Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt. Esszék diktatúrától és demokráciáról (Kacsinecz Krisztián)
Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt. Esszék diktatúráról és demokráciáról. Budapest, XX. Század Intézet, 2010, 312 p.
Az esszékötet Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, történész és egyetemi tanár 2002 és 2010 között megjelent, válogatott publikációit tartalmazza. A történelemtudományi, történelemfilozófiai, morálfilozófiai és aktuálpolitikai jellegű tanulmányok kavalkádja többé-kevésbé egy központi gondolat köré csoportosul: a totalitárius 20. század kollektív emlékezetének és hagyatékának problematikája köré. Arról a súlyos hagyatékról van szó, amelynek lényegét a szerző szerint a 21. században is csak politikailag inkorrekt módon lehet megfogalmazni.
A hosszabb-rövidebb esszék négy nagyobb egységbe, fejezetbe rendeződnek.
Az első (Európa ébredése) túlnyomórészt történelemtudományi és történelemfilozófiai írásokat sorakoztat fel. A Szovjetunió és a kommunista világ születését, virágzását és hanyatlását felölelő, sokatmondó címmel ellátott nyitótanulmány (A jövő végérvényesen megbukott), valamint a diktatúra fojtogató hétköznapjait, embertelen körülményeit és következményeit bemutató esszé (Hétköznapi kommunizmus) szépen keretbe foglalja ennek a fejezetnek a különböző történelmi eseményekre (pl. a Rákosi-rendszer kiépülésére, 1956-ra vagy a prágai tavaszra) reflektáló darabjait. Ezek közül a legizgalmasabb, leginkább vitára ingerlő a 30-as évek és a második világháború meghatározó diplomáciai eseményeit elemző esszé (Két pogány közt – Münchentől Jaltáig), amely bővelkedik az ún. politikailag inkorrekt, vagyis a hagyományos szemléletekkel gyökeresen ellentmondó nézetekben, megállapításokban. Az egyik legmarkánsabb: „Chamberlain Münchenben egy, a nyilvánosság előtt zajló, a nagyhatalmak között folytatott konferencián mondott le Közép- és Kelet-Európáról, és adott szabad kezet Hitlernek és Mussolininak a térség felett. Nyilvánvalóvá tette, hogy nem képes és nem is akar beleszólni a jövőjükbe. Hat évvel később Churchill cinikusan, suttyomban adta el a térség országait a másik diktátornak, Sztálinnak. 1938-ban Mussolini tekintélyes államférfiúnak tűnt, Hitler sem követett el akkor még semmi megbocsáthatatlant (!). Sztálin 1944-re már ártatlan áldozatok millióit mészároltatta le.” (51. p.)
Figyelemre méltó még e fejezeten belül a Kádár Jánosról és a róla elnevezett korszakról írott rövid elmélkedés (Mit kezdjünk vele?). A szerző itt utal először a kettős történelmi emlékezetre, amely ennek a kornak a felidézésére és megítélésére hatványozottan jellemző: „Kádár tehát egyrészről a kegyetlen és kíméletlen gyilkos, másrészről a puha diktatúra kacsingatós népvezére, akinek országlása alatt a szocializmus ellenére is aránylag kibírhatóvá vált az élet.” (88. p.) A tanulmány második felében nem mulaszt el szót ejteni a Kádár-rendszer hagyatékáról és továbbéléséről a rendszerváltás után, amely a következő fejezet („Nem kicsit, nagyon” – A Gyurcsány-korszak) központi témája is: „A pártot és az apparátusokat ellepték a karrieristák, akik számára a közérdek nevetség tárgya volt, ami számított: az a személyes érdek és haszon és az ennek eléréséhez szükséges hatalom birtoklásának vágya volt. Ennek a késő kádári nómenklatúrának egy része kormányozza ma, több mint másfél évtizeddel a rendszerváltoztatás után, Magyarországot.” (91. p.) A második fejezet zömében aktuálpolitikai jellegű esszéiben Schmidt a baloldali pártok legfőbb hibájaként éppen az előző rendszerrel való teljes szakítás, a hiteles önmeghatározás és a megújulás elmulasztását rója fel. A Kádár-kor legsúlyosabb társadalmi hagyatékaként pedig a „depolitizációs beidegződést”, az állampolgárok széles körének politikai érdektelenségét említi.
