Etnikai „asszi-milációtól” az „anti-migrációig” – A 70 éves Bodó Barna tiszteletére
„…átmeneti korban élünk, amikor úgy tűnik,
valami megszűnőben, valami más viszont fájdalmasan
születőben van. Mintha valami szétporladva bomlana
és kimerülne, valami más viszont noha még alig
kivehetően, kibontakozna a romokból…”
(Václav Havel)
„Az antropológia a partikularitás iránti érzékével,
a részvétel iránti odafigyeléssel,
a társadalmakat leíró homogenizáló nyelvvel szembeni
gyanakvásával fontos lehet,
ha nincsenek is kipróbált receptjei, biztos megoldásai”
(Clifford Geertz)
Két tónust, nagyjából azonos korból, de eltérő multikulturalizmus-fókuszált társadalmi közegből származó idézettel „keretezem” születésnapi üdvözletem Bodó Barnának. Az első idézet Tőle való, a Talpalatnyi régiónk kötetében hozza alaptónusként, a táji-történeti régióktól az eurorégiókig ívelő útvonalon meghatározó hangnemként. A másodikat nem oktalanul, ám a magam példamutató szövegtárából varázsoltam ide, mert pontosan azt a valamely szétporladó mivoltában is partikuláris összefüggésrendet tükrözi, amit a kisebbségi és marginális létből, a „romokból” kibontakozó újként elandalodva képzelünk magunknak. Sőt nemcsak magunknak, hanem boldogító jelenünk okán oly sok mindenki másnak is, hogy abból már a homogenizáló leírások révén is valami biztos receptúra ajánlható európai társainknak.
Másképpen szólva: kétfelől beszélek, de egybehangzót mondok vele, illő kételyekkel. Egy etnikai asszimilációt megkívánó korban, amikor ellenoldalon (akár román–magyar, akár magyar–magyar, akár horvát–magyar vagy andalúz–román) szembeállásban éppúgy jelen van a bejövők befogadása és etnikai besimítása, mint a bármilyen és bármikori ki- vagy bejövetel elemi tiltása és társadalmi elutasítása is, e kettős osztatú cím talán nem indokolatlan. Persze, azt, hogy talányos legyen, vagy homályos, esetleg bizonytalankodónak tetsző, mégiscsak tudatosan választottam mint célt – főképpen azért, mert egy végig nem gondolt tüneményre, sokféleképpen körvonalazott, ám korántsem kitárgyalt fogalomkörre, migráns egyén és migrációellenes állam külön-külön is félreértésekre alapot adó aktusára fókuszáltam megosztó érdeklődésemet.
E kétfelől beszéd egyik elemeként hadd hivatkozzam Bodó Barna szövegét: „Félelmet keltő sokszor és sokak számára a régió történeti kategóriájának a felbukkanása. Közép-Kelet-Európában a kialakult nemzeti keretek nem történeti határokkal, hanem etnikai és nyelvi határok szerint tagoltak. Minden etnikai helyzetet a történelmi háttéren túl a tegnap és a mai status quo határoz meg, az idevágó diskurzus állandó szereplői az ’igények’ és ’revánsok’ jogossága. Mit rejt a régió fogalma, milyen politikai elképzelésnek, mi több, szándéknak lehet a trójai falova? Amikor a helyi politikus a regionális fejlődés szempontjai mellett érvel, mennyire gondol kizárólagosan a gazdaságra, hátha fő célja a neki nem tetsző központtól való minél erősebb eltávolodás? A határok racionális megítélése nem nélkülözheti a szabad önrendelkezés szempontját. Nyugaton azért alakulhattak ki viszonylag stabil határok, mert a vitás területek státusáról többnyire népszavazások döntöttek…” (Bodó, i.m.).
A diskurzus (bonyolítása) kedvéért meg hadd hivatkozzam Bodó ugyanez írásában épp a rám hivatkozó szakaszt, az előbbi idézetet megelőző bekezdésből: »A közgondolkodásban helyet – sőt: olykor főszerepet – kapott a faji kérdés, a nacionalizmus, a megkülönböztetés megannyi formája; egyrészt etnokráciák kapnak erőre, másrészt „hontalan népek” – skótok, walesiek, baszkok, katalánok, kurdok – jelzik, hogy az etnikumok helyet követelnek az állampolitikai rendezőelvek megalkotásában. Sokak gondolatát fogalmazza meg A. Gergely András, amikor felveti: „a huszadik század egyik legnagyobb teljesítménye lehetne, ha ezek az etnikai kultúrák ezúttal nem szélsőségesen politizálódnának, hanem összetalálkoznának a ‘civilizált’ emberiség uralkodó demokratikus eszméivel, s kiegészítenék azokat a maguk értékrendjével”. A szakember óhaja az európai fejlődés legvégső értelméből fakad. A létező társadalmi korlátokra szintén ő mutat rá: „Csakhogy e vágy teljesülését egy sor politikai, gazdasági, kulturális, jogi akadály teszi lehetetlenné”. Ezen akadályok egyik gyökere a félelem. A félelem nem utolsósorban attól, hogy a demokráciába beleszokó polgár kilép alattvalói köntöséből, s igazi közképviseletet kér számon«.
Mármost a két küzdő/ölelkező idézet számomra azt a sűrített problematikát emeli fókuszba, ami valamiféle „asszimigráció” kihívó képzetét teszi szóba hozhatóvá. Persze az, hogy egy nem létező fogalomra épülő, a komplex kultúrakutatás analógiájáért kiáltó hipotézist forgalmazok, éppen a Geertz interpretálta „partikularitás iránti érzék” és „részvétel iránti odafigyelés” problematikáját hozza közelebb „a társadalmakat leíró homogenizáló nyelvvel szembeni gyanakvás” identitáspolitikájához, meg ahhoz is, amit Bodó írásában (és kötete egész nagyobb tömbjében, sőt több résztanulmányában is) szorgalmaz, nevezetesen hogy valami olyasmin kellene súlyosabban elgondolkodnunk, aminek „ha nincsenek is kipróbált receptjei, biztos megoldásai”, valamiféle közös áthangolódási kísérlet során legalább etnikai békét lehet kötni akkor is, ha ennek etnopolitikai, nemzetbiztonsági, állampolgári jogi, nyelvi vagy kisebbségi szabadságfeltételei nem is sűrűn képesek teljesedni.
A fentebb idézett Bodó-kötet egyik szempontja (a Kultúra, identitásnarratívák, politika című tanulmányban) kétségtelenül harmonizál mind a Havel-sejtéssel, mind a Geertz-óhajtással: nevezetesen az etnicitás relativizmusfelfogás és reprezentációk (vagy rejtett velleitások) formájában megnyilatkozni kész/képes sajátlagossága. Ha a két fönti idézet összhangját keresem, a politikatudomány, regionalizmus, kisebbségtudomány és kulturális antropológia partvonalai között három kulcsszóval jellemezném, miről is beszélek: asszimiláció,[1] adaptáció és akkulturáció[2] lesznek ezek, s kísérő jelenségük vagy eredményük a migráció.[3] A jelenség, amelyről beszélek, egyfajta patch-work, foltokból összeálló teljesebb kép tehát, amelynek bármely elemét leírni vagy megnevezni teljességgel lehetetlen a többi ugyanilyen szintű megközelítése nélkül. De ha nem politikaelméleti aspektust veszünk (márpedig ezt kevésbé szeretném, mint az élményközeli antropológiai nézőpont vagy megértő elfogadás gesztusát), akkor érdemes lenne arra utalnom, hogy akár Bodó következetes civilitás-szemlélete (képviselet, szereptudat, közösségpolitika a közpolitikán belül, megtartó identitást fejlesztő fejlesztési policy, érdek- és jogvédelem vagy kulturális örökségvédelem a helyi és térségi megmaradásban, stb.), akár a demográfiai és kisebbségkutatási adatok kupacba rakása is elegendően súlyos válságkérdéseket hoz fel a „lehet/nem lehet”, a lokalitás/globalitás, a nemzetpolitikai/mikroközösségi lépték, a „Magyarba migrálási” és nyugatra menekülési gyakorlat terén éppúgy, mint a kettős állampolgárság, státusztörvények, identitásmegtartó hatások importja, regionalizmus vagy etnikai autonómia, szórvány és etnikumvédelmi helyzettudatok terén. Ezeknek egyetlen írásba tuszkolása kellőképpen képtelen vállalás lenne, rövidíteni szándékozva viszont elsőként is körülírást kellene adnom, mifajta szótárral bánok az alábbiakban a legfőbb kulcsszavak terén.
