1. Múlt és jelen terhei
Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna rövid történetének legmélyebb válságát éli. 2013 késő őszén – politikai és gazdasági válságok sorozata után és előtt – halálos áldozatokkal járó zavargások törtek ki Kijevben; 2014 márciusában Oroszország annektálta a Krím félszigetet; 2014 áprilisa óta folyik a hivatalosan „antiterrorista operáció”-nak nevezett háború az ország keleti végein. Az egész Európa biztonságát fenyegető, a szűkebb és tágabb térség gazdasági fejlődését visszavető, emberek ezreinek halálát okozó, több millió embert otthona elhagyására kényszerítő súlyos, politikai és gazdasági krízissel kombinált helyzetben Ukrajna a történelem átértékelése és a nyelvpolitika területén is harcot folytat (Csernicskó 2016). A szimbolikus politizálás e két területének kereszteződésében került sor Ukrajnában a földrajzi nevek (újabb) felülvizsgálatára is.
A 2013 vége óta zajló válság során a törvényhozás szintjén az egyik hangsúlyos terület a szovjet múlt felszámolására irányuló törekvés. Ezt célozza meg az ukrán parlament által 2015. április 9-én elfogadott, az államfő által május 15-én aláírt úgynevezett „dekommunizációs csomag”.[1] Ez a törvénycsomag szakmai háttérként szorosan kötődik a kormánynak alárendelt Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézetéhez,[2] illetve kapcsolódik Ukrajna Alkotmánya[3] 11. cikkelyéhez, amely kötelezi az államot az ukrán nemzet és történelmi emlékezete konszolidálására és fejlesztésére.
A négy jogszabályból álló dekommunizációs törvénycsomag[4] arról dönt: ki a hős és ki az ellenség az ukrán történelemben, mi a viszonya Ukrajnának a II. világháborúhoz, a kommunista és a náci rezsimekhez, illetve hozzáférhetővé teszi az eddig zárt levéltárakat. A törvények minden további vitát kizárva szögezik le Ukrajna függetlensége eszméjének elsőbbségét minden mással szemben, és a szuverenitás ideáljának védelmét bármilyen eszközzel mind a múltat, mind a jelent illetően (Fedinec–Csernicskó 2016a, 2016b). A négy dekommunizációs törvény közül eggyel, illetve annak a földrajzi nevekre gyakorolt hatásaival foglalkozunk.
2. Nem ér a nevük
A Szovjetunió felbomlása után az államfordulat körüli időszakban a közösségi térben lezajló rendszerváltás egyik leglátványosabb jele a Lenin-szobrok ledöntése volt. Azonban korántsem sikerült a szovjet múlt minden terhétől és emlékétől megszabadulni. Ezt az is jelzi, hogy 2013-ban – amikor kitört a független Ukrajna történetének a 2004-es narancsos forradalom utáni második, ezúttal méltóság forradalmának nevezett revolúciója – országszerte még több mint ezer Lenin-szobor állt. 2013–2014 fordulóján, a forradalmi lendület keretében, ismét hatalmas szobordöntögetési hullám söpört végig az országon (Nalivajko 2014).
A szovjet múlttal azonban ekkor sem számolt le teljesen Ukrajna. Miután Viktor Janukovics elnök 2014. február 22-én éjjel megszökött az országból, a hatalmat átvett új politikai elit éppen ezért szükségét látta a kérdés végleges rendezésének. A szovjet örökséggel való teljes leszámolás, azaz a dekommunizáció keretében megszületett a 2015. évi 317-VIII. sz. törvény „A kommunista és a nemzetiszocialista totalitárius rezsimek elítéléséről és jelképeik betiltásáról”.[5]
A törvény nem általánosságban tiltja be a címben jelölt tételeket, hanem fogalmi és tartalmi meghatározásokat ad. A tárgykörbe tartozóként sorolja fel a szovjet kommunista pártot, a kommunista és a nemzetiszocialista (náci) rezsimet, a szovjet állambiztonsági szerveket. Ezen belül a „kommunista totalitárius rezsim” jelképei közé sorolja az összes egykori szocialista ország, beleértve a Szovjetunió, valamint annak egykori tagköztársaságai (közte az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság) zászlaját, címerét és egyéb állami jelképeit; minden olyan szimbólumot, amelyen jelen van a sarló, a kalapács és az ötágú csillag a szovjet időszakra emlékeztető bármilyen konstellációban; a tiltott eseményekben szerepet játszó személyiségeknek, illetve maguknak az eseményeknek emléket állító monumentumokat, feliratokat; magát a kommunista párt megnevezést. És persze azt is, hogy megyék, járások, települések és közterületek viseljék ezeknek a nevét. Erre a Nemzeti Emlékezet Intézetének honlapja szerint azért van szükség, mert „nehéz elmagyarázni a gyerekeknek, mi a jó és a rossz, ha olyan utcákon mennek iskolába, melyeket gyermekgyilkosokról és tolvajokról neveztek el”.[6]
A törvény pontosan meghatározza, hogy a megyék, járások és települések átnevezéséről – az érintett önkormányzatoktól érkezett javaslatokat mérlegelve – Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa (parlamentje) hoz döntést. A helységeken belüli közterületek átnevezéséért az első periódusban (2015. november 22. és 2016. február 21. között) a helyi önkormányzat, illetve polgármester a felelős. Ha a megadott határidőn belül nem születik döntés az új közterületi nevekről, akkor a második periódusban (2016. február 22. és május 21. között) a megyei állami közigazgatási hivatal elnöke, azaz a kormányzó határoz az utcák, terek átnevezésekről (Korolenko és mtsai 2017, 135. p.).
Az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézete „Amit tudni kell a dekommunizációról” címet viselő aloldala[7] részletesen értelmezi a törvényt. Arra a kérdésre, hogy meg lehet-e hagyni a település vagy a közterület régi nevét, ha az a törvény hatálya alá esik, a válasz egyértelmű: „Nem, nem lehet.” Ha az önkormányzat megtagadja az átnevezést, az szabotázsnak minősül. Érdekes azonban, hogy a személyi okmányokban (például a személyiben az állandó lakcím bejegyzésénél), ingatlanokra vonatkozó dokumentumokban (tulajdonlap) stb. nem tették szükségessé a település vagy a köztér nevének megváltoztatásának bevezetését, azok ettől függetlenül érvényesek maradtak (Korolenko és mtsai 2017, 136. p.).
2015 októberében az Ukrán Nemzeti Emlékezet Intézete közétett egy 520 nevet tartalmazó listát azokról a személyiségekről, akikről nem lehet intézményt, közterületet elnevezni Ukrajnában.[8] A listában csak olyan személyek neve szerepel, akikre az ukrajnai települések és közterek még bármilyen módon emlékeztetnek. Így például rajta van a listán Lenin, illetve a klasszikus trió másik két tagja: Marx és Engels is. Nincs viszont a listában Sztálin, akiről már rég nincs elnevezve semmi Ukrajnában.
