­fet parafrazál­va: „tet­szet­tek vol­na an­nak ide­jén Ist­ván­nal szem­ben Kop­pány mel­lé áll­ni”). Hogy mennyi­re in­go­vá­nyos ta­laj ez, hogy men­­nyi­re bi­zony­ta­lan egy-­e­gy je­len­ség et­ni­kum­hoz köt­he­tő­sé­ge, hadd hoz­zak föl ar­ra né­hány to­váb­bi pél­dát. De előt­te még egy meg­jegy­zés: úgy tű­nik, van egy ab­szo­lút, eg­zakt, a va­ló­ság­ban lé­te­ző, il­let­ve lé­te­zett né­pi kul­tú­ra, és van egy re­la­tív, mitikus né­pi kul­tú­ra. Az előb­bit a nép­rajz­ku­ta­tók raj­zol­ják meg, pon­to­sab­ban kí­sér­lik meg meg­raj­zol­ni ku­ta­tá­si ered­mé­nye­ik nyo­mán, míg az utób­bi a köz­vé­le­mény kép­ze­le­té­ben raj­zo­ló­dik meg. A ket­tő ál­ta­lá­ban nem esik egy­be, mi­köz­ben be­fo­lyá­sol­hat­ják egy­mást.
A nép­rajz­ku­ta­tók tud­ják (?), hogy a széke­ly ka­puhoz na­gyon ha­son­la­tos ka­pu­for­mák a né­met­or­szá­gi Hes­sen­ben is ta­lál­ha­tók, s mind­ket­tő gyö­ke­rei az egy­ko­ri lo­vag­vá­rak ka­pu­szer­ke­ze­te­i­ben ke­re­sen­dők. In­nen ke­rült az egy­sze­rű nép hasz­ná­la­tá­ba mind a Szé­kely­föl­dön, mind Hes­sen­ben (Viski 1929). Ez­zel szem­ben a köz­vé­le­mény a szé­kely­ ka­put „ős­ma­gyar” kép­ződ­mény­nek tart­ja, s ma­nap­ság az egyik leg­fon­to­sabb „né­pi” ere­de­tű nem­ze­ti jel­ké­pünk­ké vált.
Ha le­het, még mar­kán­sab­ban jel­zi ezt az utat egy sír­jel, a szé­kely „kop­ja­fa” nem­ze­ti jel­kép­pé tör­té­nő ala­ku­lá­sa az utób­bi év­ti­ze­dek­ben. Ma­ga a „kop­ja­fa” ki­fe­je­zés a nép kö­ré­ben se­hol nem volt is­me­re­tes, egy­ér­tel­mű­en ér­tel­mi­sé­gi ta­lál­mány­ról van szó. A dí­szes­re fa­ra­gott, csil­la­gos, tu­li­pá­nos re­for­má­tus (s te­gyük hoz­zá: uni­tá­ri­us és evan­gé­li­kus) sír­jel­for­ma sem is­me­re­tes az egész ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten. Szé­kely­föl­dön a leg­ka­rak­te­risz­ti­ku­sabb, de elő­for­dul a Du­na–Ti­sza kö­zén is (töb­bek kö­zött evan­gé­li­kus szlo­vák te­le­pü­lé­sek te­me­tő­i­ben is!), va­la­mint az észa­ki ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten, ma­gyar és szlo­vák potestán­sok kö­ré­ben egy­aránt. Még­is ma­gyar nem­ze­ti szim­bó­lum lett az utób­bi év­ti­ze­dek­ben (vö. L. Ju­hász 2005).