Az asszimiláció, kultúravesztés, kultúraváltás vagy adaptáció szempontjából úgy gondolkodom tehát, hogy (rövid summázatban)
1) számos, Magyarországon vagy másutt a világban kutatott etnikai csoport vagy közösség (kultúrát megtestesítő szereplő) jellemző viselkedése írható le akként, hogy a környezetéből eredő nyomásnak, megváltozásra és beilleszkedésre serkentő-kényszerítő hatásnak úgy tud csak ellenállni, ha az asszimiláció vállalása helyett a migrációt választja. Sőt, fordítva is több népcsoportra áll: a migráció kényszerének elkerülése okán sokan inkább vállalják az asszimiláció útját. Utóbbira talán több a példa, kezdve a közép-európai zsidóságtól a (például budapesti vagy békési) szlovákokon át a (tatabányai vagy Baranya megyei) németekig, a párizsi bretonoktól a lyoni arabokig, Helsinkiben élő oroszoktól a dobrudzsai tatárokig. Az előbbire, a migrációt inkább vállaló esetre persze éppúgy lehetne (bizonyos) zsidó, indiai, Fülöp-szigeteki, kanadai vagy dél-amerikai szubkultúrákból vett példát is találni, de igen karakteres illusztráció lehet az európai cigányoké, az íreké vagy az örményeké is. Ellenem vethető azonnal, hogy sematizálom az etnikai identitásképleteket… – de remélem, ki fog derülni, hogy ez nem célom, s épp ellenkezőleg, esetenként túl aprólékosan próbálok közelíteni a néven nevezendő jelenséghez, ezenfelül a keretek megfogalmazásánál szükségképpen markáns jegyeket vélek megmutathatónak…;
2) megannyi kutatás és helyzetelemzés, vallomás és esettanulmány mintha azt mutatná, hogy egyes kisebbségi csoportok és kultúrák beilleszkedésének nemcsak külső kényszerei vannak (erről például Bodó kötete is, és hivatkozott nemzetközi szakirodalma és egész munkássága mégannyira pontos közelítésekkel vallanak), hanem az adaptációs folyamatban környezeti és természeti és humán formák együttesen hatnak, vagyis ezek egyenként is jelentősen, együttesen pedig szükségképpen olyan fizikai és szociokulturális átformálódást eredményeznek, amely a fennmaradás feltételeként a kultúravesztést igényli. Vélelmem szerint ez nem teljesen igaz, de éppen azt szeretném szemügyre venni, miért és hogyan nem az…
Írásom címében egy snassz kis nyelvi lelemény található (az „anti-migráció” helyett szívesebben írtam volna „asszi-migrációt”), amely valamely policyra épülő, megértéssel és megoldással kecsegtető cselekvésmód, s éppúgy idézőjelben értelmezem, mint az asszi-migrációt. A továbbiakban még kifejtendő fogalomkörrel csupán összefoglalóan fémjelzem olyan térpolitikai, nyelvpolitikai, törvényalkotási, pártirányítási, területi politikai, érdekkapcsolati, szimbolikus politikai vagy etnikai tagoltsági kérdések sokaságát, amelyek céljaikban vagy hatásaikban hozzájárulnak az asszimiláció különböző típusainak megvalósulásához, de tartósabb vagy végérvényes változásokat nem eredményeznek. E technikák, stratégiák, forgatókönyvek vagy etno-logisztikai megoldások olykor valamiféle neotradicionális birodalomépítés eszközeinek tűnnek a hatalom kezében, a leggyakrabban azonban csupán elfedni hivatottak szociális kérdéseket, belső megosztottságot, etnobizniszt vagy olykor-olykor (de korántsem túl ritkán) némi kisebbségstatisztikai zsonglőrködést is. A nyelv- vagy kulturális megmaradásra épülő politechnika egyúttal azt a technikai sokszínűséget, megoldási szaktudást, ügybonyolítási gyakorlatot és a problémák orvoslására irányuló gyógymódot is tartalmazza, amelyek egyike éppen az asszimilációs technika, másika az integráció varázseszköze, s mindennek fontos segédprogramja pedig az a képviseleti vezérelv, amely látszólag a hatalmi apparátusok elhivatottságát, a felelősségátruházás folyamatának érvényességét és a bizalmi alapú politizálás észszerű érvényesülését példázza. A haszonelvű politechnika (olykor „nemzetpolitika”, máskor akár „kisebbség-politológia”) célja és kiteljesült érvényesítése olyan pragmatikus megfontolásokra épül, melyek a társadalmi szolidaritáshiányok esetén védtelenné tennék vagy tehetnék az etnikai csoportokat… – ha éppenséggel nem állna mögöttük vagy fölöttük védernyőjével az áldásos hatalom, nemzeti múlt, nemzettest-örökség vagy közös származástudat. Ugyanakkor nem kizárt: éppen mert a társadalom etnikai csoportjainak önerős szerveződése és egymásközti alkufolyamatai javarészt azáltal sérülnek, hogy az állami-intézményi atyáskodás egyre hatékonyabban jelen van és beavatkozik (pl. etnobizniszt serkent, szegregációkat épít ki, megosztja a térben együtt létezőket vallási, politikai vagy gazdasági alapon stb.), ezért a hatalmi véderő és az „egység” keresése lehetetlenné teszi az autonómiaigények és interlokális kooperációk érvényesülését. Vagyis az etnikai kérdéseket, asszimilációs hullámokat „kezelni képesnek” látszó hatalmi beszédmód azt a – csakis magamagához mint minden megoldás bölcs kézbentartójához irányított – lojalitást igyekszik kitermelni, amely révén a status quo nem változik, viszont ezzel doktrinális alapra helyezi az akut folyamatokat, melyek fő célja végső soron nem a helyi kulturális önállóságok harmóniája, hanem a de-etnizált világok kiépítése és egynemű kezelése (lásd „homogén nemzetek” épp napjainkban újra fölerősödő kreálási igényét az állampolitikai gyakorlatokban és európai egyezkedési játszmákban). Az etnikai karakterét veszélyeztetve érző etnoszféra persze éppúgy megosztott, ahogyan a hatalom is. Vagyis szereplői közt lesz nyíltan beolvadó, beolvadást pártoló, asszimilálódó, távolságot tartó, részkultúrákat átvevő, migrációra vállalkozó, teljes konfrontációt szorgalmazó egyaránt, s lesz olyan is épp elegendő, aki számára az asszimiláció nem megoldás, hanem maga a legitimált megszűnés – ezért ha adaptálódik is valamelyest, rejtve megőrzi még mindazt, amit etnikus mássága korábban tartalmazott. Csupán extrém példaként említem – s nem vélném általánosíthatónak, de mint jelenség talán mégis érdekes –, amiről egy nemzetközi konferencián egyik hazai határőrizeti-idegenrendészeti szakemberünk beszélt: a Magyarországon élő kínaiak számáról lényegében semmiféle tiszta adat nem létezik, s noha számukat már egy évtizeddel ezelőtt több tízezerre becsülték, valamint térbeli mobilitásuk oly nagymérvű, hogy ellenőrzési szempontból követhetetlenek…; s bár nyilvánvalóan a fiatalabb, „életképes” és vállalkozni merész csoportok érkeznek hozzánk, de nemcsak a fiatalok maradnak itt, viszont egy-másfél évtized alatt még egyetlen temetés sem volt körükben, ami nemcsak statisztikai képtelenség, de rejtély is… (Szép 2003). E példa nem lenne figyelemre érdemes, ha nem éppen arról bizonykodna, hogy az adaptációra alkalmasnak látszó népesség körében másfajta „primer lojalitások” működnek (Clifford Geertz felfogása értelmében ezek partikuláris nyelvek, vallások, családi közeg, származás és történelemátélés garantálta élményközösség belső támoszlopai), amelyek az őket nem ismerő, külső racionalitások számára nem értelmezhetőek, mert „nem racionálisnak”, nem individuálisnak” és „nem utilitáriusnak” tűnnek (bővebben Geertz 1999).
Közelebb juthatunk e kisebbséggel kapcsolatos felfogás, ill. „policy” érzéketlenségének megértéséhez, ha figyelembe vesszük, hogy a monolit hatalompolitikai elgondolások (sőt: olykor a kisebbségiséggel kapcsolatos kutatói magatartások szintúgy) éppen azzal teszik önmaguk számára is értelmetlenné a másságok felfogását, hogy azokat elemeikre szétszedve tálalják, ellenérzéssel vagy vaksi gyanakvással kezelik, „racionalizálni” próbálják, és olyan „konstrukciókba” rendezik, amelyek az érintettek számára nem ugyanúgy képviselik a nemzetállami kötelékek meglétét, mint a társadalmi érintkezést kívülről befolyásolni próbáló politikai-politikusi érdekszféra számára, és nem is értelmezhetőek ekképpen. Nem véletlen ezért az sem, hogy a nemzeti azonosuláspolitikák jelen időszakában egyre többen már nem az etnikai identitást „forgalmazzák”, hanem igyekeznek ezt eltolni az állampolgári identitás felé, az „etno-prés” ellen és az autonómiaigények megfogalmazhatatlansága idején inkább a „világpolgári” vagy „EU-polgári” státust szorgalmazzák (bővebben lásd Bakk–Bodó 2003, valamint A.Gergely 2003). Jól látszik ez (a példa kedvéért) a Magyarországra „kijött” erdélyiek beilleszkedési stratégiájában, akik a munkavállalási engedély és a letelepedési kérelem beadása idején maximális etnikai lojalitás-játékot vállalnak, hogy mielőbb megkaphassák a magyar állampolgárságot (különösen annak reményében, hogy ez igen gyorsan kínálja majd az uniós állampolgársági esélyeket is), de az akkulturáció szempontjából a maguk partikularitásában már igen messze állnak azoktól a képzelt eszményektől, amelyek Erdélyország népére úgy tekintenek, mint ősi fészek etnospecifikus lakóira – ugyanis az érdekeltek akár a kultúravesztés tudatában is mindinkább szabadulni igyekeznének a rájuk festett archaizmusok látszataitól, cserébe az európai asszimilációért.
