Vannak olyan szavaink, amelyekről legtöbben úgy hisszük: tudjuk, értjük pontos jelentésüket. Gondolom, ezek közé tartozik anyanyelv szavunk is. A következőkben azt kívánom bemutatni, hogy (1) e szavunkat a magyarok sokféleképp értelmezik, sokféle jelentésben használják, (2) lényeges különbségek vannak a magyarországi és a környező országokban élő magyarok között e tekintetben is, és (3) a fogalmi tisztázatlanságból súlyos nyelvi emberi jogsértések fakadnak – Magyarországon épp úgy, mint a környező országokban.

Induljunk ki abból, mit találunk az 1936-ban megjelent Új Idők Lexikonában (ÚIL): anyanyelv ’a magyar statisztika meghatározása szerint az a nyelv, amelyet ki-ki magáénak vall és amelyet legjobban és legszívesebben beszél. Nem szükségképpen az a nyelv, amelyet valaki az anyjától tanult, mert lehetséges, hogy az életben egy más nyelvet tanul meg jobban és az válik anyanyelvévé, még ha az először tanult nyelvet beszéli is. Azoknál, akik csak egy nyelvet beszélnek, az anyanyelv nem kétséges, akik pedig több nyelvet beszélnek, maguk vallják be, hogy melyiket tekintik anyanyelvüknek. A másik nyelv a beszélt nyelvek rovatába kerül, amelyeket a magyar statisztika szintén kimutat’.

E régi lexikon után vessünk egy pillantást néhány szótárunkra is!

Az akadémiai nagyszótár (Nszt.) az anyanyelvet a következőképp határozza meg: ’az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában közvetlen környezetétől, rendsz. családjától (elsőként) sajátít el és amellyel azonosul, ill. amellyel az embert anyanyelvi beszélőként azonosítják’.

Értelmező szótárunk (ÉrtSz.) ezt írja: ’Az a nyelv, amelyet az ember legjobban és legszívesebben beszél, s rendsz. az, amelyet gyermekkorában, főként anyjától tanult’.

Az ezt egy évtizeddel követő Értelmező kéziszótárban (ÉKsz1) ezt találjuk: ’az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában (elsőként) tanult meg, s amelyen rendsz. legjobban és legszívesebben beszél’.

Három évtizeddel később, a kéziszótár felújított kiadásában (ÉKsz2) némileg eltér a definíció: ’az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában (elsőként, főként az anyjától) tanult meg, s amelyen rendsz. legjobban és legszívesebben beszél’.

Látható, hogy a négy szótári definíció bizonyos mértékig különbözik az ÚIL meghatározásától: utóbbi megengedi, hogy valaki az anyanyelvét ne az anyjától tanulta volt meg, sőt azt is, hogy valaki az anyjától tanult nyelvnél jobban megtanuljon egy másik nyelvet, és azt nyilvánítsa anyanyelvének. Vegyük észre, hogy a szócikk szerzője 1936-ban „a magyar statisztika meghatározása szerint” alakította ki definícióját.

Nem kívánom most taglalni, hogy szótáraink definíciói mennyiben felelnek meg s mennyiben térnek el a magyar beszélők fejében létező jelentésektől, inkább rátérek egy empirikus adatgyűjtés eredményeinek bemutatására. „A magyar nyelv Horvátországban” című kutatásban[1] egyebek mellett arra a kérdésre is választ kerestünk, hogy miként értelmezik horvátországi vizsgálatunk adatközlői[2] az anyanyelv-et. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a (legalább) kétnyelvű horvátországi magyarok mennyire fogadják el Skutnabb-Kangas anyanyelv-meghatározásait, s hogy az ő definícióik mennyire felelnek meg a (föltehetően) egynyelvű magyarországi magyarok definícióinak. Skutnabb-Kangas (1984, 1997) négy meghatározási kritérium alapján a kifejezés öt lehetséges értelmezését (definícióját) állapította meg, amint ezt az 1. táblázat összefoglalja.

