Peter Jašek: Vasil Biľak. Zradca alebo kolaborant?

Bratislava, Marenčin PT, Marenčin Media, 2017. 192 p.

Peter Jašek a szlovák Nemzeti Emlékezet Hivatalának – Ústav pamäti národa – munkatársa. Kutatási területe Szlovákia 20. századi története, különösen tekintettel a 2. világháború idejére; a normalizáció időszaka, a bársonyos forradalom eseményeinek története; illetve a szlovák emigráció politikai tevékenysége. Több kiadvány szerzője, szerkesztője.

Legújabb könyvében az 1945 utáni csehszlovák politika egyre erősebb és alakulását meghatározó emberének, Vasil Biľaknak (1917–2014) az életútját mutatja be. Mint azt írása előszavában megjegyzi, teszi ezt azért is, mivel 1989-ig (a marxista történetfelfogás örökségeként) a szlovák historiográfia által feldolgozott (cseh)szlovák történelmi személyek jegyzéke nem igazán nyúlt hosszúra; részben ezért (is) a Biľak életpályája iránt érdeklődő közönséget nem lehetne a róla szóló könyvek özönével elárasztani, sőt.

Könyve tizennyolc, terjedelmében jól kiegyensúlyozott fejezetre oszlik, amit rövid felvezető bevezetés indít, és legvégén egy befejező összegzés zár le, valamint találunk benne válogatott képanyagot is.

A szerző kronológiai sorrendben halad végig Biľak életútján. Kezdve gyermekkorával, ami Kelet-Szlovákiában (egy Krajná Bystrá nevű településen) indult. Bár szülőhelye csendes, festői vidéken található, idejekorán megtapasztalta a szegénység, az elégtelen termőföld, és a háború sokszoros kombinációjából származó nélkülözést. Édesapját, aki több alkalommal vállalkozott tengerentúli munkára, szinte nem is ismerte, mert születése után nem sokkal meghalt. Apai öröksége így is a bolsevik forradalom és Oroszország iránt érzett szimpátiája lett. Ugyan gyermekkorának színhelyét nem lehet idillinek nevezni, és megpróbáltatásokkal volt teli, későbbi életében mégis fontos szerepet játszott. Gyermekkora nehézségeit csak tetézte, hogy édesanyját is korán elveszítette. Ezután nem sokkal bátyja után ment Csehországba, ahol szabóinasként kezdett dolgozni. Itt ismerkedett meg a cseh munkásság helyzetével, és valójában találkozott első alkalommal a kommunizmus eszméivel, ugyanígy ekkor szerzett tapasztalatai alapján (pozitívan) értékelte a csehek és szlovákok közös államon belüli együttélését.

Bár 2. világháború idején – előbb sorkatonaságot, majd frontszolgálatot teljesített – katonai mundért volt kénytelen ölteni, különösebb, országhatáron kívüli szolgálatot nem teljesített. A szlovák nemzeti felkelés idején egységével csatlakozott a felkeléshez, ahol meg is sérült. A háború végét Pozsonyban élte meg, ekkor lépett be a kommunista pártba, és indult meg lassú politikai előmenetele.

A kommunista párt elvárásainak, miután új arcokat kerestek az apparátusba, megfelelőnek bizonyult: fiatal, részt vett a felkelésben, fogékony a marxista ideákra. Az új rendszer kiépítési fázisában – 1948–1953 – mélyítette a marxizmus–leninizmus filozófiájában való jártasságát, vagyis a pártiskola tanulója lett, ahonnan visszatérve a Szlovák Kommunista Párt nómenklatúrájának kádereként dolgozott. Ebben az időszakban belső emberként láthatta és élhette meg a párton belül zajló politikai üldözések (koncepciós perek) tapasztalatát – ilyen volt a Rudolf Slánský-per. Későbbi életében igyekezett emlékezetileg gyorsan túllépni ezen az időszakon. Sztálin halála mélyen lesújtotta, majd röviddel ezután Gottwald is távozott az élők sorából. (Gottwald ravatalánál díszőrséget állt.) Ezen események után új funkciót töltött be a pártban: a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága ideológiai osztályának vezetője lett. A soron következő években mind szilárdabb hellyel és befolyással kezdett bírni a szlovák térfélen (1953–1958). Bővülő tapasztalatai birtokában egyre jobban megtanult lavírozni és politikailag megfelelni az akadályoktól sem mentes politikai küzdőtéren.