Az asszimiláló folyamatoknak az a kérdése, ki van „belül” az adott helyen, és ki van „kívül” e szférákon, rendszerint olyan identitáspolitikák (ki- és bezárások) formálódását segíti, amelyek a kontrasztok csökkentése révén kívánják elérni a csoportkülönbségek skálájának redukcióját a „nemzetre” hivatkozó szocializációs, kulturális, pszichés és történeti összefüggésrendszerben. A nemzeteszmék alapjátéka az egyesítés-összesítés, a homogenizálás és esszencializálás: mindez azonban sokszor éppen az identitásokra hat ellenkezőképpen, erősítőleg, lokalizálóan és radikalizálóan… (bővebben Geertz 1999). A jelenkori Magyarországon (egyebek közt éppen ezért, s az Európai Unióban éppúgy) számos kizárási és alávetési technika figyelhető meg, melyek a helyi (és/vagy nemzeti) kultúra állapotától, kohéziós erejétől függően a megtűréstől az erőszakos alávetésig számtalan politikai-kulturális narratívát tartalmaznak: a legváltozatosabb formákban folyik ismét a homogénnak vélt/vágyott nemzetépítés annak ellenére, hogy a nemzeti állam mint történeti formáció jócskán veszített jelentőségéből; minduntalan jelen van az etnocídium számos jele, vagy legalább ennek félhető lehetősége; minduntalan folyik az etnikai szféra marginalitásba szorítása és megrekesztése; elvitatódnak lehetséges autonómiák; új nyelvtörvények születnek (Mečiartól az új ukrán szabályozásig, a romániai-vajdasági-szlovákiai köznyelvi, közigazgatási ügyintézésig vagy településnév-csatákig akut problematikák ezek), az államok előzékenyen serkentik a kulturális hasonulás megtörténését, interaktív szintre emelik olykor az etnoszféra követelésrendszerét, de elmaszatolni is próbálják az etnikumok megalkotta határokat és mintákat… Ezek a technikák és technológiák nemegyszer teljességgel demokratikus mezbe öltöztetettek, máskor erőszakgyanúsak, de nem vádolhatók kisebbségjogi Charta-sértő vagy nemzetközi egyezményeket felrúgó gyalázattal, egyéb esetekben pedig egyszerűen csak folytonos manipulációk lenyomatai, akut formái.
Az ilyetén fordulatok és folyamatok közepette a társas csoportok mozgása és alkalmazkodási stratégiája valamiféle „civilizációpolitika” eseteivé, ill. programjának áldozatává változtatja az érdekelt migráns csoportokat (de nemegyszer a helyben maradó, kisebbségi identitást megőrizni próbáló entitásokat is). Ezek a védekezési, kikerülési, rejtőzési stratégiái mutatják, hogy a kizárás és a bekebelezés korunk és a politikai paradigmaváltások eszköztárához tartozik. A másság és a különbözés eltérő státust nyert, és nemcsak egymáshoz vagy a mássághoz viszonyítva, hanem a tűréshatárok terén is. S mivel az antropológiai gondolkodás (vagy diskurzus, interpretáció vagy kutatási tárgymeghatározás) nem objektumokról beszél, hanem inkább szemléletmódokról, és a kultúrák közti átmeneteket, kölcsönhatásokat szemléli szívesebben, mint az Európai Unió szervezeti vagy jogvédelmi horizontját – szinte lehet tudni, hogy a kizártak és a bekebelezettek iránti érdeklődésből ez a felfogásmód a kutató elismert-vállalt közelségét tükrözi azokhoz, akik a saját modernitásértelmezése szerint képesek lennének átélni az „otthonlét” állapotát, a helyzetfüggő társadalmi létmódok szorongató élményét. Erről az utóbbi években Feischmidt Margitnak, Bodó Barnának, Bakk Miklósnak, Rostás Zoltánnak, Iancu Laurának vagy a debreceni és miskolci antropológusoknak több kötete jelent meg, a Fórum, a Kisebbségkutatás vagy az Erdélyi Társadalom sok-sok száma is megannyi elemzést közöl, nem beszélve a kolozsvári Kisebbségkutató Intézetről, a csíkszeredai KAM-ról, s a BBTE, a somorjai Fórum Intézetről, az őrvidéki magyar egyesületekről, a beregszászi főiskoláról, a Selye Egyetemről, a szabadkai magyar tanszékről, a Sapientia és a budapesti akadémiai kutatóhelyek egyre növekvő szakemberlétszámáról, kiadványaikról. Ezek puszta léte is kihívó ellentmondás a totalitarizmusok utáni korban, de létük eredményessége olykor kétségekre ad okot, beleértve a módszertani reflektálatlanságot és a fölhalmozott tudásanyag hiányos „bemosódását” a helyi tudásvilágokba és életszférákba, még akár a többségi tudományosság sokszor válaszképtelen műhelyeibe.
Nézzük hát egyikét-másikát azoknak a direkt állam- és pártpolitikákon túli politikai kezeléstechnikáknak, amelyek a migrációk és az asszimilációk kiegyezési folyamatában egyértelműen jelen vannak a társadalmi változáshullámok mögöttes szférájában! Persze nem áll módomban Horváth Istvántól Bárdi Nándorig, Öllös Lászlótól Szarka Lászlóig, Gagyi Józseftől Biró A. Zoltánon, Szász Alpár Zoltántól Veres Valéron, Bakk Miklóson, Egry Gáboron vagy Bíró Gusztávon át Schöpflin Györgyig és a román politológusokig mindenkinek mérvadó gondolatait reflektálni itt – de szerencsére teszik ezt nálam különbek is és rendszerezőbb elmék is. Egy tisztelgő írásnak, ha üdvözlő kötetbe készül, talán kísérője valahol a válogatásban egy alapos bibliográfia, életrajz, kollégáktól jövő értékelés is – így hát nem vállalom magamra, hogy Bodó Barna munkásságát, sok száznyi cikkét és tanulmányát, sok tucatnyi könyvét és szerkesztett művét, értekezését és civil szervezeti aktivitását mind-mind lajstromba vegyem vagy elemezzem.[4] Tették ezt már, tesszük is még, de nem itt. Annyit viszont a fentiekhez, Havelhez és a Bodó által leggyakrabban hivatkozott angolszász–német–kanadai–olasz szakirodalmi forrástömeghez is bizonyos aspektusból hozzátennék, ami a román párt- és nemzetpolitikai, a magyar „határon túli politikai” vagy nemzetstratégiai diskurzuson belül is kiemelésre érdemes. Temesvári lévén, a temesi helyi politika, a kolozsvári vagy váradi oktatás ugyancsak rálátást biztosít Számára a szórványkérdésre és ennek részproblémáira. Ehhez Ő hatványozottan többet ért, mint bárki, aki nagyobb etnoszférákban otthonos, hisz benne él. Ami azonban a kisebbségi és többségi, a perifériára szorult és a centrális erőterekbe zsúfolódott problematikák felől nézve is mintegy „lemarad” színes tudáspalettájáról, az épp az élményközvetlen kutatásban érdekeltség, többterepű etnográfia, kisebbségtudományi léptékű összehasonlító politológia. Ezt talán sosem is vette föl abba a diskurzusmezőbe, ahonnan művei, kutatásai, helyszínrajzai körvonalazódnak. S ezek a rábeszélőgépezetek korában mégiscsak olyan technikák, melyekről épp a kisebbségtörténet, az etnodemográfia, a narratív térségkutatások és etnokartográfiai kézikönyvek is csak hébe-korba szólnak valamennyit, az etnicitásvizsgálódások azonban mintegy évszázadosan is annál többet.
Amit mindjárt az elsők között érdemes említeni a hatalompolitikai vagy poli-technikák közül, az a történeti-genealogikus hangoltságú nemzeti alapstratégiák működ(tet)ését szolgáló metódus: ezek sokrétűek és sokrétegűek, amit már a 19. századi kisebbségleírások is tükröznek (Kölcsey Ferenctől Mocsáry Lajosig), s a kortárs-mai kisebbségszociológiai kutatások (pl. Csepeli György, Szabó Ildikó, Örkény Antal és munkatársai által elvégzett, több tucat országra kiterjedő vizsgálódás adatai is) mindezt úgy interpretálták, hogy egy duális érdekellentét mentén felosztható a bármilyen helyi lakosság a gazdasági/kulturális, individualizált/kollektivisztikus, politikai nemzetben vagy kulturális nemzetben gondolkodás sémáival. Ezek a nézőpontok és értéktartalmak a kettős vagy versengő identitást teszik lehetővé, s hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalmi identitások érdekcsoportok konfliktusaiban öltsenek testet. Ilyesfajta konfliktusokban szerepet kap a makropolitikai trendeket követni próbáló kollektív identitás, az (általában) ideológiai hangoltságú értékrend, és a nacionalizmus is, velük szemben pedig a mikroszinteken érvényesülő egyéni stratégiák, a mindennapi életet „nemzeti horizonton” átélő laikus látásmód, s végül a Mi/Ők kategorizáció használata is, amely utóbbi a csoportkategorizációk egész piramisát formálja ki. E piramisban (Örkényék látványos skáláján) a spontán nemzeti identitás áll a legszélesebb talajon, erre épülnek az attitűdök és érzületek, valamint sztereotipizációk, majd erre az etnocentrizmus, még följebb a xenofóbia és rasszizmus, majd legfölül a nacionalizmus mint ideológia áll a legvékonyabb rétegben, de még mindig elegendő hatásfokkal. Nagyjában-egészében a klasszikus kategóriáknak megfeleltetve a Gesellschaft kínálja a származás, az életvilág, a megfeleléskényszerek rendjét, a Gemeinschaft pedig a politikai-etnikai-nyelvi-kulturális identitást. Mindez szép lenne-lehetne, ha a kollektív és az egyéni, a makro- és a mikroszintek nem tartalmaznák a valóságban egyúttal a kirekesztetteket is, akik pedig igen komoly arányban részesednek a konfliktushordozó felfogásokból, előítéletes gondolkodásból (például a roma népesség befogadottsági arányát tekintve, Örkény adatai szerint Magyarországon 5,0%-nyi roma népességre 24,7%-os kirekesztettség jut, Romániában ez 5,6% és 10,5%, Bulgáriában pedig 10,9% és 45,7%). Természetesen hozzátenném, hogy a szociológiai értelemben vett, kisebbségkutatási tapasztalatnak tekintett duális érdekellentét vezethet olyan xenofóbia-állandók megállapításához, amelyek történetileg számos esetben, elkülönülten és állandósultan is vonatkoztak az „Ők-csoportok” többségére, de különösen a cigányságra, zsidóságra, időnként a szlovákokra, rácokra, svábokra is.