A szlo­vák né­pi táp­lál­ko­zás ku­ta­tói tud­ják, hogy a jel­leg­ze­tes szlo­vák nem­ze­ti ele­del­nek tar­tott brin­dzás vagy juh­tú­rós ga­lus­ka, „ma­gyar” ne­vén sztra­pacs­ka a 16. szá­za­di vlach ko­lo­ni­zá­ció se­ge­del­mé­vel ke­rült az Észa­ki-Kár­pá­tok­ba, s a 19. szá­zad­ban, a nem­zet­té vá­lás fo­lya­ma­tá­ban, nem kis mér­ték­ben szép­iro­dal­mi ha­tá­sok­ra, va­la­mint a sza­kács­köny­vek kul­tú­ra­for­má­ló sze­re­pé­nek kö­szön­he­tő­en vált ti­pi­kus szlo­vák ele­del­lé (Stolièná 2004). Ha­son­ló fo­lya­mat ját­szó­dott le mel­les­leg a gu­lyás mint ma­gyar nem­ze­ti ele­del (vö. Kis­bán 1989) vagy a knédli-hús-ká­posz­ta mint cseh nem­ze­ti étel ki­ala­ku­lá­sa so­rán is. Utób­bi az­tán – egy nem is an­­nyi­ra bo­nyo­lult át­adás-át­vé­te­li fo­lya­mat vég­ered­mé­nye­ként – szer­ves ré­szé­vé vált a 20. szá­zad vé­gi szlo­vá­ki­ai ma­gyar kony­há­nak is. Az már az­tán a do­log pi­kan­té­ri­á­já­hoz tar­to­zik, hogy a nem­ze­ti­nek tar­tott ele­de­lek­kel mi­ként szem­be­sül a „nem­zet”, ami­kor más et­ni­ku­mú sors­tár­sa­i­tól is­me­ri meg őket. En­nek is szám­ta­lan pél­dá­ját is­mer­jük (vö. Szanyi 1976; Vargáné 1994).
A ma­gyar köz­vé­le­mény ré­gi szép szo­kás­nak tart­ja az ara­tó­ün­ne­pet és a szü­re­ti fel­vo­nu­lást is, mi­köz­ben pon­to­san le­het tud­ni, hogy Da­rá­nyi Ig­nác föld­mű­ve­lés­ügyi mi­nisz­ter szor­gal­maz­ta egy 1901-es le­ira­tá­ban ezek egy­sé­ge­sí­tett, or­szá­gos meg­tar­tá­sát, még­pe­dig tel­je­sen pro­fán cél­ból: az ak­ko­ri szo­ci­á­lis fe­szült­sé­gek eny­hí­té­sé­re, a föl­des­úr és az ara­tók kö­zöt­ti „pat­ri­ar­chá­lis jó vi­szony” hely­re­ál­lí­tá­sa ér­de­ké­ben, te­hát amo­lyan sze­lep­funk­ci­ó­nak szán­va őket (az ara­tó­ün­nep pá­lya­fu­tá­sá­nak szép do­ku­men­tá­ci­ó­ját lát­hat­tuk 2003-ban a bu­da­pes­ti Nép­raj­zi Mú­ze­um. A ki­ta­lált ha­gyo­mány c. ki­ál­lí­tá­sán, ame­lyet Ko­vács Ákos ren­de­zett.) Min­daközben ar­ra is van­nak ada­ta­ink, hogy az ara­tó­ün­nep szo­ká­sa szór­vá­nyo­san is­mert volt a Kár­pát-me­den­cei szlo­vá­kok és ma­gya­rok körében3 ép­púgy, mint pél­dá­ul a cseh–mor­va (Lang­ham­merová 2004, 163, 166–167), il­let­ve a né­met nyelv­te­rü­le­ten (Sartori 1910– 1914, 2:90–99). Da­rá­nyi­nak te­hát nem kel­lett „ki­ta­lál­nia”, leg­fel­jebb fel­újít­tat­nia a vél­he­tő­en ak­ko­ra na­gyob­bá­ra ki­ko­pott szo­kást.
