Luther Márton egyházújító fellépésének ötszázadik évfordulóján[1] érdemes elgondolkodni a kérdésen: sikeres volt-e a reformáció, s mennyire tudta átformálni felismerései alapján a kereszténységet. Ez az újító szándék s a vele szemben fellángoló harag korántsem volt újdonság az egyház életében. Kis túlzással azt is lehet mondani, az egyház élete folyamatos harc volt reformátorok és eretnekek küzdelmében, s időnként csak a történelem tudta megállapítani, ki kicsoda is volt valójában.
A reformáció mint olyan, nem árt megismételni a közhelyet, nem valami új bevezetésére törekedett, hanem az eredeti szándékok helyreállításáért küzdött. Ilyen értelemben Jézus maga is reformátor volt, de a korabeli vallásos elit szemében mégis újító eretneknek számított. Szándéka népének és egyházának megújítása, az eredeti célok elérése, vagyis az Istennel és egymással való élő szövetség megújítása volt. Hívőszemmel nézve persze nincs olyan cél, amit el ne ért volna, de a külső megfigyelő számára küzdelme kudarccal végződött, s eredménye, a későbbi nyugati civilizáció tökéletes átformálódása és felvirágzása a történelem egyik legkülönösebb kisiklásának is tűnhet. A zsidóság Jézus után hetven évvel szétszóratott, államisága, autonómiája megszűnt, s az álom, hogy egy messiás királlyal az élén az egész teremtett világ felett uralkodjék örök békességben, szertefoszlott. Helyette a Római Birodalom ezerszínű vallási palettájából kiszakadó emberek sokasága létrehozta a keresztény óegyházat. Vezetői kezdetben még zsidó származású, Jézus-kortársak és szemtanúk voltak, de megint csak nem hívő, hanem külső megfigyelői szemmel nézve: a sötétben tapogatózva, a megszokott vallási formáktól merőben eltérő módon kellett felépíteniük valamit, ráadásul szinte öntudatlanul, hisz meggyőződésük szerint a teremtett világ már fennállásának utolsó emberöltőjét élte, s céljuk csupán az átmeneti rövid idő minél tartalmasabb kihasználása volt.
Később újabb és újabb fordulatok következtek. Paradox módon épp a vallási sokszínűségéről híres-hírhedt Római Birodalom – amely szinte minden vallást képes volt keretein belül tolerálni és összebékíteni, még a szigorú monoteizmusához ragaszkodó zsidóságot is – épp a szeretetnek, a békének, az erőszakmentességnek a hirdetőit nem bírta elviselni. A történelem igazi hullámvasútként dobálta a Jézus-hívőket, s történelmi távlatban egész rövid idő alatt zsidó szektából hirtelen birodalmi államvallássá emelte a keresztény egyházat. Nagyon gyorsan fel kellett nőnie a feladathoz, ami ráadásul sem tartalmilag, sem formailag nem volt a sajátja. Vezetőkre és erőforrásokra volt szükség. Ahogy megszűnt a külső üldözöttség, megindult egy belső tisztogatási hullám: ki tudta megőrizni hitének tisztaságát az üldöztetés évtizedei során, s ki térhet vissza a „hitehagyottak” közül? A kérdés már az első századokban egyházszakadáshoz vezetett Észak-Afrikában. Volt viszont egy legyőzött, de holtában is gazdag és erős ellenfele: az antikvitás. A görög filozófia és a római adminisztráció. Ebbe a két idegen öntőformába kellett beleönteni végletekig felolvasztott, az Ószövetség „salakjától” megtisztított lényegét és megformálni egy birodalmat is egységesíteni képes vallást. Miközben csodálatos módon ez valahogy megvalósult, a népvándorlás az ázsiai sztyeppék viharai által hajtva romba döntötte a Római Birodalmat, de épp csak annyira, hogy területét megtöltse azt új, se az antikvitásról, se a kereszténységről semmit sem tudó emberek millióival. Ha ez nem lett volna elég bonyodalomnak, nem feledkezhetünk meg még egy óriási problémahalmazról. A tanítás ugyanis, amelyet tolmácsolniuk kellett volna, már önmaga is súrolja a felfoghatatlanság határát.
A kereszténység küldetése két fő területében is felfoghatatlan az objektív szemlélő számára. Isten személye és a szeretet parancsa egyaránt szembemegy a földi logikával. Egy Isten, aki valójában három egymástól különböző, de közben elválaszthatatlan egységben létező entitás. A szeretet és a szelídség pedig a túlélés minden lehetőségétől fosztja meg az embert, ahogyan azt egyébként legfőbb tanítómesterének, Jézusnak a példájából is látjuk. Hogy lehet ezt megérteni és a gyakorlatban alkalmazni, ezzel az üzenettel tömegeket meghódítani? Ráadásul a konstantini fordulat után pedig ezt össze kellett egyeztetni egy teljesen pogány államalakulat irányításának feladataival. Adót szedve, háborúkat vívva, halálos ítéleteket osztogatva, rabszolgahadakat menedzselve.
A többi valláshoz képest a kereszténység olyan paradoxonok tárháza, melyek az átlagemberek által felfoghatatlanok. Isten maga mondja: az én utaim nem a ti utaitok, az én gondolataim nem a ti gondolataitok. Az ember általában szereti a lineáris, logikus, racionális gondolatmeneteket, a+b=c. De ha csak arra gondolunk, hogy két szám között épp e logika mentén végtelen számú szám rejtőzik (hisz minden számnak kell lennie a felének is), láthatjuk, a világ bonyolultabb, mint szeretnénk, hát még Isten. Mégis Ő követeli a megismerést, a gondolkozást, az ő útján való járást. Rendre ki is zárt minden más lehetőséget is különösen az ókor embere számára, hisz vagy az éppen regnáló állam, vagy épp annak hiánya kényszerítette az emberre az Istennel való kommunikációt. Olyan fogalmakat és axiómákat vetettek pergamenre a szentírók, amelyek egy nem emberi hatalom képét mutatták, s annak is csak részleteit. A teológia világában bolyongó emberek az indiai mese vak szereplőihez voltak hasonlóak, akik azt a feladatot kapták: írják körül, hogyan is néz ki egy elefánt. Aki az oldalánál állt, azt mondta: olyan, mint egy erős kőfal; aki az ormányánál: mint egy oszlop; aki a farkánál: mint egy söprű. Tapasztalatait mindenki a saját értelmi szintjén fogalmazta meg, s ahhoz ragaszkodott is, akár élete árán, eltérő időszakokban, évszázadok, évezredek alatt, eltérő kulturális háttérrel, szókészlettel, pásztorként, királyként vagy tudósként. A végeredmény egy komplex rendszer, amely nem volt mentes a túlzásoktól és a tévedésektől sem, jutott benne hely a mítoszoknak és a művészeteknek is.