A listában viszonylag kevés író, költő van. A törvény és a névsor alapján tehát Ukrajnában továbbra is szerepelhet közterület névadójaként például Makszim Gorkij és Vlagyimir Majakovszkij, akikről a 2012. évi CLXVII. számú, „egyes törvényeknek a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmával összefüggő módosításáról” címet viselő törvény,[9] pontosabban az ennek alapján készült akadémiai állásfoglalás[10] szerint Magyarországon nem lehet közterületet elnevezni. Mint ahogyan Ukrajnában nem tiltott az 1848/1849-es szabadságharc leverését ellenző orosz cári tisztet kitaláló kommunista író, Illés Béla neve sem.[11] A kárpátaljai Beregszász városában 2017 nyarán utca viseli a nevét.
Irodalmi kitalált személy is akad a tiltott nevek között: Pavel Korcsaginé, aki Nyikolaj Osztrovszkij Ahogy az acélt megedzik című regényének hőse.
Egyetlen még élő személy szerepel a Nemzeti Emlékezet Intézete által összeállított névsorban: Valentyina Tyereskova, az első női űrhajós. A legfőbb ok, amiért oda került: 2014-ben szerepet vállalt a Krím Oroszország általi megszállásában.
A hosszú tiltólistában egyébként három magyar található: Kun Béla, Zalka Máté és a kevésbé ismert Gavró Lajos neve. Kunról ez olvasható a listában: „A Krími Forradalmi Bizottság elnöke. A vörös terror megszervezője a Krímen.”[12] Zalka bűne, hogy „részt vett a szovjet hatalom kiépítésében Ukrajnában”.[13] Gavróról annyit jegyeznek meg, hogy „Kijev katonai parancsnoka a város bolsevik megszállása idején 1919-ben”.[14] A lista szerint van magyar vonatkozása Georgij Zsukov marsallnak is, az ő neve mellett indoklásként ugyanis egyebek mellett az is szerepel, hogy „a magyar forradalom egyik eltiprója 1956-ban”.[15]
3. Egy kommunista esete Szent Péterrel
A tömeges névváltozás megkönnyítése érdekében a sajtóban olyan anyagokat tettek közzé, amelyek térképre vetítve ábrázolták a névváltoztatásra ítélt településeket.[16] A Nemzeti Emlékezet Intézetének összesítése szerint az ország településeinek 3 százalékát kellett átnevezni a jogszabály értelmében. A 2016. július 15-i állapot szerint összesen 987 város, nagyközség és falu, továbbá 25 járás kapott új nevet (Korolenko és mtsai 2017, 137. p.). Ezek egy része azonban a de facto Oroszországhoz csatolt Krím félszigeten, illetve a kelet-ukrajnai szakadárok által ellenőrzött területen található.[17] Ezeknek a településeknek az átnevezésénél nem volt arra mód, hogy a helyi önkormányzatoktól kérjenek javaslatot az új névről, ezért a Nemzeti Emlékezet Intézete tett erről javaslatot a parlamentnek (Korolenko és mtsai 2017, 137. p.). Az más kérdés, hogy a Krím immáron orosz hatóságai vagy a donyecki és luhanszki szakadárok a legkevésbé sem foglalkoznak azzal, hogy Kijevben időközben átneveztek egyes járásokat, településeket. Kijev úgy hidalta át ezt a problémát, hogy az érintett területekre vonatkozó átnevezési döntések nem a kihirdetés napján lépnek hatályba, hanem majd csak a területek fölötti kontroll visszaszerzése után (Korolenko és mtsai 2017, 137. p.).
A Nemzeti Emlékezet Intézete olyan útmutatókat, infografikákat is közzétett a honlapján, amelyek arról tájékoztatták a polgármestereket, hivatalnokokat, a közvéleményt, mi a módja a települések, közterületek vagy intézmények névváltoztatásának, s összefoglalóan bemutatták a betiltott jelképeket.[18] A közterületek (utcák, terek) átnevezését egy 150 oldalas informatív brosúra mutatja be lépésről lépésre.[19]
Ekkoriban Petro Porosenko államfő bizakodva jelentette ki: nemzetbiztonsági érdek a dekommunizáció mielőbbi befejezése.[20] Ennek ellenére nem minden település fogadta örömmel a gyakran csak felülről erőltetett átnevezést. E tekintetben tanulságos Dnyipropetrovszk város névváltoztatási hercehurcája.
A II. (Nagy) Katalin orosz cárnő uralkodása idején, a 18. század végén alapított település a Katerinoszláv (Катеринослав) nevet kapta. Azon a helyen azonban már korábban, a 17. században állt egy Kodak nevű erőd, amely a lengyel–litván nagyfejedelemség keleti határát jelző erődítmény volt. Rövid ideig (1798–1801 között) a település viselte a Novoroszijszk, illetve (1918–1919-ben) a környék kozák szicsekhez kapcsolódó törtére utaló Szicseszlav nevet is. E megszakításoktól eltekintve azonban 1784 és 1926 között Katerinoszláv volt a neve. A város a szovjet hatóságoktól kapta 1926-ban oroszul a Dnyepropetrovszk, ukránul a Dnyipropetrovszk nevet a Dnyeper folyóról, illetve Grigorij Petrovszkij szovjet-ukrán politikusról. Azonban Petrovszkij neve is szerepel azoknak a történelmi személyiségeknek a sorában, akikről nem lehet semmit sem elnevezni Ukrajnában.[21]
Az Ukrajna legnagyobb folyója mellett elterülő megyeszékhely új nevének kiválasztása során több történelmi névvel is számolni kellett tehát, s ennek megfelelően számos névjavaslat merült fel. Ám kétségkívül a legeredetibb ötlettel a városi önkormányzat[22] és Olekszandr Vilkul[23] ellenzéki parlamenti képviselő állt elő. A Vilkul által a parlament elé törvénytervezetként beterjesztett elképzelés szerint[24] Dnyipropetrovszk névváltoztatás utáni új megnevezése: Dnyipropetrovszk…
A javaslat lényege, hogy a város nevében előtagként megmarad a Dnyeper (ukránul Dnyipro) folyó neve, de a szovjet-ukrán politikus helyére (Szent) Péter (ukránul: Petro) apostol kerül. Azaz: a település neve továbbra is Dnyipropetrovszk marad ugyan, de név etimológiája módosul: Dnyipro + Petrovszkij helyett Dnyipro + (Szent) Péter/Petro apostol lett volna a névadó.
