Czáboczky Szabolcs: Kék a sátram, recece… Fejezetek a csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalom történetéből (1948–1992)

Pozsony, Phoenix Library, 2021, 240 p.

A kassai származású Czáboczky Szabolcs az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának doktorandusz hallgatójaként és a Diákhálózat egyik aktivistájaként a szlovákiai magyar történetírás komoly hiátusát töltötte be 2021-ben megjelent tanulmánykötetével.[1] Könyvében ugyanis a csehszlovákiai magyarság pártállami éveinek ifjúságtörténetét dolgozta fel a klubmozgalom eseményein keresztül. A kötet kiadásához jó apropót kínált a rendszerváltást követően megalakult Diákhálózat jubileuma. A csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalomból kinőtt diákszervezet ugyanis 2021 szeptemberében ünnepelte megalakulásának 30. évfordulóját.[2]

A szerző ugyanakkor már könyve előszavában tisztázza, hogy a teljesség igénye nélkül készítette el kötetét, vagyis elsősorban olyan alapműnek szánta, amely jó kiindulópontot jelenthet a téma mélyebb és részletesebb feldolgozásához. Czáboczky mindössze hét történet kiragadásával nyújt betekintést a csehszlovákiai magyarság ifjúsági újjászerveződésének bonyolult és soktényezős folyamatába a jogfosztottságát időszakát követő kommunista években. Ahogyan azt maga is megfogalmazza: „A következő oldalakon egy olyan mozgalomról lesz szó, amely dacolva az egyesülési szabadság és a civil élet 1950-es évekbeli felszámolásával, egy alternatív utat alakított ki a csehszlovákiai magyar fiatalok számára.” (3. p.) A fentiek már utalnak rá, hogy a monográfiából az olvasó nemcsak a kisebbségi ifjúságtörténet eseményeibe nyer mélyebb betekintést, hanem a csehszlovákiai magyarság művelődéstörténetének sokrétű folyamatairól is tájékozódhat. A pártállami években a csehszlovákiai magyar kultúrélet legfontosabb keretét biztosító Csemadok például szintén központi szerepet kap a kötetben elsősorban az ifjúsággal való együttműködés terén. Mindeközben a csehszlovákiai magyar ifjúsági szerveződésekben rekrutálódott értelmiségi nemzedékek központi figuráival is megismerkedhet az olvasó.

A tanulmánykötet első fontosabb fejezetét az előzményekről, vagyis a két világháború közötti időszakról készült rész jelenti. A Magyar ifjúsági szerveződések Csehszlovákiában (1918–1938) című fejezeten belül a szerző elsősorban azokra a csoportosulásokra fókuszál, amelyek a pártállami években is komoly hatást gyakoroltak a csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalmakra. Közülük kell kiemelni a Sarló tevékenységét az első Csehszlovák Köztársaság keretein belül. A két világháború közötti baloldali mozgalom mindvégig fontos viszonyítási pontként szolgált a klubmozgalom s a későbbi nemzedékek számára. Az 1928-ban Gombaszögön megalakult, Balogh Edgár által irányított spontán szerveződés „autodidakta” baloldalisága vagy kommunizmusa azért is állhatott közel a klubmozgalom tagjaihoz, mert a sarlósokhoz hasonlóan őket is egyfajta alternatív ideológiai útkeresés jellemezte a pártállami években. Ezért sem meglepő, hogy a szerző az előzményeket tárgyaló fejezetében három és fél oldalon keresztül elemzi az egykori Sarló mozgalom működését. Ugyanakkor az is kiderül, hogy néhány fontosabb korabeli ifjúsági szerveződés elkerülte a figyelmét. A sarlósok egy részéből megszerveződött két világháború közötti Magyar Munkaközösség tevékenységéről például nem esik szó a kötetben.