A ma­gyar folk­lo­ris­ták vi­szony­lag pon­to­san tud­ják, ho­gyan, nagy­já­ból mi­kor és mi­lyen bo­nyo­lult ös­­sze­füg­gés­rend­szer­ben, mi­lyen vál­to­zá­so­kon át ke­rült a ka­rá­csony­fa-ál­lí­tás szo­ká­sa a ma­gyar nép­ha­gyo­mány­ba. A 19. szá­zad ele­jén né­met ha­tás­ra elő­ször a ma­gyar fő­ne­mes­ség és nagy­pol­gár­ság, majd a pol­gá­ri kö­zép­ré­teg és a pap­ság köz­ve­tí­té­sé­vel ter­jedt, ami­ben fon­tos sze­re­pe le­he­tett az egyes ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek­nek (Hornyák 1994). Meg­ho­no­so­dá­sá­hoz azon­ban vél­he­tő­en nagy­ban hoz­zájá­rult a ma­gyar­ság kö­ré­ben ko­ráb­ban is is­mert ka­rá­cso­nyi rekvizi­tum, a ter­mő ág mint a bő­ség­va­rázs­lás egyik szim­bó­lu­má­nak a meg­lé­te (Kríza 2001; vö. Weber-Kellermann 1978, 104–131). Mind­ezek is­me­re­té­ben nem tart­hat­juk más fo­lya­mat­nak a kö­zel­múlt­ban el­ter­jedt ad­ven­ti ko­szo­rú tér­hó­dí­tá­sát, vagy a most ter­jedőfél­ben lé­vő Bá­lint-na­pi (glob­al­izáltab­ban: Va­len­tin-na­pi) szo­ká­so­kat vagy – hor­ri­bile dic­tu! – a Hal­loweent sem. A köz­vé­le­mény ez­zel szem­ben a ka­rá­csony­fát (vagy ép­pen­ség­gel a hús­vé­ti nyu­szi hoz­ta to­jást) a ma­gyar né­pi kul­tú­ra szer­ves ré­szé­nek te­kin­ti, „sa­ját ha­gyo­mány”-ának te­hát, míg az utób­bi­a­kat (egy­elő­re!) nem. Ezek el­len, mint gyö­kér­te­len, ide­gen je­len­sé­gek el­len har­col­ni kell – han­goz­tat­ják a „ha­gyo­má­nyos” ma­gyar né­pi kul­tú­ra vé­del­me­zői. A sort foly­tat­hat­nám, de föl­te­he­tő (és föl­te­en­dő!) a kér­dés: mi eb­ből a ta­nul­ság?
Ké­zen­fek­vő, hogy né­pek­nek, nem­ze­tek­nek szük­sé­gük van szim­bó­lu­mok­ra, mí­to­szok­ra. Ezek nagy ré­szét nép­rajz­ku­ta­tók vagy még in­kább ma­gu­kat an­nak ki­ki­ál­tó „szak­em­be­rek” se­ge­del­mé­vel az ún. né­pi kul­tú­rák­ban vé­lik meg­ta­lál­ni. En­nek hosz­­szú, a 18. szá­zad vé­gé­ig nyú­ló, köz­is­mert tu­do­mány­tör­té­ne­ti gyö­ke­rei van­nak, ami­re rész­ben már utal­tam is, így rész­le­te­sebb tag­la­lá­suk szük­ség­te­len. A lé­nyeg az, hogy a köz­tu­dat­ban él egy mi­ti­kus, töb­bé-ke­vés­bé idil­li­kus né­pi­kul­tú­ra-kép, mint­egy a haj­da­ni „arany­kor” le­nyo­ma­ta, ame­lyet a 20. szá­zad már ala­po­san meg­té­pá­zott, s most rá­adá­sul a glob­al­izá­ció és az EU rém­ké­pe fe­nye­get.