A Nemzeti Emlékezet Intézete a javaslat kapcsán így foglalt állást: „Valós párbeszédet kell folytatnunk a múltról. Ezek a játékok és trükkök a totalitarizmus véres öröksége körül istenkáromlás és sértés az áldozatok millióinak emléke előtt. A régi név elutasítása a történelmi név vagy egy új elnevezés keresését feltételezi, nem pedig a régi név új magyarázatának kitalálását.”[25]
Andrej Portnov történész a település neve kapcsán már korábban elindult vitát összefoglalva találóan jegyezte meg:
„jelzésértékű, mennyire nem beszélnek arról, a város orosz történelmét hogyan lehetne úgy integrálni a mai hivatalos narratívába, hogy az egyensúlyt teremtsen a valódi és képzelt, politikailag veszélyes tartalmak között; hogyan lehetne a katalini fejezetet (a kozák fejezettel együtt) a pillanatnyi politikai harc fegyveréből turisztikai védjeggyé és a város sajátos történelmi emlékezetének elemévé alakítani. Nem kevésbé fontos, hogy […] marginalizálva van a lengyel történelem, pedig a 17. században keletkezett Kodak, mint a Rzecz Pospolita legkeletibb erődítménye, ily módon tudná betölteni szerepét a régió »európaiságának« konstruálásában” (Portnov 2009, 38. p.).
Végül egyébként hosszas vita után egy 2016. május 19-én hozott parlamenti határozat alapján Dnyipropetrovszk új neve Dnyipro lett.[26]
Más városok sem nyelték le némán az átnevezés kényszerét. Így például Kirovohrad (Кіровоград) lakossága is tiltakozott az ellen, hogy Kropivnickij (Кропивницький) lett az új neve. A helyi hatóságok a témában folytatott polémia során javasolták, hogy a település kapja vissza eredeti, az 1775-ös városalapításkor kapott és az 1924-es első átnevezésig viselt Єлисаветград (Jeliszavetgrád) nevet, melyet a központi hatóságok azzal utasítottak el, hogy az a cári Oroszországra utal (Korolenko és mtsai 2017, 140. p.).[27]
A kijevi hatalom – nem törődve az ellenkezéssel – parlamenti határozatokkal változtatta meg tehát az ellenálló települések nevét. Így 2016-tól a két említett megyeszékhely is új néven szerepel Ukrajna térképén. A két megye azonban maradt a régi nevén: Dnyipro városa továbbra is Dnyipropetrovszk megye (Дніпропетровська область), Kropivnickij pedig Kirovohrád megye (Кіровоградська область) székhelye. Hogy itt miért maradhatott meg a kommunista múlthoz kötődő név? Mert a megyék átnevezéséhez az alkotmányt is módosítani kell, amely – az ország közigazgatási felosztását meghatározó 133. cikkelyben – konkrétan megnevezi az ország megyéit, köztük Dnyipropetrovszk és Kirovohrád megyét is (Korolenko és mtsai 2017, 135. p.). Az alkotmánymódosításhoz azonban máig nincs meg a kétharmados többség.
Az említett furcsaságok mellett más események is színesítették az átnevezési hullám egyhangúságát. A sajtó gyorsan felkapta például azt a hírt, hogy a Donyeck megyében található Novohorodszke (Новогородське, ahol a нове = új, a городське = városi) az átnevezési divatot meglovagolva a Нью-Йорк, azaz latin betűs írásmóddal a New York nevet szerette volna felvenni a turizmus élénkítése céljából. E tárgyban még törvényjavaslatot is benyújtottak.[28] Ám a Verhovna Rada nem díjazta az ötletet, így maradt a település régi neve.
A nagy névváltoztatási hullámnak lehetett volna haszna az államigazgatás számára is. A dekommunizáció előtt például 42 Petrivszke és 28 Ragyanszke nevű település volt az országban. Adott volt a lehetőség annak elkerülésére, hogy sok helység viseljen azonos nevet. Azonban a névreformnak racionális államigazgatási elképzelések nem, hanem sokkal inkább szimbolikus ideológiai megfontolások álltak a hátterében. Így a helységnévreform után az összes Petrivszke és Ragyanszke eltűnt ugyan a térképről, de lett például 24 Sztepove és 22 Visnyeve nevű település (Korolenko és mtsai 2017, 138–140. p.).
4. Leninből Lennon
Kárpátalján is nyilvánosságra hozták a dekommunizációs törvény értelmében átnevezendő települések és közterületek listáját, melyben két település és 558 közterület megnevezése szerepelt.[29] Az egyik átnevezendő település, a técsői járási Komszomolszk az 1947-ig használt Nyimecka Mokra (Німецька Мокра/Németmokra) helységnévhez tért vissza. A másik a Huszti járásban található Zsovtneve (Жовтневе) község. A falu eredetileg az 1917-es nagy októberi szocialista forradalomra utalva kapta a nevét: az ukrán жовтень (zsovteny) szó jelentése: október, a жовтневе nagyjából azt jelenti: októberi. A helyi önkormányzat azonban megtagadta a névváltoztatást. Indoklásuk szerint a község nem az 1917-es pétervári fegyveres puccsról, hanem a helyi, jellegzetesen sárgás színű agyagos talajról kapta a nevét; a település neve így szerintük az ukrán жовтий (sárga) melléknévből eredeztethető.[30] A megyei és kijevi vezetés azonban nem fogadta el az érvelést, így a falut ma már Zaberezs (Забереж) néven kell keresni a térképeken.
Az ideológiai alapú névváltoztatás néha nagyobb politikai bonyodalmakat is okozott. Ennek egyik példája az volt, amikor Kijev főváros önkormányzata úgy döntött, hogy a dekommunizáció keretében a Nyikolaj Vatutyin szovjet hadseregtábornokról elnevezett sugárutat Roman Suhevicsről nevezi át.[31] A dolog pikantériája, hogy Vatutyin – akinek a neve egyébként nem szerepel a Nemzeti Emlékezet Intézete által közzétett tiltólistán – vezetésével szabadították fel 1943-ban Kijevet a német megszállás alól, és a tábornokot nem sokkal később, 1944 tavaszán a szovjetek ellen harcoló ukrán felkelők gyilkolták meg. Roman Suhevics az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) parancsnokaként a szovjethatalom ellenében a független Ukrajnáért harcolt, ám eközben a mai Nyugat-Ukrajna területén részt vett a lengyel és zsidó lakosság mészárlásában. Az egyik ukrajnai antifasiszta szervezet ezért bíróságon támadta meg a névváltoztatást, s a testület nem engedélyezte az átnevezést.[32]
Mindez nem akadályozta meg Kárpátalja megye kormányzóját, Hennyagyij Moszkalt abban, hogy Munkács városában két egykori kommunistáról elnevezett utcát Suhevicsről és egy nem kevésbé vitatott személyiségről, Sztepan Banderáról (lásd Fedinec–Csernicskó 2016a, 2016b) nevezzen el.[33] Munkács város önkormányzata azonban saját hatáskörben felülírta a kormányzó döntését: a frissen átnevezett Suhevics és Bandera utcának más nevet adott.[34] S ha már szembefordultak a megye első emberével, a munkácsi képviselők egyúttal arról is döntést hoztak, hogy a város egyik zsákutcáját, melynek korábban nem volt neve, Moszkalról nevezik el, mely így a тупик Геннадія Москаля (Hennagyij Moszkal zsákutca) nevet viseli, finoman utalva arra, szerintük hová vezet az elnök által közvetlenül kinevezett kormányzó politikai tevékenysége.[35]
Moszkal nemcsak munkácsi átnevezéseivel került be az országos sajtóba. Akkor is tele voltak a hírek Kárpátalja kormányzójának dekommunizációs hőstetteivel, amikor az Ungvár agglomerációjához tartozó Minaj községben a ruszin származású szülőktől született világhírű amerikai képzőművészről, Andy Warholról nevezett el teret.[36] Ennél is nagyobb érdeklődést váltott ki, amikor Moszkal rendeleti úton a Técsői járás ukránul Калини, magyarul Alsókalina nevű községében a Lenin utcát a Beatles legendás tagjáról, John Lennonról nevezte el.[37] A 2015. november 21-i állapot szerint egyébként még 17 kárpátaljai településen viselte utca Lenin nevét; köztük három magyar többségű faluban (Nagybégányban, Macsolán és Tiszasalamonban) is.
