Szarka László: A multietnikus nemzetállam. Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában 1918–1992. Pozsony, Kalligram, 2016, 376 p.

Szarka László 2016-ban a Kalligram kiadásában jelentette meg Csehszlovákia 74 éves nemzetiségi történetét magába foglaló munkáját. A könyv már címében – A multietnikus nemzetállam 1918–1992 – utal arra a nemzeti ambivalenciára, amely az ország sorsát kezdettől erősen befolyásolta. Csehszlovákia ugyanis az első világháború után etnikailag Európa legheterogénebb, legösszetettebb államaként jött létre. A szerző a könyv központi célját megjelölve már a bevezetőben jelzi, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia birodalmi szerkezetének felbomlását követően a nemzeti többség elve alapján létrehozott államok kisebbségi viszonyait egyszerre határozta meg az egyes országok belső jogrendje, a kisebbségek közösségi identitása és az államközi viszonyrendszer: „Könyvünkben a csehszlovák (cseh- szlovák) nemzetállam által kipróbált etnopolitikai alternatívákat főleg a magyar kisebbség, illetve a magyar–csehszlovák államközi viszonyt befolyásoló nemzetiségi viszonyok alapján vizsgáljuk.” (15. p.) A munka legfőbb újdonsága, hogy nem csupán egy kisebbségtörténeti összefoglaló vagy a hagyományos nemzeti narratívát központba helyező szintézis, hanem Csehszlovákia nemzetiségpolitikai stratégiáinak sokoldalú elemzése, ugyanakkor főként a kisebbségi magyarsággal kapcsolatos konfliktusokra, döntési helyzetekre, alternatívákra koncentrál.

A többes elemzési szempontrendszerhez elengedhetetlen nemzetközi – magyarországi, csehszlovákiai, német és angol – szakirodalom használata is mutatja, hogy a szerző nemcsak a 19–20. századi nemzetiségpolitika, de a csehszlovákiai magyarság kisebbségtörténetében is otthonosan mozog, s korábbi munkáiban a közép-európai térség részeként Csehszlovákia és Szlovákia történetét is behatóan elemezte. A szakirodalom ismerete mellett a csehszlovákiai (magyar) kisebbségi kérdéskörök alapvető csehországi, szlovákiai és magyarországi levéltári forrásai segítették a szerzőt az elemzésében.
A monografikus igényű vizsgálat négy részben vizsgálja a négyféle köztársaság kisebbségpolitikai konfliktusait, kompromisszumait és kudarcait. Az első rész nemcsak Cseh­szlo­vákia megalakulásának előzményeit tárgyalja, hanem a 19–20. századi kelet-közép európai nemzetépítés folyamatait is feltárja. A munka fontos elméleti hátterét Rogers Brubaker Nacionalizmus új keretek között c. munkája jelenti, amely az ún. triadikus nexus – azaz az anyaország, a befogadó ország és a kisebbségi közösség viszonyrendszere – alapján jelöli ki a kisebbségpolitikai folyamatok történeti kereteit. A Kelet-Közép-Európa nemzetállami átváltozása c. fejezet pedig a nemzetállami nacionalizmusok ellentmondásait Ernest Gellner elméletét figyelembe véve elemzi. A szerző ugyanakkor jelzi a filozófus elméletének egyoldalúságát, miszerint „Gellner leleményes és lényegre törő periodizációja főleg külső szempontokra épült”. (30. p.) Ugyanott röviden felvázolja a vizsgált térség nemzeteinek 1918 előtti és utáni egymás közötti viszonyát, a birodalmi, illetve a versailles-i rendszeren belüli emancipációs és autonomista törekvéseket. Úgy látja, hogy ezek alapján három szakaszra osztható a ma már 22 nemzetállamnak otthont adó kelet-közép európai térség két évszázada tartó nemzetállami fejlődése.