„Egy szim­bó­lum­nak a ha­tá­sa a fon­tos, ma­gá­nak nem kell ok­vet­le­nül hi­te­les­nek, vagy tel­je­sen hi­te­les­nek len­nie” – Kis­bán Esz­ter sza­vai ér­vé­nye­sek az egész, a köz­tu­dat­ban ki­ala­kult/ki­ala­kí­tott né­pi­kul­tú­rakép­re is (Kis­bán 1989, 104). Ez van – nem kell el­le­ne har­col­ni (sőt, a je­len­ség újabb ku­ta­tá­si te­rü­le­te lett ma­gá­nak a nép­rajz­tu­do­mány­nak is), az em­be­ri élet­hez kel­le­nek a jel­ké­pek, a szim­bó­lu­mok, a mí­to­szok, az ün­ne­pek, akár az egé­szen új, ám ar­cha­i­zá­ló ün­ne­pek is. Köz­ben azon­ban nem árt tu­da­to­sí­ta­ni (s re­mél­he­tő­leg eh­hez meg­győ­ző ér­ve­ket si­ke­rült az ed­di­gi­ek­ben szol­gál­tat­nom), hogy a ma­gyar (né­pi) kul­tú­ra az el­múlt ezer­száz esz­ten­dő alatt fo­lya­ma­tos köl­csön­ha­tás­ban ál­lott az „eu­ró­pai” kul­tú­rák­kal, s épp ez­ál­tal ma­ga is eu­ró­pa­i­vá vált. Han­goz­tat­juk is sok­szor ön­elé­gül­ten: nem kell ne­künk eu­ró­pai pél­da, hi­szen a ma­gyar (né­pi) kul­tú­ra ele­ve eu­ró­pai kul­tú­ra. Ez igaz is, csak­hogy ef­fé­le ki­je­len­té­se­ket ép­pen azok tesz­nek a leg­gyak­rab­ban, akik a ma­gyar kul­tú­ra hon­fog­la­lás előt­ti ele­me­it hang­sú­lyoz­zák, s ab­ban is azt ta­lál­nak, ami nem az. Már­pe­dig a hon­fog­la­lás so­rán ma­gunk­kal ho­zott kul­tú­ra, meg­en­ge­dem, le­het na­gyon szép és jó, ám sem­mi­kép­pen nem volt eu­ró­pai! Má­ra vi­szont va­ló­ban eu­ró­pa­i­vá vált az­ál­tal, hogy amit a ma­gyar­ság át­vett, si­ker­rel dol­goz­ta föl, ol­vasz­tot­ta be­le sa­ját kul­tú­rá­já­ba és tet­te ez­ál­tal ma­gá­é­vá. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy nem lesz ez más­ként a jö­vő­ben sem. Nem a kon­zer­vá­ló, ha­nem az adap­tá­ló kész­ség tesz egy nem­ze­tet ugyan­is élet­re­ va­ló­vá.
Mon­dan­dó­mat Ady End­ré­vel kezd­tem, hadd fe­jez­zem is be ve­le. A már idé­zett, 1905-ös cik­ké­ben ír­ta a kö­vet­ke­ző­ket: „…mit tet­te­tek ve­lünk? Mi ko­mo­lyan vet­tük az Időt, mi 1896-ban ko­mo­lyan 1896-ot ír­tunk, ti nem, ti csak 896-ot érez­te­tek ak­kor is. Meg­hur­colt ben­ne­te­ket ezer esz­ten­dő, át- és át­itat­ta vé­re­te­ket kun vér­rel, ta­tár vér­rel, szláv vér­rel, ör­mény vér­rel, gö­rög vér­rel, ger­mán vér­rel, oláh vér­rel. Ti már nem le­het­tek Kop­pá­nyok s Gyu­lák, s ti Kop­pá­nyok és Gyu­lák vagy­tok még­is.”
Is­mét­lem: Ady eze­ket a so­ro­kat 1905-ben ve­tet­te pa­pír­ra.
Most 2006-ot írunk…

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Bará­tová, Jarmi­la 2006. Od „šurova­ni­a” po stríhanie metra. Život vo vojenskej komu­nite. Sloven­ský národopis, 54. roè., 29–46. p.
Bar­tók Bé­la 1952. Nép­ze­nénk és a szom­széd né­pek nép­ze­né­je. Bu­da­pest, Ze­ne­mű­ki­adó.
Bod­nár Mó­ni­ka 1991. Ada­tok egy el­ma­gya­ro­so­dott uk­rán (ru­szin) te­le­pí­té­sű fa­lu – Hor­vá­ti (Chorváty) – tör­té­ne­té­hez és nép­raj­zá­hoz. In Eper­jessy Ernő–Krupa And­rás (sz­erk.): Nem­ze­ti­ség – iden­ti­tás. A IV. Nem­zet­kö­zi Nép­raj­zi Nem­ze­ti­ség­ku­ta­tó Kon­fe­ren­cia elő­adá­sai. Köz­re­mű­kö­dött: Ujváry Zol­tán. Bé­kés­csa­ba–Deb­re­cen, 55–66. p.