5. Le az oroszokkal!
Bár a dekommunizációs törvényből nem következik, és a jogszabály alapján a Nemzeti Emlékezet Intézete által összeállított listában ennek megfelelően nem is szerepelnek a szovjet korszakhoz nem kötődő orosz történelmi vagy kulturális személyiségek nevei, Ukrajna megpróbálja az átnevezési hullámot és a dekommunizációt összekapcsolni a deruszifikációval és az ukránosítással.
A nemzeti irányultságú politikusok és értelmiségiek egy része az ukrán függetlenség óta hagyományosan két Ukrajnáról beszél. Az ország egyik felét mentalitásában és nyelvében ukránnak, a másikat pedig „kreol”-nak tekintik (Rjabcsuk 2015, Zhurzhenko 2005). Utóbbiakat erőszakkal eloroszosított ukránoknak látják, akiket „vissza kell téríteni” az ukrán nyelvhez és nemzethez. Ennek a logikának a hívei közül többen etnolingvisztikai alapon sorolják erkölcsi kategóriákba az ország lakosságát (Maszenko 2007, 57. p., Zhurzhenko 2005). Az ukrán nemzetiségű, de orosz ajkú ukrán állampolgárokat – akik egyébként a legutóbbi, 2001-es cenzus adatai szerint legalább 5,5 milliónyian voltak, és az ország lakosságának körülbelül 11%-át tették ki (Csernicskó 2016, 72. p.) – nemritkán árvának, árulónak, janicsárnak minősítik (Kulyk 2001, 211. p., Pavlenko 2011, 48–49. p.). Az oroszul beszélő ukránok nyelvi asszimilációját – amint erre Shumlianskyi (2010, 142–143. p.) rámutat – morális bűncselekménynek tekintik. Hnatkevics (1999, 11. p.) például „az ukrán nemzet degenerációjával” vádolta a gyermekeikkel otthon oroszul beszélő ukránokat, akik az oroszosítás mint „betegség” által „fertőzöttek”, és nem keresik a „gyógyulást” (Csernicskó 2016, 21–22. p.).
A 2014 tavasza óta tartó kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus kitörése óta az ukrán politikusok és értelmiségiek egy része az orosz anyanyelvű, ukránul nem (szívesen) beszélő polgártársait kizárja a nemzetből. Yuri Shevchuk, aki az Amerikai Egyesült Államokban a Columbia Egyetemen oktat ukrán nyelvet, megkérdőjelezi, hogy az orosz anyanyelvűek jó hazafiak lehetnek: „A Keleten folyó hibrid háború a kultúra, a civilizáció frontján is kitört. Korábban eléggé világosan látható volt, ki híve és ki ellensége az ukránoknak a nyelv és a kultúra kérdése terén. Most azonban megjelent az »új« patrióták meglepő fogalma, akik szeretik Ukrajnát, de nem szeretik az ukrán nyelvet. Ez a fogalom bennem erős kétségeket ébreszt” (Shevchuk–Vlasiuk 2015). Shevchuk egyértelműen foglal állást az ukrán–orosz kétnyelvűség mindenféle megnyilvánulásával szemben: „A nyelvi skizofrénia megfosztja az ukrán nyelv védelmező szerepét azokban az egzisztenciális helyzetekben, amikor az életed veszélyben van, és a nyelved alapján meg tudod különböztetni a sajátokat az ellenségtől” (Shevchuk–Palazhyi 2015).
Az egyik legismertebb ukrán nyelvész, Larisza Maszenko (2015) is gyanúsan méregeti az ukrajnai társadalom oroszul beszélő részét: „Oroszország számára az Ukrajnával folytatott nyelvi és kulturális háborúban aratott győzelem előfeltétele volt a jelenlegi fegyveres beavatkozásnak, valamint a Krím és Donbász egy része megszállásának. S a szovjet birodalom újjáélesztésére vonatkozó terveiben a Kreml számít Ukrajna népességének azon részére, melyet az ukrán tömegtájékoztatási eszközök fölötti kontroll révén sikerült »kikristályosítania«”.
Tarasz Maruszik (2016) párhuzamot lát a dekommunizáció és a deruszifikáció között. „A dekommunizáció folyamata, amely még tart, nem lesz teljesen sikeres a deruszifikáció és a dekolonalizáció folyamatának megkezdése nélkül” – állítja.
Nem meglepő hát, hogy a dekommunizációhoz kapcsolódva folyik Ukrajnában az orosz történelmi vagy kulturális személyiségekről elnevezett közterületek megszabadítása az orosz vonatkozású nevektől, azaz a nyilvános tér ukránosítása is. Ennek jegyében a kárpátaljai megyei állami közigazgatás által a régióban átnevezendő közterületekről összeállított listájában szerepel számos orosz történelmi személyiség (I. Péter cár, Patyomkin herceg), tábornok (Szuvorov, Kutuzov, Pugacsov), író és költő (Gorkij, Majakovszkij, Nyekraszov) neve is. De nem lehet már Moszkva tér vagy utca sem Kárpátalján ezután. És persze a kárpátaljai lista tartalmazza annak a Vatutyinnak a nevét is, akit Kijev és Suhevics kapcsán már említettünk.[38]
Érdekes azonban, hogy – bár kötődnek a szovjet rendszerhez és a kommunista múlthoz – nem kerültek tiltólistára Kárpátalján az olyan közterületi nevek, mint például a Partizán utca vagy a Borkanyuk utca, Vakarov utca. Ennek egyszerű oka van: a szovjet partizánok, illetve Borkanyuk[39] és Vakarov[40] a második világháború éveiben a szovjetek oldalán részt vettek az akkor Magyarországhoz tartozó Kárpátalja elfoglalásáért vívott harcokban, az antifasiszta mozgalomban, azaz részei a Kárpátalja Szovjet-Ukrajnához csatolását legitimáló emlékezetpolitikának. 2017 augusztusában nem is háborgatta senki a Partizán utca és a Borkanyuk utca névtábláját a kárpátaljai Nagyszőlősön, vagy a Vakarov utcáét Csapon; ám például a Szuvorov utcának Beregszászban ma már Oroszlán utca a neve.