A szerző a cseh és szlovák nacionalizmus felerősödését az első világháború szerepének és a nacionalizmus átértékelődésének a folyamatával hozza összefüggésbe. A szerző ebben a részben elemzi a csehszlovák állam megalakulásának előzményeit, elsősorban annak külpolitikai feltétel- és érvrendszerét. Ezen kívül rámutat a többségi állameszméhez kötődő lojalitásformák sok összetevős és képlékeny változataira, ami kisebbségi körülmények között alapvetően befolyásolta a csehszlovákiai magyarság kollektív identitásának alakulását: „A nemzeti lojalitás mellett az állampolgári, politikai, gazdasági és természetesen a szülőföldi lojalitásformák keveredtek sajátos felvidéki magyar identitásmintává”. (115. p.)
A Nemzetállam – kisebbségpolitika c. második részben a Csehszlovákia kisebbségpolitikáját megalapozó két világháború közötti szakaszt elemzi. A könyv A csehszlovák politikai nemzet és a „kényszerkisebbségek” c. alfejezeten belül kitér azokra a működési zavarokra, konfliktushelyzetekre, amelyek kezdettől fogva jelen voltak a saját magát alkotmányosan nemzetállamként meghatározó multietnikus államban. Ezek közé tartozott például a feltétlen lojalitás elvárása a kisebbségektől. Ezzel szemben az anyaországok rendszerint az ellenzéki magatartás felé irányították a kisebbségi közösségeket, amelyek tagjainak többsége általában a revíziós politikát és a sérelmi magatartást részesítette előnyben. A munka arra is rávilágít, hogy a két elvárásrendszer között a kisebbségi elitek már az Első Köztáraságban kitermelték azokat az újszerű identitásmintákat is, amelyek a közösségi jogok elnyerése alapján az integrálódás irányába hatottak.
A szerző egyúttal kiemeli, hogy a „ver­sailles-i rendszer” sokszor egymással ellentmondó szerepekre „predesztinálta” a kelet-közép-európai államokat: „a két világháború közötti nemzetállami Közép-Európában egyszerre volt egy-egy állam a más országba került kisebbségeit védő, védhatalmi szerepet betöltő »anyaország«, rokon állam (kin state) és a nemzeti egyöntetűségre törekvő, asszimiláló, »nemzetiesítő« nemzetállam (nationalising state)”. (153. p.) Az 1919–1923. évi bé­ke­rendszer összeomlása és a hatalmi viszonyok átrendeződése Európában az 1930-as évekre új kérdéseket vetett fel Közép-Európa számára. Ennek egyik fontos része lehetett volna a kisebbségi kérdés rendezése Cseh­szlov­á­kiában, ami az „asszimilációs gyakorlat” he­lyett új alternatívákhoz, közösségi, területi autonómiák kialakulásához vezethetett vol­na. A második rész egyes fejezetei ezen kívül hangsúlyozzák a magyar revíziós politika, valamint a szlovák autonómia kérdésének mindkét ország számára tragikus következményekkel járó külpolitikai velejáróját, a hitleri Harmadik Birodalommal szembeni végletes kiszolgáltatottságot. Mindez nagyban befolyásolta a határvitákat eldöntő müncheni szerződést, majd a bécsi döntést, s még inkább az 1938–1939. évi második Cseh-Szlovákia felszámolását, Csehország 1939-ben, Magyaror­szág 1944-ben bekövetkezett német megszállását, az első Szlovák Köztársasági német bábállamként való működését. Szarka László ugyanakkor azt hangsúlyozza, hogy a hitleri agresszió visszamenőleg nem teszi meg nem történté az 1918–1938 közötti multietnikus nemzetállam kisebbségpolitikájának hibáit és mulasztásait. Éppen ellenkezőleg ezek is alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy Csehszlová­kia Hitlerrel és másik két szomszédjával szemben magára maradt, és az 1938. évi csehszlovák válság az első köztársaság megszűnésével ért véget.