Bod­nár Mó­ni­ka 1994. Bód­va-völ­gye né­pes­sé­ge. Hús­vé­ti táp­lál­ko­zá­si szo­ká­sok interetnikus kap­cso­la­tai. Acta Muse­o­log­i­ca, 1. évf. 1–2. sz. 221–229. p.
Bringéus, Nils-Arvid 1990. Der Men­sch als Kul­tur­we­sen. Eine Ein­führung in die europäis­che Eth­nolo­gie. Würzburg, Ver­lag der Bayrischen Blät­ter für Volk­skunde.
Csaplovics Já­nos 1822. Ethno­graphi­ai Ér­te­ke­zés Ma­gyar Or­szág­ról. Tu­do­má­nyos Gyűj­te­mény, III: 37–65. p.; IV: 3–50. p.; VI: 79–87. p.; VII: 45–51. p.
Erixon, Sig­urd 1937. Region­al Euro­pean Eth­nol­o­gy. Folk­liv, vol. 1. 89–108. p.
Erixon, Sig­urd 1944. Eu­ró­pai eth­noló­gia. Ethno­graphi­a, 55. évf. 1–17. p.
Fél Edit 1942. A női ru­ház­ko­dás Mar­to­son. Nép­raj­zi Ér­te­sí­tő, 34. évf., 93–140. p.
Fél Edit 1980. Mar­tosi vi­se­let. In Ortu­tay Gyu­la (sz­erk.): Ma­gyar nép­raj­zi le­xi­kon. 3. köt., Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 527–529. p.
Gavazz­i, Milo­van 1956. Die kul­tur­geo­graphis­che Gliederung Südos­teu­ropas. Südost-Forschungen, Jg. 15. 5–21. p.
Gavazz­i, Milo­van 1958. Die Kul­tur­zo­nen Südos­teu­ropas. Südosteuropa-Jahrbuch, Jg. 2. 11–31. p.
Gunda Bé­la 1994. Ha­gyo­mány és eu­ró­pa­i­ság. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó. /Értekezések – Emlékezések./
Györffy Ist­ván 1939. A nép­ha­gyo­mány és a nem­ze­ti mű­ve­lő­dés. Bu­da­pest, Egye­te­mi Nép­raj­zi In­té­zet. /A ma­gyar táj- és nép­is­me­ret könyv­tá­ra, 1./
Haber­landt, Arthur 1938. Kul­tur­geo­graphis­che Auf­gaben der Volks­forschung im Pan­non­i­schen Raum. Wi­e­ner Zeitschrift für Volk­skun­de, Jg. 43. 77–86. p.
Hofer Ta­más 1984. Tör­té­ne­ti for­du­lat az eu­ró­pai et­no­ló­gi­á­ban. In uő. (sz­erk.): Tör­té­ne­ti ant­ro­po­ló­gia. Az 1983. áp­ri­lis 18–19-én tar­tott tu­do­má­nyos ülés­szak elő­adá­sai. Bu­da­pest, MTA Nép­raj­zi Ku­ta­tó Cso­port, 61–72. p.
Hofer Ta­más 1988. A né­pi kul­tú­ra je­len­tés­vál­to­zá­sai a szá­zad­for­du­lón. Va­ló­ság, 31. évf. 12. sz. 42–48. p.
Hofer Ta­más 1994. Né­pi kul­tú­ra, po­pu­lá­ris kul­tú­ra. Fo­ga­lom­tör­té­ne­ti meg­jegy­zé­sek. In Kis­bán Esz­ter (sz­erk.): Pa­raszt­kul­tú­ra, po­pu­lá­ris kul­tú­ra és a köz­pon­ti irá­nyí­tás. Bu­da­pest, MTA Nép­raj­zi Ku­ta­tó­in­té­zet, 233–247. p.