1. táblázat. Az anyanyelv definíciói Skutnabb-Kangas (1984, 18. kk., 1997, 12–16. p.) szerint

Skutnabb-Kangas szerint a definíciókból az alábbi tételek (1–3) és következtetés (4) adódnak:

  1. Egy személynek több anyanyelve is lehet, különösen a származás és az azonosulás szerint, de a többi kritérium alapján is,
  2. Ugyanannak a személynek más-más lehet az anyanyelve a különböző definíciók szerint,
  3. A definíciók alapján (kivéve a származás szerintit) egy személy anyanyelve élete során akár többször is változhat,
  4. Az anyanyelv-definíciókat a nyelvi emberi jogokkal kapcsolatos tudatosság foka alapján hierarchikus sorrendbe állíthatjuk. A társadalmi tudatosság e fokát annak alapján mérhetjük föl, hogy – kimondva vagy kimondatlanul – mely definíció(ka)t használják a társadalom intézményei.

A terepmunkásaink[3] által használt kérdőív 21a. kérdése így szól:

Melyik meghatározással ért egyet? Egynél többet is megjelölhet/bekarikázhat.

 Az embernek az az anyanyelve,

            1) amelyiket először tanulja meg,

            2) amelyik nyelvről saját maga kijelenti, hogy az az ő anyanyelve,

            3) amelyik nyelvről mások kijelentik, hogy az az ő anyanyelve,

            4) amelyik nyelvet a leggyakrabban használja,

            5) amelyik nyelvet a legjobban tudja

 Az eredményeket az 1. ábra mutatja. A horvátországi válaszokat a magyarországi kontrollvizsgálattal (Magyarország1, N=97) és egy további magyarországi vizsgálattal (Magyarország2, N=624) együtt mutatom be. A kontrollvizsgálat Pécsen és néhány környező településen zajlott 2014 őszén, a másik vizsgálat zömmel Budapesten, 2015 tavaszán.

1. ábra. Horvátországi és magyarországi válaszok az anyanyelv különböző meghatározásaival kapcsolatban

Ha összehasonlítjuk a horvátországi magyarok válaszait a magyarországi kontrollvizsgálatban kapottakkal, több különbség is látszik. Egyrészt a horvátországiak a magyarországiaknál mindig nagyobb arányban választották a különféle definíciókat. Másrészt a horvátországiak a magyarországiaknál 3 értelmezést – 2), 4) és 5) – statisztikailag jelentősen nagyobb arányban választottak. Az „ő maga kijelenti” válaszok p < 0,05 szinten szignifikánsak (khi-négyzet [f=1] = 5,249), a „leggyakrabban” válaszok p < 0,01 szinten (khi-négyzet [f=1] = 10,301) és a „legjobban” válaszok p < 0,001 szinten (khi-négyzet [f=1] = 12,693) jelentősek. Megállapíthatjuk tehát, hogy a vizsgálatunkban részt vevő kétnyelvű magyarok anyanyelv-definíciói az egynyelvűekéhez képest szélesebbek, számukra az anyanyelv részben mást jelent, mint a magyarországi magyarok számára, például a ’leggyakrabban használt nyelv’ meghatározással a horvátországiak 24%-a, de a pécsi, Pécs környéki adatközlőknek csupán 7%-a értett egyet.

2015 tavaszán budapesti egyetemi hallgatóim egy gyors anonim vizsgálatot végeztek, melynek során 624 embert kértek meg arra, hogy Skutnabb-Kangas fenti 5 meghatározásának mindegyikéről írják le, hogy egyetértenek-e vele, vagy nem. Ezek a válaszok is lényeges eltéréseket mutattak a fentebb idézett szótárak definícióitól. Például az ’ő maga kijelenti’ jelentéselem nem szerepel az ÉrtSz, az ÉKsz1 és ÉKsz2 meghatározásaiban, s a ’legtöbbet, leggyakrabban használ’ jelentéselemnek sincs nyoma e három szótárban, noha 624 adatközlőnk negyede e meghatározással (is) egyetértett.

Az eddigiekben néhány nyomtatott szótárban s egy lexikonban található meghatározást vetettem össze laikus, normális magyar anyanyelvű emberek véleményeivel, valamint a kitűnő nyelvész és nyelvi jogi szakértő, Skutnabb-Kangas elemzéseivel. Lássuk most, milyen meghatározását használja az anyanyelv-nek a Központi Statisztikai Hivatal a népszámlások idején! Íme:

Anyanyelv

Az az élő nyelv, amelyet az ember általában gyermekkorában (elsőként) tanul meg, amelyen családtagjaival általában beszél, és amelyet minden befolyástól mentesen, a valósághoz hűen anyanyelvének vall. (Népszámlálás 2011, 15. p.)

Ha összehasonlítjuk az eddig bemutatott források és Skutnabb-Kangas meghatározásait a KSH meghatározásával, azt kapjuk, amit a 2. táblázat mutat.

