Bajcsi Ildikó: Kisebbségi magyar küldetés Csehszlovákiában. A sarlós nemzedék közösségi szerepvállalása Trianon után

Budapest L’Harmattan, 2021, 274 p.

Aki a „masaryki republika” magyar közéletével foglalkozik, úton-útfélen belebotlik a Sarló mozgalomba. Már csak azért is, mert ez a fiatal értelmiségi csoportosulás a legfontosabb csehszlovákiai magyar sajtótermékeknek több tehetséges publicistát adott a Prágai Magyar Hírlaptól A Napon át a Magyar Újságig. Mindemellett a második világháború, a csehországi deportálások és a lakosságcsere utáni időkben – immár egyéni életutakként – találkozhatunk az 1930-as évek második felére már szétszéledt mozgalom tagjaival akár a politikai, az irodalmi vagy a tudományos közegben. A bársonyos forradalom után – főleg baloldali színezetük miatt – a sarlósok helyére a formálódó szlovákiai magyar politikai és értelmiségi elit új szereplőket, új példaképeket akart beemelni a „felvidéki magyar panteonba”, mint pl. Esterházy Jánost. Bár Bajcsi Ildikó célja a Sarló történetének elfogulatlan feldolgozása volt, nem kétséges, hogy egy olyan munkát adott ki a L’Harmattan gondozásában, amely a szlovákiai magyar történeti emlékezetet is befolyásolhatja. Ez a cikk nem a könyv ismertetésére fog törekedni, hanem kiemelve a mű különböző témáit kívánja majd felkelteni az érdeklődést.

A szerző – nagyon helyesen – szakított a „történészek bálványával”, a kronológiával, és eszmetörténeti szempontok szerint tagolta a könyv fejezeteit. Természetesen a legelején szükséges volt ismertetni a Sarló alakulásától megszűnéséig a mozgalom legfontosabb mérföldköveit, hogy a könyv további részeiben mélyebb szintű betekintést kaphassunk e csoport belső változásairól. A budapesti ELTE BTK diákjaként korábban gyakran vettem részt Kiss Gy. Csaba tanár úr óráin, aki amellett, hogy Szalatnai Rezsőt is ismerte, gyakran emlegette, hogy „a sarlósok úri fiúk voltak”. Persze, ez elsősorban a kezdeti generációra volt jellemző, akik megalapították a Magyar Akadémikusok Keresztény Köreit (MAKK) Csehszlovákia egyetemi városaiban, s létrehozták a Prágában tanuló magyar öregcserkészek csoportját, a Szent György Kört. Ők voltak az első fiatalok, akik már – Szvatkó Pál szavaival élve – Baťa-cipőben látogatták a prágai, brünni és pozsonyi előadótermeket, s nem magyar nyelven végezték el tanulmányaikat. Mindemellett pozsonyi polgári családok sarjaiként (pl. Balogh Edgár és Peéry Rezső) az új államban már nem olyan társadalmi státusszal rendelkeztek, mint korábban. Bajcsi Ildikó kitér arra is, hogy ezekre a fiatalokra kik gyakoroltak nagy hatást már az egyetemi évek előtt, s hogyan ötvöződött bennük a szociális érzékenység és a kisebbségi küldetéstudat. Az utóbbi fogalomnál pedig meg kell állnunk egy pillanatra, mert talán ebben leledzik az, hogy miért is érdemes foglalkozni a Sarlóval.