Az antropológiai értelemben vett hagyomány és modernitás, identitás és kollektivitás-eszmények persze mindig csak eseti érvénnyel vannak-voltak jelen a magyar társadalomban, de az is bizonyos, hogy az asszimiláltnak tekintett kunok, jászok, görögök, bolgárok, zsidók lakóhelyi, térbeli szegregációja és a kulturális beolvadás (akkulturáció) társadalmi tényei is régi idők óta a kirekesztettség és a szórványosodás határán voltak jelen. Az asszimiláció ez etnikai-kulturális csoportok esetében egyfajta „átmorzsolódás” volt inkább, s elsősorban a „berekesztettekre” vonatkoztatható volt, szemben a diaszpórába kényszerült népcsoportokkal, akik „kirepülése”, „átpárolgása” más, lakóhelyüktől távoli helyszínekre már a kirekesztettség következménye volt. Visszautalva e ponton mondandóm lényegére: a két létszféra közötti társadalmi-földrajzi térben ment és megy végbe az „átfolyás” eseménye, amely a migrációs kényszerekkel terhes mozgást lehetne hivatott szimbolizálni. S ebben mindama hatások is szerepet kapnak, amelyek talán külön kategóriaként itt most részleteiben nem említendők (bár elemeik részleteikben is kibonthatók), nevezetesen a nyelvpolitika, amely mindig is kizárt vagy bekebelezett, a térpolitika, amelynek részeként földbirtokot, tőkejavakat, társadalmi képviseletet, törvényességi hátteret, definiált jogi státust (esetleg önkormányzati státust is) lehetett szerezni és ennek révén bejutni a döntéshozó potentátok közé, vagy az idegenellenőrzés rendszere, amely legitim kontroll alatt tartja a belső és befelé irányuló mozgásokat, s ugyanígy a szomszédságpolitika, a migrációpolitika is.
Szintúgy a kizárás és bekebelezés eszköze lehet az etnikai rétegződés megannyi eleme, a kiváltságoktól az önminősítésen át a szélsőséges rasszizmusig és holokausztig (lásd pl. Brubaker 1998; Massey 2001; Bakk 2008; Szász – Zombory 2014; Bodó i.m.). Ezt az értékrendet és eszközt használja nemzetépítési gyakorlatában a magyar reformkor értelmisége, ezt veszi elő a Horthy-korszak több kormányzata, s az Antall-korszak rendszerváltó atmoszféráját is közel évtizedesen belengi a szociális kérdések etnizálódási folyamata, s nem titkoltan az Orbán-korszak nemzetpolitikai zsargonja is. Mindegyik korszakban részint állami etnobiznisz, részint statisztikai-demográfiai zsonglőrködés jellemzi a folyamatokat, nem utolsósorban azért is, mert a meg- vagy újrainduló középosztályosodás a társadalmi tagoltság részbeni átrendeződését is eredményezi, s a kasztosodási folyamatok minduntalan újra kijelölik a helyét a kisebbségeknek, bekebelező technikákat tesznek lehetővé a befogadásban, és kirekesztőket a migrációk serkentésében. De ugyancsak a polgárosodás-középosztályosodás hívja életre (nemcsak ma és Magyarországon, a kortárs Európa több nagy nemzetállamában, valamint a felvilágosodás- és reformkori nyugat-európai országépítésben, birodalomformálásban is) az etnikai csoportok degradálódási, marginalizálási, osztályalattivá válási vagy osztályszerkezetből kikerülési élményét, melyet mintegy „fűszerez” a kikerülést-száműzést kísérő etnocídium, rasszizmus és nyílt vagy burkolt fajgyűlölet. Az európai kisebbségellenes korszakokban a társadalmak a tradíciók bomlástermékeit kezdik megmenteni, a proletarizáció perifériára vagy félperifériára szorítja a kisebbségeket, s nem ritkán „távozásra” is serkenti őket. A 20–21. század fordulóján emellett a történetileg modernizációs lejtő szélére-aljára sodort kisebbségek jókora hányada az agrárszférában maradt érdekelt – melynek ma látványosan befellegzett –, más részük a korábbi átstrukturálódási folyamatban a proletársorba kapott beutalót – s most ennek is lassan vége szakad a szakmastruktúrák modernizálódása okán –, az értelmiségi és szolgáltatási szférába átkerült tömegek között pedig most kezd kialakulni az a belső tagoltság, amely már a tercier szektor hihetetlen megnövekedését követően is talpon maradó, az ismételten lecsúszó, valamint a sikerképesnek mutatkozó társadalmi tömbökbe rendezte át a szakmai-korosztályi-foglalkozási mobilitás szereplőit. Mindezen történeti és jelenkori folyamatok hatása a kirekesztettségben és berekesztettségben mérhető ma már. Azonban a beletartozásban és a kihullásban nem csupán az asszimiláció és a migráció trendjei érvényesülnek, hanem a dezintegráltság és szegregáltság sokféle jele is megmutatkozik. Az etnikai (át-)rétegződés persze sosem önmagában mérhető, de társadalmi kontextusba állítva nem is tisztán migrációs kérdés – bár nem is tisztán asszimilációs problematika. Leginkább talán „a kiszolgáltatottság antropológiája” írható meg erről, melynek olyasféle kísérő jelenségei vannak (lehetnek), mint például a szedanterizálás (pl. a mobil roma csoportok kényszerített letelepítése, helyhez kötése, mozgásuk tiltása, táborhelyeik fölszámolása; vagy a magyarországi görögök letelepítése önálló budapesti városrészben, illetve e célra kialakított faluban; a kolozsvári városrészek etnikai szegmenseinek históriája, vagy a második világháborút követő népcserék és mozgáskorlátozások különféle megoldásai is s térpolitikák eszközeként foghatók föl).
A nemzetstratégiákat és az etnikai rétegződés formálását követő számos policy érdemel még fölsorolást a továbbiakban, melyek éppúgy a megosztáspolitika részeiként tűnnek fel. Az etnoszférán belüli megosztottság részint „természetes”, ősi történet, részint újdonság is, főként végbemenési módját illetően. A politikai antropológia szempontjából figyelmet érdemelnek a szimbolikus politizálás különféle eszközei; így például a határon túliakkal kapcsolatos aggódás-diskurzus (Bárdi Nándor kifejezésével, s az Antall-korszak hajnalán, vagy közvetlenül azt megelőzően életre keltő „Erdély-renaissance” mentén elhangzó, számos különvélemény alapján kritikával illetett politikai szlogentárat is ide sorolva); ugyancsak a megosztáspolitika része, s főképp a jogi-törvényalkotási szinten megjelenített eszköz a kisebbségi törvény, mely egyszerre bekebelez(i az önjelölt vagy kijelölt kisebbségeket) és kizárja mindazokat, akik valamiért ebben nem lehetnek közvetlenül érdekeltek; megosztás része a nyelvtörvény jellegű szabályozás is; ebbe a sorba illik a státustörvény (lásd Bakk–Bodó 2003), a Schengenre hivatkozó határőrizeti stratégia és „minőségpolitika”, valamint ide sorolnám a kisebbségi önkormányzatiságot nemkülönben, hisz a választott képviselet intézménye nyilvánvalóan felhabosítja a hovatartozások lehetőségeit, esélyeit és jövőjét, látszatokat kínál a megoldottság élményével, nem utolsósorban például a 2018-as magyar parlamenti képviselő-választás alkalmával a „külhoni magyarok” szavazatainak vagy a hazai „nemzetiségi jelöltekre leadott szavazatoknak” egyszerre kizárási és bekebelezési funkciója is jelen volt.
Nem fedezhetünk föl túlságosan új vonásokat az állami asszimilációpolitika felszínén, amelyeknek ne találhatnánk meg előképét a históriában. Amiként a magyarországi zsidóság megtelepedéstörténete körül a kizárási és bekebelezési technikák egymást váltva érvényesültek, vagy ahogyan például a földrajzi térben egységesen települt (idővel, s elég korán reformátussá vált) kunok közé katolikus palócokat, baranyai rácokat, szlovákokat, jászokat telepített a főhatalmi gondoskodás, ugyanúgy rendre megtörténik a gazdasági, kulturális, etnikai vagy jogi értelemben kezelt idegenek lehatárolása ma is. A vízumkényszerrel, letelepedési engedély feltételeként szabott munkaviszonnyal körülhatárolt erdélyi munkavállalás például nagyrészt városi-fővárosi megtelepedést szorgalmaz a migráns tömegek életvitelében; a migrációs támaszpontok a legkülönfélébb hivatalos okok miatt mintegy „dobbantódeszkaként” működnek a távolsági munkavállalók számára is, s cserébe a mai nemzetépítési stratégia részévé válik a távolsági honfoglalás (szlovéniai templomépítéssel, horvátországi könyvtárfejlesztéssel, bálványosi találkozókkal, vagy határon inneni magyar támogató intézményekkel, melyek legfőként a határon túliakat hivatottak ösztöndíjakkal, kedvezményekkel, perspektívákkal megajándékozni, s erre ráadásként a magyar pártok támogatása révén az állami etnobiznisz is virágzásnak indult – nem utolsósorban parlamenti mandátumadományozó szerepkörbe emelve a külföldi pártválasztók távolsági politikai rétegét, s ennek Bodó hivatkozott írásában is megfelelő hivatkozása Benedict Anderson alapműve a „képzelt közösség” tematikájában).