2. táblázat. Az anyanyelv jelentéselemei öt magyar nyomtatott forrásban, Skutnabb-Kangas műveiben, és a Központi Statisztikai Hivatal módszertani útmutatójában

Jól látszik, hogy a magyar definíciókban nem szerepel Skutnabb-Kangas 4) értelmezése, a ’leggyakrabban használt nyelv’. Azt is látjuk, hogy az ’anyjától tanult nyelv’ jelentést Skutnabb-Kangas nem hangsúlyozza, az Új Idők Lexikona relativizálta már 1936-ban, de az ÉrtSz és az ÉKsz2 szerepelteti. Ha Skutnabb-Kangas meghatározásai elismerik, megengedik, hogy valakinek több anyanyelve is legyen, s hogy az illető anyanyelve(i) élete során akár többször is megváltozzon/megváltozzanak, akkor a KSH népszámlálási kérdése gyakorlatilag az ilyen „flexibilitást” nem ismeri el. Látható az is, hogy a normális magyar emberek ’leggyakrabban használt nyelv’ és ’legjobban tudott nyelv’ jelentéselemei (1. táblázat) nem szerepelnek a KSH definíciójában. Ha ekkora különbségek vannak a KSH és az általa felmért emberek meghatározásai között, akkor egyrészt minden okunk megvan arra, hogy ne vegyük túl komolyan a KSH anyanyelvi adatait, másrészt kijelenthetjük, hogy a KSH ma is jó példája annak, ahogy a politikai elit magában beszél. A nem-értésből és a félreértésből ugyanis óhatatlanul ez következik, miként ezt Levendel Ádám már 1997-ben kifejtette. Akkoriban a Szonda Ipsos közvélemény-kutatói megállapították, hogy a földtulajdonlás körüli vitákban a kormány népszavazási kérdésében is szereplő természetes személy és jogi személy kifejezések jelentésével a felnőtt magyarországi lakosság zöme nem volt tisztában, s a mindkét kifejezés jelentését pontosan ismerők a választópolgároknak mindössze 12%-át tették ki. Ily módon a politikai elit magában beszélt, és egy népszavazással a demokrácia látszatát kelt(h)ette (Kontra 2003, 325. p.). Mutatis mutandis: a KSH magában beszél, és a népszámlálás anyanyelvi kérdésével azt a látszatot kelti, hogy adatai a magyarországi lakosság anyanyelvi megoszlását mutatják.

De van még más probléma is: a KSH évtizedek óta a „Mi az Ön anyanyelve?” kérdésre előre megadott válaszok listájában a „bolgár” és a „görög” között ezt szerepelteti: „cigány (romani, beás)”. Amikor a KSH ezt teszi, tudván tudja, hogy a beás és a romani különböző nyelvcsaládba tartoznak. Ez az eljárása a beásokat is és a romani anyanyelvűeket is láthatatlanná teszi, mivel a népszámlálási adatokból lehetetlen megállapítani, hogy a több mint 48 000 „cigány (romani, beás)” anyanyelvű magyar állampolgár között hányan romani anyanyelvűek, s hánynak beás az anyanyelve. Az ilyenfajta eljárás nyelvészeti szempontból akkora ostobaság, mintha valaki összevonná – példának okáért – a magyarországi horvát anyanyelvűeket és a német anyanyelvűeket. Emberi jogi szempontból pedig ez nem más, mint nyelvi diszkrimináció (lingvicizmus), sőt: nyelvi genocídium (vö. Kontra 2011, 2012; Pelle 2012; Kontra 2019), annak tagadása, hogy az anyanyelvű oktatáshoz (az anyanyelv tannyelvként való használatához, legalább az iskola első néhány évében) minden embernek joga van. A magyarországi cigányok munkanélküliségének egyik oka az őket sújtó tannyelvi diszkrimináció (Kontra 1999).