Egyébként az MTA állásfoglalása szerint a partizán Magyarországon „nem használható közterület elnevezésére”, ugyanis „a kifejezés közvetlenül utal az önkényuralmi politikai rendszer kiépítését elősegítő idegen állam fegyveres erejére, a szovjet hadseregre és annak irreguláris katonai »szervezetére«”.[41]
6. Cuius regio, eius nomen
A mai Ukrajna területén természetesen nem a dekommunizációs törvénycsomag következtében változtak meg először tömegesen a földrajzi nevek.
A szovjethatalom a kommunista ideológiának megfelelően alakította át az egész Szovjetunió területén a településneveket, illetve sok város, falu nevét oroszosította (lásd pl. Rannut 1995). Ukrajna függetlenné válása után szintén azonnal elindult egy helységnévreform és vele a szimbolikus térfoglalás (Portnov 2009). Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek első felében számos olyan település vette fel régi nevét, amelyet a szovjet korszakban neveztek át. Az átnevezések egy részeként a települések a szovjet ideológiához, a Szovjetunió Kommunista Pártjának alakjaihoz kapcsolódó nevektől szabadultak meg. Továbbá számos olyan település is visszakaphatta a szovjet rendszer előtti megnevezését, amelynek nem szláv lakossága az ott élő nemzeti kisebbség nyelvén állíttatta vissza a helység nevét. Például a szovjet korszakban Минеральне nevet viselő magyarok lakta kárpátaljai település így kapta vissza magyar nevét Tiszaásvány alakban, melynek ukrán változata a Тисаашвань lett (Beregszászi 1995/1996, Dobos 2016). Több kárpátaljai román falu is élt a lehetőséggel, így például az ukránul Діброва (Gyibrova) nevet viselő, a leggazdagabb ukrajnai településként elhíresült falu[42] visszaállíttatta román megnevezését, és 2004 óta ukránul Нижня Апша, románul Apşa de Jos olvasható a helységnévtáblákon a magyarul Alsóapsaként ismert községben (Csernicskó 2013, 317. p.). A településeken belül is megindult a közterületi nevek revíziója (lásd például Lemberg/Lviv példáját: Lagzi 2016, 57. p., Szereda 2009).
A legújabb tömeges helységnév-átalakítási hullám azonban a dekommunizáció következménye a független Ukrajnában. A törvény hatását talán érzékeltetik ezek a számok: 1986 és 2013 között az országban összesen 591 település esett át névváltoztatáson (ebből 138 kárpátaljai település volt);[43] az itt bemutatott törvény következményeként egyetlen év alatt 987 településnevet módosítottak.
A földrajzi és közterületi nevek törvényben előírt, kötelező megváltoztatása szerves része a névanyagra is kiterjedő nyelvpolitikának és nyelvtervezésnek (Walkowiak 2016), amelynek célja a mentális térkép átalakítása, a valóság átkonstruálása. A „Cuius regio, eius religio” helyett ez esetben a „Cuius regio, eius nomen” elv érvényesül.
Kiss Lajos (1992, 129. p.) írta negyedszázaddal ezelőtt: „Az idő óriási rostájában benne vannak a földrajzi nevek is”. Ez tény. A fenti események azonban rámutatnak arra, hogy – bár Petro Porosenko, Ukrajna elnöke büszke arra, hogy a dekommunizáció révén „Ukrajnában helyreállt a történelmi igazságosság”[44] – ez a folyamat sem egyesítette az erősen megosztott ukrajnai társadalmat. Felmérések szerint az ország lakosságának kevesebb mint fele támogatja a dekommunizációt és az ennek részeként jelentkező átnevezési hullámot.[45]
7. Uralja-e a jövőt, aki a múltat uralja?
A fenti kérdést Gyurgyák János (2017) tette fel nemrég a magyar(országi) történelemszemlélet és emlékezetpolitika kapcsán, ám a mai Ukrajna számára is releváns.
Az 1991-es függetlenné válás óta az ukrajnai társadalmi-politikai folyamatok között meghatározó az államépítés, az ukrán politikai nemzet formálódása, valamint egy új, a szovjet identitástól eltérő azonosságtudat alakulása (Fedinec és mtsai 2016). Folyamatban van a nemzeti történelem és az erre (is) épülő nemzettudat kialakítása, megkonstruálása (Marples 2007). A nemzetépítés során a forradalmi mámorokat is kihasználó politikai elit szelektív történelemképet kínál a társadalom számára. Ennek részeként az ukrán népet a külső agresszió és elnyomás áldozataként tüntetik fel, és elutasítják, hogy az ukrán népnek bármi szerepe lett volna a szovjet totalitarizmus megteremtésében és fenntartásában, a nyugat-ukrajnai lengyel- és zsidóellenes pogromokban; ugyanakkor az ukrán függetlenségért harcoló nacionalista mozgalmakat mint a modern és szuverén Ukrajnáért folytatott küzdelem hőseit heroizálják (Portnov 2009, 14–20. p.). A kommunista rezsimhez köthető személyiségek közül csak azok kapnak kegyelmet a feledésre ítéltetés alól, akik valamiképpen beilleszthetők a független Ukrajnáért és az ukrán nyelvért, népért folytatott harc mitológiájába.[46] A dekommunizációs törvénycsomag így része a történelmi múlt átértelmezési folyamatának. Ezen belül a megyék, járások, városok, falvak, utcák és terek átnevezése a szimbolikus területfoglalás lényeges kelléke. A fentiek példaként szolgálnak arra, hogy a nyelvpolitika és a nyelvtervezés – szemben az optimisztikus definíciókkal, melyek szerint ezek célja a társadalmi és gazdasági fejlődés elősegítése (lásd pl. Grin 2003, 30. p.) – gyakran eszköz a politikai hatalom megszerzéséhez, illetve megtartásának megideologizálásához (Tollefson 2015, 140–141. p.).
A narancsos forradalom, a méltóság forradalma és a dekommunizáció ellenére még nem alakult ki a modern értelemben vett, 21. századi ukrán politikai nemzet. Ernest Renan (1995) szerint a nemzet nem más, mint közös emlék a múltból és közös terv a jövőre. A mai Ukrajnában azonban nem mindenki nyitott a felülről erőltetett történelemszemléletre, és a különböző csoportok eltérően képzelik a jövőt. Egy olyan országban, amely számtalan tényező mentén megosztott (Karácsonyi és mtsai 2014), és amelynek területén évek óta fegyverek ropognak, nem biztos, hogy a történelem nemzeti mitológiává konstruálása révén lehet megalapozni a fényes jövőt.