Bátran lehetne persze azt is kérdezni: miért, hát miféle más technikái adódnának egy államnak, ha „saját” népességét kívánja védeni a külső és távoli behatások ellen, ha saját érdekkörét látja sérülni a nemzeti kisebbségi léthelyzetek révén, s ha meglevő kisebbségeit a közös (honi) miliőbe kívánja szocializálni…?! A válasz természetesen nem egyféle… A migráció mint népmozgalom, mint tömeges helyváltoztatás, áttelepülés, a meglevő államkeretekbe illeszkedés technikája, nyilvánvaló rokonságban áll (bár olykor csak rész-egész, cél-eszköz szerepe van) az asszimilációval mint hozzáidomulással, beolvadással, hasonulással és illeszkedéssel. A belső (vagy távolsági) migrációs politika, mely a kiinduló ország (hely, közösség) „elmozgó” tömegeinek és a befogadó (cél)ország érdekszférájának kiegyezési folyamatait stimulálja, nem is igen kerülheti el, hogy stratégiát dolgozzon ki e folyamat kézbentartására. Úgy vélem, az asszi-migráció ebből adódóan olyan beolvasztási technika, amelynek hatására voltaképpen a beolvadásba történik áttelepülés. Ennek pedig nemcsak célja, hanem feltétele is a beolvasztás igei értelmében vehető programja, a hasonlóvá tétel értékrendje és az etnopolitikai eszköztár mozgósítása. A nemzeti kisebbségek, a határon túli etnikai csoportok vagy a diaszpórák átkarolása (mint azt a „tizenöt millió magyar miniszterelnöke” sugallta Antall József esetében, vagy kevésbé markánsan vállaltan Orbán Viktor hazafiság-politikai vélelmeiben) egységátrajzoló folyamat.
A különbözőségek karneválja azonban részint bizonytalan program, részint labirintusba vezet, részint pedig oszlásnak indult egységek tüneményeivel nehezített. Nemcsak nálunk, hanem a világ egy sor más tájékán is az etnikai törésvonalak mögött hovatartozási sémák rejtőznek, de ezek elveszítése és átkódolása nemcsak élménye a migráló tömegeknek, hanem a konfliktusmentesítés értelmében kötelezettsége is az államnak (lásd mondjuk az ukrajnai térségből Romániába érkezők, a délszláv háború alkalmával a Magyarországra érkezők, az afrikai és ázsiai migránsok tömegének Németországba vagy a skandináv államokba érkezők köreire vonatkozó eljárásmódjait). Azzal azonban számolni lehet, hogy a mikropolitikák szintjén, a töredezett vidék makrokörnyezetében minél több a migráns, minél határozottabb a diaszpórák jelentéstartalma, annál egyértelműbb a lokális közelség és a monolit uralom konfliktusa, sőt annál inkább lehetséges az, hogy a partikuláris világok egy neotradicionális birodalomépítés egyidejűségét sugallják. Márpedig attól, hogy az identitás egyúttal lojalitás is – akár szeretik ezt, akár nem (írja Clifford Geertz) –, de homályos tartalmú doktrína is, minden közös kulturális lényeg dacára. A doktrína hatása pedig a nemzet mint összesítő, homogenizáló, esszenciális univerzum, a saját programját kívánja történeti-szakrális-pszichés konstrukcióként elfogadtatni. Ehhez elvárja a készségelsajátítás (asszimiláció) mint artikulációs tanulási folyamat érvényesíthetőségét, a „beletartozás” és „kihullás” közötti választás felelősségét, a beleszocializálódás engedelmességét. Már ennél is komolyabb bonyodalommal jár, hogy mindezt nem a teljesség érvényével, hanem időlegesen teszi az indoktrináló állam, elfogadja (sőt készteti) a rejtekezés lehetőségét, az etnocentrikus orientáció szorgalmazásával/engedélyezésével vagy megtűrésével együtt. Ettől azonban a „beletartozási csoport” előtt úgyszólván csak két út áll: az egyik a kifelé mobilitás, a csoport elhagyása, a sorscsere megtörténte azzal a céllal, hogy a „mi” és az „ők” közötti választás kényszerűsége egyértelművé legyen, s az „ők”-csoportban a befogadás ígérete valóra váltható lehessen. Ez zajlik le például az anyaországi tradíciók értékcsökkenése, leromlása nyomán, amikor az erodálódott identitás egy másik (befelé: kisebbségi, kifelé: többségi) csoportszinthez próbál alkalmazkodni. Ám a kihullás-csoportban is csak később derülhet ki, hogy belülről nézve ugyancsak „mi”- és „ők”-csoportból áll, függetlenül attól, hogy egyéni vagy csoportos mintát követ. Az önazonosság-keresés és a másságmeghatározás nemcsak tárgyi, értékrendi, mentalitásbeli másságokat tükröz, hanem a kultúraátvétel, az asszimiláció útján kísértéseket is jelenthet. Nos, éppen ez a „tévutak labirintusa”, a „privát lojalitások laza agglomerációja”, amelynél az asszimilációk kontra disszimilációk hatására (Geertz kifejezésével) „nem a különbségről, szeparatizmusról, egyensúlyról és szintézisről van már szó, hanem szétszórtságról, bizalomról és kapcsolatokról”.
E szétszórtság, bizalom- és kapcsolathiány tehát nem belülről jön, nem a közösségek felől segíti a nagy nemzeti célok mellett a kicsik védekezésképességét érvényre jutni, hanem éppen ellenkezőleg: a környezeti nyomásnak, fölszívódásnak épp a védekezés kényszere okán szinte kézenfekvő útja vezet a meneküléshez, a nyíltan választott migrációhoz.
Kitartó szokásunk, hogy a migráló társadalmi csoportokat ugyan nem irigyeljük, de tudjuk/sejtjük azt is, hogy az eredeti közösség sem volt egynemű, egykultúrájú, egyöntetű. Sőt azt is, hogy az elhagyott társas miliő nem a megrekedt közösség formációjában marad, hanem olyan határkapcsolatok bővítik/szűkítik utóbb, amelyeket nem definiál szükségképpen valamely geopolitikai határ, viszont az emlékezet, az azonosulás vagy a honvágy révén a kisebbségi és migráns népességek széles spektruma alakul ki – ez pedig (akár a transznacionalista kultúrák, akár a kisebbség-többség viszony szempontjából, vagy akár a Bodó fölidézte kulturális identitás-narratívák tárgykörében) már kevéssé csak az alárendeltség/dominancia tagoltság menti elrendeződést kínálja, sokkal inkább annak az eredeti, a migráló népességet őshonos vagy lokális jellegében is meghatározó belső tagoltság mentén építi újjá egy másik környezetben (mint erről James Clifford a diaszpórák kapcsán oly tanulságosan szól, lásd Clifford 2000).
Mindez még inkább relativizálhatóvá teszi az asszimilációk és migrációk problematikáját, ha azt úgy tekintjük, mint a kultúra és a politika térképének együttes megváltozását, egy „darabokból álló világ” újabb korszakát, amely nem csupán (a jó vagy akár rossz értelmű) provincializmus és kozmopolitizmus mentén rendeződik el, hanem a benne zajló népességmozgások is folytonosan relativizálják az „egészről” alkotott képünket. Az „egyre messzebbre ható kapcsolatok létrejötte az egyre bonyolultabb megosztottság mellett” nem ellentétek immár többé, hanem „a részek mindig egy egészhez illeszkednek”, „a kultúra »konfigurációs« fogalma kezdi kiszorítani a kultúra régi, az egész emberi nemre vonatkozó fogalmát a maga diffúz, nehézkes és önmagára vonatkoztató szemléletmódjával. Kultúra helyett most kompakt, összefüggő és összetartó, önálló kultúrákról van szó: társadalmi organizmusokról, szemiotikai kristályokról, mikrovilágokról. A kultúra lett az, ami minden népnek van, […] mégpedig mindegyiknek a sajátja…” (írja Geertz 2001). S minthogy az elhatárolások, amelyeket (akár a társadalomkutatók, akár a piackutatók, akár a régészek vagy antropológusok szótárát vizsgáljuk) a természettel ellentétes folyamatban az emberi együttélés univerzális mintája vagy vezérfonala alapján fogalmaztak meg a 19. század vége óta, önkényes fogalmak együttesével írják le a mechanizmusok kölcsönösségét, (közös és egymásra emlékeztető jegyeket megnevezve), egyúttal a határok közötti és alatti/fölötti szférákat is körvonalazzák, melyek körvonalait kutatva folytonosságok, összehasonlíthatóságok, életforma-elhatárolások és közös jellemzők engednek fölfedni. Ám „a nagy egész keresése itt nem megbízható vezérfonal többé, a zártság elérhetetlen ideállá válik”, a jelenségek elválaszthatatlanok szűkebb és tágabb környezetüktől, akkor is, ha a közös képzetek, közös érzések, közös értékek rendszerét mint konszenzusok lehetőségét keressük. Nincs már területi kompaktság, helyi tradicionalizmus, kulturális identitás, amely a kollektív identitás-tájképek megrajzolhatóságát igazolhatná… (Geertz uo.)
Ha pedig ez így elfogadható, akkor a migráns tömegek „kiilleszkedése” és adaptációja, asszimilációja és akkulturációja nem drámai kultúravesztés a szó pejoratív értelmében, s a változó rend és egység sem lehet igazi kiindulási alapja a folyamatok megértésének. Mert ha hiába keresünk érvényes „próbálkozásokat, amelyek elemeire bontják és vallatóra fogják a különbözések rendjét”, hiába kreálunk az asszimiláció és a kultúraváltás lenyomatairól szóló siránkozásokat is – akkor esetleg érdemes arra is tekintettel lenni, hogy az asszimiláció ellen migrációval és a kényszerű migráció ellen asszimilációval védekező társas csoportok nemcsak közvetlenül egymás mellett találhatók, nemcsak nem hagyják el egymást egyszer s mindenkorra, hanem kölcsönkapcsolatban, áthatásban maradnak később is. „Egy olyan világ képe, amely tele van hintve különböző kultúrákkal, sűrűn be van vetve a gondolatok és érzések kisebb-nagyobb, össze nem függő egységeivel – a világ szellemi és lelki összetettségének pointillista képe – semmivel sem kevésbé félrevezető, mint az egyforma nemzetállamokra szabdalt áttekinthető világ elképzelése” (Geertz uo.).