Az anyanyelv fogalmi képlékenysége, tisztázatlansága és manipulatív használata komoly társadalmi következményekkel járhat és jár is. Az 1990-es évek második felében például a romániai tanügyi törvény olyan többséget konstruált, amelynek nem volt anyanyelve, s olyan kisebbségeket, amelyeknek volt. Ezzel a törvény és az állam azt a látszatot keltette, hogy a kisebbségi tannyelvű oktatás privilégium, de olyan, amiért – ha a kisebbségek túl nehéznek találják – csak magukat okolhatják (Kontra és Szilágyi 2002). Az ilyen fogalmi manipuláció a kisebbség erőszakos asszimilációját célozza, annak egyik eszköze. Hasonlít ahhoz, amikor egy többségi állam a kisebbségeinek úgy nyújt jogegyenlőséget, hogy előírja a nyelvi diszkriminációmentességet oly módon, hogy minden állampolgár, anyanyelvétől függetlenül, egyenlő vizsgakövetelményeknek kell megfeleljen, vagyis mindenki az államnyelvi vizsgákat kell letegye, azonos értékelési rendszer szerint. A romániai magyarok csak az elmúlt években tudták azt kiharcolni, hogy az állam ismerje el, hogy a magyaroknak nem a román, hanem a magyar az anyanyelvük, következésképp joguk van másmilyen román tananyagokhoz és másképp képzett romántanárokhoz, mint azoknak, akiknek román az anyanyelvük. Ők a románt második nyelvként vagy környezetnyelvként (ha úgy tetszik valakinek: idegen nyelvként[4]) tanulják, nem anyanyelvként. A kisebbségi magyaroknak nem kell elmagyarázni, hogy mi a különbség anyanyelv és második nyelv között, az anyanyelv tannyelvként való használata és egy második nyelv tannyelvként való használata között. Azt is tudják, hisz saját bőrükön tapasztalják, hogy mekkora különbség van a között, ha egy olyan romántanár tanítja őket románra, akit diplomája és tapasztalata csupán román anyanyelvűek tanítására képesít, s egy olyan romántanár között, akit arra képeztek ki, hogy a románt nem anyanyelvként tanítsa. Ugyanilyen nagy különbség van például Magyarországon is a magyartanárok képzése és a magyar mint idegennyelv (MID) tanárok képzése között. Aki ezt esetleg másképp gondolja, ha oktatáspolitikus, netán államtitkár-helyettes, azt szívesen elküldeném egy kis székelyföldi tanulmányútra.

Hivatkozások

Czímer Gábor 2020. Filip Mónika: „Azt szeretnénk, ha úgy tanítanák a szlovákot, mint második nyelvet” https://ujszo.com/kozelet/filip-monika-azt-szeretnenk-ha-ugy-tanitanak-a-szlovakot-mint-masodik-nyelvet

Kontra Miklós 1999. Tannyelvi diszkrimináció és cigány munkanélküliség. In Uő: Közérdekű nyelvészet, 84–88. Budapest, Osiris Kiadó.

Kontra Miklós 2003. Kitekintés: politika, igazságszolgáltatás, emberi jogok, iskola. In Kontra Miklós (szerk.): Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó, 323–335. p.

Kontra Miklós 2011. A KSH a nyelvi genocídiumot segíti – 2011-ben is. Kritika, 40. évf. 11–12. sz. 40. p.

Kontra Miklós 2012. Népszámlálás és nyelvi genocídium. Kritika, 41. évf. 3. sz. 32. p.

Kontra Miklós 2015. Az RSS kutatás hiányzó láncszemének pótlása kb. 20 évvel később. Rovátkák, 21. évf. 1. sz. 43‒50. p.

Kontra Miklós, 2019. Újabb nyelvi genocídium. In Uő: Felelős nyelvészet. Budapest, Gondolat Kiadó, 102–106. p.

Kontra Miklós és Szilágyi N. Sándor 2002. A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In Kontra Miklós és Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest, Teleki László Alapítvány, 3–10. p.

Kontra Miklós (szerk.) 2016. A magyar nyelv Horvátországban. Budapest‒Eszék, Gondolat Kiadó‒Media Hungarica Művelődési és Tájékoztatási Intézet.

Kusala Orsolya 2021. Nyelvi attitűdök vizsgálata két szociolingvisztikai módszerrel. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 23. évf. 1. sz. 31–62. p.

Népszámlálás 2011: Módszertani megjegyzések, fogalmak: 15. p.

http://www.ksh.hu/nepszamlalas/docs/modszertan.pdf (Letöltve: 2015.03.16.)

Pelle János 2012. Népszámlálás: népirtás? Kritika, 41. évf. 1. sz. 31–32. p.

Skutnabb-Kangas, Tove 1984. Bilingualism or Not: The Education of Minorities. Clevedon, Multilingual Matters.

Sku[n]tnabb-Kangas, Tove, 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Új Idők Lexikona. Első és második kötet: 438. p. Budapest, Singer és Wolfner, 1936.