Irodalom
Beregszászi Anikó 1995/1996. Language Planning issues of Hungarian Place-names in Subcarpathia. Acta Linguistica Hungarica, 43, 1–8. p.
Csernicskó István 2013. Államok, nyelvek, államnyelvek. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010). Budapest, Gondolat Kiadó.
Csernicskó István 2016. Nyelvpolitika a háborús Ukrajnában. Ungvár, Autdor-Shark.
Dobos, Sándor 2016. The Restoration of the Historical Hungarian Names of Hungarian-Populated Settlements in the Territory of the Present-Day Transcarpathia from 1989 to 2000. Acta Humana: Emberi jogi közlemények IV/6, 19–43. p.
Fedinec Csilla–Csernicskó István 2016a. Az Ukrajnából száműzött Lenin. Európai út a kommunizmus öröksége nélkül? Regio, 24/1, 73–124. p.
Fedinec Csilla–Csernicskó István 2016b. Декоммунизация в современной Украине: поиск путей в области истории, идентичности и языковой политики. Историческая Экспертиза, 4, 67–88. p.
Fedinec Csilla–Halász Iván–Tóth Mihály 2016. A független Ukrajna. Államépítés, alkotmányozás és elsüllyesztett kincsek. Budapest, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont–Kalligram.
Lagzi Gábor 2016. Városok a határon. Wrocław, L’viv és Vilnius multikulturalizmusa a múltban és a jelenben. Budapest, Gondolat Kiadó.
Grin, François 2003. Language Policy Evaluation and the European Charter for Regional or Minority Languages. Basingstoke, Palgrave Macmillan.
Gyurgyák János 2017. Uralja-e a jövőt, aki a múltat uralja? A 20. századi magyar történelemről – pillantás a 21. századból. In Jakab András–Urbán László (szerk.): Hegymenet. Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó, 51–73. p.
Hnatkevics, Jurij (Гнаткевич Юрій) 1999. Чи злетить птах у синє небо? Нариси про русифікованих і русифікаторів та гірку долю української мови в незалежній Україні. Київ, Просвіта.
Karácsonyi Dávid–Kocsis Károly–Kovály Katalin–Molnár József–Póti László 2014. East–West dichotomy and political conflict in Ukraine – Was Huntington right? Hungarian Geographical Bulletin, 2, 99–134. p.
Kiss Lajos 1992. Cuius regio, eius nomen? Magyar Tudomány, 2, 129–135. p.
Korolenko, Bohdan–Karetnyikov, Igor–Majorov, Makszim (Короленко Богдан, Каретніков Ігор, Майоров Максим) 2017. Декомунізація назв населених пунктів та районів України: підстави, процес, підсумки. Місто: історія, культура, суспільство,1, 134–141. p.
Kulyk, Volodymyr 2001. The Politics of Ethnicity on Post-Soviet Ukraine: Beyond Brubaker. Journal of Ukrainian Studies, 26/1–2, 197–221. p.
Marples, R. David 2007. Heroes and villains: creating national history in contemporary Ukraine. Budapest, Central European University Press.
Maruszik, Tarasz (Марусик Тарас) 2016. День слов’янської писемності і культури: декомунізація буде неповна без дерусифікації. Портал мовної політики, 12.06.2016. http://language-policy.info/2016/06/den-slov-yanskoji-pysemnosti-i-kultury-dekomunizatsiya-bude-nepovna-bez-derusyfikatsiji/ (letöltve: 2017. 08. 24.)
Maszenko, Larisza (Масенко Лариса) 2007. (У)мовна (У)країна. Київ, Темпора.
Maszenko, Larisza (Масенко Лариса) 2015. Мовознавча солідарність по-українськи. Портал мовної політики, 24.09.2015. http://language-policy.info/2015/09/larysa-masenko-movoznavcha-solidarnist-po-ukrajinsky/ (letöltve: 2017. 08. 24.)
Nalivajko, Szeverin (Наливайко Северин) 2014. Ленінопад. Країна, 2014. október 21. http://gazeta.ua/articles/opinions-journal/_leninopad/584056 (letöltve: 2017. 08. 24.)
Pavlenko, Aneta 2011. Language rights versus speakers’ rights: on the applicability of Western language rights approaches in Eastern European contexts. Language Policy, 10, 37–58. p.
Portnov, Andrej 2009. Történelemírás ukrán módra. Megjegyzések a hétköznapi valóság történeti alapú átrendezéséhez. In Fedinec Csilla–Szereda Viktória (szerk.): Ukrajna színeváltozása 1991–2008. Politikai, gazdasági, kulturális és nemzetiségi attitűdök. Pozsony, Kalligram Kiadó, 11–49. p.
Rannut, Mart 1995. Beyond Linguistic Policy: the Soviet Union versus Estonia. In Tove Skutnabb-Kangas–Robert Phillipson (eds.): Linguistic Human Rights: Overcoming Linguistic Discrimination. Berlin–New York, Mouton de Gruyter, 179–208. p.
Renan, Ernest 1995. Mi a nemzet? In Bretter Zoltán–Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs, Tanulmány, 171–187. p.
Rjabcsuk, Mikola 2015. A két Ukrajna. Budapest, Örökség Kultúrpolitikai Intézet.
Shevchuk, Yuri–Palazhyi, Halyna (Шевчук Юрій–Палажій Галина) 2015. Мовна шизофренія – нова, потужна форма русифікації. Портал мовної політики, 2015.9.19. http://language-policy.info/2015/09/yurij-shevchuk-movna-shyzofreniya-nova-potuzhna-forma-rusyfikatsiji/#more-1780 (letöltve: 2017. 08. 24.)
Shevchuk, Yuri–Vlasiuk, Hanna (Шевчук Юрій–Власюк Ганна) 2015. Двомовність як хвороба. Професор Колумбійського університету називає українську мовну ситуацію «мовною шизофренією». Портал мовної політики, 2015.7.5. http://language-policy.info/2015/07/dvomovnist-yak-hvoroba-profesor-kolumbijskoho-universytetu-nazyvaje-ukrajinsku-movnu-sytuatsiyu-movnoyu-shyzofrenijeyu/ (letöltve: 2017. 08. 24.)
Shumlianskyi, Stanislav 2010. Conflicting abstractions: language groups in language politics in Ukraine. International Journal of the Sociology of Language, 201, 135–161. p.
Szereda, Viktória 2009. A város mint lieu mèmoire: egységes vagy megosztott emlékezet? Lemberg példája. In Fedinec Csilla–Szereda Viktória (szerk.): Ukrajna színeváltozása 1991–2008. Politikai, gazdasági, kulturális és nemzetiségi attitűdök. Pozsony, Kalligram Kiadó, 244–270. p.