Az őskeresztény egyházatyáknak a zsidó gyökerektől elszakítva kellett volna értelmezniük az anyagot. Pál apostol még egy nagy összeolvadásról álmodott: egy pogány kisebbség vad olajfaágáról, amely „engedetlen” ágak kitörettetése után beillesztődik a zsidóság nagy és ősi nemes olajfájába. A politikai hatalommal és nacionalizmussal keveredett idegenkedés azonban a teljes elutasításba fordult, és egyeduralkodó hozzáállássá vált Izrael népében, megakadályozva egymás értékeinek, tapasztalatainak fel- és elismerését: a pogányokból összeálló, önmagát új Izraelnek gondoló óegyháznak önállóan kellett folytatnia útját. Valahogy úgy is elképzelhetjük ezt a folyamatot, mint egy ősrégi puzzle kirakását, amit összekevertek egy másik kép darabjaival. Akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek néz, aki a görög filozófia emlőin nevelkedett, az Arisztotelész és Platón szótárait böngészve próbált kiutat találni a paradoxonok útvesztőjében. Hátuk mögött pedig császárok, vagy épp hatalmas néptömegek várták a minél gyorsabb megfejtéseket. Nem lehetett elefántcsonttoronyba vonulni, a hívek még a pusztaságba is kimentek a barlanglakó remetékhez kérdéseikkel. Pluszban jön még a fordítás kérdése is a paradoxonok mellé: egy-egy isteninek gondolt kijelentés akár három, négy nyelven átfordítva ér el az olvasóhoz, romolva pontosságban, hitelességben. Körömszakadtáig ragaszkodunk egy-egy görög kifejezéshez, mikor az már eleve egy fordítás eredménye, miközben az eredetileg még csak nem is héberül, hanem arámiul hangzott el, amely nem volt kifinomult teológiai nyelv. Ahogyan a bibliai görög sem igazán az, hisz az csak a birodalomban használt „közönséges” koiné görög volt. Erre jött a pontatlanul használt latin változat, majd a saját nemzeti nyelv. Nincs idő és képesség sem arra, hogy minderről megemlékezzünk, de talán érzékelhető, hogy ez volt az európai civilizáció legizgalmasabb, páratlan felfedezésekkel és kudarcokkal teli kalandja. Úgy is fogalmazhatunk, a gondolatok evolúciója zajlott a szemünk előtt.
Voltak olyan képkockák, amelyek csak a 20. század teológusai által kerültek a „végleges” helyükre. Folyamatosan születtek újabb és újabb gondolatok, de pusztán az igazságtartalom nem elég a sikerhez (vagy a máglyához). Újra és újra bebizonyosodott, lényeges szempont, hogy ki, mikor, hol, milyen szellemi, társadalmi, gazdasági, politikai, hatalmi háttérrel, személyes pszichológiai karakterrel rendelkezve fogalmazta azt meg. Nem feledkezhetünk meg a befogadó környezet jótékony vagy épp kártékony, inspiráló vagy épp elfojtó légköréről. Épp, mint amikor egy magot elültetünk. Nem mindegy, milyen magot milyen földbe, mivel öntözve, mennyi fénynek teszünk ki. Mindez fokozottan érvényes volt a reformációra nézve is. Luther maga írja, milyen hálás ellenfeleinek, hiszen a velük folytatott harc nélkül gondolatainak többsége soha eszébe sem jutott volna. Megfigyelhető ezen kívül egyfajta ingamozgás a szellemi életben is, ami hol az egyik, hol a másik megközelítésnek kedvez.
A Zuckerberg-galaxis lakójaként már nehéz elképzelni egy olyan Európát, amelyben a vallás úgy fonódott egybe a hatalommal, a gazdasággal, a tudománnyal és a kultúrával, mint ahogyan az összefonódott a középkorban. Épp ezért fut (szerintem) zátonyra minden próbálkozás, ami egy konkrét faktor eredőjeként magyarázza a reformációt. Éppúgy, mint az előbb már említett indiai mesében. Van, aki teológiai alapon tárgyalja, pedig szinte semmi olyan nem hangzott el az első néhány évben, ami ne hangzott volna el akár már az ókorban is, máglyák és következmények nélkül. Van, aki gazdasági okokat sejt, van, aki politikai sakkjátszmákat, van, aki kulturális különbségeket, nacionalista autonómia törekvéseket. Van, aki a humanizmust okolja, vagy épp dicséri mint a reformáció előkészítőjét. Van, aki népek és tömegek öntudatlan mozgását látja és láttatja, van, aki az egyéniségek szerepét emeli ki. Mások isteni akaratot, sorsszerűséget látnak, van, aki a véletlen szerepét hangsúlyozza. Mi lett volna pl., ha nem sújt le az a bizonyos villám az ifjú Luther Márton mellett abban a viharban, és ő emiatti rémültében nem megy szerzetesnek (nem akart gyóntatlanul meghalni)? Mindenesetre megállapítható, hogy Európa Luther nélkül is egy bomlási folyamat közepén, feszültségektől terhesen ellenségek gyűrűjében, válaszút előtt állt.
A bomlás a 15. században már a reneszánsszal felgyorsult. Amíg korábban a legfőbb erők az egység felé vitték a folyamatokat, a reneszánsszal talán épp az előbb említett ingamozgás hozott fordulatot. Az iszonyú erőfeszítéssel véghez vitt dogmatikai munka, amivel zsinatok sora megalkotta az egységes keresztény világképet, amelyet aztán tűzzel, vassal erőszakkal, időnként pedig a rivális pogány kultuszok krisztianizálásával (szent helyek és napok elfoglalása, karácsony-Mithrász) szép lassan elfogadtattak Európában. Kölcsönös kiátkozások közepette Bizánc és Róma ikercsillagként keringtek ennek az univerzumnak a közepén, egyházinak álcázott hatalmi harcokkal leterhelve. Itt, nyugaton Róma szerzetesrendjeivel behálózta és evangelizálta Európát. Dialektikus szövetségi rendben a regnáló hatalommal, egyre erősebb gazdasági erők birtokában. Nyugta egy perc sem lehetett, véres háborúk, járványok, egy európai jégkorszak és a fokozódó arab fenyegetettség árnyékában járt, ismeretlen utakon. Eközben nem is csoda, ha a nagy küzdelemben mintha eltávolodott volna saját értékrendjétől is. Egyre nagyobb hatalom, egyre kevesebb alázat. Egy harcban, amely fokozatosan az ellenség képére formálja a harcosát. Paradigmaváltás történt, talán az első millennium fordulóján fokozatosan szűnt meg a világvége-teológia és kezdődött a világuralmi küldetéstudat? Az arab hódítással egy időben pedig új erőszak-teológiára is szükség volt. Következmény: a keresztes hadjáratok, inkvizíció, eretnek- és boszorkányperek, fokozódó antiszemitizmus, paranoiába és tömeggyilkosságokba fulladó „reform”mozgalmak voltak. Így érünk a 15. századig, a reneszánsz korszakáig. Kimozdult a nagy inga, és megindul egy bomlási folyamat. Birodalom helyett független államok, tömegek helyett független emberek, feudalizmus „helyett” polgárosodás, zárt Európa helyett táguló, újdonságokkal és felfedezésekkel teli fizikai és szellemi perspektívák, Amerika felfedezése. A műveltség jelentőségének és demokratizálódásának, az emancipációnak térnyerése. Kína először szól bele Európa történelmébe. A lőpor és a papír importjával beláthatatlan következmények jártak együtt, amik az egész társadalom átalakulására voltak befolyással. A lőpor aláásta az arisztokrácia hadifölényét, a papír az egyetemek terjedésével a tudás általi felemelkedés és a szabadabb gondolatáramlás lehetőségét tette lehetővé, paradox módon épp a nemzetközi egyházi kapcsolatrendszerek és a közössé tett latin nyelv segítségével.