Czáboczky a klubmozgalmak történetének eseményeit „A saját erejéből született, szinte a semmiből jött…” Az első ifjúsági klubok alakulásmintái (1957–1967) című fejezetével kezdi. Az első rész céljait már bevezető soraiban világosan kijelöli: „E fejezet az első magyar diákkörök és ifjúsági klubok megalakulásának körülményeit és céljait kívánja bemutatni, a történéseket beágyazva a korabeli »csehszlovák valóságba«. Alakulásminták alatt a hovatartozásról szóló korabeli diskurzust értem, illetve azt, hogy végül ezek az alulról építkező, spontán módon kialakuló magyar ifjúsági klubok hogyan hangolták össze munkájukat, tehát: hogyan és miért alakult ki a csehszlovákiai magyar klubmozgalom az 1960-as évek második felében?” (27. p.) A klubmozgalom megalakulásának főbb körülményeit valóban bemutatja Czáboczky, a „csehszlovák valóság”, vagyis a történeti háttér megrajzolása, a mélyebb összefüggések megvilágítása azonban kevés hangsúlyt kap a klubok eseménytörténetének részletei között. A fejezeteket lezáró összegző részek és egy-egy fontosabb fogalom félkövér betűtípussal való kiemelése azonban mindenképp segítik az olvasót az értelmezésben.

Az első alfejezetekben annak a két fontos szervezetnek a bemutatására vállalkozik, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták a magyar klubok megszerveződésére. Ide tartozott az 1949. április 23–24-én megalakult Csehszlovák Ifjúsági Szövetség (CSISZ), valamint a Csemadok. Az is kiderült ebből a részről, hogy előbbi szervezeten belül nem volt ugyan nemzetiségi alapon elkülönülő részleg, az ún. CSISZ KB és CSISZ SZKB elnökségében már megjelentek a szlovákiai magyar ifjúságnak azok a figurái, akik a későbbiekben fontos szereplőivé váltak a klubmozgalmak tevékenységének. Ide tartozott például Major Ágoston, Mészáros Sarolta, Csikmák Imre, Dobos László vagy Batta György. (29. p.) Az 1949. március 5-én megalakult Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok) pedig a szlovákiai magyarság kulturális szerveződéseként értékelődött fel az ifjúsági klubmozgalmak szempontjából. A kötet azt is jól bemutatja, hogy a Csemadok és a szlovákiai magyar ifjúsági mozgalmak között fenntartott viszony korszakonként hullámzott, szervezetenként pedig ugyancsak változott. Az 1960-as években például már jól látszott, hogy a Csemadok kínálta keretek nem biztosítanak elegendő teret a fiatalok számára. A szervezetek közötti különbségeket pedig jól mutatják az 1957-ben alakult prágai Ady Endre Diákkör (AED), valamint az 1964-ben létrejött pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub jogi megszerveződésének a körülményei. A JAIK-on belül például a vezetők egy része a CSISZ-hez, míg mások a Csemadokhoz kapcsolták volna az ifjúsági klubot. A következőkben már a klubmozgalom kialakulására, vagyis az ifjúsági hálózatépítés folyamatára is rátér a szerző, amelynek kezdeti időszakát az 1960-as évek közepére datálja. A kapcsolatépítés folyamatában már helyet kaptak az AED és a JAIK mellett újonnan megszerveződött diákkörök. Ez időben jött létre ugyanis Csehszlovákiában a magyar klubmozgalmak kötelékébe tartozó ifjúsági mozgalmak nagy része.[3] A következő alfejezet a klubmozgalmak további fontos támogatójáról, mégpedig a Népművelési Intézet nemzetiségi osztályáról értekezik. Ebből a részből az is kiderül, hogy a CSISZ és a Csemadok mellett ez az intézmény a jogi alapok helyett más szempontból nyújtott támogatást a klubmozgalomnak.[4] Mindeközben azt is nyomon követhetjük, hogy az 1960-as évek második felétől új korszakba lépett a 10 évig félillegalitásban működő csehszlovákiai magyar klubmozgalom. Ezt jelezte a CSISZ SZKB, a Csemadok KB és a magyar ifjúsági klubok képviselőinek első közös ülése 1967 novemberében, amelynek keretében megszületett A művelődési és ifjúsági klubok helye és szerepe a kulturális népművelő munkában c. elnökségi anyag. A munkaértekezletet követően a résztvevő fiatalok az AED 10. évfordulója alkalmából szervezték meg első közös konferenciájukat 1967. november 11–12-én. Az ifjúság itt már kilátásba helyezte a „központi klubszerv kialakítását”, valamint egy közös klubfórum létrehozását, továbbá a klubok hivatásának és kapcsolattartásának kérdéseit is konkretizálni kívánták. Ezek a közös pontok pedig már jól mutatták, hogy a csehszlovákiai magyar ifjúsági szerveződések szintet léptek: „Az 1967 őszén rendezett prágai klubkonferencia egy új kezdetet jelentett, mivel innen indult el az a folyamat, amely a spontán szerveződést egy koherens rendszerbe kívánta foglalni. A cseh fővárosban elfogadott határozatok 1968-ban értek célba, miután a CSKP első titkári székét Alexander Dubček foglalta el. Viszont ez már egy másik történet.” (43. p.)