De tegyük hozzá sürgősen, mielőtt még feledésbe menne: a kisebbségek kárára elkövetett asszimilációt majdnem mindenhol és mindenkor úgy fogjuk föl, mint ártalmat, a megsemmisítés átkát, a gyalázat, megszállás, elpusztítás eredményét. Rossz kérdés talán, de hadd tegyem föl: ha tételezzük, hogy egy bármilyen helyszínen s bármilyen emberek közötti kapcsolat nem csupa ártalom eleve is, akkor miért nem kérdés legalább így párhuzamosan az is, hogy egy disszimilációs helyzet azoknak is rossz, akikből le/kiváltak, azok is károsulnak, akiknek kölcsönhatásaik egyik fele erőszakkal megszűnik, akiknek fél-gyermekei és egész-unokái már veszítenek a hozott kulturális örökségből, s nemcsak pusztán azoknak, akiket kicsuktak a karanténból vagy elüldöztek a fészkükből…! Ha ez mégsem így van, annak nemcsak nyelvi, kultúrakülönbségi, gazdasági, politikai okai lehetnek, hanem talán a mindenkori emberi és társas viszonyok lepusztultságának jelei is mindezek, s akkor viszont csak alkalmi ürügy a minoritás-létre fogni a folton folt elszíntelenedését…
A migrációs kérdések, melyeket politológusok, néprajzkutatók, munkaerő-menedzserek, gazdasági jogászok, bankárok vagy épp felszabaduló kolóniák népei vallanak, ekképpen visszaigazolják egy kissé, hogy egy ország „különböző méretű, jelentőségű és eltérő jellegű »népének« sokasága, amelyeket egy átfogó történeti, ideológiai, vallási vagy bármilyen másfajta kerettörténettel fűznek össze közös gazdasági és politikai struktúrává. […] A »kultúrák«, a »népek« vagy az »etnikai csoportok« korántsem a konszenzus határaival meghatározható identitás-kötegek, hanem egy kollektív életben való részvétel változatai, ami egy tucat különböző síkon, egy tucat különböző dimenzióban és területen zajlik egyidejűleg”, vagyis „a kulturális komplexitás egyetlen – persze nagyon is pontatlan és szabálytalan, labilis és meghatározhatatlan – egésszé fűződik össze…” (Geertz uo.)
Amit Geertz itt a „kis világok kötegeként” taglal – s ami voltaképpen ha szétesni látszik is, egyben marad, mert a kulturális identitásoknak és etnikai csoportképző elemeknek nagyfokú általános érvénye nemcsak az egyes alrendszereket vagy csoportokat, hanem közelebbről nézve az egymással többé-kevésbé szolidáris, szomszédsági vagy rokonsági alapon hasonlatos közösségeket is jellemzi –, sokszor éppen azért, mert körülöttük a változások örvénye sodor, egyben tartja, még nagy távolságok dacára is virtuális közösségként fogja át őket. Éppen ezért, amint azt bevezetőmben említettem: az asszimiláció, migráció, kultúravesztés és társadalmi dekonstrukció jellegzetességei rendszerint kihatnak még azokra a folyamatokra is, amelyeket a maguk teljességében korántsem kell pusztulások kezdő szakaszának tekinteni, hanem épp úgy lehet őket értékelni, mintha mindig meglennének az alapjai a bármilyen közösségek újraalakulásának. Meglehet, nem ugyanolyan lesz a diaszpórák közössége, vagy a migrációs csoportoké, mint volt starthelyükön, ám az asszimilációs folyamatban – legyen az akármily teljesnek látszó – mindig megmarad annyi az egykor volt identitás morzsáiból, amennyit az újabb nemzedékek vagy a kapaszkodóikat elveszítő csoportok még mindig megragadhatnak és közös tartalomként fölmutathatnak valamennyit. Az identitástörmelékek is részei a kultúráknak, mert azok sosem valami nagy teljes egész entitásként léteznek (még monolit formájukban sem), hanem olyan társadalmi terekben honosak, amelyek a kultúrák közti szférában teljesítik be kommunikációs funkciójukat, s nyújtanak magatartásmodellt, értékrendet, vagy azt a lehetőséget, hogy az újabb nemzedékek, a „kihullottak” vagy a diaszpórába száműzöttek elleshessék, fölhasználhassák, követhessék egyes mintáit.
Az antropológia, különösen ha a politikára vonatkozó nem konszenzuális tudás antropológiai megfigyelését vállalja feladatául, nem vállalkozhat arra, hogy politikák, tömegek, államok vagy csoportok között egyensúlyt, összhangot teremteni maga próbáljon. Az új szintéziseknek megvan a maguk ideje, s a szétesőfélben levő világ ma nem tűnik alkalmasnak valamely pompás szintézis („multikultúra”?) kialakítására. Az asszimiláció vállalására kényszerülő társadalmi csoportok vagy a migrációba menekülő etnikai csoportkultúrák sem okvetlenül arra vannak beállítódva, hogy valamely „lógia” tudassa velük, mi is lenne-lehetne feladatuk. Nem valószínű, hogy komolyan kellene hinnünk a liberalizmus és individualizmusok vagy akár a jobboldali populizmusok vehemens korszakában, hogy a cselekedetek, társadalmi mozgások és értékrendek, rivális hatalompolitikák és ezeket elviselő társadalmi tömegek nem föltétlenül fogékonyak a kívülről jövő, aggodalmas, vagy belülről jövő, elkötelező befolyásolási szándékok irányában. Már az a kérdés is, honnan nézve diaszpóra valami, kik felől szemlélve „kirepültek” a diaszpóra egyedei és csoportjai, szinte költői kérdés is lehetne – hisz elszármazniok bizonnyal nemcsak ezért kellett, mert úri kedvük úgy diktálta, hanem mert körülményeik így hozták… Ha folytonosan tételezzük, hogy csakis a kontinuus közösségek tesznek lehetővé konzekvens, egyensúlyos létformákat, akkor valószínűleg tévedünk, s alkalmasint az is bizonygatható lenne (teszik is, nem kevesen), hogy a migráló tömegek java része jobb körülmények közé kerül, több sikert arat magának, s inkább megszolgálja az elismerést, mintha „odahaza” maradt volna egy lepusztuló világ részese… A kirepülés és beilleszkedés, immigráció és asszimilálódás nemzedéki botránya nemegyszer visszájára fordul a második-harmadik nemzedékeknél, az idegenné váltak bár még idegenebb társadalmi térbe kerüljenek is, ott jó eséllyel építenek ki belterjesebb, védettebb világokat (mondjuk kínai kereskedők Új-Delhi elitnegyedében). Az bizonnyal igaz, hogy teszik ezt jó időn át „valakik ellen”, s közben változnak maguk is, hogy változtathassanak környezetükön – de aligha volna garanciánk arra, hogy saját társadalmukban, ahonnan a szétszóratásba indultak, ennél sokkal konszolidáltabb lenne a helyzetük vagy rezerváltabb a kultúrájuk, egyértelműbb a kulturális örökségük…
Gondolatmenetemnek ez a kifejlete nem kíván elsiklani a különböző típusú diaszpórák, emigráns csoportok, menekültek, száműzöttek problémás létmódja és beilleszkedésük kényszerei fölött. Mindössze annyit hangsúlyoznék, hogy éppen az antropológia nem társadalomfölötti, hanem émikus megismerő attitűdje sugallná azt a belátást, hogy elvont konkrétságú migráns csoportokról kevéske értelmeset mondhatunk… – viszont annál inkább átláthatunk folyamatokat és nemzeti vagy nemzetközi trendeket, ha konkrét csoportminőségekből indulunk ki. Nem szándékom itt új kérdéskörbe vezetni érvelésemet, de a kutatásaim során több ízben megérteni próbált „kiskun identitástudat” nyomán módom volt belátni azt is: akár évszázadon át szunnyadhat egy etnikai identitás, ha nincs módja, nincs érvényes eszköztára, vagy nincs értelmes programja az identitás-állandó fönntartásának. A hazai kun história, és a kunokra vonatkozó interpretációk előszeretettel keverik bele a lokális identitásba a vallásit, a kulturális és magatartásbeli sajátosságok közé a történelmit, a kulturális örökség részeként megnevezve a környezettel való szembenállás morális kötelezettségét, s mellette a társadalmi-technikai haladástól elmaradó viselkedésminták hasznavehetetlenségét, a gazdasági és viselkedés-kultúrabeli elmaradottságot is. Ám a lokalitás mint a történetileg legitimált magyar társadalomfejlődés egyik alapeleme, számukra nem a „nemzetit” tartalmazta, hanem a helyi értékrend és normák megőrzésének keretét, a szomszédsági-kistáji-regionális hovatartozás rendjét, melyet elvitatott, átformált vagy deformált a nemzeti program, így az kénytelen volt olyan formákba visszahúzódni, amelyek révén megőrződhetett, survival-funkciója elvileg megmaradt, s kínálkozó esetben megújulhat még… A diaszpórafelfogásoknak tehát az a képzete, hogy nemzeti kereteiket elhagyó kulturális szatellitekről volna itt szó, szinte képtelenség, ha például a helyükön maradó, onnan még asszimiláció fenyegető veszélye idején sem menekülő népességről teszünk megfigyeléseket…: belső diaszpórák (mikrocsoportok mikrocsoportjai, szubkultúrák szubkultúrái) is kialakulhatnak ugyanis, melyek a csoportképző és csoportfenntartó mechanizmusoknak azzal a trendjével szállnak szembe, amiket az „eredeti centrumból periférikus helyre” szétszóródottak köre éltet, s amelyeket az „eredeti szülőföld, őshaza esetleges visszatérési helyeként” értelmez a kollektív tapasztalat (Clifford 2000). A mozgásosság, határépítés és „a visszatérés konstitutív tabujának távoli jövőbe kitolása” tehát inkább valamifajta nemzetállami normák mentén tételezhető fogalomkörbe tartozik – ezekhez képest például az a hajlékonyság, s olyan fokú alkalmazkodásképesség, amely nem tapad meg a konkrét helyhez való visszatérés vágyképénél (tehát nem „a visszatérés teleológiájára orientált” – mint James Clifford írja), adott esetben sokkal komplexebb értéktartalmat vél megformálódni akkor, ha a diaszpóra képes marad saját kultúráját egy másik helyszínen, más körülmények között is újraalkotni. Illetve: „a kitelepítés, szenvedés, alkalmazkodás vagy ellenállás közös, folyamatos története ugyanolyan fontos lehet, mint egy különleges eredet projekciója. És a diaszpóra diskurzusa szükségképpen módosul, amint lefordítják és adaptálják” (Clifford 2000). Sőt, nemcsak adaptálják, hanem ki is teljesítik: „Bármilyen purista ideológiák legyenek is, a diaszporikus kulturális formák sosem lehetnek a gyakorlatban kizárólag nacionalisták. Transznacionalista kapcsolatrendszerekbe illeszkednek, amelyek többszörös kötődésből épülnek, és egyszerre rejtik magukban a befogadó országhoz és normáihoz való alkalmazkodást, és a nekik való ellenszegülést” (Clifford uo.).