A 60-as évekre a Szlovák Kommunista Párt valóságos és keményvonalas ideológusává nőtte ki magát, megismerkedve az állami és pártbürokrácia csínjával-bínjával, valamint résztvevőként szerepelve a kiéleződő politikai harcokban: rehabilitációk, cseh–szlovák viszony, Antonín Novotný személye.

Jašek kiválóan bemutatja, hogy Biľak a pártot és a politikát illető szemléletében, minden lavírozása ellenére, inkább az ortodox irány, tehát feltétel nélkül Moszkva híve volt; mégis a 60-as években, a politikai síkon meginduló enyhülés idején, a felügyelete alá tartozó kulturális és művészeti életben (is) addig megengedhetetlennek tartott hangok és tartalmak kezdtek széles körben megjelenni. Az új hangok mindenekelőtt a Kultúrny život című lapban jelentek meg (a lap egyféle kiegyenlítő szelep szerepet játszott).

Vasil Biľak nagy éve, minden addigi (majd későbbi) szereplése ellenére, 1968 volt. Jašek Biľak életútjának ezt az időszakát tárgyalja a legrészletesebben. Tevékenységét rekonstruálva sorra veszi a prágai tavaszként ismert eseménysorozathoz vezető történéseket: Novotný lemondatása, a párt elitjeinek erőpróbái, a társadalom reakciói az érződő vonalvezetésre, Moszkva egyre fokozottabb és idegesebb figyelme, a baráti szocialista államok reakciói (benne Kádár szerepe).

Ahogy Alexander Dubček az emberarcú szocializmus szimbólumává, úgy Biľak az összeesküvés és árulás szimbólumává változott. A belpolitikai színtéren zajló nyílt és látens csatározások mellett a könyv szerzője érzékelteti az ideológiai nagymester, a Szovjetunió szájízváltozásait a csehszlovák történésekkel kapcsolatban. A már túlzásnak számító csehszlovák demokratizációs folyamat sok(k) volt a szovjet vezetés, de a csehszlovák keményvonalasok szemében is.

A cenzúrát ellenőrző hivatal működésének felszámolása 1968. február végén a társadalomban egyfajta túlnyomás-kiegyenlítő szelepet nyitott meg, hiszen addig tiltott vélemények jelenhettek meg írásban; valamint egyszeriben a párt is arcot kapott, hiszen az emberek nyilvános fórumokon találkozhattak a párt képviselőivel és vitathatták meg a pártot, illetve a társadalmat érintő fontos kérdéseket. Ezt követte nem sokkal – április elején – a CSKP Akcióprogramja, melynek célja lett volna legitimizálni az addig elért demokratizációs lépéseket, ezzel jelenítve meg az emberarcú szocializmust. Biľaknak mindez már túl sok volt. Ezek a lépések messze meghaladták a számára még elfogadható változásokat. Ugyanakkor nem nézte tétlenül a kialakuló helyzetet, hanem mozgásba lendült a demokratizáló erőkkel szemben, mindjobban megnyerve ezzel Moszkva tetszését.

1968 nyara minden tekintetben forrónak ígérkezett. Június végén megjelent (Ludvík Vaculík író tollából) a Kétezer szó című, a cseh értelmiség körökben megfogalmazott kiáltvány, összefoglalója a tavasz óta megfogalmazott követeléseknek.[1] A kiáltvány valóságos politikai földrengést idézett elő nemcsak Moszkvában és a Varsói Szerződés tagállamai körében, hanem a csehszlovák belpolitikában is.