Amit az egyház átvett a pogány Rómától, most továbbadta a „pogány” reneszánsznak. Az antikvitás visszatért, embereszményével, szépségideáljaival, mítoszaival – sokszor a püspöki paloták kertjében, pápai rezidenciák freskóiban. Egymásnak feszülő és épp ezzel egymás jelentőségét felerősítő folyamatok zajlanak. Több állam, több diplomata, több egyetem, s az egyházi szerep egyre kisebb, az önállóság egyre nagyobb. A keresztes hadjáratok tökéletes produktumai ennek a helyzetnek. Kétségbeesett kísérlet Európa felébresztésére egy közös ellenségkép felmutatásával, nemzeteken átívelő, emberek millióit lázba hozó egyházi „kezdeményezés”, az eredeti célkitűzéshez képest zéró eredményességgel. Viszont óriási tömegek indultak útnak, látnak világot, a legkülönbözőbb néprétegek keverednek, kultúrák, szokások, információk cserélődnek. Elpusztul Bizánc, de épp ennek következményeképpen az ógörög nyelvben járatos tudós férfiak menekülnek nyugati egyetemekre oktatónak, magas szintű antik filozofikus tudással, amit aztán a humanista nemzedék fog felhasználni. Eközben a „barbár” kelet, mint a Nílus termékenyíti meg az európai tudományos életet, legyen elég utalni az arab számok, az al gebra vagy az al kímia megjelenésére. Az egyház viszont eközben morális mélypontra süllyed. A hatalom korrumpál, s az abszolút hatalom abszolút korrumpál – Lord Acton 19. századi aforizmája érvényes volt már a középkorban is. Van, hogy egy időben három pápa harcol egymással, és a papság a romlottság szinonimájaként szerepel a szótárban. A háborúhoz, mint tudjuk, három dolog kell: pénz, pénz, pénz. Az egyházi birtokok biztos bevételt jelentenek, magas rangú papi tisztségek a korrupció legfőbb célpontjaivá válnak. A világi hatalmak éppúgy szeretnék birtokolni a kinevezés lehetőségét, mint a csökkenő befolyását érzékelő pápai. Az öntudatosodó nemzetek egyre kisebb lelkesedéssel finanszíroztak egy olyan rendszert, amely, sokszor úgy tűnt, csak viszi a pénzt. A birodalmi struktúrát épp az feszíti szét, amit az összetartására rendeltek az alapító atyák, és talán épp az mentette meg, ami le akarta feszíteni magáról a láncait.
A 16. századi Németország tökéletes felszállópályája volt az önállósodási törekvéseknek. Megalakulásakor a Német-római Birodalom európai nagyhatalomnak számított. Ezt nemcsak katonai, gazdasági ereje, hanem az erős központi hatalom is indokolta. A sajátos történelmi háttérrel rendelkező államalakulatban azonban évszázadok sikerei után először a nyugati, latin nyelvű területek vívták ki maguknak a részleges önállóságot, a 12. századtól pedig a német területeken is egyre gyakoribbá vált ez a fajta függetlenedési törekvés. Erre kiváló alkalmat biztosított az invesztitúraharc. Ekkor vetette meg függetlenségének alapjait a későbbi Svájc is. A 14. század elejére a császárok hatalma szinte csak attól függött, hogy a birodalom mekkora területére terjed ki családjuk hatalma. A feudalizmus korántsem abszolutizmus, sokkal inkább a kölcsönös függőség rendszere. A birodalmi körzeteket (németül: Reichskreis) 1512-ben hozták létre a császári reformok részeként. A körzeteket olyan céllal alakították ki, hogy azok megkönnyítsék a birodalom védelmi ügyeit, és a császári adók beszedését. De ezen beosztás alapján vettek részt a Reichstagon is az egyes császári birtokok képviselői. Mindegyik körzet saját gyűlést tarthatott, az úgynevezett Kreistagokat, amelyen közös álláspontot alakíthattak ki a birodalmi gyűlésen tárgyalt kérdésekben. Kezdetben (1500-ban) a császári reform hat körzetet állapított meg, azonban Svájc, az olasz területek és Csehország, valamint néhány kisebb hercegség (Montbéliard, Schmalkalden) kívül maradt a birodalmi körzeteken. Bölcs Frigyes 1486-ban szász választófejedelmi rangot örököl. Bölcsessége nem éleseszűségében mutatkozott meg, hanem sokkal inkább a béketűrésében, békülékenységében. Frigyes birtokain a tudományok és művészetek előmozdítását tűzte ki céljául. Ezért épített Wittenbergben egy reprezentatív rezidenciát, ekkor épült a kastély és a vártemplom. Mivel az apai birtokok felosztása után a lipcsei egyetem testvére, János birtokába került, nem maradhatott egyetem nélkül, ezért 1502-ben megalapítja a wittenbergi egyetemet.
Wittenberg Luther idejében lesz csak központi jelentőségű – mint a reformáció szellemének városa. Frigyes választófejedelem toleránsan viselkedett mindvégig az ő „Doktorával” szemben. Megvédte a wormsi ediktum határozata ellen, engedte, hogy Luther szász területeken működjön, de ő maga megmaradt a katolikus szertartások mellett, saját kápolnájában misét mondatott. A választófejedelem Luther hatására sem vált meg hatalmas ereklyegyűjteményétől, melyet hosszú évek alatt, pénzt nem kímélve gyűjtött össze. A korabeli tanítás szerint, ha valaki az ereklyék előtt imádkozott, purgatóriumi szenvedéstől menthette meg magát. A fejedelem gyűjteménye kétmillió napi szenvedéstől váltott meg, gyűjteménye 17 433 darabból állt, és a városba rendszeresen zarándokló hívek sokasága komoly bevételt jelentett. Egyetemét is ebből a pénzből finanszírozta, ahol 1508-ban ideiglenesen, 1512-től végleges jelleggel szerződtetik egyetemi oktatónak Luther Márton Ágoston-rendi szerzetest.
Luther ekkor már hosszú utat tett meg társadalmilag és szellemileg egyaránt. 1483-ban született, egy thüringiai parasztcsaládban. Szülei keserves munkával, szívós elhatározással, fokozatosan kerültek egyre jobb anyagi körülmények közé, gyermekeiket nagy szigorral, de céltudatos szeretettel nevelve. Édesapja önmagában is érezhette a tehetséget, mert földművesből bányamunkás, majd bányatisztviselő lett. Jó képességekkel rendelkező fiát jogásznak szánva rengeteg pénzt és energiát fektettek Márton oktatásába. A 22 éves fiatalember azonban váratlanul nagy csalódást okoz szüleinek. Az erfurti egyetem bölcsészkarán már megszerzi a Magister Artium fokozatot, mikor egy viharba kerülve szerzetesi fogadalmat tesz Istennek, az életben maradásért cserébe. Apja szinte eszét veszti, minden reményét elsüllyedni látja, csak Luther első miséjén enyhült haragja. 1507. április 4-én Luthert áldozópappá szentelik, és elkezdi teológusi pályafutását. Szerzetesrendjében feszültségek támadnak. Egyes rendházak szigorúbb erkölcsiséget, nagyobb fegyelmet követeltek meg tagjaiktól, mint mások, és egy idő után az ellentét akkorára növekedett, hogy a szigorúbbak már nem akartak közösséget vállalni a lazábbakkal, és egyenesen Rómához fordultak, hogy pápai engedéllyel különválhassanak. Ennek a kérésnek a Vatikánba juttatásával bízták meg az ifjú Luthert (persze egy küldöttség tagjaként). Luther nagy áhítattal és szent várakozással telve indult útnak, de tapasztalatai minden szempontból kiábrándítóak voltak. A visszaélések és tévtanítások teljes tárháza várta Rómában, hit helyett babona, erényes élet helyett az Istent is lefizetni akaró, s ehhez minden egyházi támogatást is élvező szemérmetlenség fogadta. Küldetésük sem járt sikerrel, de Luther még mindig az egység és az engedelmesség talaján állt. Ezután (talán büntetésből?) helyezte Wittenbergbe a tartományfőnök Staupitz János. Itt vált Bölcs Frigyes pénzügyi támogatása mellett a teológia doktorává 1512-ben. Tanulmányai és tapasztalatai szolgálatának első éveiben különös hatással voltak Lutherre. Minél többet tudott meg az egyház tanításaiból, annál távolabb érezte önmagát azok megvalósításától. Bűntudata ás alkalmatlansága felett érzett félelme már-már az őrületbe kergették őt és gyóntatóatyját, Staupitzot egyaránt. A korabeli teológia tudománya filozófia alapokon, spekulációk által próbálta megközelíteni az isteni kijelentést, s a levezetések sokszor önmaguknak is ellentmondtak. Ahelyett, hogy közelebb vittek volna, inkább elérhetetlenné tették a megismerést. A bűntudat lecsillapítására kegyes cselekedeteket, aszkézist, böjtöt és kötött szövegű imádságokat írtak elő, amelyek kis híján felőrölték a lelkiismeretes fiatalembert. Isten fokról fokra kegyetlen és csillapíthatatlan vérszomjú bíróvá vált Luther szemében, aki egyebet sem tesz, mint számon kér, vagy teljesíthetetlen követelésekkel áll elő. Menekülnie sem volt hova, sőt egyre többet kellett nagy nyilvánosság előtt prédikálnia. Sarokba szorult, s nem volt senki, aki hatékonyan segíthetett volna rajta.