Tollefson, James W. 2015. Historical‐Structural Analysis. In Francis M. Hult–David Cassels Johnson (eds.): Research Methods in Language Policy and Planning: a Practical Guide. Malden (MA), Wiley Blackwell, 140–151. p.
Walkowiak, Justyna 2016. Personal Names in Language Policy and Planning: Who Plans What Names, for Whom and How? In Guy Puzey–Laura Kostanski (eds.): Names and Naming: People, Places, Perceptions and Power. Bristol–Buffalo–Toronto, Multilingual Matters, 197–212. p.
Zhurzhenko, Tatiana (Журженко Татьяна) 2005. Миф о двух Украинах. Перекрестки, 3–4, 16. p.
[1] Декомунізація. http://www.memory.gov.ua/page/dekomunizatsiya-0 (letöltve: 2017. 08. 24.)
[2] Інститут національної пам’яті. http://www.memory.gov.ua/ (letöltve: 2017. 08. 24.)
[3] Конституція України. http://zakon3.rada.gov.ua/laws/show/254%D0%BA/96-%D0%B2%D1%80 (letöltve: 2017. 08. 24.)
[4] A négy törvény: Закон України «Про правовий статус та вшанування пам’яті борців за незалежність України у XX столітті» (№ 314-VIII); Закон України «Про увічнення перемоги над нацизмом в Другій світовій війні 1939–1945 років» (№ 315-VIII); Закон України «Про доступ до архівів репресивних органів комуністичного тоталітарного режиму 1917–1991 років» (№ 316-VIII); Закон України «Про засудження комуністичного та націонал-соціалістичного (нацистського) тоталітарних режимів в Україні та заборону пропаганди їхньої символіки» (№ 317-VIII/2015). A törvények nem hivatalos magyar fordítását lásd: Fedinec–Csernicskó (2016a, 97–124. p.).
[5] Закон України № 317-VIII/2015 «Про засудження комуністичного та націонал-соціалістичного (нацистського) тоталітарних режимів в Україні та заборону пропаганди їхньої символіки» http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/317-viii (letöltve: 2017. 08. 24.)
[6] http://www.memory.gov.ua/news/faq-use-shcho-vi-khotili-diznatisya-pro-dekomunizatsiyu (letöltve: 2017. 08. 24.)
[7] FAQ. Усе, що ви хотіли дізнатися про декомунізацію. http://www.memory.gov.ua/news/faq-use-shcho-vi-khotili-diznatisya-pro-dekomunizatsiyu (letöltve: 2017. 08. 24.)
[8] Список осіб, які підпадають під закон про декомунізацію. http://www.memory.gov.ua/publication/spisok-osib-yaki-pidpadayut-pid-zakon-pro-dekomunizatsiyu (letöltve: 2017. 08. 24.)
[9] http://mkogy.jogtar.hu/?page=show&docid=a1200167.TV (letöltve: 2017. 08. 24.)
[10] Összefoglaló a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezésekkel összefüggő szakmai vizsgálatról.http://mta.hu/data/dokumentumok/hatteranyagok/akademiai_szabalyozasok/osszefoglalalo__XX._szazadi_onkenyuralmi_rendszerek_b.pdf (letöltve: 2017. 08. 24.)
[11] https://hu.wikipedia.org/wiki/Ill%C3%A9s_B%C3%A9la_(%C3%ADr%C3%B3) (letöltve: 2017. 08. 24.)
[12] Kun a tanácsköztársaság bukása utána a Szovjetunióba menekült, ahol kinevezték a Krími Forradalmi Bizottság elnökévé.
[13] Zalka Máté (született Frankl Béla) katona volt az első világháborúban, Doberdónál is harcolt az olasz fronton. 1916-ban orosz fogságba esett, és az 1917-es fordulat után a kommunizmus híve lett. Részt vett az oroszországi polgárháborúban. 1936-tól Lukács Pál tábornok néven a spanyolországi polgárháborúban harcol a 12. nemzetközi brigád parancsnokaként, ahol 1937-ben elesett. A Doberdó című regény írója. A szovjet korszakban a kárpátaljai Ungvár egyetlen magyar tannyelvű iskolája viselte a nevét (ma Dayka Gábor Középiskola).
[14] A Máramaros vármegyéből származó Gavró az első világháborúban orosz fogságba esett, ahol belépett a kommunista pártba. A vörösök oldalán részt vett az oroszországi polgárháborúban. Később különböző párt- és katonai megbízásokat teljesített, főként a Szovjetunió távol-keleti területein. Ahogyan Kun Béla, ő is a szovjet terror áldozata lett: 1937-ben letartóztatták, 1938-ban kivégezték.
[15] Zsukov a második világháború hősei közé tartozik, Leningrád felszabadítója, Berlin egyik elfoglalója.
[16] Lásd például: Які міста позбавлять радянських назв? http://www.bbc.com/ukrainian/politics/2015/04/150410_cities_to_be_renamed_vc (letöltve: 2017. 08. 24.); Населені пункти, що підлягають перейменуванню у 2015 році. http://infolight.org.ua/thememap/dekomunizaciya-2015-sela#5.00/49.498/31.140 (letöltve: 2017. 08. 24.).
[17] Эксперты создали карту декоммунизации Украины. http://korrespondent.net/ukraine/3536680-eksperty-sozdaly-kartu-dekommunyzatsyy-ukrayny (letöltve: 2017. 08. 24.)
[18] https://mega.nz/#F!o5AVHawA!Ql1QLpqpMmc41_ysUIY0RQ!0gJXBYDK (letöltve: 2017. 08. 24.)
[19] http://www.memory.gov.ua/sites/default/wp-content/uploads/perejmenuvannja-vulyc.pdf (letöltve: 2017. 08. 24.)
[20] Порошенко: Декоммунизация должна быть завершена. http://korrespondent.net/ukraine/3682845-poroshenko-dekommunyzatsyia-dolzhna-byt-zavershena (letöltve: 2017. 08. 24.)
[21] Petrovszkij (1878–1958) ukrán családba született forradalmár, szovjet párt és közéleti személyiség volt. 1922-ben ukrán részről ő írta alá a Szovjetunió megalakulásáról szóló szerződést.
[22] Депутати змінили «інтимологію», щоб зберегти назву Дніпропетровську. http://www.pravda.com.ua/news/2015/12/29/7094054/ (letöltve: 2017. 08. 24.)
[23] Вілкул пропонує перейменувати Дніпропетровськ у Дніпропетровськ. http://www.pravda.com.ua/news/2016/02/4/7097863/ (letöltve: 2017. 08. 24.)
[24] Проект Постанови про збереження найменування міста Дніпропетровськ Дніпропетровської області (щодо зміни етимології найменування міста – визначення найменування міста Дніпропетровська за назвою ріки Дніпро та на честь Святого Апостола Петра). http://w1.c1.rada.gov.ua/pls/zweb2/webproc4_1?pf3511=58036 (letöltve: 2017. 08. 24.)