Dubček és társainak viselkedése a Kétezer szó megjelenése után nyilvánvalóvá tette a szovjetek előtt, hogy más vonalon kell elindulniuk. A kiáltványt követően, annak hatására, Brezsnyev július 15-ére Varsóba hívta a Szerződés tagállamainak képviselőit, hogy megtárgyalják a kialakult csehszlovák helyzetet. Ezen a ponton újabb addig nem tapasztalt szokatlan viselkedéssel állt elő Csehszlovákia Kommunista Pártjának vezetősége: elutasították az odamenetelt, és helyette Varsói Szerződés államaival külön-külön megvalósuló tárgyalásokat indítványozott. A CSKP KB szavazásakor a Varsóba utazás mégis kapott egy igenlő szavazatot, Biľakét.

Varsóban merült fel, hogy a csehszlovák „egészséges erőknek” minden támogatást meg kell kapniuk, ahogyan az is, hogy ezek az „egészséges erők” meghívólevelet intézzenek baráti országaik felé. Varsó után Biľak titkos találkozó keretében találkozott Pjotr Seleszttel, az ukrán kommunista párt vezetőjével, és a szovjet politbüró tagjával a Balatonnál. A meghívólevél megírása itt is szóba került.

Az augusztus 21-i események bekövetkeztéig Biľak még két kulcsfontosságú tárgyaláson vett részt. Ágcsernyőn a szovjet delegációval és Pozsonyban a Varsói Szerződés országainak (Románia nélküli) képviselőivel. Ágcsernyőn teljes harci díszben szólt a szovjet nagyhatalmi érdekek mellett, Pozsonyban pedig elfogadták az ún. Brezsnyev-doktrínát, amely egészen Gorbacsov fellépéséig érvényben maradt; de ami az 1968-as csehszlovák események szempontjából fontos a pozsonyi találkozónál, az az, hogy itt kapta kézhez a szovjet delegáció az elkészült meghívólevelet.

Dubček jobb belátásra térítésének utolsó próbáját Kádár János végezte augusztus 17-i találkozójukon, eredménytelenül.

Biľak két nappal korábban tudott a katonai invázió megindításáról. Ennek tudatában még ő is tett egy kísérletet Dubček meggyőzésére politikája helytelenségét illetően, persze Kádáréhoz hasonló eredménnyel.

Röviden összefoglalva így érkezett el a CSKP KB 93. ülésének kezdete 1968. augusztus 20-án, amit éjfél előtt húsz perccel félbeszakított a hír, miszerint a Varsói Szerződés csapatai átlépték Csehszlovákia határait.

Persze a terjedelmi szempontok nem tették lehetővé Jašeknak, hogy aprólékosan számba vegyen minden mozzanatot, ami 1968 augusztusához kötődik – és ugyebár nem is ez a munka feladata –, ám így is átfogóan megrajzolt képet kapunk az augusztusi eseményekről.

Biľak főszerepének bemutatása után a normalizáció éveit (1968–1971) foglalja össze röviden, amiben megvalósulhatott az addig is óhajtott politikai vágya, a kommunista párt megtisztítása.

A normalizáció éveit követően felkerült hatalmának tényleges csúcsára (1971–1988). És a csúcson lévőknél óhatatlanul következik bukásuk is; Biľak politikai szereplésének végét a bársonyos forradalom tette végérvényessé. Jašek könyvének utolsó két rövid fejezetében a kommunista rezsim bukását és Biľak erre vonatkozó értékelését taglalja, illetve az 1990 és 2015 közötti évek történéseit főszereplője életében.

2014. február 6-án Pozsonyban hunyt el. 2015-ben szülőfalujában, mind a szlovák, mind a cseh közvélemény nem kis felháborodása mellett, emlékművet állítottak Biľaknak. Röviddel ezután, márciusban, ismeretlen tettes ellopta az emlékmű részét képező mellszobrot.[2]

Peter Jašek könyve olvasmányos, száraz adatokkal nem túlterhelt munka. Jól érzékelteti a bemutatott évtizedek hatalmi köreinek működési mechanizmusait, benne kijelölve és azonosítva főszereplője helyét és (magán- és politikai) életútját.

Jegyzetapparátusa jól áttekinthető, bár annyiban nehézkessé teszi az olvasó dolgát, hogy nem az oldalak alján lett feltüntetve, hanem az írás legvégén található.