A Hitler és Sztálin árnyékában című harmadik rész azt a tíz évet összegzi, melynek leforgása alatt Csehszlovákia a náci német megszállás, illetve befolyási övezetből a kommunista Szovjetunió érdekkörébe került. A müncheni szerződés előzményeit, a második köztársaság működését, illetve a hitleri „élettér-elmélet” érvényesülését három fejezeten keresztül tárgyalja a szerző. Felhívja a figyelmet, hogy a csehszlovák válság belső okai mellett nemcsak Hitler politikája és a nyugati szövetségesek passzivitása, hanem Moszkva hozzáállása és a szomszédos országok revíziós politikája is hozzájárult az alig húsz évet megélt Cseh-Szlovákia 1939. márciusi megszűnéséhez. (2015–206. p.) Ennek a folyamatnak fontos részét jelentették az 1918–1919, majd pedig az 1935–1938 évi német, valamint a magyar kormányok által is támogatott szlovák, rutén autonómiatörekvések kudarcai. A második világháború előjátékaként is felfogható kelet-közép-európai változások – Hitler befolyásának növekedése a dunai, Kárpát-medencei térségben – egyszerre kínáltak esélyt és szabtak korlátokat Magyarország revíziós külpolitikájának. A müncheni szerződés a történeti Magyarország helyreállítása helyett az etnikai revíziós alternatívát erősítette meg: „A globális, integrális revízió alternatívájának a folyamatos háttérbe szorulása Németország közép-európai pozíciójának megerősödésével párhuzamosan történt, mégpedig elsősorban azért, mert Hitlerék számára a katonai és gazdasági értelemben egyaránt gyenge Magyarország maximális revíziós céljainak támogatása valójában szóba sem jöhetett.” (217. p.)
A következő fejezetekben a szerző a Cseh-Szlovákia néven megalakult rövid életű második köztársaság működésével foglalkozik, s a térségben végbement változásokra hívja fel a figyelmet. A Cseh-Morva Protektorátus területi és népszámlálási statisztikái mellett a Szlovák Néppárt autonómiaköveteléseinek radikalizálódását, majd az autonóm szlovák kormány megalakulását és a német, lengyel és magyar többségű területek nélkül létrejött Cseh-Szlovákia szlovák és ruszin autonómiájának működését összegzi. Ezután a hitleri Német­országnak a magyar revíziós politikát 1938-ban meghatározó szempontjait és döntéseit elemzi a szerző. Emellett felhívja a figyelmet azokra a változásokra (kilépés a Népszövet­ségből, csatlakozás az Antikomintern Pak­tumhoz), melyek Magyarországot minden ellentétes szándék ellenére fokozatosan a második világháborúba sodorták.
Bár a csehszlovákiai magyarság történetében a második világháború utáni homogén csehszlovák nemzetállam megteremtését célzó kényszermigrációk, kényszerasszimilációk – a 30 ezer anyaországi magyar elűzése, a lakosságcsere, a csehországi deportálások és a reszlovakizáció – témaköre egy új időszakot jelöl, a jogfosztottság évei a pártállami korszak kezdetéig a harmadik részben kaptak helyet. A német és magyar kisebbség teljes felszámolását célzó, „tiszta szláv” csehszlovák nemzetállam terveit, majd annak gyakorlatát elemző fejezetekben a szerző előbb a londoni és a moszkvai csehszlovák emigráció nemzetpolitikai törekvéseit vizsgálja. Ezek fontos részét alkotta a német és a magyar kisebbség felszámolásának kül- és belpolitikai, illetve katonai előkészítése. A szerző Karel Kaplan szavait idézve felhívja a figyelmet a magyar kisebbség eltüntetését célzó politika eredménytelenségének okaira, s egyúttal a deportálások szerepére a csehszlovák–magyar kapcsolatok megromlásában. (243. p.)
A csehszlovákiai magyar kérdés nemzetközi politikai vonatkozásaiból az is kiderült, hogy a magyarság felszámolása a magyar diplomácia részsikerei és a nyugati kormányoknak a magyarok egyoldalú kitelepítését elutasító magatartása nyomán bukott meg. Ezzel együtt Szarka László azt hangsúlyozza, hogy bár a magyar kisebbség teljes felszámolása sikertelennek bizonyult, a jogfosztottság időszakának eseményei – a deportálások, lakosságcsere, valamint a reszlovakizáció – rendkívül súlyos törést okoztak a csehszlovákiai magyarság kollektív identitásában, ami napjainkig érezteti traumatikus hatását a kisebbségi magyarok emlékezetben s a többségi nemzetekkel szembeni magatartásban. (243. p.)