A kötet címével megegyező „Kék a sátram, recece…” A Nyári Ifjúsági Találkozók Története (1965–1971/1972) című fejezet a csehszlovákiai magyar ifjúsági klubok 1965 és 1971 között hét alkalommal megrendezett Nyári Ifjúsági Találkozóinak (NYIT) körülményeibe nyújt betekintést. Ezek a – sarlósok 1928-as gombaszögi táborát felidéző – rendezvények a „szórakozva művelődés” keretében szerveződtek meg a kisebbségi magyar ifjúság körében. E fejezet az egyes táborok programját és visszhangját írja le, mindemellett „arra is keresi a választ, hogy a hatvanas évek fiatal csehszlovákiai magyar értelmisége számára mit is jelentett ez a tábor: miben rejlett a NYIT jelentősége”? (53–54. p.) Ezen belül olvashatunk például arról, hogy a sarlós hagyománnyal szemben miért nem Gombaszögre esett a választás az újabb ifjúsági táborok helyszíneként. Az első három Nyári Ifjúsági Tábor megszervezésére ugyanis Berzétekőrös határában, Abara község szomszédságában, majd Pincen került sor. A következő alfejezetet a szerző már a hullámvölgyből kiívelő ún. „aranykorként” definiálja, amely az 1968 és 1969-ben megszervezett keszegfalvai és a kéméndi táborokhoz kötődik. Ebben természetesen közrejátszottak a prágai tavasz eseményei, vagyis az országban elindult demokratizálódási folyamat. Mindez hatással volt a magyar kluboknak azon szándékára, amely egy nemzetiségi alapú ernyőszervezet létrehozására irányult: „Ennek eredménye volt az április 6-i pozsonyi ülésük, ahol megalakították a Magyar Ifjúság Központi Tanácsát (MIKT), amelynek feladata egy ifjúsági szövetség alapszabályának és programjának kidolgozása volt. […] Bár 1969 végére a MIKT még megkísérelte, hogy egy magyar nemzetiségi részleg létét bebiztosítsa az egységes ifjúsági szövetségben, viszont a SZISZ létrejöttével a Magyar Ifjúság Központi Tanácsa gyakorlatilag megszűnt.” (66. p.) A reformfolyamatokkal párhuzamosan a klubmozgalom egyre szélesebb körben vált ismertté. Az új légkörben a Csemadok új elnöke, Dobos László is ellátogatott a táborba, emellett pedig a határon túli magyar látogatókon kívül lengyelországi fiatalok is részt vettek a rendezvényen. Miközben a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát, az ifjúsági klubok megszerveződése felfelé ívelt. Ezt jelzi, hogy a csehszlovákiai magyar fiatalok II. konferenciáján megalakult a MISZ, vagyis a Magyar Ifjúsági Szövetség. Ebben az időszakban már feltűnt a csehszlovákiai magyar értelmiség új nemzedéke is. A szerző közülük kiemeli Bubenko Györgyöt, Kolár Pétert, Fodor Rudolfot és Lacza Tihamért, akiknek a nevével a könyv soron következő lapjain egyre gyakrabban találkozhatunk. A hanyatlás időszakát Czáboczky az 1970-ben, illetve 1971-ben megszerveződött Latorca-parti és szádalmás-körtvélyesi táborhoz köti. Az országos politikai helyzet – vagyis a demokratizálódási folyamatok megakadása – komoly befolyással volt a klubmozgalmak életére. Ez a magyar klubok számának radikális csökkenését, valamint a diákklubok mérvadó figuráinak – pl. Duray Miklósnak és Varga Sándornak – az eltávolítását hozta magával. Az átalakulás mértékét a szerző szerint jól jelzi, hogy „a prágai tavasz idején aranykorát élő magyar ifjúsági klubmozgalom 1971-ben már nem hasonlított 2 évvel ezelőtti énjére, amikor még összesen 219 magyar klubot foglalt magába”. (67. p.) A nyári ifjúsági táborok nemcsak a csehszlovákiai magyar ifjúság fórumának megteremtését szolgálták, a klubmozgalom terjedését is elősegítették. A csehszlovákiai demokratizálódási folyamatok megrekedésével párhuzamosan a nyári ifjúsági táborok is megszakadtak egy időre. A szerző viszont azt is jelzi, hogy az ifjúsági mozgalomban egy „túlélőprogram” létrehozására is sor került a visszarendeződés, vagyis a husáki konszolidáció időszakában.

