Röhrich, Lutz: Begegnungen. Erinnerungen an meinen Kollegen- und Freundeskreis. Mit bibliographischen Anmerkungen und ein Gesamtverzeichnis der Publikationen Röhrichs. Hrsg. von Mieder, Wolfgang–Neumann, Siegfried–Schmitt, Christoph–Wienker-Piepho, Sabine. Münster–New York 2016, 224 p. /Rostocker Beiträge zur Volkskunde und Kulturgeschichte, 7./
Lutz Röhrich (1922–2006) a német mese- és proverbiumkutatás kétségtelenül egyik legjelentősebb 20. századi alakja volt. A közmondásszerű szólásokat elemző, azok kultúrhistóriai hátterét gondosan feltáró és bemutató gyűjteménye megkerülhetetlen kézikönyv nem csak a téma specialistái, hanem a művelt nagyközönség számára is. Az első megjelenés (1973) óta számos újabb kiadást ért meg, s ma is jelen van a német könyvpiacon. Amellett, hogy a freiburgi német népdalarchívum (Deutsches Volksliedarchiv) vezetőjeként a népdal- és balladakutatásban rendkívül fontos szerepet töltött be, a mese- és mondakutatásban is alapműveket produkált, talán még fontosabb az a szervezőmunkája, amit a német nyelvű (ám teljesen internacionális!) hatalmas meseenciklopédia megszületése (hosszú, nagyon hosszú „megszületés” volt ez!) közben nyújtott. Ebből (is) adódóan személyes kapcsolatban került a korszak minden jelentős (nem csak német) mese- és mondakutatójával, így jelen könyv egyrészt azoknak a személyes élményeinek a gyűjteménye, amelyek e barátságok révén hosszú évtizedek során halmozódtak fel. Másrészt, ahogy az már lenni szokott, az ember egy viszonylag hosszú élet során nem csak szakmabeli barátokra tesz szert, hanem szerteágazó kapcsolatai alakulnak, alakulhatnak ki. Így aztán a folkloristákon túlmenően filmrendezőkkel, irodalmárokkal, Röhrich „mecénásaival” kapcsolatos emlékekről is olvashatunk a könyvben.
Nézzük, először tárgyszerűen, mit kell tudni a könyvről. A kiadványt Lutz Röhrich négy korábbi tanítványa, munkatársa (Wolfgang Mieder, Siegfried Neumann, Christoph Schmitt és Sabine Wienker-Piepho) rendezte sajtó alá. A rövid szerkesztői előszót harmincnyolc hosszabb-rövidebb, visszaemlékező, olykor anekdotázó textus (a nehéz műfaji besorolás miatt nevezzük ezeket emlékezés-tükörcserepeknek) követi, majd afféle függelékként két, Lutz Röhrich halálára megjelent nekrológ következik: az egyik Sabine Wienker-Piepho német, a másik Wolfgang Mieder angol nyelvű szövege. A kötetet a Siegfried Neumann által összeállított teljes Röhrich-bibliográfia zárja. A jegyzék nincs számozva, hanem éves lebontásban (1949–2010) csaknem félszáz oldalon át közli a freiburgi folklorista által közreadott könyvek, tanulmányok, közlemények, recenziók stb. bibliográfiai adatait. Ezt követi még a tudományos ismeretterjesztő filmek listája, amelyek előkészítése, forgatása során szakértőként Röhrich is közreműködött. Végezetül az általa irányított doktori disszertációk következnek (ez a jegyzék sincs számozva, de én megszámoltam: mindösszesen hatvanöt darab), s végezetül azoknak a habilitációs munkáknak a listája (öt darab), amelyek megszületéséhez témavezetőként szintén hozzájárult. A legvégén a róla szóló irodalom (köszöntők, laudációk, nekrológok stb.) találhatóak. Ez utóbbi, abból kiindulva, hogy a Magyar Néprajzi Társaságtól 1989-ben megkapott külföldi tiszteleti tagságról, illetve Viera Gašparíková nekrológjáról sincs benne szó, nyilván bővíthető lenne.
Az emlékcserepek (számomra rejtély, hogy milyen elv által meghatározott sorrendben követik egymást) terjedelmileg a fél oldal és a három oldal között mozognak. A tárgyalt személyről általában fénykép (olykor több fénykép) is kiegészíti őket, ám ami ennél is fontosabb, hogy értelemszerűen nincs benne ugyan mindenki, de sok további fontos(abb) kutató legalább megemlítve meg van (s ha már Röhrich szóba hozza őket, akkor a gondos szerkesztő készít hozzá egy eligazító, a további tájékozódási lehetőségeket felvillantó lábjegyzetet). Kár hogy az egész végén nem segíti a keresgélést egy személynévmutató. Sőt egy tárgymutató is hasznos lett volna.
Maguk a szövegek váltakozó stílusúak, sőt, ki lehet mondani: hullámzó színvonalúak. Némelyek (nyilván félig vagy teljesen vakon diktálta őket valakinek) öregemberesen fecsegőek, és hát, igen, sokszor üresek, semmitmondóak, míg mások érezhetően kidolgozottabbak, így élvezhetőbbek is. A Felix Karlingerről (1920–2000) írottnál például meg is említi, hogy odamásolja a róla szóló nekrológ egy részletét. Így aztán az a két oldal valóban információ- és adatgazdag. Számomra persze azért is érdekes, mert Karlingerről korábban nem hallottam (!), noha azok alapján, amiket írt, kellett volna.