[25] http://www.memory.gov.ua/news/faq-use-shcho-vi-khotili-diznatisya-pro-dekomunizatsiyu (letöltve: 2017. 08. 24.)
[26] Постанова Верховної Ради України № 1375-19 «Про перейменування міста Дніпропетровськ Дніпропетровської області» від 19.05.2016 р. http://zakon5.rada.gov.ua/laws/show/1375-19 (letöltve: 2017. 08. 24.)
[27] В Кировограде митинги из-за переименования города. Корреспондент.net, 27 декабря 2015 г. http://korrespondent.net/ukraine/3608275-v-kyrovohrade-mytynhy-yz-za-pereymenovanyia-horoda (letöltve: 2017. 08. 24.)
[28] http://w1.c1.rada.gov.ua/pls/zweb2/webproc4_1?pf3511=60678 (letöltve: 2017. 08. 24.)
[29] Перелік назв вулиць, провулків, площ тощо (у розрізі населених пунктів району, міста), визначених для перейменування. http://zakarpattya.net.ua/Blogs/143392-Dva-sela-ta-558-vulyts-ploshch-i-provulkiv-na-Zakarpatti-maly-by-zminyty-nazvy (letöltve: 2017. 08. 24.)
[30] Még mindig sok a szovjet rendszerhez köthető utcanév Kárpátalján. http://www.karpatalja.ma/karpatalja/kozelet/meg-mindig-sok-a-szovjet-rendszerhez-kotheto-utcanev-karpataljan/ (letöltve: 2017. 08. 24.)
[31] В Киеве переименовали проспект Ватутина. http://korrespondent.net/city/kiev/3857705-v-kyeve-pereymenovaly-prospekt-vatutyna (letöltve: 2017. 08. 24.)
[32] Суд остановил переименование киевского проспекта Ватутина в Шухевича. http://korrespondent.net/city/kiev/3861151-sud-ostanovyl-pereymenovanye-kyevskoho-prospekta-vatutyna-v-shukhevycha (letöltve: 2017. 08. 24.)
[33] У п’ятницю Москаль особисто потролить владу Мукачева своїм піаром на імені Шухевича. http://zakarpattya.net.ua/News/171607-U-piatnytsiu-Moskal-osobysto-potrolyt-vladu-Mukacheva-svoim-piarom-na-imeni-Shukhevycha (letöltve: 2017. 08. 24.)
[34] В Мукачево переименовали улицу Шухевича. http://korrespondent.net/ukraine/3866701-v-mukachevo-pereymenovaly-ulytsu-shukhevycha (letöltve: 2017. 08. 24.)
[35] В Мукачево появился тупик Москаля. http://korrespondent.net/ukraine/3866988-v-mukachevo-poiavylsia-tupyk-moskalia (letöltve: 2017. 08. 24.)
[36] На Закарпатье открыли площадь имени Энди Уорхола. http://korrespondent.net/ukraine/3875247-na-zakarpate-otkryly-ploschad-ymeny-endy-uorkhola (letöltve: 2017. 08. 24.)
[37] http://www.moskal.in.ua/index.php?categoty=news&news_id=2128 (letöltve: 2017. 08. 24.); John Lennon nevét viseli ezentúl a Lenin utca egy kárpátaljai faluban. http://www.karpatalja.ma/karpatalja/kozelet/john-lennon-nevet-viseli-ezentul-a-lenin-utca-egy-karpataljai-faluban/ (letöltve: 2017. 08. 24.)
[38] Два села та 558 вулиць, площ і провулків на Закарпатті мали би змінити назви. http://zakarpattya.net.ua/Blogs/143392-Dva-sela-ta-558-vulyts-ploshch-i-provulkiv-na-Zakarpatti-maly-by-zminyty-nazv (letöltve: 2017. 08. 24.)
[39] Oleksza Borkanyuk (1901–1942) a mai Kárpátalján született. Amikor a régió Csehszlovákia része volt, a Szovjetunióban tanult. Rövid kitérők után 1941-ben tért vissza az akkor ismét Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára, ahol partizánként, illetve a földalatti kommunista mozgalom egyik szervezőjeként működött. 1942-ben a magyar katonai elhárítás egy partizánakció során elfogta. Egy budapesti börtönben halt meg. Miután Kárpátalja Szovjet-Ukrajna része lett, hamvait szülőföldjére szállították. 1965-ben megkapta a Szovjetunió Hőse címet.
[40] Dmitro Vakarov (1920–1945) oroszul író költő a mai Kárpátalján született. Huszton és Prágában végezte a gimnáziumot, majd 1941–1944 között Budapesten volt egyetemi hallgató. Antifasiszta tevékenysége miatt 1944 áprilisában letartóztatták, Németországban halt meg. Halála után megkapta a harci cselekményekért kitüntetést, és posztumusz felvették a szovjet írószövetség tagjai közé.
[41] Összefoglaló a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezésekkel összefüggő szakmai vizsgálatról.http://mta.hu/data/dokumentumok/hatteranyagok/akademiai_szabalyozasok/osszefoglalalo__XX._szazadi_onkenyuralmi_rendszerek_b.pdf (letöltve: 2017. 08. 24.)
[42] Нижняя Апша, что в Закарпатье, самое богатое село Украины. https://www.youtube.com/watch?v=6zOTAjD3vxM (letöltve: 2017. 08. 24.)
[43] Алфавітний покажчик нових і старих найменувань населених пунктів, які були перейменовані з 01.01.1986 по 01.02.2013. http://static.rada.gov.ua/zakon/new/ADM/d06.rtf (letöltve: 2017. 08. 24.)
[44] Порошенко гордится масштабами декоммунизации. http://korrespondent.net/ukraine/3754360-poroshenko-hordytsia-masshtabamy-dekommunyzatsyy (letöltve: 2017. 08. 24.)
[45] Декомунізацію підтримують менше половини українців – соцопитування. https://dt.ua/POLITICS/dekomunizaciyu-pidtrimuyut-menshe-polovini-ukrayinciv-socopituvannya-244799_.html (letöltve: 2017. 08. 24.)
[46] A Nemzeti Emlékezet Intézete ilyen kivételként nevezi meg például Pavlo Ticsina (1891–1967) és Olesz Honcsar (1918–1995) nevét. Ticsina Sztálin-díjas szovjet-ukrán költő, fordító; ő írta egyebek között az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság himnuszának szövegét. Érdeme, hogy munkásságának legnagyobb része ukrán nyelvű. Olesz Honcsar kétszeres Sztálin-díjas szovjet-ukrán író, költő, szerkesztő. 1990-ben kilépett a szovjet kommunista pártból, 1990–1994 között Ukrajna parlamenti képviselőjeként egyike azoknak, akik megszavazták a függetlenségi nyilatkozatot. 2005-ben posztumusz megkapta az Ukrajna Hőse kitüntetést. S amint láthattuk, ilyen kivétel Borkanyuk és Vakarov is.