A következő rész már az 1970-es évek történetét dolgozza fel, amely az ifjúsági klubok történetében is komoly változásokat indított el. A hetvenes évek „origópontját” a NYIT-et felváltó Honismereti Kerékpár Túrák (HKT), valamint a vágsellyei Vörösmarty Klub tevékenysége határozta meg. A fejezet a Csemadok KB Központi Népművelési Szakbizottságának egyik albizottságaként létrejött Központi Művelődési Klubtanács létrehozásáról is beszámol, amely egyfajta véleményező testületként működött a Csemadok KB fennhatósága alatt.[5] Ez a függő viszony azonban idővel konfliktust okozott a fiatalok és a Csemadok vezetősége között. Ilyen vitákról és nézeteltérésekről olvashatunk még a Központi irányítás alatt (1980–1986) című alfejezetben, amely már a klubmozgalom válságos, „hullámzó” időszakát jeleníti meg. Ezt jól jelzi, hogy az 1980-as évek elején Szakbizottsággá átnevezett Klubtanács 1985. március 2-án felújította működését. Az 1980-as évek második felében a klubok pedig már egyre inkább a mozgalom irányításának a megújítását, vagyis a Csemadok KB-tól való függetlenedést szorgalmazták.

A következő két fejezet tematikája elkülönül az előző részektől, itt ugyanis a klubmozgalom eszmei példaképei kerülnek előtérbe. A „Mint volt régen a Sarló-mozgalom” című rész ugyanis Fábry Zoltánnak és a sarlósoknak a hatását vizsgálja a csehszlovákiai magyar ifjúságra a kommunista hatalomátvételt követően. Vagyis ahogyan azt a szerző megfogalmazza: „ez a fejezet elsősorban kultuszkutatás célzatával íródott […]”. (107. p.) Czáboczky egyrészt Fábry Zoltán hatását követi nyomon a klubmozgalomra nézve, másrészt a sarlósok nemzedéke és az ifjúsági klubok közötti eszmei-szellemi kontinuitás kérdését vizsgálja. Hozzá kell tenni, hogy Fábry Zoltán személyisége a sarlósok ideológiáját nagyban befolyásolta. A klubmozgalom ifjúsága, követve a sarlósok példáját, szintén eszmei példaképre lelt Fábry személyében, akivel az 1960-as években aktív kapcsolatot ápolt. Az író tehát nem véletlenül jelentette ki bizakodva a JAIK-nak 1965. július 2-án írt levelében, hogy „itt most valami olyan kezdődik talán, mint volt régen a Sarló-mozgalom. Az életnek, a jövőnek csak akkor van értelme, ha azt komolyan és felelősségteljesen – az ifjúság jelenti.” (110. p.) Azt is megtudhatjuk, hogy a „stószi remete” nemcsak eszmei-szellemi erőt nyújtott a fiatalok számára, pénzbeli támogatásaival is segítette az ifjúsági mozgalmat. A fejezetből is kiderül, hogy Fábryval a klubmozgalom fénykorában (vagyis az első NYIT-ek alkalmával) fenntartott kapcsolat később alábbhagyott, de a Fábry kultusza más formában tovább élt az ifjúság körében. A sarlósok közül a klubmozgalom tagjai elsősorban a külföldön letelepedettekkel, vagyis Szalatnai Rezsővel, Győry Dezsővel s a mozgalom vezéralakjával, Balogh Edgárral tartottak fenn kapcsolatot. Duray Miklósnak a Baloghgal folytatott levelezésből például az is kiderül, hogy a klubmozgalom fiataljai számára az egykori mozgalom lényege olyan „élő téma” volt, amely „átnyúlt” az ő csoportosulásaikba is. Vagyis a fiatalság mindvégig sokat merített az egykori nemzedék céljaiból akár a szociológiai csoportmunka felvállalásával, vagy az ún. kisebbségi hídszerep hangsúlyozásával. Az egykori sarlósok részvétele a klubmozgalmi rendezvényeken vagy Keszegfalván, a IV. NYIT keretei között megszervezett sarlós-beszélgetés, valamint a HKT Sarló-nosztalgiája is jól jelezte, hogy a klubmozgalom tevékenységében komoly jelentősége volt Baloghék nemzedékének.