Töprengése végül váratlan eredményhez vezetett. Felismerte, hogy mindvégig fordítva ült a lovon, s a szó szerint megváltó igazság mindvégig a szeme előtt volt. Olyan dolgot akart kiérdemelni saját tetteivel, ami kiérdemelhetetlen ugyan, viszont ingyen áll minden hívő ember rendelkezésére: egyedül Jézus kereszthalála által. Isten különösen Jézusban nem ítélőbíró, hanem megváltó és megigazító hatalom is egy személyben. Jóindulatát sem megvásárolni, sem megszerezni nem lehet saját erőből. Eléréséhez nem szertartások és egyházi hierarchiák, hanem mesterkéletlen, nyers alázat kell csupán. Isten mindenhatósága pedig, ami lehetetlenné tett minden szabadulási kísérletet a tökéletlen ember számára, hirtelen a legbiztonságosabb menedékké vált a lelkiismeret és a gonosz összes kísértő támadásával szemben. 1515-ben a megváltás egy szempillantás alatt, Luther elérhetetlen vágyálmából elveszíthetetlen tulajdonává vált. De ennek a szempillantásnak azért komoly előzményei voltak a teológiában.
Nem kerülhetjük meg, hogy ami történt, két nagy filozófiai Isten-értelmezés konfliktusaként is leírható, amely már évtizedek, sőt évszázadok óta feszítette a katolikus egyház kereteit. A skolasztikus, ill. a nominalista filozófia csatája zajlott le itt kicsiben. A skolasztika, ahogy a nevében is van, egy az iskolákhoz, vagyis a rendházak kolostoraiból fokozatosan az egyetemekre átköltöző filozófiai irányzat volt, s lényegében pogány alapokon Arisztotelész és Platón alapfogalmait használva próbálta értelmezni az egyház és a világ kapcsolatát. Elfeledett paradoxon, hogy épp a logika, a mechanikus, emberi logika segítségével hoztak létre egy rendszert, egy olyan optimista lelkülettel, mely szerint a világ, s benne az Isten is megérthető, leírható, bizonyítható. Szinte már a materializmus határait súrolva, az üdvösséget nem közvetlenül Istentől, hanem a közvetítői szerepkörre létrehozott egyházon át, annak szentségei által látták elérhetőnek. A keresztvíz és a misében kiosztott ostya, a megfelelő (nem erkölcsileg, hanem hivatalosan kiválasztott) személyek által, mondhatni mágikus erővel feltöltve, fizikailag végzi el a feladatát, s hinni még a befogadó személynek sem kell benne ahhoz, hogy hasson. Ennek a transzformáló hatalomnak a birtokosa egyedül a katolikus egyház, annak hierarchiája, amely a megfelelő személyeket egyedül képes „előállítani”, s amely hatalmát abban csúcsosította ki, hogy erejét pénzért kezdte árusítani. Filozófiai, gazdasági, társadalmi következményekkel. Ezzel szemben már a 13. századtól megjelent az ún. nominalista szemlélet, amely először nem morális, nem is teológiai, hanem tisztán filozófiai alapon támadta ezt az elméletet, hirdetve, hogy a világ nem kikövetkeztethető. Isten olyan madár, amelyet nem lehet érvek kalitkájába zárni. Az értelem felett a szeretet és az akarat uralkodik, az ember pedig ki van szolgáltatva Isten szeretetének és akaratának. Ebbe az örvénylő folyóba gázolt bele Luther saját megváltását keresve. Hogy ez mennyire így van, alátámasztja az a tény is, hogy a búcsúárus Tetzel János dominikánus szerzetes volt, rendjében a skolasztikus filozófia érvényesült, Luther viszont ágostonos, vagyis a nominalista filozófia hatása alatt álló rend tagja. Ugyanebben az évben az ágostonos rend vezetőségi gyűlése kerületi felügyelővé választotta, 11 kolostor felett, ami még tovább növelte a tanítás és a rendszeres prédikációk miatt már amúgy is túlterhelt mindenapjait. A sok feladat azonban még inkább serkentette őt abban, hogy rendbe tegye és tisztázza, mi az, ami fontos és mi az, ami félrevezető rossz gyakorlat a keresztény életben. Ebben a munkában korántsem volt egyedül. Éles hangú, egész egyetemi karokat megmozgató vitákban feszültek egymásnak a különböző filozófiai iskolák, a legváltozatosabb kérdésekben. Van-e az embernek szabad akarata? Képes-e saját erejéből jót cselekedni? Megismerhető-e Isten akarata? Mi a pápaság és az egyház szerepe az üdvösség tekintetében?
Luther katedráján egyre határozottabban hangzanak el a felismert igazságok: egyedül a Szentírást tekinthetjük az isteni igazság forrásának és perdöntő tekintélyének! Egyedül Krisztus kegyelme képes megváltani bűnből és halálból! Csak a hit által ihletett cselekedetek lehetnek kedvesek Isten szemében. Tudomány és személyes tapasztalatok támasztották alá kijelentéseit, és amíg nem került szembe konkrét pápai visszaéléssel, nem is akadt senki, aki akadályozta volna működését. 1517. október 31-én azonban átlépett egy olyan határt, ahonnan már nem volt visszaút. A vatikáni költségvetés egyik legfontosabb pillérének számító búcsúcédula-árusítás, bár Bölcs Frigyes szavára kitiltatott Szászországból (a német pénz Rómába áramlása még a buzgó katolikus fejedelemnek sem volt ínyére), a szomszédos tartomány ura, Albert herceg, Magdeburg érseke és a halberstadti püspökség adminisztrátora kívánt lenni. Az ehhez szükséges pápai engedély megszerzése hatalmas költségekkel járt, amelyet búcsúcédula-árusítással kívántak finanszírozni. A tranzakciót egy nagyon tehetséges Domonkos-rendi szerzetesre bízták: Tetzel Jánosra. Ő mindenkinél színesebben és érzékletesebben tudta meggyőzni a jámbor híveket a befizetések hatékonyságáról, legyen szó az elkövetett vagy majd a jövőben elkövetendő bűnök feloldozásáról, élők vagy már elhunyt rokonok tisztítótűzbeni szenvedéséről. Luther, bár nem 1517-ben találkozott ennek a kérdésnek a teológiai fogyatékosságaival, támadásra kényszerült, mert a tartomány határ menti lakossága egyre nagyobb tömegben hallgatott Tetzel szavaira, s cserélte be a bűnbánat gyakorlását a penitencia pénzzel történő megváltására, instant megkönnyebbülésre. Tételei, amelyeket megfogalmazott, nem voltak lázító szándékúak, sokkal inkább egy tudós teológus tudós társaihoz intézett latin nyelvű vitairatának számítottak (azok kiszegezése a wittenbergi templom ajtajára is inkább az utókor múltat kiszínező fantáziájának szüleménye), amihez hasonló tételsorok rendszeres alapjait szolgálták nyilvános egyetemi eszmecseréknek. A Doktor ezúttal érzékeny területre tapintott, ami nem járhatott következmények nélkül. Luther jelleme azonban már itt is kitapintható. A száraz, csontvázszerű teológiai tételek a felsorolás végére felforrósodnak és személyes hangvételt öltenek:
- Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: „Térjetek meg!” – azt akarta,
hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).