Távol álljon tőlem, hogy a politikai pragmatikusságokkal szembeni stratégiák között a lehetségesnél igazságtalanul kiemeltebb szerepet tulajdonítsak a diaszpóralétnek, a diaszpórakultúrákat mintegy idealizálva. Sőt: az elűzött, kiutált, kicsukott vagy marginalizált létformákat sem óhajtom ideálisnak beállítani. De szeretném azt a belátást erősíteni, hogy a határképző folyamatok és gyakorlatok közepette (sőt ellenére) korántsem vezetnek folytonos konfliktushoz a különböző kirekesztő és bekebelező politikák. Nem is egy, magát rövid megtelepedés után már „őshonosnak” tekintő népesség eleve úgy jut(ott) letelepedési térhez, hogy onnan kiszorított másokat, akikből diaszpórák lettek, illetve maga a „honkeresés” is gyakorta azért történik, mert „kicsukottá”, kirekesztetté vált egy néptöredék valahol a glóbuszon (lásd mondjuk a zsidók, a kazakok, a hunok, a magyarok, a kunok, a csángók, a szingalézek, a filippínók, a hasonlóan „menekülő identitásokból” összeállt Ausztrália vagy az USA lakossági csoportjait!). Az autochton lét és a migráns- vagy diaszpóralét egyaránt igényli a kisebbségi legitimációt, amely valamelyik többséggel szemben elnyerhető tér, kedvezmény, terület, funkció mentén rendeződik, s idővel azt is célozza, hogy önálló térhasználat vagy megtelepedés révén legitim rangot nyerjenek azok az egyedei, akiknek nem okvetlenül, de eredetileg javarészt egyfajta elidegenített földhöz való tartozása határozta meg hollétét és hovatartozását. Persze érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy a feltételezett törzsi, kisvárosi-falusi, etnikai csoportkulturális közösségeken túl, amelyeket valamiért egy másik hegemónia űzött el szerves közegükből, hogyan lesz egyre gyakoribb a migráns egyén típusa, aki máshol él és dolgozik, mint ahol született, városba megy – bár vidéki, vagy külföldre utazik – bár itthon van életvezetési közege; vagy ingázik – mert munkát csak távolabb kapott… Mindezzel (mondhatnánk) univerzálissá vált a migráció, fölváltotta a részvétel élményét a szeparáltság, fölcserélte az ipar és kereskedelem az agráriumot, bevándorlók töltötték/töltik fel a kiüresedő városokat, végtelen létszámú függő tömegre épül az iparosodott gazdaságok rendszere, mobil szolgáltatóra formázott a kortárs életmód megannyi eleme… Vagyis, siránkozni lehet a migránslét, a kitaszítottság, a száműzöttség állapotán, de lassan már azokat lesz könnyebb definiálni, akik még nem is voltak vagy nincsenek most sem száműzve, akik maguk a bekebelezők, akik ekkénti funkcionalitása is esetleg csupán attól függ, van-e még kiket kirekeszteniük…
A kollektív száműzöttség mint a diaszpóra antropológiájának egy későbbiekben elemzésre méltó jelensége nemcsak arra hívja föl a figyelmet, hogy a kisebbségi, migrációs, vagy diaszpóralét jobbára közösségek, intézmények, sőt államok kizárási és bekebelezési politikáinak eredménye, hanem arra is, hogy az asszimilációs folyamatok éppúgy szükségképpen relativizálhatók, mint az áttelepült populációk léthelyzetei. Tételezhetjük, hogy léteznek előző hazájukhoz képest idegen vidéken új életformálásra vállalkozó, a saját régi életkörülményeikből kitessékelt közösségek – de ezek olykor pusztán a rövidebb történeti időszakok alapján minősülnek diaszporikusnak, hosszabb időtávon már csak azokhoz képest kizártak, akiket egy másik államalakulat vagy társadalmi miliő már bekebelezett. A diaszpóra-lét tehát kevésbé egy határhelyzet, mint inkább a határátjárások egyik formája, a köztesség egyik alakzata, s alapjában véve „de-territorializált” lényege is csupán az asszimiláltság előzménye, a destrukcióból következő másságtudat és kultúramegőrzési kényszer intézménye. A diaszpórák, kirekesztett népcsoportok egyetemes térképe így nemcsak történeti szakadások (sőt szakadékok) színeitől tarkállik, hanem a kortárs, nemzetek feletti és nemzetek alatti, kultúrák közti és szubkulturális létformák problémakatalógusa is. Ezekről írja James Clifford: „A diaszporikus szubjektumok tehát a modern, nemzetek feletti, kultúrák közötti tapasztalat önálló változatai. Így historizálva a diaszpóra nem válhat a modern, komplex vagy pozicionális identitások mestertrópusává vagy alakzatává, amelyeket keresztez és elmozdít a faj, a szex, a nemi szerep, az osztály és a kultúra. […] Fontos komparatív kérdések merülnek fel az utazás és lakás eltérő területei körül, a régió (például »a Dél« mint a diaszporikus elvágyódás célpontja), a (neo)koloniális történelem, a nemzeti beolvadás, az osztály, és a nemi szerepek szerint specifikálva” –, majd Paul Gilroy „változó azonosságokról” szóló teóriáját ismerteti és összegzi ekképpen: „A tradíció inkább tekinthető folyamatnak, mint célnak, és itt nem arra használjuk, hogy meghatározzunk vele egy elveszett múltat, sem hogy megnevezzük vele a kompenzációnak egy olyan kultúráját, amely helyreállítaná az elérhetőséget. Itt sem áll szemben a modernitással, és nem kell megidéznie üdvözítő, idilli képet festve róla. […] A tradíció most már az időt és a teret átszelő törékeny kommunikatív kapcsolatok fogalmi megragadásának egyik módja lett, ami nem a diaszpóra-identitásoknak, hanem a diaszpóra-identifikálásoknak szolgál alapul. Újrafogalmazva tehát a tradíció nem a diaszpóra-kultúrák egy közös tartalmára mutat rá, hanem olyan rugalmas tulajdonságokra, amelyek lehetővé teszik köztük az interkulturális, transznacionális diaszpóra-párbeszédet. […] Azonosulások – nem azonosságok; kapcsolatfenntartó aktusok – nem előre adott formák: ez a tradíció részlegesen összekapcsolódó történetek hálózata, a kereszteződések állandóan elmozdított és újrakitalált tér-ideje” (Clifford, im.).
A mottóként idézett sorokban Havel a megszűnőben is megszületőt, Geertz pedig a partikularitások iránti érzék és a kipróbált receptek elleni ódzkodás igényét, szükségét jelzi az antropológiai gondolkodásban. Az etnikai asszimilációs és a nemzetközi-hazai, határokon túli és határokon belüli migrációs folyamatok értékelésénél – úgy vélem – éppen ezt a kétkedést, épp a rákérdezés gesztusát lehetne érdemben használni, vagy olykor egyenesen intézményesíteni is. Az esszencializmus és a partikularizmus közötti átjárások, falak helyetti vagy hidak és átereszek menti okfejtések ahhoz a tapasztalathoz (vagy legalábbis meggondolandó megfigyeléshez) vezetnek, amelyek ugyan kiindulhatnak abból, hogy a diaszpóra az itt és az ott kapcsolatát definiálja újra, de akkoriban, midőn számos nép, ország, társadalom már korántsem csak az eredet és a visszatérés tengelye mentén definiálja magát, hanem sokszor inkább a mozgást, kommunikációt, cserét és hovatartozásokat transznacionális hálók révén feltételezi, ezenfelül átfogja a száműzetés és az együttélés művészetét, újragondolja a hódítás és különállás képességét. A diaszpórában megbontott identitást látni már csak azért is egyszerűsítés, mert „a kortárs diaszpóra-diskurzusok megőriznek bizonyos kapcsolatot a hontalanság olyan történelmi tapasztalataival, amelyeket meg kell tartani a maguk komparatív feszültségében és csupán részleges lefordíthatóságában. […] A diaszpórák és a diaszpóra teoretikusai a fordítások, nem pedig az ekvivalenciák mobil terének ösvényein találkoznak össze” (Clifford, im.).