Az Esztétika, politika, kultúra címet viselő harmadik nagy egység legérdekesebb darabjának rögtön az első tanulmány tűnik (Az emlékezéspolitika esztétikája), melyben a szerző az egykori buchenwaldi koncentrációs tábor helyén létesített múzeumban tett látogatásáról számol be, majd ennek kapcsán tér ki a totalitárius múlt felemás, személytelenné torzult kollektív emlékezetére. E gondolatok jelen világunk súlyos kritikáját is hordozzák: „A látogatót elárasztják a tárgyak és az információk, eligazodását nem könnyíti meg semmi. Sorsok, személyes tragédiák nem fejtődnek fel kellő hangsúllyal. A tárgy és információtéboly maga alá gyűri az embert. Története nem domborodik ki, tragédiája eljelentéktelenedik ebben a posztkulturális, deszakralizált, elidegenített világban.” (179. p.) „Acélrudakat műanyag rózsával csak ott állíthatnak az áldozatok tetemeit őrző földbe, ahol meghalt a hit, ahol olyan fokú az érzelmi sivárság, hogy már nem rendülnek meg semmitől. Az acél egy eltárgyiasult, technikaközpontú, hipermaterialista, deszakralizált világ jelképe. A halál azonban ezek felett áll.” (187. p.) A szerző szerint annak a múltnak a feldolgozását, amely „nem akar elmúlni, és fogva tartja a jelent” (186. p.), különösképpen nehezíti az emlékezet és ítélet kettős mércéje is. Ennek szomorú példája, hogy a szovjet „felszabadítók” által 1945 és 1950 között a buchenwaldi lágerben fogva tartott rabok életével foglalkozó tárlatot az eredeti, nácik által létesített tábortól messze, egy a közelmúltban emelt, jellegtelen épületbe száműzték. Holott a szovjetek a legyőzött ország nácitlanítása jegyében ugyanabban a táborban dolgoztatták és kínozták fogvatartottaikat, ahol pár hónappal korábban még a náci diktatúra áldozatai szenvedtek. Az efféle, kettős mércével mérő megközelítés szerinte leginkább a német értelmiségi elit egy részére igaz, annak ellenére is, hogy az ország keleti fele megtapasztalta és átélte a múlt század mindkét totalitárius rémuralmát. Mégis, egyesek szerint „minden, ami kisebb bűntény, mint Auschwitz, a »század botránya« (Pilinszky János szavai), jelentéktelenné válik. Hitleren kívül minden tömeggyilkosnak akad mentő körülmény.” (183–184. p.)
A kettős mérce vissza-visszatérő motívuma marad a következő esszéknek is. „Kettős mérce nélküli totalitarizmusellenessége” (222. p.) miatt méltatja a szerző a két kiváló írót, George Orwellt (A gondolkodás bátorságáról) és Kertész Imrét (Korunk hőse), aki egészen eredeti módon von párhuzamot az Auschwitzban szerzett élmények és a Kádár-korszak között. A Yes Future címet viselő negyedik, egyben utolsó fejezet a kettős mérce alkalmazását kizárólag a kommunista szimpatizánsként elkönyvelt európai baloldal hibájaként tünteti fel, megint csak politikailag inkorrektül és talán kissé túlzón fogalmazva: „Míg a hatvan évvel ezelőtt mondott vagy írt legkisebb helytelenségre sincs feloldozás, addig a kommunista eszme szolgálatában elkövetett legnagyobb aljasságok felett is szemérmes hallgatással siklik át a máskor oly kérlelhetetlen szellemi terrorkommandó.” (297. p.)
Az utolsó fejezetben visszatérnek az aktuálpolitikai témák: a magyar és a nyugati baloldal egyoldalú, néha már fárasztó, torzító vagy éppen megmosolyogtató kritikája. Az Egyszólamú Európa? című esszében a nyugati liberalizmus gyökereit például érdekes módon kizárólag az 1968-as hippimozgalmakban véli felfedezni; az európai jobb és bal politikai vetélkedését pedig már-már a Jó és a Gonosz heroikus küzdelmeként tünteti fel. A kötetet Sólyom László politikai szerepvállalásának elmarasztalása (Civil a pályán), az Új Magyar Szociáldemokrácia programjának szarkazmust sem nélkülöző kivesézése (Gyorsbüfé garanciával) és egy a baloldalt még egyszer végigostorozó, illetve a jövő lehetőségeit latolgató összefoglaló jellegű tanulmány zárja (A lét a tét). Ez utóbbi leginkább „inkorrekt” fejtegetése 2001. szeptember 11-ének okait is az elnemzetlenítő, multikulturalizmust erőltető, integrálóképességgel mégsem rendelkező, balos nyugati „ellenkultúrában” láttatja. (298–299. p.)
Schmidt Mária stílusa világos és lényegre törő. Képes a kommunizmus velejét is három egyszerű mondatban összefoglalni, röviden és csattanósan: „Mindenki emlékszik még arra, milyen is volt az egyenlőség és igazságosság kora. A hiányt igazságosan szétosztották, a javakat megtartották maguknak. Voltak az egyenlőek, ezek voltunk mi, és az egyenlőbbek, ezek voltak ők, az elvtársak.” (266. p.) Ahogy a cím is utal rá, a kötetben hemzsegnek a politikailag inkorrekt, helyenként provokatív kijelentések – ezek arra jók, hogy vitára s ezáltal gondolkodásra is késztetik az olvasót. Igaz, a gyakran ismétlődő politikai vádaskodás egy idő után monotonná válik, de az aktuálpolitikai blokkokat szerencsére meg-megszakítják a múltba tekintő vagy a múltat reflektáló elmélkedések. Ezek által a szerző a jelennek üzen, és jó érzékkel vonja le a történelmi tanulságokat, például amikor ok-okozati összefüggésben ábrázolja a létidegenséget, a magányt és a közösségek felbomlását a totalitárius rendszerek kiépülésével.
Kacsinecz Krisztián