A „szlovenszkóiság” eszméje vagy inkább életérzése – véleményem szerint – még nincs körülhatárolva kellően, s több vitára van szükség ezzel kapcsolatban. Erre Filep Tamás Gusztáv és Simon Attila is tett már korábban kísérletet, viszont egyre inkább szembesülünk azzal, hogy az első Csehszlovák Köztársaság kisebbségi közélete még heterogénebb volt, mint gondoltuk. Bajcsi Ildikó egy külön alfejezetben foglalkozik a Sarló kisebbségi missziós tudatával, s remélhetőleg a későbbiekben Győry Dezső és a Sarló tagjainak erre vonatkozó munkáit más, a korabeli sajtóban megjelent publicisztikával is össze fogja hasonlítani. Apró negatívumként megemlíthető, hogy néha „pozitivista módszer” szerint dolgozott a szerző: egyenként ismertette a források tartalmát, miközben automatikusan elemezhette volna őket, s levonhatta volna a konklúziót. Továbbá néhol nem indokolt ismétlésekkel találkozik az olvasó. Természetesen ez még nem vesz el semmit a munka értékéből és jelentőségéből.

A felhasznált források és a szakirodalom elismerésre ad okot, mivel Bajcsi Ildikó körültekintően válogatta ki a segédeszközeit. Dicséretre méltó az is, hogy nemcsak magyar és szlovák nyelvű anyagok, hanem a Prágai Nemzeti Levéltár iratai is árnyalták az elemzést. Ez mondható el a politikai és kulturális kontextust megteremtő magyar, szlovák és cseh nyelvű munkákról is, amelyek a lábjegyzetekben és a bibliográfiában szerepelnek. Kiváltképp fontos szempont, hogy a szerző gyakran idéz a sarlósok publikált vagy kiadatlan írásaiból is, amivel a köztük levő kommunikációt és az ő nyelvezetüket mutatja be, másrészt autentikussá teszi a mű olvasási élményét is. A sarlósok visszaemlékezéseit is érdemes forgatni Bajcsi munkája mellett, így például – ahhoz mértékű kritikával – Balogh Edgár Hét próba és Szolgálatban c. emlékiratait.

A könyv alaptézise szerint a Sarló felbomlásának kezdete 1931-re tehető, amikor a mozgalom legagilisabb tagjai közül többen beléptek a kommunista pártba. Autonóm fiatal értelmiségiek, akik mind a Horthy-féle Magyarországgal, mind a prágai centralizmussal szemben álltak, s egyrészről a világgazdasági válság, másrészről a „szlovenszkói valóság” megtapasztalásának hatására sodródtak a kommunizmus felé. Kritikával illették Prágát, de ki kell egészítenünk, hogy a kezdeti időszakban a Szent-Ivány József-féle „nemzeti reálpolitika” irányát sem vetették el 1926–27 környékén. Később a radikalizálódott kommunista szárnnyal szemben javarészt a szociáldemokrata meggyőződésűek fejeztek ki kritikát, pl. Szalatnai Rezső A Reggel c. lap hasábjain. Bajcsi egy nagyon érdekes szempontot is beemelt a Sarló „pártosodásával” kapcsolatban, mégpedig Balogh Edgár magánéleti válságát 1931-ben, amelynek szintén szerepet tulajdonít a mozgalom kommunizmus felé hajlásában.

Az első bécsi döntés és a második világháború utáni életutak ismertetése külön értékkel bír a könyvben, mivel ezek révén látjuk, hogy a fiatalkori élmények és a mozgalmiság mennyire meghatározó volt a sarlósok életében. Balogh Edgár, miután 1935-ben kiutasították Csehszlovákiából, ugyanaz a perpetuum mobile maradt, s részt vállalt az erdélyi magyar baloldali értelmiség megszervezésében. Legtöbben a revíziót követően Magyarországon maradtak, a pozsonyi csoportból pedig néhányan (Szalatnai, Peéry, Brogyányi Kálmán, Duka-Zólyomi Norbert) a Jozef Tiso-féle klérofasiszta Szlovákiában próbáltak érvényesülni. Szalatnai életében, úgy tűnik, a Sarló „hídszerepe” kiemelt fontossággal bírt, mivel az 1960-as évek folyamán a cseh és szlovák nyelvű irodalom első népszerűsítői közé tartozott. Ekkor viszont már többen Budapesten éltek, míg mások emigrációban, és a szocializmus évei alatt is fel-felsejlettek a Sarló emlékezetével kapcsolatos jelenségek Csehszlovákiában.