- Ezt az igét nem vonatkoztathatjuk a bűnbánat szentségi gyakorlására,
azaz a bűnvallásra és a jóvátételre, ami a papok közreműködésével
történik. (Tehát nem elég bevallani és kifizetni a kirótt büntetést! – a szerk. megj.)
- De nem is vonatkoztathatjuk kizárólag csak a belső bűnbánatra, mert
a szív töredelme mit sem ér, ha nem hozza magával külsőleg a bűnös
mivoltunk elleni sokoldalú halálos küzdelmet.
- Ez a gyötrődő küzdelem tehát mindaddig tart, míg az ember gyűlöli
vétkes önmagát (ez az igazi belső bűnbánat), vagyis a mennyek
országába való bemenetelig.
- A pápa nem akar senkit mentesíteni és nem is mentesít a jóvátevő
bűnhődéstől, hanem csak attól, amit saját illetékességében vagy az
egyházi jogszabályok szerint maga rótt ki.
- Továbbá: Miféle újfajta kegyelme Istennek és a pápának az, hogy
megengedik, hogy egy istentelen és gonosz ember pénzért kiváltson egy
kegyes és istenszerető lelket, viszont azt a kegyes és kedves lelket
nem váltják ki ingyen szeretetből, saját rászorultsága miatt?
- Továbbá: A bűnhődésre vonatkozó egyházjogi előírások ténylegesen és
mint régóta nem alkalmazottak, magukban érvénytelenek és halottak.
Miért történik a tőlük való mentesítés pénzzel, búcsúk
engedélyezésével, mintha érvényesek és hatályosak volnának?
- Továbbá: Miért nem építi föl a pápa – akinek vagyona ma felülmúlja a
dúsgazdag (ókori) Crassusok kincsét is – Szent Péternek legalább azt
az egy bazilikát inkább a maga pénzéből, mint szegény híveiéből?
- Továbbá: Mit enged el vagy mit nyújt a pápa azoknak, akik a tökéletes
töredelem által jogosultak a teljes elengedésre és (kegyelemben)
részesítésre?
- Továbbá: Miből lenne nagyobb haszna az egy háznak, mint abból, ha a
pápa – amit most csak egyszer tesz meg – naponta százszor osztana
elengedést és (kegyelemben) részesítést a hívek bármelyikének?
- Mivel a pápa a lelkek üdvét inkább a búcsúk által keresi, mint a pénz
által, miért szünteti meg a már régebben engedélyezett búcsúcédulákat
és búcsúkat, mikor azok ugyanolyan hatásosak?
- Ha az egyszerű híveknek aggályos érveit puszta hatalommal elnyomjuk és
nem értelmes megválaszolással oldjuk fel, azzal az egyházat és a pápát
ellenségeik előtt nevetségessé, a keresztyéneket pedig szerencsétlenné
tesszük.
- Ha tehát a búcsúkat a pápa lelkületének és gondolatának megfelelően
hirdetnék, könnyű volna felelni mindezekre (a kérdésekre), sőt fel
sem merülnének.
- Távozzanak tehát azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének:
„Béke, béke.” – de nincs béke! (Ezékiel 13,10.16).
- Tegyék jól a dolgukat azok a próféták, akik azt mondják Krisztus
népének: „Kereszt, kereszt!” – de nincs kereszt!
- Buzdítsuk azért a keresztyéneket, hogy fejüket: Krisztust, bűnhődésen,
halálon és poklon át is követni igyekezzenek,
- és abban bízzanak, hogy inkább sok szorongattatáson át, mintsem a béke
biztonságán át jutnak be a mennybe (ApCsel 17,22).
A tételek két irányban is nagyon gyors hatást váltottak ki. Egyrészt heves ellenállást Tetzel részéről, aki egy fillért sem kívánt veszni hagyni, másrészt a nyomtatás segítségével futótűzként terjedt az elmúlt évtizedek alatt fokozatosan polgárosodó és egyre műveltebbé vált nép körében. Bár Luther itt még sokkal inkább félretájékoztatott tekintélyre, semmint ellenfélre tekint a pápára, a probléma mégis leginkább a pápai tekintély megkérdőjelezésében tűnt veszélyesnek. Ez volt, ami mozgásba lendítette a gépezetet és kiváltotta a heves ellenállást. 1518-ban egy eretnekbírósági kihallgatásra rendelték be Luthert, Augsburgban találkozik a pápa küldöttjével, aki hatalmi szóval szeretné meghátrálásra kényszeríteni, sikertelenül. Luther látva a helyzet fenyegető voltát, inkább elmenekül. Mint egy vérbeli blogger, a találkozásról kommentárokkal ellátott feljegyzést ír, amit rögtön ki is nyomtatnak. Ebben már nyíltan és elméleti alapon támadja a pápa tekintélyét, főségét a zsinattal szemben. Ír a pápának magának is, s a tisztelet megadása mellett a legnagyobb nyíltsággal lép fel Róma visszaéléseivel szemben.
Ezután 1519-ben egy nyilvános teológiai vitában próbálták megsemmisíteni érveit. Eck János a karaktergyilkosság módszerével élve huszita eretnekként állítja be Luthert, aki saját bevallása szerint korábban nem is foglalkozott Husz János tanításaival. Ha a kihallgatás egy lépéssel továbblendítette a reformáció útján (amennyiben a pápai tekintéllyel szembeállítja a zsinat független tekintélyét, melyet akkor még meggyőzhetőnek gondol), a lipcsei hitvita már egyenesen a zsinattal állítja szembe, s önmagát már a korábban megégetett Husz János táborába taszítja. Újrafogalmazza a már korábban, a 15. században, a közös élet testvéreinek nevezett vallási mozgalom által felismert tételt: a valódi tekintély nem a pápa és nem is a zsinat, hanem a Szentírás! Innen már nincs visszaút.
Írásainak népszerűsége és mennyisége is nőttön-nő. Egy teológus, aki telve indulatokkal és biblikus érvekkel a nép nyelvén (ne feledjük Luther származását) a retorika minden eszközével égeti szénné az amúgy is sokak által elutasított „idegen” itáliai hódító szándékokat. Az egyik legáltalánosabb protestáns közhellyel szemben ebben a küzdelemben épp a világi hatalmak segítségére számíthatott leginkább. Szó sincs egyház és állam szétválasztásáról, sőt az egyetemes papságra hivatkozva lerombolja az egyház minden tekintélyét a cselekedni is kész német fejedelmek felett. Ők pedig talán már régóta vártak egy olyan ideológusra, aki lázadásukhoz elméleti alappal is szolgálhat. 1520-ban útjára bocsátja a német nemzet keresztény nemességéhez írott értekezését. Az életben maradásért folytatott sakkjátszmában Luther előnyhöz jut Rómával szemben, és a küzdelem a legnagyobb segítség nézeteinek pontosítása és megfogalmazása felé is. 1520-ban megszületik a pápai átokbulla, de képletesen és szó szerint is felemészti a tűz, amely akkor már olthatatlanul lobog Németország szívében. Viszont Németország korántsem független, fejedelmei minden lelkesedésük mellett is V. Károly császár alattvalói voltak. A császár 21 éves, hidegfejű, elszánt és mélyen vallásos (Owen Chadwick), birodalma korántsem Németországból áll, a Habsburg-házból származó osztrák főherceg és kasztíliai királyi herceg, Szép Fülöp kasztíliai király és II. („Őrült”) Johanna kasztíliai királynő legidősebb fia, 1506-tól Burgundia hercege és a Tizenhét Tartomány kormányzója, 1516-tól Spanyolország, Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királya, 1519-től Ausztria uralkodó főhercege és német király, valamint 1530-tól Itália királya és a Német-római Birodalom császára. Egy vallásilag kettészakított birodalom számára elképzelhetetlen, ahogyan (akkor még) a Rómával való szembefordulás is. Luther pengeélen táncol, amikor megjelenik előtte Wormsban a birodalmi gyűlésen 1521-ben. Károly nem csak katolikus, de politikus is, tudja jól, hogy nem ismételheti meg elődje, Luxemburgi Zsigmond szégyenletes hibáját, aki Husz Jánost menlevele ellenére hagyta megégetni 1415-ben. Hatalma fenntartásához szüksége van a fejedelmek támogatására, hisz a feudalizmus korántsem abszolutizmus, a hatalom nem korlátlan. A választófejedelmek pedig már megosztottak voltak Lutherrel és tanításaival kapcsolatban. A sikertelen kihallgatás után ugyan törvényen kívülre helyezi Luthert, akit immáron bárki büntetlenül (sőt inkább jutalom mellett) megölhet, de Husz János tragédiáját már nem lehetett megismételni. Patthelyzet a sakkjátszmában, amit csak egy biblikusan bölcs húzással lehetett megoldani. Bölcs Frigyes még a maga számára is ismeretlen helyre raboltatja el kedves doktorát, dacolva pápájával és császárával egyaránt. Ellenségei ismét a legnagyobb szolgálatot teszik neki.