Hofer Ta­más (sz­erk.) 1991. Né­pi kul­tú­ra és nem­zet­tu­dat. Ta­nul­mány­gyűj­te­mény. Bu­da­pest, Ma­gyar­ság­ku­ta­tó In­té­zet. /A ma­gyar­ság­ku­ta­tás könyv­tá­ra, 7./
Hofer Tamás–Niedermüller Pé­ter (sz­erk.) 1988. Nem­ze­ti kul­tú­rák ant­ro­po­ló­gi­ai né­zet­ben. Ta­nul­mány­gyűj­te­mény. Bu­da­pest, MTA Nép­raj­zi Ku­ta­tó Cso­port. /Kultúraelmélet és nem­ze­ti kul­tú­rák, 2./
Hol­uby, Jozef ¼udovít 1958. Národopis­né práce. Zostavil a úvod napísal Ján Mjar­tan. Bratislava, Vyda­vate¾st­vo Slovenskej akadémie vied.
Hornyák Má­ria, Üveg­es­né 1994. Brun­szvik Te­réz, az el­ső óvo­dák és a ka­rá­csony­fa-kul­tusz. Ethno­graphi­a, 105. évf. 567–571. p.
Hu­szár Gy. 1863. Zsit­vamel­lé­ki ara­tás kö­rü­li nép­szo­kás. Va­sár­na­pi Ujság, 10. évf. 32. sz.
Ju­hász Ilo­na, L. 2005. „Fá­ba ró­va, föld­be ütve…” A kop­ja­fák/em­lék­osz­lop­ok mint a szim­bo­li­kus tér­fog­la­lás esz­kö­zei a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok­nál. Komárom–Dunaszerdahely, Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Intézet–Lilium Aurum Könyv­ki­adó. /Interethnica, 8./
Ka­pi­tány Ágnes–Kapitány Gá­bor 1999. Ma­gyar­ság-szim­bó­lu­mok. Bu­da­pest, Eu­ró­pai Folk­lór Központ–Teleki Lász­ló Ala­pít­vány.
Kaschuba, Wolf­gang 2004. Be­ve­ze­tés az eu­ró­pai et­no­ló­gi­á­ba. Deb­re­cen, Antro­pos.
Kil­iánová, Gabriela 1994. Etnic­i­ta, kul­tú­ra a hran­ice. Prí­pad Stred­nej Európy. Etno­log­ické rozpravy, 2. è. 45–56. p.
Kil­iánová, Gabriela 1998. Deter­mi­nan­ty etnick­ej iden­ti­ty. Na prík­lade etnick­ých spoloèen­stiev na hrani­ci. Nieko¾ko úvod­ných poznámok do diskusie. Etno­log­ické rozpravy, 2. è. 9–15. p.
Kis­bán Esz­ter 1989. Né­pi kul­tú­ra, köz­kul­tú­ra, jel­kép: a gu­lyás, pör­költ, pap­ri­kás. Bu­da­pest, MTA Nép­raj­zi Ku­ta­tó Cso­port­ja. /Élet­mód és tra­dí­ció, 4./
Kósa Lász­ló 1989. A Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság tör­té­ne­te. Bu­da­pest, Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság.
Kósa Lász­ló 1998. „Ki né­pei vagy­tok?” Ma­gyar nép­rajz. Bu­da­pest, Pla­né­tás Ki­adó.
Kósa Lász­ló 2003. A „kis Euró­pa”-­gon­do­lat a ma­gyar nép­rajz­ban. In uő: Ne­me­sek, pol­gá­rok, pa­rasz­tok. Nép­raj­zi, tör­té­ne­ti ant­ro­po­ló­gi­ai és mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti ta­nul­má­nyok. Bu­da­pest, Osiris, 7–25. p.
Kríza Il­di­kó 2001. A ka­rá­csony­fa-ál­lí­tás tör­té­ne­ti vál­to­zá­sai. In Há­la József–Szarvas Zsuzsa–Szilágyi Mik­lós (sz­erk.): Szám­adó. Ta­nul­má­nyok Paládi-Kovács At­ti­la tisz­te­le­té­re. Bu­da­pest, MTA Nép­raj­zi Ku­ta­tó In­té­zet, 409–423. p.