A soron következő fejezetek egy-egy ifjúsági klub lokális történetébe nyújtanak mélyebb betekintést. Először azoknak a kassai kluboknak a fejlődését vizsgálja meg a szerző, amelyekről ez idáig nem született tudományos munka, sem emlékkiadvány. A fejezet címében feltűnő idézet: „S ők dalolnak akkor is, ha én elnémultam” Gyüre Lajos Egy nép nótás kedvével c. költeményének utolsó soraira utal; e verssel a költő a kassai magyar ifjúság történetének „tarkaságát” kívánta érzékeltetni. (147. p.) A kassai klubok szövevényes és részletező történetei mellé ismét jó kapaszkodót kínál a fejezeteket lezáró összegző rész. Az „északi metropolisz” ifjúsági mozgalmainak történetéből is kirajzolódnak a különféle csoportosulásokon belül összegyűlt magyar fiatalok spontán, alulról szerveződő erőforrásai. A klubmozgalmon belüli lokális történetek ugyanis képesek megmutatni egy-egy klub egyedi történetének sajátosságait. Ebből a fejezetből például az is kiderül, hogy más csoportokkal ellentétben a kassai klubok sorsa szorosan összekapcsolódott a Csemadok helyi szervezetével. A „keleti metropolisz” ifjúsági szerveződései közül érdemes kiemelni a Fábry Zoltán Ifjúsági Klubot, amely a hetvenes évek első felében is aktív kapcsolatot ápolt az egyetemi városok diákköreivel.

A következő fejezetben ismét egy lokális történet tárul elénk a kötetből. Ebben a részben az 1965-ben megalakult JUGYIK-nak, vagyis a nyitrai Juhász Gyula Ifjúsági Klubnak s a Gímesi Művelődési Táboroknak a korai történetébe nyerhetünk betekintést. Például megtudhatjuk, milyen szorosan összekapcsolódott a Gímesi Művelődési Táborok sorsa a nyitrai főiskolások dákklubjának történetével, később pedig fontos részévé vált az egész klubmozgalomnak. A nyitrai magyar pedagógusképzés rövid történetét is megismerhetjük. Ennek központjában a Pedagógiai Kar 1960-ban megnyílt magyar tagozata áll, amelynek a működését az 1970-es években ellehetetlenítették. Bár a Juhász Gyula Ifjúsági Klubnak fontos szerepe volt a nyitrai pedagógushallgatók aktivizálásában, klubmozgalmi tevékenységét kezdetben mégis több szempontból kritizálták. A legfontosabb fordulópontot 1978 jelentette a mozgalom életében, amely már a nyitrai mezőgazdász-hallgatók (Szépe Edit, Karkó Zoltán, Könözsi László, Orosz Jenő) megújítási törekvéseivel függött össze. Megtudhatjuk, hogy a nyitrai főiskolások milyen ellenzéki tevékenységet fejtettek ki a nyolcvanas évek közepén. A fiatalok közül ugyanis többen – pl. László Béla vagy Orosz Jenő – is együttműködtek Duray Miklóssal és a Jogvédő Bizottság munkájával. A szerző pedig azt is kiemeli, hogy Gímes a nyolcvanas évek második felében az AED-ben, a JAIK-ban, a KAFEDIK-ben és a JUGYIK-ban tömörülő diákok fontos „szocializációs közegévé” vált.