A hadakozástól már teljesen elcsigázott mester végre rendezheti sorait. Ez persze nem volt se könnyű, se kellemes minden percében. Betegségek és kétségek gyötrik, az elszigeteltség légszomja veszi körül. De röpiratok helyett már komolyabb munkák is sorra kerülhetnek, ezek közül is a legfontosabb: a német nyelvű Újszövetség megalkotása. Eljött az idő, amikor a technológia lehetővé tette, hogy minden család asztalán ott legyen egy saját Biblia. Kis lépés ez egy teológus, de nagy lépés az emberiség számára. Civilizációk felemelkedése szokott így kezdődni, amikor egy társadalom minden ízében egy irányba mozdul. Bár Németország nem tudta ezt az egységét megőrizni, a hatás még így is óriási volt, és ma is tart. A hatás nem csupán teológiai vagy morális szempontból volt óriási. Közös alap támad a különböző társadalmi rétegek között a kommunikációra, amelynek fejlődése kihatott a nemzeti öntudat és általában az emberi méltóság fogalmának megerősödésére is. A bibliaolvasás során megerősített képességek aztán az élet, a termelés és a tudomány minden területén is jól hasznosíthatóak voltak, az ember mint egyén elkezdhette elfoglalni új helyét a világban.
Néhány évvel ezelőtt egy ember képes volt egyetlen egy szóval, fogalommal megnyerni az amerikai elnökválasztást. Barack Obama egy szót használt a legsűrűbben: remény! Ez volt a reformáció kimondatlanul is legfontosabb hajtóereje. A vezeklésbe, meddő Isten-kiengesztelésbe belefáradt embereknek új perspektívát nyitott a szeretetből üdvözítő Isten képének felmutatásával. Ez volt a remény forradalma, és szabadságharca. A szabadságharc összekovácsolta, egymáshoz illesztette a korábban szembenálló rétegeket is. Ezen a ponton ismét egy érdekes eldöntendő kérdésbe botlunk. A reformáció kezdeti szárnyalását épp az akasztotta meg, hogy a Szentírás, kikerülve az egyház értelmezési monopóliuma alól, téves következtetések levonására és véres, erőszakos események sorozatához vezetett. Vagy azt mondhatjuk, hogy épp azért történtek e véres események, mert a Szentírás még nem volt minden ember előtt ismert a maga teljes valóságában és összetettségében. Pont az az ember hiányzott a mozgalom éléről, akinek egyedül lett volna tekintélye szembeszállni a félreértelmezőkkel. Ő pedig nem más, mint a birodalmi átokkal sújtott, életét okkal-joggal féltő Luther Márton. A felelősség tehát ismét megállapíthatatlan.
Távollétében wittenbergi tanártársai, Melanchthon Fülöp, majd Karlstadt professzor a gyakorlatban is elkezdik végrehajtani Luther gondolatait. 1521 szeptemberében Melanchthon társaival együtt megtöri a katolikus hagyományt, és két szín alatt úrvacsorázik, a diákok pedig megtámadják és lerombolják egy ferences templom oltárát. Karácsony estéjén a tömeg énekléssel zavarja meg a misét, januárban pedig kisajátítják és egy laikusokból álló bizottság kezelése alá helyezik az egyházi birtokokat. A papoknak innentől ők biztosítják a rendszeres fizetést, de a bevételből gondoskodnak a szegényekről, még az alacsony hozományú lányokról is. Ezzel együtt betiltják a koldulást és a bordélyházakat. Elkezdődik a templomok megtisztítása a képektől és a mellékoltároktól. Ez már Bölcs Frigyesnek is sok, Lutherre van szükség a helyzet normalizálásához. A fellazult hatalmi helyzet azonban olyan erőket is felszabadított, amelyeket Luther soha nem szeretett volna. Ahogy minden forradalom, úgy a német parasztlázadás is sokkal inkább következett a konzervatív, uralkodó rendszer embertelenségéből, mint a „lázító” forradalmárok forrófejűségéből. Egy jóllakott és megbecsült paraszt soha nem ugrott volna olyan álpróféták karjaiba, mint Thomas Münzer, és olyanok sem, akik jól ismerik a Biblia tanításait. Münzer szintén Ágoston-rendi szerzetes tanárként kezdte, 1517 és 1519 között megszakításokkal Wittenbergben folytatta tanulmányait, és itt került kapcsolatba az előreformáció eszméivel. 1520 májusától Luther Márton ajánlása nyomán Zwickauban prédikált. Radikális eszméi miatt 1521 áprilisában elmozdították hivatalából, ez után nyíltan agitált Luther Márton ellen, és szembefordult a fennálló társadalmi renddel. Azt vallotta, hogy a kiválasztottak közvetlenül a Lélek révén kapják Isten igéjét, tehát az Írás csak másodlagos. Vasárnapi prédikációit munkások és bányászok hatalmas tömegei hallgatták. „Krisztus hírnökeként” Jézus ezeréves birodalmának, az igazság országának helyreállítására népi teokráciát hozott létre, és ezzel a Luther és a német fejedelmek által kegyetlenül üldözött anabaptizmus egyik vezéralakjává vált. Elutasította a gyermekkeresztséget, és mind a katolikus, mind az evangélikus egyház szervezeti kereteit. 1525-ben a törvénykezés reformját, a földesúri önkény visszaszorítását, a szabad lelkészválasztást követelő parasztfelkelés mellé állt híveivel együtt. Bár gondolatvilágában misztikus volt, amely irányzat egy idáig nem tárgyalt harmadik (a skolasztikus és a nominalista mellett) megközelítése a keresztény igazságoknak: nem Istennel való egyesülést kereste a földi életben, hanem a magántulajdon, papság, nemesség és fejedelmek nélküli társadalom megvalósulását. Május 25-én Frankenhausen mellett a parasztokból, bányászokból és városlakókból álló hadsereg súlyos vereséget szenvedett, maga Münzer megszökött, de elfogták és megkínozták. A lázadást ugyan sikerült elfojtani, de a reformáció egységét már nem lehetett visszaállítani, és ellenfeleinek is hosszú időre munícióval szolgált a vitában az anarchiára való hivatkozás.