Lang­ham­merová, Jiøi­na 2004. Lidové zvyky. Výroèní obyèe­je z Èech a Moravy. Pra­ha, Nakla­da­tel­ství Lidové noviny.
Lim­bach­er Gá­bor 2002. Ha­za­sze­re­tet, ma­gyar­ság­tu­dat a nép­élet­ben. Ba­las­sa­gyar­mat, Pa­lóc Mú­ze­um.
Lisz­ka Jó­zsef 1988. Ware­naus­tausch und Wan­der­händler in dem slowakischen Teil der Kleinen Tiefebene. In Lász­ló Luk­ács (Hrsg.): Märk­te und Ware­naus­tausch im pan­non­is­chen Raum. Szé­kes­fe­hér­vár, Ist­ván Ki­rály Mú­ze­um, 64–68. p.
Lisz­ka Jó­zsef 1993. A né­pi épí­té­szet ku­ta­tá­si ered­mé­nyei a Csal­ló­köz­ben. Te­le­pü­lés- és ku­ta­tás­tör­té­ne­ti szem­le. In Perg­er Gyula–Cseri Mik­lós (sz­erk.): A Kis­al­föld né­pi épí­té­sze­te. Szent­end­re–Győr, Sza­bad­té­ri Nép­raj­zi Múzeum–Xantus Já­nos Mú­ze­um, 203–214. p.
Lisz­ka Jó­zsef 2001. Szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­rajz és/­vagy eu­ró­pai et­no­ló­gia. In Tóth Kár­oly (sz­erk.): Ez­red­for­du­ló. Dunasz­er­da­he­ly, Lil­i­um Aurum, 38–44. p.
Lisz­ka Jó­zsef 2003. Zwis­chen den Karpat­en und der Ungariscen Tiefebene. Volk­skunde der Ungarn in der Slowakei. Pas­sau, Lehrstuhl für Volk­skunde. /Passauer Stu­di­en zu Volk­skun­de, 22/
Lisz­ka Jó­zsef 2004a. Vi­lá­gok ha­tá­rán. A né­pi kul­tú­ra he­lye és sze­re­pe Eu­ró­pa egyik üt­kö­zé­si zó­ná­já­ban. In Besz­teri Béla–Vizi Lász­ló Ta­más (sz­erk.): Eu­ró­pa Uni­ós csat­la­ko­zá­sunk kul­tu­rá­lis ha­tá­sai. Szé­kes­fe­hér­vár, Kodolányi Já­nos Fő­is­ko­la, 33–41. p.
Lisz­ka Jó­zsef 2004b. Szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­rajz és/­vagy eu­ró­pai et­no­ló­gia? II. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 6. évf. 3. sz. 153–160. p.
Lisz­ka Jó­zsef 2004c. „Slovenské” anek­do­ty v èeskom podaní. Príspe­vok k pozná­va­niu maïarsko–sloven­sko–èeských kon­tak­tov v ¾udovej sloves­nos­ti. In Zoši­ty Ústavu národ­ných a národ­nos­t­ných kultúr. 3. zoš. Fa­kul­ta stre­doeuróp­skych štúdií UKF v Nitre, 109–118. p.
Lisz­ka Jó­zsef 2005. Két Du­na keríti… Ta­nul­má­nyok a Csal­ló­köz nép­raj­zá­hoz. Po­zsony, Kalligram Ki­adó. /Csallóközi kiskönyvtár./
Ortu­tay Gyu­la 1937. Ma­gyar nép­is­me­ret. Bu­da­pest, Ma­gyar Szem­le Tár­sa­ság.
Paládi-Kovács At­ti­la 1984. Kul­tu­rá­lis ha­tá­rok és kon­takt­zó­nák Észak-Ma­gyar­or­szá­gon. In Kunt Ernő–Szabadfalvi József–Viga Gyu­la (sz­erk.): Interetnikus kap­cso­la­tok Észak­ke­let-Ma­gyar­or­szá­gon. Mis­kolc, Her­man Ot­tó Mú­ze­um, 61–73. p.