A kötet utolsó két fejezete már a rendszerváltás időszakában végbement eseményeket írja le a csehszlovákiai magyar ifjúság körében. Az első részben a Diákhálózat 1991-es létrejöttének előzményeiről értekezik. A szerző a lokális történeteket bemutató fejezetekhez hasonlóan itt is hangsúlyozza, hogy a szlovákiai diákmozgalmak története „terra incognitának” számít. (179. p.) Ebből a részből az is jól látszik, hogy a fiatalok saját eszközeikhez mérten aktív részt vállaltak a rendszerváltás ellenzéki mozgalmainak tevékenységében, „a klubmozgalom hálózata és azok rendezvényei (ugyanis) teret nyújtottak az aláírások gyűjtéséhez”. (181. p.) A magyarországi csoportosulásokkal, valamint a csehországi ellenzékiekkel való kapcsolattartás jelentőségéről is olvashatunk. Fontos lépésként jelenik meg, hogy 1988. végén létrejött a Felvidéki Diáktanács (FEDIT), amely a négy ifjúsági klub (AED, JAIK, JUGYIK, KAFEDIK) munkáját koordinálta. Emellett a klubmozgalom és a rendszerváltás folyamatában megalakult magyar pártok (pl. a Független Magyar Kezdeményezés – FMK) megalakulásának részleteibe, a klubmozgalommal fenntartott kapcsolataiba is betekintést nyerünk. A Diáktanács megalakulása mellett a Magyar Diákszövetség is jól jelezte a magyar ifjúsági kluboknak a Csemadoktól való függetlenedési szándékát, másrészt az egymással való szorosabb együttműködés igényét is megmutatta. De a diákcsoportok megújulási szándékát mutatták a magyarországi szakkollégiumok mintájára létrejött csoportosulások is. Ide tartozott például a pozsonyi Ybl Miklós Klub (YBK) vagy az 1989 decemberében a pozsonyi magyar vegyészmérnök hallgatók által megalakított Szent-Györgyi Albert Diákklub (SZADIK). A régi keretek felülvizsgálatát, vagyis a Csemadoktól való függetlenedést jelezte a Központi Klubtanács feloszlatását követően a Független Klubtanács létrehozása is, mely „feladatának tűzte ki a politikailag nem elkötelezett klubok, baráti társaságok, kaszinók, kulturális és hagyományőrző egyesületek tevékenységének koordinálását”. (191. p.) Az újabb mérföldkövet pedig az MDSZ és a FEDIT egyesüléséből 1991-ben megalakult Diákhálózat (DH) jelentette, amely az érdekvédelem és a közösségszervezés feladatait tartotta elsődlegesnek a csehszlovákiai ifjúság körében. A zárófejezet, vagyis a Mi is a klubmozgalom? című rész szerint a kötetben közölt gondolatok „a korszellem mellett – nemcsak egyfajta esszenciát kíséreltek meg közvetíteni az ifjúsági klubok mindennapjainak és fontos rendezvényeinek bemutatásával, hanem bizonyos (vélt) törvényszerűségekre is rámutattak”. (209. p.)

A szerző az utolsó fejezetben a klubmozgalom történetének diszkontinuitásaival szemben az ifjúsági klubok tevékenységének folytonosságára helyezi a hangsúlyt. Ezt pedig négy alappillér kijelölésével kívánja bebizonyítani. Közéjük tartoznak a nyilvánosság mellett a nemzedéki aspektusok, valamint a kollektív keretek. A történetírás legnagyobb kihívásait, egyúttal pedig a legfontosabb kutatásokat a témában azonban véleményünk szerint az utolsó pillér kínálja, amely szerint a csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalom közép-európai történet. (213. p.) Ugyanakkor a kötetben érdemes lett volna kitérni például a Diákhálózat aktuális helyzetére, vagy részletezni a rendszerváltást követően megújult gombaszögi tábor napjainkig nyúló jelentőségét a kisebbségi fiatalok körében. A felhasznált szakirodalom, a források jegyzéke mindemellett azt mutatja, hogy Czáboczky Szabolcs komoly és alapos kutatómunkát végzett, amely módszertani szempontból is megállja a helyét. A legfontosabb szekundér szakirodalom mellett levéltári forrásokat (elsősorban a Fórum Kisebbségkutató Intézet Szlovákiai Magyar Levéltárának dokumentumait), különféle személyes gyűjteményeket és hagyatéki anyagokat, valamint gazdag sajtóanyagot is felhasznált munkájában. Nem utolsósorban pedig az egykori résztvevőkkel készült 13 oral history gazdagította a kötetet. A könyv színvonalát emelik azok a figyelemfelkeltő, a kor hangulatát megidéző korabeli fényképek is, melyeket a szerző munkájába illesztett. A Diákhálózat leköszönt elnökének, Leczkési Zoltánnak az előszavával egyetértve így Czáboczky adatgazdag és hiánypótló könyvét nemcsak a szűk körű szakmának, hanem az érdeklődő laikusoknak is szíves figyelmébe ajánljuk.

Bajcsi Ildikó