Luther stílusa is végletesen radikalizálódott, heves természetét nem is próbálta fékezni, amikor arról volt szó, hogy igazát bizonyítsa. Arcpirulás nélkül nem is lehet olvasni, ahogyan az egyházat babiloni fogságba hurcoló antikrisztus pápáról, a kiirtandó parasztfelkelőkről, vagy épp az elüldözendő zsidó kereskedőkről ír, akikhez pedig a Szentírás alapján először nagy szimpátiával fordul, de később keserűen csalódik. Nagy rejtély, hogy miként vetkőzött ki minden emberségéből ez az egyébként alázatos, vendégszerető, jó humorú, gyengéd teológus. Még kortárs kollégái körében is megrökönyödést keltett szavaival és kíméletlen ítélkezéseivel. Lehetne mondani, hogy korának gyermeke volt, vagy hogy magas fának hosszú az árnyéka is, de tartozunk önmagunknak és utódainknak is azzal, hogy erre a szégyenfoltra rámutassunk, ettől protestánsként is elhatárolódjunk. A kezdetből pedig más is következhetett volna. A Zsidó Enciklopédia 2008 így ír:
„Kezdetben a zsidók is üdvözölték Luther bomlasztó hatását a római katolicizmussal szemben (melyet a gyűlölt Edom országával azonosítottak), mert azt az Egyház monolitikus hatalma megtörésének tekintették. Mások remélték, hogy a keresztény világban a lutheranizmus terjedése által keltett felfordulás az összes vallás iránti toleranciához vezet. Ezen kívül úgy látták, hogy üdvözlendő az Egyház részleges reformja, mert az csökkentette az Egyház korábbi gonoszságát. Még olyanok is akadtak, mint Abraham Farissol, aki Luthert titkos zsidónak tekintette, egy, a vallási igazságot és törvényeket fenntartani akaró reformernek, akinek bálványimádás-ellenes reformjai a judaizmushoz való visszatérés felé irányulnak. Egyes hittudósok, kiemelten a szefárd diaszpórában, mint például Joseph ha-Kohen (kb.1496–1575) erősen rokonszenveztek a reformációval.” A reformáció szócikkben pedig ez áll: „…a zsidó történelemben a Reformáció nem csak, illetve nem elsősorban negatív és káros volt. Azon túl, hogy a katolikus hit sok eleme úgy változott meg, hogy megszűnt a zsidóellenes vádak alapja (például az áldozati ostya megszentségtelenítésének vádja az átlényegülésre vonatkozó hit változása miatt eltűnt a protestáns körökben), a reformátorok sok újítása megszüntetett egyes különbségeket a zsidók és keresztények között a reformáció közegében. 1524 táján Európából érkező zsidók örömmel számoltak be a reformátorok képromboló és antiklerikális irányzatairól Abraham ben Eliezer ha-Levi jeruzsálemi kabbalistának. E jócskán eltúlzott beszámolók alapján a kabbalisták Luthert egyfajta titkos zsidónak tekintették, aki megpróbálta fokozatosan kinevelni a keresztényeket hitük rossz elemeiből. (Abraham 1525-ös levele, lásd KS, 7 [1930/31], 444–5. p.). A keresztények és a kereszténység reformáció utáni egyéb felekezetei iránti viszony szempontjából még fontosabb volt, hogy a Reformáció nagy súlyt helyezett a héber nyelvű bibliára és általában a héber nyelvre. Bár ez a reneszánszban eredt, ez az irányzat fő vallási szentesítést kapott a Reformációban. Abraham ben Eliezer ha-Levi szerint ez nem más volt, mint »Isten szellemének misztériuma, melyet Ő előre elrendelt… amikor a körülmetéletlenek földjén sok nemzet szívét fordította a héber nyelv és írás tanulmányozása felé. És ők tanulmányozzák ezeket, mindegyik a felkészültségének megfelelően.«” (ibid., 445. p.)
Később ehhez sok protestáns csoportban és szektában társult az ősi zsidó társadalom törvényeinek és értékrendjének tisztelete, melyeket a mintaszerű szektás társadalmi élet megfelelő alapjának tekintettek. Az evangélisták egyéni spirituális útjával ellentétben a héber Bibliában keresték a zárt csoportnak megfelelő élet igazságossága és erkölcse formáit. Sokuk – a korát megelőzők és a későbbiek közül egyaránt – egyetértett volna Samuel Langdonnal, a Harvard elnökével, aki 1775-ös beiktatási igehirdetésében kijelentette, hogy „a zsidó kormányzat az eredeti isteni rendelésű alkotmánya szerint, ha csak polgári szemszögből nézzük, egy tökéletes köztársaság volt” (J. Wingate Thornton: Az amerikai forradalom szószéke. 1860, 239. p.). Ez összegzi sok új-angliai telepes felfogását, melyet először John Cotton fogalmazott meg Mózes és az ő igazságszolgáltatása c. művében (1641). A reformált országokban, különösen a Cromwell-kori és restauráció-kori Angliában zajló nagy vita a királyok isteni jogairól és a királygyilkosságról nagyrészt az Ószövetség szövegei és a benne foglalt eszmék alapján zajlott, melyeket érvényes mintáknak tekintettek a jelenkori keresztény társadalom számára. Sokfelé, Hollandiától a protestáns Európa keleti határvidékeiig tiszteletreméltónak és mintaadónak kezdték tekinteni a zsidókat és a judaizmus példáit. A zsidó múlt e tisztelete fokozatosan a kortárs zsidók tiszteletévé fejlődött, amint azt Rembrandt festményei és irodalmi, társadalmi bizonyítékok tömege bőségesen illusztrálják. (…) A kép tehát ismét összetett és önellentmondásos, következményeiben pedig tragikus. Az 500 száz év nem volt elég, hogy egységesek legyünk ebben a kérdésben sem.
A reformáció mozgalma tehát ha győzött is lokálisan, de átütő erővel nem rendelkezett. Fokozatosan politikai szintre süllyedt és fejedelmek taktikai fegyverévé vált a függetlenségért vívott harcban. Ez szintén nem a véletlen szülte esemény volt. Egy újabb protestáns közhely, az államnak és az egyháznak szétválasztása vett itt meglepő fordulatot, vagy inkább fordulatokat. Luther a sok szempontból erkölcstelen pápai jelenlétet a világi hatalom szakrális hangsúlyozásával próbálta ellensúlyozni. Miként már Pál apostol is római polgárjogára hivatkozva, a császárra apellált jeruzsálemi perében, Luther is az állam isteni eredetét állítja szembe az egyház túlkapásaival. Mégsem függetlenségről, sokkal inkább egy új, de annál szorosabb viszonyról van szó, az állam függősége helyett az állam felelősségéről. Nemcsak a polgár, a fejedelem is a papság szinonimájaként tekinthet önmagára. Sok esetben a fejedelem egyenesen a püspök jogkörét vette át, annak javadalmaival együtt. Ez persze sok fejedelemnek inkább csábító kísértéssé vált, mint a szolgálat lehetőségévé. Az új „ruha”a fejedelmeken hol szorosnak, hol túl bőnek mutatkozott. V. Károly nem tudott mit kezdeni az új helyzettel. Nem ért rá folyton Németországban ücsörögni, már a wormsi gyűlés (1521) után három évig távol volt, hogy a franciákkal háborúzzon. Erőfeszítéseihez épp azoknak a fejedelmeknek a támogatására volt szükség, akiket eltaposni szeretett volna. A császári csapatok 1525-ben Paviánál döntő győzelmet arattak, és még Ferenc királyt is fogságba ejtették. Őt ezután Madridba szállították, ahol szabadon bocsátása fejében Károllyal megkötötte a madridi békeszerződést, amelyben lemondott Burgundiáról, Lombardiáról és Nápolyról, valamint kötelezettséget vállalt az oszmánok elleni hadjáratban. I. Ferenc hazatérve kijelentette, hogy a békét kényszer alatt kötötte meg, és esze ágában sincs betartani. 1526-ban a pápát, az angolokat, Milánót, Firenzét és az oszmánokat is bevonva létrehozta a cognaci ligát a Habsburgok és szövetségeseik ellen. 1526-ban így ismét kiújult a háború. Az újdonság immár az volt, hogy a legkeresztényibbnek mondott király (a francia király) és a pápa is az oszmánok szövetségeseiként léptek fel. A háborúban megmutatkozott, hogy a Habsburgok Itáliában egyértelműen előnyben vannak. A franciák ugyan betörtek Lombardiába, de tovább nem jutottak, szövetségeseik pedig folyamatosan elpártoltak mellőlük. 1527. május 6-án Károly hadai, melyek nem kaptak zsoldot, betörtek Rómába, és azt hónapokon át fosztogatták, óriási rombolást végezve. Az esemény Sacco di Roma néven híresült el. A pápai testőrgárdát lemészárolták, maga VII. Kelemen pápa csak súlyos váltságdíj fizetésével válthatta meg életét. A császáriak fogságába került, ahonnan (őreit megvesztegetve) hat hónap után sikerült megszöknie. Ennek hatására VII. Kelemen, szakítva eddigi franciabarát politikájával, Károly mellé állt. Ferenc király hadai lassan kiszorultak Itáliából, így 1529-ben megkötötték a cambrai békét (a „hölgyek békéjét”), amelyben Ferenc ismét lemondott itáliai, burgundiai, flandriai birtokairól, és kétmillió arany váltságdíj fejében hazaengedték fiait Madridból. 1530. február 24-én a „megbékített” VII. Kelemen pápa Bolognában császárrá koronázta Károlyt. Eközben az 1529. évi speyeri birodalmi gyűlésen a reformáció híveire hátrányos határozatot hoztak, amely szerint azok a rendek, amelyek addig a wormsi ediktumot megtartották, azok ezentúl is tartsák meg, amelyek pedig nem tartották meg, azok minden további újítással hagyjanak fel, és a misetartást engedjék meg. E határozat ellen a szász választó öt másik fejedelemmel és tizennégy birodalmi várossal együtt ünnepélyesen tiltakozott, protestált és ezen protestációban ügyüket a császár, az összehívandó egyetemes vagy német zsinat és minden részrehajlástól mentes keresztény bíró elé fellebbezték. A politikai egység azonban ekkor már nem jelentett teológiai egységet is.