Le kell szögezzük, hogy bár a pártállam éveiben a Sarló valóban baloldali magatartása miatt „példaértékűnek” számított, viszont a korabeli sajtó hasábjain is természetesen a kommunista párthoz való csatlakozásukat és a marxi–lenini ideológia elsajátítását domborították ki. A szerző is szót ejt Lőrincz Gyuláról, aki amellett, hogy 1930-ban a mozgalom vezetőjével, Balogh Edgárral együtt egy szociográfiai regösjáráson vett részt Kárpátalján, a világháborút követően az egyik legfontosabb magyar közéleti személy volt a Csemadok KB elnökeként. A Sarló-kultusz az emlékezetpolitikában pedig Gombaszög révén manifesztálódott, ahol a Csemadok az 1960-as évektől kezdve rendezte meg az Országos Dal- és Táncünnepélyt. Mindemellett a gömöri völgy mai napig helyet ad a legnagyobb szlovákiai magyar rendezvénynek és fesztiválnak, a Gombaszögi Nyári Tábornak. Bár hozzá kell tennünk, hogy a Sarló emlékezete vagy kulturális öröksége immár alig jelenik meg ezen a szabadegyetemen és táborban, viszont az 1960-as években kibontakozódó ifjúsági klubmozgalom egyes szimbólumai (A Nyári Ifjúsági Találkozók fecskés zászlaja, a kopjafapark stb.) annál inkább. Úgy gondolom, hogy egy külön tanulmányt is megérne készíteni Gombaszögről mint közéleti-kulturális térről, illetve arról, hogy a szlovákiai magyar közösségen belül milyen szerepet tölt be.

De mégis miért olyan különleges a Sarló? S miért ők számítanak mai napig a legismertebb ifjúsági mozgalomnak a szlovákiai magyarság történetében? Talán a „legismertebb” fogalmat is érdemes itt tisztázni, mert a sarlósokról is elsősorban az 1989 előtt szocializálódott nemzedékek hallottak, ismertetésükkel pedig azóta is adósak a magyar tannyelvű középiskolák tantervei Szlovákiában. Bajcsi könyvének összegzőjéből kiemelnék ennek kapcsán egy fontos részletet: „Mindenesetre a csehszlovákiai magyar közösség megszerveződésében a sokak által mitizált, mások által alapvetően elhibázottnak tartott Sarlót – amely szervezett keretek közt működő mozgalomként valójában csupán 5-6 évig tartott – akár múló epizódként is lehetne kezelni. Ezzel szemben a csoport értelmiségi tagjainak szakmai, értelmiségi, közéleti teljesítménye például a kisebbségi önmeghatározás, a magyar közösségépítés és -szervezés terén vagy a kulturális és szociális feladatok kijelölésében, vállalásában, a kisebbségi útkeresés módozatainak a kialakításában olyan példát jelent, amelyet sok tekintetben máig nem tudtak meghaladni a kisebbségi magyar közélet irányítói.”

A Sarló szellemi érdemei közül, ha valamit ki lehetne emelni, akkor a „kizárólagos magyarról” a „szlovenszkói magyarra” való fókuszálást, illetve annak felfedezését lenne érdemes. Természetesen a Trianon utáni kényszerközösségben ezt a kisebbségi identitást – Bajcsi szavaival élve – egy „élgárda” képviselhette, viszont általában véve is a magyar kisebbségi közösségek életében nóvumnak számított, annak tudatában, hogy pl. Erdélyben ennek az identitásnak a transzilvanizmus ágyazott meg. A „szlovenszkóiságnak” nem voltak kulturális gyökerei, s bár a Sarló fiatal, idealista tagjai nemegyszer önellentmondásba botlottak, a provincializmuson túl próbáltak érvényt szerezni életérzésük számára. S talán ezt a jogot kár is volna eltagadni tőlük…

Czáboczky Szabolcs