Paládi-Kovács At­ti­la 1990. Csaplovics és a ma­gyar et­nog­rá­fia. In Há­la Jó­zsef (sz­erk.): Csaplovics Já­nos: Ethno­graphi­ai Ér­te­ke­zés Ma­gyar Or­szág­ról. Bu­da­pest, MTA Nép­raj­zi Ku­ta­tó Cso­port, 105–126. p.
Pauloviè, Augustín 1911. Sloven­ské veselia èili svadob­né obyèa­je, reèi stare­jších, družbov, nahováraèov, družíc a iných pri svadbe prí­tom­ných hosov… Nagy­szom­bat, Adolf Horovitz.
Podolák, Ján (red.) 1992. Etnokultúrny vývoj na južnom Sloven­sku, na území medzi dol­ným Váhom a Ip¾om. Bratislava, Ka­ted­ra etnológie – Filo­zofická fa­kul­ta UK.
Réső Ensel Sán­dor 1867. Ma­gyar­or­szá­gi nép­szo­kás­ok. Pest, Kugler Adolf.
Réső Ensel Sán­dor 2000. Ma­gyar­or­szá­gi nép­szo­kás­ok. Szerk. és az utó­szót ír­ta: Vere­bé­lyi Kin­cső. Bu­da­pest, Osiris.
Sar­tori, Paul 1910–1914. Sitte und Brauch I–III. Leipzig, [k. n.]
Stolièná, Rastisla­va 2000. Fast food: globál­ny fe­no­mén súèas­ného stravo­va­nia a spô­sobu živ­ota. Sloven­ský národopis, 48. roè. 305–313. p.
Stolièná, Rastisla­va 2004. A táp­lál­ko­zás mint etnoiden­ti­fiká­ciós jegy. In Lisz­ka Jó­zsef (sz­erk.): Acta Eth­no­log­i­ca Danu­biana 5–6. Komárom–Dunaszerdahely, Lil­i­um Aurum, 41–52. p.
Straková, Barbo­ra 2006. Èardás – ¾udový tanec v his­torick­om kon­texte. Sloven­ský národopis, 54. roè. 47–83. p.
Szanyi Má­ria 1976. Köl­csön­ha­tás­ok egy ma­gyar és egy szlo­vák nép­cso­port éle­té­ben. Iro­dal­mi Szem­le, 19. évf. 636–638. p.
Václavík, Antonín 1925. Poduna­jská ded­i­na v Èeskosloven­sku. Bratislava, Vyda­vate¾ské Družst­vo.
Vájlok Sán­dor 1939 A Kas­sa-vi­dék ma­gyar szór­vá­nyai. Új Élet, 8. évf. 234–240. p.
Vargáné Tóth Lí­dia 1994. A né­pi táp­lál­ko­zás köl­csön­ha­tá­sai Tár­nok köz­ség ma­gyar és szlo­vák la­ko­sai kö­zött. In Liszka József (szerk.): Interetnikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén. Komárom–Dunaszerdahely, 241–246. p. (Acta Museo­logica, 1–2.)
Var­gyas La­jos 1976. A ma­gyar nép­bal­la­da és Eu­ró­pa. 1–2. köt. Bu­da­pest, Ze­ne­mű­ki­adó.
Vilku­na, Kus­taa 1975. Nyelv­ha­tár, et­ni­kai ha­tár, kul­tu­rá­lis ha­tár. Ma­gyar Tu­do­mány, 20. évf. 752–760. p.
Viski Kár­oly 1929. Ada­tok a széke­lyka­pu tör­té­ne­té­hez. Nép­raj­zi Ér­te­sí­tő, 21. évf. 65–88. p.
Weber-Kellermann, Inge­borg 1978. Das Wei­h­nachts­fest. Eine Kul­tur- und Sozialgeschichte der Wei­h­nacht­szeit. Luzern–Frankfurt/M, Buch­er.
Weis­s, Richard 1946. Volk­skunde der Schweiz. Erlenbach–Zürich, Eugen Rentsch.