Ami pedig a kutató avagy a teóriák mentén tapasztalatokat elrendező antropológus gondolkodása számára még jelentősebb feladatot kínál, az a kultúravesztésről sopánkodók meggyőzése arról, hogy a kisebbségi-etnikai vagy szubkulturális elemek nem tárgyak, amelyek elveszíthetők, s egy etnikai csoportkeveredés vagy nyelvcsere-helyzet nem elsősorban arról szól, hogy „pusztul minden, ami régen oly szép, jó és tiszta volt”, hanem arról is, hogy régen is pusztult – de gyarapodott, formálódott is; régen sem volt tiszta – csak egy látványosabb hibridizáció mentén jogosabbnak tűnnek ma már az aggályok; s a „jó és tiszta” volta is főként attól függött, kivel-mivel szemben érvényesülhetett, milyen volt a térbeli és időbeli környezete, s miféle formába tagolódott be újonnan, amelynek szerepéről, lehetőségeiről még kevesebb a tudásunk, mint lesz majd idővel…
Mindez korántsem jelenti azt, hogy az asszimilációs policyk, a hibrid formációkba tagoló gesztusok, a primer érdekek szerint rendeződő identitásvédelmek ne határoznák meg túlságosan is az asszimiláció különböző típusainak megvalósulását. Ennek változatai között éppúgy ott vannak a határon túli magyarok magyarországi letelepülési lehetőségének hírhedett lehetőségei (Schengen ide vagy oda), jelen vannak a térségi és politikai vagy etnikai tagoltsági kérdések (hátrányos helyzetű régiók, roma lakónépesség térbeli elhelyezkedése, etnikai csoportok térségi tagoltsága stb.), az érdekkapcsolati stratégiák és az etno-logisztikai megoldások (kedvezménytörvény, roma segélyprogramok, speciális parlamenti kisebbségi képviselet, pártok alá szerveződő etnoszféra stb.) is, amelyek olykor valamiféle neotradicionális birodalomépítés eszközei éppúgy lehetnének, mint elterelő gesztusok, amelyek csupán elfedni hivatottak szociális kérdéseket. A kizárás mint büntetés, és a bebocsáttatás mint áldás éppen abban a hatalmi döntéskörben lehetséges interaktív mozzanat, amelyben a kultúrák találkozása és hatékony együttélése van soron. E keveredéseknek nem okvetlenül az elfogadás az alapja, nem szükségképpen a bennszülöttek és a bevándorlók közötti világok felülről szervezése a feladata, hanem inkább a veszteségek és túlélés hányadosának elrendezése, amelynek formája kevésbé a koegzisztencia, s még kevésbé a lokális szinteken is túllépő „kulturális világrendszer” megteremtése, inkább az uralom múltbeli taktikáival nem szakító jövőtervek intézése. Ehhez pedig nincs szüksége semmiféle hatalomnak a legitim kisebbségi csoportok és kultúrák beilleszkedését külső kényszerekkel vagy adaptációs folyamatokkal segíteni – sőt: már pusztán a kisebbségi környezet hatása is olyan, hogy látszólag a fennmaradás feltételeként a kultúravesztést igényli. A nacionalista és posztnacionalista állam eszközei és feladatai közé ritkán sorolja az etnikumok asszimilálását, de hovatovább minden működési gyakorlatában, minden értékrendi sugallatában erre játszik, ezt preferálja a lényegi történések közt. A nacionalizmusok évszázada talán már lejárt, de most jön vissza, s az etnikumoké most van soron… – de talán a következő etapban a kultúrák következnek, akár pártolt, akár defavorizált státusban, viszont legalább öntörvényűségük látszataival és valóságával… A posztkoloniális kultúrák mindig is csak a saját közegükben, a követhető „kozmopolita élet” és a nem nyugati életmódmodellek mentén rendeződnek el. Nemigen lehet-lesz ez másként a következőkben sem. A kultúrák etnikailag meghatározott, olykor vérzivataros korszaka pedig már-már itt van, működik, hatással van, kihívóan provokál és behízelgően édesget. Kizárva és bekebelezve mindazokat, akikre majd a fel- és leívelő korszak szerepei, esélyei vár(hat)nak…
Irodalom
Bakk Miklós 2008. Modernség és nemzetdefiníciók. In Bodó Barna (szerk.): Kisebbségben, közösségben. Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára. Temesvár, Editura si Tipografia, TEMPUS, 75–97. p.
Bakk Miklós 2005. Politikai identitás és nemzeti identitás. Kellék, 26, 33–40. p.
Bakk Miklós–Bodó Barna 2003. Státustörvény. Diaszpóra Könyvek 2. Temesvár, Marineasa Kiadó.
Bíró A. Zoltán 2002. „Csúcsok” és hétköznapok. Szempontok a magyar–magyar reláció társadalomtudományi elemzéséhez. In Magyarország és a magyar kisebbségek (történeti és mai tendenciák). Budapest, MTA.
Bodó Barna 2003. A táji-történeti régióktól az eurorégiókig, avagy a multikulturális regionalizmus üveggömbje. In Talpalatnyi régiónk. Tanulmányok. Kolozsvár, Komp-Press Kiadó. http://bodo.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=16&p=804
Brubaker, Roger 1998. Migrations of ethnic unmixing in the „New Europe”. In International Migration Review. Vol 32. no. 4. https://www.jstor.org/stable/pdf/2547671.pdf
Clifford, James 2000. Diaszpóra. Magyar Lettre Internationale, 39. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre39/clifforddia.htm
Csata Zsombor–Dobos Ferenc 2001. Migrációs folyamatok a határon túli magyarok körében. In Dobos Ferenc (szerk): Az autonóm lét kihívásai kisebbségben. Budapest, Balázs Ferenc Intézet–Osiris.
Geertz, Clifford 1994. A „bennszülöttek szemszögéből”. In Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég, 200–216. p.
Geertz, Clifford 1994a. A forradalom után: A nacionalizmus sorsa az új államokban. In Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 104–125. p.
Geertz, Clifford 1994b. Primordial Loyalties and Standing Entities: Anthropological Reflections on the Politics of Identity. Public Lectures 7., Collegium Budapest.
Geertz, Clifford 1999. Az identitás politikájáról. Magyar Lettre Internationale, 31. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre31/geert.htm
Geertz, Clifford 2001. Darabokból álló világ (A kultúra és a politika térképének megváltozása). Magyar Lettre Internationale, 49. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre49/geertz.htm
A.Gergely András 2003. Kisállam nem állam? Interkulturális átmenetek és multikulturális divergenciák a kisállamok uniós csatlakozási folyamatában. In Hülvely István (szerk.): Kisállamok a globalizálódó nemzetközi rendszerben. Budapest, MTA PTI, Európa Tanulmányok 7., 78–124. p.
Gödri Irén 2004. Etnikai vagy gazdasági migráció? Az erdélyi magyarok kivándorlását meghatározó tényezők az ezredfordulón. Erdélyi Társadalom, 2. évf. 1. sz. Kolozsvár, 37–54. p. erdelyitarsadalom.adatbank.transindex.ro/pdfdok/et3_tanulmany_1_2.pdf
Horváth István 2002. A romániai magyar kisebbség Magyarországra irányuló mozgása. Korunk, 2. Kolozsvár.
Kapuscinski, Ryszard 1999. A migráció mint életstratégia. Magyar Lettre Internationale 33, 24–26. p. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre33/kapuc.htm
Kilani, Mondher 2003. Az etnológia paradoxona. Anthropolis (kézirat).
Kjosszev, Alekszandar 2000. Megjegyzések az önkolonializáló kultúrákról. Magyar Lettre Internationale 37, 7–10. p. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre37/kjossz.htm
Lévi-Strauss, Claude 1999. Faj és történelem. Budapest, Napvilág Kiadó.
Lucassen, Leo 2002. A cigányok történelme nem csak üldöztetések és áldozattá vált emberek története. Kende Ágnes interjúja. Amaro Drom, 04
Massey, Douglas S. et al. 2001. A nemzetközi migráció elméletei: áttekintés és értékelés. In Sik Endre (szerk.): A migráció szociológiája. Budapest, Szociális és Családügyi Minisztérium.
Örkény, Antal (szerk.) 2003. Menni vagy maradni? Kedvezménytörvény és migrációs várakozások. Budapest.
Papp Richárd 2003. Etnikus vallások a Vajdaságban? Budapest, BIP Kiadói Társulás.
Salat Levente 2001. Etnopolitika: a konfliktustól a méltányosságig. Marosvásárhely, Mentor Kiadó.
Sik Endre 2000. Kezdetleges gondolatok a diaszpóra fogalmáról és hevenyészett megfigyelések a diaszpórakoncepció magyar nézőpontból való alkalmazhatóságáról. In Sik Endre–Tóth Judit (szerk.): Diskurzusok a vándorlásról. Budapest, MTA PTI–Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatóközpont, 157–184. p.
Simonovits Bori 2003. A migrációs burok hatása a migrációs potenciálra a Kárpát-medencei magyarok körében. In Örkény Antal (szerk): Menni vagy maradni? Budapest.
Szabó Zoltán 1999. Diaszpóranemzet. Budapest, Osiris.
Szász Anna Lujza–Zombory Máté 2014. Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete. Budapest, MTA TK SZKI–Befejezetlen Múlt Alapítvány. https://www.google.com/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=3&cad=rja&uact=8&ved=0ahUKEwiOibCInvzaAhVM6aQKHXiaAlAQFggzMAI&url=http%3A%2F%2Freal.mtak.hu%2F25255%2F&usg=AOvVaw06pJHi92vPQnYU-OFIewNE
Szép Zoltán 2003. Régiók Európája: Közép-Kelet-Európa csatlakozása az Európai Unióhoz, konferencia-előadás, Budapest Fórum, szeptember 29–30. p.
Varró Zsuzsa 2003. Összetéveszthetetlen hasonlóság. Az etnikai identitás és a hagyományokhoz való viszony a budapesti kurd közösségben. In A.Gergely András–Papp Richárd (szerk.): Kisebbség és kultúra. Kisebbségtudományi és antropológiai tanulmányok 1. Budapest, MTA–ELTE–Könyv Kiadó. http://mek.oszk.hu/06800/06818
World Directory of Minorities. Edited by the Minority Rigths Group. Minority Rights Group International, 1997.