A könyv negyedik, egyben utolsó része jó­részt a pártállami évek kommunista (inter)­nacionalista nemzetiségi politikai viszonyait vizsgálja. Az első rész a „szláv nemzetállam” kialakításának törekvéseit, valamint a februári fordulat után létrejött kommunista pártállamhoz vezető utat elemzi. Ezen belül meghatározónak a szudétanémetek, illetve a kárpáti németek kiűzését, valamint a potsdami határozat alapján befejezett kitelepítését tartja, amely a homogén szláv nemzetállam kialakításának meghatározóan fontos része volt. Arra is rávilágít, hogy a kommunisták által irányított pártállami nemzetiségi politika gyökeres változást hozott a Janus-arcú, masaryki köztársaság, az „emberarcú nacionalizmus” politikai viszonyaihoz képest. Miközben kitér Edvard Beneš felelősségére az 1945–1948 közötti etnikai tisztogatások kapcsán, az 1948-as kommunista hatalomátvételről szólva kiemeli, hogy 1938-hoz hasonlóan ekkor „is elsősorban a külső nagyhatalmi tényezők […] határozták meg Csehszlovákia sorsát”. (271. p.)
A szerző a pártállami időszak nemzetiségi politikája kapcsán hangsúlyozza, hogy az a „proletár internacionalizmus”, az „osztály nélküli társadalom” eszményét próbálta összekapcsolni a „valódi nemzetköziséggel”, amely a gyakorlatban azonban egyre inkább a kisebbségi kérdés negligálását, nem pedig a problémák megoldását jelentette. Ezt igazolja az is, hogy az 1949. május 9-i alkotmány kizárólag a cseh–szlovák viszony kérdésében tért ki a nemzeti kérdésekre.
A könyvnek ez a befejező része is jelzi, hogy a Csehszlovákiában politikai értelemben egészen 1963-ig tartó „ötvenes éveket” követően a magyar kisebbségpolitika szempontjából lassú felívelés vette kezdetét. Az 1963–65. években elkezdődött nemzetiségi viták, a Csemadok reformtervezetei a prágai tavasz időszakában érték el csúcspontjukat. Az ötvenes évek központilag levezényelt nemzetiségpolitikai fordulata az oktatásügy és a kulturális szféra újraszerveződését eredményezte, megteremtve ezzel a közösségépítés elementáris feltételeit. Ennek volt része az Új Szó, a Csemadok, majd az Irodalmi Szemle, a magyar könyvkiadó létrehozása. A prágai tavasszal foglalkozó rész a rövid időszak nemzetiségpolitikai reformkísérletét mutatja be. A Csemadok 1968. évi KB-üléseinek állásfoglalásait pozitívan összegzi, s azokról kiemeli, hogy „képesek voltak olyan nemzetiségpolitikai kezdeményezést elindítani s olyan koherens jogi elképzelést törvényjavaslat formájába önteni, amelynek számos elemét évtizedek múltával is érdemes tanulmányozni”. (294. p.)
A több mint negyven éven át fennálló pártállami rendszer nemzetiségi politikájának csődjét a következő alfejezetben tárgyalt Csehszlo­vákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizott­ságának a létrejötte is bizonyította. A Duray Miklós irányításával az egész régió első független kisebbségi politikai szervezeteként tevékenykedő mozgalom a kisebbségi magyar identitás megerősödésében is fontos szerepet játszott, minthogy egyrészt a pártállami rendszerrel szembenálló „demokratikus alternatívát” jelentett, másrészt pedig a kisebbségi jogvédelem számára teremtett szervezett kereteket.