A másik pólust például, ahol a személyesség dominál, az amerikai folkloristáról, Archer Taylorról (1890–1973) készült portré képviseli. Vele kapcsolatban hosszadalmasan taglalja, egyszer miként kérte tőle közlésre egy régebbi tanulmánya átdolgozott változatát, amit Taylor annak idején meg is ígért, de aztán csak nem jött a várva várt dolgozat. Aztán Amerikában járva meglátogatta a neves folkloristát, s előhozta neki a be nem váltott ígéretét. De hát én azt megcsináltam, elküldtem! Vagy mégsem? Akkor ott van a zongorán. Nem, nem volt a zongorán. Akkor talán a dolgozószobában, a konyhában, a pincében stb. Sehol nem találták. Esetleg mégsem írtam volna meg? No, de megteszem és küldöm. Arra viszont meg már Röhrich nem emlékszik, hogy ezt követően valóban elküldte-e Taylor, vagy a végén mégis az eredeti tanulmányt közölték-e újra, minden változtatás nélkül (megjegyzés: ez utóbbi könnyen ellenőrizhető). Két aggkori szenilitás találkozása? Vagy mi más tanulság, komikusság van ebben a hosszan ecsetelt (alig)sztoriban?
Lényegében ennek a két emlékezéstípusnak az egyvelege a kötet, s így olykor tanulságos, adatgazdag, máskor inkább személyes, emberi vázlatokat olvashatunk John Meierrel kezdve Stith Thompsonon, Alan Dundesen vagy Georgios Megason át egészen Max Lüthivel vagy Kurt Rankéval bezárólag. A nem folkloristák közül meg kell említeni az Alfred Toepferről vagy Marcel Reich-Ranickiról készített vázlatokat. Egy nem magyar szerző által írott, nem magyar nyelvű ismertetésben ezt nem biztos, hogy meg kellene tenni, itt azonban mindenképpen indokolt, hogy kitérjek a visszaemlékezések magyar vonatkozásaira. Annál is inkább, mivel – a néhány elszórt utaláson túlmenően – Röhrich egy egész fejezetet szentel magyar kapcsolatainak. A mondakutatói tevékenysége révén került közeli ismeretségbe Dömötör Teklával, akivel kapcsolatban különféle konferenciaélményeiről számol be, s rajta keresztül Voigt Vilmosról, Verebélyi Kincsőről és Nagy Ilonáról is megemlékezik (sokszor valóban a pletyka határait súrolva. Azt például, hogy mit felejtett ott véletlenül a Verebélyi családnál, nem árulom el, aki kíváncsi rá, járjon utána). A balladakutatásai révén került kapcsolatba Kríza Ildikóval, főleg népmesekutatásai révén pedig Dégh Lindával és Horn Katalinnal. Adatai nem mindig pontosak, hiszen Kríza Ildikó sosem volt a Magyar Tudományos Akadémia Folklórintézetének az igazgatója (mivel ilyen megnevezésű intézet nem is létezett), és Röhrich sajnálkozása ellenére Nagy Ilona is ledoktorált, sőt habilitált. Ezek az olvasó számára részletkérdések, az érintettek szemszögéből nézve viszont nem biztos, hogy azok…
S ha már itt tartunk, engedtessék meg egy személyes tapasztalat megosztása, mégpedig nem éppen személyessége, hanem Lutz Röhrich személyiségének illusztrálása okán. 1997-ben, éppen Marburgban tartózkodó Humboldt-ösztöndíjasként a Növekszik, mint a prágai Jézuska ruhája szólás nemzetközi párhuzamai után kutatva levélben fordultam a neves freiburgi folkloristához. Noha fentebb már említett szólásgyűjteményében nem találtam a kérdéses proverbium német megfelelőjét, de, gondoltam, hátha tud mégis segíteni, útba igazítani. A nemzetközi (illetve német) szakmai porondon teljesen ismeretlen nevű (akkor még elég) fiatal kolléga levelére a nemzetközi hírű szakember néhány héten belül egy viszonylag hosszú, barátságos hangú levélben válaszolt. Konkrét segítséget nem tudott nyújtani ugyan, de ötleteket, hogy merre keresgéljek tovább, igen, illetve különnyomatainak egy kisebb gyűjteményét is csatolta leveléhez. Most, visszaemlékezéseit olvasva, jutott eszembe ez a levélváltás. Ha mindenkivel szemben ilyen közvetlen, készséges volt, érthető, hogy széles baráti és kollegiális körből válogathatta a jelen kötetbe gyűjtött emlékcserepeit.
Végső soron egy afféle kis enciklopédiának, a 20. századi mesekutatás (vagy még inkább elbeszéléskutatás, Erzählforschung) kaleidoszkópjának is tekinthető Röhrich könyve. Miközben elolvasásával konkrét, kézzelfogható ismeretanyagra is szert lehet tenni, az egész kutatási terület emberi dimenzióiba is bepillantást enged. És nem csak a bemutatott személyekről alkotott képünk válik a kötet elolvasásával plasztikusabbá, hanem magáról a szerzőről, Lutz Röhrichről, az emberről is sokat megtudunk.
Liszka József