Az innentől protestáns tábornak nevezhető, később magukat schmalkaldeni ligának Marburgban kellett volna hitelveikben is egységessé válni. Miután a protestáns balszárnyat jelentő anabaptisták törvényen kívülieknek számítottak, két másik fő irányzat, a Luther képviselte német és a Zwingli által kidolgozott svájci vonal összefésülése volt a cél. Zwingli Zürich reformálásával írta be nevét a történelembe. Luther nyomvonalán indult, de az egyház „megtisztításában” radikálisabb és következetesebb volt. Templomaikból teljesen eltávolították a kegytárgyakat, még az orgonát is, a középkori liturgia helyett egy nagyon puritán igehirdetés-központú istentiszteleti forma alakult ki. Az oltár helyett egy közönséges asztalt állt körül a gyülekezet, ahonnan két szín alatt kapták az egyszerűen emlékjelnek tekintett, mágikus bűneltörlő funkciójától teljesen megfosztott kovásztalan kenyeret és a bort. Luthernek azonban ez már túl sok volt. Talán az anabaptista túlkapások miatt óvakodott a radikális változtatásoktól. Ráadásául igeértelmezésével is ütközött Zwingli felfogása. Az utolsó vacsora pontos leírása nem engedte az asszociatív gondolkozást számára. Ha Jézus maga azt mondta: ez az én testem, akkor azt szerinte nem értelmezni, hanem elhinni kell. Nem ez az egyetlen dolog, amit nem értünk, a hit viszont nagyságrendekkel fontosabb, mint a logikus magyarázat. Zwingli hiába utalt rá, Jézus számos helyen tett magára nézve szimbolikus kijelentéseket (én vagyok az ajtó, a kenyér, ami a mennyből szállt alá), Luther hajthatatlan volt. Attól félt, ha csak egy kicsit is engedünk a rációnak, fokozatosan minden hittétel elolvad a kezünkben. A teológia történetét ismerve ebben nem is tévedett, a Biblia kritikai vizsgálata a rákövetkező évszázadokban szinte mindent megkérdőjelezett, ami korábban a keresztény hit alapjául szolgált. Ehhez nem kívánt asszisztálni, ő inkább a kevesebb több elvét vallotta. Ráadásul ő maga tehetséges dalszerző és lanton is ügyesen játszó, művészetszerető ember, Lucas Cranach egyházi és portréfestő jó barátja volt, aki nem akarta a fürösztővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Híres német Bibliáját is képekkel illusztráltatta, és a templomokban támogatta a himnuszéneklést. Csak azt szüntette meg, amit kifejezetten igeellenesnek ítélt. Azt nem tudta megfogalmazni, hogyan van jelen Jézus az úrvacsorában, de a tényhez ragaszkodott. Amit megtett, néhány évvel korábban már így is elképzelhetetlen lett volna. Elszakadni Róma főségétől, feloszlatni a szerzetesrendeket, nősülésre biztatni a papságot, a népet intenzív bibliaismeretre tanítani, saját nyelvén olvasni, saját szavaival imádkozni, énekelni, két szín alatt úrvacsorázni engedni hatalmas fordulat volt. A két felfogás közti különbség a szivarozó izraelita anekdotájával írható le: Szabad-e tóraolvasáskor szivarozni – kérdezték a rabbit. Természetesen nem – szólt a válasz. Szigorúan tilos. És szabad-e szivarozás közben Tórát olvasni? Természetesen igen, Tórát mindig szabad és kell is olvasni….
Luther meghúzott egy vonalat, és ezzel egy újabb protestáns közhelyet is újraértelmezhetünk a történelem ismeretében. Nagyon szeretünk ugyanis a racionalitásra mint protestáns koronaékszerre tekinteni. Ahogyan a vallásszabadságra is, amely szintén nem lutheri örökségünk. A protestáns fejedelmek a császárral folytatott kényszermegoldásként fogadták el a vallási sokszínűséget és nem egyéni, hanem tartományi szinten. A számukra eretneknek számító gondolkodókat pedig ha nem is olyan tömegével, mint a katolikus egyház, ők is sok esetben fizikailag semmisítették meg.
Innen, a Zuckerberg-galaxisból nézve ez már elfogadhatatlan, és nem is tűnik feltétlenül biblikus hozzáállásnak. A történet még hosszan folytatható. Nem szóltunk a francia protestánsokról, akik élő példái annak, hogy a hitújítás korántsem egy észak–dél mentalitás különbségéből fakadt, nem szóltunk a németalföldi hitharcokról, amelyek szintén összefonódtak a függetlenségi törekvésekkel, az angliai reformációval, amely a legkomplexebb, felülről irányított politikai és jogi játszma szintjén kezdődött és csak később töltődött fel hitelvi kérdésekkel. Nem beszéltünk Észak-Amerikáról, ahol a puritán angolszász protestánsok létrehozták az első olyan államot, amelyben a vallás és az állam teljes szétválasztásával a lelkiismereti és szólásszabadság otthonát alkották meg, mely szintén világtörténeti jelentőségre tett szert. Nem szóltunk a magyarkérdésről, amely önmagában is teljes előadást igényelne, bár a nyugati történetírók alig foglalkoznak vele. Talán azért, mert a nagy felismerések nem itt történtek, hatásuk azonban itt volt az egyik legmeghatározóbb. Egy egész nemzet kapaszkodott utolsó szalmaszálként a kiválasztás eszméjébe és kapott tőle erőt a talpra álláshoz és a küzdelemhez az Oszmán Birodalommal folytatott élet-halál harcában. Ez a tény veti fel újra a kérdést: siker volt-e a reformáció? S a válasz talán ugyanaz, mint Jézus esetében. Nem úgy és nem azt érte el, amit küldetésének gondoltunk, de hatásában a mai napig meghatározó és alapvetően pozitív.
[1] A 2017. október 27-én a veresegyházi Kölcsey Ferenc Városi Könyvtárban tartott előadás szerkesztett változata.