A könyv utolsó alfejezete a csehszlovákiai rendszerváltás időszakáról és a többpártrendszer kialakulásáról ad rövid összefoglalót. A szerző kiemeli, hogy ebben a „forradalmi átalakulásban” a magyar kisebbség aktívan kivette a részét. Ez együtt járt a magyarság újonnan létrejött kisebbségi „többpártrendszerének” – az FMK, az MKDM, valamint az Együttélés Politikai Mozgalom – a kialakításával, ami a megosztottság hátrányai mellett három reálisan létező politikai irányzatot is jelölt. Az autonómiaelképzelések kapcsán a szerző jelzi, hogy bár azok kezdettől fogva jelen voltak a kisebbségi magyar politikában, mégsem tisztáztak alapvető kérdéseket.
A könyv összegző részében jelzi az Európai Unió által felkínált lehetőségeket a kelet-közép-európai országokban, amelyek nagymértékben segítettek a mečiari korszak radikális nemzetállami nacionalizmusának visszaszorításában. Ezzel párhuzamosan hangsúlyozza a nemzetállami önzés és megosztottság ciklikus felerősödését, ami az 1989 óta eltelt negyedszázad nemzetiségpolitikájának in­kább negatív értékelését jelzi: „A nemzeti és etnikai kisebbségek számára mindez kevés jót jelent, hiszen sem a regionalizálódás, sem a határokon átívelő, transznacionális folyamatok nem igazán indultak be 1989 óta.” (316. p.) A könyv történelmi tanulságként említi a cseh–szlovák nemzetállam többszöri bukását, ami a szerző szerint a „nemzetállami kizárólagosság” politikájának zsákutcás, kudarcos jellegét bizonyítja. (317.p.)
Összefoglalva, az analitikus és adatgazdag munka külön érdeme, hogy olyan alternatívákat is megvizsgál, melyek hozzásegítenek az események összefüggéseinek megértéséhez, s árnyalttá teszik a történelmi folyamatokról kialakult képeket. A fontosabb fejezetek historiográfiai áttekintései pedig módot adnak arra, hogy az olvasó maga is elmerüljön a kisebbségpolitika szakirodalmában. Persze azt is látni kell, hogy az egyes periódusokat összegző fejezetek terjedelmesebbek, míg mások aránytalanul kevés figyelmet és csekély hangsúlyt kapnak a munkában. Ez nyilván nem teszi könnyebbé az általában egy-két döntő mozzanat iránt érdeklődő olvasó dolgát. A könyv elméleti kereteivel és az előzményekkel foglalkozó rész például szokatlanul hosszúra nyúlik, ami alighanem a szerző mostani kutatási érdeklődésére vezethető vissza. Néhány esetben ismétlődő gondolatok és információk is előfordulnak, amit érdemes lett volna kiküszöbölni.
A Multietnikus nemzetállam c. könyv nemcsak az interetnikus viszonyok újraértelmezésének fontosságára hívja fel a figyelmet, hanem példát nyújt a kelet-közép-európai nemzetiségi viszonyok kiegyensúlyozott elemzésére is. Az összefoglaló ugyanis önreflexív és kritikus elemzést ad Csehszlovákia és Magyarország történetéről, ugyanakkor nem feledkezik meg a kisebbségek saját felelősségéről sem. Nem a kisebbségeket sokszor sújtó sérelmekre koncentrál, hanem a történelem többtényezős folyamatát helyezi középpontba. A recenzes véleménye szerint a 21. század eleji kelet-közép-európai történetírásban nélkülözhetetlenek a nemzeti narratívát felülíró összehasonlító, összefoglaló munkák, amelyek transznacionális megközelítésben vizsgálják a 20. századi nemzetállamok kialakulását, eredményeit, működési zavarait és konfliktusait. Az európai integrációs folyamatok mostani „döcögős” szakaszában pedig különösen tanulságos lehet, hogy az Unió nyugat–keleti szociális és bérlejtőin migráló milliók révén a már-már homogénnek tartott nemzetállamok egy-két évtized alatt ismét multietnikus szerkezetűvé válnak. Ezért ez a munka nem csak a szakmai körben lehet „kötelező olvasmány”, hanem a téma iránt érdeklődő vagy éppen az érintett kisebbségi és többségi „laikusok” számára is újszerű szempontokat nyújthat.

Bajcsi Ildikó